Yennefer Monroe

YENNEFER LUMPSLUCK

   Alapok

jelszó || „Csak a baj, meg a szégyen…”
így ejtsd a nevemet || Jenefer Lumpszluk
nem || Nő
születési hely, idő || Egyszarvúdomb, birtok Cardiff mellett; 1978. március 2.
horoszkóp ||Kos
kor || 20
vér || arany
munkahely || egyelőre nem dolgozik, remélhetőleg hamarosan tanonca lehet Cain Angifilius-nak

   A múlt

Gyerekkor

Kisgyermekkorából kevés dologra emlékszik. Rémlik neki egy barnahajú, kerek arcú nő, akit jelenleg az anyjával azonosít. Inkább érzések vannak, benyomások… Szürkeség, kétségbeesés, sok sürgés-forgás, egy altatódal… Első emléke, hogy a hall szőnyegén ül és játszik a rongyokból varrt kitömött egyszarvújával, miközben Emerentia néni a reggeli teáját szürcsölgeti és újságot olvas. A házban mindent átjár a kámfor-szag, valószínűleg egy kézkrém, de lehet csak a gyógynövények.
Viszonylag nyugodt, de magányos gyerekkora volt. Mindene megvolt, játékok, mesekönyvek, mégis érzett némi űrt, amiért ezt nem oszthatja meg senkivel. A birtok, ahol felnőtt Wales kies-dombos tájain terül el, sokat szaladgált a smaragdzöld mezőkön, bogarakat gyűjtött, virágot szedett, játszott a tengerpart homokjában, miközben távolról mindig figyelte őt a nagynénje. A benne szunnyadó mágia viszonylag hamar megmutatta magát, a kezében kinyíltak a virágok, ha úgy akarta, ha pedig hisztizett, akkor megrepedtek körülötte az érzékenyebb üvegtárgyak. Egy idő után hozzászokott ahhoz, hogy egyedül játsszon, megtanulta magát elfoglalni, hat-hét éves kora körül pedig nagynénje hozzálátott, hogy megtanítsa neki az alapokat. Írni és olvasni gyorsan megtanult, onnantól kezdve pedig mintha ablakot nyitottak volna a nagyvilágra a könyveken keresztül. Sok sírás-rívás után a nagynénje elvitte Cardiffba és néhány közeli kisvárosba körbenézni, de annál messzebb nem mentek, ameddig meg nem kapta a levelét a Roxfortból.
Nyolc éves volt, amikor először kérdezett arról, hogy mégis mi lett a szüleivel.
- Elbuktak a Sötét Nagyúr oldalán vívott nemes küzdelemben. – mondta Emerentia néni. Fel sem pillantott a Reggeli Próféta aznapi számából. Yennefer előtte ült a padlón, mellette lustán terpeszkedett a nagynénje kövér fekete macskája, Randal.
- Ki az a Sötét Nagyúr? És miért buktak el anyáék? Mi az, hogy elbuktak? – mindig rengeteget kérdezett, ha valamit nem értett. A nagynénje fáradtan sóhajtott fel, felkészülve arra, hogy most majd legalább egy órán keresztül kell hallgatnia a kislány csipogását.
- A Sötét Nagyúr azért küzdött, hogy mi mágusok megőrizzük a vér tisztaságát, és ne keveredjünk nálunk alacsonyabb rendű mugli... Szóval varázstalan emberekkel. Tudod, ő nagyon figyelt arra, hogy tiszták maradjunk.
- És anyáék?
- Had fejezzem be Yenna! Vagy talán nem érdekel mi történt? – a kis Yennefer menten elhallgatott, Emerentia pedig elégedetten bólintott és letette maga mellé az újságot.
- Szóval, a Nagyúrral voltak, akik nem értettek egyet. Több aranyvérű egyszerűen ostoba volt, akinek meg folt esett a vérvonalán az természetesen védte magát, hogy ne kelljen beismerni egy ekkora szégyent. Néhány baleset és szerencsétlen esemény következtéében ők nyertek. Sokan elárulták a nagyurat, de a nővéremék nem. Nemesen küzdöttek, és vállalták azt is, hogy börtönbe mennek azért, amiben hisznek.
- Szóval anya és apa börtönben vannak? – hajtotta le a fejét a kislány, miközben zavartan elkezdett játszani Randal fényes bundájával.
- Igen kedvesem. Az Azkabanban, a mágusok börtönében raboskodnak, de hiszek benne, hogy egyszer visszatérnek. Akkor majd eljönnek érted is, de addig is én vigyázok rád.
- És a többiek? Apa testvérei? És a nagyiék?
Emerentia arca elsötétedett.
- Ők… Tudod kislányom, ők nagyon betegek, ezért kórházban vannak.
- Meglátogathatjuk őket?
- Nem. És ne is kérdezz többet erről!
Ez elég magyarázat volt a kislánynak, legalábbis akkor. A szülei hősök, de a gonoszok börtönbe vetették őket, és ameddig nem jönnek vissza addig ők ketten élnek Emerentia nénikéjével a hatalmas házban. Többet nem kérdezett erről, hanem elfogadta és várakozott. Egyedül a gyerektársaság hiányzott neki, de ez tizenegy éves korában nagyon gyorsan megváltozott.

