+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Fan-fic verseny
| | |-+  Rémmesélde
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Rémmesélde  (Megtekintve 300 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 10. 01. - 07:51:54 »
+4

Van egy hátborzongató történeted?
Meséld el nekünk, hadd rettegjünk mi is! Vigyorog



Bizony! Elérkezett az október, ideje felkészülni a Halloweenra.
Bemelegítésképpen ossz meg velünk egy ijesztő történetet,
amit hallotál esetleg átéltél a Roxfort falai között vagy éppen máshol.

Játékszabályok:
*írj egy bármilyen hosszúságú rémmesét vagy Halloweenkor történt eseményt,
amit a karatered átélt vagy hallott valahol
*időben bármikor játszódhat
*minden mesével 5 pontot gyűjthetsz
*a legjobb történeteket külön jutalmazzuk
*multizni ér, de akár egy karakterrel is lehet több történetet írni
*határidő: október 18. 23:59
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 10. 03. - 09:41:44 »
+4

Phantom Manor I.


1999. október
Írország

.outfit.

A Foresttel töltött időben nem nagyon volt időm kalandokra. Nagyrészt, mert alig vártam, hogy hazaérjen, öleljen és együtt töltsünk minden percet, de voltak napok, amikor elutazott és ilyenkor rendszerint nem is jutott eszébe, hogy megkérjen, vigyázzak Adára, jóformán azonnal az anyjára bízta a gyereket. Én pedig ezúttal nem is bántam a dolgot. Újabb munka, újabb kincs került a láthatárba s olyan lelkesedéssel vetettem bele magam, mint mindig. Hiába figyelmeztetett még Cartwright is, hogy annak a háznak, ahová készülök, borzalmas híre van. Nem, bennem ott tombolt az akaratosság. Én végig csinálom. Végig csinálom azt, amit rajtam kívül senki sem volt képes, mert gyávaságában szabályosan elmenekült. Biztosan tudtam: Elliot O’Mara ennél többre képes, sokkal többre. Büszkén ki is húztam magam a gondolatra, majd megragadtam a zsupszkulcsot, amit megbízom helyezett ki a Vakegér egyik asztalára.
A következő pillanatban már csak a forgást éreztem, a gyomrom kavargó ellenkezését az utazás eme formája ellen. Nem számított az egész, az sem ha tényleg kidobom a taccsot. A gondolataimat teljesen lefoglalta a vágy, hogy megszerezzem Cecily brossát. Nem tudtam persze miféle ereje van, a megbízóm sem volt benne biztos, de arról szentül megvolt győződve, hogy köze van a házban uralkodó állapotokhoz. Cecily egyébként egy tízéves forma kislány volt, aki rettegésben töltötte a mindennapjait. Anyja új férje ugyanis rendszeresen mágiával kínozta. A bross pedig valamiféle védelmet nyújtott neki, azzal őrjítette meg a fickót, majd az anyját, és saját magát is. A vége persze halál volt.
A lábam puha avarra érkezett. Megremegtem a hűvöstől, vagy éppen csak a gyomromban kavargó érzéstől. Nem tudom, ám a szemem sarkából azonnal megláttam a téglaépítményt, ami jóformán a semmi közepén állt. A semmi sem volt azért teljesen semmi, hiszen egy kopottas erdő néhány fája az ért körbevette. A kopasz ágak, a borongós idő valami hátborzongató hatást kölcsönzött a két emeletes, verandás háznak. Az ablakait falapokkal zárták el, egy része azonban hiányzott ennek a legfelső ablaknál s mintha egy kíváncsi szempár lesett volna ki onnan. Megborzongtam, de a tekintetem automatikusan odavonzotta. Hunyorogva próbáltam rájönni vajon csak bemagyarázom-e magamnak a dolgokat vagy tényleg bámul valaki.
A hideg futkosott a hátamon, a szívem vadul kalapált, de nem érdekelt. Elliot erős… Elvigyorodtam, ahogy a szalag táncra perdült a csuklóm körül – vagy legalábbis olyan őrülten lüktetett, mint a mellkasomban a kis ketyegő. Megindultam hát az ajtó felé. Amint a verandára léptem a három kis lépcsőfokról, az akkorát reccsent, hogy még ugrottam is egyet. Gyerünk, O’Mara, odabent van a kincs! Az adrenalin meghozta a bátorságomat is, így minden reccsenésnél egyre vakmerőbben hajszoltam a megszerzés lehetőségét. Ez a bolond vágy pedig arra sarkalt, hogy lenyomjam a kilincset. Az ajtót kicsit jobban meg kellett rántani, hogy feltáruljon. Aztán megláttam a sötétséget.
Átléptem a küszöböt, az ajtó becsapódott mögöttem és nem maradt más, csak vaksötétség és por, ami fullasztóan megtöltötte az orromat és a számat minden levegő vételnél. Felemeltem a karomat, hogy eltakarjam az arcomat. Közben a pálcám után nyúltam, de nem álltam meg, próbáltam minden lépésnél jobban koncentrálni arra, hogy hol is lehet az itt uralkodó, erős mágia gócpontja, azaz a bross, amit keresek.
Pár méter után azonban megtorpantam. Jeges fuvallatot éreztem az arcomon, recsegést valahol előttem vagy mellettem s azt biztosan nem én okoztam. Ingerülten rántottam meg a pálcám, hogy végre kiszabaduljon a zseb fogságából. – Lumos! – Böktem magam elé, és a fénnyel együtt egy sápatag arcot pillantottam meg. Felkiáltottam és hátrálás helyett a seggemre estem. Lihegve kapkodtam levegő után és pillantottam oda, ahol az arcot láttam. Nem állt ott senki már, de mintha az újra megjelenő recsegő hangot léptek hangja követte volna, oly’ sűrűn, mintha valaki csak elrohant volna előlem az arc tulajdonosa. A nyomában pedig dúdolás hangját hallottam. Kellett egy pillanat, hogy megértsem, mit hallok. Egy ír altatódal volt, Dean anyja sokszor énekelte az öcsémnek még gyerekkorunkban. Valahogy ettől a hangtól még jobban kirázott a hideg.
Bassza meg… – nyögtem magam elé és kicsit megráztam a fejem. Szedd össze magad, Elliot! Meg kell keresni! – parancsoltam magamra. Kissé határozottabban löktem fel magam a földről. Aztán lehunytam a szemem és koncentráltam. Elengedtem a zajokat, csak a mágia érdekelt, annak erős hullámzása, ami hálóként vonta körbe ennek a háznak minden falát. Tudtam, hogy itt van és csak követni próbáltam az erejét. Arra mentem, amerre a futó léptek zaját hallottam s meg sem álltam egy ajtóig.
Azt ugyanúgy feltéptem, mint a bejáratot. Üresnek ható sötétség fogadott és egy lefelé vezető lépcsősor. Közben az altatódal elölről kezdődött.
Nem félek. – Jelentettem ki a háznak, mintha legalábbis felfoghatná a szavaimat. – Nem vagyok olyan nyámnyila, mint a többi idióta, aki idejött.

