maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november 30.

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok, traumák

Nézem a papírt, ami még fehér, és nem színezte, nem mocskolta be semmi, amit még nem tettem tönkre. Nézem, de közben nem itt vagyok, hanem máshol, egy másik életben egy másik lány, és emlékszem egy gyengéd érintésre az arcomon, egy dallamra, spanyol szavakra, valakire, aki hasonlít rám, még ha a mosolyát, a hangját, nem is tudom felidézni már, álmomban sem. Vajon… hiányoztam neki valaha? Úgy, ahogy nekem hiányzott, évekig, hogy átöleljen, hogy megnyugtasson, hogy azt mondja, hogy szer… Hiányoztam vajon… bármelyiküknek is? Nem. Biztosan nem, hiszen… sosem írtak. Sosem jöttek értem. Soha soha soha.
Vártam, magamra, hogy merjek gondolni rá, hogy le tudjak írni bármit, mit tudnék mondani, mit tehetnék, hogy helyrehozzam, hogy ne rettegjek elküldeni a leveleket a ládám mélyéről, amikor végre sikerült leírnom valamit, még ha csak annyi volt a papíron, hogy más que nada, de nem tudtam megtenni. Mert én… nem érdemlem meg a megbocsátásukat, miért akarnának hallani rólam, azok után, amit tettem? Mert önző módon vártam, bármelyikükre, mindegyikükre, az any… rá is, a bátyámra is, hogy megírja, hogy nem gyűlöl, hogy a húga vagyok akkor is, ha óceánok, kontinensek, ha világok választanak el minket, hogy soha, semmi sem választhat el minket, amiben addig a pillanatig hittem, amíg ki nem derült, hogy ez nem így van. Amíg hittem abban, hogy a szü… hogy ők… jó emberek, amíg ki nem derült, hogy ez nem így van. Amíg hittem bármiben is, de utána már semmiben.
Eltűnik, ahogy eltűnt az évek alatt már, és felváltja valaki más, világos hajjal, búzakék szemmel, más vonásokkal, amik nem az enyémek, a fülem mögé tűr egy hajtincset, tu es ma petite fille, ahogyan a zsírkrétát is felváltotta az olajfesték, bársonyvirágot a levendula, a gitár húrjait a zongora billentyűi, őt pedig… én.
A fejem tele van képekkel - emlékképekkel, nem csak a halloweenről, de az egész életemről is. Képtelen vagyok megragadni akár csak egyet is, az egyetlen, amit érzek, a szorítás a mellkasomban, a torkomban, mintha nem kapnék rendesen levegőt, mintha fuldokolnék, hiába tudom, hogy nincs így. Vajon ki lennék, ha Miguellel növök fel? Ha amin átmentünk, nem történt volna meg soha? Ha… ha nem jövök Franciaországba, ha… Mexikóban élem le az életem? Ha… ha Daphné soha nem lenne, csak… Mikaela?
Nem számít, nem számít, nem számít.
Sosem fogjuk már megtudni.
Trauma.
Rokuro, te ezt látod, amikor rám nézel? A traumáimat? Azt, aki vagyok, vagy azt akinek… lennem kellett volna? Te mit szeretnél, ki legyek? Lehetek bárki. Annyira mindegy már.

Furcsának találom, hogy nem húzza el a kezét, hogy hagyja, hogy simogassam a kézfejét, még ha nem is vagyok benne biztos, hogy sikerül-e megnyugtatnom vele, vagy bármilyen… hogy használna bármi ebben a helyzetben. Bármi, amit mondani próbálnék neki, hogy ne hibáztassa magát olyan dolgok miatt, amihez nincsen köze, hiszen… hogy lehetne? Csak óvatosan megrázom a fejem a felvetésre. Nem tudom, Élodie és Miguel mi alapján maradtak ki ebből, hogy volt-e köze… bármihez, bárkihez, de még mindig inkább.. sokkal inkább én, mint ők. Legalább eddig a pillanatig tudtam magam azzal nyugtatni, hogy Rokuroval sem történt semmi de… de tévedtem. Vajon meg… meg tudtam volna akadályozni?
- Ha te okoztad volna… akkor… ugyanott kellett volna lennem, mint neked és… és nem valakikkel, akiket alig ismertem. Amycus és Skylar… ők sem… lehettek ott miattad. Nem is láttalak velük - óvatosan tovább mozgatom az ujjaim a kezén, szinte észre sem véve, hogy csinálom, legyelem a rosszullétet, ami rámtör, miközben próbálok találni valamit, bármit, hogy enyhíteni tudjam a bűntudatát. Nem, biztosan nem kerülhettem oda miatta. Ha valami… ha valaki okozta ezt, az inkább én lehettem, hiszen… - Az alak azt… azt mondta ez… egy büntetés. Hogy ott.. hogy ott vagyunk. Azt mondta azért, mert minden… szépnek és jónak vége lesz a közelemben - talán ezt már mondtam, talán magamat ismétlem, talán nincs igaza, nem tudom, nem tudok semmit, csak a fájdalmat érzem. Ennyire rossz volt az, amit… amit tettem. Mert máskülönben biztosan nem…kerülök oda. Nézem a kezeinket, mintha összeillenének, de csak arra tudok gondolni, hogy biztosan ezt is tönkre fogom tenni, még ha nem is most. Nem akarom. Pedig tényleg, én nem… nem érdemlek jó dolgokat. - Végig Ms... Ms. Fuentesnek hívott. Nem… senki nem hívott így hat éves korom óta - továbbra is kerülöm a tekintetét, nem tudom eldönteni, mit érzek ezzel kapcsolatban, hogy szeretném-e, hogy újra így hívnának, hogy számít-e egyáltalán. Mert ugyan Miguelt megkértem, hogy hívjon Mikaelának, és tudom, hogy örül neki, de én… én mit érzek? Nem tudom. Nem logikus. Ez csak egy név. Csak egy név.
Hallottam már ezt a kifejezést, hogy grounding, de nem hiszem, hogy az én érdemem lenne valaminek az alkalmazása, amiről… nem is tudtam, hogy használom.
- Nem volt… tudatos - vallom be, felnézve egy pillanatra, mielőtt a papírt nézném továbbra is, nem tudom, mi volt az utolsó tudatos dolog, amit tettem azon az estén. Talán az, amikor beléptem a házba, talán… - Az… lett volna ha… ha működik, ha nem… veszi át a helyét a… szén és az agyag és a.. a v… a.. a vér… - remegek, mintha fáznék, ahogy kimondom, alig bírom kimondani, rosszul vagyok, most is, azóta is mindentől, aminek hasonló szaga van, kivéve a saját… a saját véremtől. Attól… attól nem, attól valahogy… nem. Az furcsán… furcsán megnyugtató, miközben most semmi sem az, és egyre jobban szorít a mellkasom is, és.... - Mindenhol, mindenhol v…vér volt, rajtam, a… a lábam körül, vér, vér a… a h.. a hajamban, az arcomon, a számban, mind.. den…hol - érzem a gyorsuló szívverésem, nem, ne, nem jut elég levegő a tüdőmbe, bármennyire szeretném, NEM, szinte érzem a torkomban az ízét megint, nem, nem, nem, ne, annak, hogy… a vérnek.

Egy részem kapaszkodik abba, még ha tudja, hogy nem is lehetséges, hogy legyen logikus magyarázat a velünk történtekre. Ezért segítek neki hangosan gondolkodni, mert még a saját legnagyobb félelmemmel is könnyebb lenne szembenézni, mint ezzel a valamivel, amit nem ismerek. Érzem, hogy a torkomra akadnak a szavak, amikor Roku megemlíti az apját, mint a legnagyobb félelmét, különösen amiatt, amit még hozzátesz. Mit tett, hogy pont ő lett a mumusa? Harci öltözet, kardok… tudom, hogy Roku maga is kendozik, miért félne ezektől, hacsak… kell, hogy ennek is legyen jelentősége, oka, hogy pont így jelenjen meg az apja. Mintha ártani akarna. Vajon… azt akar? Vajon… meg is tette? Ha bántotta… lehetséges, hogy… emiatt reagált eddig mindig meglehetősen… furcsán, arra, ha hozzáértem? Mi van, ha köze van… máshoz is, amit még tudok róla?
- Amennyiben ez így van… akkor még kevésbé valószínű, hogy találni fogunk bármilyen logikus magyarázatot - lassan, lemondóan fújom ki a levegőt.

