+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Hollóhát
| | | |-+  Theodora Riley
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Theodora Riley  (Megtekintve 122 alkalommal)

Theodora Riley
Hollóhát
*


Elérhető Elérhető
« Dátum: 2019. 07. 21. - 14:54:55 »
+2

THEODORA RILEY


In a field of roses
she is a wildflower

        Alapok

jelszó || ahova Elliot bácsi befér oda be is megy...
így ejtsd a nevemet || teodóra rájli
nem ||
születési hely, idő || Anglia, London; 1984. szeptember 16
horoszkóp || Szűz
kor || 15
vér || fél
évfolyam ||
negyedik

         A múlt

A gyerekkor
Először is szeretném elmondani, hogy összességben boldog gyerekkorom volt. Tudom, hogy a szüleim most hevesen és szomorúan ráznák a fejüket, pedig így volt. Bárcsak elmondhatnám nektek, anya, apa! Bárcsak elmondhatnám, hogy mennyire hálás vagyok, azért, amit értem tettetek, és amiért mindig is védeni próbáltatok. Még akkor is, ha nem volt mindig minden tökéletes. Még akkor is, ha néha semmit sem értettem.
A halványan ropogó tűz hangja és a frissen sült sütemény illata önti el emlékeimet, ha azokra az évekre gondolok. Ahogy apa a fotelben olvas, és ahogy anya kikiabál a konyhából, hogy kész a süti. A piték szakértője volt. Almás, tökös, szilvás, kókuszos, és még rengeteg íz, anya kedvétől függően, amiből aztán annyit ettünk, hogy fogalmam sincs, hogy nem gurultunk ezután.
Ha behunyom a szemem, látom a házunkat, minden egyes zugát, az azokat körülölelő magas fenyőket, amiknek ágairól télen mindig hó omlott a háztetőre, és emiatt mindig annyira bosszús voltál, apa. Még nagyon kicsi voltam, általában a karácsony lázában égve játszottam a nappali puha perzsaszőnyegén, de gyakran hallottam, ahogy valamin civakodtok a konyhában.
- Miért nem, Lyanne? Nem lenne sokkal egyszerűbb, mint felmászni, és szenvedni azzal a hideg szarral? - morgolódtál mindig, apa, anya pedig valami olyasmit vágott a fejedhez, hogy:
- Fel ne hozd még egyszer ezt a témát, Matthew! Ebben a házban többé nem.
Akkor még fogalmam sem volt, hogy a varázslásról a beszéltek. Igazából nem is érdekelt, csak játszottam tovább a kandallóban lobogó tűz mellett. Imádtam annak ropogó hangját és a kellemes meleget, amellyel teletöltötte az otthonos kis nappalinkat.
Mindketten annyira jó emberek voltatok. Anya, te az örökké buzgó, lelkes és izgatott, apa melletted pedig a kiegyensúlyozott, nyugodt, átgondolt. Nem értem, miért nem szerettétek egymást. Nem értettem. Most, hogy már tudok dolgokat, egyre világosabbá válik bennem a dolog, és folyton, ha erre gondolok, rossz szájíz önt el, amit aztán csak nagyon nehezen tudok eltüntetni. Kiskoromban ebből semmit nem vettem észre, tökéletesen játszottátok azt a szülői párt, akire nekem szükségem volt. Egy ideig. Aztán lassan eljött az ideje iskolába menni, ti pedig úgy döntöttetek, hogy magántanuló leszek. Elfogadtam, mert bíztam bennetek, és egy aprócska kislánynak nincs szüksége magyarázatra a szülei egyértelmű döntései mellé. Amint azonban nagyobb lettem, elkezdtem vágyódni a világ felé - szerettem volna, ha kicsit kinyílna, mert bár élveztem az életet az eldugott kis faházunkban a város legkülső, legkintebb eső részén, kétségbeesetten szerettem volna tudni, van-e más is, mint ez.
És te nem engedted, anya.
Nem értettem. Nem értettem, mitől rettegsz. Visszazavartál a szobámba, aztán nekiálltál megsütni még egy tepsi kekszet, noha soha, senki nem jött hozzánk látogatóba. Az ünnepekkor néha a rokonok, de velük is olyan hűvös voltál.
Egy kalitkában éreztem magam, és annyira dühös voltam! Néha talán még mindig dühös vagyok. Meg kellett volna tanítanotok önállónak lennem, megismertetni a világgal, ehelyett görcsösen üldögéltünk a nappaliban, és néztük egymást.
Nem haragszom rád, anya, többé nem. Megértem, miért tetted. Megértem a félelmed. Nincs jogom azt mondani, hogy rossz döntéseket hoztál, mert a legjobbat szeretted volna nekem, és tudom, hogy elég dühös voltál te magadra minden egyes pillanatban. Sajnálom, ha néha nem éreztettem eléggé, hogy szeretlek titeket, pedig így volt. Többet érdemeltetek tőlem, egymástól, az élettől. Bárcsak itt lennétek, hogy ezt elmondjam nektek is.

