A Hollóhát kviddicscsapatának öltözője. Itt öltöznek át kviddicstalárjaikba a csapat tagjai. A lányok és fiúk részét egy szekrénysor választja el egymástól.

[- Sziasztok! Van itt valaki? Ha... ha repülnétek, végeztem.]

Zafira

2006.02.04.

Felnézek a lelátókra, ahogy végigsétálok a pályán; a Nap még mindig korán nyugszik, és ha túlélem a Trimágus Tusa következő kihívását, lesz még egy utolsó meccsem itt; utána talán soha vissza sem jövök erre a helyre. Kevés időm maradt itt; már csak százhúsz napig leszek roxfortos diák, a Griffendél csapatának tagja, és ahogy néha félek tőle, boldog. Az ősi kastély még ezekben az igazán borzalmas napokban is eltölt valamivel, ami hasonlít a boldogságra, még ha nem is olyan felhőtlenül boldog már, mint régen.

 Persze, a nosztalgia nem segít semmin. Mindig volt valami probléma, talán harmadikig kellene visszarepülnöm az időben, hogy megszabaduljak tőlük.

 Ahogy felülök a seprűre, ahogy felszállok a földről, egy pillanatra eszembe jut a boldogság, amit akkor éreztem, amikor először beválogattak a csapatba, vagy az, amikor először győztem, és kissé elpirultam a mosolyom mögött, amikor hallottam a nevemet, ahogy a cikesszel az ujjaim között repültem egy kört a társaim körében, akik mind nagyon boldogok voltak a sikerem miatt. Ma kétlem, hogy ugyanennyire örülnék a győzelmemnek akár az egész Kviddics Kupán, akár a Trimágus Tusán, akkor sem, ha emberek ezrei ünnepelnének velem. Most az arcomba vágó levegő is csak olyan az idegességemre a holnapi találkozó, a bizonytalan jövő és a fájdalmas közelmúlt ellen, mint a hideg víz, melyet lassan az égésnyomra engedünk. Enyhít, de nem szünteti meg a fájdalmat.

 Mi történt velem? Miért nem tesznek boldoggá olyan dolgok, amelyek ennyire mindent jelentettek régen? Mi tenne igazán azzá? Egyelőre fogalmam sincs semmiről; csak egy halványan pislákoló láng, enyhe remény ég bennem egy alagút végén, amely talán nyártól vár. Talán nem boldogságot jelez, hanem más típusú tűz, de úgy érzem, hogy az egyetlen reményem, hogy egyszer vége lesz ennek az egésznek, ennek a rengeteg nyomásnak, rengeteg sötétségnek, és újra boldoggá tesz néhány perc a levegőben. Addig pedig ki kell bírnom valahogy.

 Nem tudom, hogy meddig repülök, meddig gyakorlom a manővereket, melyek segítenek majd az utolsó meccsen. Rengeteg kanyarra lesz szükség, hogy valahogy elkerüljem a Hollóhát hajtóit, az ő seprűik sokkal gyorsabbak az enyémeknél, vagy bárkiénél a Griffendél csapatában. Annak ellenére, hogy ők vannak leghátul a versenyben a mai vereség után, úgy készültem rá, hogy ők lesznek a legerősebb ellenfeleink- és egy elfogadható vereség lett volna, ha a Hugrabug ellen győzünk. Persze, ez egy másik Hugrabug, Holden szervezőereje és Ophelia Langley feneketlen pénztárcája abszolút a bajnoki cím esélyesévé tette őket a tavalyi egyértelmű utolsó hely után. Ettől függetlenül, ha győzünk valahogy, valószínűleg a miénk a cím.

 Annyira nem érdekel persze. Kétlem, hogy hosszú karrierem lehetne profi kviddicsezőként. Túl nehéz vagyok fogónak vagy a védelmen átsuhanó hajtónak, kontakt hajtóként viszont egy nagyobb férfi játékos simán arrébb tudna lökni. Persze, talán ez marad csak nekem.

 Amikor leszállok, hogy levegyem a még a Kastélyban, ebéd után a szobámban felvett kviddics szettemet, veszem csak észre, hogy van valaki a pálya közelében- fényt látok kiszűrődni a Hollóhát öltözőjéből. Kétlem, hogy úgy hagyták volna a fényeket, viszont meglep, hogy bárki is az, ennyi idő után nem jött ki a pályára, vagy nem ment vissza a Roxfortba. Először azt gondolom, hogy ettől függetlenül nem megyek oda, de a kíváncsiságom győz végül: a saját öltözőnk helyett a Hollóhát ajtaján kopogok be.