Hagy sírni, én pedig sírok, mintha használna bármit, mintha könnyebb lenne utána, bárcsak segítene, de csak ürességet érzek, nem is akarok érezni mást, semmit sem. Semmit. Meg akarom mondani neki, hogy hagyjon békén. Hogy nem érdemes velem foglalkoznia, hogy nem tud segíteni, hiszen semmi és senki nem tud. El akarom lökni magamtól, kiabálni akarok, hogy csak hagyjon itt, menjen el, mert én… belefáradtam. Nem tudom megcsinálni. Nem megy, nem, én csak… szeretnék lefeküdni, lehunyni a szemem és nem… nem felkelni többet. Akkor vége lenne. Csak szeretném, ha… ha vége lenne.
Érzem a tenyerének az érintését a hátamon, lassú és ritmikus, és kicsit könnyebb tőle levegőt venni. Be és ki, amíg csillapodik a remegés és lassan abbamarad a zokogás. Be és ki. Megrázom a fejem arra, hogy meditáltam-e már, és hagyom, hogy kivegye a kezemből a papírt. Eső. Szeretem az esőt.
- Ez hogyan fog segít felszabadítani a… negatív energiákat? - suttogom egészen erőtlenül, ahogy megigazítom a szoknyámat és kicsit máshogy helyezkedem el, hogy kényelmesebben tudjak ülni. Úgy teszek, ahogy mondja, de az első, bőrömre érő esőcsepptől egy pillanatra önkéntelenül élesebben szívom be a levegőt, mielőtt lassan kifújnám. Hiába… hiába tudom, hogy csak eső, hogy a varázslat működik, nem… látnom kell, hogy tényleg csak… csak víz. Csak eső, nem… nem más. Lehunyom a szemem újra, próbálok hozzászokni, egy ideig tényleg csak a hangokra figyelni, a vízcseppek halk kopogására a leveleken, a földön, a cserepeken, és a bőrömön, és akaratlanul is valamivel lejjebb ereszkednek a vállaim. Mélyet lélegzem, az eső elnyomja a hangokat körülöttem, a még mindig nem szabályos légvételem hangját, a hangos szívverésem, hagyom, hogy... hogy csak... megnyugtasson. Talán ha elég időt hagyok neki, el tudná mosni a gondolataimat is, minden más rosszal együtt, még ha nem is érdemelném meg.
- Szokatlan érzés az esőben ülni - a hangom halk és még mindig rekedtes a sírástól. - Egy kicsit… nehezebb a levegővétel, de most csak a… a pára miatt. És emiatt… meleget érzek. Így… így gondoltad? - furcsa erről beszélni, miközben egészen a csontjaimban érzem a vibrálást a mennydörgéstől. Érzem a páratartalom emelkedését, a sűrűbb levegőt, valahol fullasztó, hideg és nedves de… máshogy. Ennek élő, nedves föld és moha illata van, felerősíti a virágokét is, amit szeretek. Ez friss és nem… nem az a rothadó, fémes, dohos szag, amit… egy pillanatra megremegek újra, mielőtt reflexszerűen kapaszkodót keresnék a talajban, mintha fizikailag is megérinteni segítene, hogy ne vesszek el az emlékekben megint. Tudom, hogy Rokuro itt van mellettem, még ha nem is látom most, de így valamivel… könnyebb. Hosszú pillanatokig nem szólalok meg újra, csak hallgatom a vihart, és fókuszom valahogyan arra terelődik, ahol másabb, a leghangosabb.. az üvegen, azt hiszem. Valami egészen… más emléket juttat ez most eszembe, valamit… otthonról.
-Van egy zeneszobánk. Otthon, egy… egy kicsit arra emlékeztet, a hang, ahogy az esőcseppek az itteni üveghez érnek. Van egy egészen… más akusztikája ott. Az a kedvenc helyem, hogy az esőt hallgassam -  lassú, még mindig tompa hangon beszélek, továbbra is a körülöttem lévő dolgokra fókuszálva inkább, hogy a jelenben tartsanak, még ha ez egy... jobb emlék is. - Vagy a télikertben, ott még elég… gyakran szoktam tanulni is, vagy csak… ha egyedül szeretnék lenni. Esetleg a könyvtárban, bár ott egészen halk - nem tudom, miért beszélek erről, hogy miért jut eszembe pont most, pont ez, de folytatom, ha nem szakít félbe. - De a szobámban soha. Nem… nem szeretek egyedül lenni a szobámban. Mi… a bátyámnak és nekem, közös szobánk volt, még mielőtt… - elcsuklik a hangom, képtelen vagyok befejezni a gondolatot. Hogy hiányozhat valami onnan, ahol sosem volt?- Bár ez biztosan nem… nem segít most. Neked mi… mi jut eszedbe?

Where do we go when the river's running slow?

Daphné d'Aboville kisasszony, november

TW: traumák,vér és parafíliák, gyermekbántalmazás említése,Freud és Jung tanainak sarkított használata

A centrális nehézség, legalábbis a jelenleg rendelkezésemre álló információk alapján felállítható munkahipotézis szerint, meglehetősen egyszerű természetű-legalábbis véleményem szerint, ami tulajdonképpen vajmi keveset számít-, hogy nem érthetem meg Daphné traumáit, ahogy ő sem értheti meg az enyémeket. Előbbi jelen esetben nagyobb tragédia, mint utóbbi, mert nyilvánvaló módon nem vágyom megértésre, valamint hosszan sem kívánok neki szónokolni a magam problémáiról, hiszen egyáltalán nem ezért vagyunk jelen.
Nem azért érkeztünk, hogy kölcsönös esettanulmányként elemezzük egymás pszichés sérüléseit vagy feltérképezzük a múltunk etiológiai sajátosságait, hanem azért, hogy megoldást találjunk egy szemmel láthatóan progresszív természetű problémára anélkül, hogy szakemberi intervencióhoz vagy bármiféle agresszívebb beavatkozáshoz kellene folyamodnunk, amely a jelenlegi állapotokon javítani aligha, újabb traumatikus asszociációkat kialakítani azonban annál inkább képes volna.

Bármely irányból vizsgálom azonban a kérdéskört, a gondolatmenet előbb-utóbb ugyanabba az episztemológiai zsákutcába torkollik. A legjelentősebb korlátozó tényező ugyanis változatlanul az információhiány. Nem áll módomban teljes diagnosztikai képet alkotni mindaddig, amíg Daphné bizonyos részleteket nem kíván feltárni előttem, ennek a szándéknak a spontán manifesztációjára pedig meglehetősen szerény valószínűséget látok. Még abban az esetben sem vagyok maradéktalanul meggyőződve saját hasznosságomról, ha végül így döntene. A korlátozott affektív érzékenység, a túlfejlett analitikus hajlam, valamint az emberi viselkedésmintázatok rendszeres félrediagnosztizálása ugyanis nem feltétlenül azok a kompetenciák, amelyek alapján bárkit is pszichiátriai konzultációra ajánlanának.
A leginkább aggasztó tünet azonban talán mégsem Daphné állapota, hanem a saját működésem. Miközben a figyelem fókuszának elvileg az ő nehézségeire kellene irányulnia, jelenleg ismét ott tartunk, hogy a halloweeni incidensben betöltött szerepem morális és kauzális implikációit boncolgatjuk. A témában folytatott disputa ráadásul nagyrészt meddő vállalkozásnak tűnik, tekintettel arra, hogy kialakult konklúzióval rendelkezem, és attól csak megfelelő mennyiségű ellenbizonyíték hatására volnék hajlandó eltávolodni. Különös dolog, korábbi életszakaszaim jelentős részét azzal töltöttem, hogy lehetőség szerint elimináljam azokat a körülményeket, amelyek alapján bárki jogos szemrehányást fogalmazhatna meg velem szemben. Most pedig azon kapom magam, hogy önként vállalok magamra olyan felelősségi attribúciókat is, amelyek megalapozottsága korántsem tekinthető evidensnek.
Nem kizárt, hogy ennek bizonyos kapcsolata van azzal a szürreális rémálomszekvenciával, amely során az ápolónőnek álcázott entitások gyakorlatilag minden egyes interakcióban rám próbálták projektálni a bekövetkezett anomáliák okait. Ez önmagában is meglehetősen abszurd vállalkozásnak tűnt, figyelembe véve, hogy az adott periódus jelentős részében még a saját motoros funkcióim és döntéseim felett sem rendelkeztem kielégítő kontrollal. Mire pedig végre sikerült visszaszereznem valamiféle autonómiát, szinte azonnal akut fájdalmi krízis alakult ki, amelynek intenzitása rövid időre a saját testem integritását is veszélyeztette.
A folyamat végpontján pedig ott találtam magam, amint egy népes és láthatóan pánikreakciókat produkáló közönség előtt kis híján demonstratív módon kiürítem a hasüregem teljes tartalmát.