Roxfortos évek – 1989 - 1996

Amikor megkapta a levelet, hogy felvették a Roxfortba nagyon izgatott volt. Alig lehetett bírni vele. Addigra már mindent elolvasott otthon, amit csak lehetett híres mágusokról, még a szárazabb szakkönyveken is átrágta magát, amikor a gyerekek számára is érdekes olvasnivaló elfogyott. Tíz éves korától kezdve várta izgatottan, hogy mikor mehet ő is iskolába.
Minden úgy történt, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Emerentia néni felvitte Londonba az Abszol útra, hogy megvegyenek minden kelléket, pálcát, üstöt, talárt és könyveket, amiknek a nagy részét még azon a nyáron végigolvasta. Nénikéje vett neki egy fülesbaglyot is, akit Berrynek nevezett el, hogy majd tudjon neki írni minden héten. Hihetetlenül boldog volt.
A 9 és 3/4-ig vágányon állva a nagynénje adott neki egy puszit (se előtte se utána nem puszilta meg), a kezébe adta Berry kalitkáját és elbúcsúztak.
- Ne hozz ránk szégyent Yenna. Tanulj sokat, hogy erős boszorkány legyen belőled, a családod és a Mardekár ház legnagyobb dicsőségére! – a család minden tagja Mardekáros volt, így Emerentia és Yennefer is természetesnek vették, hogy a kislány is oda fog kerülni, ám a Teszlek süveg mást gondolt.
- HOLLÓHÁT! – a Hollóhát asztalánál felzúgott a taps, de Yenna csak döbbenten ült a sámlin. Hogyhogy Hollóhát? Mindenki Mardekáros volt, ő hogyhogy nem a Mardekárba került? Egyszerűen nem értette, és nagyon rossz előérzete volt. Az asztalnál persze megnyugtatták, hogy nagyon jó helyre került, biztos, hogy azért mert nagyon okos kislány, és meglátja, hogy a tudás megszerzése micsoda öröm lesz számára. Ebben végülis egyet értett, hiszen imádott mindenről minél többet megtudni, így másnap reggel meg is írta a nagynénjének az eredményt. Egy hét múlva érkezett meg a válasz:

„Kedves Yennefer!

Mélységesen csalódtam benned. Nem tudom, hol rontottam el a nevelésed, hogy a Süveg nem talált méltónak arra, hogy a Mardekár házat gyarapítsd. Még emésztenem kell a hírt, akkor is, hogyha a másik három ház közül még valóban a Hollóhát a legkisebb rossz.

Emerentia nénikéd”

A kis Yenna nagyon elszomorodott. Élete első megmérettetésén máris csalódást okozott, amiért nagynénje, az egyetlen rokona, akit ismer, eltaszítja magától. Bár a lelkét mardosta a bűntudat azért, amiről valójában nem is tehetett, a Roxfort újdonságai, a sok izgalmas óra és a többi gyerek elfeledtette vele a dolgot. Óriási lelkesedéssel vetette bele magát a tanulásba, mindent tudni akart, mindent meg akart érteni. Tanárai meg voltak elégedve a teljesítményével, bár nem is számított kiemelkedőnek, főleg nem Hollóhátas mércével mérve, azért elég jó volt. A szobatársaival kijött, bár nem kötött velük mély, életre szóló barátságot. Az első nyáron, amikor hazament úgy tűnt, hogy bár nagynénje nem örül még mindig a beosztásának, valahol azért megbékélt a dologgal, és leginkább azzal nyugtatta magát, hogy az unokahúga, ha nem is a legravaszabb, de a legokosabb diákok között van.
Ahogyan egyre többet olvasott és egyre több szemszögből hallotta a mágusok háborújának történetét, az egyes családok álláspontjait, úgy tágult a látóköre és kezdte megérteni, hogy a világon nem minden fekete és fehér, sőt. Egyáltalán nem létezik fekete és fehér, csak szürke, ami hol sötétebb, hol világosabb. Eleinte nem szerette a mugli születésűeket, mert nem érezte őket a Roxfortba valónak, és bár tartózkodott arról, hogy ezt a véleményét hangoztassa, nem nagyon barátkozott velük, inkább a hozzá hasonló aranyvérűek társaságát próbálta keresni. A Hollóhát házban azonban hamar megtanulta, hogy a legfontosabb a tudás, az ész, a származás másodlagos. Az első meglepetés rögtön a második hónapban érte, amikor az egyik köztudottan mulgi születésű évfolyamtársnője lepipálta átváltoztatás tanon. Később figyelte meg, hogy a felsőbb évfolyamokon is teljes a keveredés, sárvérű lányok barátkoznak félvérekkel és aranyvérűekkel, majd kiderült, hogy az egyik félvér lány segített neki a mágiatörténet házi feladatában. Szépen lassan elkezdte tisztelni az embert, és a személyes képességeket, és rá kellett jöjjön, hogy az, hogy ki a legjobb az évfolyamon, vagy ki a legtehetségesebb varázsló és boszorkány, az nem feltétlenül azon múlik, hogy honnan jött. A barátnői bár aranyvérűek voltak hamar befogadták az „alacsonyabb sorból” jövőeket is, és amikor látta, hogy tényleg felérnek hozzá minden tekintetben, akkor ő is barátságosabbá vált velük, később pedig már egyáltalán nem is törődött a dologgal. A környezet szemlélete, az elfogadás és az eltérő értékrend szépen lassan formálta a világát, és nem is sejtette, hogy ez mennyivel erősebb lesz idővel, mint a nagynénje hagyománytisztelő nevelése, amit immáron csak nyaranta és néha karácsonykor kapott meg.
A Roxfortban találkozott először a pletykákkal, hogy őrület sújtja őket. Szerette volna ezt kategórikusan elutasítani, de emlékezett a családi könyvekre, és arra, hogy sok rokona van kórházban akiket valamilyen furcsa oknál fogva sosem látogatnak meg.
Onnantól nyitott szemmel járt. Nyaranta és karácsonykor árgus szemekkel figyelte Emerentia nénit, akinek évről vére egyre több furcsaságra lett, és persze magát is, hátha produkál felismerhető tüneteket, de szerencsére teljesen normálisnak értékelte a saját viselkedését. Összességében azonban kénytelen volt beismerni, főleg miután egyre többet puhatolózott és kutatott a rokonai után, hogy az elmebaj gyakran jelentkezik náluk, túlságosan is gyakran ahhoz, hogy véletlen legyen, de megoldást sokáig nem talált. Másodikban vette az Abszol úton Lilac-ot, a macskáját, mikor még tenyérnyi pici cica volt. Azóta ő a legjobb barátja, mindenhova viszi magával, és nénikéje sem volt ellene, mert a vénséges Randal akkor már nagyon az utolsókat rúgta, nem baj, ha volt otthon egy „tartalék” macska.