A találkozás
Kellemesen meleg tavaszi nap volt, amikor egész nap a kertben voltunk és segítettem neked virágokat ültetni. Tíz éves lehettem, talán már tizenegy, és még mindig ez volt a legnagyobb móka számomra, hogy rózsákat locsoljak veled, anya. De végeredményben szívesen csináltam, és még érdekelt is a dolog. Arra kérleltelek, hogy menjünk be a városba, és vegyünk még növény magokat, talán pont még több gyümölcs után sóvárogtam, mert bár volt egy kis zöldségeskertünk a ház mögött, én izgatottan szerettem volna több és több fajtát mindenből. Meg amúgy is imádtam, amikor a városba mentünk. Még akkor is, ha olyan szorosan fogtad a kezem, hogy már fájt, és úgy lesütötted a szemem, mintha szégyellnünk kellene valamit.
Hagytál még egy kicsit levegőzni, és bementél egy pillanatra, hogy hozz ki kaspókat, ám nem jöttél, szóval úgy döntöttem, utánad megyek, megnézni, mit történt. Talán, ismerve a maximalista énedet, még mindegyik kaspót átmostad, hogy aztán úgy ültessünk bele mindenfélét. Az előszobába lépve azonban halvány beszélgetés hangja csapta meg a fülem. Kibújtam a cipőmből, és közelebb surrantam a nappalihoz. Fogalmam sem volt, ki lehet itt, hiszen senkit nem láttam bejönni, apa pedig épp dolgozott.
- Nem engedem, hogy lásd őt, megértetted? - A hangos olyan idegenen csengett, hogy megborzongtam tőle. - Mikor unod már meg, hogy próbálkozz?
- Jogom van őt látni. - Érdes, mély férfihang volt. A lelkemig hatolt dallamos, mégis sötét tónusa, és teljesen lefagytam tőle. - Veszélyes játékot játszol, Lya, és nem törődsz a következményekkel. Mindig is ilyen voltál.
- Fogalmad sincs, hogy milyen vagyok! - Hallottalak már apával veszekedni, de sosem voltál még ilyen harcias és szenvedélyes. Lépteket hallottam, és úgy ítéltem meg, hogy a férfi közelebb lép.
- Fogalmad sincs, mi közeleg - suttogta. Ismét kirázott a hideg.
- Nagyon is jól tudom.
- Akkor csak szimplán buta vagy, Lya. Azt hiszed, mindent tudsz. Reménykedsz a reménytelenben, drágám. Úgy gondolod, az az unalmas mugli, és az, hogy...
Valamiért előrébb léptem, és annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy felborítottam a kis esernyőtartót magam mellett. Az hatalmas csattanással eldőlt, a férfi pedig azon nyomban elhallgatott, és éreztem, ahogy fagyos feszültség telepszik ránk. Mély levegőt vettem, és gondolván, hogy felesleges volna bármi mást tenni, kisündörögtem a fal mellől a nappaliba.
- Theo! - kiáltottál fel megrökönyödve. - Most azonnal...
A férfi hirtelen felemelte a kezét, beléd pedig belefagyott a szó. Olyan csönd lett, hogy hallottam a férfi recés lélegzetvételét, miközben sötétkék szemeivel majd' a lelkemig vésett. A tekintete sötét volt és valamiféle leplezett csillogás laput benne, de bármi is volt az, nekem már az árnyalattól is borsódzott a hátam. Hasonlított az enyémre. Ezek a szemek kitűntek fehéres arcából, amelyet fekete borosta keretezett, borzos tincsei pedig hanyagul lógtak a homlokába. Teljesen megfeszültem a pillantása alatt. Úgy tűnt, felmér. Alaposan. Szerettem volna odarohanni hozzád, hogy megölelj, és elzavard innen ezt az embert, mert nyugtalanított a jelenléte.
- Theodora... - Úgy ejtette ki a nevemet, mintha valami nem evilági varázsige lett volna. Mintha szeretett volna megérinteni a szavaival, mintha valami rejtélyes okból ismerne, ez pedig felborzolta az idegeimet. Hátrébb húzódtam, ő pedig követett a szemével. - Öröm téged látni ilyen sok idő is. Olyan gyönyörű vagy!
Gyámoltalanul pislogva pillantottam feléd anya, a szemedben azonban olyan csillogást láttam, amelyet nem tudtam hova tenni.
- Nem mondhatsz neki ilyeneket! - Végre felszólaltál, remegett a hangod, de a feketébe burkolózott férfi felé fordultál. - Ne nézz rá, ne szólj hozzá! Azonnal tűnj innen!
Nem vette le rólam a szemét, miközben feléd biccentette a fejét.
- Feleslegesek az erőfeszítéseid, Lyanne. A lány meg fogja kapni a levelet, te pedig nem tehetsz semmit.
- Ne mondj ilyet! Azonnal takarodj a házamból, Ray! - Összerezzentem az érzelmekkel teli ordításodra, és összehúztam magam. Odarohantál hozzám, hogy átölelj, a lépteid közt pedig eltűnt a férfi hangja, csak azt éreztem, hogy most már nincs itt, és  súly emelkedhetett fel a vállamról. Csendben hagytam, hogy ölelj. Nem mondtunk semmit - néma megegyezést kötöttünk, hogy nem mondunk erről semmit apának, és szavak nélkül arra kértél, hogy felejtsem el ezt az egészet. De én képtelen voltam rá, képtelen voltam kiverni a fejemből az arcot, a szavakat, és azt a dermesztő hangszínt. Az otthonunkra rátelepedett egy kimondatlan sötétség, miután a férfi itt járt, te pedig megváltoztál, anya. Többé mintha nem lettél volna ugyanaz.

