A pennám és én

Egy újabb nap a túlélésre

Sebesen szálltam Mortho mellett a levegőben. Dermedten suhantunk, éreztük, hogyha megállnánk, mindennek vége lenne. A vérre szomjazó vadászokat most nem láttuk, de ez nem jelentette azt, hogy sikerült őket teljesen lerázni.
A város villódzó fényei mutatták az utat. Tudtuk, hogy el kell érnünk a menedékhelyet, minél gyorsabban. Időn és téren kívül szálltunk, utolsó erőtartalékainkat is felhasználva a meneküléshez. A rettegés csontjainkig hatolt, még az sem nyugtatott meg, hogy elértük az emberek körzetét. Ahogy az áramkerítés felhúzódott mögöttünk, megkönnyebbülten pörögtünk a tengelyünk körül és változtunk vissza emberi alakunkba.
Ösztönösen fogtuk meg egymás kezét, ahogy a menedékszállás felé sétáltunk. Ezek voltunk mi. Az életben maradt vándorok. Akik minden nap elgyászolták társaikat. Hogy mennyi időnk maradt, azt csak a sakkmesterek tudhatták, de velük egyelőre nem tudtunk kapcsolatba lépni, bármennyire is próbáltuk. Elkeseredettnek és hiábavalónak tűnt az egész.
Beérve megkönnyebbült sóhajok sokaságát hallottuk. Társaink lélegeztek fel, amiért ma is sikerült túlélnünk.
- Láttatok valamit? - kérdezték hangtalan pillantással, de mi csak a fejünket ráztuk. Hogyha volt is valaki, aki irányította ezt a formátlan káoszt, nem adott hírt magáról. Eltűnt érzékeink elől, akár a kámfor. Mi pedig hiába próbáltuk lelki szemeinkből kitörölni a látottakat, nem tudtuk. A meztelenül sikoltozó emberek látványát, akiknek ütött az órája. Ők mostanra megsemmisültek, ha fizikailag nem is, lelkileg bizonyosan. Az életet egy mozdulattal szipolyozták ki belőlük, hogy aztán csökött, tehetetlen testek maradjanak utánuk csupán.
A kétségbeesés szikrája uralkodott bennünk a nap további részében. Ahogy megírták a napunkat, tettük tovább a dolgunkat. Ha akartuk volna, sem tudtuk volna megállítani vagy megváltoztatni az eseményeket. A felderítést követően a vacsora készítésében segédkeztünk, megetettük az állatokat, megöntöztük a növényeket, és némán imádkoztunk azért, hogy a holnap más legyen.
***
Bágyadtan sütött a nap, amikor magamhoz tértem. Egy újabb nap. Új lehetőségek... új remények? Valóban így volt, vagy csak annyira elültették bennünk a reményt, hogy meg sem kérdőjeleztük azt? Hittünk valamiben, kérdés nélkül, tettük a dolgunkat, és vártuk a feloldozást, ami talán soha nem jött el.

Hogy hogyan képesek csupán vonalakkal irányítani a sorsunkat? Mi az, amit saját kútfőből teszünk, és mi az, amit más parancsára? Ez az örök kérdés mozgatja a mindennapjainkat. Színfalak között járunk, bábok módjára repülünk ki a bizonytalanba, hogy aztán a vadászok elkaphassanak. Ha mégis megmenekülünk, az csak merő véletlen, vagy céllal történik?