Folytatása következik…

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 10. 04. - 21:06:52 »
+4

Phantom Manor II.


1999. október
Írország

.outfit.

Ahogy lepillantottam a végtelennek látszó sötétségbe és utolsó szavam rekedtes hangjait visszaverték a falak, megborzongtam. Gyűlöltem, hogy a Lumos ellenére is alig látható be, mi is vár odalent. Nem féltem, azt nem állítanám, inkább csak aggódtam. Senki sem tudta, hogy azon a napon mire készülök, ezért az égvilágon senki sem keresett volna éppen itt. Mindenestre, a képességemre kellett koncentrálni, ami a korábbi kis parahelyzet ellenére látszólag tökéletesen működött. Még egyszer lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, elmém minden kis tekervénye arra koncentrált, hogy megleljem a brosst. Mintha valami végtelen rezgést éreztem volna meg a talpam alatt, aztán feltörni a nyitott ajtón. A lábaim szinte maguktól indultak meg lefelé a nyikorgó-poros lépcsőfokokon.
A szemem ugyan már kinyitottam, de még mindig csak egy méterre láttam el, ami nem sokat segített a tájékozódásban. A kezemben tartott pálca megremegett, mikor már egészen beburkolt a sötétség és egy apró kis fénypont voltam a nagy ürességben. Ha Elliot O’Mara egy hely egyetlen fényességét jelenti, az régen baj… a csuklómon lüktető szalag azonban nem ismert olyat, hogy veszély, csak húzott húzott előre, én pedig vakmerőn, várva a halálos fenyegetést, mentem előre. Egészen addig, míg az egyik alsóbb lépcső fokon valami a bokámra nem szorított és előre nem estem. Szerencsére annyira már nem voltam magasan, hogy baj lehessen, egyenesen a porba hullottam térddel.
A mocsok minden apró szemcséje megtöltötte az orromat és a szemeimet. A könnyeim megindultak, éreztem, ahogy éget… de a testem még mindig csak arra a valamire reagált, ami azt suttogta: Itt a kincs, Elliot, itt a kincs… A megszerzés vágya mindennél jobban izgatott. Ez volt a lételemem, a valódi énem, ami úgy tört ki akcióban, mint valami megvadult bika, ami már régóta várt a szabadulást. Fejjel rohantam a helyzetnek, ami jelenesetben kissé túl komolynak bizonyult.
Nagy nehezen felálltam. Égő, könnyező szemeimmel próbáltam meg belőni merre is lehet. Első ránézésre a pince raktárszerűnek tűnt, régi bútorok, lepedővel leterített öreg darabok sorakoztak idelent. Egy-egy romantikus tájakat vagy jeleneket ábrázoló képes is akadt. De közben ott volt a dohos bűz, ami valami mással elegyedett. Nem tudtam volna megmondani, savanyú, hányingerkeltő szag volt, amibe talán egy csepp keserűség is uralkodott. Nem akartam megszokni, nem akartam érezni. A szám elé húztam a kabátomat, úgy indultam meg előre a lüktetés, végtelen vonzalom nyomában. Akartam, akartam azt a valamit, ami odalent várt. Nem érdekelt, hogy a bross-e az vagy más varázstárgy, de alig vártam, hogy ujjaim rásimuljanak és igazán a sajátoménak tudjam.
Bammm…. bamm… bammm…
Mintha valamit a padlóhoz csapkodtak volna odafent. Aztán nyikorgás hangja hallatszott. Valaki egyértelműen a lépcsőre tévedt, amin az imént lekecmeregtem. Olyan kivehető, olyan tisztán csengő volt a cipő talp kopogása… ami mellett minden egyes alkalommal ott csendült a bammm… bamm… Tudtam, hogy nem szabad megállni, nem szabad gyengének lenni most. Nem akartam kimenekülni, mint az a sok barom, aki előttem idetévedt.
Tettem egy lépést előre, de mintha a lépések egyre közelebb csengtek volna. Nem érdekelt. Egy ajtó nyílott az első pincehelyiségből, átvezetve máshova. Onnan, mintha még erősebben áradt volna a mágia… de közben bamm… bamm…

Megint csak folytatása következik...
vajon valaha a végére jutok?
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 10. 06. - 07:35:13 »
+3

Az első vérfarkas
igaz rémtörténet alapján
• 2000. szeptember 15. •

   