1994. nyarán meghívta az egyik szobatársnője magukhoz, hogy töltsön velük ő is néhány hetet. Bár egyértelműen kilógott a csapatból, azért elég jól érezte magát velük. Egyikük, bizonyos Jane mugli származású volt, és az egyik nap felvetette, hogy töltsenek el egy napot Londonban, menjenek el moziba, egyenek egy mugli étteremben, tegyenek úgy egy napra, mintha varázstalan lányok lennének. Yennefer eleinte szinte rosszul volt a gondolattól, főleg hogy előtte legalább egy hónapig hallgatta otthon a nénikéjét, de végülis belement. Nem akarta megbántani Jane-t, és ha a többi aranyvérű lány benne volt, akkor ő sem akart kimaradni a dologból. Élete egyik legmeglepőbb napja volt. A színház kifejezetten szórakoztató volt még varázslat nélkül is, a Londoni metró bár számára nagyon nem tűnt hatékonynak a zsupszkulcsokhoz és a hoppanáláshoz képest, de egy élménynek az is mókás volt. Jane szeretett volna venni egy regényt, ami akkor jelent meg, így mind bementek egy könyvesboltba. Mugli vagy sem, Yenna imádta a könyveket már akkor is, így szívesen barangolt és lapozott bele az újonnan nyomtatott kötetekbe. Nem volt különösebben célja, mégis valahogyan a biológiáról szóló kötetekhez keveredett. Szinte beleszédült a sok ismeretlen elnevezésbe így levett egy genetikáról szóló ismeretterjesztő könyvet, leült és amíg a többiek válogattak elkezdett olvasni. Először csak a fejezetcímeket, majd megakadta szeme két szón: Rokonházasság, és beltenyésztés. Odalapozott és döbbenten olvasta a mugli elméletet, ami magyarázatot adott a családjában lévő megannyi balszerencsés eseményre. Zaklatottan lapozott tovább, egészen beleszédült a lehetőségbe, hogy ezek a varázstalan, elméletileg alsóbb rendű emberek rájöttek valamire, amire a mágusok nem. Valamire, ami talán megmenthette volna őket, ha előbb tudják, vagy ha hajlandóak lettek volna figyelembe venni.
- Yen! – Összerezzent, amikor meghallotta a nevét, és úgy nézett fel, mint aki rémálomból ébredt. Jane állt fölötte.
- Érdekel a könyv? Ha szeretnéd, megveszem neked, aztán majd varázsló-pénzben visszaadod. – alapvetően nem akart volna elfogadni semmit, főleg nem mugli dolgot, mégis annyira lenyűgözte a könyv, hogy bólintott, és odaadta a lánynak a kötetet, aki mosolyogva vette el. Majd odaadott neki még hármat ugyan ebben a témában. A többiek eleinte csodálkoztak, de mindannyian megértették, hogy a tudásvágy nem olyan dolog, amit könnyű leküzdeni. Ez volt az ami első sorban összekötötte őket, nameg a házuk többi tagját is. Később természetesen megadta Jane-nek a könyvek árát varázslópénzben, és lelkesen vetette bele magát az olvasásba. Igyekezett az új tudást összekötni a mágiával, annak az öröklődésével, naplót vezetett a felfedezett összefüggésekről és elméletekről. A nyár további részében ebben élt, és mikor visszamentek az iskolába akkor sem múlt el. Szinte a mániájává vált. A tanárait is elkezdte kérdezgetni, és elborzadva látta mennyire keveset tudnak a témáról, főleg a muglikhoz képest, és akkor is leginkább megmaradtak filozófiai síkon, valahol ott, amit még Mendel talált ki a borsóival. A két világot nem lehet ennyire elválasztani egymásról a természettudomány egyformán vonatkozik mindenkire, csupán a mugliknak hiányzik egy összetevő az elméletből: a mágia. Újabb és újabb könyveket kért Jane-től a sárvérű lány pedig boldogan teljesítette a kérését, szinte örült, hogy Yen emberszámba veszi és a maga módján barátkozik vele. Innentől kezdte el kifejezetten bosszantani egyes mágusok ignoranciája, és a saját családja is, hogy annyira ragaszkodnak káros hagyományokhoz is hogy szinte kipusztítják magukat, ellenben teljesen süketek és vakok az újdonságokra.
Az évek repültek. A Roxfortban ezidőtájt történő különös eseményektől igyekezett távol tartani magát, és bár figyelemmel követte az eseményeket, nem folyt bele az elemzésekbe sem a beszélgetésekbe. A tanulás és az új érdeklődési területei kitöltötték az életét. Év közben mágiát tanult, nyaranta kémiát és biológiát, igyekezett lépést tartani az új felfedezésekkel. Még a mugliismeretet is felvette az iskolában, pedig eleinte ezt elképzelhetetlennek tartotta.

