Willow Fawcett
[Topiktulaj]
SVK prof
A kékszeműfiú
Hozzászólások: 492
Jutalmak: +740
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : Barna
Szemszín: Kék
Kor: 38
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem tanuló
Családi állapot: Egyedülálló
Munkahely: Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
Legjobb barát: Kean Rowle
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 13,4 hüvelyk egyszarvúszőr, fűzfa
Nem elérhető
|
|
« Válasz #2 Dátum: 2015. 12. 20. - 15:07:22 » |
+1
|
Akármennyire is próbálkozom vele, a bilincs nem enged. Mást kéne kitalálnom, mielőtt még az összes csontomat eltöri. Aztán egy általam előre nem látott okból kifolyólag abbamarad a szorítás. Levegőért kapkodok, ahogy ő is percekkel korábban, és közben a pálcámért nyúlok, de rálép a kezemre. - Mondtam, Fawcett, te nem vagy sötét varázsló. Ilyennek kellett volna lennie annak az átoknak, amit rám mondtál, nem olyan kis gyengének, mint a tiéd. De most már biztos lehetsz benne, hogy nem hagyod el élve ezt az erdőt. Milyen kár, hogy senki sem tud róla, hogy itt vagy. Így majd a vadak széthordják a maradványaid, én pedig élhetek nyugalomban. - Nem, tévedsz. Tudják, hogy itt vagyok. Leon. Leon tudja, hogy itt vagyok, de… Nem, ő nem egy ilyen befejezésről tud, nem hiszem, hogy feltűnne neki is pár napig, ha nem jelentkeznék. Gyorsan összeszámolom az eltört csontjaim számát. Nem tudom, de igazából nem is a számuk érdekel, hanem hogy melyikek. Az egyik karom még ép, és az egyik lábam is. Remek, menekülni már nem fogok tudni, de harcolni még igen. Figyelem a fölém magasodó férfit. Diadalittas mosolya bizonyítja, hogy ő már halottnak lát, és csupán az tartja vissza a végső döféstől, hogy láthat szenvedni. De nem adom meg neki ezt az örömöt. - Ugyan, mégis ki tudja, hogy itt vagy? Az informátorod, akinek gyakorlatilag én mondtam meg, hogy hol találhatsz meg? Ne aggódj, már ő sem tudja, hogy tényleg eljöttél-e vagy nem. Nem volt az informátorom, csak valaki, akitől egy kis segítséget kaptam. Maradjunk annyiban, hogy letudta a kölcsönt. Megemeli a lábát és arcon rúg, amitől elterülök, de legalább a karomról leszáll. Csak egy pillanat kellene, csak egy mozdulat, ami kimozdíthat ebből a pontból, de addig, amíg itt kesergek, addig ez biztos nem fog bekövetkezni. Felemelem a fejem, hogy kicsit körbenézzek. Kell lennie valami megoldásnak. Bárminek, akárminek. - Ne is gondolkodj semmin, felesleges. Visszateszem a fejem a földre, ezáltal a pálcájának a végével nézek szembe. Tizenöt perc. Nem érhet véget tizenöt perc után ezzel. Megmarkolom a pálcámat, és egy Stuport küldök felé, aminek következtében az ő átka pont elmegy a fejem mellett. Elrepül tőlem, így bőven van időm felkelni és kitalálni, hogy mi legyen. Bevallom meglepett, hogy eltaláltam, de talán annyira nyeregben érezte magát, hogy nem is számított rá, esetleg visszatámadok. És én most annyira biztos voltam benne, hogy eltaláltam, meg se fordult a fejemben, hogy mégsem. Nyúlok a pálcájáért, de akkor felugrik a földről, és ezúttal is telibe talál az imperius. - Játszunk megint. Nem unom még ezt a játékot. Térdre! Minden akaratom ellenére, letérdelek, már amennyire tudok a sérült végtagjaim miatt. Másodszorra nehezebb lesz kitörnöm belőle, de