+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Elsa Channing
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elsa Channing  (Megtekintve 1193 alkalommal)

Elsa Channing
Eltávozott karakter.
*****


○ cloud atlas ●

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 12. 21. - 01:48:27 »
+5

Elsa Chelsea Channing

Think of all the beauty still left around you, and be happy.

       Alapok
jelszó || "Csokifiúk és Meggyleányok."
így ejtsd a nevemet || Elza Cselszí Csenning.
nem || Nő.
születési hely, idő || Kilkeel; 1970.03.17
horoszkóp || Halak.
kor || 30
vér || Arany.
munkahely || Mágiaügyi Minisztérium
 


Kedves anyu -

- Minek írod azokat a kis fecniket?
A latin naplemente megfesti az épp a fazekak fölé hajoló Amaranta arcát, amitől eleinte mondjuk ki, rettenetesen féltem. Hogyne, egy hat éves gyerek számára dadusnak megbízni a gyönyörű, de rossz szellemeket elűző tetoválásokat viselő nőt a szüleim szerint remek ötlet volt, és habár ezzel nem értettem egyet az első két napban, ez az ott töltött harmadik hetem volt már.
Illettünk egymáshoz, mint a borsó meg a héja, ahogy ő mondogatta, és lehet, hogy én voltam a legfehérebb gyerek abban a favellában, akinek szőke haja akkor is elárulta volna, ha valaki átsiklik a furcsán, írt lassan felváltó dél-amerikai brazil akcentus. A gőz fölül figyelt rám, bár egyszerre több dologgal foglalkozott, és az asztalon sorakozó, még nyers saltenyák várakozóan integettek neki.
- Tudod ugye hijita, hogy sosem olvassák el őket? – teszi csípőre a kezét, aztán úgy néz rám, mint aki a lelkembe lát – A mamád és papád nem törődnek ilyenekkel. Nincs idejük írott szöveget olvasni.
- Tudom. – bólintok, és összefirkálom a piros zsírkrétával a papírt – De ha nem írok nekik, olyan, mintha nem szeretném őket. Mama és Papa sokat utaznak, és én örülök, hogy engem is elvisznek, és szeretném, ha tudnák, mi történt velem, amikor nem voltak ott.
Megcsóválja a fejét, aztán visszafordul a bugyborgó víz felé, de csak később, a fürdés ideje után, amikor a csillagok fényesen, de idegenül ragyogtak fölöttünk, akkor hozakodott elő megint ezzel az egésszel.
- Egy szülőnek sosem lenne szabad elhagynia a gyerekét. – ügyes kezei a hajamat fonták be, míg én félálomban elfeküdtem az ölében – Olyan bűn ez, amiért az Isten megbüntet. Ő adja a kincseket, és nem szereti, ha elherdáljuk őket. Mint a mágia, olyan a gyerek, felelősek vagyunk érte, vigyáznunk kell rá, és főleg, meg kell tanulnunk megérteni, mert így működik ez a világ.
- És most már örökre itt fognak hagyni? – nézek föl rá, ami miatt kihullik az épp befont copf az ujjai közül – Itt fogok maradni, brazilul beszélni és brazil kislánynak lenni? Nem baj, én szeretek itt lenni, és már ide tartozom.
- Nem, pequennita, nem váltunk hazát, a szívünkben mindig oda vágyunk vissza. - elnéző mosollyal kezdi előröl – Egyetlen esetben bocsánatos csak elhagynunk a szülőföldünket.
- Mikor?
- Ha szeretünk valakit. Nincs is szebb annál, szeretni valakit. Ha egyszer megtörténik veled, sose fuss el előle, tárd ki a szívedet, mert azért van, hogy átéljen mennyet és poklot, bejárjon álmot és valóságot. Tapasztalj meg mindent, és ne haragudj senkire, lásd meg a szépet, és őrizd az emlékeidet.
Bólintok neki, de nem akarom megint kihúzni a fejem a puha simogatás elől, így becsukom a szemem, és elképzelem, hogy egyszer én is úgy fogok szeretni valakit, ahogy Mama és Papa, és talán mi is bejárjuk majd a világot, mindazt betartva, amit Amaranta elmondott nekem: de ha nekem lesz egy gyerekem, én nem akarom majd, hogy csak levelekben mesélje el, milyen az élete nélkülem.

Majdnem három hetet töltöttem még el ott - Amarantát nem lepte meg, hogy vele maradtam, ahogy az sem, hogy hamar beilleszkedtem a többiek közé. Olyan világ volt ez, ahol mindent szabadott, amíg a másik szabadságát nem sértettük vele: naphosszat szaladgáltak a favellák között, hallgattam a csicsergő portugál nyelvet, ahogy az emberek szavaiban ébredt, és magamba szívtam minden illatot és ízt, amelyek a részemmé váltak. A többi gyerekkel futkostam a parton, kincsek után kutatva, ha zuhogott az eső, vidáman rohangáltunk az párás levegőben mély lélegzeteket véve. Nem számított a szegénység és a kilátástalanság, mert ha beléptél közénk, a viskók között véletlenszerűen focit játszó gyerekeket láthattál, asszonyokat, akik büszkén viselték tartásukat ékszerként valódi kövek helyett, férfiakat, akiknek mindig volt mit mesélnie... Otthon voltam ott, még ha nem is oda születtem, és talán soha nem teszek szert arra a képességre, ami annyira meghatároz engem, akár Dél-Amerikát a forrón égő szenvedély.
Épp nyakig koszosan, de lelkesen léptem be a kis kunyhónk szőttesekkel díszített ajtaján, amikor nem Amaranta mindig elnéző tekintetével találtam szembe magam, hanem az ottaniak tanácsának egyik vénjével. Aszott arca volt, mint egy napon pörkölődött szilvaszemnek, de tengerkék íriszei az enyémbe fúródtak. A nyelvükön szólalt meg, reszelősen és rekedten, mintha régóta nem hagyták volna el szavak a száját, és az akcentusát talán bármelyik utazónak nehezére esett volna megérteni, de nekem nem okozott gondot, hiszen olyan könnyen magamévá tettem a kultúrájuk minden árnyalatát.
- Beszélsz e velem, Kóbor?- a faragott botjára támaszkodott, amit rejtélyes jelek borítottak, és amelynek feje egy asszony felsőtestét formázta - Így ismernek itt, ne meressz sebző szemeket, nem e föld vére és csontja vagy. Álmok álmodója, messzi földek Kóbora.
- Beszélek. - rosszul esett, hogy vándornak nevez, dacosan a szemébe meredtem - De nem vagyok Kóbor. Én már ide tartozom, itt hagytak, és itt jó nekem.
- Nem hallgatsz a Napasszonyra, Kóbor, rosszul teszed. Ő látja, amit mások nem, amit még én sem... Ő is elmondta, nem váltunk hazát, amelyből vagyunk. Hal a tengerhez, madár az éghez, test az élethez, lélek a nemléthez. Te nem itt születtél, Kóbor, tovább állsz majd, és hiányozni fogsz, de ne eressz gyökért idegen földbe soha.
Sötét tekintettel néztem rá, amiért el akarja rontani az örömömet. Az első napokban nem találtam a helyemet, de azóta megszerettem a nedves utcák illatát, a csorba bögréket, az ezer színt, csípős ízeket, a tűz melegét, ami átkarolt a sötét éjszakákon, mikor messziről dal ég a viskók felett a latin hold alatt. Itt még a csillagok is másképp állnak, más a nevük, mást is mesélnek róluk, de ez volt az első olyan hely, ahol örökre el tudtam volna őket nézni. Nem tetszett ez az egész vándorlósdi, haragudtam a szüleimre, amiért elhagytak, és duzzogva belekapaszkodtam abba, amit az élet először nyújtott felém - utólag könnyű belátni, milyen igaza volt akkor a férfinak, de ő ismerte az emberi lélek hullámzását, és nem hagyta, hogy tüskével váljunk el. Felállt, csontjai fájdalmasan nyökögtek, de az alakja határozott volt, ahogy a két szembogara, ahogy felmért velük.
- Kóbor, fogadj tanácsot tőlem. Az otthon nem hely, hanem érzés, nem tudod, csak odabent lakik. - a szívére mutatott, aztán az enyémre - Megtanítom neked a fejek dalát, az idő zenéjét, hogy újra meg újra átéld a történeteket, átélj ezer életet, de magadnak kell megtalálnod majd az otthont. A te néped legilimenciának, oklumenciának nevezi, de te, Kóbor, használd jól, tanulj alázatot, és hallgasd, mit suttognak a füledbe a gondolatok. Soha ne élj vele vissza, Álmok álmodója, és találd meg az otthont a világban. És utána vezesd el ide.
Még nem értettem meg, milyen ajándékot kaptam abban a pár órában, míg a békés eső verte a néhol lyukas tetőt, és az asztalra állított kis gyertya lángja megfestette az arcunkat. Azt viszont megértettem, hogy ez titok, és nem azért tanulok meg dolgokat olyan könnyedén, mert valamiféle csodalény vagyok, hanem egyszerűen fogékony mások gondolataira és emlékeire. A férfi elindított a hosszú úton, de igaza volt: azóta is Kóbor vagyok, és keresem az otthont, millió történeten és életen keresztül. Mindegyik egyetlen csepp csak... de mi más lenne a tenger, mint cseppek összessége?