Az elemlámpa egy rövid kattanással, harsányan űzte el a sötétséget, de aztán percegve küzdött vele. A sűrű feketeség mintha visszatámadt volna, kitartón ostromolta a gyenge, mugli eszköz izzását. A remegő fénybe egy vigyorgó arc hajolt, melynek így ez a megvilágítás, és ezek az árnyak groteszk vonásokat kölcsönöztek.
- Szóval hallani akartok egy rémmesét? Én tudok egyet, de az sajnos nem mese. Nem mese, mert igaz - suttogta a mesélő, s a lámpafénybe lógva vörös haja egészen olyan volt, mintha testet öltött lángnyelvek közül kezdené mondókáját.
- Arról szól, hogy hogyan született az első vérfarkas. És arról is szól, vajon ki a hibás azért, ha egy emberből szörnyeteg lesz? Mert meddig tart a gyerekkori hatások felelőssége,s honnan a felnőtté, milyen mértékben lehet okolni a rossz társaságot, a balsorsot, és honnan az embert magát…?
                                                                                                             ※
Mert hogy főhősünk lelke eredendően sötét volt, vagy életének rögös útján vált azzá, az kérdéses maradt. Ami nem hagyott kétségeket, az a puszta jelen volt.
Sötét vigyorral lesett bele a puska távcsövébe, s a célzókeresztet pusztán játékból a következő áldozatára igazította. Vörös útiköpenyes, fiatal lány botorkált a mély hóval borított kerskeny, erdei csapáson. Kecses, törékeny kis kezében kosárka, lábán apró, hótól ázó cipő. Nem sokban különbözött az imént elejtett őzgidától, ugyanolyan hús-vér élőlény volt, ugyanolyan gyenge, ugyanolyan esetlen. Ugyanúgy mutatott rajta a célkereszt fekete vonala, s ugyanúgy keresztülvitte volna a golyó.
Míg követte a lassan botorkáló lányt, azon merengett, hogy orvvadásznak lenni milyen igazán könnyű élet. Végre van ennivaló az asztalán, végre van meleg ruhája, végre visszaadhatja a világnak a pusztítást és kínzatást, ami ideig őt magát érte. Fordított a dolgokon, és tovább ment, újra és újra átlépett egy határt, és ha kezdetben volt is valami halvány ellenérzése, az élvezetek - az egyre nagyobb élvezetek - elmosták ezeket. Mikor már tele nem korgott a gyomra, mikor már nem volt gondja a gyilkos fagyra, s a füléből kikergette az őt bántalmazó múlt-alakok röhögését és ordítását a szánt szándékkal megsebzett vad szenvedő sikolya - már nem maradt benne egy csepp rossz érzés, egyetlen kielégítetlen igény sem.
De talán egy mégis. A vörös posztó úgy ingerelte fel vágyát, akár a bikát, ha a szeme előtt lengetik. Magányos út volt az övé, hideg is. Nem volt, aki felmelegítse. Kérges ujja lassan a hideg fémdarabra, a ravaszra siklott. Az ő világában így működött ez, ez volt az egyetlen módja a büntetlen megszerzésnek, az egyetlen eszköz, amivel magáévá tehette, ami neki megtetszett.
A célkereszt lassan vándorolt ide-oda a lány karcsú alakján, a nyakától a derekán át egészen botladozó lábáig. Az orvvadász halkan sóhajtott fel, keze finoman megremegett, a kerek keretes, kinagyított képpel együtt. A magafajta megkeseredett, koravén embernek, sebhelyes pofájával és szakadtas viseletével ez volt a kizárólagos út, hogy végigtapogassa azt a telihold fényében fürdő, vörös szövetet. És azt, aki alatta van. Talán megszerezhetné. Odamehetne, szólhatna hozzá, vagy erővel elvehetné...
De a gonosz élet megint közbe szólt. A bozótból farkas éhes morgása tört elő, a lány megdermedt rémületében, az őt eddig titokban és hűen követő célkereszt így kissé letért alakjáról. A vadász is dühösen vicsorította ki a fogát, majdnem ugyanúgy, mint a túloldalt az ordas is tehette. Hiszen mindig ez történt vele. Valami mindig az útjába állt. Miért jár neki kevesebb, mint másnak? Miért bünteti őt a sors? Talán eredendően nem is volt magyarázat rá, lehet csak úgy, szeszélyből, de akkor már ad is rá okot. Ez a préda akkor is az övé lesz, megküzd érte, és ezúttal nem bukik el. Ő most már nem egy vesztes, már más ember, aki gátlástalanul megszerzi, amit akar.
A farkas lassan kúszott elő az örökzöld bokrok alól. A maga nemében gyönyörű, izmos, selymes fekete szőrű példány volt. Megbicsaklott bundáján a telihold ezüst sugara, s szemében ősi parázs izzott. Vagy csak a vörös köpeny tükörképe. Minden esetre beesett horpasza egyértelműen mutatta célját; a természet ragadozókra vonatkozó törvényei egyszerűek: ölsz, vagy éhen halsz.
De aznap a farkas gyomra nem telt meg mással, csak hideg ólommal, és saját vérével. Az orvvadász direkt nem azonnal végzetes sebet ejtett. A hasába lőve megvadította a dögöt, akinek ordításától nemcsak a lány, de az erdő fái is megremegtek, s finom porhó hullott alá a göcsörtös, halott ágakról, akár valami ezüst varázspor.
A férfi előre vetette magát, kiugrott a fedezékéből, hogy a lány és a farkas közé kerüljön, s közben újabbat lőtt. Még így, mozgás közben is félelmetes tökéletességgel célzott - mellé. A golyó szemből keresztülment a fenevad vállán, s végig felszántotta az oldalát, hogy aztán egy fatörzsbe csapódjon, kéregdarabokat és faszilánkot robbantva ki belőle.
