Anyák bűne

[Anyák bűne]

Anyák bűne
London
1998. augusztus 27.

Minerva Balmoral

°°°

Kövér cseppekben szakadt rá az égbolt London városára. Én magam a Canary Wharf torony tetején lévő üvegpiramisban álltam, és hátrakulcsolt kézzel, tekintetemet az ég felé emelve, érdeklődve szemléltem a sötét felhőket. Szerettem oda járni, és gyakran kerestem fel a helyet, ha pár perc magányra, vagy néhány üres másodpercre vágytam, és persze csöndre.
Villám szaladt át az égen, a kövér cseppek pedig sűrű, szúrós esőfüggönnyé váltak, melyek lemosták a piramis üvegfaláról az esőcseppek csíkokba rendeződő versenyét. Azt hiszem erre volt szokás azt mondani „mintha dézsából öntenék.” Én azonban tudtam, hogy ez most más. A gonoszt elűztük ugyan, de mégis melyiket? Újabb sötét felhők gyülekeztek felettünk…
A szorítás, mellyel jobb kezem markolta a bal csuklómat, hirtelen enyhült, majd végül megszűnt. Ujjaim a fekete hajszálcsíkos öltönyöm belső zsebébe tévedtek, melyet keményre merevített egy sebtében beletuszkolt, gyűrött boríték. Megragadtam a pergament, majd előhúztam a finom textil rejtekéből, és kibontottam azt. Egy szakadt szélű, fekete-fehér fénykép csusszant ki belőle, melyről egy csapzott kinézetű férfi tekintett rám vissza. A fénykép állapota arról árulkodott, hogy a gazdája gyakran vette kézbe azt. Ismét a borítékba nyúltam, s ezúttal egy rövid levelet húztam elő belőle.
Olvasni kezdtem.

Kedves Mr. Shafiq

Maga még nem tudja, hogy ki vagyok, de én jól ismerem magát. Figyelemmel kísérem munkásságát, azóta, hogy először találkoztunk volna, és azt kell, hogy mondjam, lenyűgözőnek találtam önt.
Hódolatom jeléül engedje meg, hogy egy kis ajándékkal kedveskedjek magának. Tudom, hogy már nagyon régóta keresi őt, akárcsak én. Talán ezen a nyomon végre el tud indulni.

Sok sikert!

Mr. V

UI: Ígérem, hamarosan találkozunk.

A levelet az íróasztalomon találtam, két nappal korábban. A titkárnőm megesküdött rá, hogy senkit sem látott besétálni az irodám ajtaján, melytől még rejtélyesebbé vált az ügy, én pedig egyre nyugtalanabbá váltam. Mr. V tudott róla, hogy a Főosztály letiltott az ügyről, de azt is tudta, hogy ennek ellenére, titokban tovább nyomoztam. Könnyedén megzsarolhatott volna, tönkretehette volna a karrieremet, ám ő mégis segített nekem, és fogalmam sincs miért.
Bárki is legyen ez a Mr. V, nem a barátom – gondoltam magamban, ahogy az utóiratot olvastam. Volt valami nyugtalanító a szavaiban.
Ismét a fotóra pillantottam. A férfi unott mosollyal vizslatott engem. Megszoktam már, hogy néz engem. Az irodám falán réges-régóta lógott már egy másolat arról a fotóról, mellette pedig nyomtatott betűk hirdették a férfi bűneit. Kívülről tudtam már a szöveget. „Morgan Dernier. A nevezett Halálfaló a tiltott, Crutiatus átkot használta Edgar Shafiq gyógyítón, és családján. Bizonyítottan meggyilkolt további két varázslót, mugli ivadékokat szolgáltatott ki az umbridge-féle rezsimnek, és megtámadott egy mugli családot. Tartózkodási hely: ismeretlen.” Megfordítottam a fotót. A hátulján ugyanolyan betűk álltak, mint amilyenekkel a levélben is találkoztam, ám sokkal kevesebb. Csupán két szó. Egy név: Cerys Balmoral.
A név először semmit sem jelentett számomra. Aranyvérűként ugyan hallottam már a Balmoral családról, de sosem volt velük különösebb dolgom. Aztán belenéztem az aktájába, és legnagyobb megdöbbenésemre egy valóságos kisregényt találtam. Kiderült, hogy Cerys jelenleg szökésben lévő, körözött személy, aki több ismert Halálfalóval is kapcsolatba hozható. Lehetséges volna, hogy ő lenne az, aki segít Dernier nyomára bukkanni? És ekkor kezdtem megérteni. Mr. V jól tudta, hogy közvetlenül nem nyomozhatok a férfi után, ám annak semmi akadálya nem volt, hogy Balmoral nyomába eredjek. Senki sem gyanakodna…
Újabb villám szaladt át az égen, én pedig összehajtottam a levelet, majd a fotóval együtt a borítékba tettem azt, és a zakóm zsebébe süllyesztettem. Zsebórám éppen elütötte a hatot, mintegy jelzésképp, hogy indulnom kell. Mögöttem kulcs fordult egy zárban, én pedig megpördültem tengelyem körül. A gondnok, aki takarítani érkezett az üvegpiramisba, már csak a hűlt helyemet találta.
Ezzel egy időben egy fiatal lány éppen hazaindult az esőben. A férfi hang, mely a nevén szólította őt, egy sötét sikátorból érkezett.
- Minerva Balmoral? – Kérdeztem.