A szüleim értem jöttek pár hónappal később, és én úgy mentem velük az új országok felé, mint aki nem fél többet semmitől - talán így is volt és van azóta is. Gyerekként bejártam a világot két mágiakutató oldalán, és megtanultam élvezni, milyen, ha ottfelejtenek valahol. Láttam a tavasz csodálatos virágzását Tokióban, tereltem a két bolondot kifelé a Vörös térről egy nagyon emlékezetes kora estén, mivel számukra nem létezett olyan, hogy valamit nem lehet, kénytelen voltam a szegényes orosz nyelvtudásommal kivágni magunkat. Imádom a szüleimet, de szörnyen bolondok mindketten, hogy mennyire, az mégis később derült ki számomra... Bár így utólag az emlék már inkább vidám, mint ijesztő.
Még sosem utaztam mugli járműben, ez olyan hihetetlenül izgalmas, hogy még órákkal később is csak nagy nehezen tud elnyomni az álom: a szüleim elöl pont olyan fáradhatatlanok lehetnek, mint én, de nekik az útra is figyelniük kell, engem elringat a motor búgása, és az ezernyi lámpásként tündöklő autópálya. Mikor először mondták, hogy kipróbálhatnánk az utazásnak ezt a módját is, nem voltam benne biztos, hogy nem katasztrófával végződik majd a dolog, de most örülök, hogy mégis belevetettük magunkat. Fél úton aztán valahogy mégis egy kicsit elaludhattam, mert amikor kicsit később kinyitom a szemem, csodálatos látvány tárul elém: Porto kacskaringós hegyoldala, a borpincék apró szemei pislognak az éjszakában. Letekerem az ablakot, az arcomba süvít a meleg menetszél, a hajamba kap, megtáncoltatja, és kicsit úgy érzem, ez a város várt már minket, és most magához ölel, mint egy barát, akit rég láttunk. Kicsit valahol azért szomorú, hogy nekem leginkább ilyen barátaim vannak, mert ugyan levelezem azokkal, akik elmaradtak mögöttünk, de a legközelebbi kapcsolataim városok, épületek, történetek: bennük úgy érzem, mintha szilárd lennék, van mibe kapaszkodni, míg egyik helyről a másikra öntenek víz módjára.
- Antiga, Mui Nobre, Sempre Leal e Invicta.- a szavakat nevetés kíséri, amíg kisöpröm a tincseket az arcomból és a számból.
- Hogy mondod, oroszlánom? – szól hátra apa, akinek kis gondot okoz a táblákat értelmezni, és ennek ellenére mégsem kap infarktust, amikor épp csak félrekapja a kormányt egy másik kocsi miatt.
- Mas eu não falo português tão mal assim. - mondom és jobbnak látom visszahúzni a fejem, mert az egyik sofőr valami nagyon csúnyát mutogat nekem…
Annak ellenére, hogy időnként kevés választott el minket valami rövid és kínos haláltól, a szüleim a saját területükön kiváló eredményeket értek el: könyveket írtak a mágia más kultúrákban történő használatáról, a hagyományokról, változatokról. Ez, és a kíváncsiságuk hajtotta őket végig a világon, és hogy közben volt egy gyerekük is, az nem akadályozta semmiben egyiküket sem. Tulajdonképpen az ilyen kis kényszerszünetek miatt tanultam meg később sok nyelven, de hogy ez hasznos lesz a jövőben, arról fogalmam sem volt.

Kedves Leon,
a vonatról írok neked, mert már nem volt időnk elköszönni egymástól. Köszönöm szépen, hogy megmutattad azokat a dolgokat, amik annyira fontosak voltak neked, és elmesélted azokat a meséket, amiket neked meséltek. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen tűntem el, de apáék egyik nap gondoltak egyet, és meg akarták nézni, hogy vannak a barátaik Budapesten. Remélem, hamarosan újra találkozunk!
Merci, Elsa


Csúnya macskakaparás az írásom, morcosan nézek fel apáékra, akik már egy órája alszanak a kelet felé tartó, rosszul fűtött vonaton. A kalauznak is én mutattam fel a jegyeinket, és hiába mondta, hogy szépen beszélek franciául, meg milyen önálló nagylány vagyok, attól még jól esne, ha nem is tudom… beszélgetne velem valaki.
Két hónapot töltöttünk Párizsban, anya rokonainál, a Luteceknél, és most, ahogy a szaladó, rohanó tájat figyelem, szeretnék visszamenni a szépen kivilágított szobákba, megint zongorázni az unokabátyámmal, sütiket enni, vagy csak futkározni a kertben a szomszéd gyerekekkel. Pár napig azt hittem, talán itt maradunk örökre, mert minden olyan álomszerűnek tűnt, mintha mind egy regény szereplői lennénk, Papa, aki szivarozott és kávézott a többi férfival, vagy Mama, aki egészen úgy festett, mintha palacsintát akarna nekem sütni, és együtt anyukás dolgokat csinálni. Most úgy alszanak előttem, ahogy igazából ismerem őket: mint két vándor, akiket mindig várnak valahol az újdonságok, az új arcok, és velük szemben az ülésen a kofferjuk. Néha leadják megőrizni, néha magukkal hurcolják, néha pedig elolvassák a nekik írt leveleit, ha ottfelejtették egy állomáson valahol.
Nem haragszom rájuk, legalábbis nem jobban, mint ahogy szeretem őket, de most szomorú vagyok, hogy el sem köszönhettem, és egy újabb ábrándozásról derült ki, hogy csak a képzeletemben létezik. De letörlöm az öklömmel a könnyeket, mert ez már egy másik hely, és nincs értelme könnyekkel utazni, amíg nem is tudjuk pontosan, hová tartozunk igazán.
- Elsa? – szólal meg álmosan az apám – Miért vagy ébren? Nem tudsz aludni? Várj… hiányoznak az új barátaid, igaz?
- Oui, Papa. – bólintok neki – Visszamegyünk valaha Párizsba?
- Gyere ide, kismadár. – magához ölel, és én elrejtem az arcom a dohányszagú, apukás zakójában – Sajnálom, hogy megint fájdalmat okozunk neked. Nem tudom, hogy visszamegyünk e, de neked nagyon tetszett az a város? Nem szeretsz mindig utazni, mindig máshol ébredni? Már kész francia kislány lettél.  Hányadik nyelv is ez?
- Igen, gyönyörű volt. A magas épületek, a puha illatok, a napfény és az, amilyen dallamosan beszélt mindenki körülöttünk. – nosztalgiázom mohón – De tetszett Lisboa is, a dülöngélő hegyoldallal, a meleg napsütéssel és a borokkal. Vagy Monaco, vagy Madrid… Az összes helyet szerettem, ahol voltunk, de soha nem fogunk megállni? Mindig megyünk majd valahová?
Látom rajta, hogy nem szívesen válaszol, csak a hajamat simogatja, kinéz a vonat ablakán, amire most esővíz verődik, pasztellé szelídítve a képeket és színeket. Azt mondták, ez már Ausztria, talán nemsokára odaérünk Budapestre, ahol a régi kollégái élnek.
- Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni. – hümmög – Amikor én voltam annyi idős, mint te, semmit sem szerettem volna jobban, mint utazni, bejárni a világot, megnézni, máshol hogy élnek az emberek. De mi a házhoz voltunk kötve a testvéreimmel, azt ismertük csak, ami azon a birtokon történt, és habár imádtuk a tengert és a hajót a ház oldalában, az nem volt elég. Élvezd ki, amíg tart az utazás, Elsa, mert hamarosan számodra is le kell horgonyoznunk a bárkát. Még pár hónap, és az én okos, hét nyelven beszélő tündérkém iskolába kell, hogy járjon, és azt szeretném, ha oda mennél, ahová én is jártam. Meséltem már neked a Roxfortról…?
Akkor hallottam először a kastélyról, ahol rengeteg diák él, mindig finomak az ételek, és állandóak a dolgok – egy Budapestre robogó vonat egyik kocsijában. Papa csodálatosan tudott mesélni, és szinte vibráltam az izgalomtól, hogy megismerhetem a tornyokkal, lépcsőkkel, elvarázsolt képekkel teli épületet, nekem is lesz varázspálcám, mint nekik, és soha, senkit nem kell többet hátrahagynom búcsúlevekkel.