Az a bizonyos levél
A rántotta maradványait tologattam át a tányér egyik sarkából a másikba, és figyeltem, ahogy egyre apróbb kis morzsák maradnak ki a falatból eközben. Előttem a pohárban narancslé, a sütőből pedig már kicsapott a körtés pite isteni illata. Apa, te szokásosan átböngésztél egy újságot a reggelid felett, és az extrafekete kávédat kortyoltad. Anya, te nem ittál kávét, de valamiért neked sem volt étvágyad, pedig a reggelünk aztán igazán átlagos volt. Apa mindjárt elindul munkába, te pedig kimész és hatodjára is átülteted a rózsát az ablak alól. A héten.
Úgy érzem, nem kapok levegőt. Fojtogat a légkör, és menekülni szeretnék. Minden megváltozott, és fogalmam sincs, hogy az az oka, hogy már nem vagyok olyan kicsi hogy semmin ne akadjak fel, vagy pedig tényleg semmi sem stimmel már ugyanúgy, mint régen. Mind a ketten folyton feszültek vagytok és olyan durván titkolóztok valamiről, hogy teljesen elbizonytalanítotok. Szeretném, ha kiléphetnék az utcára, szívhatnék egy mély levegőt, és beszélhetnék valakivel, aki nem az anyám vagy az apám, ha elfelejteném egy kicsit az itthoni szitut, amit egyszerűen képtelen vagyok megérteni, de semmi lehetőségem, mert be vagyok zárva egy rohadt ketrecbe.
Kortyoltam egyet a narancslevemből, és kipillantottam az ablakon, figyelve a borús, esős időt, az égen gyülekező felhőket. Megköszörülted a torkodat, anya, és megkérdezted, kérek-e még, én pedig nemet intettem. Az égboltot figyeltem, és az azon feltűnő sötét foltot, ami lassacskán egyre közelebb ért. Felálltál, hogy összeszedd a tányérokat, én pedig hunyorogva figyeltem, hogy mi az, ami egyenesen az ablak felé száguld. Már kis híján ideért, mintha kirajzolódtak volna a szárnyai is... aztán olyan hirtelen váltott irányt, hogy csak pislogtam.
- Látsz valamit? - kérdezted hirtelen, apa, ám mielőtt válaszolhattam volna, hirtelen valaki bekopogott. Olyan hirtelen kaptátok fel a fejeteket, hogy biztosan megrándult mindkettőtök nyaka. Egy pillanatnyi csend következett, amit te törtél meg, apa, kitoltad a széked, és felálltál. Láttam, ahogy összenéztek anyával - az ő arcán pánik ült, te viszont nyugodt maradtál, mint mindig. Némán futtattam köztetek ide-oda a tekintetemet, válaszokat keresve, mert már megszoktam, hogy a kérdéseimre sosem válaszoltok, és kénytelen vagyok nekem kitalálni a dogokat. Ám ez ezúttal sem sikerült.