Maxwell Shafiq

A zuhogó esőben bugyborékoló Londonban olyan érzés hazafelé sétálni, mint egy kiadós gyónásban részesülni fájdalmas kérdések nélkül – mikor kiléptem a Foltozott Üstből, már hallani lehetett a távoli mennydörgés angyali morajlását, de az égi csata vízhadtestére várnom kellett a hosszú séta alatt. Emberek sietnek el mellettem, mindenkin riadt kifejezés, mintha valóban a világunk vége közeledne abban a sötét fellegben, de engem inkább feldob a gondolat, így zavartalanul gyalogolok hazafelé, boldogan üdvözölve a végül megérkező esőfüggönyt a testemen. Kedvem lenne táncra is perdülni, de néhány apró lépésnél többre nem ragadtatom magam, hiszen valószínűleg otthon várnak már rám, reményeim szerint egy nagy bögre kakaóval, amely fölött minden olyan édesnek és biztosnak tetszik… hosszú volt az út idáig, de hamarosan tényleg hazaérek, minden értelemben.
- „It's a new dawn/It's a new day/It's a new life/For me/And I'm feeling good..”

Körülöttem táncol és pezseg a néptelen utca életre kelő mágiája, melyhez talán nem kell pálca, mégis ott lebeg, egy karnyújtásnyira tőlünk. Egy új kezdet ígérete minden egyes újabb villámlás, új lehetőségek a nyomában szaladó mennydörgések, és mindent begyógyít az eső…
- Minerva Balmoral?
Két szó csupán a név, amelyet hallgatok ugyan egy ideje, de semmiképp nem kötődik hozzá kellemes érzés, ha az egy sötét sikátorból szűrődik felém. Megállok az út közepén, a cseppek kopognak a fejemen, és gyanakodva fordulok meg a legjobb meggyőződésem ellenére. A homályossá ázott bőr alatt sebesen felpörögnek a kerekek, a félelemmel vegyes izgalom szalad át a csontjaimon, hogy bizakodó mosolyban nyilvánuljon meg a könnypatakoknak teret engedő arcomon. A pálca egy mozdulatnyi távolságra helyezkedik el az ujjaimtól, de az idegen állást foglalt a beszélgetés mellett a megátkozás helyett, így udvariatlanság lenne rögtön a legrosszabbra gondolni – elvégre ki fáradna azzal, hogy leszólítson, ha utána rám kíván támadni…?
- Személyesen. – figyelem a kis utca bejáratát – Kihez van szerencsém?
Igen, tisztában vagyok vele, hogy a baj a nyomomban jár, olykor megemeli előttem a kalapját, hogy aztán egy távoli kacsintásban bukkanjon fel újra – óvatosabbnak kellene lennem, olyannak, aki már a vonásokra telepedő kifejezésben megláthatja a veszélyt, de nehéz ezt kivitelezni, ha nem is tudom pontosan, mit keresek. Kihúzom magam, és bizonyos olvasatban halált megvető bátorsággal, míg mások véleménye szerint őrült vakmerőséggel közelebb lépek a két ház találkozásában ölelt sikátorhoz, az esetleg megmozduló alakot fürkészve. Bevallom, egy pillanatra azt hittem, ismerem a hang tulajdonosát, de ez csupán a képzeletem lelkes szikrája volt arra, hogy viszontlássak valakit, aki most távol jár, és aki nem helyeselné az akciómat… de amiről nem tud, az nem fáj.
- Nem vall épp jó modorra, ha így kezdjük az ismerkedést. – simítom ki a hajamat az arcomból – Az első benyomás, ugyebár…
A vizes járda murvásan súrlódó illata betölti az érzékszerveimet, ahogy elérkezem a falhoz, amelynek túloldalán valószínűleg rossz döntésem szereplője áll, de én mégsem érzek félelmet. Izgalmat, reményt a kihívásra igen – talán valóban igazuk van a hangoknak, amelyek igen rövid életet jósolnak a balszerencsés Minnie Balmoralnak. De mit számítanak a hangok, ha a kérdéseimre választ kaphatok…?

