Látogatás

[M E N E D É K]

M E N E D É K

Gabriel Milton otthona valahol a természetvédelmi területen belül egy tisztás kellős közepén kapott helyet. Bár maga az épület meglehetősen nyílt képet mutat, a területét rengeteg riasztóbűbáj védi elrejtve a kíváncsi szemek elől, legyen az varázstalané, vagy a varázslóvilágé egyenesen. Megtalálni jóformán lehetetlen az engedélye nélkül, nem része a Hop-Hálózatnak és hoppanálni sem lehet a határon belülre - már feltéve, hogy nem maga Milton teszi meg.
A külső szakaszokat különböző mágikus csapdák védik, így aki valóban betörni óhajtana, komoly problémákba ütközhet.
És ha ez sem lenne elég, itt él az a négy mágikusan feljavított harci kutya is, aki előszeretettel üdvözli a túl erőszakos hívatlan vendégeket.

[Látogatás]

TO; Elliot


2002. május 13.
Látogatás

Célok. Új célokat tűztem ki magam elé. A meghallgatás óta tudom, hogy eddig sem voltam a Macmillan szíve csücske, de ez továbbra sem fog változni. Amíg békén hagyjuk egymást, addig biztos nem fog megismétlődni, ami néhány napja. Engem nem zavar a személye, amíg hagyja, had végezzem a dolgom.
Bevallom, a felfüggesztés jól is jött, és nem is. Így a tartalékaimból kell élnem, még szerencse, hogy van egy kevés. Másrészt könnyen utána tudok járni a régi dolgaimnak. Elő is szedtem néhány aktát, amik szorosan összefüggésben vannak néhány emlékemmel. Az Azkabanba nem hiszem, hogy beengednek, de régebbi helyek felkutatása nem okoz majd gondot. Az asztalon szét vannak szórva, hogyha kell, akkor bármikor bele tudjak nézni. Még szerencse, hogy írtam magamnak jegyzeteket és jelentéseket. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ténylegesen is hasznukat veszem majd.
Felveszem a pólómat és a nadrágomat, és a kutyákkal együtt terepfutásra készülök. Azért is jó, hogy itthon vagyok, mert így könnyebb lesz visszaszereznem a korábbi kondimat. Nagyjából egy órát szoktam futni a környéken, lassan már mindent ismerek, minden kis kövecskét. A futás után az udvaron csinálok gyakorlatokat. Most pont itt tartok, aztán jöhet a kutyák kiképzése. Jobb lesz, ha ők is visszanyerik a régi ösztöneiket. Legutóbb mikor próbára tettem őket, hogy felmérjem a képességeiket, akkor látszódott rajtuk, hogy Elliot mellett kicsit kikopott a tudásuk.
Nem baj, hálás vagyok neki, hogy vigyázott rájuk, amíg nem voltam itt. Az edzés bepótolható, de egyik kutyát se tudtam volna pótolni, ha bajuk esik. Igaz, az első beszélgetésünk alkalmával ezt nem tudtam elmondani neki, utána pedig nem ezért mentem hozzá, de remélem így is tudja, hogy mennyire hálás vagyok. A kertben edzünk, amikor hoppanálás hangját hallom. Metz mondta, hogy majd beugrik, ezért nem is izgulok miatta különösebben. Nem mintha más rajta és rajtam kívül ide tudna jönni.
- A kertben vagyunk, gyere nyugodtan – kiabálok be neki.
Amíg ideér, addig iszok egy korty vizet, és magamhoz veszem az aktát, ami nálam van. Nem csinálok titkot belőle, hogy vissza akarok menni Skóciába oda, ahol a sárkány tetoválásom kaptam. Nem emlékszem mindenre tisztán, de azt remélem, hogy ott visszakaphatom legalább egy részét az emlékeimnek. Ezzel az üggyel kapcsolatban nem is az zavar, hogy nem ismerem fel a férfit, ha meglátom, hanem nem tudom pontosan, hogy mi és miért történt a férfival.
- Óh, szia! – mondom, mikor meglátom Elliotot az ajtóban.
Számítottam a látogatására, de később egy picivel. A nyakamban lógó gyűrűhöz érek, de csak egy pillanatra, aztán már el is engedem. Még Metznél laktam, amikor oda került a helyére és megfogadtam, hogy onnan csak két módon kerülhet le. Az egyik, ha visszaadom neki, a másik, ha meghalok, és úgy kerül vissza hozzá.
- Hogy vagy? – megindulok felé, de a kutyák megelőznek, és hacsak nem támaszkodik meg, akkor akár le is döntik a lábáról.

látogatás


Gabriel
2002. május 13.

outfit

Zavartan piszkáltam a selyem inget, ahogy megérkeztem a Menedékbe. Egy kicsit olyan volt, mintha hazaérkeznék. Megpillantottam a kandallópárkányon Gabriel kislányának, Alice-nek a képét, ahogy az aranyképkeretből mosolyog és integet… emlékeztem mennyire morgott, mikor kikutattam a régi emlékeit, majd az engedélye kipakoltam. „De emlékezned kell rá. A lányod.” – Ezekkel a szavakkal bizonygattam neki, ahogy a kandalló elé álltam, hogy ne tudja elvenni. Kicsit olyan volt, mintha Alice az én lányom is lenne. Elfogadtam, végig hallgattam a történeteket, amiket hajlandó volt megosztani velem – ami igen csak kevés volt amúgy. Azt mondta nem akar többé gyereket… talán félt, hogy megint fájna. Talán kicsit azt érezte, amit én, pedig akkoriban még akartam tőle egyet. Elképzeltem, milyen csodás lenne egy családként, s Noah nevelőapjának is szívesen láttam volna… mielőtt döntéseket hozhattunk volna, minden megbillent.
A kezembe szorongatott dobozra pillantottam. Egy kis almáspite volt, amit olyan ropogósra sütöttem, hogy akár embert is lehetett volna ölni vele. A vállamra akasztott vászontáskában ott volt a befőttesüveg, tele krumpli levessel, amit súlyosan elsóztam. Talán nem kellett volna ételt hoznom neki… mert minek? Megfőzi magának… úgysem eszi meg… mégis gondoskodni akartam róla. Tudtam ,hogy szüksége van rám.
– A kertben vagyunk, gyere nyugodtan. – Tompán hallottam a hangját, miközben lepakoltam a konyhapultra. Ez is olyan otthonos volt… imádtam elégetni az ételt, kiakasztani vele, aztán csókolózni és végül a pulton szexelni. Megráztam a fejem, félre sodorva a nem kívánt emlékeket, majd kiléptem a szabadba. Azonnal megéreztem az erdő illatát, a fákat, a leveleket, a füvet… a nyíló virágokat. S jött a madárcsicsergés is. Olyan rövid ideig volt ez a normánk. Ez az életünk…
– Óh, szia!
Nyeltem egyet, ahogy megláttam. Izzadt volt, kevés ruhában volt, de az úgy simult rá, hogy az még engem is zavarba tudott hozni. Emeltem a kezemet, hogy intsek neki, de aztán csak a zavart pislogás érkezett. Többre amúgy sem futott idő, még köszönni sem. Még hallottam a kérdését, aztán egy-két fekete folt, na meg egy feltűnő fehér zuhant nekem. Szó szerint a földre taszítottak. A következő pillanatban már csak a tápszagú szájak bűzét éreztem, na meg, hogy éppen agyon nyalogatják a fejem, a fülem, a nyakam, de még a hajamat is.
– Jól van… nyugi… nyugi… – Simogattam őket, kicsit félretolva a fejüket, már amelyiket értem. Agiel nyelve a fülemet érte még mindig, bele is remegtem a furcsa, meleg nedvességbe. Borzongató érzés volt, de nagy nehezen őt is sikerült odébb tolnom, ha már Amon nem akart távolabb kerülni, akár csak Azazel, aki valamiért a hajamat tartotta finomnak. Csak akkor rezzentem össze, mikor Asmodai két ugatást követően elkezdett körülöttem futkosni.
– Jobban lennék, ha megmentenél… – Közöltem és ha Gabriel közelebb lépett és lehajolt, úgy átkaroltam a nyakát, hogy ki tudjon szedni az állati seregből. Ha csak odébb tessékelte őket, úgy egy pillanattal később szúrtam ki a nyakába lógó láncokat, mikor nagynehezen felnyomtam magam a földről.
– Hm. Menő a láncod. – Közöltem csak úgy mellesleg.