A bestia ettől megtántorodott egy kissé, aztán újult dühvel tört előre. A férfi, tán hogy lenyűgözze a lányt, a hasztalanná vált kétlövetűvel fogadta a rohamot, s a hideg vascsövet a lény acsargó pofájába vágta. Felkavarodott körülöttük a porhó, izom izomnak feszült, szörnyeteg nézett farkasszemet szörnyeteggel. Hörgéseiktől és morgásuktól volt hangos az erdő. Bundacafatok röppentek szét, farkasbordák törtek. És éles, tarajos fogak martak bőrkabátba, emberhúsba, csontba. De a vadász küzdött, körme szakadtáig.
A lány sikoltva kapott észbe, és eldobva kosarát, futni kezdett. Nem sejtette, hogy nem megmenteni akarják, hanem rajta marakodnak. Az orvvadász észre vette a szeme sarkából a készülő szökést. Látta, hogy ő futva nem fogja utolérni a lányt. Acsarogva vigyorodott el a praktikus ötlettől, ami egy pillanat alatt felderengett fejében. Célravezető terv volt-e? Igen! És hogy gonosz-e? Kit érdekel...
Újból visszaverte az éhes fenevadat, de most úgy, hogy közben félre is állt az útjából egy félfordulattal. Négy véres mancs szántotta fel a fehér talajtakarót, majd a farkas a hirtelen rászakadt szabadságban nem gondolkodva lendült tovább a vörös köpenyes lány irányába. Egy pillanattal később le is döntötte a lábáról.
A vadász közben ráérősen újratöltött. Hallotta a csatazajokat, látta a szeme sarkából a vörös köpenycafatokat szétrebbenni, de azt is látta, hogy a farkas csattogó állkapcsa még nem éri el a lány torkát, annak gyengécskén védekező karjába tép csak bele. Egyszer, majd még egyszer, majd újra. A férfi lustán emelte hát fel a puskát, s sötét félmosollyal emelte újra célra. És várt, újra. Hallgatta a hörgéseket és sikolyokat, figyelte a megfelelő pillanat eljöttét.
A lány hanyatt feküdt, a hóban. A farkas ólomsúlyú mancsaival egészen a földnek szegezte, csattogó állkapcsával mind közelebb jutott a torkához. Már csak néhány hajszálnyira volt a céltól. Egymás szemeibe bámultak, s farkasszemet néztek úgy, ahogy csak az éhes ragadozó és a zsákmány tudnak, ősi módon, a természet időtlen rendje szerint. Nem volt ebben semmi gonoszság, csak élni akarás, csak éhség, csak küzdelem a létért. Ebben nem. Aztán eldörrent egy lövés.
A sárga szempár fénye kihúnyt, az ordas dobogó szíve helyébe hideg, mozdulatlan ólom költözött. A fekete bundás test nem mozdult többé, csak összecsuklott, mint egy marionettbáb, aminek átvágták zsinórjait. Árnyékba borult a téli világ, felhő kúszott a telihold elé. A lány lassan tudott csak kikúszni a ránehezedő élettelen lény alól, hiszen az annyival nehezebb volt nála, ő pedig remegett is, mint egy véres nyárfalevél.
- Ne fuss el. Megmentettelek. Tartozol. - A férfi odalépett mellé, még mielőtt talpra állhatott volna. Szánt szándékkal magasodott fölé, s bár próbálta visszafogni magát, arcán átütött a vágy, az éhség… Rosszabb fajta, mint ami a farkas merev pofájára fagyott. A lány pedig már tudta, mert megtanulta felismerni egy ragadozó mustra tekintetét. A szemében még ott tükröződött a szikrája farkas ösztönből eredő harci kedvének. A vére ott volt vörös köpenyén, sötétebb foltokban. A mancsa nyoma még ott volt a szíve felett, sajgó, kék zúzódásként. A lelke még ott volt a lány körül. És az segített talpra állnia, nem az orvvadász remegő, kérges keze, amit felé nyújtott.
- Igen, tartozom - mondta a lány. Rekedt hangja furcsa mód nem reszketett. Teste is abbahagyta a remegést. Egy rövid pillanatig egészen megdermedt, még levegőt sem vett, úgy nézett farkasszemet a fölé tornyosuló férfival.
Elúszott a fekete felhő a telihold elől, s a havas világ hirtelen vakító, gyöngyházfehér világosságba burkolódzott. Azzal együtt megnyúltak az árnyak is, a lány karcsú teste sötét, fekete kíséretet kapott. A farkas sárga szeme újra felizzott. Egy szörnyeteg életre kelt, míg egy másik élete összetépve, cafatokra szaggatva zuhant a vértől mocskos hóba. Egy fenevad ámokfutása megszakadt, s egy másiké, egy erősebbé kezdetét vette. Ki a hibás azért, ha valaki rossz útra tér? Ki a hibás a rémek születéséért? Miért léteznek hát vérfarkasok, és miért élnek köztünk szörnyek?
                                                                                                             ※
- Ez akkor is csak egy mese, nem is így volt, hibbant Harpell, honnan tudhatnád...? - nyávogott egy lány bele a mesélő beszédébe. A zseblámpa erre a képébe világított, bosszúból, hogy hunyorognia kelljen.
- Mi van, félsz, Belby? - vágott vissza Mirabella dacosan, aztán a kezéből kiütött zseblámpa után kapott. Persze nem volt elég gyors, így az ügyetlen kis szerkezet legurult a padlóra, az üvege betört, s az izzó fénye egy utolsó percenéssel végleg kihunyt.
- Nézd, pont telihold van. Vaú! - röhögött valaki, a szoba távolabbi sarkából, és elrántotta a függönyt, mire a hálóterem fényárba borult. Az összegyűlt diákok bosszúsan röhögve takarták el a szemüket a hirtelen, fájdalmas világosság elől. Kint, a messzebbi látóhatáron, a Tiltott rengeteg fekete tömegének rejtekében pedig egy fekete farkas a tudta nélkül, de válaszolt a gúnyos vonyításra, akár igaz volt a mese, akár nem.