- Megnézem - mondtad, és az előszoba felé indultál. Anya utánad bámult, kezében egy konyharuhával, közben pedig egyre erősödött a pite illata a konyhában, hogy szerettem volna megszólalni: vedd már ki. Nem mozdultál. Csendben vártuk, hogy apa visszaérjen. Ekkor mozgást érzékeltem a szemem sarkából; oldalra lestem, és megpillantottam egy fekete baglyot üldögélni az ablakpárkányon, aki ide-oda forgatta a fejét, ahogy befelé leskelődött. Képtelen voltam visszafojtani egy halvány mosolyt.
- Nézd, anyu! Egy bagoly! - fordultam feléd lelkes mosollyal, azonban azt a pillantást sosem felejtem el, amit akkor láttam a szemedben. Az ablak felé fordultál, és láttam a színtiszta rettegést rajtad. Nem értettelek. Annyira nem értettelek. Először arra gondoltam, hogy félsz a baglyoktól, de az arcodon nem ez ült. Valami egészen más, valami mélyebb, és lehervadt az arcomról a mosoly.
Visszatértél, apa. Senki nem volt melletted, csupán egy levél a kezedben. Sárgás, apró boríték volt, valamiféle piros pecséttel az elején. Mondd, apa, te láttad már így összetörni anyát? Láttad már, ahogy hevesen feljajdul, aztán zokogni kezd, én felugrok a székről, de aztán lábam a földbe gyökerezik. Talán már láttad, hiszen odasietsz hozzá és átöleled, hagyod, hogy belesírjon a mellkasodba, és valami olyasmit suttogsz neki egyfolytában, hogy:
- Tudtad, hogy ez meg fog történni, Lyanne. Mindketten tudtuk. Megpróbáltad, hallod? Mindent megtettél, amit lehetett.
Csak álltam ott. A szemem láttára hullottál darabokra, anya. Ahogy egy pillanatra rám talált a tekinteted, láttam benne a fájdalmat, a dühöt és a rettegést. Képtelen voltam bármit is mondani. A sírásod betöltötte a konyhát, égett szagot éreztem, amiből tudtam, hogy a pitének annyi, de egyszerűen nem tudtalak nem téged figyelni. Szerettem volna segíteni rajtad, képtelen voltam elviselni, ahogy zokogsz, és meg se moccantam. Letaglóztál, nem a jó értelemben. Bárcsak erős maradtál volna! Akkor talán én is. Bárcsak megtanítottál volna, hogyan kell erősnek maradni. Bárcsak olyanná faragtál volna, mint egykor te voltál, mielőtt a kétségbeesés elvett tőled mindent.
Apa átadta a levelet, amikor lerogytál a székre. Minden egyes pillanat kínzó volt, amíg lassacskán feltéptem azt, és kihúztam a sárgás pergament, amelyen girbegurba, ámbár gyönyörű betűkkel sejlettek fel a szavak.
A szavak, amelyek rólam, és a Roxfortól szóltak. A szavak, amelyekkel ténylegesen boszorkánnyá váltam. És a szavak, amivel anya utolsó csepp erejét is a pokolba küldtem.