Az elméletére megrázom a fejem, Elképzelhető, hogy tényleges szerepem az incidensben elhanyagolható volt. Az sem kizárt, hogy a bekövetkezett komplikációk és a saját döntéseim között kizárólag látszólagos korreláció áll fenn. Ennek ellenére nehezen tudok elszakadni a saját magyarázatomtól, és nem azért, mert különösebben jelentős személynek tartanám magam.
Hanem azért, mert a tényanyag egymás mellé rendezve egészen nyugtalanító képet mutat. Elvittem egy nagyhatalmú, számos háborút túlélt szamuráj maszkját egy olyan bacchanáliára, amelyet hormonálisan túlfűtött serdülők szerveztek maguknak.
Már pusztán ezen döntés premisszái is olyan mértékű ítélőképességbeli deficitre utalnak, amelyet utólag szemlélve nehéz nem átmeneti kognitív működészavarként értelmezni.
Hogy ez mindeddig elkerülte a figyelmemet.
Kétséges, hogy méltó vagyok-e az Ishida névre, ha ilyen súlyos diagnosztikai hibákat követek el olyan következtetések levonásakor, amelyeknek első pillantásra is nyilvánvalónak kellett volna lenniük.

-Nem feltétlenül!-lett élénkebb hirtelen a tekintetem az új ötlet hatására. Ahhoz azonban, hogy megfelelő alapossággal kifejthessem a gondolatmenetemet, kénytelen vagyok megszakítani a közöttünk fennálló fizikai kontaktust. Mielőtt azonban elengedném a kezét, végigsimítok rajta, mintegy demonstrálva, hogy a mozdulat hátterében nem averzió, kényelmetlenség vagy bármiféle elutasítás áll, hanem kizárólag a közelgő magyarázat logisztikai szükségletei. A mozdulatot követően szokatlanul melegnek érzem a saját tenyeremet, ám jelenleg nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ezzel a jelenséggel foglalkozzak.
-Két teóriám van, mindkettőben nagyjából ötven százalékban vagyok biztos, tehát elképzelhető, hogy csupán szél ellen kiáltozás az egész.
 Egy ív üres papírlapot veszek magam elé és fekete festékkel kezdem felírni és összekötögetni az eseményeket, hogy mintegy folyamat ábraként lássuk azt, ami történt.
-Tehát, én imbecillis módon magammal hoztam erre a cseppet sem illusztris eseményre Ishida Mitsunari harci maszkját, majd érdekes módon el is veszejtettem, azt viszont nem tudjuk pontosan, hogy mikor-kérdőjelet rajzolok az esemény nagyjábóli időpontjának helyére, aminek történetesen a megérkezés és a pánikreakcióm közé kellett esnie.
-A maszk pedig csak akkor került meg, mikor a horribilis epizód más lezárult. Ami azt illeti, nincs tudomásom arról, hogy a maszk bármiféle dokumentált mágikus tulajdonsággal rendelkezne. Ez azonban rendkívül gyenge ellenérv, hiszen a tudás hiánya önmagában nem tekinthető cáfolatnak. Elképzelhető, hogy a relikvia valamilyen módon reagált arra, hogy nem a neki kijáró tisztelettel kezelték. Az sem kizárható, hogy valamiféle katalitikus szerepet töltött be az eseménysorban, vagy akár vonzotta azt az entitást, amellyel végül kapcsolatba kerültünk. Természetesen hangsúlyoznom kell, hogy ezen feltevések jelenleg minden empirikus alátámasztást nélkülöznek, így legfeljebb spekulatív modelleknek tekinthetők

Bizonyosságot kizárólag kontrollált körülmények között végrehajtott replikációs kísérlet szolgáltathatna. Más szóval ismét méltatlan helyzetbe kellene hoznom a menpōt, majd megfigyelni az eredményt. Ezt azonban csak akkor tartanám etikai szempontból elfogadhatónak, ha maradéktalan bizonyossággal kizárható volna bármely harmadik fél érintettsége. Tekintettel arra, hogy jelenleg egy olyan kastélyban élünk, ahol az emberek hajlamosak a legváratlanabb helyeken és időpontokban felbukkanni, ezt gyakorlatilag lehetetlennek ítélem. Következésképpen a hipotézis verifikációja egyelőre kivitelezhetetlen,és őszintén szólva nem is kívánok újabb kockázatot vállalni mások pszichés vagy testi egészségének terhére. Az előző incidens már így is elegendő károkozással járt.
-A másik elmélet lényege az, hogy az ellenséges entitás valami alapján csoportokba osztott bennünket, ez pedig egyértelműen nem a szimpátia volt, gondolva Barbon és Scrimgeour esetére, akik sok mindenei lehetnek egymásnak, de szimpatizánsai semmiképp. Emellett én sem kifejezetten lelkesedem a Tetsuyáért, aki esélyesen a legostobább minden japán között. Az egyedüli, aki egyikünk számára sem negatív tényező, az Tuffin kisasszony lehetett, netalántán a franciák bajnoka.-kezdek neki a következő ábrának is gyors mozdulatokkal.
-Te pedig nem kifejezetten ismerted sem Mr. Carrow-t, sem pedig Mr. Devereaux-t korábban, amennyiben nem tévedek-rápillantok némi megerősítésért-Ebből kiindulva arra a következtetésre jutottam, hogy valamilyen közös élettapasztalat vagy pszichológiai mintázat alapján kerülhettünk ugyanazon csoportokba. Az elmélet problémája ugyanakkor az, hogy ennek szükségszerűen rendelkeznie kell valamiféle altipológiával. Ha például az én traumatikus élményeim családi eredetűek, és a tieid is azok, akkor kell lennie egy további differenciáló mechanizmusnak, amely még ezen kategórián belül is elkülöníti az egyes eseteket.

 Itt kénytelen vagyok megállni a hömpölygő gondolatfolyammal, mégsem lenne tanácsos elárulnom, hogy az én családi traumám altípusa a fizikai és lelki abúzus, erre semmi szükség, csupán tovább sokkolnám vele az így is erősen deprimált Daphnét. Az viszont határozottan aláássa az elméletet, hogy kis esélyt látok rá, hogy a Gyengélkedőn vesztegelő személyek mindegyike fizikai abúzust kellett, hogy elszenvedjen az élete bármely pontján.
- Ezen a ponton azonban az elmélet elveszíti a prediktív értékét -ismerem el végül-Különösen azért, mert rendkívül csekély valószínűséget látok arra, hogy a Gyengélkedőn fekvő valamennyi személy ugyanazon típusú traumatikus előzményekkel rendelkezne. Következésképpen jelenleg nem látom azt a rendezőelvet, amely a csoportok kialakítását kellő logikai koherenciával magyarázná.

Különösen nehéz értelmet találnom abban az interpretációban, amelyet ez az életünkbe- vagy ami talán még aggasztóbb, az elménkbe-betörő idegen akarat próbál ráerőltetni Daphné személyére. Összevont szemöldökkel figyelem, miközben beszél róla, és arra a meglehetősen határozott konklúzióra jutok, hogy a leírás legalább annyira állhat távol a valóságtól, mint én a társasági események őszinte élvezetétől. Genuin módon visszataszítónak találom, hogy bármi vagy bárki ilyen kifejezésekkel illessen egy hozzá hasonló, érzékeny és kivételesen jóindulatú hölgyet. A leginkább nyugtalanító komponens azonban nem is maga a sértés, hanem az a lehetőség, hogy ő maga hajlandó hitelt adni ezeknek az állításoknak.
 -Ha valamiben biztos vagyok, akkor az az, hogy bármi vagy bárki legyen is az, aki ezeket a szavakat intézte hozzád, sokat tudott rólad és célzottan kárt kívánt okozni ezekkel a hazugságokkal. Nem véletlen, hogy nem említette, hogy a büntetés jogos-e vagy sem.
Nehéz elhelyeznem magamban az érzelmet, de jelenleg úgy vélem, aggódom miatta, és tudom, hogy nem vagyok képes megfelelő cáfolatot adni, de nem szeretném, ha ezt gondolná magáról. Véleményem szerint Daphné alapvetően jó. Talán túlságosan is jó. Olyan világban próbál következetesen emberséges maradni, amely ezt a magatartást ritkán jutalmazza, és még ritkábban érdemli meg. Különösen figyelemreméltó számomra az a természetesség, amellyel szinte mindenki felé jóindulattal fordul, beleértve olyan személyeket is, akik erre objektív mérce alapján aligha szolgáltak rá.
Többek között engem.