[Látogatás]

TO; Elliot


2002. május 13.
Látogatás

Azt hiszem, a mai a meglepetések napja lesz. Persze, mikor felkeltem, akkor még nem tudtam róla, de ez a lényege a meglepetésnek. Mondjuk utálom a meglepetéseket, de az legyen a legkevesebb, mert vannak azok a kellemes meglepetések, amikre általában nem számít az ember, de mégis jól sülnek el.
Minden egyes nap, amikor összefutok Elliottal, meglepetés. Ahogy elváltunk Metz házánál már az is csoda, hogy szóba áll velem. Igaza volt, seggfej voltam, de ott és akkor úgy éreztem, ha még egy percig marad, akkor nem engedem el soha. Az akkor felkavarodó érzelmeim hatására pedig ez még rosszul is elsülhetett volna. Jobb volt ez így, még akkor is, ha lényegében kicsikartam belőle, hogy visszaadja a gyűrűt. Nem akartam, de talán jobb is így. Van emlékeztető, ami rádöbbent, hogy mit veszíthetek.
Egyszer még régebben voltak, akik kitépték a szívem. Akkor azt hittem, soha nem fog helyreállni, de aztán megláttam Elliotot, és tudtam, hogy lesz olyan, aki megolvasztja a jégburkomat. Még mindig nem tért vissza kellő mennyiségű emlékem, de a testem és az érzéseim nem csaptak még eddig be.
Erre megjelenik itt, mikor már lassan kezdenék hozzászokni, hogy ismét üres a ház, és félek, felborítja majd megint az érzéseimet. Az átokheg is visszahúzódik, egyre inkább sikerül kordában tartanom, de néha még eléggé ki tud készíteni. Ha tehetném, ahogy van kitépném magamból a puszta kezemmel, de nem lehet.
Egy ideig csendben figyelem, ahogy a kutyák szétszedik a szeretetükkel. Eddig is tudtam, hogy hiányzik nekik, de csak most látom igazán mennyire megkedvelték.
- Jobban lennék, ha megmentenél.
Fütyülök egyet, mire a kutyák leszállnak Elliotról, én pedig lehajolok hozzá, hogy felsegítsem. Ha eddig nem is szúrta ki az egyetlen változást rajtam, most ahogy előre hajolok, a nyaklánc, rajta a gyűrűvel kicsit kileng. Nagy változás, megígértem magamnak, hogy ez fog örökké emlékeztetni arra, hogy mit veszítettem, de abba még nem mertem komolyabban belegondolni, hogy mi lesz ha majd elkezdek dolgozni. Felsegítem, de nem engedem el még. Álljon csak stabilan a lábán.
- Hm. Menő a láncod.
- Kösz. Ez egy ígéretre emlékeztet, amit saját magamnak tettem, és ha sikerül megtartanom az ígéretem, akkor ez a gyűrű vissza fog kerülni az ujjadra.
Nem erőszakoskodom a témával kapcsolatban, akarom, hogy tudja, mire számíthat. Nem tudom, hogy ő hogyan vélekedik, hiszen egy másik valakivel megy el nyaralni, és arról a más valakiről még nem sikerült elég dolgot megtudnom.
- Mi járatban vagy? Baj van?
Remélem, hogy nem, most azért a felfüggesztés miatt eléggé meg van kötve a kezem. Nem férek csak úgy hozzá minden erőforráshoz, és még a korábbi informátoraim jó részét sem kerestem fel. Egyelőre ezt a vonalat hanyagolni akarom.
- Előre szólok, hogy hivatalosan nem tudom senkinek szétverni a seggét miattad. Jelenleg fel vagyok függesztve. Szóval, ha van valami, csak feketén, szemtanúk nélkül.
Nem mintha eddig nem így csináltam volna, ha úgy hozta az események láncolata.

látogatás


Gabriel
2002. május 13.

outfit

Sejthettem volna, hogy ez lesz. Sejthettem volna, hogy majd felkavar, ahogy idejövök és a régi környezetében láttam ilyen tökéletesen beilleszkedve. Én is idetartoztam… pár hétig… pár napig. Most is itt lüktetett bennem, hogy ez itt az otthon. Most is tudtam, ide tartozik az az Elliot, akit bezártam valahova magamba, hogy ne tudjon sírni. Nem akartam, hogy lássa, mi történt vele, mert már nem volt szabad engedni a fájdalomnak. Erősnek kellett lenni, úgy állni a talpamon, hogy ne tudjon többé senki sem feldönteni… legalábbis elméletileg. Fizikálisan ehhez négy nyalogatós dobermann képes volt… éreztem, ahogy a hátam a talajnak csapódik.
Gabriel füttyentésére aztán leszálltak rólam és hamarosan megint a talpam alatt éreztem a talajt. Hiába kellett ehhez belé kapaszkodnom… ő volt a támaszom. Mindig is ő volt. De ezt nem vallhattam be. Nem engedhettem megint azoknak az érzéseknek. Nem engedhettem, hogy megint beletiporjon annyi mindenbe közöttünk Aidennel… ha egyáltalán tart az valahova. A tekintetem persze a nyakában lógó láncra vándorolt.
– Kösz. Ez egy ígéretre emlékeztet, amit saját magamnak tettem, és ha sikerül megtartanom az ígéretem, akkor ez a gyűrű vissza fog kerülni az ujjadra. – Válaszolta és beleborzongtam a szavait. Nem húzódtam el, a tenyerem megpihent egy percre a gyűrűn. Pontosan olyan volt, mint régen… még sem tudtam elképzelni, hogy visszakerüljön az ujjaimra. Nem azért, mert nem maradt bennem szeretet Gabriel iránt. Egész egyszerűen féltem volna szembenézni azzal, hogy megint nem sétál be az ajtón… hogy megint Metzger jön és mondja, hogy meghalt. Ezt én többet nem akartam. Nem akartam eltemetni senki. Nem akartam, nem akartam és nem akartam!
Hátrébb léptem. A tekintetem egy pillanatig még a láncon pihent, mielőtt a szemeibe néztem volna. Mindent megtettem, hogy az a kóbor könnycsepp, ami elhomályosítottam a tekintetem, ne folyjon végig az arcomon. Egy perccel korábban még nevetni tudtam volna a kutyákon… most meg újra megszakadt a szívem.
– Mi járatban vagy? Baj van?
Nyelnem kellett, hogy meg tudjak szólalni.
–  Előre szólok, hogy hivatalosan nem tudom senkinek szétverni a seggét miattad. Jelenleg fel vagyok függesztve. Szóval, ha van valami, csak feketén, szemtanúk nélkül. – Jött a folytatás, mielőtt még szólhattam volna. Sejtettem, hogy valami történt a munkában is. Inkább nem faggatóztam… nem akartam a lelkébe tiporni a dologgal, hiszen tudtam: ő auror. Ez a lételeme, még ha jól is esett volna annak idején, ha azt mondja „most már te vagy az életem értelme.” A munkáját sosem körözhettem le igazán.
– Hoztam levest és kekszet. – Mutattam a ház felé. A madárcsicsergésben még idillinek is tűnhetett volna a látogatásom. Gabriel viszont könnyen kiolvashatta belőlem, hogy azt néztem meg jól van-e. Meg sem próbáltam elrejteni a gondolataimat előle. Nem sok értelme lett volna. Mindent tudott rólam, mindenféle helyzetben látott már engem. – De nem akart senki sem megölni éppen. – Tettem hozzá, hogy ne féltsen.
Elpillantottam az erőd irányába, majd megköszörültem a torkomat és a ház felé indultam. Csak intettem, hogy kövessen. Ha nem tette, úgy hátra nyúltam, megfogtam a kezét és húztam magammal. Már meg kellett volna tanulnia, hogy a dolgok úgy lesznek, ahogy én akarom.
– Gyere, kóstold meg!