Háború

Nem maradt ki az életéből semmi, volt karácsonyi bálon, voltak barátnői, jó jegyei, még néhány futó kapcsolattal is próbálkozott, de az a mindent elsöprő szerelem, amire várt, amiről annyit olvasott a regényekben nem jött el, kevesebbel pedig nem nagyon érte be. Az utolsó évben letette a RAVASZ vizsgákat, és elkezdte keresgélni a szakokat, hogy hol tudná leginkább hasznosítani a felhalmozott tudást, hol tudna azzal foglalkozni, ami igazán érdekli. A nénikéje állapota ekkorra viszont eléggé leromlott. Egyre gyakrabban felejtett el dolgokat, egyre több logikátlan dolgot csinált, és a hangulata is jóval ingadozóbb lett, mint korábban. Yennefer az ápolása mellett igyekezett jól megfigyelni a tüneteit, és a mugli olvasmányai alapján a skizofrénia egy általánosabb formájára gyanakodott. A feljegyzések alapján több hasonló is volt a családban, úgyhogy arra jutott, hogy nénikéje egyértelműen örökölte a hajlamot, ami bármikor elkezdhetett rajta eluralkodni. Valószínűleg a családban ez a betegség volt az, amit sokan őrület címén jegyeztek fel, de ebben nem lehet biztos. Számtalan pszichológiai kórképet talált, ami beleillett a családfába a bipoláris személyiségzavar át az alzheimer kórig, megtűzdelve némi mániás depresszióval is. Sajnos mivel a mugli orvosok is többnyire pszichiátriákba dugták ezeket az embereket, néha nyugtatókkal tömték, ezért meg sem kísérelt Emerentiának olyan gyógyszereket szerezni. Amennyire tudott igyekezett házilag kotyvasztani valamit neki, ami megnyugtatta a rosszabb időszakokban. Szerencsére a bájitaltan mondhatni a vérükben volt, és számos családi receptkönyvet is talált.
Eközben tért vissza a sötét nagyúr és kezdte el újra toborozni a híveit, a régiek közül sokan visszatértek hozzá. Lelke mélyén Yenna is várta, hogy egyszercsak bekopognak a szülei, de ez elmaradt. A helyzetre, és a nénikéje állapotára való tekintettel úgy döntött, kihagy egy évet, nem jelentkezik rögtön a Mandragórába. A családi birtokon nagyobb biztonságban lesznek mind a ketten, ugyanis esze ágában sem volt csatlakozni egyik oldalhoz sem. Addigra már biztos volt abban, hogy nem ért egyet a Sötét Nagyúr elveivel a vérről és a tisztaságról, de nem is akarta elárulni a nevét és a családját, úgyhogy nem csatlakozott önként az ellene harcolókhoz sem. Egyetlen egyszer, még az elején kereste fel őket két halálfaló a birtokon. Az időzítésük olyan szerencsés volt, mintha aznap reggel lehajtott volna egy fiolányi Felix Felicis bájitalt. A nénikéje aznap különösen rosszul volt, a betegség jelei egyértelműen látszottak rajta, amikor otthonkában vonult le a hallba és megkérdezte Yennefertől, hogy kicsoda és mit keres a házában.
A lány beinvitálta a két halálfalót, megkínálta őket egy csésze teával, és biztosította őket, hogy természetesen támogatnák a sötét nagyúr terveit, de Emerentia néni sajnos már nincs olyan állapotban, hogy pálcát merjenek adni a kezébe, ő maga pedig a családhoz való hűsége miatt nem meri őt magára hagyni, főleg hogy valószínűleg egyáltalán nem lenne otthona mire visszatér, és a Szent Mungó sem jobb megoldás. Sokáig tartott, mire elhitette velük a meséjét, de a Nagyúrnak úgy tűnik nem volt annyira fontos, hogy a legokosabb és legravaszabb szolgáit küldje, így valamikor sötétedés után a két halálfaló dehoppanált az udvarukról. Annyi hasznuk legalább volt, hogy kiderült, hogy Yenna szülei életüket adták a Nagyúrért még annak visszatérte előtt az Azkabanban. A lány remegve csukta be utánuk az ajtót és szinte összeesett a saját küszöbén. Onnantól kezdve úgy döntött, hogyha csak nem feltétlenül muszáj, akkor nem hagyná el Egyszarvúdombot, meglesznek ők ketten a nénikéjével, ameddig el nem ül a vihar.
A feltétlenül muszáj ideje három hónap múlva érkezett el, nem sokkal az után, hogy elmúlt a pótfelvételi kérelem leadásának határideje is.
- A te képességeiddel márpedig egyetemre mész! – jelentette ki Emerentia néni.
- De nénikém! Úgy érzem itt a helyem melletted. Gondoskodni szeretnék rólad, és ha látom, hogy jól vagy, akkor jelentkezem a Mandragórába. – ez persze csak félig volt igaz. Valóban segíteni akart a nénikéjének, de figyelni is akarta az első sorból, ahogyan kifejlődik a betegsége. Mindent gondosan feljegyzett.
- Yenna! Idefigyelj! Kiváló medimágus lehetsz, vagy tudom is én. Mi akarsz lenni? Oda vesznek fel ahová csak akarod!
- Nem tudom, nénikém. Kutatni akarok. Tudós akarok lenni!
- Ó már megint azok az ostoba könyvek! Teljesen megmérgezték a fejedet! Tudós! Méghogy tudós…
- És ha tudok segíteni rajtunk? Ha meg tudlak gyógyítani? Ha megtudom gyógyítani akik a Szent Mungóban vannak?
Emerentia pengevékonyra szorította az ajkait.
- Le tudod venni az átkot? Még senkinek sem sikerült. Senki nem segíthet!
- Nénikém ez nem átok! Ez genetika! Attól vagyunk beteget, mert közeli rokonoknak lett gyerekük sok generáción át! Ha eleget kutathatok talán meg tudom állítani, tudnám enyhíteni.
A nénikéje elvörösödött, ekkor már Yen érezte, hogy ennek a felhozása nagyon rossz ötlet volt. Ha tehette volna, visszaszívja, de akkor már nem volt visszaút. Emerentia néni visítani kezdett.
- HOGY MERÉSZELED?! Hogy merészelsz így beszélni a család hagyományairól? Hogy mered kétségbe vonni az őseid bölcsességét?! Azok az átkozott mugli könyvek tehetnek mindenről! Megszabadulok tőlük, attól végre észhez térsz! – Emerentia felpattant és elkezdett felsietni a lépcsőn egyenesen az unokahúga szobája felé.