-Ha nem is volt az, igazán  remek ötlet volt-dicsérem meg, de ezúttal hamar észreveszem a kezdőd pánik jeleit rajta, így annak ellenére, hogy nem találom kényelmesnek, igyekszem hozzá közelebb hajolni és felvenni a szemkontaktust.
-Lélegezz, kérlek. Lassan és egyenletesen. Orron keresztül be, majd a szádon át ki. Próbálj kizárólag a légzés mechanikájára koncentrálni.
Megteszek mindent, hogy ne csúszhasson bele egy esetleges pánikrohamba, ellenére annak, hogy el sem tudom képzelni, minek hatására borította be a vér és, hogy ennek egyáltalán mi értelme volt. Tudhatnám már, hogy ebben a káoszban értelmet keresni teljességgel felesleges!
-Magam is ettől tartok. Sajnálom, hogy nem tudtam előállni semmivel, ami egy kicsit is érthetőbbé tette volna a történteket.
Igazán kellemetlen, hogy szinte semmit sem tudtam megmagyarázni annak ellenére, hogy abban hiszek, hogy minden, ami létezik, tudható. Ezúttal azonban úgy tűnik, egy olyan anomáliával állok szemben, amely következetesen ellenáll minden rendszerezési kísérletnek.
Megvizsgáltam valamennyi elméletet, amely ésszerűnek tűnt, ám egyiket sem tudtam megerősíteni. Egyik sem eredményezett érzékelhető javulást.

Az egyetlen módszer, amivel még nem ismertettem meg a lányt, a buddhizmus és shintoizmus egyik legkedvesebbje, mégpedig a meditáció. Esetünkben ez most irányított meditáció lesz, látva, ahogy Daphné teljesen akaratlanul összerezzen még az esőcseppektől is, talán attól tartva, hogy ami a bőrét éri, az valójában vér.
-A meditáció bizonyítottan mérsékli a szervezet stresszválaszát, csökkenti a szimpatikus idegrendszer túlműködését, és elősegíti az érzelmi regulációt. Ezt követően valószínűleg könnyebben fogsz tudni gondolkodni.
Futólag eszembe jut, hogy a kendo szintén megfelelő levezetési forma lehetne számára. A strukturált mozgás, a fegyelem és a koncentráció gyakran meglepően kedvező hatással van a túlterhelt elmére.Az ötletet azonban egyelőre elvetem.Jelenlegi állapotában valószínűleg nem egy shinai volna a legalkalmasabb terápiás eszköz. Kiváltképp a velem és Barbonnal való közös foglalkozások alkalmával, hiszen mostanság főként Barbont edzem.

Hagyom, hogy érezze, hallja és tapasztalja az esőt, a hangokat, illatokat és érzeteket, a levegő nedvességtartalmának apró változásait és mindazt az érzékszervi információt, amelyet az ember hajlamos figyelmen kívül hagyni. Én magam nem csukom be a szemem. Végső soron nem résztvevőként, hanem facilitátorként vagyok jelen ebben az aktusban, így célszerűbbnek látom fenntartani a környezet folyamatos monitorozását. A felismerés némileg váratlan, hogy a szoba növényei helyett a tekintetem a mellettem ülő lányra vetődik. Megállapítom magamban, hogy Daphné konvencionálisan bizonyára attraktívnak számít. A bőrtónusa egyenletes, az arca szimmetrikus, a térdei pedig nem ráncosak, ezutóbbit csak azért állapítom meg, mert sok alkalommal gondoltam arra, hogy az emberi térd egy igazán rút területe még egy-egy esztétikus testnek is.
-Nem gondoltam sehogy. Minden érzet megfelelő, amit csak közölni szeretnél, nem az a fontos, hogy én mit szeretnék hallani, hanem az, ami benned zajlik-biztosítom róla, hogy jó irányba halad, ahogy ezt a testtartásán is látni vélem. A szeme továbbra is csukva van, de fel vagyok készülve arra, hogy amennyiben kinyitja, azonnal előre fordítsam a tekintetem, hogy utólagosan se hozzam zavarba azzal, hogy ilyen direkt módon figyelem meg.
-Pompás, bizonyára mindkét helyiség igazán csodás, ha van rá passziód, leírhatod, hogy milyenek.-bólintok, a hangom halk és megnyugtató, de érzékelem, hogy megint csak feltűnnek a negatív gondolatok és megterhelő emlékek- Szerencsére most nem vagy egyedül.
Érthetetlen számomra, hogy létezik olyan ember, aki nem a magányt preferálja, de elfogadom az álláspontját és az ezzel kapcsolatos érzelmeit. Bizonyára fontos differencia kettőnk között, hogy én egyedül nőttem fel, és az Ilvermorny volt az első, ahol meg voltam kénytelen osztani a szobámat másokkal, ami megjegyzem, cseppet sem volt örömömre. Amikor azonban megkérdezi, mire gondolok, meglepő módon semmiféle komplex elmélet vagy filozófiai fejtegetés nem jut az eszembe,csupán egyetlen haiku.
-Éj leple alatt,várlak-várlak, de a szél,esőt hoz csupán.-mondom ki a szavakat lassan, szinte az eső ritmusára-Masaoka Shiki-teszem hozzá az író nevét, mielőtt még esetleg felesleges kellemetlenséget okozna neki, hogy rá gondolnék ezen a képek nyomán. Pedig talán képes lennék hasonlóra, ha megengedném magamnak.
-君待つやまた木枯の雨になる-ismétlem meg elgondolkodva japánul is. Vajon miért épp ez?

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november 30.

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok, traumák

Az emlékképek összemosódnak, majd elhalványulnak, ahogy teszik azt annyi év óta már. Nem tudom megragadni őket, egyiket sem, és hamarosan… már ennyi sem fog maradni, és akkor… ki leszek én, ha eltűnnek? Nem tűnhetnek el, ha… ha eltűnik minden, ami… ami régen volt, amikor... Ki és mi… mi marad? Talán én is eltűnök velük. Talán ő is. És egyikünkre sem fog emlékezni senki. Jobb… jobb is úgy, az… az lenne a legjobb mindenkinek, ha én… ha… Csak… szeretnék… eltűnni, és…
Legyen vége. Kérlek, csak… csak legyen vége.
Nem. Nem lesz. Nem, mintha megérdemelnéd.
De nem hagynak nyugodni, itt van velem minden emlék helyettük aznap éjjelről - a fojtogató szag, a szén, az agyag… a vér… az íze a számban, a hang, ahogy a padlóra cseppent, a saját, kapkodó légvételeim… a sikításom, Amycus hangja, minden, minden, minden, amit.. a szénrajzok a falról. Undorodnom kellene a laptól a kezemben, és mégis úgy szorítom magamhoz, mintha mindent meg tudna oldani.. mintha bármit is meg lehetne még oldani bennem, velem… Nem mindegy már? És mégis hagyom, hogy Rokuro segítsen. Azért jöttem ide, mert... mert tudtam, hogy tud majd segíteni, még ha… ha nem is… ha semennyire nem éri meg segítenie nekem. Még ha inkább, nekem kellene neki, bárcsak tudnék, bárcsak megakadályozhattam volna, azok után amin… amin ő is… hogy majdnem…. hogy ő majdnem…keresztülment.