 - Sziasztok! Van itt valaki? Ha... ha repülnétek, végeztem.- amilyen szerencsém van, majdnem biztos vagyok benne, ahogy benyitok, hogy minimum három meztelen ember fogad majd, úgyhogy meglepődöm, amikor csak egy embert találok bent, nem egy társaság döntött úgy, hogy jó ötlet az öltözőben közelebb kerülni a csapattagokhoz (nem az). Zafira jelenléte így is meglep; csak egy pillanatra nézek az arcára, azután azért végigfuttatom mégis a tekintetem a helyiségen.

 - Bocsi, nem akartam betörni... nem tudtál sokáig távol maradni a pályától. Nagyon szépen repültél ma.- az persze nem lepett meg, hogy még egyenlő seprűvel is ő kapta el Gemma Jenkins elől a cikeszt, egyértelműen a legjobb fogó az egész mezőnyben, és több tapasztalata van fogóként, mint a másik háromnak együttvéve. Kicsit olyan érzésem volt mindig, hogy a levegőbe született, és talán az ég színére utalhat a neve is.

 Egy mosollyal az arcára nézek, csak most nézem meg jobban.

2006.02.04.

Sienna Scrimgeour

A megtört cikesz

Százhatvan és százötven. Tíz pont különbség. Szép játéknak is lehetne mondani. Elkaptam a cikeszt, legyőztem Jenkinst. Hogy Connor győzött? Nem érdekel. Hogy vesztett a csapat? Nem érdekel. Csak tartom tenyeremben az aranygolyót, ami kiengedett szárnyait fáradtan hajtja tenyeremben. Bámulom, csak ülök és bámulom. Kicsekkoltam. Nem csak most, de a pályán is. Nem is akartam játszani ma. Nem akartam itt lenni, de nem tehettem meg a többiekkel szemben. De talán jobb is lett volna, ha nem vagyok itt. Ha eltűnök. Ha annyira megsebesítenek a bál után, hogy többé ne tudjak játszani. Legalább lett volna mire fogjam ezt az egészet. Lett volna valami, amire rákenhetem ezt az üres érdektelenséget.

Öt év. Öt éve nem hajt más, csak hogy én legyek a legjobb, a leggyorsabb, a született fogó zseni az iskolában, aki még Potter legendáját is felülmúlja. Elértem a célt. Tavaly győzelemre vittem a csapatot és idén ha nem is állunk rózsásan, eddig minidig elkaptam a cikeszt. Még ma is, amikor nem is akartam játszani. Miért? Miért gyötörtem magamat ennyi éven keresztül? Miért akartam ennyire görcsösen, hogy ez legyen egyenlő az identitásommal? A barna szemek felsejlenek elöttem. Persze a dzsinn már hallgat, de nagyon is jól tudom, hogy miért tettem. Először bizonyítani akartam és elrejteni a gyengeségemet. Aztán pedig le akartam nyűgözni mindenkit, de leginkább őt. Megérte volna?

Szeretek repülni. Tényleg szeretek. Amikor a magasba szállok, ahol már semmi és senki sincs körülöttem, szabadnak érzem magamat. Ott nem én vagyok a pakisztáni lány, nem én vagyok hollóhát fogója, nem vagyok semmi sem, csak Zafira. De akkor mégis mi ez az érzés, ami azt sugalja, hogy ez csak egy könnyű menekülőút? Hogy amíg játszom, amíg csak erre koncentrálok, amíg ez az identitásom, addig máshogy nem sérülhetek. De ez megváltozott egyetlen egy éjszaka alatt. A valóság sebei még mindig ellepik a karomat.

Nem tudom mióta ülhetek itt. A meccsnek már régen vége, a többiek pedig elmentek. Valamikor besötétedett és az öltöző mágikus világítása fellobant, érezve a jelenlétemet. Én pedig nem mozdultam. Soffi azt hiszem itt volt egy darabig, de aztán ő is elment. Csak én maradtam és a megfáradt cikesz, válaszokat és értelmet keresve.

Összetört valami bennem és kár is lenne tagadnom. Az a tűz, ami hajtott eddig mintha tompább lenne, csak akkor éreztem egy pillanatra is a fuvallatát, amikor Connor bevédett a gurkótól. Felhúzott a szánalma és le akartam zárni a játékot, ezért eredtem végül a cikesz nyomába. Persze már hallom is a fülemben a pletykákat, hogy biztos csak Gemmát akartam legyőzni, de erről szó sem volt. Legbelül, az négy évnyi versenyzés alatt tudom jól, hogy nem érdekelt volna, ha ő kapja el a cikeszt. De ha ez sem... akkor mi érdekel?