[Látogatás]

TO; Elliot


2002. május 13.
Látogatás

A második találkozás. Bevallom, nem úgy sikerült az első, ahogy akartam, de végül is jobb lett. Annál sokkal rosszabbnak képzeltem el. De örülök neki, hogy nem a teljes és totális összeveszés lett a vége. Így még mindig meg van a remény, hogy visszakapom. Tudom, nekem is kéne változnom hozzá, de egyelőre elég, ha csak annyit teszek, hogy nem keverem magam veszélyes helyzetekbe. Aurorként vajon meg van a lehetőségem erre?
Most itt van. A második találkozás mióta visszajöttem. A karjaimban tartom, hogy utána el is engedjem. Nem lep meg, mostanában folyton ezt csinálom. Talán fájdalmat okozok neki a létemmel? Néha érzem benne a bizonytalanságot, de nem tudom eldönteni, hogy melyik irányban. Tudom, hogy örül a visszatérésemnek, de azt is tudom, hogy ezzel megbolondítottam az életét. Ennek ellenére szeretném, ha tisztában lenne azzal, ami rá vár. Hogy vissza fogom szerezni. Addig ostromlom és bízom abban, hogy tényleg így lesz, amíg ki nem mondja, hogy újra együtt vagyunk. Vagy a másik lehetőség, hogy már soha nem lehetünk együtt.
Abból ítélve, amit a gondolataiban látok, biztos vagyok benne, hogy az elsőnek nagyobb esélye van. Ha nem lenne így, akkor nem járna a nyomomban, hogy ellenőrizzen. Furcsa, hogy még csak véletlenül sem rejti el ezt előlem. Bár nagyon is hízelgő, hiszen tudom, aggódik értem. De annak is örülök, hogy ő most nem került bajba. Nem mondom, hogy nem érdekelne a sorsa, biztos vagyok benne, hogy mindent kockára tennék, ha azzal megmenthetem, megvédhetem. Nem érdekel, hogy éppen fel vagyok függesztve. Talán bizonyos szempontból még könnyebb is lenne.
- Hoztam levest és kekszet.
- Te főztél? Nekem?
Ezt egyszerre érzem megtisztelőnek, és bevallom, tartok is tőle. Tudom, hogy mennyire nem megy neki, bár mindent megtesz azért, hogy sikerüljön, és ettől mindig meglágyítja a szívemet. De azért remélem tisztában van vele, hogy nem akarom olyan könnyen megadni magam annak a valaminek, amit készített. Nem mintha nem bíznék benne, de a rossz vagyis a szokásokat nehezen vetkőzi le az ember. Nem véletlen az sem, hogy elég sokat fogytam pár nap alatt, amíg Oroszországban voltam. Napi maximum egy étkezést engedélyeztem, és azt is alaposan megfontolva.
Nem indulok meg befelé a házba utána, ellenben a kutyák minden mozdulatát követik, így ők előbb benn vannak, mint Elliot. Aztán látom, hogy megfordul, megfogja a kezem és magával húz. Átjár egyfajta melegség, érzem, hogy ez mennyire hiányzik a testemnek és nekem is. Megtorpanok.
- Elliot, ne…
- Gyere, kóstold meg!
Megindulok, de félek, rossz vége lesz. Mi lesz, ha nem tudom majd elengedni? A kaja nem is igazán érdekel, csak ő. Hogy most itt van, és mi lesz, ha nem akarom, hogy elmenjen ma este innen?
A konyhában ránézek a pultra készített kis csomagokra. Tényleg nagyon kitett magáért. Felemelem a kezét, hogy sérülésre utaló nyomot keressek. Legutóbb a sajtot sem tudta lereszelni egyedül. Mondjuk ugyanazt a technikát használva ő is könnyen eltüntethette a sérüléseket. A kezét figyelve uralkodnom kell magamon, mielőtt még meggondolatlanságot teszek. Ha erőszakkal vonzom magamhoz, azzal nem segítek. Pedig úgy csókolnám azokat az ujjakat.
- Neked is terítsek?
Elengedem, bár nem akarom megtenni. Kiveszek két tányért, és egy pálcamozdulattal megmelegítem a levest. A kekszet kiteszem egy kínáló tálra. Eszembe jut valami, kíváncsi vagyok hogyan reagál rá.
- Még beteg vagyok. Megetetnél?

látogatás


Gabriel
2002. május 13.

