szeretném feltámasztani, aki halott

Emlékszem még, ahogy jött a pánik
Először álltunk ketten a hídon
Tiszta szándék
Csillog a zöld szemekben a hatalom

Csendes minden, üres város
Tompa fények, a hangod hallom
Mondd miért?
Miért marad meg szépnek minden?

Miles Fawcett

Még mindig nem tudom igazán hova tenni. Az egész olyan hirtelen jött, hogy szinte meg sem tudtam emészteni. Nyilván sosem gondoltam volna, hogy egyszer csak egy ilyen hírrel találkozom, és még az is, hogy nem is olyan régen jöttem rá, hogy ő is ott van, ugyanabban az iskolában, ahol én magam is eltöltöttem annyi évet. Hogyan is mondhatnám, teljesen megdöbbentett. Nem volt könnyű megszokni a gondolatot, hogy egy új rokon hirtelen felbukkan a család történetében, egy olyan, akiről korábban nem is hallottam. Lehet, hogy csak túlzásba viszem, de valahogy úgy éreztem, mintha az életem egy másik szálon indult volna el hirtelen, mintha valami más történet része lennék. A kérdések persze azonnal felmerültek bennem. Hogyan történhetett, hogy eddig nem tudtam róla? Miért nem említették soha? És még fontosabb, miért pont most jött el az ideje, hogy megtudjam? Az életemben mostanra annyi titok és rejtély lett, hogy egyszerűen nem tudtam felfogni, miért éppen most kaptam egy ilyen bombát, ami minden más információt elnyomott. Kíváncsi voltam, hogyan fog ez kihatni ránk, hogy egy családtagot most találok meg így, amikor már nem is keresem.
Milyen ember lehet? Vajon tudott rólam? Vajon neki is ugyanolyan hirtelen jött ez az egész, mint nekem? Egyáltalán akar velem beszélni? A családunk elég törött ahhoz, hogy az ember kétszer is meggondolja, akar-e részese lenni, de ugyanakkor... mégiscsak egy családtagról van szó. Nem vagyok biztos benne, mit mondhatnék neki. "Szia, eddig nem tudtam a létezésedről, de most már tudom, szóval… üdv a családban?" Túlzottan egyszerűnek tűnik, mintha egy levél margójára firkantott megjegyzés lenne, nem pedig egy olyan beszélgetés kezdete, amely mindkettőnk életét megváltoztathatja. De mégis, valahol el kell kezdeni.
Nem lep meg, hogy időnként még most is kiesik egy-egy csontváz a családi szekrényből. Apám titkokat hordozott magában, olyan történeteket, amelyeket sosem osztott meg velem – és talán soha senkivel. Szigorú ember volt, élete során nagy elvárásokkal. Olyan férfi, aki nem hitt a félmegoldásokban, és abban sem, hogy a világ bárkinek is könnyebb utat kínálna. Azt akarta, hogy erősek legyünk, hogy tudjuk, hogyan kell küzdeni – néha talán jobban is, mint amennyire az élet valóban elvárta volna tőlünk. Sokat követelt, de ebben mindig ott volt a szeretet, még ha olykor nehéz is volt felismerni.
Nem volt köztünk mindenben egyetértés. Voltak vitáink, éles szavak, amelyeket akkoriban véglegesnek éreztem, pedig csak múló villanások voltak egy hosszú, bonyolult kapcsolatban. Sosem gondoltam, hogy haragudnék rá, és most, hogy már nincs, végképp nem érne semmit. Halálában nem lehet elszámoltatni, nem lehet vele újra megbeszélni a múltat – maradnak a régi szavak, az emlékek, és az a néha fojtogató érzés, hogy mennyi mindent nem tudtam róla. Nem tudom, hogy Miles egy ilyen titok maradványa-e, vagy csupán egy elfeledett történet szereplője, akiről senki sem akart tudomást venni. De az biztos, hogy itt van, és én kénytelen vagyok újraértelmezni, amit eddig a családomról hittem.

