Az ebédlő

◂ ez fájni fog ▸

2002. június 20.

◃Erica, Metz, Ben, Aiden▹

Wake up, I can’t feel a thing.
I wonder if this a dream.
Look over, i hear a scream.
I wonder if that was from me.
Voices inside my head,
Please get out.

style: cool outfit ║ zene: pinky promise

Egyetértettem volna Bennel hangosan is, de túlságosan zavarban voltam a saját kijelentésemről. De valóban: ide egy kádnyi lángnyelv kellett volna, hogy mindenki lenyugodjon. Nekem semmi bajom nem volt Metzgerrel, azon kívül, hogy egy mocskos kém volt. Lényegében, mióta Erica körül lézeng ugyanúgy megpróbált visszacsábítani Gabrielhez. Neki fogalma sem volt mit éreztem, miért nem akartam visszamenni oda… de nem is próbáltam meg elmagyarázni. Már bőven elég volt belőle.
– Elegem van. Elegem van, hogy nektek szabad utatok van bármit is csinálni az életben, de engem meg arra kényszerítetek, hogy maradjak ugyan olyan. Elegem van, hogy engem... hogy minket kértek számon. MÉgis milyen jogon? Mikor szóltam én bele abba,l hogy hány lányt hozol haza Benjamin? Mikor szóltam bele abba, hogy te egy férfi mellett élsz? És még ti ítélkeztek felettem? felettünk? Ha ennyire nem tetszik. Fel lehet állni innen. És el lehet hagyni ezt a házat.
Erica szavai szíven találtak. Én nem akartam, hogy kiboruljon és szerintem megérdemelte az újra kezdést. Az jutott eszembe, ahogy ellenkezett az ellene, hogy egyáltalán látnia keljen Aident. A rövid találkozásaik nem sültek el jól általában. Nem csodálkoztam, hogy Metz felpattant, hogy megvédje Ericát. Én is hasonlóan tettem volna, ha a gyerekek ilyen élesen kritizálják a kapcsolatomat Aidennel.
– Az édesanyátok sokat szenvedett. Megérdemli, hogy legyen mellette valaki, mert míg a ti életetek tovább halad ő itt ragadt apátok emlékével. Szép dolog ez és ápolni kell, de megérdemli, hogy boldog legyen. Megérdemli, mert annyi mindent elviselt. Úgyhogy jó lenne, ha nem bírálnátok azért, mert új kapcsolatba merészelt kezdeni. Nem kell szeretnetek, de a döntését tisztelni fogjátok. Nem akarom, hogy miattatok sírjon, vagy azért, mert megengedte magának, hogy boldog legyen. Világos?
Nyeltem egyet és lesütöttem a szemeimet. Én nem akartam cseppet sem felhúzni Ericát, meg Johannt sem, annak ellenére, hogy mocskos árulónak tartottam. Mindenkinek azzal jó a szex, akivel a legkompatibilisebb. Egy pillanatig néma csend állt be, kissé kínos is. Talán csak én pillantottam az ajtóra, ami mögött korábban eltűntek a „szülők.” Hirtelen én is rossz gyereknek éreztem magam, pedig alig voltam fiatalabb Ericánál és Metzgernél.
– Baszki, ez a te hibád, anya miattad kezdett el sírni. Nem lehetne egyszer az, hogy befogopd a szádat és nem alázod meg a másikat? Lehet, hogy ezt ELliot mondjuk élvezi, de ezt nem teheted meg anyával – Ben felé néztem, aki elkapta a tekintetem. – Bocs. Ez a nap el van baszódva.
Csak megráztam a fejem. Nem akartam, hogy most kapjanak össze. Sokkal kellemesebb volt, mikor Aiden az asztal alatt simogatott ennél.
– Mivan? Komolyan, te néha hallod azokat, amiket mondasz? És mégis ki duzzugott úgy, mint egy öt éves, olyan ábrázattal, hogy az apukámat akarom? Nőjj már fel, Benjamin. Az apánk meghalt! Senki sem hozhatja vissza – mondta Aiden, magabiztosnak tűnt, de én kihallottam, ahogy megremeg a hangja. Alig láthatóan, de megsimogattam a kezét. Nem tudtam megmenteni a múltjától, de arról biztosíthattam, hogy támogatom mindenben. – Inkább csak fogadd el, hogy jött más... Óó, igen, és persze, bocs, Elliot, tényleg, hogy az öcsém megradadt a hat évesek szintjén, és képtelen felnőttként kezelni a helyzetet. Anya miattad lett boldogtalan, mert a szarságaidat nem tudod lenyelni, és persze mindent ki kell adnod magadból! – A combomra simult ismét a tenyere, kicsit beleremegtem és majdnem engedtem, hogy el is vegye az eszemet az érintése… de tudtam, hogy itt most én vagyok a legidősebb, ráadásul a leginkább nekem volt rálástásom kívülállóként a helyzetre.
– Mindhárman elég szarul viselkedtünk. – Közöltem nyíltan a véleményem. Persze tudtam, hogyha Aiden nagyon simogat, akkor nem sok esélyem lesz még nekem sem normálissá válni az elkövetkezendő percekben. A korábbi szexmaraton miatt túl érzékenyen reagált rá a testem. – Szerintem jobban meg kéne ismernetek Metzgert. Nem olyan rossz fej és kétlem, hogy az apátok akarna lenni. Már mindketten felnőttek vagytok. – Folytattam és felkaptam a poharat, amibe ki volt töltve már egy kis bor. Nagy kortyokban lenyeltem az egészet. Legalább ennyi alkohol kellett ahhoz, hogy túléljem ezt a napot.
– De ezt te érthetnéd meg a legjobban Aiden. Emlékezz csak hogy szokott nézni rád, Ada!