- Ne, nénikém! – Yennefer futott utána, de a nagynénje kíméletlenül lelökte a lépcsőn. Megütötte magát, de nem sérült meg nagyon így felállt, és rohant fel a szobájába. Már a folyosó elején megérezte a füstöt.
- NE! – a nagynénje máglyát rakott a könyveiből, amik szépséges narancssárga lánggal égtek a szőnyeg közepén. Majd felgyulladt a szőnyeg is… Majd a függöny. Yennefer nem is emlékezett rá, hogy mikor sírt utoljára. Talán amikor a nénikéje megírta neki, hogy csalódott amiért nem Mardekáros lett, de azóta soha. – Ne… - nyögte.
- Most majd megtanulod, hogy hol a helyed! Méghogy genetika… Erre valóak ezek az ostoba könyvek! Gyújtósnak! – ekkor már szinte vágni lehetett a füstöt. A lány tudta, hogy oda kell mennie ki kell hoznia a nénikéjét de nem akarta. Égjen csak el a könyvekkel együtt, amik a legdrágábbak voltak neki! Valahogy mégis felülkerekedett rajta a hála, hogy a nagynénje gondoskodott róla, felnevelte… Nem hagyhatta meghalni. Pálcája segítségével próbálta eloltani a tüzet, de nem sikerült, így megfogta a nagynénje karját és elkezdte kirángatni a szobából, le a lépcsőn, majd ki a házból az udvarra. Mögöttük a Lumpsluck kúria lassan a lángok martalékává vált.
Ami kevés dolgukat sikerült megmenteni, vagy nem lett a tűz áldozata (Lilac és Berry szerencsére sikeresen átvészelték az esetet), azt összepakolták egyetlen táskába, és eleinte Cardiffban próbálták meghúzni magukat, de a polgárháború akkor már egyre jobban áthatotta a mágusvilágot. Bár nem voltak sárvérűek, se félvérek, hogy menekülniük kelljen, nem is vadásztak rájuk, Yenna egyszerűen próbált nem is tudni az egészről, próbált minél nyugodtabb helyet keresni maguknak, és igyekezett maga után cipelni a beteg nénikéjét is, akiről hamar kiderült, hogy nem bírja már ezt a sok városról városra hurcolkodást. De bárhova mentek a feszültség, majd később a konkrét összecsapások követték őket. Az éjszakákat villogó varázslatok és mágikus robbanások szakították ketté.
A Szent Mungóba költözés elkerülhetetlenné vált. A háború, a tűz, a sok utazás a traumák és a két boszorkány között megromlott viszony eredményeképp Emerentia állapota rohamosan romlott, Yenna pedig már nem bírt róla tovább gondoskodni szakszerű segítség nélkül. A bájitalai már kevésnek bizonyultak, és a hirtelen változásokat sem volt képes lekezelni, főleg úgy, hogy ő maga is folyamatosan zaklatott volt. Így kötöttek ki egy időre Londonban, ahol Emerentia nénit hamar felvették a betegek közé, a lány pedig néhány korábban sosem látott rokonával is meg tudott ismerkedni. Egy ideig maradt a közelben, hogy meg tudja látogatni a nénikéjét, de a légkör fojtogató volt, és a lelke mélyén még mindig haragudott rá a könyvei és a tűz miatt. Egyszerűen úgy érezte, hogy mennie kell, de már nem volt hová. Nagynénjét biztonságban tudta, és bár még mindig tartott a háború, úgy döntött mégis megpróbálja a felvételit a Mandragórába. Londonban szerencsére volt alkalma elintézni a család pénzügyeit is. Megdöbbenve látta, hogy bár azért van még annyi pénze, hogy jópár évig kényelmesen eléldegéljen akkor is, ha nem csinál semmit, mégis sokkal többre számított. Néhány kobold szolgálatát igénybe véve úgy döntött csinál pár befektetést, hogy azzal is nőjön a bevétel, és a felsőoktatásban eltöltött évei alatt a szerencsétlen családi körülményekre hivatkozva ösztöndíjért is fog folyamodni. A birtokot egyelőre megtartotta, de nem építette újjá a kúriát.
Pszicho-medimágus szakra jelentkezett, minden RAVASZ vizsgája elegendő volt hozzá, ám kellett írnia még egy tesztet, egy pszichológia-alkalmassági vizsgát. Már akkor rossz érzése volt, amikor nekikezdett. Ameddig az eredményre várt, kibérelt egy szobát Hertfordshire-ben. Arculcsapásként érte, amikor megjött a teszt eredmény. NEM FELELT MEG. Még elbeszélgetésre se hívták be, annyira nem felelt meg a pszichológia alkalmassági teszten. Csalódott volt első sorban, de kicsit meg is ijedt. Ez már az lenne? A teszt már kimutatta rajta is a kezdődő elmebaj jeleit? Nem akart erre gondolni. Talán csak az utóbbi idők nehézségei tették kicsit zaklatottá. Miután kitombolta magát úgy döntött, jövőre talán újra megpróbál egy másik szakot. Mindeközben zajlott a polgárháború, de ahogyan eddig is, igyekezett belőle kimaradni, amikor kintről hallotta az esetleges durrogást, akkor is inkább elhúzódott az ablaktól. Emerentia néni nem is tudott róla többet a kelleténél, nem is adta oda neki az újságokat, így nem tudta piszkálni azzal, hogy mint a szülei tették régen, álljon be ő is a Sötét nagyúr seregébe. Eszébe nem jutott volna, ahhoz már túl sokat tudott a muglikról, hiszen még sárvérű barátnője is volt. De nem állt be harcolni a „jók” mellé sem, ennyire nem akarta elárulni a családját, amikor pedig később eljutott hozzá a hír (az újságoknak hála), hogy az egyik viszonylag távoli nagybácsikája, Horatius is a Roxfort védelmezői között van, a halálfalók ellen, akkor is inkább a semlegességet és a bérelt szobája biztonságát választotta. Magának sem vallotta volna be, hogy titokban még ő is a Kiválasztottnak drukkol. Próbált távol maradni az eseményektől, és amikor megjött a hír, hogy a Nagyúr ismét elbukott megkönnyebbült. Legalább ebből a szemszögből marad minden a régi kerékvágásban. Legalábbis jelenleg így tudja, és nagyon reméli, hogy egy ideig még nyugalom lesz, vagy ha mégsem akkor sem keveredik bele semmi komolyba.

