Váratlan levél, váratlan találkozás

Peter Blackman pennájából

Kedved lenne egy kicsit zenélgetni? Tudsz is valamin játszani, vagy csak kipróbálnád a tehetségedet? Esetleg szíved hölgyét szeretnéd elkápráztatni néhány gyönyörű dallammal? Akkor jó helyen jársz! Ezt a helyet minden mugli zenész megirigyelné.
Belépve a terembe érdekes látvány fogad. A falakon gitárok lógnak, poszterek, melyeket a diákok ragasztottak ki kedvenc együttesükről, énekesükről.
Ezen kívül viszont egy meglehetősen egyszerű kis terem: középen néhány nagy, és kényelmes bőrfotel kap helyet, hogy azok is helyet foglalhassanak akik esetleg hallgatni szeretnék csak a próbát, vagy adott esetben akár a koncertet is.
Azonban valami még hiányzik. Mintha azt említettem volna, hogy ki tudod próbálni azt a hangszert, amelyet csak szeretnéd. Hát persze, a terem lényege! Az egyik sarokban hatalmas nagy sötétbarna szekrény foglal helyet, melynek ajtaját kinyitva mintha egy raktárat pillantanánk meg, természetesen belülről ez is nagyobb, mint aminek kívülről látszik, tömött polcok tömkelege. Van itt minden, furulyától elkezdve, dobfelszerelésen át, egészen az elektromos gitárig minden, a dobhoz kifogyhatatlan ütő választékkal, a gitárhoz hasonló pengetőkészlettel, és minden hangszerhez ami kell.
Tehát, ha érzel magadban egy kis művészetet, csak nyugodtan, gyere, és próbáld ki, ne félj, a folyosón senki nem fogja meghallani, ha elhibáznál valamit!  

[Forrás]

Időpont: 1998. október.

[Artemis]

Késő délután volt, a kastély körüli birtokra már elkezdett ráhullani a sötétség leple. Az ifjú Winterburn a bagolyházban álldogált az egyik üvegtelen ablak keretének dőlve. Ujjai között egy levelet szorongatott, amit az imént bontott fel s olvasott el: nem egyszer, nem kétszer futotta át az ismerős, barokkosan kacifántos betűkkel írt sorokat, majd minden egyes ismétlés hatására magasabbra és magasabbra csapott benne a harag és düh lángorkánja.
Annak ellenére, hogy a levél érkezésének időpontja meglehetősen szokatlannak számított így kora este, először teljesen nyugodtan vette kézbe a pergament s ugrott neki a tartalmának, de semlegessége hamar hitetlenkedéssé majd dühvé alakult át, ahogy tekintete végigfutotta a kackiás irományt. Elolvasta egyszer, elolvasta kétszer, ötször, tízszer – mintha arra számított volna, hogy valamilyen mágiával van átitatva a levél és egy idő után megváltozik a tartalma, de természetesen ez nem történt meg: a jól ismert, karakteres betűk a helyükön maradtak, alakultak át s sztoikus változatlanságukkal csak tovább korbácsolták az ifjúban az indulatokat.
Egyszerre számított a sorokra s érték azok váratlanul: a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy egyszer sor fog kerülni rájuk, s a tartalmuk által sugallt konfrontációra, ugyanakkor pedig elég hosszú idő telt már el az szóban forgó esemény óta ahhoz, hogy részben elfelejtkezzen róla s ne töltse ki a gondolatait napi szinten az aggodalom. Talán titkon még abban is reménykedett, hogy az események kedvező alakulása miatt bűnei megbocsájtást nyernek és elkerülheti a felelősségre vonás szégyenét… de ami egészen biztos volt, hogy pillanatnyilag semmi szüksége nincs erre a konfliktushelyzetre. No nem mintha lenne választása: elkerülte, ameddig tudta – s tovább, mint remélni merte - , de innen már nem volt kibúvó, nem volt megalkuvás: nem maradt más lehetősége, mint megejteni a konfrontációt.