○●○●

A Roxfort hatalmas élmény volt számomra - egy helyben ülni mégsem volt könnyű. Hozzászoktam, hogy szinte havonta új benyomások érnek, és ez sem volt ingerszegény környezet, de hiányzott belőle az utazás. Megpróbáltam felfedezésekkel enyhíteni a hiányt, és nagyjából negyedéves koromra mindent bejártam, amit csak lehetett. Direkt nem mondom, hogy amit szabadott, mert nem mind tartozott abba a kategóriába...
A szüleimet meglepte a süveg döntése, engem annyira nem. Mindig szerettem olvasni az emberek emlékei között, amióta csak megtanultam, hogyan kell, és bár tiszteletben tartottam a határokat, volt alkalom, hogy fel kellett használnom valami miatt. Például az RBF-vizsgámon... Bárki bármit is gondol rólam első látásra, sosem voltam éppen egy hugrabugos jellem, griffendélesnek pedig talán nem vagyok elég gáncsnélküli. A süveg jót mosolygott rajtam, bár nem tartott sokáig eldöntenie, hogy azok közé tartozom majd, akik segítenek a Mardekárnak lerázni magáról a sztereotípia láncát.
Közben persze minden nyáron követtem a szüleim szövevényes útjait, amelyek az egészen sűrűn lakott metropoliszoktól egyre inkább kifelé nyúltak az ismeretlenbe. Aludtam a szavannán, fejünk fölött csillagokkal, futottam a térdig érő hóban a hegyekben, amikor belerohantunk egy csapat nem túl barátságos hippogriffbe... De ugyanakkor átkoztak is meg, ahogyan meg is áldottak. Szereztem sebeket és barátokat, és olyan hihetetlen élményeket, amelyeket másképp talán csak könyvek lapjairól ismernék. Imádtam a sivatag arcmelengető simogatását, ahogy a partjait mosta a Perzsa öbölben a végtelen tenger, hóembert építeni az Alpokban, majd beszaladni egy kis alkohollal bolondított forrócsokiért. Olyan gyerekkorom volt, amilyen csak a mesékben létezik, még ha a szüleim olykor meg is feledkeztek arról, hogy tartoznunk kellene valahová, hiszen a gyökerek fontosak.
A hatodik évem nyarán történt, hogy miután a hűs erdők ősi varázslattal teli légkörét, és így a Sequoia törzset hátrahagyva ellátogattunk Hawaaira, összefutottam egy újabb mérföldkővel az életemben. A strandon tűzött nap, a fák gyengéden hajladoztak, én pedig kényszerpihenőmet töltöttem a homokos szirtek között, amíg a szüleim egy közeli barlangot fedeztek fel, elég hosszasan. Végül járkálni kezdtem, mert szörnyen unatkoztam, és a fagyim is elfogyott, mikor beleakadtam egy furcsán szakadt, mégis rendezett férfibe. Úgy ült a tengermosta sziklákon, mintha várna valakit vagy valamit. Leültem mellé, és egy darabig csak együtt bámultunk magunk elé, mire megszólítottam.
- Vár valakit? - az angol helyi dialektusát használtam, amitől kicsit idegennek tűnhettek a szavaim.
- Nem. Csak gondolkozom. - szólt a válasz, bár a mondatok angolul érkeztek vissza is, enyhe ír akcentussal.Óvatosan belesimultam a fejébe, emlékek után kutatva, de a testem nem árulta el, hogy megint a kíváncsiságom vezet. Hamar felrezzent mellettem mégis, először azt hittem, talán megérzett.
- Történeteken gondolkozom, de nem olyanokon, amelyeket elmesélnék neked.
- De én szeretem a történeteket. Mindenféléket.
- Az olyanokat is, amiben nincsenek szép királylányok vagy lovagok? Amelyekben halál jár és sötétség, és talán nem is boldog a végük? - a dohányfüst az arcomba csap, és elég keserű, de nem bánom.
- Mindegyiket. Talán azokat a legjobban, ahol nem boldog a befejezés, mert akkor olyan egészen, mintha tényleg megtörtént volna.
Gyanakodva néz rám a bozontos szemöldöke alól, és nagy, kérges tenyerét a fejemre teszi. Talán akkor a parton az összes decens szülő elszörnyülködött ezen, de az én szüleimet túlságosan lekötötte, hogy a part takart részén, egy barlangban kutassanak valami után... És nekem tényleg el kellett hinnem, hogy rúnaírást keresnek. Persze, anyu combján az a folt határozottan rúnaszerű folt.
- Érdekes kis béka vagy te. - jegyzi meg a kapitány hümmögve, aztán elveszi a kezét rólam, és nagyot pöfékel - De legyen hát. Ezt a kívánságot még én is teljesíteni tudom. De mielőtt belekezdenék, kérdeznék én tőled valamit. Nem félsz, hogy egyszer majd a kíváncsiság bajt fog hozni a fejedre?
- De hát én csak egy mesét kértem... - bámulok magam elé a homokba ártatlanul. A férfi mugli, mégis honnan tudhatná, hogy régen az emlékei között vájkálok izgalmas kincsek után kutatva? A furcsán karcos dohányillatban minden lehetségesnek látszik. Még talán az is, hogy kalóz, igazi, aki a hajókat fosztogatja, nem olyan, mint amilyenek mi vagyunk.
- Látom, amit látok. - azt hiszem, le akar teremteni, mert a gondolatainak hulláma egy pillanatra úgy fordul, de aztán döcögő nevetést hallat - De hogy is tagadhatnám meg a történeteimet valakitől, aki úgyis elveszi őket magának? Jobb helyen vannak nálad, mint nálam lennének, de ha elfogadsz egy tanácsot, előbb inkább kopogtass az ajtón, mert lesz olyan, aki kipenderít a teremből.
A legilimencia, mert közben tudtam, hogy valami ilyen bonyolult neve van, olyasmi, amit az emberek tanulni szoktak - nekem sem ment egyik napról a másikra, de nem is volt különösen nehéz elsajátítani. Tudtam, hogy ha a szemükbe nézek, sokkal könnyebb, és ha lágyan lapozok a fejükben, simogatásnak érzik, míg én kiolvashatom az összes emléket. Voltak köztük édesek és csillogóak, mint az ő fejében egy kisgyerek arca, amint dundi ujjaival kapkod felé, de sötétek és szomorúak is, mint egy apró koporsó... Elrúgtam a lábammal egy követ, ami egykedvűen ploccsant bele a hullámzó tengerbe. Szerettem a történeteket, de olykor nehéz volt eldönteni, mit szabad elolvasni, és mit nem.
- Egyszer, mikor kint voltam a tengeren, hihetetlen vihar keveredett. Tépte és rángatta a vitorlákat, hiába vontam be, és bizony imádkozni kezdtem, ami tényleg csak a legvégső esetben fordul meg a fejemben. A feleségemre gondoltam, arra, hogy mi mindent követtem el az életben, és hogy most meg fogok bűnhődni minden rosszért, amit okoztam. Az ég úgy dörgött fölöttem, mintha egy dühös sárkány üvöltött volna a távolban, és egy hatalmas villám világította be a tájat: mintha láttam is volna a sárkányt! - a szeme őrülten csillog, ahogy mesél, azon kapom magam, hogy tátott szájjal hallgatom - Szűzanyám, gondoltam, hát ez még a halálnál is sokkal rosszabb, odalett a józan eszem, ha túl is élem, mind bolondnak fognak nézni ezért. Elhúzott fölöttem egy óriási alak, végtelen szárnyak, és egy újabb villámlás megmutatta a fenevad dühös pofáját, a gonosz szemét, amivel egyenesen engem figyelt! Kiáltozni kezdtem, de ugyan mivel védheti meg magát a magamfajta tengerész egy sárkánnyal szemben? Lecsapott a hajómra, záporoztak a deszkák mindenfelé, én pedig csak kiabáltam, magam sem tudom, kihez, hátha megmentenek. Mégsem akartam egy sárkány martaléka lenni... A vízbe zuhantam, de egy hordó fenntartott, és rettegve néztem a hatalmas pikkelyes testet, a fogakat, a hosszú farkát. Ha akart volna, ott helyben elharaphatja a torkomat, és felfalhat kedvére. Még a lélegzetemet is visszatartottam, készültem már a biztos halálra, mikor felkapta a fejét, és elrepült. A vihar még sokáig tombolt fölöttem, de engem az sem érdekelt volna, ha most már örökké tart, mert megmenekültem... Azóta nem sűrűn mesélem ezt a történetet, remélem, megérted, miért. Ki hinné el nekem, hogy egy ilyen bestiával találkoztam? Csak bolond dajkamese, mondanák. De te pont olyannak tűnsz, aki efféle kalandokra vágyik, és inkább így legyen bennük részed, mint ahogy nekem.