[Egybegyűlve]

Egybegyűlve

Kis családom
2002. június 20.

design

Egyszerűen nem értem, hogy juthettunk ide. Én tényleg mindent megadtam nekik az életem során, igyekeztem jó anya lenni, pedig tudom, hogy sokszor nagyon súlyos hibákat vétettem, ahogy Rudolf is. Nem vettük észre mi zajlik bennük, miként élik meg a kamaszkort, ami minket is ugyan anynira összezavart, mint őket. Annyira dühös vagyok magamra, és most rájuk is, annyira elszomorít a viselkedésük, hogy képtelen vagyok tovább ott ülni az asztalnál, és képtelen vagyok ellenállni minden egyes könnycseppnek. Dühösen és tehetetlenül folynak le az arcomon, miközben elmenekülök a konyhába, pedig tudom, hogy nincs már ott Rudolf, tudom hogy szánalmas vagyok, hogy ez jut az eszembe, holott eszméletlenül szeretem Johannt. Ettől még inkább belém mar az önvád és a tehetetlen kétségbeesés, megfűszerezve a mélyről fakadő, sötét szmorúsággal.
A kezemet az arcomba temetve nekitámaszkodok az egyik konyhapultnak, hogy mély levegőket vegyek, hogy megnyugtassam magam, de csak nem sikerül, és a könnyek nem éllnak meg. Próbálom elűzni a mardosó kérdéseket, amik, ha nem is minden nap, de néha felbuggyannak belőlem. Mi történt volna, ha jobban figyelek, ha hamarabb küldöm a baglyot aznap Mitch-nek, ha nem veszítem szem elől a fiaimat. Hallom, ahogy Johann belép, miközben az étkezőben pár pecig csönd van, de tuom, hogy rövid időn belül összevesznek.
- Semmi baj. Megérdemled a boldoságot. - erre kétségbeesetten kiszalad belőlem egy halk kis szokogás. Annyira nem mondta még ezt nekem senki. Hogy szinte el is hittem, hogy nekem már nem lehet. Hiszen nekem gyászolnom kellene, nem igaz?  Az arcomat a mellkasába temetem, miközben átölelem a derekát a kezeimmel.
-  Állítsd meg őket - suttogom én is, miközben a kézfelyemmel törlöm a könnyeimet. - A könnyeimet... Állítsd meg, kérlek - folytatom remegő hangon, majd ujjaimmal Johann felsőjébe markolok, mintha anélkül egyszerűen csak összeesnék.
- Ne haragudj, biztos... nagyon önzőnek tartasz - sóhajtok fel. - Nem akartam, hogy ez legyen a vége, és... nem is tudom, mi ütött a fiúkba, hogy rajtad vezessék le. Tudod, ez bánt a legjobban. Pedig mind a ketten olyan jó gyerekek - szólal meg belőlem az anyai szeretet, majd kicsit elhúzódom tőle, hogy a szemébe nézzek és a tenyeremmel megsimogassam Johann arcát.
- Baszki, ez a te hibád, anya miattad kezdett el sírni. Nem lehetne egyszer az, hogy befogopd a szádat és nem alázod meg a másikat? Lehet, hogy ezt ELliot mondjuk élvezi, de ezt nem teheted meg anyával - hallom Ben hangját, beszűrődni a konyhába, miközben lehunyom egy kicsit a szemem.
– Mivan? Komolyan, te néha hallod azokat, amiket mondasz? És mégis ki duzzugott úgy, mint egy öt éves, olyan ábrázattal, hogy az apukámat akarom? Nőjj már fel, Benjamin. Az apánk meghalt! Senki sem hozhatja vissza szólal meg Aiden is, és persze, hogy hallom. Mégg ilyen messziről is, hogy megcsuklik az hangja. Ó, drága bolodn fiaim. Még most is ugyan azon képesek összeveszni, pedig mind a ketten ugyan azt érzik.
- Mindig összevesznek, akkor is, ha ugyan azt gonodlják, csak nem ugyan úgy mutatják ki - sóhajtok fel, és megcsóválom a fejem. - Hiába, Aiden is még gyerek. Ugyan olyan durcás gyerek, mint Ben.
- Mindhárman elég szarul viselkedtünk. Szerintem jobban meg kéne ismernetek Metzgert. Nem olyan rossz fej és kétlem, hogy az apátok akarna lenni. Már mindketten felnőttek vagytok - csendül fel Elliot hangja is. Egy kicsit felsóhajtok, majd a fény felé pislogok.
- Ne haragudj, hogy így bántak veled, de... azt hiszem minannyian megérdemelünk egy második esélyt, és ez most a fiúkra is igaz. Nem fognak hamar megszeretni. De idővel elfogadnak, és a családtagjukként fognak rád tekinteni. Ismerem őket, hogy tudjam - mosolygok rá bíztatóan és megcsókolom finomat az ajkát, majd megfogom a kezét, miközben kivezetem az ebédlőbe.