Minerva Balmoral

°°°

A sikátor, ahová érkeztem, egy elhagyatott dobozgyár és egy panelház között feszült. Utóbbi földszintjén egy mocskos fogorvosi rendelő kapott helyet, egy nem túl bizalomgerjesztő kinézetű orvossal a fedélzetén. Nem először jártam a helyszínen. Még azt is tudtam, hogy az állítólagos fogorvos melyik feketepiacon vásárolta az engedélyét. Alaposan felkészültem, és mindent gondosan elrendeztem. Ezúttal túl nagy volt a tét… Nem hibázhattam.
Kalapom karimáján dobszólóztak az esőcseppek, és elmosódott foltként érzékeltem a viharban araszoló autók féklámpáit. Újabb villám szaladt át az égen, de a motorzaj és a város zsivaja elnyomta a mennydörgést. Ekkor pillantottam meg a lányt. Rajta kívül egyetlen gyalogos sem volt az utcákon, s ez a tény láthatóan élvezettel töltötte el őt.
- Minerva Balmoral? – Szólítottam meg.
A lány megtorpant, majd lassú, megfontolt mozdulattal a sikátor felé fordult. Eső áztatta tincsei lomhán követték feje mozgását.
- Személyesen – válaszolta. – Kihez van szerencsém?
Csinos lány volt, állapítottam meg magamban. Emlékeztetett valakire… Valakire, akit nagyon megbántottam. Talán még ismeri is őt – futott át agyamon a gondolat, melyet gyors elhessegettem. Az utolsó találkozásunk óta igyekeztem nem gondolni rá, és nem az volt a megfelelő pillanat, hogy felelevenítsem csúfos kudarcom emlékét.
- Arra nem lesz szüksége – állammal a varázspálcája után kutató keze felé böktem, kiszakítva magamat a rövid ábrándozásból. – Hamarosan a nevemet is elárulom, de nem itt.
- Nem vall épp jó modorra, ha így kezdjük az ismerkedést – simította ki ázott haját az arcából, miközben bátortalanul közelebb lépett hozzám. – Az első benyomás, ugyebár…
Jobb kezemmel a mellzsebemhez nyúltam, de nem fegyvert húztam elő onnan, hanem egy jelvényt, egy igazolványt, melyet három keresztbe tett varázspálca díszelgett az ezüstpajzson, mellettük két szó állt: kötelesség, becsület.
- Kérem, kövessen! Itt nem biztonságos – csettintettem, mire a dobozgyár oldalán egyszerű vasajtó jelent meg. – Bízzon bennem, Minerva!
Kitártam az ajtót, mely mögött hatalmas, sötét csarnok rejtőzött, közepén rozsdásodó gépekkel és lepukkant futószalagokkal, az egykori dobozgyár hírmondóival. A gyárat ideiglenesen mágikus védelemmel ruháztam fel, a biztonság kedvéért. Az egykori igazgató irodájában még működtek a lámpák, és az iroda ablakából az egész gyártósort szemmel lehetett tartani. Habár nem gondoltam, hogy bárki is megzavarna bennünket, azért nem ártott az óvatosság. Tökéletes helyszín volt egy kis elbeszélgetésre.
A lányra pillantottam, aki még mindig bizalmatlanul szemlélt engem és a vasajtó mögötti kihalt gyárat. Pontosan tudtam, hogy milyen rémisztő helyzetbe kényszerítettem őt, de nem volt más választásom. Mindazonáltal jól tette, hogy nem bízott bennem. A mai világban, pláne a történtek után, már senkiben sem szabadott megbízni.
Halványan elmosolyodtam, majd mutató és hüvelykujjamat kalapom karimájára csippentettem, és leemeltem az ázott textilt fejemről. Hátrasimított hajam nedvesen omlott arcomba, mit sem törődve mértani pontosságú választékommal. Felemeltem fejemet és a lányra pillantottam.
- Kérem, Minerva… Bízzon bennem! – Ismételtem.