Sok dologban igaza volt: sokkal jobb a történeteket így megismerni, mint átélni. Miután végeztem a Roxfortban, az elvárható jó eredményekkel, amikben csak kis szerepet kapott a legilimencia, sokáig gondolkoztam, hogy mihez is kezdhetnék. Semmi kedvem nem volt tovább ülni a padban, kalandokat akartam, világot látni, még ha olykor veszélyes is, ugyanakkor semmi nem érdekelt jobban, mint az emberek, akiket addig gondolatai szinten közelről megismertem, de ez azért nem ugyanaz, mint amikor pontosan meg is érted, mit miért tesznek. Közel állt hozzám a pszichológia, de nem tudtam magam elképzelni egy irodában, bármilyen kényelmes székekkel is legyen berendezve... így lettem kriminálpszicho-mágus. Rengeteg lehetőség, és magába foglalja mindazt, amiben jó vagyok.
Nem volt nehéz elvégeznem, de utána egyből mást akartam, még többet, ezért követtem a szüleimet, akik akkoriban leginkább az ázsiai kultúrák titkait fejtegették. Évek teltek el, mire újra hazatértem, és habár nem volt sok kedvem aurorként elhelyezkedni, ahogy a végzettségem lehetővé tette volna, valamilyen szempontból mégis belementem. Az volt a hatalmas szerencsém, hogy egy diplomata mellé kerestek kísérőt, és ezt az állást nekem találták ki. A férfit távolról ismertem, az unokabátyám évfolyam és háztársa volt: amikor bemutattak Williamnek, biztos voltam benne, hogy nagyon jó barátok leszünk. Nem csak azért boldogultunk el minden helyzetben, mert a kivételes tehetséges a szavakkal eleve lehetetlenné tette, hogy bajba kerüljünk, de a legtöbb gyakori nyelven én is beszéltem, és persze soha nem mulasztottam el belenézni a tárgyalópartnerek elméjébe, ha szükséges volt...
Az akadémián ismertem meg Walsh Addamson-t, aki az első olyan férfi volt, aki kicsit is kihívásnak bizonyult számomra. Hirtelen kapcsolat volt, kicsit talán elkapkodott is, de nagyjából fél év után megkérte a kezemet, és igent mondtam. Hogy mennyire rossz ötlet volt, azt William tudta meg először, amikor azon az esős, rideg napon bekopogtam hozzá ritka itthonléteink ideje alatt.
- Ez csak egy kis eső, nem állít meg! - de olyan hazugnak érzem ezt. Döbbent vagyok, és valahol éreztem, hogy baj van... olyan ez, mint amikor az ember a körmére pillant egy ijesztő reccsenés után, és szeretné hinni, hogy nem tört be a tövéig, de mégis, tudja, hogy menthetetlen. Nincs reszelő, bűbáj, praktika, ami összeforrasztja azt, ami igazán elvált egymástól. Bokáig merülünk a sárban, az angol tájban, ami olyan idegen nekem, és mégis azt hittem, hogy az otthonomnak nevezhetem. Kopognak a cseppek a fejemen, mert elfelejtettem sapkát hozni, a pulóveremnek pedig nincs kapucnija. Úgy látszik, még az időjárás is azt szeretné, hogy bűnhődjek meg valami miatt, amit rajtam kívül senki nem ért. Nem megyek férjhez, jöttem rá hajnalban, és valahogy furcsán szabadnak érzem magam, mint aki újra levegőhöz jut hosszú fuldoklás után. Kereszetbe fonom a karjaimat, letörlöm az arcomon ömlő patakokat, és az égre pillantok. Tudom, hogy William érti, hogy valami nincs rendben, és mégis úgy tökéletes, ahogy van. Ő is láthatta, hogy az íróasztalán matató ujjaimon nincs már jeggyűrű, nem birtokol senki - talán éppen ez volt a probléma gyökere. Nem tudok máshogy gondolni arra az ékszerre, mint egy örökre megragadott kézre, amit lehetetlen lefejteni a csuklóról, de nem a haldokló könyörgése, hanem egy bilincs az örökkévalóságnak. Nem így kellene látnom, ennek a tehernek édesnek kellene lennie, hiszen ahhoz tartoznék, akit szeretek és megbecsülök.
- Nem megyek hozzá. Neked mondom el először, mondjuk, hogy hozzád menekültem. - cuppogok felé közelebb - Nem arról van szó, hogy nem tisztelem, de nem érzek mást, mint félelmet és rettegést. Mondd el nekem, hogyan mondjam meg neki? Hogyan mondod meg valakinek, hogy egyik nap még ő az egész világod, de a következőn már hozzáérni sem tudsz kínzó pánik nélkül? William, nem mehetek hozzá. Nem szeretem eléggé. Ez nem az a boldogság, amit a szüleimre nézve látok, hogy befejezik egymás mondatait, és egymás karjában keresnek vígaszt...
A szavaim lassan sírásba fulladnak, a ruhám ujjába törlöm újra meg újra a szememet, ahogy megállok a barátom előtt. Megnyugtatóan hat a közelsége, a megértő hallgatása, a csend, amit most nyújt nekem. Annyi mindent éltünk és tapasztaltunk meg együtt, sok kalandot és rázós helyzetet, köztünk a csend már ugyanannyit jelent, mint a szó.
- Tudom, hogy a szüleim különlegesek. Mellettük nőttem fel, és ők annyira szeretik egymást, hogy abban a kötelékben nekem már nem is mindig jut hely. Egész életemben reméltem, hogy én is találok valakit, akinek a másik fele leszek, és a vőlegényem nem az. Nem akarok hazugságban leélni egy életet, nem akarom megkeseríteni az eddigi emlékeinket, de most annyira félek... Félek a holnaptól.
Zuhog az eső a nyakunkba, ronggyá, színtelenné áztat minket. Nem mondom ki, anélkül is tudja, mennyire nem szeretem ezt a rideg brit időjárást. Aki napfényhez, lágy szélhez, ölelő tengermorajláshoz és nevetéshez szokott, elhervad, ha ködben, szürkeségben tartják. A szipogás megtöri a vállaim ívét, és ahogy némán nézek a barátom szemébe, tudom, hogy az a holnap el fog jönni, és én nem tehetek semmit ellene.

○●○●

Az utolsó, háborút megelőző karácsony aztán megint elég emlékezetesre sikerült közöttünk...
Kedves Apa!
Itt a lányod, Elsa. Ugyan nagyon örülök neki, hogy a jóvoltodból megismerkedhettem ezekkel a kedves úriemberekkel, akik egyébként egy kecskét akarnak értem ajánlani neked, de légyszi, ha legközelebb nem jössz ki elém a reptérre, szólj valahogy.
Puszil: A LÁNYOD (az a kis szőke
)

Valahogy ez a Karácsony sem lesz az igazi, és ezt már akkor tudom, amikor a reptérről a hónom alatt a folyamatosan tüsszögő kutyámmal távozom, a bőröndömet magam után cibálva, mint egy karikatúrája az elegánsan suhanó amazonoknak, akik úgy vonulnak el mellettem, mintha talpig kosztümben és gurulós kis kofferekkel születtek volna. Az egyikük még a haját is hátradobja, mielőtt kilép a kora esti hóesésbe, és ugyan megengedek magamnak egy nyelvnyújtást, a fizikai törvényei értelmében alulmaradok a küzdelemben, és az egész reptér végignézheti az őrült szőke ámokfutását a csomagjaival.
Anyu úgy nézett rám, amikor végre megérkeztem, mintha közöltem volna, hogy idén bizony elmarad a Karácsony – ők ugyanis nem naptári hónapok szerint élnek, hanem ahogy eszükbe jut. Jöttem már haza a suliból is úgy, hogy dideregve dacoltak a faggyal, és kékre lilulva integettek nekem a medencének használt kerti tó mellől fürdőruhában, mert nekik akkor éppen augusztus volt.
Habár imádom a szüleimet, és sokszor gondolkoztam el azon, hogy vajon mennyire életképesek ketten együtt nélkülem, most azért kicsit szomorúan fogadom a hírt, hogy december helyett éppen márciust tartanak.
- Elsa, kincsem, mindjárt itt a születésnapod! – nyugtat anyu ezzel, aztán leütet a lóherékkel dekorált étkezőben egy csésze… sör mellé – Gondolj erre, és használd ki a pillanatot!
- Anyu, nem lenne egyszerűbb megmondani, hogy elfelejtettétek, hogy jövök? – azért belekortyolok, ne menjen kárba – Nem sértődtem volna meg vagy ilyesmi, csak akkor otthon maradok, és ott ünnepelek. Majd… nem tudom, a születésnapomon karácsonyozunk.
- Nem, nem kis oroszlánom, a te kedvedért tarthatjuk mind a kettőt. – mosolyog rám szülő anyám, és egy hatalmas doboz díszt lebegtet az asztalra – Kidíszítjük a házat, és mire apád hazaér, már mindkét ünnep hangulata belengi majd a házat! Addig is mesélj, mi újság a fiúkkal? Találtál már valami helyeset?
- Hol van apu? – kérdezem csodálkozva – És nem. Mostanában a… munkámra koncentráltam.
- Hát elment érted a reptérre… - felnéz egy nagy halom girland közül – Ó, hát… akkor tényleg nemsokára visszaér. Viszont Elsa, hallgass rám: ha huszonöt éves korodig nem találod meg az igazit, utána már nagyon nehéz lesz. Addigra már minden jó pasi megállapodik, gyereket vállal, aki meg nem, az vagy elvált már, és esze ágában sincs megállapodni, vagy soha nem is akart, és akkor füstbe ment a terv. Hány éves is vagy most?
- Huszonhat, anyu.


A háború valóságos rémhírként érintett, pedig felkészülhettem volna rá. Annyira akartam, hogy minden a régi maradjon, és minket ne érjen el a szele, hogy ezért feláldoztam lényegében mindent... csak akkor jöttem rá, hogy nem fordíthatok hátat többé menekülve, amikor a szüleim kiköltöztek az otthonunkból, és anya rokonaihoz távoztak Chicagóba, magukkal vitték az unokabátyámat és az utolsó lehetőséget arra, hogy homokba dugjam a fejem. Utánuk szaladtam még a kertben, kikerülve a fura szobraikat, és megragadtam a kezüket.
- De ne menjetek! Meg fogjuk tudni oldani! Ez csak... valami, ami majd elmúlik. - ziláltam, és a lihegésembe rengeteg kétségbeesés keveredett. Nem sokkal korábban veszítettem el a biztonságot az életből, először Walsh, aztán az ostoba vérelmélet miatt William, a barátaim... Még Annmarie is köddé vált, és még mindig lehajtott fejjel rettegtem, ki lesz a következő. Anyám, aki sosem vett semmit komolyan, a fejemre tette a kezét, és aztán magához ölelt.
- Kicsi oroszlán, mi most elmegyünk, mert nem akarjuk, hogy a felfedezéseink olyan emberekhez jussanak el, akik csak ártanának velük. Eljöhetsz velünk, de te harcolhatsz azért, ami fontos neked. A világodért, az emberekért, a történetekért, ami miatt annak idején ezt az utat választottad. Apáddal büszkék vagyunk rád, és tudjuk, erősebb vagy, mint amilyennek bárki képzelne. Sayonara, Elsa!
Tudtam, hogy igaza van, menniük kellett, mielőtt elérik őket. Ott maradtam a soha nem nyírt pázsit közepén, és megint csak a nyakamba zuhogott az eső. Egyedül voltam. De nem sokáig...
Auror voltam, és akkor, életemben először talán lelketlen is. Miután köztudott volt, hogy a Minisztérium elbukott, nem akartam a hatalom eszköze lenni, csatlakoztam a Főnix Rendjéhez, mint előttem sok más kollégám. Az ő küldetéseiket teljesítettem, bár ez a nyelvtudásom miatt sokszor külföldön zajlott, és soha nem lehettem biztos benne, hogy visszatérésemkor nem újabb hiányzó barátokat látok majd magam körül. Ebben az időszakban csak altatókkal tudtam pihenni, de még olyankor bűntudatom volt, amiért nem dolgozom elég keményen a szabadulásért, a békéért. Kutattam az ismerőseim után, olyan módszerekkel, amelyek a legilimenciából adódtak, de a párbajozási képességeim sosem voltam túl jók, amire képes voltam, mindig a képességemmel értem el.
Hihetetlen volt részt venni az ostromban, túlélni, és rájönni, hogy a világunk behegedő sebei nem egy legyőzött holttest fölött csengő imádságok, hanem valóban, azoknak a cseppeknek a tengere...

