Köszönöm a részvételt, az órát lezárom, szabad a játéktér.

[Winthrop Hardy]

 

Your silence and stillness are

The loudest sounds here

Yet, they're full of answers

Címzett: Winthrop Hardy

2005. szeptember 06., 02:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, halál, vér, gyilkosság említése

Nem bírtad sokáig, a bűntudat, a paranoia és a félelem mindennap a torkodat szorongatták. Túl sok figyelő szem került az iskolába, s te úgy érezted, bármelyik pillanatban átláthatnak rajtad, az ócska hazugságaidon és megtalálják a mélyen elrejtett kis csomagodat is. Pedig nem akartál bajba kerülni, igaz, Gemma? Kivételesen nem magad miatt voltál ideges: Ryan miatt. Féltetted, aggódtál érte és bármit megtettél volna azért, hogy komfortot nyújts neki, de el kellett jönnöd otthonról. Túl kevés időtök volt túl sok mindenre: el kellett rendezni a körülményeket, meg kellett győzni mindkét felet, hogy nem akarnak ebből balhét és okosabb utakon rendezzék le egymás között. Ryant a bandája büntetésétől nem tudtad megóvni, de azt sikerült vért izzadva elintézni, hogy kevesebb csattanjon rajta… A maradékot pedig te kaptad, Gemma, és derekasan kiálltad a fájdalmakat, szó se róla. Bármit a testvéreidért, igaz? Vajon mi a határ, ami után azt mondod, hogy ezt már értük sem? Meghalnál a testvéreidért, Gemma?

Igazából fogalmad sem volt. Eddig mindig sikerült úgy intézni mindent, hogy ilyenre ne kerüljön sor, de helyzetben nem tudtad, hogyan reagálnál. Elég önzőnek tartottad magadat ahhoz, hogy ha megijedsz, akkor magadat válaszd, de valahogy a testvéreidnél ez sosem így működött. Úgyhogy nem tudtad. Mindenesetre arra sem volt elég időtök, hogy Ryan lelkivilágát helyrepofozzátok. Kénytelen voltál úgy otthagyni az öcsédet, hogy csak rátettél pár hevenyészett kötést a lelkére, és megmondtad neki, hogy húzza szorosabbra. Szörnyen érezted magad, segíteni szerettél volna neki, de nem tudtál. Még sosem láttad ennyire szétesve a fiút. Ó, a család és mások előtt hősiesen tartotta magát, de előtted… Mindennap összetört a szívetek, ahogy az éjszaka közepén zihálva és pánikrohammal küzdve keltett fel, s alig bírtatok kifutni a fürdőszobába, mielőtt teljesen elragadták volna az érzelmei. Volt, hogy órákig ültetek a hideg kövön, te ölelted őt, ő pedig halkan remegve hol zokogott, hol levegőért kapkodott. Te pedig ringattad, dúdoltál neki, pont, mint ahogy Sammyt is altattad, közben próbáltál nem te is pánikrohamot kapni, ahogy felidézted a fiú összeroncsolt testét és hogy mivel is jár az, amit tettetek. Sokszor befeküdtél mellé utána az ágyba és tényleg addig simogattad a haját, amíg el nem aludt. Ryan Jenkins… A legvadabb, legbátrabb Jenkins úgy feküdt a karjaid között és kapaszkodott beléd, mint egy kisgyermek, aki fél a sötéttől. De hát, igazából erről volt szó, nem, Gemma? Ryan nem akart teljesen elveszni a sötétben, ezért kapaszkodott beléd. Pedig csak egy tizenötéves kiskamasz volt, semmi több. És neked ezt a vérző lelkű, elveszett és rettegő kisgyereket kellett egyedül hagynod szeptember elején. Rettenetes érzés volt.

Persze egy idő után kicsit jobban lett, de attól még aggódtál érte. Viszont amióta felültél a Roxfort Expresszre, azóta a te lelked is nyugtalanul hánykolódott, szívverésed szinte mindig az egekben volt: elhoztad az aznapi ruháitokat, s bár kimostad belőle a vért és számtalanszor fertőtlenítetted is, mintha a vér fémes szaga itt terjengett volna körülötted folyamatosan, mintha a kezeden még mindig láttad volna a vörös folyadékot. A kést, melyet Ryan is használt brutális fizikai ereje mellett, szintén annyiszor fertőtlenítetted le, hogy a markolat műanyag bevonata rendesen elkezdett szétmállani. Más nem igazán volt a csomagban, de ez is elég volt ahhoz, hogy még az első héten gyorsan megszabadulj tőle. A mocsárra esett a választásod, mert az jótékonyan takar s elrejt. Sosem esett nehezedre kiosonni a kastélyból éjszakánként, de még sosem érezted magad ennyire pattanásig feszülve. Egyedül voltál az árnyékokkal, a csend volt a legmetszőbb hang az egész úton. Mihelyt kiértél a kastélyból és beértél az erdőbe, sokkal kevésbé voltál megfeszülve, ami ironikus, hiszen elvileg itt jobban kellett volna félned. De a fák jótékonyan takartak, s ide kevésbé jutottak el a figyelő szemek.