- Hogy érted? - kérdezem halkan, és halványan elmosolyodom, ahogy felismerem a tekintetében, hogy lett egy elmélete. Ez ismerős, ez… mintha bármelyik másik nap lennénk, egy.. bármilyen másik témával. Szeretnék én is lelkes lenni, de… képtelen vagyok ennél többre. Van valami meglepően gyengéd a mozdulatban, ahogy végigsimít a kezemen, hogy aztán elengedjen, és mégsincs olyan benyomásom, mintha… azért tenné, mert kellemetlen neki. Valamiért szeretném… tovább fogni a kezét, de tudom, hogy most nem lehet, így csak visszaejtem az ölembe, és figyelem, hogy mit csinál - a lapot, ahogy elkezd az ecsettel festeni rá, majd őt, ahogy belekezd a magyarázatba. Nem is ő lenne, és nem is tudom elképzelni másról, hogy logikát keressen valamiben, amiben egyértelműen nincs, és van az egészben valami egészen… lenyűgöző. Még… még ezzel kapcsolatban is. Hallgatom a magyarázatát, szeretnék… nagyon szeretném minden figyelmemet rá fordítani, de most sokkal nehezebb koncentrálnom bármire, pedig sosem szokott az lenni. Még ha emiatt lassabban is fogom fel, amit mond, a… csak a hangját hallgatni is kifejezetten.. megnyugtató. Segít elterelni a gondolataim, de akkor is érdekelne, ha nem így lenne.
Hogy.. Ishida Mitsurani maszkja? Rokuro említette, hogy van több régi, szamurájokhoz kötődő tárgyuk otthon, némely mágikus de… ez is az lenne? Nem… nem is jutott eszembe, pedig több időt töltöttem aznap este az arról szóló történetek megismerésével, mint bárki vagy bármi mással. És jobban is tetszett, mint bármi más. Talán ott kellett volna maradnunk inkább a maszkról beszélgetni.
- Teoretikusan… előfordulhat, ha figyelembe vesszük a harci maszk múltját. Valóban nem… nem kizárható, hogy akár… vonzhatta is, de lehetett a helyszínen is más mágikus tárgy, ami.. - megremeg a hangom az emlékek hatására. - Vagy maga a hely. Sokféle pletykát hallani a… Szellemszállásról - hiába tudom, hogy hasztalan, hogy nem fogunk megoldást találni, de bárcsak… nem is tudom, miben reménykedek pontosan, de.. bármiben. Azt viszont nem hiszem, hogy a maszk okozta volna. Túl sok a találgatás a részünkről, és.. és arra még mindig nem lenne magyarázat, hogy a maszk miért… pont ránk reagált.
- Nem, tényleg nem, csak... látásból - erősítem meg, ahogy belekezd a második teóriába. Ha volt is oka annak, hogy ki kivel volt és hol, azzal egyetértek, hogy kétségkívül nem a szimpátia lehetett, mert akkor mi is egy helyen kellett volna, hogy legyünk. Altipológiák… Amycusra és Skylarra is ráillene valamiféle… családi jellegű trauma, de Rokuronak igaza van, kellett, hogy legyen más is… bár tudnám, hogy mi. Ahogy abban is, hogy nem lehetnek egy és azonos traumáink, talán… nem is az okozta ezt az egészet. Talán… nem.. nem tudom, nem tudom, nem megy. Se az, hogy gondolkodjak, hogy átlássak bármit, se az, hogy meggyőzzem Rokurot, hogy nem az ő hibája volt, mert… nem tudok felhozni elég logikus érvet ellene, hiába tudom, hogy nem ő tehet róla. Ezért.. ezért nem hisz nekem. Még arra sem vagy képes, hogy segíts neki.
- Igazad lehet. Én…én sem látom át, de… megígérem, hogy… beszélek Amycussal, rendben? Fog tudni… biztosan lesznek ötletei. De én.. nem a te hibádból, de én… most nem… megharagudnál, ha később… visszatérnénk rá? - valamikor, máskor, egyszer, kérlek, segíts érteni, hátha lesz értelme, hátha elmúlik, ha más szemmel nézzük. Nem fog, nem fog, nem fog.
Soha nem fog, azért hívott azon a néven, hogy emlékeztessen rá. Azért mondta, hogy mindent tönkreteszek. Nem volt hazugság, nem kellett hazudnia. Nem… nem merem elhinni, hogy nem hazudott. Nem, hiszen… Honnan tudhatott rólam ennyi mindent?
- Azt… azt nem mondta, hogy jogos-e, de… hogy van… van célja. Nem… nem derült ki, hogy mi - suttogom. Jogosnak kellett lennie, valamiért, mindenért, de a célja… lehet, megmondta, de addigra már… ugyanaz a pánik járt át, ami… átjár… most… is… nem… nem, ne, ne, nem kapok levegőt, nem..nem…
- Min…den…hol.. mind… den… - nincs elég levegő, csak a szorítást érzem a mellkasomban, és bele kellene néznem a szemébe, de nem megy, nem megy, nem… próbálom tenni, amit Roku mond, de csak remegve tudom kifújni a levegőt. Itt akarok maradni vele, de mintha nem itt lennék, hanem abban a pincében újra, és szinte érzem a vért a hajamon, az arcomon, ahogy végigfolyik rajta, ahogy… élesen beszívom a levegőt, szinte már fáj. Valahogy megtalálom a kezét újra, mint aznap éjjel, mielőtt még mindez megtörtént volna, mielőtt…
Segít, hogy beszél hozzám, még ha először nem is értem rendesen, túl távoli, mintha nem érne el hozzám a hangja. Orron át be, és… lassan… és ki. Be… és ki, és… sajnálom, hogy ezt kell látnod, sajnálom, hogy nem vagyok jobban, sajnálom, hogy…
-Sajnálom… sajnálom… sajnálom… - suttogom magam elé, nem tudom miért kérek pontosan bocsánatot, nem tudom, hogy miért ne kérnék, muszáj, tőle is, mástól, mindenkitől. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe. Csak hagyj itt. Nem baj. Semmi baj.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire nem fáj már minden levegővétel.
- Nem, én… köszönöm. A logikád többet segített, mint gondolod - megszorítom a kezét egy pillanatra. Mert megnyugtat, ahogy gondolkodik, hogy még ebben is megpróbált összefüggést találni, bármit, hogy egy kicsit elviselhetőbb legyen. - Sajnálom, Rokuro, tudom, hogy zavar, hogy… nincs semmilyen megoldás vagy… magyarázat - szomorúan nézek rá. - Miért.. miért akartad magadra vállalni? - nem tudom, miért teszem fel ezt a kérdést végül. Talán erre sem lesz magyarázat.

Ahogy arra sem, hogy miért hagyom, hogy továbbra is segítsen, hogy megvigasztaljon, hogy megdicsérjen, hogy kedves legyen velem vagy…megtanítson meditálni. Csak bólintok arra, amit a meditáció előnyeiről mond - azt.. azt hiszem erre most mind szükségem lesz. Mintha olvastam volna valamikor, hogy a kendo is tud a.. a meditációhoz hasonló állapotot előidézni de… most még ahhoz is kimerültnek érzem magam, hogy csak… üljek, és a bőrömre apró cseppekben hulló esőre figyeljek. A ritmikus hangra, ahogy a talajra és a növényekre ér, arra a különös érzésre, hogy lehűt, de mégsem fázom tőle. Hogy végigfolyik az arcomon, és… és nem sűrű, nehéz és … és …fémes szagú…
- Most… kezd felszakadni a pára. Kicsit könnyebb a légzés így már, és a levegő is…tisztább. És erősebb a levelek, a moha és a föld illata… petrichor - halványan elmosolyodom, és mélyen beszívom a levegőt, az egyik kedvenc illatomat, hogy segítsen tovább nyugtatni, mielőtt még újra… visszatérek az emlékek közé. Egészen más aromája van itt. - Olyan… mintha megtartana, és szinte.. rámnehezedne a levegő, de nem… fojtogatóan, inkább csak… megnyugtatóan - nem tudom, van-e ennek bármi értelme, de Roku azt kérte, beszéljek arról ami bennem zajlik, szóval… megpróbálok így tenni.
- Nem. Hiszen itt vagy - nehezen tudnám megfogalmazni, hogy miért, de mintha… nem csak tényleges fizikai értelemben érezném ezt. Inkább megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogy le tudjam neki írni a zeneszobát. - A zeneszoba… Hatalmas, kertre néző ablakai vannak, nehéz, zöld bársonyfüggönyökkel és krémszínű falakkal. Amikor besüt a nap, egészen… aranybarna lesz tőle a parketta. Meg persze a zongora is. Emlékszem, hogy Apa… mindig ott ült velem, kisebb koromban az ölébe ültetett, és gyakorolt velem - az elején nem akartam, túlságosan fájt, és mert…. mert nekem ez nem jár, de megcsináltam, mert kérték, mert fontosnak tartották. Szerettem volna, ha… örülnek nekem, és tényleg boldoggá tette őket. Aztán idővel engem is, és még.. meg is tudott nyugtatni. - Pedig nem is játszik jól - vallom be, de valahogy ez sosem tartotta vissza attól, hogy segítsen nekem.
- A télikert… gyönyörű - ez a reakcióm minden alkalommal, amikor látom. - Az egész üvegből készült, így mindig világos van, odasüt a Nap egész nap. Még télen is, és a fények meg az illatok... Azt Anyával együtt csináltuk, vagyis… átalakítottuk, mert eredetileg is ott volt. Elég szigorúan vette a virágok elrendezését - halványan mosolygok, ahogy eszembe jut. Általában is elég szigorúan szokott venni dolgokat, de mindig bízni szoktam benne. - De közösen terveztük, szerencsére hasonló az ízlésünk. Tényleg csodaszép. Választhattam a… a növényeket, hortenziák vannak benne, rózsák, kaméliák és gardéniák. Jázmin tavasszal, narancsfa és pálmák… meg levendula. Többek között - érzem, ahogy egyre egyenletesebbé válik a légzésem. - Meg egy világos színű kanapé puha párnákkal, és egy fehér kávézóasztal. Az egész annyira… békés - fejezem be meglepően… nyugodt hangon. Ezért szoktam oda menni, ha egyedül szeretnék lenni, de akkor sem vagyok teljesen magányos. A… hortenziák voltak Anya kedvenc virágai, és akkor is olyan, mintha velem lenne, amikor épp nincs ott.
Hallgatom tovább az esőt, az egyetlen, halk hangot, ami megtöri a csendet. Amikor Rokuro megszólal… nem számítottam rá, hogy pont egy haiku jut eszébe Vajon miért éppen ezt? De mégis, jól esik hallgatni őt, megnyugtató és… igazán kellemes. Eszembe jut Masaoka Shiki neve a könyvből, amit a nyáron olvastam, együtt volt említve a három másik híres haiku költővel. Megismétli japánul is, ahogy valamiért máshogy hangzik, talán csak mert… az az eredeti. Bizonyára romantikusnak kellene hatnia, de kicsit mégis olyan… szomorú.
- Japánul valahogy… jóval szebb - állapítom meg. - Azt hiszem a… magány jut eszembe róla - vallom be halkan. - Ahogy ott áll az esőben. Érdemes-e egyáltalán… várakoznia? - kérdezem, bár talán a felvetés inkább költői. Nem hiszem, hogy kiderül, hogy van folytatása, de… - Szerinted… megérkezett, akit várt?