[- Szépnapot! Miles vagyok]

” My father never talked a lot
He just took a walk around the block ”
————————————————

Milyen jó, hogy van nekem egy Robertem, aki - néha - helyettem is megjegyez dolgokat, amik felett simán el tudnék siklani. Történetesen sikeresen majdnem elfelejtettem elmenni oda, ahova senki sem megy szívesen: órák után találkozni egy tanárral. Én igazándiból megszoktam már, nem ő az első, az egyetlen, aki szeretne velem beszélni és vélhetően jobb belátásra térni, felnyitni a szemem vagy csak simán megdorgálni. Ezekből persze vajmi kevés, amiből lesz is valami, de ezt szerintem ők is tudják, én pedig minden egyes alkalommal megjelenek és bólogatok. Azonban ez a mai nekem csupa kérdőjel. Először is, fogalmam sincs, hol vétettem, hiszen legjobb emlékeim szerint, a legutóbbi beadandóm egész becsületesen írtam meg - talán csak a lap szélére írt jegyzetek, apró rajzok lehetnek kivetnivalók, azonban azok se trágárok. Lehet valami korábbi eset, vagy még a tavaly év végi vizsga? Passzpiros. Találgattunk párat a pajtással, majd megvontam a vállam és úgy voltam vele; lesz ami lesz. Maximum megint nem leszek megdícsérve, hogy pontot vesztettünk.
Így veszek könnyes búcsút szinte Rob-tól, hiszen majdnem megint mentünk megmenteni a világot az unalomtól, csak éppen az ma elmarad. Ahogy elindulok, eszembe jut, hogy a levelet hol hagytam, amiben megkértek erre az útra. Elvigyorodom a gondolatra, hogy az, aki majd utánam veszi ki azt a kviddicses könyvet, mennyire kap hirtelen szívrohamot, amikor kinyitja és megleli benne Fawcett professzor sorait, amiben kéri, hogy hol és mikor jelenjen meg, majd megnyugszik, amikor a címzést is elolvassa. Apropó Fawcett; nekem baromira bejön a névrokonság, hiszen egyébről nemigen tudok, hála az öregnek, aki a jó ég tudja merre van és mit művel. Nekem nagy kérdőjel a família azon része, így nem feltételeztem többet, mint puszta véletlen. Nem lehetetlen, annyi Smith van, akiknek közük nincs egymáshoz, miért is ne? Persze kaptam már meg, hogy csókos vagyok ezért, meg azt is, hogy lehet maga a professzor a faterom, csak szerencsétlen se tudja, hogy én valahol kipottyantam. Pedig nem, ezt még anyám is határozottan állítja, hogy ilyenről szó nincs. Szóval pletykák ide vagy oda, tudtommal aztán semmi sincs. De ki vagyok én, hogy mindent tudjak? És ha mégis? Nagyon semmin sem változtatna, nem ismerem, fogalmam sincs róla, hogy milyen és hasonlók. Mindegy. Elvetettem ezt sokszor, ott van nekem Max, több nem kell. Vagy mégis? Ezt sosem tudom.
Egy pár perc csúszással futok be csupán, hiszen egész időben lett emlegetve, hogy induljak már el. Kisimítom a gyűrött ingem sarkát, a hajam kócait is eltűntetem egy laza simítással és már emelem is a kezem a kopogásra.
- Szépnapot! Miles vagyok - hátha elfelejtette ő is, aztán csak úgy benyitni nem illdomos, megjártam már ezzel is néha, maradjunk annyiban. Amennyiben engedélyt kapok, már be is surranok, hogy mielőbb végére érjek a kíváncsiságomnak. Vagy éppen ő legyen túl rajtam. Nézőpont kérdése.