A háborút követő első napok eleinte hősiesnek tűnhettek bárkinek, de hamar valami egészen mássá fejlődtek a szememben, és nagyon hamar rá kellett jönnöm, mennyire nem való ez az egész nekem...
Kedves Rosa,
megint két napja nem találkoztunk, szóval most hagyok neked egy cetlit a hűtőn, légyszi, vegyél tejet, mert ha még egyszer az üres dobozzal találom magam szemben, ígérem, a párnád alá teszem majd.
Velem minden oké, ha kérdeznéd, de felejtsük is el Benedictet, ha lehet…
Puszil: Elsie


Szomorú mosollyal ragasztom ki a kis, tehenekkel díszített post-itet a többi szivárványszínű mellé, aztán megfordulok, hogy kezemben a nehezen megszerzett teámmal bemenjek a békés kis magányban élvezkedni végre a szabadnapomon, amikor átbukom Liza elém piszkált kis tányérjában, és olyan csodálatos technikával vágódom hasra a konyhakövön, amit ha tanítanának, sem menne ilyen jól senkinek. Sokat elmond a túlélési képességeimről, hogy üvölteni is elfelejtek, és csak a kíváncsian odacammogó (persze, semmi sietség!) kutyám nyalogatja meg az arcomat az édes ital néhány cseppjét remélve. Egyedül fogok meghalni… és felfalnak a farkaskutyák… illetve dehogy farkaskutyák, csak egy hízásnak indult francia buldog.
Mondjuk ki, az a randi rettenetes volt, szörnyű, szinte már negatív epifánia, de még mindig nem esett bele a legrosszabbak közé – azokat az olyanok vezetik, mint A Randi, amikor kivertem a saját fogam, vagy A Randi, amikor felgyújtottam a saját hajamat, szóval Benedictnek esélye sem volt alulról súrolni a lécet. Miközben feltakarítom a néhai, jobb sorsra érdemes teát, bedobom a pólómat a mosásba és hasonló elfoglaltságok, eszembe jut a pasi félénk mosolya, és hogy akkor még nem is sejtettem, milyen borzalmaknak fogok elébe nézni hamarosan…
- Ööö helló, Elsa. – köszönt rám vidoran – Hoztam neked virágot.
- Látom. Köszönöm. – mosolygok vissza, bár bevallom, nem krizantémra számítottam – Kedves tőled.
- Gyere, adj egy puszit!
Végül nem adtam, de kaptam rögtön hármat is, és ugyan megpróbáltam odébb slisszolni ártatlan arckifejezéssel, nem sikerült. Míg kínosan törölgettem az arcom, Benedict berángatott egy még a gesztusainál is furább helyre, és percekkel később már az étlapot bámultam, arra gondolva, vajon ez nem egy jól kitervelt szívatás e?
- Khm, Benedict? – néztem fel – Mi az a… búzafű-lé? Mármint értem, ami ide van írva, de nem egy kávéról volt szót?
- Milyen kis vicces vagy, Elsa! – ragadja meg a kezemet – De én csak kizárólag bio alapanyagokból készült, tökéletesen ellenőrzött ételeket és italokat fogyasztok, remélem, megérted.
- Ja… allergiás vagy valamire? – mikor hátrébb húzom csak egy kicsit, újra lecsap.
- Nem, dehogyis. Csak én ilyen… környezettudatos vagyok, érted. Utálom ezt a mai rohanó világot… de benned látom a lehetőséget. Most még te is olyan vagy, mint azok az emberek, akik mirelit hamburgert esznek otthon a buta sorozataik előtt, aztán mérgező kávéval töltik tele magukat egy irodai munka kedvéért, és közben a technika rabjai… de én megváltoztatlak, Elsa. És gyönyörű leszel.
Ember még nem futott olyan gyorsan vissza a mirelit hamburgereket tartalmazó, buta sorozatoknak tökéletes helyet nyújtó otthonába, mint én. Benedict azóta kétszer hívott, én meg ennek a dupláját ittam meg kávéban, hogy valahogy megbosszuljam rajta, hogy még fél óráig szórakoztatott azzal, hogyan fogja megtermékenyíteni a méhemet újra… És a legrosszabb, hogy ő tényleg jót akart vele.
Mint ahogy Liza, aki szuszogva leül mellém, és az orrával felém lökdösi a néhai bögrém néhány darabját, és én savanyú mosollyal megsimogatom az egyetlen lényt, aki valószínűleg valaha is megértett.

Úristen, láttad Rowle ma milyen szexi volt? Te nem gondoltál arra, hogy milyen lenne bekopogni az irodájába, és...?
Grazi


GRAZIELLA! Veled ellentétben én nagyon komoly munkát végzek, és neked is valami ilyesmit kellene, ha nem kötne le a kollégáink bámulása.
Elsa
U.I.: Láttam... És nem. Bármit is képzelsz róla, már a múltkor elmondtam, hogy az fizikailag nem lehetséges.