Egészen a mocsárig óvatosan lépkedtél, de végig olyan érzésed volt, mintha valaki vagy valakik figyelnének. Hiába néztél többször körül, egy-egy sötétben meghúzódó varjún vagy egyéb állaton kívül nem láttál semmit. Pedig te bíztál az ösztöneidben, jobban, mint sok minden másban. Sosem hazudtak, de annyira meg akartál szabadulni a csomagtól, hogy most az volt a prioritás. A mocsár egyik legtávolabbi, legbozótosabb, legkevésbé megközelíthetőbb részéhez érkeztél, ahol még gyűjteni sem lehet semmit. Először a pálcáddal szeretted volna kiásni a lyukat, aztán meggondoltad magad: a srác sírját is azzal ástad és azt is megbántad utólag, csak akkor nagyon siettetek. Úgyhogy most a kézi ásásnál maradtál, szerencsére még nem volt hideg a föld, a mocsár laza talaja engedett kezednek.

Egy fél óra alatt el is temetted a dolgokat, még sűrűbbre vontad a növényzetet, majd lesöpörted a kezedet, aztán meg is mostad a pálcád segítségével, de természetesen nem jött le az egész. Még egyszer alaposan körbenéztél, megbizonyosodtál arról, hogy ez a legjobb hely erre, aztán hátat fordítottál, elindultál visszafelé és egy hatalmas kő le is esett a szívedről. Többé nem nyomasztottak a bizonyítékok. Többé nem kellett attól tartani érdemben, hogy valaki megtalálja és Ryan bajba kerülne. Te mindent megtettél az ügy érdekében, igaz, Gemma? Akkor miért izgulsz még mindig, Gemma? Miért vagy feszült?

[Nathaniel Nox]

 

Detention alone... is so fucking boring

Detention with someone else

Now that's when the fun really starts!

Címzett: Nathaniel Nox

2006. április 22., késő délután

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, tudatmódosítószerek és kereskedésének említése

Akart a faszom még itt szombat délután is büntetőmunkával szopódni, de tényleg… Néha annyira nem értettem, mi értelme van ezeknek. Mármint baszki, most komolyan azt gondolták a kiváló tanerők, hogy ha elügetek a Tiltott Rengetegbe egy kis kakaszedésre, akkor majd hirtelen elfelejtem, hogy tilosban akartam kint járni vagy hogy egyébként szeretek füvezni vagy egyéb tudatmódosító szereket fogyasztani? Nem tudom, hogy a faszomba működtek a felnőttek, de nekem ez magas volt.

Oké, értem én, hogy lebuktunk Nate-tel. Egyébként vicces, hogy pont vele, nem volt hatalmas kapcsolatunk egyébként: ha mindketten nagyon unatkoztunk valami fos órán és éppen nem volt jobb dolgunk vagy társaságunk, akkor együtt bűnöztünk, de aktívan azért nem kerestük egymás társaságát a hétköznapokban. Jóóó, egyszer de… De akkor csak és kizárólag az volt a cél, hogy egy jót dugjunk és kész. Örültem, hogy mindketten ugyanúgy működtünk ilyen téren: szexeltünk egyet, aztán mentünk a magunk dolgára, csókolom. Nem kellett vekengeni azon, hogy ajj, de hát többet érzek, ajj, de hát most akkor csak ennyi, nem képzeltél bele semmit vagy egyéb faszságok. Mostanság ritkább volt ilyen faszit kifogni a Roxfortban, otthon nem volt ezzel problémám, bár ott is előfordultak azért szentimentális figurák. Arról nem is beszélve, hogy maga az aktus is toplistás volt, beszarás, hogy a stílusunk az ágyban is megegyezett, így jóval könnyebb és élvezhetőbb volt minden. Mindentől függetlenül egy pillanatig sem gondoltam tovább a dolgot, mert abszolút megőrjítettük volna egymást egy nap alatt nagyjából, úgyhogy tényleg kurva hálás voltam neki, hogy ő is úgy tudott ott hagyni utána, mintha nem is ismertük volna egymást nagyjából.