Where do we go when the river's running slow?

Daphné d'Aboville kisasszony, november

TW: traumák,vér és parafíliák, gyermekbántalmazás említése,Freud és Jung tanainak sarkított használata

Kezdetben határozottan meglepett, hogy ez a stílusosan Halloween napján bekövetkezett szerencsétlen esemény milyen mértékű pszichés perturbációt idézett elő Daphnéban. Nyilvánvalóan az esemény többi résztvevőjével nem folytattam célzott anamnézisfelvételt a pillanatnyi vagy tartós mentális státuszuk vonatkozásában, de megfigyeléseim szerint, a többieken annyira látványosan nem hagytak nyomot a történtek, kivéve persze azt,akinek a szomatikus integritását is közvetlenül érintette az entitással való kontaktus. Tulajdonképpen még ezt sem merem teljes bizonyossággal kijelenteni, hiszen az egész eseménysorozat etiológiai háttere meglehetősen hézagosan rekonstruálható.
Továbbra sem világos számomra, milyen mechanizmus révén kerültünk az adott helyiségbe, legyen szó Daphné pinceszerű, ablaktalan szobájáról vagy éppen az én gyengélkedőmről, ahogyan arra sincs semmiféle megalapozott teóriám, ki immobilizálta Barbont, miért maradt eszméletlen a francia hölgy - aki meglepő módon a vele történtek ellenére rövidesen bajnokká vált -, miközben Tetsuya tartósnak tűnő traumás laesiókat, illetve egy kifejezetten kétes eredetű szepszist szenvedett el, vagy hogy  milyen patofiziológiai mechanizmus idézte elő nálam azokat a furcsa tüneteket. Mint már említettem, túlságosan magas az ismeretlen változók száma, és az eseménysor tele van  tisztázatlan pontokkal, elvarratlan kauzális összefüggésekkel. Kifejezetten irritál a gondolat, hogy egy ilyen volumenű esemény lefolyhatott az iskola tulajdonképpeni területén úgy, hogy jelenleg még csak közelítő magyarázattal sem rendelkezünk a kialakulására.
Nehezen tolerálom az olyan állapotokat, amelyekben bármi rekonstruálhatatlan marad, és kifejezetten kellemetlen számomra, ha a környezetemben olyan rejtélyek perzisztálnak, amelyekhez nem tudok legalább egy koherens hipotézist rendelni.  
Arra is rádöbbentem, hogy kettőnk viselkedése közül bizonyára nem az enyém áll közelebb a társadalmilag elfogadott normához, mivel én – még ha nem is áll szándékomban elismerni ezen tettemet- oly magas fokára jutottam a kétségbeesésnek, hogy kishíján seppukut követtem el, ez azonban, meglehetősen paradox módon, semmilyen érdemi változást nem indukált sem az általános közérzetemben, sem a mentális státuszomban, az ellenben már határozott szorongást vált ki belőlem, hogy Daphné pszichés állapota láthatóan fokozatosan dekompenzálódik. Annak ellenben csak örvendeni tudok, hogy ezen problémáját sikeresen vokalizálja, és annak ellenére, hogy minden tudásommal igyekszem a segítségére lenni, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a legcélszerűbb volt épp nekem megnyílnia. Mindennek ellenére azonban itt ülök vele és igyekezünk valamiféle magyarázatot találni a teóriáim  segítségével valamire, amit tán sosem lesz lehetőségünk teljes egészében megérteni.

-Ami, azt illeti, nem értem, de reményeim szerint te mindjárt meg fogod-magyarázom a végtelenített szóáradat előtt, ami az elméleteimet tárja a lány elé, aki nem igazán vélem érteni, hogy miért mosolyodik el ezen. Azt azonnal kizárom, hogy nevetségesnek talál, bár azért sem lenne jogom elítélni, hiszen megkísérelni feldolgozni a megérthetetlent vagy őrültségre, vagy pediglen zsenialitásra utal, ellenére annak, hogy a kettőt gyakran nehezen lehet megkülönböztetni egymástól. Ha másra nem is jó a bőlére eresztett, ám némileg redundáns jellegű székfoglalóm, legalább néhány percre lekötheti Daphné kognitív apparátusát, engem pedig kifejezetten megnyugtat, amikor végül ő is bekapcsolódik a maszkkal kapcsolatos gondolkodásba.
-Csupán azért kapaszkodom a maszkba, mert azt ismerem, vagy legalábbis vélem ismerni, és igazoltan kötődnek hozzá-ha pontosabb akarok lenni, nem is a maszkhoz, sokkal inkább a viselőjéhez- erőszakos cselekmények, mint például Oshi ostroma vagy a kardvadászatként ismert esemény. Ezek alapján ugyanakkor akár azt a hipotézist is felállíthatnánk, hogy a világ valamennyi fennmaradt szamurájmaszkja potenciális vektorként funkcionálhatna bizonyos ellenséges szellemek vagy lények manifesztációjában, ami viszont már statisztikailag is meglehetősen nehezen kezelhető premissza.
A helyszínnek utánanéztem ugyan, de arról sem kifejezetten találtam olyan információt, amely mentén tovább tudnánk haladni. Nem állítom, hogy a szellemek létét ezen helyen negálnám, de nem gondolom, hogy ha valóban kísértenék az elhagyatott épületet, akkor bárkinek lenne kedve szünhedrionokat tartani benne, valamint azzal sem értek egyet, hogy egy ilyen helyet összekötnének a Roxfort birtokával, ugyanis némi utánaolvasás és kérdezősködés után kiderült, hogy a Szellemszállás akár a Fűriafűztől is megközelíthető, vagy legalábbis korábban az volt. Nyilvánvalóan nem ez az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó dolog, amit nem kifejezetten értek a Roxforttal kapcsolatban, mindenesetre ezek a nyomok is csak tévútra vezethettek.
-A helyszínnel kapcsolatos szóbeszédek minden valószínűség szerint nélkülöznek bármiféle érdemi evidenciát. A beszámolók mindössze kiszűrődő hangokról tesznek említést, amelyek- valljuk be- meglehetősen gyenge korrelációt mutatnak a paranormalitás jelenségével. Amennyiben ugyanis a Szellemszállás ténylegesen valamilyen  kísértetjárás színtere volna, úgy vélem, hogy már jóval éjfél előtt találkoznunk kellett volna legalább egy „lakóval” vagy „bérlővel”. Ez tehát újabb zsákutcának bizonyul.
A pletykák természetesen önmagukban nem tekinthetők megbízható anamnesztikus forrásnak, bár azt továbbra sem értem, hogy Roxmorts lakossága - lévén, hogy döntően varázshasználókból áll - miért mutat ilyen mértékű averziót néhány bolygó lélekkel szemben. Ennyire talán még egy átlagos kognitív kapacitással rendelkező egyénnek is képesnek kellene lennie utánajárni annak, hogy valójában milyen entitásokkal és milyen potenciális veszélyforrással élnek ilyen közvetlen topográfiai közelségben. Bár természetesen nem várható el mindenkitől kiemelkedő intellektuális teljesítmény, akadnak, akiknek neuronális apparátusa láthatóan már a mindennapi élet minimális követelményeinek teljesítésével is teljes kapacitáson üzemel. Egyeseknél még ebben sem vagyok teljesen bizonyos.

