A Père-Lachaise temető az egyik legnagyobb és legismertebb Párizsban – Chopin, Oscar Wilde és Jim Morrison sírja mellett ódon sírkövek és eldugott kápolnák sorakoznak. A hely már önmagában is különös atmoszférát áraszt, különösen őszi hajnalokon. Egyes mágikus családok is ide temetkeztek, és úgy tartják, néhány sír sírkertje aktív mágikus védelemmel van ellátva.

cold
cold
 cold.

Tw: 18! erőszak, káromkodás.
   A kiejthetetlen nevű temetők bizonyára elengedhetetlen színterei az ilyen napnál világosabb összeesküvéseknek — gondolta, míg belépett a stílusosan nyikorgó kapun. Hamarosan egy macska is megijeszti majd — kötelességtudóan sóhajtott egyet, mielőtt az égre nézett volna, várva a szintén hangulatért felelős eső súlyos függönyeit. Az egyelőre nem érkezett meg — Párizs lírai volt a naplementében, még ha baljóslatú is ezen minőségében.
   Cassian Vanderholt nyara a szokásosnál is elviselhetetlenebb volt — a nyomozás fonalai ezúttal éppen erre vezettek, és már hetekkel túlnyúlt a számára elfogadhatón, már ami a francia földön való tartózkodást illeti. Lassan indult el a kavicsos ösvények egyikén — zsebre vágott kézzel, mint akinek legnagyobb gondja csupán megtalálni a vágyott sírt, talán elszívni egy cigarettát tiszteletből is. A holtak már nem panaszkodnak — talán egyet is értenek vele, hogy ennél alkalmasabb hely aligha létezhet annak a szartengernek a megvitatásához, aminek magában nevezte a konzervatívok kis közösségét a tenger túlsó felén.

   Meghívót sem oda, sem most nem kapott — talán nehezményezhette volna, de miután épp úgy gyűlölte a családnevéhez tapadó előjogokat, mint mások önmagukat a napi negyedik kávét követően, ez az ajtó zárva maradt előtte. Rokonai mind apolitikus, közélettől még a felelősségnél is jobban tartó nem-szavazók voltak, őket érdemtelen lett volna bevonnia — ha utána akar járni bárminek is az ügyet illetően, csak a hasonló, kollégák között is gyakran fókázásnak titulált lehetőség maradt.
   Cassian Vanderholtnak a kemény munka nem tűnt olyan elfogadhatatlan végkimenetelnek — az sokkal inkább, hogy dolga végezetlenül kell visszatérnie Londonba. Caius Rosier bizonyára a szarrágó vigyorával élvezi valahol az erkölcstelenségek egyértelműen francia körülményeit — ő pedig csak azért szerzett tudomást erről a találkozóról, mert ritka szerencséjére Rosierék megemlítették, hogy őket is invitálták már ebben az időpontban ide. Jó oka nem volt rá, hogy feltételezze, ez viszi majd közelebb Caius Rosierhez és köreihez — de fájdalmasan kevés információ birtokában még a városnézés is csábítónak tűnt.

   Próbált feltűnést alig, vagy lehetőleg nem kelteni — a júliusi Párizs azonban kiüresítette a gyász ösvényeit. A házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom az övé is lehetett volna — ha megáll elmerülni látványukban, vagy ha csak egyetlen perccel is adózik saját mentális egészségének. Nem akarta, talán nem is tudta volna elismerni, hogy a nyomozás eredménytelensége egyre nagyobb vakmerőségre késztette — már-már a komoly nyomozati hibák is statisztikának tűntek mellette.
   Maga volt, látszólag — zakója sötétje alatt legalább a hűtőbűbájok nem vallottak kudarcot. Bejárta a közeli sorokat — elszívott két cigarettát a röpke óra alatt, míg a nap lebukott a háztetők között, szellemalakká nyúzva a kápolnák keresztjeit a horizonton. A találkozó bizonyára hamarosan elkezdődik — a mágusok bárhogy tagadták, ragaszkodtak megszokott rejtélyes szokásaikhoz, talán ezért nem is jutott eszükbe egy forgalmasabb helyszínen leülni megvitatni egy bizonyára kényes ügy részleteit.  