Na, de mindentől eltekintve azért néha-néha összesodort minket a szél: vagy órán bontottuk a rendet, vagy mint most is, üzleteltünk: én szereztem neki egy kis mugli drogot, amit még nem próbált, ő meg hozott nekem a kifogyóban lévő készleteimbe a varázsvilágból. Megkérhettem volna Fuentest is, de neki túl sokkal lógok, szóval ezt most másik forrásból akartam beszerezni. Egyébként a találkozó le is zajlott volna rendben, ha nem jár arra valami faszom amcsi tancsi. Nate faszán elrejtette a cuccost, szóval csak azzal buktunk le igazából, hogy tilosban jártunk ki, aztán csókolom, úgyhogy maradt a szarlapátolás – literálisan. Azért nem sietem el az érkezést és gyanítom, hogy így is előbb leszek ott, mint Nate. Indokolatlanul sok mindenben hasonlítunk, nem véletlen találtuk meg a közös hangot gyorsan, ettől eltekintve valahogy egyikőnk sem vágyott annyira a másik társaságára – talán túlságosan is hasonlítunk és ez már zavaró lett volna? Talán. A feladat mondjuk, elég egyértelmű: Hagrid kicseszett nosztalgikus hangulatba került és az előző Tusa emlékeire ismét eszébe jutott, hogy mennyire fasza volt az, amikor durrfarkú szurcsókokat tenyésztett és akkor megint milyen jó lenne, hátha most jobban sikerülnek. Hát, elárulom, kurvára nem sikerültek jobban… Ellenben most baktathatok ki az erdőbe, hogy a nekik létrehozott kis részen takarítsunk Noxszal. Bár tudja a faszom, hogy minek, mikor amúgy is rohadó halra emlékeztető a szaguk, szerintem kibaszott feleslegesen a szarjukat összeszedni vagy rendberakni a helyüket. Pláne úgy bazzeg, hogy azok a kis kretének ott lesznek velünk elvileg!!! Haló, ilyenkor hol a biztonsági figyelmeztetés vagy a testi épség őrzése? Beszarok… Mindegy, max ezt is elszórakozzuk Nox kollégával, mint amúgy minden mást is.

Hagridnak persze dolga lesz a közelben, szóval legalább szemmel nem fog minket tartani. Heh, akár még ki is használhatnánk az alkalmat egy újabb körre, de egyrészt Connor mellett eszembe sem jutott más faszi, másrészt mióta megtudtam, hogy a csaj, akivel rendszeresen rontják meg az alsóbb évfolyamot a folyosón látható jeleneteikkel, az nem csak egy másik csajszi, akivel kavargászik, hanem a KIBASZOTT MENYASSZONYA (!!!), azóta eszembe sem jutott. Mármint mi a fasz?! Bruh… Kurva fosul éreztem magam, mikor ez kiderült… Eddig azt hittem, Mordrake is csak ilyen kúrópajti, mint én, csak jobban ismerik egymást és gyakrabban összejárnak… De erre nem számítottam, a rohadt életbe is! Hát, mekkora egy büdös kurva vagyok, hogy valakinek a VŐLEGÉNYÉVEL kúrogatok, hm? Azért nekem is vannak határaim és ha nem is voltam a legtöbb erénnyel rendelkező ember, azért az kifejezetten fontos volt nekem, hogy soha, semmilyen körülmények között ne basszak bele valakinek a kapcsolatába. Nem akartam, hogy sérüljön valaki emiatt, elvégre ez nekem is csak szórakozás és élvezet volt. Mondjuk, nem tudom, mi a picsáról beszélek, hát, nézzük meg, mi lett Zafira és Connor kapcsolatával is… Már másfél hónapja annak is, mégis gyomorgörcsöt kapok minden egyes alkalommal, ha eszembe jut, hogy ha nem én lettem volna a bálon vele, nem lennék most sem mellette. Akkor Zafira lenne mellette és nem lett volna ekkora kurva nagy baj az egészből… Nem tudom, képes leszek-e valaha letenni ezt a bűntudatot. Talán nem. Pedig nem szoktam kifejezetten lelkifurkás lenni, de erre ugrottam azért.

Mindenesetre azért az már mindenen túlment, hogy a kishaverrel kúrogatunk, mikor nője van. Pedig egyébként full úgy tűntek, mint akik odavannak egymásért, szóval tudja a faszom, mi ez az egész, de lehet, ma rákérdezek, elvégre kettesben leszünk és kurva unalmas lesz kakát lapátolni, amíg ránk nem sötétedik. Viszont azt mondtam Hagridnak is, hogy nem vagyok hajlandó egy grammal több szart felszedni, mint Nate, szóval megvárom mindenképpen, addig pedig egy fának dőlve álldogállok, ha nagyon sokára jönne, akkor pedig azzal szórakozok, hogy kavicsokat reptetek be az elkerített részhez, hogy nézzem, ahogy a szurcsókok idegességükben szikráztatják a seggüket és néha egymást is eltalálják.