————————————————

Miles Fawcett

Olyan volt ez a reggel, mint amikor az ember valami rég elveszett dologra bukkan - nem is biztos benne, hogy valóban az övé, mégis fájdalmasan ismerős. A várakozás nehéz köpenyként nehezedett rám, mintha az emlékek, amelyeket soha nem éltem meg, most egyszerre próbálnának helyet követelni maguknak a szívemben. A név, a közös név, eddig csupán betűk halmaza volt a számomra. Egy véletlen játék. Mint amikor két külön élet ugyanabba a dallamba botlik, de még nem tudni, vajon harmónia lesz-e belőle, vagy csak disszonancia, ami rövid időre zavarja meg a csendet. Most azonban, ahogy az ajtó felé fordultam, megéreztem: ez több lesz puszta véletlennél. Talán nem is csak róla van szó. Hanem rólam is. Hogy mit mondok majd, mikor először néz rám - nem diákként, nem tanárként, hanem… valami máshogyan. Valami rég elfeledett szándék szerint.
A család szó most új jelentést keres magának bennem. Nem a múlt ítéleteként, hanem lehetőségként. Hogy amit elhallgattak, amit sosem mondtak ki, az most új nyelvet kap. Egy új hangot. És abban, ahogy ő majd leül velem szemben, benne lesz minden válasz, amit nem mertem kérdezni. Talán nem is tőle várok feleletet, hanem attól a gyerektől, aki egykor a konyhaasztalnál ült, és nem értette, miért nem kérdezhet a rokonságról.
- Szépnapot! Miles vagyok - A mondat egyszerre volt egyszerű, mint egy üres papírlap, és súlyos, mint apám hallgatása a vacsoraasztalnál. Olyan volt, mint egy szárnya vesztett bagoly: érkezett, de nem tudtam, örüljek-e neki, vagy gyászoljam-e. Láttam a fiút, aki lehettem volna, ha máshogy fúj a történelem szele. Láttam a kérdéseket a szeme sarkában, amiket még nem tett fel. És bennem is ott volt mind, ott zúgtak, mint rejtett patak a fák alatt. Talán nem véletlen, hogy épp most... Talán van egy ritmusa az igazság kimondásának, amit nem mi diktálunk.
- Ülj csak le. Nem azért hívtalak, mert baj lenne. Vagy legalábbis... nem olyan értelemben, ahogyan gondolnád. - Kezembe vettem a tollat, de nem írtam vele. Csak forgattam, mintha tintával érthetném meg a múltat. Aztán ránéztem, igazán. És nem a tanítványt láttam. Nem is csak a névrokont. Hanem valamit, ami régóta hiányzott belőlem. Egy tükördarabot, amit eddig a sötétben kerestem. - Miles, úgy tűnik, unokatestvérek vagyunk. - Hallgattam egy pillanatig, mint aki mérlegel.
Olyan volt ez a hallgatás, mint amikor valaki két ajtó között áll, és egyik sem nyitja magát könnyen. Az egyik mögött a régi biztonság: a távolság, az óvatos semlegesség, amely mögé évek alatt szépen el lehetett rejteni mindent, ami fájt, vagy amit sosem értettünk. A másik ajtó viszont… ott van valami új. Talán törékeny, talán veszélyes. De ott a lehetősége annak, hogy ne csak halljak, hanem meghalljak valakit. És közben magamat is.
Mérlegeltem, mert tudtam: a következő mondatomban nemcsak a jelenem, hanem a múltam is benne lesz. A hallgatásom mögött ott volt minden el nem mondott szó, minden elfelejtett kérdés, és minden remény, amit túl nevetségesnek vagy túl későinek tartottam eddig.
- Nem várok válaszokat. Nem is akarok rád rakni semmit, ami nem a tiéd. Csak... szeretném tudni, hogy hajlandó lennél-e beszélgetni. Emberként, névként. Talán családtagként is, ha egyszer úgy alakul. - És akkor, abban a csendben, amit csak az üres tanári szoba tud adni kettőnknek, először nem apámra gondoltam. Nem arra, amit nem mondott el. Hanem arra, amit én végre ki tudtam mondani. És ez valami új volt. Valami, ami talán megér egy próbát.