Az utolsó találkozás
Lehunyom a szemem. Egy... kettő... három... vegyél levegőt. Fújd ki. Égett szagot érzek. Mély levegő. Nyugodj meg. Nem hallok madárcsicsergést. Fújd ki. Akkora csönd van, hogy szinte visszhangzik a leheletem hangja. Szívd be!
Elképzelem magam előtt. Elképzelem, mit akarok látni. Egy emeletes ház, fa burkolat, tágas terasz, a korláton kaspók lógnak, mindenféle virággal. Fehér kis kövesút vezet a terasz pár lépcsőfokához, amelyet beárnyékol a ház bal oldalán húzódó néhány, az égig nyújtózkodó fenyőfa. A ház másik oldalán a virágoskert húzódik. Ezerféle, szebbnél-szebb növény. Hátul zöldséges-és gyümölcsöskert. Anya vagy ott van, vagy a konyhában. Egész biztosan süt valamit, hiszen ő mindig süt, rengeteget, főzni utál, de mindig van valami süti, és istenem, annyira hiányzik már az ízük. Merre vagy, anya? Apa dolgozhat. Nem, mégsem, hiszen ma egészen biztosan itthon maradt, hogy találkozzunk. Talán épp a nappaliban olvas egy újságot, a legújabb hírt bekiabálja anyának, aki csak kuncog rajta, vagy szörnyülködik. Ha sport, akkor csak a szemét forgatja. Vagy ha nem olvas, akkor lemossa a kocsit. Hallanom kéne, ahogy lemossa a kocsit. Mit csinálsz, apa?
Lassan kinyitom a szemem. Mindkettejüknek ott kell engem várnia a küszöbön. Anya, apa karja alá bújva, csillogó kék szemekkel, lazán felkontyolt, szőkés-barna hajával, lisztes kötényben. Apa nyugodt mosollyal, tökéletesen vasalt ingben, szerteszét álló sötét tincsekkel, hiszen ma nem dolgozik.
Az egykor szépen csillogó fa ház, egy kormos, fekete, félig égett romhalmaz. A teraszból alig maradt valami, a fenyők helyén szenes törzsmaradványok. A virágoskert? Nyomtalanul eltűnt. Még mindig érzem az erőteljes szagot, ami körbelengi a házunkat. Füst, tűz, sötétség. Fájdalom. A falak olyan mértékben hiányoznak, hogy belátok a nappaliba. A rongyos kis sárga kanapénkból alig maradt pár rugó, a szőnyeg foltokban hiányzik, a kandalló pedig...
Remeg a kezem. Remeg a lábam. Remeg az ajkam. Ki akar törni a zokogás, és mégsem jön fel semmi, miközben gyatrán közelebb lépek. Emlékek, egy egész eddigi élet, ami ide köt, és hirtelen nem látok mást, mint egy szenes rakás összedőlt gerendát és sárga, rendőrségi szalagot.
Reszketve szívtam be a levegőt, és belemarkoltam a hajamba, miközben áttúrtam tincseimet. Közelebb léptem, közelebb és közelebb. Talpam alatt már recsegetta törmelék. Még mindig bennem van. Ahogy az ajtó elé érek. Ahogy kezem hozzáér a szalaghoz. Ahogy a lerombolt belsőt nézve érzem a fájdalmat és a kínt, és amint menthetetlenül kitör belőlem a zokogás.
Amikor elbúcsúztam szeptemberben anyától és apától, eszembe se jutott, hogy az lesz az utolsó alkalom, ahogy látom őket. Egymás mellett állva, szomorúan, de csendesen. Ez az utolsó képem, mielőtt a vonat elrobog, és még integetek nekik az ablakon, de aztán lassan eltűnök a horizonton.
Igazad volt, anya. Mindenben igazad volt. Hogy ronthattam el ennyire? Hogy haragudhattam rád akár egyszer is azért, mert meg akartál védeni? Megtetted. Sikerült, anya. Én buktam el. Csakis én.
Hagytam, hogy Aaren, apa testvére felrángasson a totálisan szétpörkölődött verandáról, aztán a kocsiig biztasson. Képtelen voltam visszanézni a házra, de ha meg is tettem, csak egy elmosódott pacát láttam. S talán ennyi is. Az egész élet egy elmosódott paca, mi pedig őrült erővel próbálunk belekapaszkodni a részletekbe. Ugyanezt teszem most. Őrült erővel igyekszem megkapaszkodni a szüleim emlékében, hogy a hömpölygő óceán alattam ne rántson magával és repítsen messzire, majd süllyesszen olyan mélyre, ahonnan már nincs kiút.
Az autó kerekei alatt megcsördült az avar zaja. Egy utolsó pillantást vetettem a házra, mielőtt elindultunk, aztán visszahunytam a szemem, teljesen kizárva a hozzám szóló hangokat. Amíg meg nem érkeztünk, nem nyitottam ki.
Szeretlek titeket. Még találkozunk egyszer, megígérem.