[- A kést talán eláshatod, maradványait elszórhatod, de a végzeted egyszer utol fog érni, kisasszony.]

i offer you

Eternal sleep

here in the forest, dark and deep

[Gemma] • Dátum: 2005.09.06. kedd

18+ • pszichózis • mentális betegségek • paranoid skizofrén képzelgések

A legjobb dolog a titkokban, hogy soha nem maradnak felderítetlenül. Előbb vagy utóbb egyszer mindenre fény derül. Nem tarthatod vissza örökké a csontvázakat a szekrényben, mert azok bizony, életre kelnek és kopogtatni fognak. Olykor hegyezni kell a füleket. Hosszasan kell koncentrálni a csendre, hogy meghalld őket, felfigyelj a legkisebb kaparászásra is, melyet nem vélsz másnak, mint egy behatoló kisegér velejárójának éjjeli dézsmálása előtt. Néha pedig ordítva dörömbölnek, és egy medve erejével csapkodják szekrényed ajtajának belsejét, követelve az igazságot, a szabadságot, és azt, hogy engedd végre ki.

A te csontvázad vajon melyik a kettő közül? Kisegér vagy medve?

Talán a vér nem az ő kezéhez tapadt; Fortuna volt oly kegyes, hogy a képeket ezúttal nem vetítette le számára. Már nem élt a városban, amikor ez történt, nem ismerte, és nincs vele közös kapcsolata. A nevét se tudja, hisz az ő sajátos kis életére egyáltalán nincs befolyással ebből semmi. Jelöletlen sírja mellett a neve azt hiszed, feledésbe merül – de vajon te elfelejtetted-e a nevet?

Nem szégyen, ha igen. Nem szégyen, még mindig úgy teszel, mintha mi sem történt volna az égvilágon. Nem szégyen, hogy meg akarod úszni ezt is.

Elég jól tisztában van azzal, hogy mik történnek az erdőben. Mára már a kentaurok is egészen elfogadták, feltéve, ha nem repül bizonyos területekre, hiszen ahogyan él, sokkal jobban hasonlít az ő életmódjukra, mint a civilizált emberekére. Gemma Jenkins célja azonban határozottan az, hogy visszatérhessen hozzájuk. Kétségbeesett a próbálkozása, hogy lemossa a kezeire és ruháira tapadt vért, azonban az a lelkén szárad, és nem nyerhet ilyen könnyedén feloldozást. Winthrop maga is jól tudja, milyen így ébredni, és milyen az égiekhez imádkozni a végső feloldozásért. De az mégis csak… más.

Látta, amint látszólag megszabadult az acéltól, de már most tudja, az acél vissza fog találni hozzá – vagy így, vagy úgy. Nem érzi szükségét ahhoz, hogy ebbe beavatkozzon. Helyette alakot ölt pár méterrel mögötte, és egy régi altatót kezd el dúdolni. Furcsa, hisz nem is ismeri ezt a dalt, csak valahogy a fejébe pattant.

- A kést talán eláshatod, maradványait elszórhatod, de a végzeted egyszer utol fog érni, kisasszony. - szólítja meg. Néhány varjú, jóbarátai, mert a varjak igazán társas lények, a környéken lévő ágakról leskelődnek. Nem rejtőzködnek, nincs miért. Itt ők vannak otthon.

- Mi volt a neve? - dallamos hangon kérdezi, furcsa módon rosszallás, neheztelés, harag azonban nem látszik rajta. Inkább valamiféle gyermekiesség – ami furcsa, hiszen egyértelműen felnőttről van szó.

[Winthrop Hardy]

 

Your silence and stillness are

The loudest sounds here

Yet, they're full of answers

Címzett: Winthrop Hardy

2005. szeptember 06., 02:30 körül

TW: nyers nyelvezet, halál, vér, gyilkosság, mentális zavarok említése

Hevesen vert a szíved továbbra is, igaz, Gemma? Akármennyire is megszabadultál pár mázsás súlytól, mégsem lett igazán szabad a lelked. Vajon valaha feloldozást nyerhetsz minden bűnöd alól vagy ez csak egyre rosszabb lesz? Érezheted magadat újra szabadnak, gondtalannak anélkül, hogy bele kéne hazudnod a saját arcodba? Engedni fognak-e vajon az alakok, melyek kísértettek? A fiúé, Ash legjobb barátjáé, azoké az embereké, akiknek ártottál így vagy úgy? Vagy örökké ott lesznek körülötted, hogy gyenge pillanataidban előmerészkedjenek az árnyékok közül és úgy tépjenek darabjaidra, ahogy megérdemelnéd? Futni szerettél volna, Gemma, menekülni ebből az erdőből. Talán ebből az életből is, ki tudja. Talán csak tiszta lapra lett volna szükséged, de ezt senki nem fogja neked megadni, Gemma. Nem érdemled meg. A szenvedést érdemled, azt érdemled, hogy abból a bizonyos szekrényből kibukjon az összes csontváz, amit ott rejtegetsz már mióta. Egyszer elfogy a hely, Gemma, akkor mit fogsz tenni? Nem tudod magadat az örökkévalóságig menteni, egyszer tényleg utol fog érni. Talán éppen most fog…