outfit

- Te főztél? Nekem?
A kérdés hangsúlyától némileg morcos lettem. A faszt nem emlékszel te rám rendesen, zöldszem... - gondoltam és elhúztam a számat. Hihetetlen, hogy még amnéziásan is attól fél, hogy megmérgezem... pedig azért egyszer-kétszer még sikerült is normálisan sütnöm vagy főznöm. Most is csak egy kis csokiskekszet csináltam, természetesen porból, ahogyan a muglik szokták. A krumplileves meg nagyjából az egyetlen volt, amit többé-kevésbé, de ehetően tudtam megcsinálni. Nem, mintha valaha is főztem volna Ga brielnek, nem vitt rá a lélek, mert kettőnk közül mindig is ő volt az ügyesebb a konyhában és a közösen töltött időben rendszerint magára is vállalta a dolgot.
- Most komolyan úgy kell berángatni téged, mint egy gyereket? - érdeklődtem és meg-megrángattam a karját, hogy jöjjön már ugyan velem.
- Elliot, ne…
- Mit ne? Csak kaja... Merlinre, nem foglak megmérgezni! - Bizonygattam, bár nem értettem mi a baja. Csak megszorítottam jobban a kezét és vonszoltam befelé, mire végre magától is megindult. Hát így határozottan könnyebb volt bevinni. Még mindig marha nagydarab és sokkal, de sokkal nehezebb és termetesebb nálam. Az ujjaim alatt érezni a bőre melegét amúgy is elég nehéz volt, ezt mondjuk valamenyire elnyomta a vágy, hogy megetessem. Megfogtadtam, hogy nem sírok előtte, ha nem muszáj... hogy nem akarok gyenge lenni többé. Csak vigyázni akarok rá. Azt akartam, hogy az a Gabriel Milton legyen, aki megfenyegetett. Aki azt mondta, hogy a szerelmünk ellenére is letartóztat.
A konyhába érve szembe fordultam vele, de nem engedtem el. Csak vártam, hogy mondjon valami a dobozba és befőttesüvegbe csomagolt étel látványára. Nem is nézte talán meg őket, inkább felemelte a kezemet és az ujjaimat figyelte. Megremegtem, nem akartam, hogy valami történjen, hogy megpróbáljon megint csókolni... vagy leteperni... túl erős volt hozzám képest.
- Neked is terítsek? - kérdezte aztán, ahogy ellépett.
- - Nem vagyok éhes.. - ültem le az asztal mellé, onnan figyeltem, ahogyan pakolászni kezd és az étellel foglalkozik. Ezt itt mind neki hoztam, én a saját étkezésemről gondoskodom, ha szükséges. Egyelőre nem éreztem annak.
- Még beteg vagyok. Megetetnél?
Na persze, zöldszem. Sóhajtottam egyet, azon agyalva, hogy most hülyének néz-e vagy csak flörtölni akar. Sosem láttam igazán át rajta... azon túl, hogy valami szörnyű történt a múltjában és ezért álarcot visel. Aztán megtudtam a lánya és a felesége történtét. Ekkor értettem meg igazán Gabriel működését, de a gondolataiba akkor sem láttam bele. Volt valami megfejthetetlen, valami titokzatos benne.
- Nekem egészen épnek tűnnek az ujjaid. Könnyű lesz megfogni a kanalat... - válaszoltam. - De, ha nagyon ügyetlen lennél, segítek. - Tettem hozzá és elvigyorodtam. Merlinre, mikkel fog még próbálkozni?
Megvártam, hogy leüljön és enni kezdjen. Csak figyeltem a folyamatot... féltem, hogyha megadom neki, amire vágyik,  túlságosan elgyengülök. Nem álltam készen arra, hogy megismételjem a januárit. Végül is megcsaltam Aident... igen, megtettem. Talán tényleg csak gyengédségre vágytam, amit akkor tőle nem kaptam meg.
- Remélem finom...

[Látogatás]

TO; Elliot


2002. május 13.
Látogatás

Az ujjai az enyém körül fonódnak, ahogy megpróbál bevinni a házba. Olyan nehéz nem magamhoz vonni és megcsókolni. Annyira küzdök a késztetéssel, és minél tovább várok arra, hogy elengedjen, annál biztosabb vagyok benne, hogy nem lesz olyan könnyű majd megtennem. Próbálom is megértetni vele, hogy ez most nehéz, és talán meggondolatlan, de ahogy látom, azt hiszi az ételre gondolok. Talán nem is baj.
- Mit ne? Csak kaja… Merlinre, nem foglak megmérgezni!
- Pedig bevállalnám, ha tudnám, hogy itthon vagy velem és vigyázol rám.
Halálosan komolyan mondom, és ezt le is olvashatja az arcomról. Ha az kell neki, hogy visszataláljon hozzám, akkor bevállalnám a mérgezést is. Na, nem állandóan, de egy alkalom még belefér. Nem mintha így nem aggódik értem eléggé, de az, amikor látom, ahogy kilép innen, az minden alkalommal elszomorít. Ez a ház legalább annyira az övé is, mint amennyire az enyém. A ház maga ordít az ő jelenlétéért.
Végül mégis sikerül elszakadnom tőle nagy nehezen. Jobb lesz így, most tudom, hogy csak erőszakkal tudnám itt tartani, nem menne másként, az erőszakot pedig nem szorgalmazom. Azzal most többet ártanék, mint amennyit nyerhetnék.
Próbálom rávenni egy kevés étel elfogyasztására, hogy ne egyedül egyek, de úgy tűnik ma falakba fogok ütközni. Rendben, megadom neki, amit látni szeretne, jó fiú leszek. Kiteszem a tányért, megmelegítem a levest, majd leülök és szembe nézek vele.
- Nekem egészen épnek tűnnek az ujjaid. Könnyű lesz megfogni a kanalat…
- Hát ha nem, akkor nem.
Nem mondanám, hogy csalódott vagyok az elutasítás miatt, de jó lett volna kicsit közelebb vonni magamhoz, és nem egy asztalon keresztül társalogni. Megfogom a kérdéses kanalat, belemerítem a levesbe, majd megeszem az első kortyot. Egy picit biztos vagyok benne, hogy megrándul az arcom. Az én ízlésemnek kicsit sós, de nem ehetetlenül. Gyorsan kanalazok is még párat.
- Remélem finom…
- Igen, finom.
Azért magamhoz veszek egy poharat, és töltök bele vizet. Erre azért szükségem lesz még. Aztán eszembe jut valami.
- Van neked a szekrényben valami, várj.
Nem hagyom, hogy megkeresse, inkább felállok addig, amíg iszok egyet, és kinyitom a konyhaszekrényt. Kiveszek belőle egy kisebb dobozt. Egyedi, kézzel készült bonbon van benne, ilyet Londonban csak egy helyen lehet venni. Kis masnival van átkötve a doboz. Rajta felirat található: „Köszönöm.” Visszaülök a székre és odatolom Elliot elé.
- Ez a tiéd.
Veszek egy kekszet is, de abba addig nem harapok bele, amíg nem látom Ellioton azt, hogy megnyugodott volna vagy élvezné az ajándékomat.

látogatás


Gabriel
2002. május 13.