 



Naplózva

Ayako Hidayashi
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 10. 11. - 13:06:35 »
+4

Végzetes tréfa

 Közeledik a Halloween, egy igazán horrorisztikus ünnep. Jómagam inkább a közelgő dolgozatokra próbáltam készülni, a körlet társalgóját azonban pár elsőévessel osztottam meg, kik épp rémtörténetek mesélésével voltak elfoglalva. Egy idő után kérlelni kezdtek, hogy száljak be magam is, melynek egy feltétellel eleget tettem… ha abbahagyják végre természetesen.

 - Hát jó, amúgy is, mint felsőbb évesnek, kötelességem ezt elmesélni. Ezt a sztorit nem igazán mondták el a vacsorák alkalmával, mert hát túl nagy port kavarna. Évekkel ezelőtt, mikor én voltam új, nekem is elmesélték, ahogy azoknak az azelőtti generáció is elmondta. Viszont fontos leszögezni, hogy ez nem egy szimpla kitaláció…

 Halloween estéjét megelőzően közvetlen egy nappal egy srác, egy első éves griffendéles, Gregory Bonefield egy érdekes történetet hallott… A kastélyban, mélyen, a bejárható részek alatt kincset rejtettek el… Arany, mágikus tárgyak, ereklyék, minden amit csak el lehet képzelni. Az egész egy heccnek indult. Az ifjú azonban elhitte, komolyan elhatározta, hogy megkeresi azt. Hisz mi lenne méltóbb egy kis oroszlánhoz, mint a kaland, a veszély és a nagy tettek végrehajtása? Az egész napot felkészüléssel töltötte, tervezgetett, információt gyűjtött. Tudni akarta, hogy mikor és ki járkál a folyosókon, hogy elkerülje a bajt. A könyvtárat bújta, hogy már a végére fejből ismerje az alsóbb szintek ismert rajzait. Másnap este, 1982 októberében, Halloween estéjén indult meg. Takarodó után, hogy nyugodtan keresgélhessen. Tettvágy, dicsőség utáni hajsza és egy csipetnyi ostobaság vezérelte…, habár könnyen lehet, hogy ha tudja mit is fog találni, inkább visszatért volna hálókörletébe. Magányos útnak bizonyult klubhelységüktől a pincefolyosókig, egy lélek se volt sehol, csupán a festmények mozgása volt, mely némi társaságérzetet kölcsönzött. Óvatos volt, gyors és halk, mint aki már nem először csinál ilyet. Ahogy leért a bájitaltan terem közelébe, érdekes érzés kerítette hatalmába. Mintha fagyos szelek fújnának a zárt térben. Habár kialakítása miatt nem idegen ez, ha több ajtót is nyitva hagynak, így a zárt térben a hűvös lényegében átsuhan… vágott az esze, s ezt tudta jól. Elrakta pálcáját, megpróbált megbújni, mielőtt kiszúrja az őrjáraton lévő tanár, ám búvóhelyet nem talált. Ekkor az egyik fal… pontosabban annak kövei mozdulni látszottak. Darabonként fordultak el, kimozdulva helyükről, kaput nyitva egyenesen a fal mögé. Furcsa volt, ugyanis… a fal mögött nem szabadott volna semminek sem lennie. Se teremnek, se átjárónak. Gregory belépett, gondolkodás nélkül. „Bármi jobb, minthogy elkapjanak!” gondolta. A rés mögött egy lépcső fogadta, egy lejáró, valahova mélyre, mélyebbre, mint amit eddig látott. A levegő fagyasztó volt, pálcájának fényét pedig mintha szabályosan elnyelte volna valami. Mintha a fény korlátozva lett volna terjedésében. Hamarosan leért. Egy folyosón találta magát. Ránézésre pont amilyen a keletiszárny első emelete. Először nem is értette pontosan a helyzetet… hogy lehet ez? Lassú léptekkel járt körbe, de minden ugyanolyan volt. A termek, a folyosó, a falidíszek, a szobrok. Még a korábbi, folyosón eldobott jegyzetét is megtalálta. Mégis az egész olyan valószerűtlennek hatott. Mintha hamis lenne, mű. Fel-alá járkált, mindent átnézett, de semmit nem talált. Se csapdát, se kincset, semmit ami ilyen helyzetben elvárható lenne. Hangos nyikorgás hangja hallatszott hirtelen. A lépcsőházhoz vezető ajtó lassan, óvatos mozdulattal kezdett kinyílni. Rohanni kezdett, ahogy lába bírta, vissza oda, ahonnan jött. Ekkor viszont pálcája egyszerűen kialudt, a varázslat megszűnt, csupán méterekre céljától. Rémült volt, félt, de nem annyira, mint eztán… Léptek kopogása visszhangzott a hideg, rideg kövön. Lassú, határozott léptek hangjai voltak ezek. Megfordult irányába, ám ekkor megállt. Greg a pálcáját kezdte lóbálni vadul. „Lumos! Lumos! Lumos!” …de fény nem tört elő belőle. A sikertelenséget látva a léptek ismét megindultak. Közeledett, akárki is volt… azaz ekkorra, akárkik is voltak. A szélrózsa minden irányából hallotta a lépteket, jöttek és jöttek, közelebb és közelebb. Mire az orráig se látó fiú közelébe értek azonban mintha csak felszívódtak volna. Hevesen zilált, halántékáról nagy cseppekben csorgott az izzadtság, szíve hevesen vert. Ekkor a pálca hirtelen érzékelte a korábbi varázslatot, fényt bocsájtott ki. Sehol egy lélek, sehol senki. Forgott jobbra, forgott balra. Próbálta bevilágítani a teret, minden irányba szétnézni, de semmit nem talált. Csupán az üreslő sötétség, mely mozgásának és zihálásának visszhangzó hangját árasztotta. Megfordult, keresni kezdte a kijáratot, a lépcsőt, amin idejutott, de sehol semmi. Mintha szőrén szálán eltűnt volna. Kétségbe esve már kezével próbálta ismét szétnyitni a járat helyét, mikor alkarján egy hűvös, erős szorítást érzett, mely visszarántotta a faltól. Hirtelen a világ megváltozott, ágyában találta magát, mellkasa pedig majd szét robbant. Szúrt, feszült, égett, zsibbadt. Utolsó pillantása a naptárra vetült. Október 30… Emlékeztek hogyan kezdtem? Az egész egy heccnek, egy viccnek indult. Valamiféle bűbájjal vagy löttyel beférkőztek a fiú álmába, ki teljesen valósnak érzékelte a történéseket, s szó szerint halálra rémült. A többiek kapkodva rohantak segítségért, ahogy észrevették, tréfájuk túl lőtt a célon. Ekkor viszont már késő volt, a fiú szíve megállt, nem tehettek semmit. Állítólag azok, akik ezt tették vele, rövidesen eltűntek, s csak hónapokkal később, a pincefolyosókon találtak rá testükre. Egyszerűen csak leállt a szívük… semmi külső nyom. Azóta is itt kísért a szelleme a kastély falain belül. Ám Gregory utolsó pillanataiban sem realizálta, hogy ez az egész egy kitaláció volt… És kész bármire, hogy megvédje nagy felfedezését. Aki csak odalent jár az esti takarodó után, láthatja, miként még mindig keresi a bejáratot, melyet annak idején megtalálni vélt... akit pedig rajtakap, hogy szintén a kincsét keresi… Mindenesetre sose lett tisztázva, hogy mi is történt. Annak ellenére, hogy fiktív, elvileg találtak nyomokat egy ilyen lejáró létezésére, és elég furcsa, hogy valaki csak egy rémálomtól meghaljon. Vannak, akik szerint az egész egy kitaláció és arra használtak bűbájt, hogy valahogyan a testéből kilépve fedezhesse fel a helyet, de visszahatásként életét vesztette… Akárhogy is legyen, talán tényleg talált valamit… és ha ez a hely, ez az alsóbb szint tényleg létezik, és a fiú nem keresi azt, hanem őrzi máig, akkor még Gregory szelleménél is borzalmasabb dolgokat rejthet magában. 
Naplózva

Jayce Hansel
Mardekár
*


minden_jég

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 10. 15. - 12:06:42 »
+2

.:Maradj:.