Kis híján felsikoltottál, ahogy meghallottad azt az altatódalt. Azt a dalt, melyet Ryannek is dúdoltál megannyi álmatlan éjszakáján vagy Sammynek. Azzal a lendülettel pördültél meg, pálcádat előreszegezted. Majdnem biztos voltál abban, hogy csak a képzeleted játszadozott veled, de ahogy megláttad magad előtt a sötétben kirajzolódni egy alakot, hatalmas önkontrollra volt szükséged, hogy ne támadj azonnal. Elvégre nem tudhattad kicsoda és így ismeretlenül nem a támadás volt a legjobb taktika. Szíved dobogása a füledben szinte úgy hatott, mintha az egész erdő, az összes fa és az avar is ontotta volna magából a ritmikus ütemeket. Egyáltalán ember volt ez a valaki előtted, Gemma? Vagy valóban megérkezett végre a jól megérdemelt büntetésed? Talán maga a Halál jött el érted, hogy elnyerd végső ítéletedet és a pokol kénköves bugyraiban rohadj el örökre. Bár nem hittél ebben… Talán csak a semmibe taszít, hogy örök lebegésre kényszerítsen, ki tudja. De a dallam túl ismerős volt, az alak pedig túlságosan ismeretlen. Megremegett a kezed, Jenkins, féltél?

Szavai hallatán még a lélegzeted is bennakadt. Tudott róla. Fogalmad sem volt, honnan, hiszen nem mutatta a közelben ember jeleit a pálcád, de mégis tudta, mit hoztál ma éjjel ki. Talán az ásást kifigyelhette… De az altatódalt honnan ismerte?! Álltál ott vele szemben, lassan leengedted a pálcád, remegő kezedet takarta a rácsúszó, hatalmas pulóver, bár készenlétben álltál.

- Tudom… - szólaltál meg halk, karcos hangon. Órák óta nem beszéltél, kissé berekedtél, hangod így is hangosabbnak hatott, mint azt az éjszakai erdő nyugalma engedte volna. – Talán éppen te hoztad el számomra a végzetem? – kérdezted tőle, még egy apró mosoly is játszott az ajkaidon, pedig a szíved továbbra is hevesen vert, ösztöneid pedig azt súgták, hogy menekülj minél hamarabb, minél messzebbre, vissza se nézz soha többet. – Nem lennék meglepve… Már ideje volna… - humorizáltál keserűen. Így próbáltad enyhíteni az egyre növekvő pánikodat, hogy lebuktál, Gemma? Talán ha elég jól előadod magadat, akkor nem annyira feltűnő, mi zajlott le éppen benned? Gemma, Gemma… Ezt te sem hitted el, igaz? Hiszen már lebuktál… Talán az egész történetet nem ismerte, de eleget ahhoz, hogy fenyegetésként éld meg őt. Ez új volt, ezzel tervezned kellett, ezzel kellett valamit majd kezdeni, de nem most. Most a túlélésre játszottál.

- Archie… - vallottad be, miután nagyot nyeltél, amikor a nevére kérdezett rá. Fogalmad nem volt, miért érezted kötelezettségnek bevallani a nevét, mégis muszáj volt. Ösztönösen ejtetted ki a nevet, mely azóta nem hagyta el a szádat, mióta Ryan megmutatta a szétroncsolt testét. Furcsa borzongás futott végig rajtad, mintha Archie most téged nézne, mintha megidézted volna a nevével, mintha vádló tekintete most is beléd fúrna. Talán tényleg maga a Halál jött el hozzád ma este, hogy elégtételt vegyen rajtad.

Észre sem vetted, hogy te is dúdolni kezdted az altatódalt, talán vele együtt. A hangok összefonódtak, valami furcsa egységet képeztek, kiegészítették egymást: talán valami újat alkottatok ott ketten a sötétben és ez furcsán megnyugtató volt számodra. Le szeretted volna tenni a terheket pont úgy, ahogy a testvéreid is tették, ha ezt énekelted és ringattad őket. Szeretted volna, ha valaki álomba ringatna, igaz? Ha vége lenne ennek a sok borzalomnak, igaz? Magad is meglepődve tapasztaltad, hogy lassan botorkálva elindultál az alak felé. Ahogy közelebb léptél hozzá, tisztábban rajzolódtak ki a vonalai, a ruhája, az arca… A szemei… És most még ez sem tudott zavarni, sőt… Ha tiszta lett volna a tekintete, talán jobban megijesztett volna, mint így, már nem féltél tőle többet, még ha az ösztöneid óvatosságra is intettek. Elvégre te is zavarodottnak érezted magadat, nem, Gemma? Talán tényleg megőrültél, talán tényleg megroppantál a sok minden alatt, ami megint pár hét alatt szakadt a nyakadba. Nem akartál Archie testére gondolni. Nem akartál Ryan riadt tekintetére és vérző lelkére gondolni, amit otthon hagytál. Nem akartál Alistair gúnyos mosolyára és ajánlatára gondolni. Nem akartál a saját nehéz szívedre sem gondolni…