   Caius Rosier biztosan nem épp a szőlészet Napa völgyi hangulatait idézi fel — ebben egészen biztos volt, sőt, semmiben nem volt annyira biztos, minthogy régvolt barátja újra szervezkedni kezdett. A MACUSA árnyalatainak változásai, az a kurva pavilon, Yaxley — mind arra mutattak, hogy a gyanú végig bizonyosság volt, ők pedig a fától az egész Appalachiát nem látták idejében. Ez persze nem az ő dolga — egy angol auror nem hivatott rettegni az amerikai ostobaságtól, bár valóban kellemes volt a tudat, hogy igaza volt.  
   Richard Rappaport egyik kiváló embere — jogász ez is, mi más, a jogászok mind perverzek. Őt kereste most már halk, kimért léptekkel a sírok között — vészjósló volt a csend, melyet megtörni sem vágyott. Rappaporték bizonyára kiváló alanyai egy ilyen társadalmi kísérletnek, főleg azok után, ami pár éve történt — őket sejteni emögött nem is olyan komoly nyomozati gyakorlatot igénylő játék. Ez a Jones eleve egy ritka bélpoklos féreg volt — híre még Londont is elérte.

   Neszezés ütötte meg a fülét, az egyik épület falának simult háttal — pálcája a zakó alatt a kézben. Rappaporték bárhogy szerethették a frankofón műveltségüket ringatni a beszédeik bölcsőjében — nem véletlenül jártak itt épp most családostul, és nem véletlenül találkoztak épp azzal a francia, Rosierék által is megnevezhetetlen 'összekötővel', akiről úgy vélték, remek kapcsolatokat ápolhatott Caiussal annak látszólagos halála előtt.  
   Jones hangját ismerte már — összeszorította az állkapcsát, felkészült rá, hogy közelebb osonjon, mikor a szemközti épület sarkánál egy egészen váratlan arcot látott. Csak egy pillanatra döbbent meg — arcán a kilincset az érzés rögtön a harag kezébe adta. John Fitzgerald Rappaport.

the enemy

of my enemy

tw: utalások incesztusra

Újra eszembe jut, hogy amit teszek, színtiszta ostobaság. Idegen utcákon követem a férfit, aki nem tudom, hogy hová megy, milyen céllal, kik várják, és milyen következményekkel jár, ha észrevesz. Az elmúlt évtizedben elkerültem a figyelmet, sokan nem gondolnak többnek pusztán helyi autoritásnál, aki Texasból vágott csak ki magának egy apró szeletet, földeken és ügyvédi irodákban akar csupán uralkodni. Azt hiszik, a szenátori ambícióim darabokra törtek azzal a merénylettel, és hagyom is, hogy gyengének lássanak.

 A JFR, akit hagyom, hogy ismerjenek, soha nem követné az ellenségeit, soha nem készülne arra, hogy bemocskolja a saját kezét, ha kell. A bosszúja úgy figyeli őket, mint a tenger fenekén heverő kígyó, mely betegnek tetteti magát, ellenségei pedig nyugodttá válnak körülötte, azt hiszik, hogy apró fogaik harapásai ellen védtelen, hogy tudja már a helyét. Azon múlik minden, hogy időben mozdul-e. Talán az én támadásom túl gyors most.

 Egy kicsiny sikátorba lépek, nem messze egy étterem szemetesétől, amikor látom, hogy a férfi megállt- még ha nem is számít a jelenlétemre pont Párizsban, mert nem tettem nyilvánossá, hogy itt leszek, tudom, hogy Jones azonnal felismerne. Az a három alkalom, amikor darabokra téptem a védelmét és az ügyfeleit, megtanította rá, hogy ismerje az arcomat és a hangomat; hogy jusson eszébe róluk a vereség, hogy túl kevés. Egyetlen pillantás, egyetlen szó, és tudni fogja, hogy itt vagyok, akkor pedig mit tudok tenni? Richard megtudja, hogy készülök valamire- az egyetlen másik megoldás, hogy megölöm. Richard mindig túl okosnak hitte magát, de elég buta hozzá, hogy ne lássa, hogy kinek a keze áll csatlósa halála mögött?

 Miközben a szemetes közelében állva figyelem a férfit, elgondolkozom rajta, hogy mit szólna Elizabeth, akinek most fogalma sincs róla, hogy nem csak egy-két újabb üzleti megbeszélést tudok le, mielőtt megajándékozom magamat valamilyen elegáns francia ruhadarabbal. A terv az volt, hogy visszamegyek a szállodába, elintézem a vacsorát, beszélek Johnnal, ha normálisan viselkedett, elengedem, ahová menni akar, azután eszünk a lánnyal. Azután visszavonulunk a szobába.