[2002 június 20. ● CSALÁDOM ÉS EGYÉB ÁLLATFAJTÁK ●⭃ Keserédes vacsora ⥷tükörképem]

2002 június 20.
● CSALÁDOM ÉS EGYÉB ÁLLATFAJTÁK ●
⭃ Keserédes vacsora ⥷
tükörképem

Such a pretty house
And such a pretty garden
No alarms and no surprises

Dühösen méregettem Aident, és legszívesebben feláltam volna, hogy megüssem. Éreztem, hogy elborít az az ismerős heves indulat, a vörös köd szinte rám törte az ajtót, ahogy taglalta és hozzámvágta a dolgokat. Ökölbe szorulta kezem, és úgy pihent egyelőre még az asztalon, miközben összepréseltem a számat.
- Mivan? Komolyan, te néha hallod azokat, amiket mondasz? És mégis ki duzzugott úgy, mint egy öt éves, olyan ábrázattal, hogy az apukámat akarom? Nőjj már fel, Benjamin. Az apánk meghalt! Senki sem hozhatja vissza - erre ahogy elcsuklott a hangja, éreztem, ahogy az én torkomban is megnőtt a gombóc. Nem akartam ezt, nem akartam így tovább lépni, de közben feltettem a kérdést magamban, hogy mégis miért nem? Anyának is kellett a boldogság, a francba is. Mindekinek, mi pedig kurvára önzők voltunk vele. Mintha elvártuk volna, hogy fentartsa apa helyét, hátha visszajön.
- Tudom, baszd meg... tudom... - mondom kissé letört és fáradt hangon, de mielőtt bármi mást is szólhatnék, természetesen Aiden megint csak kiengedi magából a feszültséget úgy, hogy mást szúr meg a szavaival.
- Inkább csak fogadd el, hogy jött más... Óó, igen, és persze, bocs, Elliot, tényleg, hogy az öcsém megradadt a hat évesek szintjén, és képtelen felnőttként kezelni a helyzetet. Anya miattad lett boldogtalan, mert a szarságaidat nem tudod lenyelni, és persze mindent ki kell adnod magadból!
- Ó, tényleg? Szóval egyedül miattam sírt anya, igaz? Én döftem és forgattam meg benne ezredjére is a kést nem? Ha te is így kezeled ezt a helyzetet ne érzed magad felnőttnek, és ne oktass ki, cseszd meg - morrantam vissza magára.
- Mindhárman elég szarul viselkedtünk. Szerintem jobban meg kéne ismernetek Metzgert. Nem olyan rossz fej és kétlem, hogy az apátok akarna lenni. Már mindketten felnőttek vagytok.
Hangosan felsóhajtottam, aztán kelletlenül bólintottam egyet. A konyhából nem hallatszódott át annyira anya sírása szóval Metz csak megnyugtatta valahogy, ami nem volt rossz pont. Egy rövid időre lehunytam a szememet, és elszámoltam tízig, miközben lassan kifújtam a levegőt.
- Jól van, rendben. Azok vagyunk - dobtam hátra magam a széken. - Bocs Jamie - eresztettem meg egy félvigyort Aiden felé, mert utálta ám ezt a becenevet, de én is azt ahogy ő becézett a Raymonddal. Közben megjelent anya és Matz is, és igazából tényleg jól nézett ki anya is. Volt benne élet, ami talán hosszú nagyon hosszú ideje nem volt meg benne. Bennünk. Ha ugyan olyan család már sosem lehetünk, mint régen másmilyenné még válhatunk. Ahogy leültek egy halom vadhúst meg pürét pakoltam a tányéromra, mert nagyon éhes kezdtem lenni.
– Van kedvenc recepted, Ben? - kérdezte Metz, én meg félig teli szájjal rá majd anyára pillantottam, majd megvontam a vállamat.
- Nem t'om... Talán a bolognai, az finom, és tele lehet tenni hússal. De amúgy midnegyiket szeretem, amit csinálok, néha meg is variálom. Aiden miatt úgyis muszáj mert egy finnyás dög, és Elliotnak is van valami új receptem amit talán meg fog enni - pillantottam rá és vetettem oda egy vigyort is. - Otthon vagy a konyhában, Metz?