A Roxfort után (1997 - )

Pár hónappal később a bérelt szobájában olvasta a Reggeli Prófétát. A címlapon meglátott egy csinos… Fiút? Elsőre nem volt benne biztos, de az az arc és ahogyan elhúzta a függönyt… Olyat érzett mint előtte soha. Szinte elfelejtette az elmúlt időszak csalódásait. Gyönyörűnek látta, csodálatosnak, titokzatosnak… Hirtelen fogta el az érzés, amit mindig is keresett. A vágyakozás olyan erős volt, hogy szinte fájt. Elolvasta a cikket újra és újra. Cain Agnifilius – ez volt a neve. A név ismerős volt neki az aranyvérű családok krónikájából, de minél többet meg akart tudni róla. Elkezdett kutatni, már-már megszállottan. Minden feljegyzést elolvasott, minden újságcikket kivágott, ami arról a családról szólt. Legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy a család mindig is ott élt Hertfordshire-ben, így a helyiektől is próbált minél többet megtudni. Különös és rejtélyekkel teli történet bontakozott ki a szeme előtt, érezte, hogy itt valami titok lappang. Szinte el is felejtette a Mandragóra visszautasítását, és hogy a családja minden tagja az őrültek házába került. Csak azt a csodálatos metszésű arcot látta maga előtt, amikor ébren volt és akkor is, amikor elaludt. Elképzelte magukat együtt számtalanszor, és bár még egyszer sem beszélt vele, tudta, hogy ez az az érzés, amire mindig is várt, Cain lesz az igaz szerelme, és boldogan fognak élni, míg meg nem halnak. Minden baj és bánat ide vezetett, hogy megérdemelje őt, hogy egy városban legyenek, hogy találkozhasson vele… Mintha minden értelmet nyert volna hirtelen. Az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatott ennek a szerelemnek az illúziója volt.
Gyűjtögetett. Újságkivágásokat, bejegyzéseket, képeket, információkat, és minden összeszedett egy új naplóba, amit lefekvés előtt nézegetett. A kávézókban kérdezősködött hova jár enni, hol vásárol, és igyekezett ő is mindig ott lenni azokon a helyeken. Közben az élete kicsit kicsúszott a kezéből, annyira el volt foglalva azzal, hogy minél több mindent kiderítsen vágyai tárgyáról. Lemaradt a következő felvételi jelentkezési időszakról is, és bár próbált munkát keresni egy kis kávézóban, a megszállottsága miatt nagyjából két hét után elküldték. Szerencsére a befektetései jól jövedelmeztek, így nem voltak anyagi gondjai, nem is költekezett a feltétlenül szükséges kiadásokon kívül. Egy napsütéses szeptemberi délutánon pedig meglátta… Egy szőke fiú társaságában volt, de az nem érdekelte, mindent elhomályosított Cain szépsége, nemessége… Akkorát dobbant a szíve, hogy azt hitte szívrohamot kap és belehal, de mert hozzá odamenni. Csak távolról bámulta őt, a tökélyt. Mégis egy idő után úgy érezte belefullad a csendes vágyakozásba, valamit tennie kell, hogy kikászálódjon ebből az őrjítő állapotból. Úgy döntött, hogy ha már úgysem vették fel a Mandragórába (bár amikor meglátogatta a nénikéjét neki azt mondta, hogy igen), akkor akár meg is próbálhat elszegődni mellé inasnak, hiszen Bájitalmester. Az indoka lehetne korrepetálás, hogy felkészüljön a felvételire, és akkor meg tudná ismerni, fel tudná hívni magára a figyelmét… Csodálatos lenne, akkor is, ha valójában nem lett volna semmi szüksége a plussz oktatásra. Már októbernek is lassan vége volt, amikor végül ott állt az Angifilius ház előtt, a legszebb ruhájában, hevesen kalapáló szívvel, és egyik hosszú ujjával megnyomta a csengőt.