 A Malliard párnái fehérek. Tökéletes a kontraszt a lány hajával. Messze van már a legutóbbi elhatározásom, amikor arra jutottam, hogy ez az egész helytelen, hogy ő a lányom, hogy abba kell hagynunk ezt; messze van a reggel, amikor utoljára gondoltam ezt. A következő alkalom talán közel jár, talán közel van a gondolat, amikor eszembe jut, hogy ki ő, eszembe jutnak az erkölcsök és a következmények. Most csak kicsit érzem kellemetlennek ezt a gondolatot- nem nyomhatja el a vágyamat.

 Most a vágyam uralkodik: a vágy, hogy megragadjam a nyakát, átöleljem, hogy az enyém legyen. Ismét, úgy, ahogy eddig, minden más módon- semmi nem igazán elég belőle.

 Tudom, hogy haragudni fog, amiért végül nem hoppanálok, hanem kiábrándító bűbájt szórok magamra, és követem a férfit. Talán félretehetném a bosszúmat, talán visszavonulhatnék; senkit nem érdekelnek a jelenlegi törekvéseim, a földjeim, a karrierem, senkit nem érdekelnék, ha nem veszem újra magamhoz a fegyvereimet, nem szállok újra harcba a szenátori, az elnöki székért. A bosszúm és az ambícióim talán csak újabb veszteségekhez, újabb veszélyekhez vezetnek. Miért ne próbálnák meg elvenni tőlem a gyerekeimet mocskos magnixeken keresztül, ahogyan elvettek valamit, amiről azt hitték, hogy megsebez, de nem ártott- és elvettek valamit, amit nem akartak elvenni, de igazán megsebzett.

 Temető.

 Stílusos, még ha klisés is. Pontosan olyan ostoba, teátrális dolog, amelyre Richardtól és szövetségeseitől számítok. Mint az a pavilon. Hiába tartasz négy ászt a kezedben, ha mindenkinek megmutatod a lapjaidat- az új mozgalomnak akkor sem adnék sokkal több esélyt, ha nem tudnám, hogy bukott angol politikusok egójának hattyú dala, akik ugyanúgy második esélyt keresnek, ahogyan én, de ők nem méltók rá. Náluk volt a pozíció, náluk volt a Világ minden hatalma, és amikor olvastam róluk, komolyan tartottam tőle, hogy átkelnek a tengeren, és egy napon minden Varázsvilágban élő dolog az övék lesz. Nagy művelet talán, de amikor Albus Dumbledore, Numengard hőse meghalt, és Voldemort, aki mellett Grindelwald csak árny lehetett, egy egész országot hajtott uralma alá, biztos voltam benne, hogy a kontinens is gyorsan az övék lesz, azután háború lesz.

 És mindez a hatalom mire volt elég? Gyerekek győzték le őket- átlagos gyerekek, tehetség és különleges erő nélkül. Jó tanulság volt a bukásuk- az arrogancia ennyire gyengévé tesz bárkit. Nagyobb bukás, mint azé az óriásé, akit egy kobold győzött le abban a mesebeli kardpárbajban.

 Épp csak kicsit van lehetőségem közelebb lopózni, amikor a tekintetem összeakad egy férfiéval. Megáll minden egy pillanatra. Nyilvánvalóan nem koncentráltam eléggé, és lát engem a varázslaton túl.

 Láttam már ezt az arcot.

 Nem tudom, hogy ki ez, de minden bizonnyal az egyik őrszemük. Egy pillanatra átrohan az elmémen a harag, neheztelés magam felé, amiért ilyen helyzetbe kerültem, amiért egy francia temetőben kell hadakoznom törvényen kívüliekkel, amiért potenciálisan veszélybe sodortam mindent.

 Elizabeth hiába fog várni rám.

 Félrelököm ezeket a gondolatokat, nem szolgálnak ilyen helyzetekben. Felemelem a pálcámat, már nem is próbálom fenntartani a meggyengült kiábrándító bűbájt, amelyen nyilvánvalóan könnyen ellát. Átkot azonban nem mondok rá, helyette kinyúlok a férfi felé az elmémmel, hogy behatoljak az gondolataiba. Ahhoz nem vagyok elég erős, hogy elrejtsem a mentális támadást, és ha nem pánikol, kétlem, hogy közvetlenül bele tudok avatkozni mozgásába és a mágiájába, de ha bent vagyok a fejében, könnyebben és gyorsabban ártalmatlanítom. Senki nem győzhet le egy képzett varázslót vagy boszorkányt úgy, hogy tudják, mit fog tenni.

 És aztán? Megölöm?