[2002. június 20.outfitElfogyott a cigi sallala, tekerek még egyet… sallalala]

2002. június 20.
outfit

Elfogyott a cigi sallala, tekerek még egyet… sallalala

csak megforgattam a szememet az öcsém kifakadásaira, persze hogy éreztem azt a kis gombócot a torkában ami nálam is ott volt, néha megfulladtam és mentem tovább. Erről szólt most már az életem egyszer egy kicsit minden nap belehalok a fájdalomba, de folytatom, megyek előre, és tudtam, hogy ők ott lesznek mögöttem, ahogy anya és Benjamin mögött is hangtalanul és némán kísérve minket végig az úron, amin megyünk egészen addig, amíg bírjuk erővel.
- Mindhárman elég szarul viselkedtünk. Szerintem jobban meg kéne ismernetek Metzgert. Nem olyan rossz fej és kétlem, hogy az apátok akarna lenni. Már mindketten felnőttek vagytok - szólalt meg mellettem Elliot, miközben kelletlenül sóhajtottam egyet. Szánalmasan viselkedtünk, és anyát sértettük meg a legjobban. Még akkor is, ha csak Szöszit akartam. benjamin előrébb fordult az én kezem meg a kellemesebb domborulatok felé siklott. Kellett legalább egy érintés, ami megőri engem
- De ezt te érthetnéd meg a legjobban Aiden. Emlékezz csak hogy szokott nézni rád, Ada! - felé biccentettem lusta mozduklattal a fejemet, majd csak lassan bólintottam miközben a szabad kezemmel beletúrtam a hajamba. Halk kis sóhaj csúszik ki megint az ajkaim közzül.
- Jól van mostantól jófiú leszek - kacsintottam azért oda Elliotra, majd visszafordultam Benjamin felé. - te meg legyél jó öcsi - húztam kis mosolyra a számat.
- És kapd be, Raymond - morogtam rá, amikor kijöttek anyáék Szőszivel. Már nem nézett ki úgy, mint aki összeomlott, és aztán inkább visszafogtam a nemtetszésemet az iránt, hogy mégis csak anyához ért. Rossz volt és nehéz ezt elfogadni. De inkább legyen anyám boldog, mint boldogtalan. Az egész életét miattunk élte.
- Neki az a kendvenc receptje, amit én akarok, hogy főzzön nekem - szóltam közbe csak úgy én is a csevejbe, majd szedtem magamnak egy adag pad thait, miközben másik kezem még midnig elliot testéhez simult. Imádtam, hogy így zavarba tudtam hozni. - Nem csak nekem van kedvenc husom, igaz, Nuyszi?  - kérdeztem gonosz kis vigyorral.

◂ ez fájni fog ▸

2002. június 20.