16+ mert csurran-cseppen némi vér


Homályos, sápadt fénnyel ég a telihold. Ott gubbaszt teljes pompájában, hogy kukkolja az emberek titkos, vagy kevésbé titkos éjszakai életét. De minket jelenleg nem nagyon érdekel, hogyan is vigyorog az a fényes plecsni az autó motorháztetején ketymetyelő párra. Vagy hogyan les be a sötét utcák valamelyikébe, ahol tiszta narkót adnak át egymásnak sötét kapucni mögé bújt csontos emberek.
Nem, a mi tekintetünket megragadja egy pompás női idomokkal megáldott búzaszőke hajú lány halk vonulása a hold háta mögötti termőföldön. De lám, nem csak mi figyeljük epekedve, vagy éppen fejcsóválva ezt a természeti jelenséget, hanem valaki más is. Vagy talán valakik. Ugyanis a hölgyemény semmilyen tekintetben nincsen egyedül. Elvégre mi is bámuljuk. Viszont a lány, nevezzük Sarahnak, nem foglalkozik holmi titokzatos, sötétben meglapuló gonosz ismeretlennel, csak megy a kis kosárkájával egyenesen a mező közepén álló fejnélküli, rongyos madárijesztőhöz.  Felbámul rá tiszta kék szemével, majd egy erőteljes, igen csak fájdalmas nyekkenéssel az üres karóba húz egy faragott tökfejet.
Kicsit összerezzenünk, nem lennénk szívesen se a karó se a tök helyében.
Szóval a lány elvégezve a dolgát, fordul is meg, hogy illegve-billegve hazamenjen. Nem is ér olyan messze, amikor hirtelen valami suttogásféle üti meg a fejét. Mi se halljuk rendesen, a szél a mi hallásunkat is próbára teszi. Szóval kicsit közelebb libbenünk. Ő megfordul, piros szövetkabátkáján áthatol a hideg és borzongva körbepillant és élesen fülel. Valami halk nyöszörgésféle hangot hallunk meg vele egy időben.
- Maradj.   
Ezt susogj valaki vagy valami felé, mire a lány ereiben fájdalmasan megfagy a vér. Ismerős hang ez, pedig tudja jól, hogy nem kellett volna hallania.  Ahogy jobban figyelünk, vele együtt, kiderül, hogy a halk, kissé torz és rekedtes nyöszörgés egyenesen a madárijesztő felől jön.
- Maradj.
Megint ez a hátborzongató, rekedtes, szenvedéssel teli suttogás. Meglehetősen erőtlen, mi nem is tudjuk, hogy mihez lehetne hasonlítani. Talán egy…
- Fogd be – szakítja félbe elmés gondolkodásunkat a lány remegő, dühös, félelemmel teli hangján. Bossznakodunk rá, mert elfelejtettük, hogy mind gondolkodunk. De lehet nem ily olyan fontos. Figyelmünk a madárijesztő felé öszpontosul, majd valami recsenésfélét hallunk. A lány pedig hátrálni kezd. Meglehetősen lassan. Még egy reccsenés, sistergés, nyekergés. Nem látunk olyan jól, sötét van, a hold másféle életeket kémlel ezen a hátborzongató éjjelen. De talán jól is teszi. Mi viszont kíváncsiak vagyunk így még közelebb libbenünk. A szél fájdalmasan fújhat, a lány reszket.
- Maradj.
Szól a hang ismét, majd erősebb széllökés kíséretében előre lendül a madárijesztő két, riherongyos, vékony faágakból álló karja. Hevesen karmolászik hegyes karmaival a dermedt lány felé, aki valamiért moccanni sem tud. Talán olyan hideg már ez a késő októberi éjszaka? De az oka lehet egészen más is. Bele lesünk a zöld szempárba, ami rémülten pásztázza a madárijesztőt. Csillog benne a félelem, és a könny. Aztán egyszer csak megmozdul. Kidől a karó a földből, és az egész testével előre zuhan az egyre félelmetesebb madárijesztő. Kezével és szalmával kitömött lábaival kalimpál a koszos földön, markolja a homokot és vergődik, de Sarah csak nézni, mintha nem is lenne ereje elfutni. Csak bámulj bele a világító tökszemekbe, melynek üregeiből lassan folydogálni kezd a vér. Végül csak megszabadul a karótól a madárijesztő, és nehezen, remegve-reszketve talpra áll, de kezében furcsa módon sarlót szorongat. Dűlöngélve, jobbra-balra hajló gerincével célegyenesen közelít a lány felé, aki hirtelen feleszmél a bűvöletből, és sikítva rohanni kezd. Követjük őt, mint valami könnyű szellő, de nyomunkban végig ott tekereg, ténfereng az a furcsa életre kelt szörny. A hold továbbra sem pislog ide, minden korom sötét, pedig igen csak sajnálhatja, hogy ilyen izgalmakról marad le.
A lány egyre csak szalad, vörös kabátkájában, és elér egy silót, és a mellette lévő rozoga raktárépületben próbál menedéket keresni. Éppen szólnánk neki, hogy nem a legjobb búvóhely, amikor megbotlunk egy holttestben. Placcs. Minden tiszta vér, és hullaszag, de a lányt ez valamiért nem zavarja. Rá se néz, kikerüli, mintha pontosan tudná, hogy miért van ott az a test. Közben utolér minket a vérző tökfejű madárijesztő. Pirosas csíkokban szivárog a nyaka tövén végig, vigyorgó szájából is folydogál valami vörös. A lány zsákutcába kerül, mi pedig igyekszünk észrevétlenül a háttérbe húzódni. Nem akarunk senkit sem megmenteni, senkin se segíteni. Csak a lelkeket várjuk.
A lány reszketve bámulja a madárijesztőt, de tekintetében nincsen megbánás, csak a kiveszett fény a szemében, mely azt tükrözi átadja magát a végeznek.
- Nem bántam meg, hogy megöltelek.
Megcsillan a sarló, sötéten izzik, majd csak egy halk puffanás, és lehull egy fej a mocskos földre. Csendesen gurul, egészen addig míg neki nem koccan ahhoz a testhez, melynek a nyaka nem végződik semmiben. Groteszk látvány fog el minket, de még nem mozdulunk, csak nézzük csendesen, ahogy a csámpás, bizonytalan tartásó madárijesztő felkapja a lány egykor volt szép szőke fejét, és billegve elindul vissza a földekre. Csendesen kezdünk távolodni, majd odafent még egyszer egy utolsó pillantást vetünk a hideg homokos termőföldre. Ekkor fordul oda a hold fáradhatatlan, kíváncsi tekintete, mely fényével ezüst fátylat borít a tájra. Összeráncolt szemöldökkel nézi azt a két egymás mellett nyekergő tökfejű madárijesztőt. Kíváncsian odahajol, majd borzongva veszi észre, hogy a sütőtökből formázott két arcra rémisztő maszkot festett a vér…
És akkor mi is visszatérünk ide, a hálókörletbe. A falnak támaszkodva szememet forgatva hallgatom végig ezredjére ezt a mesét, melyet minden évben előadnak a végzősös a kicsiknek. Egyedül az a szórakoztató bene, hogy mindig más vége lesz. De önmagában nem egy félelmetes történet. Inkább még elnézem egy kicsit a moszatos víz hidegét, miközben fél füllel a háztársaim hallgatom
- Ez uncsi volt – mondja egy elégedetlenkedő alsóbb éves. – Lehettél volna fordulatosabb is.
- Hát persze… - mondja sejtelmesen a mesélő, majd hirtelen eltűnnek a fények, és egy hatalmas, mozgó tökfejű madárijesztőszerű alakok jelennek meg a fiatalabbak mögött, kik sikongva szaladnak fel a hálókörleteikbe. A madárijesztők összenéznek, majd tovalibbennek a holdfényes éjszakába, és maguk után csak véres foltot hagynak a padlón.
Naplózva