 Egyelőre nincs időm gondolkodni ilyesmin, csak mélyre döföm az elmém a férfiéba, remélhetőleg elég erővel hozzá, hogy mindent lássak, amit látnom kell ahhoz, hogy győzzek. Mennyi az esélye, hogy olyan selejt, mint Richard Rappaport olyan követőket tudhat maga mögött, akik ellenállnak az elmémnek?

cold
cold
 cold.

Tw: 18! erőszak, káromkodás.
   Minden Rappaport egy ritka faszfej — legfeljebb jobban titkolja a többinél, és David Attenbourgh hamarabb akar róla műsort készíteni. Ez volt a meggyőződése, ezt mondta volna bárkinek, aki megkérdezi - persze ilyesmiről őt senki nem kérdezte már, mióta majdnem sikerült tönkretennie az egyszavas megjegyzéseivel a nővére eljegyzését. A szülei házassági-évfordulóját. A legutóbbi Karácsonyt, amikor olyan hülyék voltak, hogy meghívták — Cassian Vanderholt bármilyen társasági eseményt el tudott rontani a puszta jelenlétével, mégis, biztos volt benne, hogy Rappaportékat illetően igaza van.
   De most olyan kifejezéssel nézett a másikra, mintha arcvonásai egységesen mondták volna ki helyette, amit a helyzet nem engedett: mégis mi a fasz van?!

   Ha Cassian Vanderholt szégyellt is valamit - meglepően sok mindent, ha a lista nem is volt nyilvános - az egyik tétel az lett volna, hogy még mindig hagyta magát meglepni az emberek pofátlanságán. Rappaport, aki nyilván nem azért osonkodik itt a ronda talárjában, mert a francia síremlékek iránti olthatatlan vágy kínozza, pálcát akar emelni rá — miközben mindketten úgy lapulnak itt, mint ahogy az apja semmilyen körülmények között nem tartotta volna elfogadhatónak, de néha azért idézte: szar a vödör alján.
   Már majdnem megkérdezi tőle is, hogy mondd, mi a kurva életet művelsz, Rappaport — mikor megérzi a kamionok finomságával érkező legilimenciát, és felrémlik előtte az iménti gondolatsor a szarról a vödör alján (melynek eredete ismeretlen, sőt), meg arról, hogy JFR talárja miért ennyire ronda, ha biztosan nagyon drága is volt, és legalább néhány állat kínhalált halt érte, és hogy mennyire értelmetlenül francia a környezetük idefelé. Egykor az egyik oktatója azt mondta, hogy az első ütést mindig benyeli, különösen, ha legilimenciáról volt szó: nagy kár, hogy nincs mit keresni az elméjében. Most biztosan büszke lenne, ha nem szerelt volna le azóta arra hivatkozva, hogy ő ezt nem, ő ezt biztosan nem.

   Te kis fürdőskurva! - gondolta ösztönösen, mielőtt előrántotta volna egy jóval kevésbé elegáns mozdulattal a pálcáját a zakója rejtekéből. Nem érdekelte, hogy a férfi hallja-e — akár született legilimentor is lehetett éppen, ennek megállapítására nem nyílt elegendő ideje. Nem ez volt az első, és biztosan nem az utolsó alkalom, hogy valaki meglepte ilyen módon — de annak a padkának ott mindjárt érvényt szerez gasztro-kulináris szempontból, mikor JFR rákóstol a jóvoltából.
   Az átok gyors és aljas volt — de még a tudata szélén lebegett valami arról, hogy nem kellene lebuknia. Persze, ha ez az egyik kurva kis őrszemük, akkor lényegében értelmét veszti az elővigyázatosság: Cassian Vanderholt azért mégis Cassian Vanderholt maradt akkor is, ha valaki a fejében matatott használható dolgok után.  

   Nem tartozott a kedvencei közé az átok, de általában hatásos volt: levegőre meg csak szüksége van Rappaportnak is. A nyelőcső hirtelen szűkülése nem volt bonyolult folyamat - még akkor is végre tudta hajtani, ha a férfi megpróbálja megtalálni a helyzet kulcsát az emlékei között. Csak most jutott eszébe, hogy ugyan minek szórakoznak ezzel, ha ő az őrszem — nem lenne egyszerűbb rögtön jeleznie a másik kettőnek ehelyett a néma faszméregetés helyett a kripták mellett, mögött?
   Ha az álcájának annyi, lehet, hogy megpróbálja egy jobb robbantó-átokkal is a szerencséjét — eggyel kevesebb Rappaport csak jót tesz a környezetnek, és legfeljebb befejezi, amit valamelyik kezdett pár évvel ezelőtt.