outfit

– Pedig bevállalnám, ha tudnám, hogy itthon vagy velem és vigyázol rám. – Inkább csak a szemeimet forgattam meg erre. A régi Gabriel nem mondott volna ilyet… bár akkor még nem is ismert igazán. A kapcsolatunk gyorsan komolyba fordult, az pedig, hogy nem tudtam jól főzni, de minden áron gondoskodni akartam róla, gyorsan átcsapott valami viccbe, amin mindig nevettünk. A félig nyers, félig túlsült rántotta vagy éppen a sós, kakaós palacsinta mind-mind olyan dolog volt, amit később is sokat emlegetett. Nem bántam, hogy egy vicc voltam a szemében… szerettem, ha nevet. Szerettem, mikor azok a fagyos vonások ellágyultak.
Miért kellett meghalnod… miért kellett…
Gombóc nőtt a torkomba, ahogy beléptünk a konyhába. Megint eszembe jutott az a sok emlék, a csókok, az ölelések, vagy amikor a kötött pulcsit adta fel Zeuszra. Egyszerűen árulónak tartottam, amiért itthagyott… és meghalt vagy eltűnt. A józanabbik felem persze örült, hogy él és legszívesebben magamhoz öleltem volna, csakhogy érezzem a szívverését… de féltem, hogy megint a karjaim közül tépi ki magát.
Nyeltem egyet. Nem akartam tápláni benne a reményt, hogy valaha minden a régi lesz. Én sem voltam a régi… nem álltam készen, hogy újra meghaljon a zöldszemem. Nem érdemlem meg azt, hogy rendes kapcsolatom legyen. Nem érdemlem meg, hogy egy szép helyen éljek valakivel, aki családot akar. Ezt már többször bebizonyította az élet, s én ezt elfogadtam. Tudtam ezzel élni. Ki tudja meddig, ki tudja hogyan… de elhittem, hogy így boldog legyek.
– Hát ha nem, akkor nem.
Inkább leültem az asztal mellé. Még ez is fájt… pedig még mindig elnyomtam magamban az emlékeket. El akartam felejteni, amit velem tett, mikor kilépett azon az ajtón. Egész egyszerűen nem akartam emlékezni. Nem akartam emlékezni, ahogy Metz azt mondja az ajtóban állva: „Gabe meghalt. Elliot, Gabe… meghalt.” Az ő hangja is remegett, láttam, hogy könnyes volt a szeme, ahogy a kék kabátot szorongatta. Láttam, ahogy az anyag tocsog a vérben… le kellett nyelnem az érzéseimet megint.
– Van neked a szekrényben valami, várj.
Zavartan pislogtam rá.
Megvártam, hogy elsétáljon a szekrényig. Inkább nem szóltam semmit. Láttam, ahogy egy kis dobozkát vesz elő, de szemüveg nélkül már rég nem olyan éles a látásom, hogy pontosan meghatározhassam, mi is az. Ezért csak vártam, hogy elém csúsztassa. A doboz egy kis masnival volt átkötve, amin egy felirat állt: Köszönöm. Egyébként erősen csoki illata volt.
– Ez a tiéd.
– Ezt miért kapom? – Kérdeztem rekedten, az ujjaim zavartan játszottak a masnival. Nem tudtam, mit mondhatnék… nincs is igazán, mit köszönnie nekem. Mióta előkerült csak elutasítom. Túl erőteljesen, túl durván löktem el talán, miközben neki csak egy ölelésre volt szüksége. Hogy lehetek ennyire szívtelen vele? Hirtelen úgy éreztem, el tudnám sírni magamat… a szememben megültek a könnycseppek.
– Nincs mit megköszönnöd nekem. Lényegében sosem tettem érted semmi olyat, amiért ezt érdemelném… – suttogtam felé a szavakat. Nem néztem a szemébe a csomagot figyeltem. – Azért köszönöm. – Tettem hozzá és megpróbáltam mosolyogni.
– Egyél a kekszből! Kicsit száraz… de ehető… – Próbáltam összeszedni magam, hogy kicsit emberibb legyek. Egy kicsit végig túrtam a hajamat, hátha jobban nézek ki tőle.

[Látogatás]

TO; Elliot


2002. május 13.
Látogatás

Valami mintha megváltozott volna. Nem tudom megmondani mi az pontosan, de érzem. Bennem és benne is. Sejtésem ugyan van az okáról, de ha igazam van, akkor mi ketten már soha nem leszünk ugyanolyanok. És akkor ez talán azt is jelenti, hogy már soha többé nem leszünk újra együtt? Valóban van még rá esély, vagy Metz csak a megnyugtatásom és a gyógyulásom miatt mondta mindazt? Ő kívül figyelve látott minket, biztos látott valamit, amit én elfelejtettem.
Nem érdekel, ha kell akkor életem végéig próbálkozok azzal, hogy visszakapjam. Bármit megtennék érte, mert tudom, hogy mennyire megviselte a helyzet, és ezt csak nekem köszönheti. Igaz, a munkám továbbra is fontos nekem, de ő a legfontosabb. Muszáj átértékelnem a dolgokat, ha eddig nem tettem meg, akkor most. Végül is jobb későn, mint soha.
Belekóstolok a levesbe, és egész jól alakult, bár féltem azért tőle, hogy talán valami nem fog összejönni. Úgy érzem, hogy nagyobb bizalommal kéne felé lennem, és kicsit levetkőzni a közelében az óvatosságom. Ha megkértem a kezét, és engedtem is ideköltözni, akkor biztos meg volt a bizalom közöttünk.
Felállok a helyemről, majd a szekrényhez megyek. Úgy döntöttem, hogy mindig lesz itthon egy kis csoki vagy gumicukor vagy bármi hasonló, hogyha betoppan váratlanul, akkor meg tudjam ajándékozni valamivel. Muszáj lesz visszaszereznem, és ezt addig kell tennem, amíg fel vagyok függesztve.
- Ezt miért kapom?
Visszaülök a helyemre, és magamhoz veszek egy kekszet, de egyelőre nem eszek belőle, csak szorongatom. Nem tetszik az az arckifejezés, amit látok, és igazából ez a kérdés sem.
- Csak úgy. Nincs különösebb oka. Talán rosszat választottam?
Úgy érzem, nagyon sokkal tartozom neki annak ellenére is, ami történt. Nem tudom, fordított esetben hogyan reagálnék a helyében. Teljesen érthető, hogy most kicsit óvatos.
- Nincs mit megköszönnöd nekem. Lényegében sosem tettem érted semmi olyat, amiért ezt érdemelném…
Legszívesebben felpofoznám ezek miatt a szavak miatt. Vagy tényleg nem mondtam el neki, hogy mennyire fontos ő az életemben? Ismerem magam, azokon nem tudott változtatni az, hogy az emlékeim egy része… jó része elveszett, homályosult vagy valami hasonló történt velük. Lerakom a kekszet, megkerülöm a pultot, és ezúttal határozott mozdulattal az álla alá nyúlok és kényszerítem, hogy rám nézzen. A szemembe! Az egyetlen részembe, ami soha nem tudott hazudni senkinek. Amit nem tudtam a póker arc mögé rejteni.
- Elliot, sajnálom, ha eddig nem mondtam, de igen, nagyon is tettél. Talán most nem vagyok a régi, talán nem emlékszem mindenre a múltunkból, a közös múltunkból! – Kicsit kihangsúlyozom, hogy közös, mert most nem akarom, hogy másra gondoljon. Azokra az időkre, amikor még nem volt közös. Itt ebben a házban. - Azt tudom, hogy ha nem lennél fontos nekem, akkor nem kérem meg a kezed, nem engedlek be a házamba, és nem teszek neked olyan ígéreteket, amiket megtettem. Elliot, amennyire emlékszem, előtted senkitől sem kaptam meg azt, amit tőled. Szóval felejtsd el azt a faszságot, hogy nem tettél olyat, amivel kiérdemelnél egy doboz csokoládét.
Elengedem, úgy érzem ez a határozott fellépés talán kicsit kellemetlen lesz számára, de muszáj volt tudatosítanom benne, hogy mi a helyzet. Felveszem a pultról a kekszet, és beleharapok. Rágcsálni kezdem, de muszáj lesz innom rá egy keveset, mert a végén még megfulladok ettől a keksztől.
- Finom, csak tényleg kicsit száraz. – Iszok egy pohár vizet, majd elpakolom a mosogatnivalót, és a levest lefagyasztom, jó lesz az későbbre. - Maradsz estére? Nem kell velem aludnod, alszok én a kanapén.
Végre akkor talán rendesen aludnék, úgy mint régen, mellette. Még, ha nem is álmodnék, legalább aludnék és nem azon járna az agyam, hogy mi lesz a továbbiakban.