Piper Walsh
Sötét varázsló
*****


Az ügyeletes rosszfiú

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 10. 16. - 20:15:59 »
+2




Rémmese egy kölyökkel


A gyerekek undorítóak. Nyálasak, hangosak és idegesítően kedvesek. Még öt évvel ezelőtt történt, amikor egy parkban vadásztam éppen. Egy gyerek lépett hozzám, megrángatta a nadrágom szárát. Megpróbáltam elküldeni, elhessegetni, de boci vagy milyen szemekkel nézett rám, ami nem hatott meg, sőt még jobban felbosszantott. Ennyire gyengének nézek én ki, akit meg lehet győzni ezzel a tekintettel? Továbbra is mindent elkövettem, hogy lerázzam, szóval felálltam a helyemről, odébb sétáltam, nem törődtem vele. Reméltem, hogyha úgy teszek, mintha nem létezne, akkor megszabadulok majd tőle, de tévedtem.
Akkor telt be igazán a pohár, mikor a kölyöknek köszönhetően a kiszemeltet szem elől tévesztettem. Hiába indultam abba az irányba, ahol utoljára láttam, túl sok volt a kérdőjeles útirány, amerre mehetett. Tippelni pedig nem akartam, ezegyszer a nőnek szerencséje volt. Próbáltam úgy tenni, mintha elfutnék előle, de mintha kiszámította volna minden lépésem, nem sok kellett neki, hogy utolérjem. Végül odamentem egy nőhöz, leültem a padra, a kölyköt pedig magam mellé ültettem, adtam neki egy zacskó kekszet.
- Figyelne kicsit a fiamra, hölgyem? – fordulok a padon mellettem ülő nő felé. – Egy sürgős dolgom akadt – jelzem finoman, hogy csurgatnom kell.
Nem éppen megértően, de bólint egyet, aztán már a saját gyerekére figyel tovább. Ez a célom, amíg a keksz tart, és a gyerek ott marad mellette a padon, addig én meg tudok lépni. A kölyök ránézésre nem lehet több hét évesnél. Sikerül is meglépnem, így nyugodtan tevékenykedtem a patikában, de zárásnál rájövök, hogy tévedtem. Már éppen zártam, amikor megkopogtatta a bolt kirakatát. Hogy a fenébe talált meg?
Szerintem ez a gyerek valamilyen pióca lehetett korábbi életében. Ennél jobban nem tudtam az értésére adni, hogy kopjon már le. Vagy hát nem próbáltam még egy dolgot, de azt meg nem itt mindenki szeme láttára akarom megtenni. Szóval a bolt elé lépve – mert a boltból nem lehet hoppanálni – a kölyök azonnal majomként csimpaszkodik rám. Megfogja a kezem és olyan erősen szorítja, mintha az élete múlna rajta.
- Mi van majmocska? Miért nem hagysz már békén? – kérdezem szinte ráförmedve.
Próbálom a lehető legrondább oldalam mutatni, vagy legalábbis aszerint, ahogy ők azt gondolják. Egyáltalán hol volt ennek a kölyöknek a családja? Ők nem hiányolták? Végül felemeltem, mert kicsúsztatni nem tudtam az övéből a kezem.
- Ha nem szállsz le rólam, megöllek! Tudod mi az?
Átölelte a vállam és egy cseppnyi jelét se adta, hogy megijedt vagy félne tőlem. Ez meg engem rémített meg. Egy ilyen kölyöknek messziről el kellett volna kerülnie, ahogy a szülei tanították neki. Mivel mindenki minket nézett, nem láttam jobb megoldást, mint hazavinni. Vagy legalábbis nem erőszakoskodni vele itt. A céljaim között még mindig az szerepelt, hogy megszabaduljak tőle.
Sajnos ez nem ment olyan könnyen így hazáig cipeltem a kölyköt. Közben megállt néhány nő, hogy megcsodálják a gyereket, de hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen? Nem fogok ezért egy gyereket tartani, mert könnyebben lehet vele csajozni. Nem is biztos, hogy mindenkinél bejönne. Arról nem beszélve, hogy közel fél órás sétáért kéne elviselnem azt, hogy mennyire hangosak, koszosak és ingyenélők. Örökké kell nekik valami kaja vagy ital, és ugyanazt persze nem ihatják és ehetik, amit én. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne. És biztos vagyok benne, hogy még a szivaromat se szívhatnám el rendesen. Éhesen nem tudtam rendesen dönteni a majmocska sorsáról, így készítettem valami kaját, és elnapoltam a kérdést. Először azt hittem, csak pár órával, de aztán másnap reggelig nem gondoltam rá.
A konyha padlóján aludtam kényelmetlenül. Morcos voltam, szóval a lehető leghamarabb meg akartam szabadulni tőle. Eldöntöttem végül, hogy leadom a mugli rendőrségen, vesződjenek vele ők. Az épület előtt azonban mintha történt volna valami, mert egyik pillanatról a másikra megtorpant, majd elszaladt. Reflexből indultam meg utána, de aztán rájöttem, hogy ez nekem csak jobb volt. Nem kérdezősködtek, hol találtam, miért csak most hoztam be és így tovább. Nem is foglalkoztam a rosszalló pillantásokkal, mikor megindultam a másik irányba. Megkönnyebbültem, hogy végre vége, de aztán rájöttem, hogy ennyivel nem úsztam meg.
A bolt elé érve megláttam ott állni. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, megragadtam a karjánál fogva, majd hoppanáltam a Mungóba vele. A recepcióhoz mentem, majd elmosolyodtam, és a pultra hajoltam picit.
- Kisasszony, itt van ez a kisfiú, mellém szegődött, fogalmam sincs, hogy kicsoda, honnan jött vagy van-e baja. A maga gondjaira bíznám.
- De…
Lepisszegtem, és elővettem a szép, bájos ugyanakkor gyilkos mosolyom. Átadtam a pulton keresztül a kölyköt a nővérnek, aki átvette, én pedig kisétáltam a kórházból. Legalábbis ezt hittem. Másnap megint megjelent a boltomnál a kölyök. Berángattam a boltomba, egészen hátra, ahol senki sem láthat semmit, majd már készültem volna lesújtani egy késsel, mikor meghallottam egy női hangot. A kölyök nem volt megrémülve, csak kicsúszott a kezeim közül. Kiléptem a helyiségből, és akkor láttam, hogy ott van annak az ismeretlennek a karjában.
- Csak szerettem volna megköszönni, hogy megtalálta. Igazán nagy csavargó.
- Legközelebb jobban vigyázzon rá, talán nem lesz olyan szerencséje mint most – igyekeztem a legbájosabb mosolyom elővenni.
Integettem egy kicsit, amíg távolodtak a pultomtól, majd akkor történt a legváratlanabb dolog. a kölyök, közel két nap némaság után megszólalt.
- Szia bácsi! Szeretlek!
Összezavarodtam, hogy egy kölyök hogy mondhat ilyet és biztos összekever valakivel, szóval pillanatok alatt töröltem eddig ezt az információt. A kölyök félelmetes volt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 10. 18. - 20:42:43 »
+1