the enemy

of my enemy

tw: utalások incesztusra

  Megszámlálhatatlan mennyiségű elmét láttam már. Igazán könnyű megkülönböztetni azokat, akik semmilyen védelmet nem képesek felmutatni, akik tudatában sincsenek annak, hogy látok mindent belőlük, amit csak akarok, azoktól, akik érzékelik, hogy beléjük látok. Ők azután rengeteg különböző technikát szoktak választani rá, hogy kint tartsanak; nincs két okklumentor, aki egyformán harcol. Van, aki olyanná próbál válni, mint egy érintetlen, kapaszkodó nélküli fehér fal, mások inkább tüskéket növesztenek, vagy megpróbálnak belelátni az én elmémbe válaszként, reménykedve benne, hogy elvágom a kapcsolatot. Nincs rossz megoldás, de gyenge létezik. Általában pár másodperc alatt meg tudom mondani, hogy ki az, akit meg lehet törni másodpercek alatt, és ki az, aki ellen a legilimencia nem praktikus.

 Nem lepődnék meg egy képzetlen emberen. Miért is tudna Richard és új barátai felbérelni valakit, akinek tényleges tehetsége, tényleges varázsereje van? Nem lepődnék meg egy gyenge okklumenturon sem: rengetegen vannak, akik belekontárkodnak ebbe a mágiaágba, félig megtanulják, azután soha nem erősítik többé az elméjüket, és amikor dühös tornádóként lesújt rá egy elme ökle, darabokra törnek, mint a helytelenül épített épületek, melyek nem élik túl a vihart. Talán egy ismert okklumentori kurzus tehetségesebb képviselője sem lepne meg annyira; még ha kevés boszorkány és varázsló is szán energiát ilyesmire, hiszen rendkívül kicsi az esélye, hogy bármikor hasznos lenne, vannak, akik felismerik a veszélyt, amit az elméjükben rosszul rejtegetett információk jelentenek. Az viszont megállít egy pillanatra, amit először találok.

 Fürdős kurva? Az irritált harag mellett a meglepettség is nyilvánvaló az arcomon, mert a férfi nyilvánvalóan tudja, hogy most az elméjében vagyok, már a pálcájáért nyúl, mégis... miért ez az első gondolata? Félnie, pánikolnia kellene, ha képes érezni, megtennie mindent, hogy ne hatolhassak mélyebbre, mielőtt az első varázslat megszületik a pálcamag rezdüléseiből. Ez a pillanatnyi hezitálás elég, hogy ne állítsam meg.

 Ahogy az átok elvágja a levegőt, az elmém robbanásszerű hirtelenséggel szakad ki az övéből. Nem tudok parancsolni az ösztöneimnek, ahogy mindkét kezemmel a torkomhoz nyúlok, éppen csak annyi lélekjelenléttel, hogy ne hagyjam jobbom ujjai közül kifordulni a varázspálcát, miközben a falnak tántorodom. Nem tudom, hogy mi ez, nem is tudom feloldani; talán nem is lehet feloldani. Talán a sérülés okozza a légszomjat, és már semmit nem tehetek. Elizabeth... hiába vár rám...

 Nyugalmat kényszerítek az elmémre, úgy, ahogy akkor tettem, amikor okklumenciát tanultam. Nyugalom... A test minden hisztérikus vágya csak illúzió, csak azért érzem a félelmet, a pánikot, hogy oxigént kényszerítsek a testembe. Az evolúció nem ismerte a mágiát, ugyanazok a jelek, melyek egy magnixnak túlélést biztosítanak, számomra haszontalanok. Még van időm... csak annyit kell tennem, hogy megtöröm a koncentrációját... ki ez a férfi, hogy legyőzze az akaratomat? A vágyamat, hogy visszajussak Amerikába?

 Lendül a pálcám. Nem hagyom, hogy a pánik irányítson, hogy robbantást vagy olyasmit használjak ellene, amit egy haragos vagy pánikoló ember használni. Olyasmi kell, amire nehezen reagál... Flagelli... Opprimo... Draconis flatus... Túl sok típusú mágia, túl sok irányból, túl nagy sebességgel hozzá, hogy ne kelljen komplexebb pajzsokra koncentrálnia... akkor visszanyerem a lélegzetem... akkor visszatérek majd a fejébe...

 Vajon miért nem fújt még riadót? Nem tűnik ostobának, elvégre talán volt valamilyen egyedi okklumencia módszere, mert biztos tudta, hogy meglep. Akkor miért nem hívja ide Richard többi pribékjét?