 

látogatás


Gabriel
2002. május 13.

outfit

A csokis dobozt bámultam. Régen is vett volna vajon ilyesmit nekem? Gabriel meg volt róla győződve, hogy rendesen kell ennem, hogy mozognom kell vele, hogy majd együtt meggyógyítjuk egymást… és ő talán képes is lett volna. Csakhogy én nem tudok olyan lenni, amire rá lehet sütni, hogy „normális.” Sosem voltam képes normális életet élni, nem tudtam férj lenni, sem apa. Mellette sem lett volna talán másképpen, mégis képes lettem volna fejest ugrani a házasságunkban. Akkor még biztos voltam benne, hogy az hiányzik az életemből.
– Csak úgy. Nincs különösebb oka. Talán rosszat választottam?
Sóhajtottam egyet.
– Nem. Köszönöm. – Mondtam és félre toltam a kis dobozt. Nem akartam beleenni egyelőre. Nem volt különösebben étvágyam… soha nem is volt, csak ha napokig éhes voltam, akkor aztán képes lettem volna felzabálni egy egész vasárnapi ebédet. Ez viszont egyre ritkábban fordult elő. Ha más nem is, Dean gondoskodott róla, hogy egyek… vagy ha a Fraser házban voltam, akkor Erica.
Ahogy Gabriel az állam alá nyúlt, nem volt más választásom. Rá kellett néznem. Azok a zöld szemek még most is képesek lettek volna megríkatni… akárhányszor rápillantottam, éreztem a gombócot a torkomba. Nem is tudom, hogy ő miatta-e vagy azért, amik akkor történtek, mikor végre neki adtam magam. Túl fájdalmas időszak volt, túl sok rosszat tette, túl sok rosszat kaptam. Úgy tűnt Gabriel az egyetlen kiút belőle. Olyan volt, mint egy fénycsóva, ami felé közeledni akartam… aztán elment és többé nem jött vissza.
–  Elliot, sajnálom, ha eddig nem mondtam, de igen, nagyon is tettél. Talán most nem vagyok a régi, talán nem emlékszem mindenre a múltunkból, a közös múltunkból! – Kezdte, mire nyeltem egyet, de nem segített a helyzeten. Könnyes lett a szemem. Nem akartam, hogy újra megríkasson. Miért vagyok a közelében ennyire gyenge, miközben erősnek kéne lennem? Megfognom a kezét és vonni magammal előre. – Azt tudom, hogy ha nem lennél fontos nekem, akkor nem kérem meg a kezed, nem engedlek be a házamba, és nem teszek neked olyan ígéreteket, amiket megtettem. Elliot, amennyire emlékszem, előtted senkitől sem kaptam meg azt, amit tőled. Szóval felejtsd el azt a faszságot, hogy nem tettél olyat, amivel kiérdemelnél egy doboz csokoládét.
Ne bőgd el magad! Nem szabad! Próbáltam magamban mantrázni. Menekülhetnékem volt, nem akartam, hogy lássa a könnyeimet… nem akartam arra emlékezni, ami közöttünk történt… nem akartam felidézni. Pedig fel kellett, hogy visszaadjam az emlékeimet, most nem menekülhettem be a kőfal mögé, amivel világ életemben védeni akartam magam. Fel kellett nőnöm végre.
Nem is bántam, hogy ellép tőlem. Így volt egy kis időm összeszedni magam. Nem figyeltem inkább, ahogy a keksszel foglalkozik. – Finom, csak tényleg kicsit száraz – magyarázta, majd ivott egy kicsit. Ezt követően pillantottam rá. – Maradsz estére? Nem kell velem aludnod, alszok én a kanapén. – Tette hozzá, én meg nem tudtam mit mondjak. Hogyan aludhatnék itt mégis? Aiden elkezdett ragaszkodni hozzám… és bár minden vágyam az volt, hogy vigyázzak Gabrielre, hogy megfogjam a kezét, mikor megint a saját halálba akar sétálni, nem tudtam, mi lenne erre a helyes válasz. Zöldszemmel minden nehéz volt. Nagy szerelem lehetett volna a miénk, ha nem szakad olyan könnyen félbe… de mi van, ha megint elhiszem és elveszíteném? Túl sok volt a kérdés. Egész egyszerűen rettegtem attól, hogy valami úgy alakuljon, ahogyan szeretném… mert az élet úgyis úgy alakította volna, hogy valamilyen módon kiszakítsa a kezeim közül.
– Itt maradok estig, míg lefekszem. Megvárom, míg elalszol, de muszáj lesz hazamennem. – Válaszoltam. Kénytelen voltam valahogy megtalálni kettejük között az egyensúlyt. Talán észre sem vette kívülről, hogy közben apró darabokra tört a szívem, mint régen… nem tudtam mi a helyes, mit kéne tennem… hogy merjek-e még bárkit is szeretni. Csak csúsztam bele mind jobban abba a gödörbe és hiába nyúlt felém annyi kéz, nem tudtam elkapni egyet sem.
– Ne haragudj… én már… elvesztem… nem tudom mi a helyes, és mi nem… nem tudom hol a helyem… – mondtam őszintén. A hangom kicsit megremegett.
Talán nincs is helyem sehol. Az az ember vagyok, aki egyedül járta az erdőket, aki kívülről figyeltem az embereket és nem tartozott közéjük. Addig nem fájt. Nem volt semmi, ami ilyen kegyetlenül mélyre fúródott volna és nem hagyott volna tovább lépni. Bár ott maradtam volna a fák árnyékában.

[Látogatás]

TO; Elliot


2002. május 13.
Látogatás

A szemembe néz, és látom mit tesznek vele a szavaim. Ezúttal nem tudja elrejteni előlem azt a rengeteg fájdalmat, amit hordoz magában a halálom miatt. Annyira jó lenne, ha kiengedné, de félek, ha én hozom ki belőle, akkor azzal nem javítanék a közöttünk lévő kapcsolaton. Metznek lesz igaza és idő kell mind a kettőnknek? De mi lesz, ha visszamegyek dolgozni? Minél jobban haladunk az időben, annál inkább úgy érzem, hogy ez az egész nagyon kusza. Az viszont biztos, hogy korábban nem tudatosítottam benne mindent, ezért most kénytelen vagyok megtenni ezt utólag.
Rágcsálom picit a kekszet, de nagyon hamar inkább vizet iszok, mint a kekszből eszek. Egyszer össze kell jönnünk valami normális süteményt sütni. Ha így folytatja, akkor tényleg megöl, miközben gondoskodni akar rólam. Mert egyértelműen gondoskodni akar rólam, de jelenleg nem tudom eldönteni, hogy mi lenne a legjobb mind a kettőnkre. Szemmel láthatóan kettőnk közül én ragadtam meg a múltban. De nem tudom mit szólna hozzá, ha elengedném. Meg tudnám egyáltalán tenni, hogy elengedjem? Tudnék érte akár évekig is harcolni?
Elliot a legfontosabb ember az életemben. Bármit megtennék érte. Bármit, de nem akármit, így soha nem tudnék lemondani arról, hogy auror legyek. De ezen túl bármit megtennék. Megpróbálom feszegetni picit a határokat, ezért felteszek egy olyan kérdést, ami talán korai még.
- Maradsz estére? Nem kell velem aludnod, alszok én a kanapén.
Figyelem a reakcióját. Figyelem azt, hogy miként éli meg a kérdésem nyomán fellépő érzelmi reakciókat. Szükségem van a közelségére, úgy érzem, jó ideje nem pihentem már komolyabban, pedig mindenki erre utasít.
- Itt maradok estig, míg lefekszem. Megvárom, míg elalszol, de muszáj lesz hazamennem.
Bevallom, most nagyon örülök, és a lelkem is repes egy kicsit. Végre együtt tölthetünk egy kicsivel több időt, mint ami eddig adatott nekünk. Az utána lévő mondandója viszont meglep. Mozdulatlanná dermedek pakolás közben. Nem értem, hogy honnan jött ez neki, de talán sikerült egy olyan dolgot megmozgatnom benne, ami ezt felszínre hozta.
- Ne haragudj… én már… elvesztem… nem tudom mi a helyes, és mi nem… nem tudom hol a helyem…
Lerakom a kezemben tartott holmit és visszamegyek hozzá. Ezúttal nem fordítom magamhoz, de ha nem távolodik el tőlem, akkor megölelem.
- Nem tudom, mi a faszról beszélsz, de azt tudom, hogy ha tényleg így érzed, akkor mellettem kéne maradnod. Én utat mutatnék neked, mert mellettem van a helyed. Megvédelek, megadok mindent, amit kérsz. Elliot, kérlek. Ne marcangold magad valami miatt, ami nem a te hibád.
Ezt is már régen ki kellett volna mondanom. Megfogom a kezét és a kanapéhoz húzom, ott leülök, és tovább ölelem, ha eddig sikerült. Ha nem, akkor most megpróbálom megint. Meg akarom nyugtatni. A halálom egyedül az én felelőtlenségem miatt következett be. Metzre is mérges vagyok, mert azt hiszi bármit is tehetett volna.
- Elliot, nagyon fontos vagy nekem, és nem szeretem látni, hogy szenvedsz. Ha én vagyok az oka, akkor büntess engem, de ne magadat!
Próbálok higgadt maradni, de azért ott volt végig az a kis ördög, ami azt mondta, ha ezt most kimondom, akkor Elliot el fog hagyni, hiszen a szenvedésének a forrása én vagyok. A halálom, hogy most gondoskodni akar rólam. Teljesen megérteném, ha el akarna köszönni, örökre.