Nem fizetnek meg ezért - most már a leghatározottabban biztos vagyok ebben a kijelentésben. Nagyon nyomasztó a légkör körülöttünk, és ezt most a nézők között üldögélő kolléganőim lelkesedése sem dobja fel. Próbálom magamban mormolni, hogy minden rendben lesz, mégis olyan ideges vagyok, mintha én ülnék a vádlottak padján, a reggel feltett körömlakk persze már rég megboldogult, Liza úgy nézett rám, mintha soha többé nem mennék hozzá haza... most kicsit úgy is érzem magam, a rám szegeződő tekintetek között. Persze, velem szemben Kean Atyaúristen Rowle, akiről annyit hallottam mostanában, hogy egy egész könyvet írhatnék, és még mindig ki lehetne mellé adni kiegészítéseket.
Megpróbálok a vádlottra koncentrálni, de igazából az sokkal jobban foglalkoztat, hogy mit bámul mindenki előttünk...? Kihajolok egy kicsit, a Wizengamot tagjai úgy figyelnek előre, mintha valami igazán izgalmas rajzolódna ki az emberek között. Nem a vádlott érdekli őket ennyire, ez biztos, ő ugyanis a legkevésbé sem feltűnő a rongyaiban. Szegény szerencsétlen, láttam az emlékei között, hogy rengeteget éhezett, és habár egyértelműen bűnös, semmi okunk nem lenne rá, hogy mi is úgy bánjunk vele, mint mások az állataikkal sem szoktak. Emberek vagyunk, ez kellene, hogy megkülönböztessen bennünket, mégis, a sovány férfi karját véres sebek borítják, amiket már az elkapása után szerzett...
Najó, ez nevetséges, itt csak én próbálom komolyan venni az ügyet? Már alaposan belemásztam az emlékeibe, épp készültem leírni, milyen gyerekkori traumák vezethettek a tinédzserkori devianciához, aztán a szervezett bűnözéshez való vonzalomhoz, de ezt lehetetlen úgy, hogy közben a körülöttem ülők úgy merednek előre, mintha Kingsley Shacklebolt sétált volna be ide anyaszült meztelenül. Nem hajlanék rá, hogy csak úgy elengedjem a mai munkánkat, de mikor már a mellettem helyet foglaló decens úriember is követi őket, akkor nem bírom tovább, meg kell néznem, mégis mi a fenét bámul mindenki előttünk...?
Kean Atyaúristen Rowle. Itt ülünk egy tárgyaláson, egy ember életéről döntünk, és a Wizengamotot nem érdekli semmi más, csak Kean Atyaúristen Rowle. Próbálom feldolgozni a tényt, de egyszerűen nem sikerül, ez valami olyasmi, ami meghaladja a képességeimet.
Megrázom a fejem, és bőven ki is esek a koncentrációból, amit a halálfaló élénk vigyorgással fogad, én meg arra a következtetésre jutok, hogy az ágyamban kellett volna maradnom, mert egész egyszerűen nem tudnak eleget fizetni ahhoz, hogy ép ésszel kibírjam ezt az egészet.
Mikor épp mély sóhajjal folytatnám, észlelem az idegent a fejemben, és alapból talán pánikba esnék, de tudom, hogy semmi olyat nem láthatott, amit nem akartam. Mégis jó volt valamire az a néhány csendes öt perc, amit más nők magazinok lapozgatásával, vagy mondjuk Rowle bámulásával töltenének, ugyebár...
- Csodálatosan tiszta, ahogy mondja, lehet, hogy ez meglepetést okoz, de a folyóvíz bevezetése óta az emberek élnek az áldásos hatásaival.
Sokszor mondják, hogy fejben jóval komiszabbnak tűnök, de ez azért lehet, hogy amíg a való életben van lehetőséged szembekerülni a beszélgetőpartnereddel, a gondolatok között már nagyon kényelmetlen esetleg egy hirtelen megszólaló hang. Évek óta nem tapasztaltam hasonlót, de ez nem jelenti azt, hogy tárt karokkal fogadom.
Várjunk, belső ellenőrzés? Amíg próbálom kitessékelni a hívatlan vendéget, ez azért eléggé meglep. Megértem, hogy szükség van rá, de tényleg képesek voltak a feletteseim úgy ideültetni egy legilimentort, hogy nem bíznak meg benne kellően? Most persze magamra értem, az illető nyilván élvezi a bizalmukat, de már érzem, hogy el kell beszélgetnem velük a munkahelyi morálról... Könyörögtem Williamnek, hogy maradjunk ott, ahol a legnagyobb problémánk az lehetne, hogy törjük fel a kókuszdiót, vagy hasonló, és akkor nem kerültem volna egy olyan csapdába, ahol borzasztó a kávé, korán kell felkelni, és a főnökeim elfelejtenek ilyen apróságokat közölni velem, vagy a kollégámmal.
- Nem, én egy jól fejlett szobanövény vagyok, látja, az a kedves kis páfrány ott a sarokban. Ne is foglalkozzon velem, majd jön a személyzetis, és megöntöz.
Felpillantok a közönség soraira, de egyelőre nem jöttem rá, melyikük lehet az. Igen, látom, a hátsó fertály rég elaludt, csak ők nyitott szemmel is művelni tudják ezt, aztán ott van Amanda és Daisy, akik némán csöpögő nyállal bámulják Rowle tarkóját, mintha azt is az angyalok kezei faragták volna tökéletesre... Nem értem, miért olyan ez a férfi közöttünk, mintha az ifjú Hugh Heffner lenne. Se nem elég sármos ahhoz, hogy még a nyakán göndörödő tincseket is ilyen imádattal kelljen isteníteni, se nem elég titokzatos, hogy mondjuk az a nőket megszédítő rejtélyesség legyen a titka. Tényleg érthetetlen számomra ez az egész, igazából még annyira sem érdekes, hogy ezt az egész jegyzethalmot rápazaroljam. Tovább siklik a tekintetem a bent ülőkön, de egyelőre fogalmam sincs, ki szólított meg... Az ügy már úgysem érdekel senkit, leköti őket az isteni férfiú bámulása, így legalább addig végezhetem a dolgom, amíg ők a fokozott nyáltermelésükkel vannak elfoglalva.
- Nem, köszönöm, én bízom a személyzetis öreg hölgy évtizedes szakértelmében, ő ugyanis valószínűleg azért érkezik a munkahelyére, hogy az olyan szobanövényekkel foglalkozzon, mint én, ami lényegében a hivatása, nem pedig ártatlan kollégáit egrecíroztatja más tizedik perce, kicsit sokáig elidőzve az olyan emlékeken, ahol az illető fürdőruhában van.
Mert igen, láttam ám, hogy a minisztériumi átvilágítás nem minden esetben teszi nélkülözhetetlenné az ilyen jellegű képek átlapozását is...
- Vajon van olyan emberi lény ezen a bolygón, aki nem hallott még a nagy Kean Rowle érdemeiről? - fordítom kicsit oldalra a fejem, és ha már bemutatkozott, most már engedve a közakaratnak, én is a szemébe nézek - Volt és van hozzá szerencsém. A híre még az ilyen egyszerű kis páfrányokat is eléri, mint én.
Valószínűleg egy kő alá kellene költöznöm, ha végleg ki akarnám zárni az életemből a létezését... Azt hinné az ember, hogy ha kinövünk a tinédzserkorból, a népszerű emberekért való rajongás megszűnik, vagy legalábbis mérséklődik közöttünk, de ha mérni akarnám, mennyire nem tudok szabadulni az őt övező istenítéstől, egy tízes skálán, ahol mondjuk Harry Potter a maximum, ő egyenesen Harry Potter és valamelyik Beatles tag szerelemgyereke kellene, hogy legyen. Hmm, remélem, ezt most nem hallotta, mert akkor számíthatok néhány kellemetlen kérdésre a feletteseimtől..
- Most nagyon elszomorodtam. Már olyan biztosan elterveztem az álomesküvőnket, ahol a naplementében cserélünk gyűrűt egy békés kis görög szigeten a szüleink szeme láttára... Egyébként a híre megelőzi, már nem is kell igazán bemutatkoznia. - ha eddig azt is hittem, hogy általában szimpatikus első benyomást szoktam tenni, most már nem nem maradtak kétségeim afelől, hogy nem kizárólagosan. De tény, ritkán ismerkedem meg úgy valakivel, hogy az rögtön az emlékeim között néz szét, majd a gondolatok intimitását figyelembe sem véve elcseveg velem.- Mr. Rowle, ha nem éppen lezárnom kellene a gyanakvásra okot nem éppen adó emlékeimet ön előtt, akkor mondjuk, kettőnk közül legalább az egyikünk elvégezhetné azt, amiért a fizetését kapja. Sajnos nem mindannyiunknak adódik meg a kegy, hogy kizárólag vélt sármos külseje alapján honorálják.
Hallgatom egy darabig a válaszait, de ami azt illeti, nem túlságosan meggyőzőek.
- A pimaszság nézőpont kérdése. Egyesek úgy tartják, a válaszaim tartoznak ebbe a kategóriába, mások pedig úgy, hogy legilimentorként valakiről fürdőruhás képeket nézegetni az. Tudja, Mr. Rowle, én a leginkább azt szeretném, ha nem latolgatnánk ennek a vélhetően komoly agylágyulással egybekötött katasztrófának a részleteit, biztos vagyok benne, hogy minden más munkatársnőm odáig lenne a lehetőségért, de engem jelen pillanatban csak egy kávé gondolata izgat fel, nem a házasság, pláne nem önnel. Nem is kell a pletykákat figyelembe vennem, elvégre őméltósága úgy vonul el közöttünk, hogy már nem is kell a szóbeszédnek hinnünk. Ne fáradjon a cáfolattal, nekem nem kell bizonyítania semmit.
Ekkor aztán olyat lép, amire tényleg nem számítottam: mikor hívod el az embert vacsorázni, aki éppen vérig sért a saját fejedben? Azért annyira persze nem tudott kibillenteni az egyensúlyomból, hogy ne tudjak rá válaszolni...
-  Az ellenállás joga alaptörvényi jogunk, Mr. Rowle, bár tudom, vannak emberek, akik efölött állnak nagyszerűségüknek köszönhetően. A szobanövények nem vacsoráznak, egyébként is a ma estét egy sokkal kedvesebb társaságban fogom eltölteni, egy olyan... lény társaságában, aki a többszöri felszólításra már nyilván nem bámulná ilyen feltűnően az emlékeim között a lehetőséget, hogy rájöjjön a nevemre.
 Murphy törvénye, hogy amikor lázasan kutatunk egy használható úriember képe után, akit felidézhetnénk, mint a ma esti partnerünk, senki nem jut eszünkbe. Lassan, de biztosan beúszik a tudatomba Liza képe, és ezzel párhuzamosan sikerül az eddig sebesen mozgó tollamat is elejtenem. Szerencsére a bíró éppen beszél, így senkinek nem tűnik fel, hogy én most szépen előrehajolok, és felveszem... Senkinek, aki nem közvetlenül velem szemben ül. Csodálatosan alakul ez a nap.
 - Rendben, a talán a társaság nem beszél folyékonyan a nyelvünkön, illetve ha nem simogatom meg a hasát, hajlamos megsértődni, de ettől még határozottan udvariasabb, mint ön. Ne nevezzen aranyosnak. Felteszem, nem olvasta a Gyűrűk urát, de már abból az örök érvényű történetből is kiderült, hogy nem jó ötlet aranyosnak nevezni valamit, ami később esetleg a baltájával támad az emberre. - végre elérem a tollat, és visszaegyensúlyozom magam a helyemre. A vádlott vigyorog, de rajta kívül senki nem vett észre semmit.
- Tudja, Mr. Rowle, inkább vállalom a bunkóságot, minthogy az udvariasságom oda vezessen, hogy elmenjek önnel bárhová is.
Mégis, nem fogok csak úgy itt ülni, és mivel már édesmindegy az ügy szempontjából, mit csinálok, kipróbálok valamit.
Szemkontaktust létesítek, mert habár általában enélkül is működik, Rowle ügyes legilimentor... és amikor rámosolygok, és azt hihetné, épp jégcsapként olvadok meg, egy jól irányzott szúrással bent is vagyok az emlékei között.

○●○●
Naplózva

Elsa Channing
Eltávozott karakter.
*****


○ cloud atlas ●

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 12. 21. - 02:59:40 »
+3

○●○●

Nincs sok időm, mert azért egy ennyire gyakorlott emberrel szemben kevés esélyem van, de azért lássuk, megtudok e valamit a nagyszerű aurorról...?Érzem, ahogy beenged, bár sok minden nyugszik a felszín alatt. Most nem fejtem fel azokat az emlékeket, talán nem is sikerülne, csak hosszas munkával, így lazán elengedem a fonalakat. Nevetséges ez a vacsorára invitálás, ráadásul éppen oda...
 - Liza nem növény, és még legrosszabb pillanataiban sem tud annyira undok lenni, mint ön, Mr. Rowle. Voltam már az Eiffel-torony tetején, és biztos vagyok benne, hogy ezt tartja a romantika netovábbjának, de ez csak arról győzött meg, hogy roppant fantáziátlan.
Felületes munkát végzett, ami az emlékeimet illeti, de miután egy kicsit körbe néztem nála, amúgy is a saját védelmemre figyelek már. Ha eddig elszalasztotta a lehetőséget, most már nem adom olyan könnyen.
- Ez csak azt jelenti, hogy még legilimentorként is elérte azt a páratlan eredményt, hogy alábecsüli az emberi természetet. Komoly teljesítmény, Mr. Rowle. - lezárom az összes csatornát. Nem kétlem mondjuk, ha továbbra is beszélni akar hozzám, az menni fog, de ha az emlékekre lenne kíváncsi, erősebb falba ütközik, mint eddig.
- Viszont jól értem, a nagy Rowle magányosan fog vacsorázni? Elfogytak a hölgyek és férfiak?
Csupa meglepetés ez a férfi. Eleinte veszi az akadályokat, aztán hirtelen átmegy sértődésbe. Egy rövid odaszúrás után feloldja a saját csatornáit is, aztán csönd telepszik ránk. Nem tudok visszatérni olyan könnyedén a vádlotthoz, zavartan tekintek a kezemre, aztán újra föl, míg körülöttünk zajlik a tárgyalás, amiről már rég nem tudom, hogy alakul.
Lehetséges, hogy megbántottam? Játszom egy sort zavartan a tollammal, és persze megint leejtem. A halálfaló erre már teljesen nyíltan felnevet, mire a kínos csöndben kell megint összehalásznom magam elől, de most a legkevésbé sem érdekel... Vajon tényleg megbántottam? Nem úgy tűnt, mint akit ilyen könnyen meg lehet. Vagy most csak átment duzzogó kisgyerekbe, mert nem kapta meg, amit szeretett volna? Vajon lesz olyan alkalom, amikor a pszichológiai tudásom az előnyömre válik, ahelyett, hogy még rosszabb helyzetekbe keverne?
- Mr. Rowle...? - kérdezem halkan, bár azért még nem tanúsítok bűntudatot- Mit szólna egy kávéhoz?
Igen, kimondtam. Lehet, hogy ez a vég kezdete, de valahogy sosem szerettem látni az emberek szomorú arcát magam körül. Talán áldozatul estem egy nagy gyereknek, de... sose legyen nagyobb bajom. Igenlő a válasz, bár persze nem simán, egyszerűen, mint más normális embereknél. Mikor azonban kijelenti, hogy nem tudja, mit fog írni a jelentésébe, én is kizökkenek kissé.
- Ne is mondja... fogalmam sincs, mit fogok beleírni. Akkor ott találkozunk... bár van belőle néhány, látom, melyikre gondol.
- A vádlott bűnös! Kíván valamit mondani az utolsó szó jogán?
- Igen! Remélem, látok majd még az életben olyan szórakoztató dolgot, mint a velem szemben ülő kishölgy monodrámája... csak nem randija lesz? Gratulálok. Ne szúrja el.
Na és ez az a pont, amikor annyira meglepődöm, hogy a hirtelen előrehajolással mindent leverek magam körül, ideértve az iratokat, a pergameneket, a tintát, a pálcámat, és amikor csak egy zavart mosollyal ülnék az egész után a kínos csendben, még a tollam is lezuhan, harmadszor is. Megpróbálok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, és inkább csak mosolygok tovább...