Valaki benyit az ajtón és kizökkent a gondolataimból. Egy pillanatra megijedek, mert félek, hogy megint Connor akarja játszani a nagy védelmezőt és úgy csinálni, mintha érdekelné, mi van velem. De a zavart félelem elillan, amikor meghallom a másik Roxfortos Bajnok hangját. Ahogy felnézek rá, látom, hogy ő is kviddics-szettben van. Repült volna a pályán? Fel sem tűnt.
- Áh Sienna! Szia – köszöntöm és furcsán cseng a hangom ennyi óra némaság után – Öhm, igazából el sem mentem innen – merengek – mennyi az idő?
A dicséretet egy mosollyal és bólintással megköszönöm, de saját mércémmel mérve tudom, hogy nem igaz. Ha akartam volna sokkal előbb elkapom a tenyeremben heverő cikeszt. De nem akartam és ez a gondolat borzalmasan zavar.
- Repültél? Készülsz a meccsre? – próbálom terelni a témát, mielőtt előjöhetne, hogy mégis miért vagyok még mindig itt, mert nem tudnék rá válaszolni.

[- Talán öt múlhatott.]

Zafira

2006.02.04.

   Nem hagyom eltűnni a mosolyt az arcomról, annak ellenére sem, hogy nem kell túl jó megfigyelőnek lennem hozzá, hogy lássam, valami nincs rendben. Betudhatnám persze a vereségnek, hogy itt van, hogy ők két meccs után az utolsók győzelem nélkül, de valahogy az az érzésem, hogy többről van szó.

 Csak fél szemmel volt lehetőségem figyelni az eseményeket. Megviselt a közeledő próba miatti stressz, a tudat, hogy tehetetlen vagyok a köztünk járó halálfalókkal szemben, a problémák anyám körül fokozták ezt, ahogy egy tönkrement barátság naponta többször szembejövő emléke. Ettől függetlenül valószínű mindenki tudja, hogy Connor és Zafira között volt valami, ami a hírek szerint véget ért (bármi is volt az), és persze, bármilyen lazán kezeli mindenki, mindenki tudja, hogy kik támadták meg. Gyanakodhatnék az orvvadászokra, akik Revant támadták meg tavaly, de inkább Barbon és a csatlósai akarhattak ártani Connornak (ami alapján úgy tűnik, hogy a pontok ellenére őt tekintik a legnagyobb kihívásnak - valahogy nem lep meg, hogy szexisták is).

 - Talán öt múlhatott.- nehezen palástolom az aggodalmam. Soha nem láttam ilyet, biztosan nem normális egy vereség miatt akkor sem, ha jó eséllyel befolyásolja a karrierjét, hogy idén nem ismétlik meg a tavalyi bravúrt. Nem hiszem, hogy valaha tapasztaltam hasonlót bárkitől.

 - Áh, még nagyon messze van… csak kedvem lett repülni.- az egyik lábamról a másikra helyezem a súlyt. Kényelmesebb lenne elköszönni, menni, elfogadni, hogy ez nem az én problémám. Nem vagyunk nagyon közeli barátok, nem tudom, miért pont az én társaságomra vágyna, vagy mit tudnék segíteni. Nem vagyok abban sem biztos, hogy nem csak kihasználás lenne ez információkért, amit esetleg továbbíthatok Sir Danielnek. Nem tudom, hogy jót tenne-e Zafirának, ha beszéltetném a támadásról.

 Persze, nem hagytam annyiban Skylart sem, és ahogy ismerem magam, tudom, hogy soha nem hagynék csak így itt valakit. Akkor sem, ha fogalmam sincs, hogy min megy keresztül éppen, és tudom, hogy nem is olyan sokára lesz egy nap, amikor mindent meg fogok tenni érte, hogy győzelem nélkül zárják az idei versenyt. De nem most lesz az a nap, és nem akarok rosszat neki.

 - Szeretnél repülni, mielőtt visszamegyünk?- úgy érzem, hogy nem fogja elfogadni az ajánlatot, de egyrészt azt szeretném éreztetni vele, hogy nem fogom lerohanni kérdésekkel, másrészt viszont szeretnék vele lenni, segíteni neki. Sokan ignorálják, hogy mi történt vele, úgy csinálnak, mintha azok a visszataszító férgek, akik bántották, nem tettek semmi komolyat, de én nem fogom egyedül hagyni. Biztos vagyok benne, hogy én sem akarnám.

 Ahogy nézem, ahogy eszembe jut, hogy az előző évezred utolsó vonata hozott ide minket, itt voltunk, a miénk volt az iskola egy évvel sok diák halála után, csak hogy ezek a nyomorult giliszták tönkretegyenek mindent mindannyiunknak… sokszor vagyok dühös, de most jut először eszembe, hogy azt kívánom, hogy oda kerüljenek a példaképeik mellé, cellákba és elfelejtett temetőkbe. Zafira megérdemelné, hogy a toronyból és levegőből látható változó erdő, az éj sötétjét átvágó fények a Kastélyból, a közelgő hétvége legyen az emléke, ne az, hogy néhány visszataszító lény megtehet vele, amit akar. Megérdemli az igazságot, ahogy apám is, és mindenki, akitől ez az ideológia ellopta az életét, a szeretteit vagy a boldogságát.