◃Erica, Metz, Ben, Aiden▹

Wake up, I can’t feel a thing.
I wonder if this a dream.
Look over, i hear a scream.
I wonder if that was from me.
Voices inside my head,
Please get out.

style: cool outfit ║ zene: pinky promise

Próbáltam én rámutatni, hogy nem éppen éretten kezelik ezt a témát… de Aiden is átment dacos gyerekbe, ami amúgy bájos is lett volna, ha nem éppen az anyjuk idegein táncoltak volna. Szegény nő csak próbálta újra kezdeni, ahogy én is újra akartam kezdeni a házasságom után. Nekem mondjuk nem sok időm volt meggyászolni az egészet, hiszen Aiden olyan gyorsan cseppent az életembe. Egyszerre voltam szomorú és lelkes, mert ő megcsókolt, megölelt, megborzolta a hajamat.
– Jól van mostantól jófiú leszek. – Kacsintott rám Aiden. Természetesen ez megint nagyon szexire sikerült, így egy kicsit elpirultam. Ki is zökkentem a társalgásból, bár ehhez elég volt Aiden bármilyen megnyilvánulása vagy éppen érintse.
– Jól van, rendben. Azok vagyunk – dőlt hátra a székbe Benjamin. – Bocs Jamie – közölte gúnyosan, ahogy rávigyorgott Aidenre. Nyeltem egyet, normál esetben megmosolyogtam volna a gyerekes összezörrenést, ám most egészen más fajta érzések kezdtek kavarogni bennem. Először is az, hogy Aiden túl fiatal hozzám… és míg én csak azért vagyok gyerekes, hogy elrejtsem a dolgokat, amik fájdalmat okoznak, s amik komorságot csalnának az arcomra, addig ő tényleg ilyen volt.
– És kapd be, Raymond. – tette hozzá, Muci.
Csak sóhajtottam egyet. Hála az égnek éppen ekkora jött ki a konyhából Erica és Metzger, szóval nem kellett újra valami apáskodó megjegyzést tennem a viselkedésükre. Valójában nem is sok okom volt nevelni Aident és Bent. Nem értettem ahhoz, hogy mi a normális viselkedés… semmilyen szinten. Én csak a végleteket ismertem. Vagy sírvam vagy olyan lelkes voltam, hogy mindenki agyára mentem. Az, hogy Aiden elviselt maga volt a csoda. Egyszer már feladata, ellökött és azt hittem nem is látom többé. De visszajött, mert hiányoztam neki… felfoghatatlan volt. Tényleg csoda. Az én csodám, a mi csodánk.
Megköszörültem a torkomat és kicsit kihúztam magam, míg Erica és Metzger leültek végre közénk. Addig beleittam újra a borba, mert már biztos voltam, hogyha tovább kell józanul viselnem ezt a vacsorát, akkor valami nagyon durván robbanni fog.
– Van kedvenc recepted, Ben? – kezdte Metz előről az egész társalgást. Én csak vártam, hogy ebből mi lesz.
– Nem t'om... Talán a bolognai, az finom, és tele lehet tenni hússal. De amúgy midnegyiket szeretem, amit csinálok, néha meg is variálom. Aiden miatt úgyis muszáj mert egy finnyás dög, és Elliotnak is van valami új receptem amit talán meg fog enni – kezdte Ben. Végre egész normálisan beszélgetett. – Otthon vagy a konyhában, Metz?
– A csokilevest istenien csinálja – szúrtam közbe, hátha akkor mindenki szépen átzökken a normális társalgásra. Persze sokat nem tudtam hozzá tenni az egészhez. Egyetlen receptet sem ismertem, amit Ben rosszul csinált volna, egyszerűen csak nem ettem meg mindent. Aidennek általában ízlett… azt láttam rajta, mikor evett.
– Neki az a kendvenc receptje, amit én akarok, hogy főzzön nekem – szólt közbe Aiden, miközben szedett magának az ételből. A másik keze azonban még mindig engem érintett, egyre veszélyesebb helyeken. Persze minden porcikám reagált rá, mert kellemes, meleg volt minden simítása. – Nem csak nekem van kedvenc husom, igaz, Nuyszi?
Újra megköszörültem a torkom, de éreztem, hogy a fülem hegye vérvörös lesz. Ritkán vagyok zavarban, akkor azonban nagyon durván meglátszott. Elpirulni még ritkábban szoktam, ám a fülem mindig elárult. Ezért is növesztettem meg egyszer a hajam… de az nem volt praktikus az én munkámhoz.
– Nagyon finom a… bor… – Tereltem el a témát. Persze hiába, tudtam, hogy ez az este csak is zavarba ejtő lesz, ha Aiden így folytatja. Szóval beszélgetés helyett nagyrészt arra koncentráltam, hogy ne nyögjek fel a simogatásokra.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!