A lány alátámasztja a megállapításomat: ő maga sem rendelkezett különösebben kiterjedt előzetes ismeretséggel azokkal, akikkel együtt kellett átélnie ezt a bizonyos „szellemjárást”. Enyhén elhúzom a számat. Ez pedig egy újabb információhiányos pont az anamnézisben, hiszen így azt sem tudom rekonstruálni, milyen szelekciós mechanizmus alapján kerültek az érintettek az egyes helyszínekre, illetve egymással azonos csoportokba.
-Igen, itt magam is elveszítem a fonalat. Közeli személyes nexus: nincs vagy minimális, ennélfogva ez a változó valószínűleg kizárható. Iskolai hovatartozás, intellektuális kompetencia vagy érdeklődési profil szerinti csoportosítás: jelenleg nincs rá adat, következésképpen ez is legfeljebb hipotetikus kategória. Faji vagy származási korreláció: minimális, illetve vélhetően véletlenszerű, tehát szintén eliminálható. Korábbi traumatikus expozíció, pszichés vulnerabilitás, esetleges mentális sérülések vagy zavarok: insufficientia anamnestica, így egyelőre értékelhetetlen.  Nehéz ügy, túlságosan is nehéz.
Ezzel lényegében ki is merítem a rendelkezésemre álló hipotéziseket. Természetesen nem kívánom Daphné előtt deklarálni, hogy jelen pillanatban nem látok olyan koherens  modellt, amelynek segítségével valamennyi felmerülő kérdésre érdemi magyarázatot adhatnánk. A teoretikus konstrukcióim egyelőre inkább differenciáldiagnosztikai lehetőségek, semmint valódi konklúziók.
-Semmiképp nem kívánom, hogy ezzel foglalkozz, amennyiben kalamitásokkal telinek érzed-hajtom meg felé a fejem azzal a mozdulattal, amivel a japán elnézését kéri már azért is, mert felhozta, a továbbiakban pedig elengedi az adott témát.
-Logikus lenne feltételezni, hogy rendelkezett valamiféle céllal is, de azt hiszem, jelen esetben maga a logika nem tekinthető adekvát interpretációs keretnek. Lehetséges, hogy az egyetlen célja az volt, hogy félelmet és distresszt indukáljon bennünk – próbálom megnyugtatni, majd észlelvén, hogy ez a megközelítés nem bizonyul kellően effektívnek, azonnal módosítok a taktikámon, hogy legalább a pánikroham intenzitását mérsékelhessem.
Érdekes diszkrepancia mutatkozik kettőnk reakciómechanizmusában, megszületik bennem az igény, hogy tudjam, mit is mondott neki az entitás pontosan, de a kíváncsiság azonban ezúttal nem írhatja felül a másik ember autonómiáját, így elfojtom a kérdezés ingerét. Nem kívánom bántani. Ráadásul semmiféle legitim nexusom nincs ahhoz, ami számára fájdalmas vagy amit tudatosan igyekszik elrejteni előlem. Mindenkinek létezik egy olyan pszichés szférája, amelyet ódzkodik a külvilág elé tárni; ezért viselünk valamennyien – képletesen szólva, maszkot. Mi erről Japánban tudunk, nem csak a saját maszkunkat látjuk, hanem egymásét is, minek hatására mindenki kínosan igyekszik fenntartani a végtelen nyugalom fárasztó álcáját, tudva, hogy ez egyfajta társadalmi konstrukció.  Álságosak lennénk? Talán azok vagyunk, de ebben az országban -és minden bizonnyal egyéb nációk esetében is- az emberek még annyira sem becsülik egymást, hogy elismerjék, maszkban vannak.
Daphné maszkját ismertem, azt viszont sosem értettem, hogy miért kezdte le-levetni előttem, ám én nem ítélkezem, csupán hagyom, hogy újra a kezem fogja, és igyekszem segíteni, hogy megfelelő légzésritmust legyen képes produkálni.
-Ugyan kérlek, semmi sem történt-suttogom megnyugtatóan válaszul a bocsánatkéréseire, amik meglepően automatikusnak tűnnek. Vajon hányszor kért már tőlem elnézést? Volt bármi, amit valóban el kellett volna néznem? Nem, úgy gondolom, hogy ilyenre nem volt példa. Annak viszont őszintén örvendek, hogy az eszmefuttatásaim segítettek neki elvonatkoztatni, ezzel kapcsolatban még egy mosolyt is megengedek magamnak.
-Ha már a Roxfort üzemeltetői nem kívánnak felelősséget vállalni semmiért, ami az iskola közvetlen közelében történik, hát megteszem én.-igyekszem érthetőbbé tenni az indokaimat, holott csak örömömre szolgálna, ha  bármi, amiről most diskuráltunk, beigazolódna, még ha ez általam történik is.

Végül, hogy valamivel könnyebbé tegyem a napját, bevonom a kelet ősi művészetét, vagyis a meditációt minimális irányítással. Engem mindig megnyugtat az eső hangja és illata, kiváltképp, ha olyan helyen tartózkodom, ahol növények is vannak, és úgy látom, ez Daphnéra is anxiolitikus hatással van,miközben arról beszél, amit érzékel.
-Hmm-jelzem, hogy figyelek rá, de nem szólalok meg. Petrichor. Milyen szép szó és milyen kellemes szenzoros jelenség. Csupán azt sajnálom, hogy a cseresznyevirágzás jellegzetes aromáját jelen körülmények között nem vagyok képes reprodukálni, feltételezem, azt is kedvelné.  Nem is értem, miért állapítjuk meg ketten is, hogy nincs egyedül, márpedig azért sem, mert magam is itt tartózkodom, így mindezen csak csendesen mosolygok, aztán bátorítom rá, hogy beszéljen azokról a szobákról, amik eszébe jutottak. Amit elmond, az éppenséggel jó ízlésről árulkodik, legalábbis számomra, illetve kulturális műveltségről is, egyik kvalitását sem vontam volna kétségbe akkor sem, ha korábban nem lett volna alkalmam mélyebben megismerni.
-A házatok egy igazán idillikus helynek hangzik-mondom, ahogy megpróbálom elképzelni mindazt, amiről beszél nekem, kivéve persze azt a részt, ahol az apja ennek a kedves idilli világnak a közepén gyakorolt vele. Az én esetemben ezek a szavak egészen más konnotációkat hordoznak. Fájdalmat. Szégyent. Fizikai és mentális megterhelést. Kimerültséget. Olyan tapasztalatokat, amelyekhez az ember idővel ugyan adaptálódhat, de amelyekből mégsem következik, hogy valaha is kívánatossá válnak számára.
-A haikuk nehezen fordíthatóak, egyik nyelv sem tudja őket megfelelően visszaadni, túlságosan specifikusak hozzá-jegyzem meg, véleményem szerint a három rövid sor jelentésrétegeit valóban pontosabban képes közvetíteni a japán nyelv teljes kontextusa, mint bármelyik fordítás.
Magány.
Nem lehetek benne teljesen bizonyos, de az a benyomásom, hogy Daphné - annak ellenére, hogy tapasztalataim szerint számos ember fordul felé őszinte jovialitással vagy szeretettel - valójában meglehetősen magányos. Talán ezért is asszociál ilyen gyorsan erre a fogalomra, bár egyetértek vele, még akkor is, ha a haiku tudomásom szerint a szerelmes várakozásról szól.
-Sosem tudjuk meg, ezt a rejtélyt neked kell megoldanod. Szeretnéd, hogy megérkezzen?-kérdezem őszinte érdeklődéssel, ahogy lassan eláll az eső. -A beszélő akár az esőt is várhatja.
Hallom koppanni az utolsó cseppeket a növények levelein, az illat még megmarad.
-Ezután érdemes lenne megpróbálnod aludni, valószínűleg könnyebb és pihentetőbb is lesz-nyúlok a zsebembe, amiből kiveszem a készítményeket, amiket valóban kért tőlem-ezeket egyelőre ne használd, ha nem szükségesek. Remélem, valamennyit azért képes voltam segíteni. -mondom mielőtt útjára engedném, már így is túl sokáig raboltam az idejét.