 - De biztos éhes vagy. Van egy csokibéka a szekrényemben.- majdnem hozzáteszem, hogy tavalyi, nem az q cringe verzió, amelyik potenciálisan elrontja az ember étvágyát Barbon pofájával, vagy az önbecsülését Lolitáéval (bizarr, hogy az angol firkászok nem rá fókuszálnak, nehéz elképzelni, hogy az amcsi csajra kíváncsibbak). Az kifejezetten lehangoló, ha a saját arcom látom, még ha F mást is mondott. Persze F kedves, és kellőképpen motivált hozzá, hogy hízelegjen.

2006.02.04.

Sienna Scrimgeour

A megtört cikesz

„Talán öt múlhatott”.

Visszhangoztak bennem a szavak és teljesen őszintén értelmetlennek tűntek. Mikor érhetett véget a meccs? Délben? Egykor? Teljesen elveszett az időérzékem és meg sem tudtam mondani, hogy az eltelt idő most soknak vagy kevésnek számít. Talán Sienna betoppanása volt a mentőkötél, amit meg kellett ragadjak, hogy kikerüljek ebből az időhurokból és szembenézzek a való világgal. Végignéztem a griffendéles lányon és hirtelen elfogott az érzés, hogy egyedül maradt.

Egészen eddig talán ketten voltunk azok a lányok az évfolyamon, akiknek szinte el volt döntve a sorsa. Amíg rólam mindenki tudta, hogy a profi kviddicsező pályára készülök, úgy nyílt titok volt, hogy a lány az aurori kollégiumra gyúr. Most az előbbiben kételkedem. Vajon ő még mindig auror akar lenni? Ha igen, miért? Mi vonzza pont afelé a veszélyes szakma felé? Mondjuk egészen eddig biztos voltam benne, hogy nem bánnám, ha a következő tíz-húsz évben gurkók csapódnának a csontjaimba.

Csak halkan bólintok arra, hogy miért is van itt, de a repülésnél visszakozok.
- Nem.. köszi.. azt hiszem most egy ideig elég volt ebből... – sóhajtok, de ha rákérdezne, hogy miből is pontosan, nem hiszem hogy tudnék válaszolni. A repülésből? A kviddicsből? A Roxfortból? Full agyfasz az egész. Zsong a fejem a kérdésektől és képtelen vagyok egyre is rákoncentrálni, hogy választ találjak. Ezt neked, Hollóhát, agyasok háza.

A csokibékás ajánlatra megint csak ellenkezem.
- Még azt kéne, hogy O’hara arca vigyorogjon rám – szalad ki a számon – mármint így érted, a meccs után – próbálom menteni a szitut mikor észbe kapok, hogy valószínűleg nem kéne kiteregetnem a gyengélkedőn történteket. Kya bakwaas, még Soffnak sem mondtam el hogy pontosan mi történt.
- De a szekrényemben van pár alkoholos mézsör, bekészítettem, hátha nyerünk... – pedig tudtam, hogy nem fogunk – érdekel?

Kivettem a két üveget. A hűtőbűbájom kicsit túlment a szükségesen a szekrényemben, szóval az üvegek kicsit deresek, de nem fagyottak. Odaadtam Siennának egyet, a magamét meg kibontottam a pad szélével, ahogy McLagen tanította.

Elfog az ostoba gondolat, hogy sokkal többre mentem volna, ha engedek McLagen folyamatos udvarlásának. A srác mindig kedves volt velem és bár alattunk jár eggyel, valahogy mindig egy hangon voltunk. Ha az a dzsinn nem suttog a fülembe... ha nem futok el a bál után... Tényleg minden a Connor iránti érzéseimre vezethető vissza? Vagy csak ürügyet keresek?

Rövid koccintás és mehet a hörpölés. Akkorára sikerült az első korty, hogy az üveg negyede lecsúszott. Lehet nem kéne éhgyomorra innom, de perpillanat nagyon nem érdekel. Shabash, Zafira. Igazán ügyes vagy.

Elfog egy gondolat és habár úgy tűnhet, hogy csak terelni akarom a témát, tényleg érdekel a válasz.
- Sienna... te még mindig auror akarsz lenni, ugye? – kérdezem a lányt – Gondolom a bajnoki lét jót fog mutatni a felvételi lapon – na meg az apja neve, de annyira nem vagyunk jóban, hogy ezt felhozzam.