   Jellem

Igazi hölgy, az arisztokraták minden tartásával és büszkeségével. Az illemhez általában ragaszkodik, az elöljáróinak (legyenek azok tanárok, idősebb mágusok vagy prefektusok) mindig megadja a nekik járó tiszteletet, és többnyire tudja, hogy hol a helye. Nagyon könnyen el szokta magát helyezni a ranglétrákon, így ilyen téren még nem hibázott. Mindenkivel kimért eleinte, az emberi kapcsolatai felszínesek, de ha nem jelent túl nagy erőfeszítést, akkor szívesen segít másoknak. Szereti érezni, ha valamiben ő a jobb, de alapjáraton ezt nem fitogtatja, nem látja értelmét. A hangulatingadozásait elég jól rejti, képes mindig a megfelelő érzelmet mutatni kifelé, függetlenül attól, hogy egyébként hogy érzi magát. Szélsőséges érzelmi terheléskor viszont még ő is ki tud akadni, ilyenkor egyenesen hisztérika, vizsga előtt a szobatársai sem nagyon tudták elviselni.
Az embereknél viszont jobban szereti a könyveket. A regények és versek társaságot nyújtanak, a történelemkönyvek ablakok a múltra, minden egyéb pedig megszerzendő tudást tartalmaz, aminek már a puszta öröméért is érdemes átrágni magát. Kifejezetten foglalkoztatja a gyógynövénytan, a legendás állatok és megfigyelésük (kifejezetten szereti az állatokat), és persze ezeknek a gyakorlati alkalmazása is, vagyis a bájitaltan. Összességében minden érdekli, amit a természethez kötődik, így sodródott el a mugli biológia felé is, bár ebből jobb híján csak könyveket olvas. Családja története és az aranyvérűekkel kapcsolatos mágus elméletek miatt kifejezetten érdekesnek találja a genetikát, a tulajdonságok és a mágia öröklődését. Sajnálatos, hogy a mágusok körében nem talált olyat, aki ilyesmivel kísérletezne, így hajlik afelé, hogy ő legyen az első úttörő. Ha valami tényleg érdekli, abba nagyon mélyen beleássa magát, sokszor beszélni sem lehet vele másról.
Talán nem illik a képbe elsőre, de a lelke mélyén meglepően romantikus. Hisz a sírig tartó szerelemben, lelki társban, egymásra találásban, így amikor először úgy érezte, hogy megtapasztalta az érzést, amiről a költők ódákat zengnek, amiért érdemes élni és meghalni, a megszállottjává vált. Szerelme tárgyát már-már üldözi, minden lehetséges információ morzsát összeszedett róla, és mindent megtenne azért, hogy megszerezze, ugyanakkor talán ő maga sem ismeri föl, hogy nem is a kiszemelt férfiba, hanem magába az érzésbe szerelmes. Hogy a kegyeibe férkőzzön, sok mindent képes lenne feladni. Büszkeséget, tartást, rangot, vagyont, képes lenne szolga szintre alacsonyítani magát, hogy némi elismerést és szeretet kicsikarjon Cainból. A nagynénje ha így látná valószínűleg szemen köpné, de ebben az egy esetben sajnos az ész érvekre is süket… Hiszen megszállottsága már-már őrület számba megy, az pedig az ő családjában nem lenne meglepő.

Erősség || Kitartó. Ha akar, akkor nagyon tud küzdeni. Racionális. Ész érvekkel lehet rá hatni is, és az esetek nagy részében ésszerűen is próbál cselekedni. Nem megy fejjel a falnak. Gyors felfogású. Pillanatok alatt megért nagyobb összefüggéseket, és kifejezetten szereti a rejtvényeket, rejtélyeket. Nagyon kíváncsi, és sosem elég az amennyit tud, mindig többet akar, mindent meg akar érteni még jobban.

Gyengeség || Haragtartó és bosszúálló. Ha valaki keresztbe tesz neki, annak visszavág, néha egész alattomos módon. Önző. Ami az övé, az az övé. Nem osztozkodik, nem is alkudozik. Nehezen magol – amit nem ért, azt nagy kínok árán tudja csak megtanulni.

   Apróságok

mindig || Cain, Lilac, bonbon, verseskötetek, holdfény, bájitalok
soha || talár, karfiol, darazsak (allergiás rájuk), dög-szag, dementorok
hobbik || Olvas. Rengeteget, és aranyvérű létére nem veti meg a mugli természettudományokat sem, azokról is olvas.
merengő || Legrosszabb: amikor a nagynénje felgyújtotta a könyveit. Legjobb: amikor először láthatta végre Caint messziről.
mumus || Önmaga, kócosan és kényszerzubbonyban
Edevis tükre || Magát menyasszonyi ruhában, Caint és a közös gyerekeiket látja benne, mindezt furcsa, hagymázas ködben…
százfűlé-főzet || Fényes világoslila színű, szőlőízű
Amortentia || Cickafarkfű-illat (enyhén kesernyés növényszag)
titkok || Titokban verseket ír. Még sosem olvasta őket senki.
azt beszélik, hogy... ||Holdkóros, lassan de biztosan veszi át az elméje fölött az uralmat a családjára oly jellemző őrület

   A család

apa || George Lumpsluck; 51; aranyvérű – csak ködös emlékei vannak róla
anya || Augusta Lumpsluck; 48; aranyvérű – róla is csak ködös emlékei maradtak
nagynéni || Emerentia Lumpsluck; 46 éves; aranyvérű – kimért, távolságtartó, de azért hálás neki Yenna, hogy felnevelte
állatok || Lilac, egy nagy nőstény angóra macska, 7 éves, és Berry, egy nagyon öreg fülesbagoly, akit még akkor kapott, amikor a Roxfortba ment.

Családtörténet ||

A Lumpsluck család gyökereit vissza tudja vezetni egészen kora középkorig. Régen sokkal népesebbek voltak, mint manapság, és számos kiváló mágus került ki a soraikból. Tradícionálisan bájitalokkal foglalkoztak, de sokan voltak jártasak a sötét varázslatokban is. A családi majdnem minden tagja a Mardekár házat gyarapította, több Roxforti tanár is viselte a nevet, Horatius Lumpsluck majdnem ötven évig volt a ház feje. Több birtokuk is volt szerte a szigetországban, közülük már csak nagyon kevés van a család birtokában, idővel a többség beköltözött a többségében mágusok lakta városokba.