Köszönöm a játékot!

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november 30.

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok, traumák
Belemártom az ecsetet a vízbe, majd a festékbe, újra és újra, talán semmi más zaj nincs ezen és a lélegzetünkön kívüll… de attól nem ment meg semmi, ami a fejemben van, hiába tudom, tudom, valahol, még ha most nem is tudatosan, hogy ez segíteni fog. Hogy segít már most is, minden.. minden ellenére. Hogy nem kellene hagynom, és mégis… és mégis hagyom, hogy segítsen, Rokuro, meg az elméletei, még ha nem is értem, még ha ő maga sem érti, és talán felesleges, de kapaszkodni akarok ebbe, bármibe, bármibe, ami…
Engedd el! Csak engedd el. Nem érdemled meg. Nem okoztál már így is elég gondot?
Én csak… azt hiszem inkább… szeretnék inkább Oshi ostromáról beszélgetni, valamiről, ami szörnyűséges ugyan, de mégis kézzelfogható, érthető, de végül… végül nem említem meg, és nem azért mert azt gondolnám, hogy Rokuro nem magyarázna erről inkább, ha megkérném rá. De bármennyire is szeretném, most… most nem emiatt vagyunk itt. Talán mindegy lenne, hogy miről van szó, amíg szóval tart, vagy csak…. hallgathatom a hangját, meg a gondolatait, mert nagyon szeretem, ahogy gondolkodik.
- Jogos felvetés - értek egyet. - Tulajdonképpen lehetséges lenne, de egyetértek… nehéz lenne utána járni és.. nem vagyok benne biztos, hogy készült róla kutatás, vagy statisztika - még ha a jelenlegi helyzetünket nem is viszi előrébb, vagy talán csak épp annyira, amennyire kell, hogy elterelje a figyelmem a… arról, hogy… hogy… erősebben szorítom az ecsetet, a kezemet a papíron, ne, inkább mást, bármit, bármit…
- Talán a jelenlétünk zavarta el őket. De persze ez… azt hiszem a végeredmény szempontjából mindenképp… irreleváns - és nem is ismerem eléggé a szellemeket ahhoz hogy… bármilyen következtetést le tudjak vonni. Csak bólintok arra a gondolatra, miszerint a hely valószínűleg nem kísértetjárta, hiszen a vele kapcsolatos szóbeszédek valóban hiányosak és… néhol ellentmondásosak. Valóban emiatt nem láttunk volna senkit? Elgondolkodtató, bár… mekkora tömeg volt… még néhányszor az élők is egészen nehezen követhetőek voltak. Talán mégis Rokuronak van igaza, de ezt… ezt már nem fogjuk megtudni. Ahogyan bizonyára azt sem, bármennyire is szeretnénk, hogy miért pont velünk történt, miért Amycussal és Skylarral voltam, Rokuro pedig miért teljesen másokkal, miért egy pincében, és miért… miért történt ez az egész.
Melyikőtök akarja kezdeni a beismeréssel?
Talán ha megtettem volna… ha nem lettem volna gyáva, mint mondta az az alak… akkor tudnánk? Tudnánk bármit? Meg… megmenthettem volna a többieket ettől?
Csak az a gyávaság.. ha az nem volna, megmenthette volna.
Miért nem mentettél meg?
…a maga hibája volt az egész.
A te hibád, a te hibád, a te hibád!
Az enyém… az én hibám.
- Tényleg nehéz. Ahogy korábban is említetted… ez az egész nélkülöz bármilyen logikai koherenciát, összefüggést, vagy magyarázatot - szomorúan felsóhajtok. Bár lenne valami, amit nem veszünk észre, amire ha rájönnénk, legalább ennyivel is… könnyebb lenne a helyzet.
- Nem, ne kérj bocsánatot - rázom meg a fejem, ahogy látom, hogy elnézést kér. Szükségtelen, nem.. nem tett semmi rosszat, sőt… - Nem érzem annak. Segíteni fogok, rendben? Megígérem - megszorítom a kezét egy pillanatra, tudom, hogy.. hogy kivel kell beszélnem, hogy ő is segíteni fog majd, ha tud, vagy legalább megpróbálja, és haragszom magamra, amiért most nem tudok többet tenni. Amiért alig vagyok képes bármilyen gondolatot megragadni, kezdeni valamit azzal, magammal, bárhogy máshogy érezni magam annál, mint ahogy most, mintha… mintha fuldokolnék. Az oxigénhiánytól, a vértől, nem tudom, nem tudom, az egyetlen, amire képes vagyok, az Rokuro hangjára figyelni, ahogy azt mondja, hogy lélegezzek, hogy szívjam be a levegőt, és fújjam ki, és megnyugtat, hogy semmi nem történt, de megrázom a fejem. Honnan tudná? Haragudnia… haragudnia kellene… miért… miért nem haragszik?
Miért ül le velem meditálni ehelyett?
Bármi miatt is teszi, ez a tevékenység rendkívül… megnyugtató. Érzem, ahogy lassan stabilizálódik a légzésem, a szívverésem és egészen… elnehezednek a végtagjaim. Talán a pára van rám ilyen hatással, talán a kimerültség, de az egész valahogy mégis meglepően megnyugtató. Mintha tényleg elég lenne csak az eső hangjára, illatára és az érzésere figyelnem, hogy minden kicsit… könnyebb legyen.
- Igen, valóban az. Nagyon… hiányzik - ismerem be halkan, talán nem is hallani az esőcseppektől, de tényleg így van. Mindig érezni a hiányát, valamennyire, nem is tudom miért erősebb most, mint máskor szokott lenni. Még ha nem is oldana meg semmit, ha ott lennék, a zeneszobában, a télikerten, a könyvtárban Antoine-nal, ahogy a tanulmányairól mesél nekem, bárhol, a szobámon kívül. Hogy mindenhol meg tudtam találni a helyem.. azt kivéve. Sosem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nem így kellene lennie.
-Talán meg kellene tanulnom japánul, hogy eredeti nyelven tudjam olvasni - mondom halkan, tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért. Jóval bonyolultabb nyelv, mint hogy csak emiatt megtanulja az ember, és mégis… azt hiszem, lenne benne valami igazán szép, ha nem kellene lefordítani a haikukat, hogy én is értsem. Talán… talán majd egyszer, idővel, évek múlva majd, ha… talán várhatnék erre, mint ahogyan a vers szereplője is vár, talán ő is éveket. Talán ezt sem fogjuk megtudni, hasonlóan ahhoz, hogy vajon mire, vagy kire várhat, és mégis…
- Igen. Igen, szeretném - bólintok lassan, egy egészen halvány mosollyal a szám sarkában. Talán bárki is az, akit vár, boldoggá fogja tenni, ha viszontlátja. Még ha… még ha csak az esőt is, aminek halk, egyre ritkább kopogása a leveleken jelzi, hogy a végéhez közeledik. Furcsamód szinte… azonnal hiányzik az érintése a bőrömön, ahogy lassan kinyitom a szemem, és Rokuro felé fordulok. Egy pillanatra gondolok csak arra, hogy inkább itt szeretnék maradni, hogy talán… jobb lenne, ha itt maradnánk, távol és szinte védve mindentől, de tudom, hogy nem lehet. Már így is túl sokáig tartottam fel Rokurot, bármennyire is hálás vagyok a segítségéért.
Felpillantok rá, és egy pillanattal hosszabb ideig időznek el az ujjaim az övén, mielőtt elvenném és a saját zsebembe csúsztatnám a fiolákat.
- Többet segítettél, mint gondolnád. Köszönöm, Roku… mindent.
Aznap este nyugodtan alszom.

Köszönöm szépen a játékot!