A Connorral való beszélgetés óta szöget ütött egy gondolat a fejemben. Hogyan lehet, hogy ennyi auror van az iskola területén, éppen engem meg sikerült így betámadni a bál éjszakáján? És még arra is volt ideje a mocsadékoknak, hogy töröljék az emlékeimet. Ennyire inkompetensek lennének az aurorok? Allah jane, Allah tudja... Vagy ennyire az alját küldték a Roxfortba, hogy őrizzék a gyerekeket? Vagy akik csinálták, azok ennyire... bekötöttek? Egy dologban biztos vagyok, a támadás előtt amerikai akcentust hallottam...

[- Ugh, igazad van... én is kerülöm őket, mióta betették az arcomat. Pocsék kép lett.]

Zafira

2006.02.04.

  Lassan bólintok egyet, amikor Zafira elmondja, hogy nem akar repülni. Abszolút tudom, hogy milyen érzés veszíteni, talán meg is szoktam, mégis nehezen tettem túl magam a Hugrabug elleni vereségünkön, amivel kapcsolatban azt éreztem, hogy nem játékosok, hanem pénz ellen veszítettünk. Még ha Zafira le is győzte a Mardekár fogóját, a tavalyi menetelésük után egészen biztosan nincs hozzászokva a vereséghez- tavaly, amikor kiálltam ellene még fogóként, végig tudtam, hogy az esélytelenek nyugalmával próbálhatom legyőzni.

 Persze, a veresége egybeesik azzal, hogy mennyire megváltozott minden körülötte. Egy olyan viszonylag apró dolog is lehet a szalmaszál a teve hátán, mint egy szűk vereség egy hasonlóan jól felkészült csapat ellen – az, hogy nem találták még meg a felelősöket a támadás kapcsán, biztosan azt érezteti vele, hogy nincs biztonságban, és ami talán még rosszabb, az, hogy nem ér annyit, hogy foglalkozzanak vele. Sokan talán nem is tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget, mint hogy ki kivel feküdt le a bokrok mögött a Yule bál után, a gondolat pedig elképesztően feldühít. Úgy érzem, hogy mindenki vak rajtam kívül, mert kényelmesebb elhinni, hogy a múlt nem ismétli meg önmagát. Meg kell újra halnia valakinek, hogy érdekeljen bárkit?

 - Ugh, igazad van... én is kerülöm őket, mióta betették az arcomat. Pocsék kép lett.- majdnem annyira utálom a saját kártyámat, mint Barbonét (a kártya fő bűne, hogy Barbon van rajta), és megértem, hogy nem akarja most Connort látni. Úgy érzem, hogy Connor eljöhetett volna megnézni, hogy jól van-e, de persze, nem tudom, mi ennek a menete. Még soha nem ment úgy szét kapcsolatom, hogy nem a létező legaljasabb módon elárultak, úgyhogy nem tudom, milyen lehet, amikor valami csak simán véget ér.

 - Néha elfelejtem, hogy nem szabad több csokibékára vágynom. De szívesen iszom, persze.- azt nem említem meg, hogy talán még lesz lehetősége ünnepelni, mert egyrészt nem akarok úgy tenni, mintha ez számomra nem jelentene semmit, másrészt pedig tudom, az ő győzelmük, bármi is lesz a Hugrabug és a Mardekár közötti meccs eredménye, legfeljebb egy második helyet jelent (hacsak nem 500 pontot szereznek ellenünk, de azt kevéssé tudom elképzelni).

 Miközben fogást keresek a deres üvegen, mosolyogva nézem, ahogy Zafira kinyitja a sajátját. Én a pálcámmal ismétlem meg a mutatványt- többször láttam már Amytől rendkívül kreatív módokat arra, hogy hogyan lehet kinyitni egy alkoholos üveget, de amikor megpróbáltam megismételni, általában vagy sikertelen voltam, vagy kinyitáskor kiöntöttem a felét vagy beletörtem az italba az üvegszilánkokat. Az kész csoda, hogy némelyik próbának nem lett Gyengélkedő a vége.

 Nem hiszek a babonákban, de végig Zafira szemébe nézek, miközben koccintunk, és beleiszom az italba. Nem vagyok kipihent, úgyhogy egy kicsit azonnal meg is érzem az italt, bár feltételezem, nem annyira, mint Zafira. Csak ebben a pillanatban kap el a gondolat, hogy nem vagyok benne biztos, mióta iszik alkoholt (abban majdnem biztos vagyok, hogy a vallása miatt nem szabadna neki), úgyhogy valószínűleg egyáltalán nincs hozzászokva. Tehát számított rá, hogy nem lesz túl józan- biztosan nagyon akarta azt a győzelmet.