úgy tűnik, tanult az első esetből, mert amint földet érek meg is szünteti a hatását. - Így sokkal élvezhetőbb lesz a folytatás. Crucio! Minden izmom megrándul és vonaglani kezdek a földön. Régen volt már, mikor az Akadémián megtanultuk, hogyan kell védekezni ez ellen. Az nem is volt ilyen erős, ha jól emlékszem. Meg akarok halni! Hiába küzdök ellene, nem megy. Nem tudom megtörni a varázslatot. Vagy mégis? Felsóhajtok, és megpróbálok felállni, de remegő lábam még annál is gyengébb, mint a törött. - Remélem, meg sem fordul a fejedben, hogy te is megpróbáld. Ha az Opprimóhoz nem voltál elég erős, akkor ennek esélytelen a sikeres végrehajtása. Be kell ismernem, hogy igaza van, de már nem sokáig. Ráteszi a lábát a hátamra, és visszanyom a földre. Szinte hallom a gondolatait. „A kutyáknak a földön a helyük.” Hányszor hallottam én már ezt? És mindannyiszor felálltam, ahogy elkezdem feltolni magam. Ha eddig sikerült felállnom, akkor most is sikerülni fog. Az hiszem, ez a meglepetések párbaja inkább és a kitartásé, mert meglephetem. Hátrál néhány lépést, ami nekem pont kapóra jön. Lendítem a pálcámat és sorozatban három Stuport küldök felé, majd néhány Osruptumot. Biztos vagyok benne, hogy erre nem számít, és ha a korábbi átkokkal van elfoglalva, akkor sikerül legalább az egyik lábát eltörnöm. És tényleg sikerül, de nem csak egyet, hanem mind a kettőt. Ettől vérszemet kapok. Közelebb bicegek hozzá. - Na és most ki is van nyerő szituációban? Elmormolok egy Capitulatust mielőtt még rám akarná szegezni a pálcáját, majd újra az Opprimót. Ezúttal érzem az átok erejét. Érzem, hogy mennyivel másabb most, hogy már nem csak egy egyszerű bosszút akarok a bátyámért, hanem minden sérelmem kicsit levezetni rajta. Azonban még azelőtt megszüntetem, mielőtt meghalna. - Még mindig azt hiszed, hogy nem vagyok elég erős ehhez az igéhez? A szeme láttára eltöröm a pálcáját. Nem adok neki még egy esélyt, hogy esetleg megszerzi, elmenekül vagy megátkoz. A pálca két felét a két ellentétes irányba hajítom, majd még ép kezemmel a mellkasomhoz kapok. A Cruciatus sokkal mélyebb nyomot hagyott bennem, mint gondoltam. - Még mindig nem vagy elég erős hozzá. Vigyorogni kezd, de letörlöm a képéről azt a vigyort. Egy utolsó ostorcsapás, egy utolsó csonttörés és egy utolsó Opprimo. Percekig tartom fenn az átkot, mire megszüntetem. Közelebb megyek hozzá, hogy megnézzem életben van-e. Nem nehéz megállapítanom, hogy már nem lélegzik, felesleges is megnéznem a pulzusát. A marhasült a grillrácson nincs úgy kiterülve, mint Leander itt a lábam előtt. Belerúgok még egyet, majd eltávolodok tőle, de szédülni kezdek. Valahogy a háború alatt nem ilyenek voltak a harcok. Igaz, ott nem egyedül voltam, és volt, aki fedezze a hátam. Néhány lépés után már nem tartanak meg remegő lábaim, már nem tudom arra kényszeríteni magam, hogy éber legyek. Hogy minden porcikámmal a körülöttem zajló eseményekre, zajokra fókuszáljak. Lábaim összerogynak, ezáltal elterülök a földön. Nem tudom, hogy órák vagy percek telnek-e így el, csak azt, hogy nem maradhatok itt. El kell mennem, mielőtt az aurorok ideérnének, biztos tudnak már a párbajunkról. Az első helyre hoppanálok, ami eszembe jut. És persze, miért is lenne más, mint Leon Lutece háza.