 

látogatás


Gabriel
2002. május 13.

outfit

Hirtelen összezavaradtam. Hirtelen olyan volt, mintha abban a múltban lennék, ami rettegéssel tölt el... rettegve néztem Gabriel zöld szemeit, ahogy az én tekintetemet kutatták és csak arra tudtam gondolni, hogy elmegy, eltűnik, elveszik... meghal. A felismerésre nyeltem egyet. Nem akartam újra átélni, a lelki szemeim előtt újra és újra felidézni a véres kabátja látványát. A vér már beleszáradt az anyagba, még is éreztem a fémes szagot, a kutyák pedig nyüszítve könyörögtek, hogy adjam nekik vissza Gabe-et. De én nem tudtam. Az élet, amit a magaménak hittem, egész egyszerűen nem létezett.
- Nem tudom, mi a faszról beszélsz, de azt tudom, hogy ha tényleg így érzed, akkor mellettem kéne maradnod. Én utat mutatnék neked, mert mellettem van a helyed. Megvédelek, megadok mindent, amit kérsz. Elliot, kérlek. Ne marcangold magad valami miatt, ami nem a te hibád.
Nyeltem egyet. Hagytam, hogy öleljen, mert szükségem volt az erejére. Hagytam, hogy a kanapéhoz vonjon és ott is ölelgessen tovább. Végül mély levegőt vettem és kicsit elhúzódtam tőle.
- Épp ez az, hogy nekem senki mellett sincs helyem. Tartósan nincs. - Válaszoltam és a ruhám ujjával megtöröltem a szemeimet. Kellett egy pillanat, mielőtt újra ránézek... már csak a szemébe nézni is olyan volt, mintha a szívemet tépnék ki. Üres ígéretekkel, szó nélkül hagyott itt, mégha ez nem is egészen az ő hibája volt. De én úgy éreztem, mintha direkt tenné. Természetesen teljesen jogtalanul. Hiszen nem szándékosan akart megbántani engem.
- Elliot, nagyon fontos vagy nekem, és nem szeretem látni, hogy szenvedsz. Ha én vagyok az oka, akkor büntess engem, de ne magadat!
Ezúttal rá pillantottam. Nem értettem a kérését... hiszen eddig is őt bűntettem. Minden próbálkozására eltoltam, nem akartam, hogy érintsen vagy csókoljon. Szerelmes voltam belé valamikor, de már megváltoztak a dolgok. Megváltoztat, mert ő elment és elhagyott és... még mindig fáj. Még mindig fáj, hogy halál jut eszembe arról, ahogy ránézek. A közös terveink a jövőre egész egyszerűen csak túl szépek voltak.
- Nem büntetlek már eléggé? - kérdeztem vissza rekedten. Nem kellett volna ilyennek lennem vele. Nem kellett volna bántanom, miközen a halálból tért vissza. - Csak elutasítalak mindig... - suttogtam tovább. Fájt beszélnem még mindig. Csak megfogtam az egyik díszpárnát, amit meég én tettem ide, és az ölembe véve magamhoz öleltem. Elcseszett egy életem van az már biztos... az egyik megváltoztatni akar, családot ígér és elválunk, a másik lelép, a harmadik meg "meghal." Sosem lesz már semmi olyan, mint amilyennek hittem.
- Nem tudok boldog lenni, Gabe. Nekem nem megy... csak egy koszos tolvaj vagyok, aki nem egy ilyen szép házba való, hanem oda, kintre... - mutattam az ajtó felé. - Ha lenne szívem itthagyni az embereket, akiket szeretek, a hátam mögött hagynám ezt az országot és csak élnék bele a világba. Menekülni akarok és felejteni. - Vallottam be. Talán gyávának tart ezért... de az is voltam. Világ életemben egy gyáva féreg voltam, aki elfutott, mikor valami kellemetlen volt. Talán nyálas gondolat, de a szeret sok mindenre ráviszi az embert. Támaszt ad neki, bátorságot... szinte kötelezi, hogy szembe nézzen a nehézségekkel. Hát engem is kötelezett arra, hogy minden áron maradjak, segítsek és támogassak, szépen elásva magamban azt a rengeteg fájdalmat. Csakhogy itt lenni még így is nehezebb volt, mint valaha.
- Nem illek ebbe a világba. Meglehet, hogy sehova sem illek... érted ezt? - hátradőltem a kanapén és a kandalló irányába néztem. - Nekem... elve meg sem kellett volna születnem... minden ott rontódott el. És már nem is várom, hogy másképp legyen. Én csak így... vagyok... - Nem kellett volna ezeket elmondanom neki.

[Látogatás]