- A szentségit! – tört ki belőle a szitokszó formájában is az indulat, ami meglehetős ritkaságnak számított, lévén az ifjú nagyon ügyelt rá, hogy lehetőség szerint minden körülmények között fenntartsa udvarias, némileg kimért stílusát. Elvétve fordult elő csak vele, hogy elveszítette az önuralmát annyira, hogy káromkodás hagyja el ajkait.
Indulatosan lökte el magát a faltól s dühödten dobbantott egyet sétapálcájával, ahogy sietős lépétekkel az ajtó felé indult. Még maga sem tudta, hogy hová tart, csupán egyetlen dologban volt biztos: abban, hogy valamivel el kell terelnie a figyelmét a benne tomboló haragról, különben annak kitörése olyan következményekkel járhat, amiket még neki is nehezére esett elképzelni – s semmiképpen sem szerette volna, ha a kastélybeli társainak is meg kell tapasztalnia. De mi lenne a legalkalmasabb dolog arra, hogy ilyen mértékű feszültséget levezessen?
Sebes léptekkel, céltalanul rótta a folyosókat a megoldást keresvén. Szerencsére kevés emberrel találkozott, s azok is – ösztönösen, vagy mert felismerték a benne dúló indulatokat – kitértek útjából, nem szólították meg s semmilyen formában nem akadályozták az útját. Elméje még a lábainál is sebesebben járt, ahogy igyekezett rálelni a megfelelő helyre s a megfelelő elfoglaltságra, de nem jutott semmire – egészen addig, míg egy olyan folyosóra nem ért, ahol a díszletet falra aggatott fegyverek, s legfőként kardok alkották. Töprengve megállt az egyik, megfelelőnek látszó darab előtt s azon tűnődött, hogy kölcsönveszi; leemeli a falról, kimegy a parkba és vívással, testmozgással vezeti le a benne felgyülemlett indulatokat – ugyanakkor viszont nem tűnt a legjobb ötletnek, jelen állapotában fegyvert vegyen a kezébe.
Tépelődését egy jellegzetes hang szakította félbe: egészet ütött az óra a toronyban, megkongatták a harangot – ez pedig meghozta az ifjú elméjében a megvilágosodást.
Zene.

Nyomban sarkon fordult s ismét szinte rohanva hagyta maga mögött a folyosókat, ahogy kastély zeneterme felé vette az útját. Szerencséjére nem volt messze, hamarosan el is érte azt s a hely méltóságához képest meglehetősen vehemensen, már-már tiszteletlenül rontott be a helységbe. Egy futó pillantással felmérte a szobát s elégedetten állapított meg, hogy egyedül van – no nem mintha túl gyakran előfordult volna, hogy bárkivel is találkozott itt, a diákság legnagyobb részét kevéssé érdekelte a zene tudománya. Érkezéséhez hasonló lendülettel betette maga mögött az ajtót, majd egyenesen a zongorához vezetett az útja: sétapálcáját rá nem jellemző hanyagsággal a földre ejtette, majd letelepedett a hangszer mellé, ujjaival végigsimítva a billentyűkön.
Annak ellenére, hogy gyermekként, az otthon töltött évei alatt hatalmas szerepet játszott az életében a zene, és főleg a zongora, meglehetősen régen nem játszott már. Bár egy idő után valamelyest megszerette, a lelke mélyén még mindig egy kötelességet jelképezett számára – egyet a rengetegből, aminek alávetették s amikkel lényegében megszüntették a gyermekkorát. Sosem lehetett gyerek, sosem tehette azt, amit a kortársai vagy amit szeretett volna: mindig úgy kellett viselkednie, mint egy felnőttnek onnantól kezdve, hogy az eszét tudta. S bár összességében nem volt ellenére, hogy olyan ember lett, amilyen volt; sokszor mégis igazságtalannak érezte, hogy az élet egy soha vissza nem térő szakaszától teljesen meg lett fosztva.

Lenyomta az első billentyűket, lassan s óvatosan, a hangszer pedig éppen úgy kelt életre, ahogy a használója: lustán, szinte fáradtan közvetítette a finom mozdulatok következményét. Elsőre furcsán kemények voltak a billentyűk, sokkal nehezebben engedelmeskedtek az ifjú akaratának, mint amire számított, de ahogy kezei fel s alá rebbentek a hangszer fölött, az egyre kezesebbé vált, egyre könnyebben engedelmeskedett. Talán mágiával volt átitatva s igazodott a rajta játszó igényeihez? Vagy pusztán az ifjú szokta meg a múló másodpercek hatására a hangszer súlyát és erejét, ezért találta könnyebbnek s ezért engedelmeskedett akaratának egyre könnyebben?
Dwayne nem tudta a választ, de nem is szánt egyetlen múló másodperccel többet annak keresésére.
Ahogy kezei egyre otthonosabban érezték magukat a billentyűk felszínén, úgy lendült bele az ifjú is a játékba: a billentyűk egyre gyorsabban követték egymást, aminek egyenes következményeként a zongorát elhagyó hangok is sebesebbé váltak. Egyre gyorsabban, egyre erőteljesebben mozogtak az ujjai, ahogy átadta magát a szenvedélynek, ami a hangszeren való játék közben mindig elragadta: ám ezúttal ez több volt ennél, mert érzelmeinek vihara átvette az irányítást a teste felett. Újra felcsapott benne a harag, a düh, s mintha az évek alatt felhalmozott minden sérelme egyszerre szállt volna vissza a lelkére s csapott volna fel benne egyetlen, hatalmas csóvaként. A játék, a zene egyre sebesebbé, vadabbá vált, s lám! mintha a zongora újabb mágikus tulajdonságról tett volna tanúbizonyságot: ahogy egyre magasabbra csaptak az ifjúban az indulatok, s növekedett mozgásának intenzitása, úgy emelkedett a varázslatos eszköz hangerőszintje is, mígnem betöltötte az egész szobát, s vélhetően az egész folyosót, talán az egész szárnyat is.
Nem tudta mit játszott, az ujjai maguktól, gondolkodás nélkül rebbentek jobbra s balra a billentyűk között. Játszott, öntudatlanul, vadul s sebesen, de gyönyörűen; játszott, mint még soha. A zenét használta csatornaként, hogy megtisztítsa a lelkét minden indulattól, minden fájdalomtól, amit az utóbbi időszakban felhalmozott. A melódia egyszerre tartott tükröt a lelke elé kaotikus csapongásával, erőteljes fellángolásaival; de ugyanakkor szépsége s tisztasága felvillantotta előtte a kiutat is, a lehetőséget arra, hogy megszabaduljon terheitől.
Sosem játszott így, sosem sikerült ilyen minőségű hangokat kicsalnia a hangszerből; s nem volt biztos benne, hogy ez valaha is sikerülni fog neki még egyszer.
Ezért csak játszott, játszott s játszott, míg ki nem ürült a lelke.