Másnap álmosan és fájdalomtól kicsit kótyagosan botorkálok a már napok óta látogatott házban. A sérüléseim majdnem teljesen helyrejöttek, és biztos vagyok benne, hogy nem maguktól. Meg kéne találnom Leont, de szinte esélytelen. Zongoraszót nem hallok, ami a segítségemre lenne, ezért a szalon felé indulok, ahol végül meg is találom. - Jó reggelt, Leon! Valahogy nem az a vidám hang ugrik ki a torkomon, mint eddig, de szerintem érteni fogja, hogy miért. Talán sokkal jobban, mint én magam. - Jó reggelt, Willow Fawcett! – kimérten köszön, fel sem néz a lapból, amit olvas. - Köszönöm, hogy elláttad a sérüléseimet. Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg, mindazok után, ami tegnap reggel történt. Megértem a kimért hangsúlyt. Ellenkező esetben lehet, hogy én is így tennék. Furcsa, hogy akármi is történik, valahogy mindig itt kötök ki. Nem, talán ez nem is annyira furcsa, csak a múlt és a jövő játszik velünk érdekes tréfát. Mondjuk, azért lenne egy ötletem, hogy mit fog mondani, mivel tudnám meghálálni neki. - Nem akarlak feltartani, szóval, én megyek is. - Egy szóra még, ha megállna. - Feláll, félreteszi az újságot, és mélyet sóhajt. - Szörnyű állapotban találtam önre a kapum előtt. Nem kérdezem meg, hogy mi történt, így is többet tudok a viselt dolgairól, mint kellene, de azt szeretném tudni, miért engem keresett fel? Megtorpanok, mert a legkevésbé sem számítottam arra kérdésre, amit kaptam. Sok minden másra igen, de erre nem, és bevallom, még én magam sem tudom a választ rá teljes bizonyossággal. - Mielőtt hoppanáltam arra gondoltam, hogy arra a helyre menjek, ahol biztonságban lehetek, és ahol, ha nem is szeretnek, de legalább elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Annak, aki vagyok. Ez a ház, és a te arcod ugrott be egy pillanatra, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy itt megjelenjek. Még akkor is, ha tudom, hogy Leon nem teljesen fogadja el azokat a dolgokat, amiket tettem. Zavartan lenéz a földre, aztán föl. - Nem váltunk el túl szépen, ezért igencsak meglepett a felbukkanása. Természetesen nem hagytam odakint, hiszen megsérült, így elláttam, amit szükséges volt, de nem szeretném, ha azt hinné, egyetértek azzal, ahogy szerezte őket. - Hidd el, hogy engem legalább annyira meglepett az a kép, mint most téged. És tudom, hogy nem az elválásunk miatt történt mindez, hanem valami más miatt, ami talán mélyebben lakozik bennem… a kapcsolatunkban. Nincsenek illúzióim arról, hogy most miket gondolhatsz rólam, és ez is az oka annak, hogy minél előbb szeretnék távozni. Ma nem tudnék szembenézni velük. - Mr. Fawcett, sokat gondolkoztam azóta azokon, amiket elmondott, és meg kell mondjam, leültem beszélni az unokahúgommal is, ezek alapján alkottam végül véleményt - elfordul az ablak felé. - És ez a vélemény most a jó vagy a rossz irányba változott rólam? Esetleg nem is változott? Lényegében engem meglep, hogy egyáltalán változhatott. Nem találkoztunk olyan régen, de mind a kettőnk hozzáállása a másikhoz, a múlthoz való ragaszkodás, és a csökönyösségem, amivel olyan intenzíven próbálom bizonygatni, hogy megváltoztam, miközben talán semmit sem ér, és talán nem is változtam és neki van igaza. Lehet, hogy csak saját magamnak ártok vele. - Ha nem haragszol, és még sokáig tart ez a beszélgetés, akkor leülnék. - Üljön csak, persze - jegyzi meg szórakozottan. - Számomra egyértelmű volt, hogy amit művel, önbíráskodás, és valahol reméltem, hogy ez észhez téríti. Naiv vagyok, tudom, de abban a tudatban ültem le vele beszélni, hogy meggyőzőm őt a bűnösségéről... De a hite megingatott. - Köszönöm – ülök le