A Roxfort, a háború, a levelek, és minden, ami ezután következett
Az első évem az iskolában félelmetesen indult. Tekintve, hogy a nemrég már ecsetelt gyerekkorom okán nemhogy barátaim nem voltak, de alapvetően nem igazán találkoztam más emberekkel, rettentően furcsa volt hirtelen belecsöppenni egy olyan világban, ahol rengeteg emberrel vagyok körbevéve. A tényt felfogni, hogy varázsló vagyok? Viszonylag könnyen ment, miután anya elárulta, hogy ő is az. Az ő családjába elég vegyesen keveredett mágus és mugli vér, de sosem szeretett igazán boszorkány lenni, utálta a Roxfortot, és ezért is remélte, hogy én nem leszek az.
Ezt mondta nekem. Kár, hogy ez nem volt igazság.
Második végéről érkeztem haza, amikor megtudtam, hogy halottak. A vonatállomáson hirtelen nem velük találtam szembe magam, hanem a nagybátyámmal, az ő feleségével és a lányukkal. És akkor már tudtam, hogy valami nincs rendben.
Tizenhárom évesen feldolgozni a szüleid halálát kegyetlen. Tizenhárom évesen feldolgozni, hogy a szüleidet élve elégették a halálfalók, és talán ez vár az iskoládra is, kegyetlen. Persze ezt az égetős dolgot később tudtam meg. Tőle. Amikor a borzalom lehulló lepelként vetette rá magát az iskolára. Ez a következő évben történt, harmadikos voltam.
Egyértelműen a szüleim elvesztése a legfájdalmasabb dolog az életemben, de a háború is valahol a lista tetején áll. A szerencsésebbek közé tartozom, tekintve azt, hogy nem vesztettem el sok barátot, vagy legalábbis ismerőst, hogy nem szenvedtem semmi komolyabb sérülést, de így is azt kívánom, bár ne kellett volna átélnem. Akkor talán soha többet nem kell vele találkoznom.
A szüleim halála után apám testvéréhez kerültem. A kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, ami talán az én hibám is volt, de képtelen voltam rávenni magam, hogy érdekeljen a dolog. Bár a szemembe sosem mondták ki, de tisztába voltam vele, egyrészt borzasztó furának tartanak a boszorkányságom miatt, másrészt, jól tudom, hogy amikor Aaron rám néz, akkor a testvérét látja bennem, aki meghalt egy varázs-háború miatt, amelyhez semmi köze nem kellett volna, hogy legyen. És megértem, hogy fáj neki, mert nekem is fáj ránézni, és apára gondolni.
Apa. Apa. Próbálkoztam, de nem tudok rá nem apámként tekinteni. Még akkor sem, ha törvényesen nem ő volt az. Amikor Aaronék hazavittek és megkaptam azt az üres és hideg szobát, hevert az ágyamon egy doboz.
- Egyszer csak itt volt - mondta csendesen Aaron. - Gondolom édesanyád...
Valóban ő volt. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy ez lehetett az utolsó varázslata. Egy ideig nem mertem kinyitni a dobozt, és milyen jól tettem! Talán nem lettem volna képes feldolgozni az abban találtakat egyszerre a halálukkal.
Anya rám hagyta az egyik nyakláncát, amelyen egy félhold alakú forma lóg, egy csokor levendulát a kertből, amelyeket együtt szedtünk le, hogy aztán kiszáradjon és kidekoráljuk vele a konyhát, és leveleket. Talán akkor írhatta őket, amikor a Roxfortban voltam, de ezek szerint elküldeni sosem volt mersze. Egészen idáig.
Talán az elolvasásuk nélkül is rájöttem volna a dologra, amikor ismét találkoztam azzal a férfival, aki akkor felbukkant a nappaliban, és ehhez elég lett volna egy pillantás. Ha akkor nem is volt egyértelmű számomra az a sok hasonlóság, tizennégy éves fejjel már sokkal inkább. Magamat láttam vissza benne, a kék szemeiben és a vonásaiban.
Ambrose volt a keresztneve, a vezetéknevét anya nem árulta el, de amúgy sem akartam volna tudni. Én mindig Riley maradok, nem fogok lemondani arról az apáról, aki felnevelt. Aki miatt majd szétvetít a fájdalom, mikor eszembe jut az a sok hazugság, és hogy vajon ő tudta-e, hogy nem vagyok a lánya.
Ambrose meghalt a háborúban, és képtelen voltam sajnálni. Nem csak azért, mert halálfaló volt, mert egy kegyetlen, őrült vadállat, aki nem tudta elfogadni, hogy egy nő, aki egykor szerette, már nem az övé, hanem mert ő volt az, aki felégette ennek a nőnek az utolsó nyomait is.
Már épp elég év eltelt, hogy nagyjából összeszedjem magam, de a lelkemen még mindig viselem a történtek töréseit. Nem tudom, mikor leszek teljesen rendben, de próbálkozom. Igyekszem minden erőmmel a dolgaimra koncentrálni, a jelenre, és a múltamra úgy tekinteni, mint valami, aminek valamiért így kellett történnie.