Lassan elérted az alakot, alig fél lépésre álltál meg előtte, felpillantottál az arcára. Hiába ugrott ki a szíved a helyéről, mégis furcsa megnyugvást éreztél. Hogy mi miatt? Először nem értetted… Lehet, csak át akart verni és le fognak csukni. Az sem volt baj már. De lehet, tényleg csak érdeklődött. Lehet, tényleg őrület csillogott a szemében, ki tudta. De neked már annyira megrágta a félelem, a rettegés, a spekuláció a szívedet, hogy éppen nem tudtál annyira óvatos lenni már, mint szerettél volna. Úgyis lebuktál. Finoman fogtad meg az alak két alkarját, még a térded is megremegett, annyira szeretted volna már letenni a terheket.

- Énekelsz nekem? – kérdezted csendesen tőle. Hangod téged is meglep, de annyira gyermekien ártatlanul csendült fel, ami talán tízéves korodban történt utoljára. De most rettenetesen jól esett volna, ha ő, akiről azt sem tudtad, valós-e vagy csak képzelt, az ölébe vett volna, hogy elringasson, hátha akkor megoldódik ez a folyamatos feszültség és fájdalom. Talán örökre is lehunyhatod a szemedet, ki tudja... Vajon nagyon fájdalmas lesz, ha magával visz majd?

[- Nem, kisasszony, ma nem.]

i offer you

Eternal sleep

here in the forest, dark and deep

[Gemma] • Dátum: 2005.09.06. kedd

18+ • pszichózis • mentális betegségek • paranoid skizofrén képzelgések

Nem ismerte eddig a dallamot. Perceken belül minden bizonnyal elfelejti, de most még hangcsöve Fortunának, annak a kegyetlen, rémületes, borzongató Istennőnek, aki miatt szabad akarata se létezik már. Most is ő súgja a fülébe a hangokat, hogy felerősítve visszatolmácsolja azt. Kedves kis altató pedig, kedvére való. A leányzónak pedig, aki a gyilkos fegyvert bújtatta el, valamiért hallania kell.

- Nem, kisasszony, ma nem. - csóválja a fejét a kérdésre. A végzet egyszer eljön majd őérte is, hiszen még a Sötét Nagyúr se volt elég hatalmas hozzá, hogy eltáncolhasson a Halál elől. Pedig senki se hitte, hogy halandó – Winthrop pedig bolondnak bolond, de annyira még sem, hogy ne emlékezzen a háborúk alatt történtekre. Még gyermek volt, mikor a háború, az első üldözöttekké tette azokat, akiknek nem felelt meg a vérvonaluk és nem volt elég tiszta a vérük.

De a vér mocskos, főleg, ha a körmeid alól kell kicsutakolnod. Nincs különbség – ébredt már mindenfajta vérrel.

Az egyedüli oka annak, hogy a látókórt követően egyszer se fordult elő, hogy Fortuna efféle áldozatot igényelt tőle, hogy volt alkalma megismerni, felfedezni valódi alakját. Szárnyra kapott, és a varjú alakjában tölti be új szerepét. Ő a révész, ki átsegít a bizonytalanon, és hírnök ő, olyan híreké, amiket nem akarsz hallani, de amit nem tudsz meg máshol.

Gemma Jenkinsnek most egy altatódalt kellett hallania. És azt, hogy a problémát nem oldotta meg, csak bonyolította.

- A legsúlyosabb átkokat nem vessző szülte, nem pálca rótta. Nagyobb igék nőnek a vér alatt, hol néma szájban bűn marad. Ezen átok nem kézből ered, nem tűzből, nem haragból, nem varázsból van. - Fortuna ismét közelebb hajol fülkagylójához, ő pedig átadja magát neki, hadd használja testét! Használja, ahogy óhajtja, ó, az a drága, Minden Sorsok Istennője!

- Ezen átkot holt szeme veti reád, és álmodba jár, mert Archie neve nem a földben alszik. Fekete Nap sír csontjai felett, késed titkát hiába takarja avar és lomb. Az éj pedig jő reád, nem egyszer, hanem legalább százszor. Látod őt majd vízben, vérben, gyertyalángban és tükrök mélyén. Hallod nevét, pedig a szél se rebben. - lehunyja szemeit, midőn Fortuna szócsöveként tolmácsolja az átkot. Mert átok ez, Gemma Jenkins, amit te magad varrtál saját nyakadba! Önmagad átkoztad el, hát viseld annak minden következményét! Hallgasd a Remetét, hallgasd, nyisd ki füled és fogadd be! De ne feledd, ő csak hírnöke annak, amit tettél.