Maxwell Shafiq

Mi is juthat az ember eszébe, ha egy ismeretlen egy sikátorba próbálja csábítani, bizalomra hivatkozva, névtelenül egy vihar közepén?
A rég elveszettnek hitt veszélyérzetem agresszívan rángatja a karomat az ellenkező irányba, mindenféle fájdalmas tapasztalatokra hivatkozva, és ugyan igazat adok neki, a kíváncsiság sokkal erősebbnek bizonyul nála. Teszek még egy lépést, habár nem ez életem legdiadalmasabbja, mikor a férfi egy jelvényt villant az arcomba. Mondhatnám persze, hogy ez semmit nem bizonyít, hiszen lopni oly könnyű, értünk hozzá, de én bízni akarok, hinni és követni, így elnémítom gyanakvó énem, és beértem abba a körbe, ahol már láthattam is a jelenet másik szereplőjét: az öltönyt viselő férfit.
- Igen, a sikátorok köztudottan a legkevésbé bizalmatlanságra okot adó helyek… - vonom fel a szemöldökömet, de a megjelenő ajtó meglehetősen hatásosnak bizonyul, így nem folytatom a gondolatot. A férfi leemeli a kalapját, így most az esőtől olyan lelkesen ölelt haja keretezi az arcát, amely talán ismerős, talán nem. Nemes vonások, sötét színek, harcias arcél, nyugalomért kiáltó formák összessége, amely értelmezhető sokféleképp, de persze csak én lehetek olyan őrült, hogy ezt feszegetem, mikor még a nevét sem tudom. Ha csapdába akar csalni, nagyon jól csinálja, felkeltette az érdeklődésemet az egész jelenléte, talán kissé gyerekesen a kalapja is, így a következő invitálásra már nem tétovázom annyit, hanem a tekintetével megmutatott ajtó kilincsét megragadva egy gyárhelyiségben találom magam. Nem állítom, hogy ez a legvidámabb és otthonosabb helyszín, ami fogadhatott, de ez nem lényeges jelenleg.
- Tudja, a régimódi szokások rabja vagyok, - pillantok körbe, majd felé fordulok – mit szólna, ha a horrorba illő felvezetés keretein belül bemutatkozna? Azt hiszem, én nem vagyok adósa a nevemmel, az önét viszont nem tudom, kedves ismeretlen ismerős, holott elhiheti, roppant kíváncsi vagyok, mi dolga velem a törvénynek.
A régi ismerős, a visszakérdezés mosolya mögé rejtőző igazság… úgy látszik, örök partnerem lesz a stílus, melyben bájosnak tűnünk, udvariasnak, és drágán mérjük a valóságot. Nem mintha hazudni terveznék, de az évek olyanná neveltek, aki ritkán adja ki magát egyből.
Gondolkozom, ismerem e a kalapost, de ha annak idején belém is kényszerítették a nevét az egész családfájával együtt, az arca kimaradt a látószög erőszakos tágításából – anyám nyilván haragudna ezért, de épp itt van a kutya elásva: egy szökésben lévő halálfaló ritkán törődik az efféle formaságokkal. El tudom képzelni, hogy ennek köszönhetem ezt a kalandot, bár sok kérdést vet fel a tálalás, hiszen a ház jelenleg is aurori felügyelet alatt áll, anyám pedig isten tudja, hol és mit csinál pontosan. Megjegyzem, ezt még civil korában is nehéz volt megmondani róla, de miért törődne ő olyan semmiségekkel, mint a tettei következményei, vagy a lánya?
Nem akarok rákérdezni, figyel e, vagy honnan szerezte az értesüléseit a tartózkodási helyemről, nem akarom elrontani az esetleg kialakuló párbeszédet, de be kell látnom, kissé még lúdbőrzöm a lehetséges kimenetelektől – és persze a hideg, nedves ruháimtól. Nem épp ez az a megjelenés, ahogy az ember a törvényt kívánja fogadni, és habár tudom, hogy a külsőségek nem rontanak a kiálláson, kettőnk közül mégis én emlékeztetek jobban egy ázott kiscicára.