        Jellem

Egy lágy, gyöngéd leányzó, akiről akarva-akaratlanul is süt, hogy valami történt vele. Egy halkszavú, érzékeny ember, akit hamarabb lehet megbántani, mint felhúzni. Gyakran beleolvad a tömegbe, nem egy barátkozó típus, kissé zárkózott és bizalmatlan, azonban ez csak a könnyen lebontható külső réteg, ha valaki kicsit mélyebbre ás, hamar megtalálja benne a szeretetre éhező gyámoltalan kislányt, aki talán néha naivan, de túl hamar kötődik, ha kap egy kis szeretetet és törődést, aki könnyen okozhat meglepetéseket valakinek, aki azt hiszi, hogy ez a lány képtelen megvédeni magát - habár valljuk be, talán kívülről tényleg ez az, amit mutat. Ha bántják, inkább elfelejti a dolgot, eltemeti magában, nem jellemző rá, hogy visszaszól, de persze nincs olyan ember, akiből ne lehetne kihozni olyan oldalakat, amelyek még magának a személynek is ismeretlenek. Nem nevezhetjük hangulatembernek, de a stílusa egyrészt függ a másik viselkedésétől is.
Nyugodt és kiegyensúlyozott, az a fajta, aki még az éles helyzetekben is képes koncentrálni. Okos lány, aki bár nem hangoztatja ezt, ha a helyzet úgy hozza, gyorsan feltalálja magát. Valószínűleg ha a múltja másképp alakul, sokkal közvetlenebb és barátságosabb személy volna, mára túl nagy benne a félelem a bántástól és a fájdalomtól, és nem az a fajta, aki nyit a többiek felé. Ugyanekkor van egy bájos kisugárzása, amely a természetes félénkségén húzódik. Tisztában van vele, hogy sokan a törékeny őzgidával azonosítják, de nem igazán érdekli, hiszen ez ő, és nem tartja túl fontosnak a jelleme építgetését.


         Apróságok

mindig || biztonság; család; kék szín; könyvek, könyvek illata; meleg; macskák, nagymacskák; sütés, főzés
soha || halálfalók; tűz; halál; fájdalom; gyász; pókok, pókhálók; háború; rémálmok;
hobbik || leggyakrabban könyvvel látni a kezében, legyen ez egy regény vagy tankönyv, mindent szívesen fal. Az olvasás kikapcsolja és elrepíti egy másik világba, talán ezért is szereti annyira
merengő || legrosszabb: a leégett házuk látványa, és mellette a tudat, hogy a szülei halottak
legjobb: akkoriban nem azt mondta volna, de így visszagondolva határozottan az, ahogy az édesanyjával sütögetett és kertészkedett, édes tudatlanságban
mumus || mióta látta a házukat porig égve, a tűztől tart leginkább - talán mert ez egyenesen a háborúra és a halálra emlékezteti
Edevis tükre ||  újra a családjával lenni, legalább egy kis időre
százfűlé-főzet || Kékes-lila, füstízű
Amortentia || egy finom, elegáns, fahájas-vaníliás keverék aromája csapná meg az orrát
titkok || Tetszett neki egy végzős fiú, és Valentin-napkor összeszedve minden bátorságát, akart is küldeni neki egy kártyát, de aztán a folyosón véletlen kiesett a zsebéből a cetli és annyira elszégyellte magát, hogy talán valaki meglátta, hogy inkább sosem adta oda neki.
azt beszélik, hogy... || egy depressziós kis őzgida. Ami igazából nem túl meglepő.