 - Egyelőre inkább azon szoktam gondolkodni, hogy valahogy életben kell maradnom.- a mosolyom, ahogy iszom egy újabb kortyot, talán azt érezteti, hogy kitértem a válasz elől, de őszintén nem vagyok biztos annyira a túlélésemben. Nem én lennék az első, aki belehal a Trimágus Tusába, és mivel jelenleg én vagyok az első helyen, és a halálfalók biztosan nem engem akarnak győztesnek látni, azt sem tartom kizártnak, hogy egy napon velem is megpróbálnak valami olyasmit, mint Zafirával (ebben az esetben kipróbálok néhány átkot, amit Sir Daniellel való levelezésem után tökéletesítettem- néha szinte szeretném, hogy megpróbálják).

 - Biztosan örülnének nekem továbbra is... és nagyon sokszor gondoltam, hogy egyszerűen ezt kell csinálnom. Először apám miatt, azután... amikor tavaly Revant és Nebelwaldot megtámadták azok az orvvadászok az erdőben, az jutott eszembe, hogy szívesen segítenék valahogy jobb hellyé tenni ezt az országot. Olyanná, ahol nem történhet ilyesmi.- az új kétségeimről most nem beszélek, mert én sem ismerem eléggé őket. Anyám gyakorlatilag kitagadott, Anne-Rose inkább egy halálfalóval barátkozik helyettem, nem tudom, hogy túlélem-e ezt az évet, úgyhogy természetes, hogy bizonytalan vagyok. Minden megrázkódott. Továbbra is úgy érzem, hogy segítenem kell abban, hogy Revan és Zafira, és senki más ne kelljen, hogy szembenézzen a szörnyekkel, akiket a Minisztériumunk most valamiért hagy megbújni az árnyékok között.

 Tudom, hogy nincs igazam. Tudom, hogy Shacklebolt miniszter személyesen harcolt Voldemort ellen McGalagony professzorral az oldalán. Tudom, hogy valamilyen racionális oka van, hogy még nem öntöttek le Veritaserumot az összes olyan amerikai torkán, aki kicsit is gyanús – nem is lenne nehéz megmondani, hogy melyik gyanús, egy jelentős részének az összes ’97-es évfolyamban kezdett diák majdnem olyan jól ismeri a családnevét, mint a Cruciatus átok varázsigéjének kiejtését.

 - Az biztos, hogy most is szükség van új aurorokra.- a szemem sarkából Zafirára nézek. Nem hiszem, hogy nem értené, hogy mire céloztam, és biztos vagyok benne, hogy ő is ezért hozta fel. Szomorú, hogy ha így van, és én vagyok a legjobb lehetőség, akihez fordulhat.

 

```

2006.02.04.

Sienna Scrimgeour

A megtört cikesz

```

A szám sarkában halvány mosoly jelenik meg, amikor bevallja, hogy ő is kerüli a saját csokibéka kártyáját. Valahogy megnyugtató, hogy nem csak én érzem nevetségesnek az egészet. Mintha valaki kitalálná, hogy tizenéves gyerekeket kellene gyűjthető figurákká változtatni, aztán mindenki bólogatna rá, hogy igen, ez teljesen normális ötlet.
- Legalább nem úgy nézel ki rajta, mintha most szabadultál volna valami minisztériumi körözési plakátról – dünnyögöm az üveg pereme fölött – Láttad már Barbonét? – szerencsétlen jenki benne van szinte minden harmadik csomagban, kíváncsi vagyok, hogy fizetett-e ezért a MACUSA, Bate feltűnően ritka.

Persze nem Connor neve az, amitől kellemetlenül érzem magam. Nem is az arca. Hanem az, hogy egyetlen félmondat elég volt ahhoz, hogy rögtön rá gondoljak. Kya bakwaas. Figyelem, ahogy pálcával nyitja ki a saját üvegét, és rémesen úgy érzem, hogy elvesztettem az eleganciámat. Ezt tenné a női léttel több évnyi sportolás és a McLagen féle huligánokkal való lógás? Nem mintha különösebben számítana. A mézsör ugyanúgy csúszik lefelé mindkét üvegből.

Amikor azt mondja, hogy egyelőre inkább azon gondolkodik, hogyan maradjon életben, röviden felnevetek. Nem azért, mert vicces. Hanem mert annyira abszurd. Ya’Allah, tizennyolc évesek vagyunk, baromira nem kéne ilyen gondolatoknak megjelennie a fejünkben. De a Tusa… a támadás… ez az egész…
- Igen, hát... ez mondjuk egészséges prioritásnak hangzik.