○●○●

         Jellem

Elsát könnyű észrevenni - miután egy egész gyűjteményre való pszichológiai lexikont ejtett a lábadra, elbűvölő mosollyal kér elnézést, és hív meg aztán egy kávéra bocsánatkérésül. A legjobb barát, amennyiben szükséged van rá, ott ül melletted a macska vajúdásánál, a szakításnál, és minden egyéb zűrnél, rendületlenül ápolgatva a testedet és lelkedet. Épp ezért nagyon könnyű félreismerni, a türelmes, barátságos személyisége komoly ravaszságot takar, amellett soha nem félt kihasználni a képessége adta lehetőségeket. Nem a leghíresebb auror, és kevesen tudnak legilimentori, valamint oklumentori képzettségéről is, de neki ez nagyon is megfelel ahhoz, hogy elérje, amit szeretne.
Már diákként szeretett harcolni a sztereotípiák ellen, főleg, ha azok még társadalmi problémákhoz is társultak. Aranyvérű nevelése lényegében hiányos, mert bár rengeteg nyelven beszél, és komoly tárgyi tudást halmozott fel, sem ő, sem a szülei nem foglalkoztak soha igazán a származásukkal esetlegesen járó kötelességekkel - Elsa a legkevésbé sem viseli jól a monotonitást, az irodai munkát nem neki találták ki, és miután nem tud beilleszkedni a szigorú kötelességek közé, sosem volt igazán egy született aranyvérű benyomását keltő személy, bár a varázslók társadalma már jó ideje rájött, milyenek is pontosan a Channingek...
Nem szereti bevallani, de van egy komolyan romantikus oldala is, ami hatalmas pofont szenvedett az eljegyzése felbontásakor, és ami oda vezetett, hogy a szokásosnál cinikusabban lássa a témát, holott otthon rendszeresen olvas ilyen jellegű irodalmat. Sok apró ügyetlenségét mindig megpróbálja komolysággal palástolni, bár ez ritkán sikerül, ilyenkor inkább már csak mosolyog az esetleges szerencsétlenségen. A sok, mugli között tett utazásnak köszönhetően biztosan elboldogul a varázstalanok között, sőt, kifejezetten rajong a műszaki eszközökért, és minden olyasmiért, ami megkönnyíti az életét. Kevesen tudják róla, de tekintélyes játékgyűjtemény tulajdonosa, és előszeretettel jár moziba is, a legkevésbé sem hozható zavarba technikai újításokkal.
Empatikus, kíváncsi természete olykor elragadja, de alapvetően jó beszélgetőtárs, és amennyiben az illető, akivel az élet adott esetben összehozza, rendelkezik érdekes történetekkel, valószínűleg örökre a barátjának tudhatja majd, jóban és rosszban egyaránt.
Erősség ||
Empátia ○ Kreativitás ○ Szociális érzékenység ○ Találékonyság ○ Ravaszság

Gyengeség ||
Forrófejűség ● Kishitűség ● Tiszteletlenség ● Feledékenység ● Bántó őszinteség


         Apróságok

mindig ||
  • Érdekes emberek és a történeteik
  • Utazni - minél távolabb, annál jobb
  • Új dolgok kipróbálása a horgolástól a tandemugrásig
  • A gasztronómia árnyoldala - bizarr receptek & még bizarrabb alapanyagok
  • Fiktív univerzumok: játékok, könyvek, filmek
  • Család, barátok, egyéb állatfajták
soha ||
  • A munka világa - túlóra, koránkelés, papírmunka
  • Rasszizmus és vérelmélet, politika
  • Rossz kávé
  • Feladni és nem küzdeni valamiért
  • Erőszak, kegyetlenkedés, rosszindulat
  • Labdával játszott sportok
hobbik ||
  • Kimozdulni a barátokkal, utazni
  • Alvás
  • Sportolni - labdák kizárva, a balett előnyben
  • Főzni & sütni, zenét hallgatni, olvasni
  • Videójátékok és a technika
merengő ||
  • Bármelyik szülőkkel és utazással kapcsolatos emlék,
    de kiemelkedik közülük Brazília, amely a
    teljes szabadság élményével ajándékozta meg.
  • Az álmatlan, háborús éjszakák,
    amikor csak gyógyszerrel tudott elaludni.
mumus ||
  • A halott szeretetteit látná egymás után,
    amint különböző halálmódkon hunytak el,
    végül saját magát, elégetve.
Edevis tükre ||
  • Saját magát látná egy egyelőre
    nem kivehető arcú férfi oldalán, akivel együtt
    fedezik fel a világot.
százfűlé-főzet ||
  • Égszínkék, a szemére emlékeztető árnyalatú,
    homok és narancsszín csíkozású mintával körbeölelt,
    kissé vattacukorállagú kotyvalék, amely erőteljesen
    levegős érzetet kelt a szájban, édes pezsgő illatú és ízű.
Amortentia ||
  • A sivatag illata, annak a bizonyos férfinak a parfümjével
    keveredve, mellette a frissen mosott ruháké.
titkok ||
  • A legközönyösebbnek látszó, aztán hazaérve
    pizsamára vedlő kocka, akit ismersz.
  • Mindig segített magán a képességével a
    vizsgahelyezetekben egy kicsit...
  • Bár letagadná nyíltan,
    képtelen száraz szemmel átvészelni egy romantikus
    vagy megható filmet.
  • Énekel és táncol, ha azt hiszi,
    nem látja senki.
azt beszélik, hogy... ||
  • Nem ő a legélesebb eszköz a Lutecek
    fiókjában - komoly tévedés.
  • Szörnyen perverz, ezért ül ott a legtöbb
    tárgyaláson - inkább csak szörnyen kíváncsi.
  • Az utazásai során több férfival ismerkedett meg,
    mint amiről hajlandó beszélni - vannak jó sztorijai,
    de elég sok haragosa is...
  • Az egész családja őrült tudósokból áll -
    az egyetlen, amit a Luteceket ismerve biztosan ki lehet jelenteni.

○●○●

         A család

apa || Cedric Miller Channing; 74; aranyvérű, mindig zökkenőmentes, bár a részéről aggodalommal teli,mióta a férfi egyszer meglepődött rajta, hogy van egy lánya.
anya || Anna Rosalind Lutece; 71; aranyvérű, a lehető legjobb, ha nem tekintjük, hogy mindig inkábba húga volt az anyjának, mint a lánya...
állatok || Liza, a francia buldog. (És a szülei...)