~Dwayne Winterburn~

Nem tudja, miért, de egyszer csak azon kapja magát, hogy már megint a kastélyban kóborol kócosan, egy szál szürke pongyolában és fehér házi mamuszban, hogy az éjszaka átkozott perceit félálomban átvészelje valahogy. Vajon most már ez mindig így lesz? Minden éjszakája úgy fog telni, hogy szánalmas kísérletet tesz arra, hogy elfeledtesse a régmúlt borzalmait, s kitörölje azt az undorító mocskot, amit az a két gyötrelmes éjszaka okozott neki sok-sok évvel ezelőtt?
Pedig már úgy látszott, hogy a morfin tartalmú bájital, - amit nagy nehezen sikerült becsempésznie a kastélyba - hasznára válik. Konkrétan három egymást követő éjjel úgy aludt, mint a bunda, és másnap reggel már a régóta az arca részévé váló sötét karikák is alig látszottak a szeme alatt.
De nem. Lehet, hogy eddig tartott ki a megszokott mennyiség hatása, most meg már emelni kell az adagot. Csakhogy az meg függőséget okoz, tompítja a koncentrációt, ráadásul pszichés tüneteket is okoz, amire neki – kóros szorongónak –, köszöni szépen, végképp nincs szüksége.
A séta még mindig jobb, hiszen egyik lépés a másik után elvonja a figyelmét arról a tényről, hogy rég ágyban kéne lennie. A mostani helyzet megkövetelné, hogy alaposan kipihenje magát és a tőle telhető legjobb fizikai és mentális állapotnak örvendjen, hiszen a Hírverő nemrégiben megírta, hogy minden ex-halálfalóhoz kapcsolódó varázslót hamarosan a Wizengamot elé állítanak, így őt magát és édesanyját is.
Bár a levél alapján nem feltételezik róluk, hogy közük van Fenrirhez, azért Artemisnek és Fionának résen kell lennie, hogy még véletlenül se vonja le a Wizengamot at a következtetést, hogy bármilyen formában is tartják a kapcsolatot a még mindig kétséges, hogy élő vagy halott Greyback-kel. Artemist az is iszonyatosan dühíti, hogy még mindig nem derült ki, voltaképpen leteheti már a családja az évtizedes terheket, amit az átkozott vezetéknevük jelent, vagy még mindig van okuk rettegni attól, hogy egyszer felkeresi őket a vérszomjas nagybácsi.
Ugyanis a jelentések szerint Greyback holttestét nem találták meg a Roxforti csata után, mindössze annyit látott több szemtanú, hogy Trelawney professzor jósgömbje ráesett a vérfarkas fejére, s ennek hála sokáig eszméletlenül feküdt (addig sem gyilkolászva ártatlan diákokat), de a csata végén viszont már nem lelték sehol. Így se eltemetni nem tudták, se bezárni az Azkabanba életfogytig…
Gondolatai súlya miatt Art szokásához híven nagyot sóhajt, aztán mielőtt teljesen elsüppedt volna a kilátástalanság lehúzó érzésébe, a távolból egy nagyon gyönyörűséges dallamra lesz figyelmes. ~Valaki zongorázik…~ - gondolja, aztán céltudatosan megindul a zeneterem felé, és nemsokára el is éri a bejáratát. Először csak kívülről hallgatja a zenét, majd úgy dönt, hogy óvatosan benyit, mert szeretné a hang mellé tenni a látványt is, hiszen a zongora többszörös művészeti alkotás. Szerencsére a zongorista olyannyira el van merülve a játékban, hogy nem veszi őt észre, ezért leheletfinom léptekkel belép a terembe. Az ajtó szegletében nekitámaszkodik a falnak, és csak hallgatja, hallgatja ezt a lelki gyógyírként szolgáló darabot, ami egyszerre olyan, mintha számtalanszor játszotta volna már a zongoránál ülő fiatalember, és közben olyan hatást kelt, mintha most először játszaná.
Artemis szívből reméli, hogy - a számára hátulról még nem felismerhető alak - soha nem hagyja abba, és ennek érdekében igyekszik a lehető legnagyobb csöndben lenni, nehogy megzavarja őt.