- A holtak nem üldöznek Téged. De magad teszed. Elástad, elhantoltad, de nem temetted el a lelket. És míg a bűn nyelved alatt lapul, és igaz szó nem talál kaput, addig Archibald visszajár. - keress hát feloldást! Keresd a feloldást, nem aranyban, nem hazug szavakban, mert nincs súlyosabb igézet, bűnt az a bűn, ami bocsánatot nem kérhet!

Lehunyt szemmel pihen meg a látomása után. Pár másodpercig csak mellkasát látni, ahogy fel-le mozog tüdejében a levegővel, mígnem el nem mosolyodik, és meg nem kezdi előadását olyan mély beleéléssel, mintha nem egy szakadt hajléktalan lenne egy erdőben, hanem egy világhírű művész a londoni Operaházban. A hangja már-már épp olyan szürreális jelenség, mint ő maga. Messzire viszi azt a levegő a fák között, és ez egyszer Gemma Jenkins talán magyarázatot kaphatott arra a szürreális, de tiszta tenorra, ami tavasz óta a Tiltott Rengetegben hangzik el.

ingemisco

[Winthrop Hardy]

 

Your silence and stillness are

The loudest sounds here

Yet, they're full of answers

Címzett: Winthrop Hardy

2005. szeptember 06., 02:30 körül

TW: nyers nyelvezet, halál, vér, gyilkosság, mentális zavarok említése

Felsóhajtottál, Gemma, szakaszosan, talán kissé csalódottan, ahogy azt mondta az alak, hogy nem ma jön el a végzeted. Pedig erre is készültél, pedig ez is lehetőség lett volna. Talán vártad is kicsit? Feladtad volna? Gemma Jenkins feladta az egészet? Azt nem lehet… Nem lehetett itt a vége, Gemma…

Pedig groteszt módon hirtelen túlságosan is kapaszkodtál ebbe az alakba előtted, akit még sohasem láttál és szinte könyörögve néztél rá, hogy oldja meg a te problémáidat. Hogy végre ne neked kelljen mindenki mással foglalkozni, végre lehetett volna valaki, aki neked segített. De az alak nem segítséget nyújtott. Nem megnyugvást hozott. Nem feloldozást. Igazságot. Ítéletet. Átkot. Talán végzetet is. Mindenesetre az biztos volt, hogy minden egyes szava tüskés korbácsütésként érte a testedet, s ami eddig is sajgott, most tüzesen izzott fel a testedben, Gemma. Tépte, szaggatta a testedet, míg nem egy olyan pont nem volt benned, ami ne fájt, ne vérzett volna. Tested teljes remegése elárult, Gemma. Elárult, hogy bár eddig igyekeztél erős maradni, a szavak, azok a tőrdöfések, méreganyagok, ütések, tépések lefejtették bőrödet, megmérgezték a testedet, beivódtak a csontjaidba és nem maradt semmi más. Hiába takarta testedet a fekete ruha, alatta a tested is elüszkösödve omlott volna össze.

Végülis te is így omlottál a karjaiba, Gemma. Kapaszkodtál az alkarjaiba, de így sem tudtad megtartani magadat, így az első mondatai után remegve hullottál elé. Megadtad magad. Ennyi volt. Az övé voltál, azt tehetett veled, amit csak akart. Érezted a hideg talajt a magad alatt, előtted mintha a lába lett volna, ahogy a légszomjad nőtt.

- Tudom… Régóta kísértenek ezek… És fognak is. De az átok nem erősebb, mint a Jenkins-eskü. Amíg az él, mindannyian saját átkaink rabjai vagyunk. És leszünk is – nyögted ki a szavakat nehezen, Gemma. Nem mintha várt volna magyarázatot. Nem mintha várt volna kifogást. Akármennyire is szoborszerűen állt előtted, mint maga az utolsó ítéletet hozó, fekete angyal, nem várt tőled semmit, ezt érezted. Nem ezért volt itt és szavaid legfeljebb saját magadnak nyújtottak komfortot, más hatása nem volt. Egy fojtogatóan néma pillanatig nem történt semmi. Aztán először mintha finom cirógatás érte volna a karodat, máris nem fáztál annyira, kevéssé érezted a hideg földet magad alatt, ahogy az alak mintha felnyalábolt volna a földről. Mintha végre te lehettél volna a gyámoltalan kisgyerek, akit megvigasztaltak. Mintha a hajadat érte volna a simogatás, miközben megszólalt életed legszebb éneke. Gyönyörű volt, szívettépő és még jobban megremegtél tőle, ahogy libabőrős lettél a fantasztikus élménytől. Egy szavad nem volt, bennszakadt még a levegőd is, nehogy véletlen megzavard a művészt, látásod is homályosult kicsit. Nem értetted, mit énekelt, de nem is kellett. Érezted. Ez volt az igazi művészet, nem igaz? Tökéletesen tudta átadni az egészet, lényed pedig ugyanannyira beleremegett, mint a tested: észre sem vetted, hogy kibuggyantak az első könnycseppeid, s néma sírásoddal koronáztad meg ezt a művet. Hagytad, hogy az ártatlan, gyermeteg Gemma átvegye az irányítást és a maradék ellenállásod is elmúlt, ahogy hozzábújtál, amíg magához ölelt és finoman simogatott az éneke közbe, s halk sírásoddal éltetted, ünnepelted meg az átkát és az ajándékát is.