Egy darabig csak hallgatom. A Trimágus Tusáról. Az aurorokról. Az apjáról. Revanról és Nebelwaldról. És ahogy beszél, lassan kezdem megérteni, hogy miért kérdeztem meg egyáltalán. Mert én már nem tudom. Nem tudom, hogyan képes valaki ugyanúgy hinni valamiben azután, hogy a világ megmutatta a fogait. Kicsit olyan, mintha az, ami nálam törést okozott, nála csak tovább perzseli az elszántságot. Hát ez lenne a valódi különbség köztünk? Ez lenne az oroszlán és a sas közötti válaszvonal?

Jobb hellyé tenni az országot… Megakad a mozdulat a kezemben. Régen csak legyintettem volna ezekre, mondván, hogy mi milyen szerencsések vagyunk. „A Béke Évfolyama”. Mégis ostobaság lenne nem felismerni, hogy valami készülődik, és érzem, ahogy a fejemben egy új dzsinn hangja formálódik, egy olyané, aki nem egy fiú után epekedik. Nem. Ez inkább fél, fél attól, ami jönni fog, és amit nem tud irányítani. Több aurorra lenne szükség…

Ha teljesen őszinte akarok lenni, Siennát valahol mélyen mindig is paranoidnak tartottam. Hajlamos a dolgok legrosszabb oldalát látni és kombinálni… de mégis csak itt ül velem szemben valaki, aki tudja, hogy léteznek szörnyek. Tudja, hogy embereket támadnak meg. Tudja, hogy a Minisztérium nem mindenható. És ezek után is ezt mondja.

- Tudod mi az irónia? – lassan forgatom az üveget az ujjaim között. – Egész életemben azt hittem, hogy a kviddics majd megold mindent. Hogy nagy és híres játékos leszek és tisztelni fognak az emberek és akkor már minden rendben lesz. – A tekintetem egy pillanatra a földre siklik. – Itt van mögöttem egy eddig fogóként hibátlan szezon és mégsem így lett… – a karomon végigfutó halvány hegek önkéntelenül is eszembe jutnak.

Néhány másodpercig csendben maradok, majd a következő korty után oldalra billentem a fejem.
- Bár továbbra sem tudom eldönteni, hogy bátor vagy-e vagy teljesen őrült. – igyekszem moderálni magamat, hogy ne hangozzon gúnynak, amit mondok
– Gondolod, hogy egyedül szembeszállhatsz egész Amerikával? – terítem ki a lapjaimat azzal kapcsolatban, hogy pontosan tudom, hogy ugyanarról az ellenségről és veszélyről beszélünk.

[- Láttam.]

Zafira

2006.02.04.

  - Láttam.- az arcom valószínűleg elárulja akaratom ellenére, hogy mit gondolok Barbonról. Nagyobb részt annak köszönheti, hogy mennyire megvetem, hogy a halálfalók talpnyalója, folyamatosan Yaxley és a társai körül látom, de egészen biztos, hogy jobban megvetem a személyes ismeretségünk miatt. Yaxley, Morris és a többi halálfaló vagy halálfaló támogató aranyvérű családokba születtek, amennyire tudom, és egyikük sem tűnik úgy, hogy titkolná, hogy szívesebben jöttek volna egy Voldemort uralta országba tanulni. Barbon belátta, hogy tévedett, amikor rászánta a világtörténelem legminimálisabb mértékű kutatómunkáját arra, hogy megismerje a vérelmélethívők igazi arcát és tetteit ebben az országban, és mégis mellettük áll, miközben eljátssza, hogy több annál, ami. Talán jobban tisztelném, ha nem környékezne meg olyan embereket, mint Anne-Rose, akiket a rezsimje vagy az Azkabanba küldene, vagy a föld alá, és elmondaná őszintén, hogy ki ő valójában.

 Az egyáltalán nem kérdés, hogy mennyit jelent neki például Anne-Rose, az alapján, hogy még mindig a halálfalók gyerekeivel barátkozik, annak ellenére, hogy mit csináltak Zafirával. És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyire tehetetlen vagyok, mert rajtam kívül alig néhányan látják, hogy ki ez, vagy általánosságban kik ezek az emberek, mit akarnak, miért jöttek ide. Pedig Umbridge nevét még most is emlegetik, és ő volt a hazugságok szimbóluma, amikor Caramel megpróbált ignorálni egy problémát, mint megátkozott bőrt, mely talán ismét egészséges lesz, ha nem nézünk szembe azzal, hogy mit jelent a testen most, ha letakarjuk.