Minerva Balmoral

°°°

Minerva rövid habozás után végül a kilincsért nyúlt, és belépett az egykoron szebb napokat is átélt dobozgyár ajtaján. Odabent egy lélek sem akadt. Egyetlen árva fül sem hallgatózott, egy szempár sem leskelődött utánunk, csak is az üres falak, és a rozsdás munkagépek vártak ránk. Minden pontosan olyan volt, mint ahogyan négy évvel ezelőtt hagyták. Csupán a porba rajzolt lábnyomaim tanúskodtak róla, hogy pár napja ott jártam.
Követtem a lányt a gyárba, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
- Tudja, a régimódi szokások rabja vagyok. Mit szólna, ha a horrorba illő felvezetés keretein belül bemutatkozna? Azt hiszem, én nem vagyok adósa a nevemmel, az önét viszont nem tudom, kedves ismeretlen ismerős, holott elhiheti, roppant kíváncsi vagyok, mi dolga velem a törvénynek.
Ugyanaz a felesleges locsogás, mint Louisenál. Tipikus tinédzser – gondoltam magamban. Rövid, de annál beszédesebb pillantást vetettem Minervára. Nem szerettem, ha valaki csak úgy jártatta a száját. Ígéretet tettem, hogy elárulom a nevemet, ám még nem volt ott a megfelelő pillanat. Mindenesetre nem tettem szóvá nemtetszésemet, hiszen megértettem a félelmét.
- Még nincs itt az ideje   – válaszoltam. – Kövessen!
Egy rozoga lépcső felé indultam, melynek tetején ott várt bennünket a dobozgyár egykori igazgatójának az irodája. A sose volt „vezető” nevét bronztábla hirdette: „Oscar Hume”. Biztos voltam benne, hogy Minerva követni fog. Épp elég tanúbizonyságot mutatott bátorságáról, amikor belépett a dobozgyár ajtaján, ahhoz, hogy előtte tegyem meg a lépcsőfokokat, bízva benne, hogy továbbra is követni fog.
Odabent csupán egy régi kávézó asztal állt, a plafonról pedig poros csillár függött alá. Könyökömmel megbillentettem a falra szerelt kapcsolót, mire az irodában fény gyúlt. Ekkor a szoba közepére sétáltam, és kibújtam eső áztatta kabátomból, melyet a bal karomra hajtottam. Szembefordultam a lánnyal, majd egyenes háttal, jobbomat a testem mellett lógatva, bemutatkoztam.
- Ahogy ígértem… Shafiq ügynök vagyok, és a Mágiaügyi Minisztériumnak dolgozok, mint különleges auror. Hogy ez pontosan mit takar, az most nem fontos.
Kissé kellemetlenül éreztem magam, ahogy ott álltunk egymással szemben, a kávézó asztal két oldalán, csurom vizesen. Így mielőtt belevágtam volna a valódi munkába, még meg kellett tennem valamit.
- Megengedi? – Szabad kezemmel a hónom aljára mutattam - ahol az öltöny alatt pisztolytáskára emlékeztető tok lapult - mintegy engedélyt kérve, hogy pálcát húzzak elő. Csupán udvarias kívántam lenni, ám valójában nem érdekelt Minerva válasza, így jobb kezemben pillanatokon belül már ott is táncolt a sárkány szívizomhúrral bélelt ciprusfa vessző. Végighúztam magam előtt, és élveztem a testemben szétáradó forróságot. Ruháim, mintha a szárítóból húztam volna elő őket, puhává és meleggé váltak. A viharnak nyoma veszett.
- Szabad lesz? – Kérdeztem, a körülötte növekvő pocsolyára pillantva. Ezúttal valódi választ vártam.