Családtörténet ||


Amikor a legelső Channing a kissé részeges lábát az ország földjére tette még kalózként, biztos volt benne, hogy ez lesz az a hely, ahol kiélhetővé válik számára az összes addigi, kényszermunkával és veréssel honorált vágya, melyek közé az ivás, a tudatmódosítók és a nők tartoztak leginkább, és ezt a szép hagyományt azóta is őrzik a leszármazottai, lehetőleg hivatkozva az úriemberre, mint ősatyára. Elképzelhető ezek alapján, mennyire örvendenek közmegbecsülésnek, és habár mindig közel maradtak a tengerhez és a kalandhoz, gyakrabban kerültek összetűzésbe mind a mugli, mind a varázslói igazságszolgáltatással. Azonban a Channingek nem csak az úgymond, kalózos bájt köszönhetik a máig töretlenül arany vérvonaluknak, de azt a különleges képességet is, hogy mindent tökéletesen megússzanak.
Első virágkorukat I.Erzsébet alatt élték, Sir Francis Drake bizalmasaiként olyan területekre juthattak el, ahol épeszű aranyvérű még álmában sem szívesen merengett, ekkor élt egyik leghíresebb ősük, a szintén Sir Barnabas O'Channing, aki minden bizonnyal kiegészítette a sérthetetlenségének vélt leplét azzal az érvvel is, hogy ír, és ezért számára az élet zöld oldala az otthonosabb. A kissé bizonytalan Channingek a mai napig nem teljesen biztosak emiatt a legősibb águk eredetében, de ez még egyiküket sem akadályozta meg abban, hogy hivatkozzon rá, vagy épp az ellenkezőjére, ha a szükség úgy hozta. A kalózkodás ekkoriban még kifizetődő megélhetésnek tűnt, Sir Barnabas három fia már udvarházakban és kisebb kastélyokban nőtt fel, és bármit is állítsanak rosszakaróik, leszármazottaik tudják, hogy az akkori vagyont még a szórakozásra koncentráló nemesek sem tudták maradéktalanul elkölteni.
A Channingek sosem ragaszkodtak igazán a jóhírükhöz, annyira biztos nem, hogy élénken részt akarjanak venni a trón körül zajló vagdalkozásban, vagy az aranyvérűek táncában - szívesen felajánlották szolgálataikat, ha azok megtérültek anyagilag, de nagyjából eddig is jutottak az együttműködésre való hajlam kibontakoztatásában. Különösebb változás csak a 17. században állt be, egy bizonyos Lady Borquita személyében, aki a család akkori fejének, az 1666-ban jobb létre szenderült Mortimernek volt lelkes ágyasa, és aki a férfi nem is olyan hirtelen halála után jogos örökösnek tekintette magát. A hölgy kétségkívül értett a csábításon kívül a pénzhez is, mert két évtizeddel később már úgy hajthatta örök álomra a fejét, hogy erős szövetségeseket szerzett a családnak házasság révén, valamint nem is törvényes lányai gazdag családokba házasodtak be. Máig nehéz visszakövetni, pontosan hogyan is volt ez lehetséges, de épp ezért nem minden jelenlegi tiszta vérű tekint a mára lekopott O'-val rendelkező családtagokra.
Büszkeségüket és dacukat remekül megőrizték az évszázadok folyamán, ahogy őszinte rajongással ápolták első névadójuk szenvedélyét is az alkohol, a nők és a tudatmódosítók terén, ennek köszönhetően kapcsolataik inkább a sötétben, az alvilágban húzódnak, habár nyíltan sosem álltak egyik oldalra sem. A varázslók egyetlen háborújában sem hajóztak ki, mindig szerették magukat távol tartani a perpatvartól, ha az elkerülhető volt - egészen konkrétan a kilencszázas évek elején elhangzott átok miatt, melyet a nem éppen tiszta szándékú Alexander Channing szabadított a rokonságra egy kellemetlen kéjhölgy haragja révén. Ez alapján ugyanis a család tagjai vagy örökre a bűnös vágyaik rabjai maradnak, lassan, de biztosan a tenger fenekére süllyesztve minden maradék tekintélyüket, vagy kilépve a morális szürkeségből fegyvert ragadnak az általuk igaznak vélt ügy mellett, és ezzel ugyan hűtlennek bizonyulnak elveikhez, de nemzetségük fennmarad.
A jelenleg már idős Cedric Channing mindezt megfejelte a mindenki által nyers őrültségnek nevezett párválasztásával, melyre egy állatok jogaiért való tüntetésen került sor - a vak szerencse azonban egy másik fanatikus aranyvérűt sodort a karjaiba Anna Lutece személyében, legendás bohémiából burjánzó ámokfutásuk pedig azóta is kitart.
A Lutecek nagyjából annyira lehettek boldogok ettől a frigytől, mint amilyen kételkedéssel manapság Elsa fogadná, ha egyébként szeretett szülei bejelentenék, hogy lehiggadtak, és készek a felelősségteljes kiállásra. Na de miután a Channing név bizonyos körökben az illegális szórakozás szinonímája lett, mellé párosulva a Lutecek felé mindig is irányult gyanakvással... nem lesz egyszerű felkötni a kampót.
Ha az érdeklődő tiszteletét tenné a Kilkeeltől pár órás repülőútra elhelyezett udvarházba, fellelhetné az egykori kalózkodás nyomait az épületen - odabent díszes, hullámokkal és megfelelő mennyiségű arannyal kirakott fali kárpit jelzi a leszármazások bonyolult szövevényeit, stílusosan egy árboccal illusztrálva. A tengerparttól nem messze elfekvő kúria tulajdonképpen eldicsekedhet egészen nyugodtan a bizarr jelzővel is, mert bal oldalához a ki tudja milyen elgondolás alapján dolgozó mesterek egy kalózhajót is építettek, a kertben pedig vidám bohémiába burkolózva rengeteg rabolt kincs és szobor integet az érkezőnek. A legenda szerint ha az első tulajdonos hajójáról elnevezett birtok védelemre szorulva, melyet többé tulajdonosai nem tudnak garantálni, a holtak szellemei rumot és halált félredobva sietnek a segítéségre - de ez sokak szerint csak egy részeg kalóz rémüldözése, elvégre fura szerzetek azok...
A család címere tengerzöld, rajta kormánykerék, melynek deszkái helyére késeket hímeztek, alatta pedig az arannyal szőtt, eredetileg: "Visszük a pénz, visszük a csajt, te csak nézz, és kapd be a f****!", mára a "De élek s úr fogok maradni/Tenger, sors s mindenek felett." lett.


         Külsőségek

magasság || 161 cm
testalkat || Törékenynek látszó, vékony és sportos.
szemszín || Zöldesszürke.
hajszín || Szőke.
kinézet || Az elsőre kislányosnak tűnő nő valóban meglepően korlatannak látszik, főleg, ha a szemlélődő elkapja élete legjellemzőbb pillanatai közül az egyiket, amelyekben mondjuk épp nyakig sárosan futkos a parkban a kutyája után, esetleg összetévesztheti őt egy védtelen gyermekkel - ez komoly hiba, ugyanis a következő alkalommal szembetalálkozva a munkahelyi, komoly arcával furcsa meglepetés lehet. Testfelépítése a szakmájának és hobbijának köszönhetően rugalmas és hajlékony, fizikai ereje nem számottevő, és elég gyakran bosszankodik a magas dolgok miatt, amiket csak valamire felállva ér el... Az egyik legjellegzetesebb, de kevesek által látható ismertetőjele egy hullócsillagra emlékeztető anyajegy a kulcscsontján, jobb oldalt, illetve korábbi kalandjainak köszönhetően rendelkezik néhány régi, apró, furcsán gyógyult heggel, de egyikük sem látványos.
Vonzó külseje ugyan sok embert csábít a közelébe, de a legilimenciának köszönhetően elég ritkán találja meg a közös hullámhosszot velük a magánéletben. Emiatt kicsit olykor sikerül mindenkit túlöltöznie, bár senkinek nem lehet könnyű, aki gyakran hallgathatja mások belső gondolatait arról, hogyan is néz ki az adott öltözékében.



         Tudás és karrier

pálca típusa || 15 hüvelyk, vörösfenyő, sárkány szívizomhúr.
végzettség ||
  • Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola, 1981-1988
  • Chong Do Gyógyközpont és Ispotály - masszőr, 1989-1992
  • Griffendél Gordik Akadémia - Kriminálpszicho-mágus szak, 1992-1995
RAVASZ
  • SVK - V
  • Átváltoztatástan - K
  • Bájitaltan - V
  • Bűbájtan - K
  • Gyógynövénytan - K
  • Mugliismeret - V

foglalkozás || Kriminálpszicho-mágus - jelenleg auror.

varázslói ismeretek || Mindig inkább az elméleti tudást követelő dolgokban jeleskedett, habár persze az akadémián eltöltött évek alatt kénytelen volt a képességeit javítani a gyakorlati ügyek terén is. Nem túl jeles párbajozó, inkább az emberek elméjében olvasva érvényesül az ilyen szituációkban, és mivel kevesen tudják róla, hogy legilimentor, általában az ilyen jellegű tervei be szoktak válni. Már gyerekként különös tehetséges mutatott ezen a téren, valamint tehetséges oklumentor, jó emberismerő. Harcmodorát tekintve inkább a settenkedést részesíti előnyben, így inkább fejben kiemelkedő auror, de ez várható volt a testfelépítése miatt - ugyanakkor nem szeret felesleges kockázatot vállalni.
Miután volt alkalma sok országba ellátogatni, az itt szerzett tudást a szüleivel együtt igyekszik a megfelelő módon kezelni, habár sokan hihetik a családról, hogy hatalmas erejű átkok és hasonlók tudói, ez ebben a formában nem igaz. Hétköznapi varázslatokban remek teljesítményt nyújt, jól és szívesen főz, próbál ki új dolgokat mint étkezés, mint más területeken. Jelenleg hét nyelven beszél biztosan, fordítói szinten, háromra úgy hivatkozna, hogy 'konyhanyelven', kettőt pedig jelenleg is szorgalmasan tanul. Tisztában van vele, hogy képességei inkább a korábban nagyon minimálisan megismert diplomata karrier felé terelhetnék, de egyelőre nem biztos benne, hogy meggyőző képessége anélkül is elég hatékony lenne e, hogy a másik fél fejében nézelődik érvek után...
(Beszélt nyelvek: portugál, spanyol, ír, francia, olasz, orosz, finn, japán.
Részlegesen beszélt nyelvek: holland, német.
Jelenleg tanult nyelvek: flamand, sellő.)


○●○●

         Egyéb



avialany|| Amanda Seyfried
Hatalmas szeretet és ölelés drága húgomnak, aki ragaszkodott a neve feltüntetéséhez, Keannek, Dakotának, és mindenkinek, akit most nem tudok megnevezni, de segített elindítani a Kóbort...
Naplózva

Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 12. 28. - 02:18:01 »
+1

Kedves Elsa,

Nagyon örülök, hogy magaménak tudhattam az elbírálásod feladatát, hiszen ismét egy fantasztikus előtörténetet alkottál. Igazán magával ragadó volt nem csak a történetszál, de maga Elsa karaktere is. Imádtam az aprólékosságot amivel kidolgoztad az egészet. Az apró hibák és jó tulajdonságok igazán élethűvé teszik Elsát. Remélem az én lábamra nem fog pszichológia könyveket ejteni, mindazonáltal az előtörténeted természetesen

elfogadom!

Gratulálok!
Az eligazító PM hamarosan érkezik!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 06. 22. - 03:14:32
Az oldal 0.127 másodperc alatt készült el 30 lekéréssel.