 Iszom egy kortyot, miközben hallgatom, ahogy beszélni kezd. Tudom nagyon jól, hogy ez nem a Mardekár elleni meccsről szól. Nem a Kviddics Kupáról. A harag és a szomorúság táncot járnak bennem, de elrejtem minden rossz érzésem, ami az arcomon megmutatkozhat, csak hallgatom őt, ahogy arról beszél, hogyan omlott össze benne a bizonyosság. Hogyan lett az évfolyam legjobb kviddicsezőjéből, a Roxfort egének királynőjéből valaki, akit mi soha nem láttunk másnak, csak lenyűgözőnek, amíg néhány idegen ide nem jött, és számukra nem volt semmi és senki, csak egy sárvérű. Más rossz emberek más indokkal, de engem is végigrángattak már ezen, velem is megkérdőjeleztették, hogy több vagyok-e egy fényképnél egy gyűjteményben. Amy nélkül talán azóta is azt gondolnám, hogy így van. Ha tehetem, segítek Zafirának, hogy ne higgye el ezt.

 Elmosolyodom, és újra megízlelem az alkoholt, mielőtt válaszolok, ahogy egyértelműen véget ér a szobában álló elefánt kerülgetése. Az orvvadászok problémát jelentenek, de nem ők jelentenek veszélyt a világunkra, és a jelenlegi auror állomány több, mint elég az ilyen szintű bűnözők ellen.

 - Ez a kettő általában egy kicsit együtt jár. De nem igazán kérdés, hogy szembeszállhatok-e: szembe kell, mert ez a helyes. Talán esélytelennek tűnik, ahogy azok a kortársaink is esélytelenek voltak, akik nyolc éve megküzdöttek itt Voldemorttal.- tudom, hogy unalomig hallgathattuk a történetet alsóbb évfolyamokon, sokan valószínűleg szinte ott voltunk, annyira tisztán el tudjuk képzelni, hogy melyik folyosón ki harcolt ki ellen, hol történtek nagy események, és sokan azt is tudjuk, hogy pontosan hol van az a hely, ahol végül a Sötét Úr elbukott. Azt viszont most, hogy hetedévesek lettünk, hogy látjuk, mik a határaink, szinte hihetetlen elképzelni, hogy néhányan, olyanok, mint mi, megállítottak és összezúztak egy birodalmat a Roxfort üvegszilánkkal borított folyosóin.

 - De nem hiszem, hogy egyedül leszek. És nem hiszem, hogy egész Amerika. Vannak olyanok közöttük, akik nem akarhatják ezt. Például az igazgatójuk nem tűnik halálfaló támogatónak.- nem voltam ott Madrigal professzor óráján, eleve nem is griffendélesek számára tartotta, de azt hallottam, hogy barátságos volt, és ahányszor látom, nem tudom elképzelni, hogy halálfaló lenne. Persze, az ember nem ítélhet első látásra egyik irányba sem, Barbonnak is adtam egy második esélyt, amit eljátszhatott. De ha Madrigal professzort nem is ismerem jól, a kviddics szezon elején létrejött társaság tagjai sem tűnnek Voldemortimádónak, ahogy sok diák bizonyára gyűlölné a halálfalókat. Bate, a Rappaport ikrek, Vianne Gardner, Varvara, az a kék hajú fiú, akivel szilveszterkor kavartam... úgy tűnik számomra, hogy a halálfalók kevesen vannak, csak a vagyonuk és a befolyásuk súlya miatt tűnnek úgy, hogy ők a többség.

 - Azután a wampus után elgondolkodtam rajta, hogy akarom-e ezt... nem voltam soha korábban igazán életveszélyben. De tudom, hogy ez az ára annak, hogy ne jöjjenek vissza az iskolába.- azt nem mondom ki, hogy ez már nem az én iskolám lesz, amikor, esetleg évek múlva meghalok érte, talán nem is lesz gyerekem, talán a testvérem sem lesz varázsló. Olyan diákok lesznek itt addigra, akiket nem ismerek, akik nem fognak ismerni engem, akiknek csak egy leszek hat Trimágus Tusa bajnok körül. De úgy érzem, hogy ezért lettem erősebb sok diáktársamnál, ezért követtem apámat. Persze, azt preferálnám, ha boldog és hosszú életem lenne, de egyes esetekben nem kerülhetjük el a harcot.

 Iszom egy hosszabb kortyot a következő mondatom előtt.

 - Bárki bármit mondott neked... bárminek látnak, nem ők döntik ezt el rólad, helyetted. Senki nem döntheti el rajtad kívül.- tudom, hogy közhelyesnek hangzik, amit mondtam, mintha egy kínai szerencsesüteményből húztam volna elő, d remélem, hogy belátja, tényleg ő dönthet arról, hogy ki ő, nem a halálfalók. Évekkel ezelőtt félvérek, vérárulók, sárvérűek bebizonyították, hogy semmivel nem érnek kevesebbet a legdicsőbb családokba született aranyvérűeknél, és hogy bármit is próbálnak tenni, a Varázsvilág a miénk, függetlenül attól, hogy honnan származunk.