TO; Elliot


2002. május 13.
Látogatás

Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Igazából ennek a beszélgetésnek már régen meg kellett volna történnie, de valamiért most került rá sor. Talán jobb is így, nem tudom régen hogyan reagáltam volna rá, de azt tudom, hogy most a mostani énemre van szükség, hogy meg tudjak birkózni a hallottakkal. Ami kívülről talán nem látszik, de belülről nagyon is mar a lelkiismeretem, sok minden miatt.
- Nem büntetlek már eléggé? – Meglep a kérdése. Nem igazán tudnám megválaszolni. Tény, hogy rosszul esik a folytonos elutasítás, és már megfordult a fejemben is, hogy hagyom, had legyen boldog nélkülem, de tudom, hogy erre nem lennék képes. - Csak elutasítalak mindig…
- Igen, de megértem. Biztos nem volt könnyű, amin keresztül mentél miattam, szóval…
Nem mondom ki a folytatást, de a lényeg, hogy biztos megérdemlem azt, amit velem tesz. Nem tudom mérni a fájdalmát, így nem tudom megmondani, hogy túlzás az, amit csinál vagy sem. Persze, örülnék neki, ha egy szó nélkül visszajönne, és megpróbálnánk ott folytatni, ahol abbahagytuk, de ez csak hiú ábránd lenne. A közelébe se tudnánk lenni annak, de kezdhetnénk egy újat. Szükségem van rá, és tudom, hogy neki is szüksége van rám, és nem csak amiatt a hülye ígéret miatt, amit a testi épségének a megóvására tettem.
- Nem tudok boldog lenni, Gabe. Nekem nem megy… csak egy koszos tolvaj vagyok, aki nem egy ilyen szép házba való, hanem oda, kintre... Ha lenne szívem itthagyni az embereket, akiket szeretek, a hátam mögött hagynám ezt az országot és csak élnék bele a világba. Menekülni akarok és felejteni.
Érzem, ahogy a szavai nyomán ökölbe kezd szorulni a kezem. Igyekszem eltakarni előle, nem kell látnia mennyire zavarnak a szavai. Nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolhatja. Sok mindent nem tudok az életéről, de azt tudom, hogy ez nem igaz. Illetve, ha igaz is, nem olyannak ismertem meg, aki ezt tényleg megérdemelné. Próbálom leplezni azt is, mennyire szétvet az ideg belülről, ezért igyekszem a legjobb pókerarcomat felvenni, miközben érzem, hogy lassan belevájnak a körmeim a bőrömbe.
- Nem illek ebbe a világba. Meglehet, sehova sem illek… érted ezt? – Igen, megértem. Valahogy így érezhettem magam a kislányom halála után. Nem tudom pontosan, de tudom, hogy nagyon ki voltam, és ha nincs a barátom, akkor talán nem így alakul az életem. Metz akármit is gondol a kapcsolatunkról és arról, amit eddig tett értem, sokkal többel tartozom annál. - Nekem… elve meg sem kellett volna születnem… minden ott rontódott el. És már nem is várom, hogy másképp legyen. Én csak így… vagyok…
Most már érzem, hogy át is szakítják a bőrömet a körmeim, hamarosan meg fogja érezni ezt a fémes szagot. A kutyák már jönnek is befelé, az ő szaglásuk jobb, de nem fogom akkor sem megmutatni neki, addig nem amíg nem muszáj. Mérges vagyok ezekért a gondolatokért. Tehetetlennek érzem magam. Nem úgy tűnik, mintha ezek a halálom miatt kerültek volna elő, de biztos, hogy ez hozta a felszínre.
- Te… Te…
Nem tudok megszólalni. Annyira tombol bennem minden, hogy egyszerűen nem megy. De nem akarom kimutatni neki se, szóval most nagyon is tombol bennem minden, de muszáj megnyugtatnom.
- Sokkal többet érdemelnél, mint amit kapsz. Nem rajtad múlik, ha egy párkapcsolat nem sikerül. Elliot, a te életed nem könnyű, ezt elismerem, de ettől még nem jelenti azt, hogy ne lehetné boldog vagy ne illenél bele a világba. Merlinre, az én kibaszott életembe például nagyon is beleillesz. Mikor fogod már fel… Meddig ismételgessem még, hogy engem nem érdekel mi volt régen, engem az érdekel, hogy mi lehetnél mellettem.
Közelebb megyek hozzá, és igyekszem magamhoz húzni, még úgy is, ha ezzel megmutatom neki a kezemet. Meg kell nyugodnia, de nem is tudom jól csinálom-e. Lehet, ha elengedném ma este haza, az lenne a jobb.

látogatás


Gabriel
2002. május 13.

outfit

Keserűség. Keserűséget éreztem, ahogy Gabriel szemébe néztem, ahogy kimondtam az elfogadott tényeket… mert kénytelen voltam. Azt hinni, hogy valaha valami jó lesz, tartós vagy más? Nem ringattam magam felesleges álmokban, még ha Aiden mellett átmenetileg ki is kapcsolt ez a keserű érzés, és volt némi nyugalmam. Beleéltem magam, de tudtam a hátrányait.
Ahogy beszéltem, szinte éreztem, ahogy megnőtt a feszültség Gabrielben. Éreztem, ahogy árad belőle valami, ezért nem folytattam. Az életem csak egy kicsi szakaszát ismerte, nem érthette meg, hogy miért jönnek ezek a szavak. Az ő halála csak a hab volt a képzeletbeli torta tetején. Már azelőtt is elég sok minden történt.
– Te… Te… – Mintha nem tudta összerakni a gondolatait, de azt azért észrevettem, hogy a kutyák hirtelen a közelünkbe keringtek. Agiel oda is sietett Gabe mellé és nagyon szimatolva figyelte a gazdáját. Nem szóltam közbe. Csak hagytam, hogy Amon a kezem alá tegye a fejét, hogy egy gyors simogatást adjak neki. Talán még sem kellett volna itt maradnom alvásig. Menekülni akartam, mert most persze a szavaimmal zavartam össze… vagy nem tudom… nem akartam ilyennek látni. Miért nem tudod befogni a pofád, O’Mara? Ezzel is csak tönkre baszod a napját, a kedvét… A hang persze gyötört, éreztem, hogy a mellkasom kicsit szorítani kezd, mintha levegőt is alig tudnék kapni.
– Sokkal többet érdemelnél, mint amit kapsz. Nem rajtad múlik, ha egy párkapcsolat nem sikerül. Elliot, a te életed nem könnyű, ezt elismerem, de ettől még nem jelenti azt, hogy ne lehetné boldog vagy ne illenél bele a világba. Merlinre, az én kibaszott életembe például nagyon is beleillesz. Mikor fogod már fel… Meddig ismételgessem még, hogy engem nem érdekel mi volt régen, engem az érdekel, hogy mi lehetnél mellettem.
Közelebb húzódott, majd hirtelen magához húzott. Csak a szemem sarkából láttam, hogy véres a keze, de nem nyúltam utána és próbáltam megmenteni. Én őt nem tudtam. Még a legjobb barátja sem tudta, aki mediauror. Én meg… lényegében már nem voltam senki az életében.
– Az a baj, zöldszem… – Kezdtem sóhajtva. – Hogy nem tudok már más lenni. Melletted sem tudod más lenni. Én ez vagyok. Ha működik is egy ideig, előbb-utóbb történik valami s én szép lassan visszatérek oda, ahonnan indultam. – Tettem hozzá és belenyomtam az arcom a mellkasába. Engedtem, hogy egy kicsit a régi illatok körbe öleljenek, megnyugtassanak. Valahogy közöttünk már semmi sem működött úgy, ahogyan régen… hiába szerettem annyira, hiába aggódtam érte állandóan. Egyszerűen nem ment, mert túlságosan féltem, hogy minden megismétlődik… vagy az lesz, ami Foresttel volt és megszűnünk létezni egész egyszerűen. Egyedül lenni egyszerűbb volt, fájdalommentesebb.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha mégsem maradok… – Nyeltem egyet és végig simítva a karján, felkeltem a kanapéról. Így néztem vissza azokba a zöldszemekbe. Vissza akartam menni a Fraser házba, hogy elbújjak Aiden ágyának hatalmas, szürke paplanja alá. Az puha volt, védelmező, nem zaklatott érzésekkel.
– Még egy kicsit nehéz lenne nekem… – Sóhajtottam, majd finoman megérintettem az arcát, végig simítottam a kemény borostán, majd visszahúzva a kezemet a kandallóhoz hátráljak. – Benézek hamarosan. – Ezzel léptem be a lángok közé, hogy mielőtt jobban rám jön a sírás, elbújjak Gabriel, a múltam és a világ elől.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!