        A család

apa || akit az apjának tekint - Matthew Riley; 50 lenne; mugli; halott; igazi apja - Ambrose; kor ismeretlen; vére talán arany, de nem biztos; halott
anya || Lyanne Riley; 45 lenne; félvér boszorkány; halott
Jelenlegi gondviselői || Aaron és Madeline Riley, illetve a tizenhat éves lányuk, Zora
állatok || Kean
Családtörténet ||

Lyanne átlagos boszorkány volt egészen addig a napig, amíg meg nem ismerkedett Ambrose-val, a rejtélyes, mocskosul jóképű varázslóval, szerelmük pedig kalandos és ingoványos volt. Azzal ért véget, amikor Lyaenne megtudta, hogy Ambrose áthúzott a sötét oldalra, és ezzel együtt a nő megpróbált minden szálat megszakítani vele. Azonban egyet nem tudott; a hasában növekvő magzatot. Képtelen lett volna eldobni magától egy új életet, így tehát úgy döntött, hogy elmenekül valahova messzire, ahol talán Ambrose nem talál rá, és ekkor házasodott össze Matthwe-vel is, aki egy gyerekkori barátja volt. Egy idő után megszerették egymást, de a kapcsolatuk csak egy álca volt az elején. Matthew tökéletesen átlagos mugli, átlagos családdal, akik ma már kénytelenek gyászolni az emlékét, hiszen Ambrose haragját nem csak Lyaenne szenvedte el.


        Külsőségek

magasság || 163 cm
testalkat || vékony
szemszín || sötétkék
hajszín || sötétbarna
kinézet ||

Egy törékeny, kedves arcú lány, sűrű szeplőkkel az orcáján, finom, puha, könnyen piruló bőrrel. Szép, de nem egy túl feltűnő jelenség, a ruhatára általában sötét darabokból áll.


        A tudás

varázslói ismeretek ||
Igen tanulós lány, igazából elmondható, hogy mindenből egész jó a teljesítménye. Azon kívül, hogy gyorsan megjegyez dolgokat, élvezi is a tanulást a Roxfortban, érdekli a varázsvilág, ezért nem okoz számára nagy nehézséget a teljesítménye szintentartása. Ám amilyen jó a tanulós tantárgyakban, a seprűlovaglásban annyira nem remekel és a bájitaltan sem a kedvence, ami azt illeti.
pálca típusa || éger fa; 11 hüvelyk; egyszarvúszőr


        Egyéb

avialany||Jessica Clements
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 07. 21. - 15:41:45 »
+1

Kedves Theodora!

Csodás személyiséged van, amit talán a veled megesett szomorú események csak még jobban formáltak. Nem egyszerű elveszíteni szülőket vagy éppen megtudni, hogy az apád egy borzalmas ember. Ám talán mégis csak érdemes többet megtudni arról, ki volt ő, miért választotta a sötétebbik oldalt annak idején. Érdemes tudni, hogyaz ember ki is valójában, mert most még csak az érem egyik felét ismered.
Akadt egy-két elírás és félregépelés, de ezek eltörpülnek a remek kis történet mellett, amit felvezettél. Azt kívánom, hogy legalább olyan izgalmas játékaid legyen az oldalon, mint amilyenre ez az előtörténet sikerült. Élvezet volt minden sorodat olvasni. Ígyhát nem is kérdéses, az előtörténetet:

E L F O G A D O M

A házad pedig a...



Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik.

Üdv,
Elliot

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 08. 15. - 11:57:46
Az oldal 0.308 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.