Phantom Manor III.


1999. október
Írország

.outfit.

Bamm… bamm… A hang odafentről egyre hangosabban jelezte jelenlétét. Nem érdekelt, megpróbáltam tovább lépni, a figyelmemet a pincehelyiség hátsó felében található ajtónak szenteltem inkább. Nemhagyott nyugodni a tény, hogy esetleg ott van a bross, amiért idejöttem. Éreztem a mágikus tárgyakhoz hasonló, őrült lüktetést. Láthatatlan kézként nyúlt utánam, megragadott és vonszolt a célig. Hát most ezt a pincét éreztem meglepően hívogatónak. Az értékes ékszereket pedig nem a poros, földalatti helyiségekben szokták őrizni, hanem finoman kidolgozott ékszerdobozokban.
A lábammal újra és újra felrúgtam egy adag port, ami tovább fokozta a fojtogató érzést. Az orrom már annyira tele volt vele, hogy háromszor tüsszentettem egy huzamban, aztán ahogy kiegyenesedtem, megpillantottam magam előtt az ajtót. Egyszerű fa volt, semmi díszítés nem utalt arra, hogy egy ilyen gyönyörű ház része. Ujjaim az ajtógombra siklottak. Még nem fordítottam el, hogy feltáruljon. Lehunytam a szemem egy pillanatra, magamba akartam szívni a hely erejét. S mintha suttogás töltötte volna meg körülöttem a teret, szavakat kaptam el, finom, nőies kacajt. Azonban, ahogy kinyitottam, nem volt ott semmi, csak a sötét, a pálcám sápadt fénye és az abban megcsillanó porszemek.
Meg kell keresni…. meg kell keresni… A hang mantrázott bennem, de túl mereven, berögzülten, mintha az sem lenne egészen önmaga. A szalag közben lüktetett, ám ez sem a megszokott formában. Mintha nem is a szívem, hanem a ház különös vibrálásának ritmusát követte volna. Éreztem, hogy beleremeg a kezem is, de nem számított. Ujjaim még erősebben szorították meg az ajtógombot, majd azt elfordítva, nyikorogva feltárult a másik helyiség.
A suttogás és nevetgélés megszűnt. Halk dallam töltötte meg azt az aprócska szobát. Nem volt odabent más ugyanis, csak egy kis asztal, a tetején pedig egy kis zenélődoboz, aminek a fedele nyitva volt. Apró porcelánbalerina rótta a köröket benne. Kecses alakjának fehér felületén megcsillant a pálcám fénye s fentről ismét egy jó adag bamm… bamm rondított bele a lágy zenébe.
Itt van… – motyogtam magam elé, szinte nem is a saját hangomon. Éreztem a bross jelenlétét. Illetve valami erős varázstárgyét, amit a brossal azonosítottam. Nem számított, odasétáltam az asztalhoz. Belenyúltam a balerinás dobozkába. S megéreztem azt. Hirtelen, mintha megfagyott volna a levegő körülöttem. A dallam elhallgatott, a bamm… bamm… sem csendült fel újra valahol felettem. Jég hideg, ijesztően néma másodpercek következtek. A bőröm alatt pedig ott volt a hideg, kidolgozott felület, az amit úgy vágytam megtalálni. Komolyan ereje lehetett s nem számított, hogy halálos átok ült esetleg rajta. Akartam és vágytam mindennél jobban.
Aztán valami, mintha megroppant volna. Sikoltás töltötte be a teret, de olyan közelről, hogy a fülem belefájdult. Oda is akartam kapni a kezem, de nem sikerült. Mintha valami tarkón talált volna, minden elsötétült s mikor megint kinyitottam a szememet, odakint találtam magam a napsütésben, a ház verandáján. A kezemben nem volt semmi, de tele volt karmolás nyomokkal, amik csípős fájdalommal lüktettek.
Megpróbáltam felkelni. Nagy nehezen sikerült s a tekintetem azonnal a házra vándorolt. A hatalmas falak ott magasodtak felettem… de egyetlen ajtó vagy ablak sem volt rajta, mintha azt kifelejtették volna. Védekezett, méghozzá ellenem, hogy soha többé ne térhessek vissza a kincséhez… és én meg sem próbáltam…


Naplózva


Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 10. 19. - 21:05:09 »
+4

A játék véget ért!
Nyerteseink +15 pontot szereztek házaiknak.

Jayce Hansel - Ayako Hidayashi - Mirabella Harpell

Különdíjasunk +5 ponttal:

Elliot O'Mara
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 10. 03. - 21:40:19
Az oldal 0.101 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.