Aztán egyszer csak vége lett a dalnak, s a csönd még mélyebbre hatott, mint előtte valaha. Nehezen vetted a levegőt, Gemma, ahogy a könnyeid is lassacskán elapadtak, mintha a dal lett volna a forrása. Ahogy kinyitottad a szemedet, láttad a lábát, hátrált pár lépést, s felpillantottál. A Hírnök rád nézett még egyszer, utoljára, tekintetéből semmit nem tudtál kiolvasni már, ahogy arra sem volt időd, hogy megköszönd az előbbit. Hirtelen erősebb mozgást érzékeltél a perifériádon, de már nem tudtál reagálni rá: egy csapat néma varjú jelent meg, körbevették az alakot, hogy mikor szétröppentek, akkor magukkal vigyék a Hírnököt is. Egyedül maradtál. Megint. Mint mindig.

- Ne hagyj egyedül… - suttogtad remegve és nem tudtál felkelni, ahogy gondolataid összekuszálódtak, s többé már nem tudtad megmondani, mi hamis és mi a valóság. Azt sem tudtad, hogy végül az álom szállt-e le rád vagy csak a feketeség homályosította el látásod, hogy végül eszméletlen állapotba kerülj. Mindenesetre még sötétben tértél magadhoz az erdő mélyén feküdve. Egyedül. Nem ölelt és ringatott senki. Most hogy jobban belegondoltál, az előbbi kedves vigasztalás lehet, meg sem történt. A cirógatás a karodon talán csak a szél volt, majd fejeden talán csak a férfi talárja, a hideget talán csak a puha avar fogta fel, és talán az éneket is csak képzelted. Vagy mind valós lett volna? Nem tudtad… Talán az egész jelenet nem volt valós, de ebben nem hittél, Gemma. Szavai valóságosak voltak, beléd ivódtak és csontjaid üres teréből rezonáltak, visszhangoztak vissza nap, mint nap, hogy emlékeztessenek arra a rengeteg szörnyűségre, amit tettél. És többet nem tudtad, hogy melyik lett volna a nagyobb átok: hogy ha aznap este magával ragadta volna a lelkedet, ezzel feloldozást nyerve neked vagy az, hogy elmondta ezeket, szavait örökre hozzád láncolva, majd magadra hagyott szenvedni, ezzel esetlegesen újabb esélyt adva neked, ha kívántál élni vele.

Tudtad, hogy a Varjak Hírnöke valóságos volt. Te pedig félted őt, Gemma. Biztos voltál abban, hogy átka után súlya volt a cselekedeteidnek. Talán nem figyelt téged, talán nem járt a nyomodban figyelő szemeivel, de biztos voltál abban, hogy tartozol azért, hogy az átok inkább később, mint előbb teljesen elnyeljen, mint aznap este a rengeteg. Ám mivel a Jenkins-eskü is kötött, nem tudtad teljesíteni kérését, így más módon próbáltál kedvére tenni, hogy elkerüld a fejedben élő büntetést: az első egy hónapban minden éjszaka kimentél az erdőbe, hogy ételt vigyél neki, mint valami balga áldozatot. Aztán ez csökkent heti két alkalomra, végül hetente egyszer mentél ki egy hosszabb sétára. De egy alkalmat leszámítva azóta nem találkoztál a Varjak Hírnökével. Talán mintha a varjak között néha-néha egynek értelmesebb lett volna a tekintete. Talán mintha az erdő fái között megvillanni látszott volna egy-egy fény. Talán mintha néha-néha mégis hallani vélted volna azt a gyönyörű tenort, amit aznap éjjel. De soha többet nem jött el hozzád. Se megátkozni. Se megvigasztalni. Se elringatni. Se magával vinni egy más országba.

Nagyon köszönöm a játékot!

A játéktér szabad!