egy közeli fotelba. Kicsit elcsodálkozok közben. Ennyire régen azért nem ismerem Minervát, és tudom, hogy Leon tényleg képes mindent megtenni azért, hogy megvédje tőlem őt, de azt még nem tapasztaltam, hogy ez fordítva süljön el. Mármint, hogy az ő véleménye változzon, akár egy hangyányit is. - Leon, nem szeretném, ha az miatt gondolkodnál rólam másként, amilyennek Minerva megismert. Szeretném, ha a véleményed megváltozása rólam, a saját érdemem lenne. - A hite ingatott meg, nem az, amit mondott - fordul felém. - Megbízom az ítéletében... és valahol el kell ismernem, hogy hordozom még a régmúlt sérelmeit magammal annyira, hogy esetleg ne adjam meg az esélyét valaminek, ami kibontakozhatna köztünk. Lehettünk volna barátok is, de nem úgy alakult... Vele úgy alakult, és ő hisz önben. Ez elgondolkoztatott. Talán a forradalom nem vérben születik-e? Ha nem lenne a képességem, nem tudnék arról, hol volt az elmúlt nap. Képesség. Még mindig így emlegeti. Nem ez új, régebben másként emlegette, vagy éppen sehogy, de most nem is ez a lényeg. Igazán hálás lehetek érte, ha nem fogadnak majd aurorok a ház előtt, vagy a saját házam előtt. - Köszönöm. És tudom, hogy sokkal tartozom, és ahogy tegnap is megmondtam, nem várom el, hogy magadban tartsd. Nyugodtan jelentsd, ha akarod, de ha mégsem, akkor tudnod kell, az adósod vagyok. És csak azért nem mondom, hogy bármit kérhetsz cserébe, mert félek, olyat kérnél, amit nem tudnék teljesíteni. - Igen, könnyű lenne olyat kérnem, ami számomra fontos lenne, az ön számára pedig... De jelenleg nincs rá okom. Maradjunk akkor ennyiben. Csak remélhetem, hogy lesz valami, ami megállítja. - Megigazítja a nyakkendőjét. - Időnként mindannyiunknak szüksége van egy pofonra. Felállok. Azt hiszem ennek a beszélgetésnek itt lesz majd vége. - Igen, mindenkinek, ezt ne felejtsd el. Igaz, én kaptam már többet is, felálltam, és úgy tűnik, hogy lassan meg is lesz a jutalmam érte, még akkor is, ha nem örülsz neki. Hogy a tegnapi tettemért és annak következményeiért mikor kapom meg és kitől a pofont? Nem tudom. De ahogy eddig sem maradt megtorlatlan egy cselekedetem sem, úgy biztos vagyok benne, hogy ez sem fog. Leon, én tényleg köszönök mindent. A bált is, a tanácsokat, mindent. - Majd meglátjuk, minek örülök, és önnek lesz-e lehetősége örülni... - jelentőségteljesen nyújtja felém a kezét. - Ettől még figyelni fogom... de jobbulást és mielőbbi maradéktalan gyógyulást kívánok önnek. Találkozunk a Roxfortban. Én is nyújtom felé a kezemet és megrázom. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ez a nap is eljön. Talán valamit mégis változott a kapcsolatunk. Talán az eltelt időnek, talán a bálnak köszönhető. Bár, annyit azért még sem. Mondjuk miért is vagyok meglepődve rajta, hogy majd figyelni fog? Én is ezt tenném a helyében, de erről persze nem kell tudnia. - Igen, nem is olyan sokára. A Roxfort, ahol minden elkezdődött, és ahol úgy néz ki a kettőnk kapcsolata végződni fog. Nem szó szerint, de biztos vagyok benne, hogy közvetetten szerepet fog játszani benne. Elengedem a kezét, elindulok kifelé, de még visszafordulok a szökőkút mellől és biccentek neki egyet. A tegnap elmúlt, a ma, ma van, a jövő pedig kiszámíthatatlan. Nincs olyan, hogy valaki meg tudja mondani, mégis. Leon sem.
Eközben a csata helyszínét aurorok szállják meg. Bármi érdekli őket, amit találhatnak, de csak egy félbetört pálca maradványait találják meg. Leander eltűnt onnan, ahogy annak is az emléke, hogy valóban egy csata zajlott ott. Talán a nyomolvasók sejthetnek valamit, de azt akkor sem tudják megállapítani, hogy kik voltak a résztvevők.
|