Az egyik ilyen megmaradt birtok a Cardiff melletti Egyszarvúdomb, ahol Yenna a gyerekkorát töltötte.
Yennefer ága az egyik olyan oldalsó hajtása a famíliának, amelyik mindig is kifejezetten vigyázott, nehogy beszennyeződjön a vérük, így a más aranyvérű családokkal kötött házasságokon kívül igen jelentős volt a rokonházasság, és az ezzel járó beltenyészet. A szokás még a mágusok elrejtőzése előttre visszavezethető, és akkor is tartották, amikor mindennapos volt a varázstalan emberekkel kötött házasság. Unokatestvérek egymás közti frigye mindennapos volt, de nem volt ritka az édestestvérek előre elrendezett házassága sem. A Lumpsluck család ezen ága még a többi családhoz képest is kifejezetten belterjessé vált, és ami még rémítőbb, hogy erre nagyon is büszkék voltak, egyenesen a legtisztább vérvonalnak tartották magukat.
A vérfertőzés kezdetben nem járt semmilyen hátránnyal, évszázadok elteltével azonban egyre gyakoribbak lettek bizonyos betegségek. Gyenge, csenevész, beteges gyerekek, torzszülöttek, halva születés… De akik elsőre egészségesnek látszottak, később közülük is sokakon jelentkezett az elmebaj. A családi krónikák valami egész vérvonalat sújtó átokra gondoltak, de ennek nem lelték semmilyen mágikus nyomát.
1930-ban a család bekerült Anglia huszonnyolc tisztavérű családja közé, biztosítva magukat ezzel, hogy még mindig helyük van a legjobbak között, még nem kopott el a régi fényük. Yennefer apja George és anyja Augusta unokatestvérek voltak, de szerencsére látszólag mindkettejüket elkerülték a defektusok és az őrület is, ellenben George két bátyjával, és enyhe tünetek Emerentián, Augusta hugán is mutatkoztak. Mindezek ellenére sem ismerték föl, hogy a megoldást a talán a vér hígítása és a büszkeség feladása jelentheti, képesek lett volna meghalni a szokásokért és a századok alatt beléjük, a család kollektív tudatába égett elvekért. A Sötét Nagyúr első felemelkedésekor mind George, mind Auguszta csatlakoztak a halálfalókhoz, és fanatikusként harcoltak a Nagyúr mellett. Voldemort bukásakor mindketten az Azkabanba kerültek a rémtetteikért, és a halál is ott érte őket. A távolabbi rokonok közül is sokan az aurorok kezére jutottak, Emerentián kívül közeli rokonok már nem élnek, távolabbi Lumpsluckok szerencsére még akadnak, bár nem túl sokan. A család utolsó generációja valószínűleg Yennefer, legalábbis nem találkozott még korabeli rokonával, aki még a nevet viselné. Ettől függetlenül persze nem lehetetlenség, hogy távoli unokatestvérei vannak nála fiatalabbak is, de nem ismeri őket és feljegyzéseket sem talált a létezésükről. Se George, Se Augusta nem dolgoztak a szó klasszikus értelmében, a családi vagyont élték föl. Emerentia egy ideig igyekezett jó nevelőszülő lenni, és elhelyezkedni a Mágiaügyi Minisztériumban, de a rokonok miatt nem tartották megbízhatónak, és amikor egyetlen esélyt kapott a bizonyításra szélsőséges természete miatt összeférhetetlennek bizonyult egy munkahelyen. Azóta nem is próbálkozott, véleménye szerint végülis van még a Lumpsluck-vagyonból valamennyi…

   Külsőségek

magasság || 170 cm
testalkat || vékony, csontos
szemszín || kék
hajszín || sötétbarna
kinézet || Csak egy átlagos lány. Nem csúnya, de nem is kiemelkedően szép. Arca ovális, nagyon közelről észrevehető néhány szeplő az orránál, de igyekszik némi púderrel palástolni őket. Szeme kék, talán picit lilás árnyalatú is, aki belenéz az furcsa módon nem lát benne az égvilágon semmit. Nem kifejezéstelen, mint az elmegyógyintézetekben bámulóké, inkább mintha jégfalba ütközne az ember, mely hűségesen és kitartóan védi a mögötte megbúvó gondolatokat. Alatta gyakori vendég a kialvatlanságról árulkodó lila karika, az éjszakába nyúló olvasás lenyomatai. Haja hosszú, sötétbarna loknikban omlik a hátára, erre kifejezetten büszke, bár ha nagyon koncentrálni akar valamire, akkor feltűzi, hogy ez se zavarhassa.
Kifejezetten vékony, éppen a jóízlés határán egyensúlyoz, egy tehetségesebb zenész akár még citerázni is tudna a bordáin. Ennek ellenére - érdekes módon - az összkép kifejezetten nőies, leginkább a mozgásának köszönhetően, mintha egy festményből kilépett nimfa suhanna kecsesen. Már-már valószerűtlenül légies.
Ami az öltözékét illeti, kifejezetten kedveli az egyszerű és praktikus darabokat, sokszor hordja a lila különféle árnyalatait. Talárt ha nem muszáj nem visel, főleg azóta nem, hogy elvégezte a Roxfortot, szoknyából is inkább a rövidebb, könnyű anyagú fazonokat részesíti előnyben.

   Tudás és karrier

pálca típusa || 13 hüvelyk (1 hüvelyk = 2,54 cm), kőris, egyszarvú-szőr mag
végzettség || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző szakiskola – RAVASZ: gyógynövénytanból, bájitaltanból és bűbájtanból
foglalkozás || szereti magát tudósként meghatározni, de bevétele a családi vagyon befektetéséből van
iskola || A Roxfortot elvégezte, a nagynénje úgy tudja, a Mandragórába jár
szak || -
felvett tantárgyak || -
varázslói ismeretek || Legendás lények gondozásából, gyógynövénytanból és bájitaltanból mindig is kiváló volt (ami az elkészítést illeti, a hozzávalók megtanulása fejből már nehezére esett), a bűbájtant és az átváltoztatástant is mindig élvezte, bár nem volt belőlük kiemelkedő. Mivel nénikéje állapota rohamosan romlik, ezért néhány háztatásbeli dolgot is igyekezett megtanulni, hogy teljes mértékben képes legyen magát ellátni, anélkül, hogy bárkire is rászorulna, így a gyakorlatias dolgok jól mennek neki. Még főzni is megtanult, hiába főzött volna helyette a házimanó. Ami a mágia történetét és minden magolós tárgyat illet, átvergődte magát rajtuk – jórészt a szobatársai és puskák segítségével, de elég rossz belőlük és a jóslástanban is kifejezetten tehetségtelen.

   Egyéb

avialany|| Michelle Trachtenberg