Maxwell Shafiq

Ha a kalapos udvarias is akart lenni az invitálásával, igen messze lőtt a céljától – a nincs itt az ideje nem a válasz, amit szívesen hallok egy férfitól, aki nem csak elhárítja a kérdéseimet, de egy ilyen régi szerkezetekkel teli helyiségbe terel, mintha ez mindennapos esemény lenne köztünk. Lehetséges, hogy rá ez valóban jellemző, de a modora annyira rozsdás lehet, mint a gépek körülöttünk. Magas pozícióban lévő embereknél előfordul, hogy olyannyira részei lettek szerepüknek, hogy az álarc nem töredezik már a külsősök előtt sem. Felvonom a szemöldököm, főleg, mivel a lépcsőn elindulva már azt sem érzi kötelességének, hogy előre engedjen, és ugyan nem abban mérem a tiszteletet, követi e a norma szerinti gesztusok pókhálóját, de mindenképp elgondolkodtató észrevétel ez egy férfitól, aki ilyen jelvénnyel van felvértezve és jól szabott öltönyt visel. Követem, persze, de egyre kevesebb rokonszenv tölt el, ahogy a mozgó hátát, majd az arcát néztem.
Hát persze, nem fontos. Egy randevú alkalmával, egy családi vacsorán, egy baráti találkozón – de rögtön elhelyezi a feleket a táblán egy ilyen szituációban. Nem mondom, hogy meglepődöm, mikor ismerősnek találom a nevét – ki ne ismerné a családját? A megkerülhetetlen, az örökre zászlóshajó „Dicső Huszonnyolcak” egyike. A nagy titkok tudói, akik elárulták az arany vérüket, hogy a muglik világát védelmezzék, testvéreikkel szemben. Ezek persze sovány kis ténymegállapítások egy tanulni amúgy sem akaró gyerek számára, aki annak idején voltam, mikor a férfi neve először átfutott a fejemen, és úgy tűnik, az az első alkalom bizonyul majd a kellemesebbnek. Nincs aranyvérű utód, aki ne hallana róluk, és aki ne futna falba rögtön, ha szimpátiát érez a különlegesen csengő szótagok után – a család aktuális helyzetéről épp ezért keveset tudok. Anyám szembehelyezkedett mindenkivel, mikor az alkarjára került a jegy, de korábbi éveiben is szerette a származását koronaként viselni, ebbe pedig nem tartozott bele szerinte a józan gondolkodás arról, miért is szorulnak a varázstalanok védelemre… nos, épp az olyan emberek miatt, mint ő is.
A Shafiqok ezen tagja tökéletesen megfelelt annak, ahogy egy igazi aurort elképzelnék: magas, határozott, a gerincoszlopa pedig olyan egyenes, hogy mértéknek lehet tekinteni minden időkben. Mindez azonban semmis, hiszen a modora… hagy némi kívánnivalót maga után.
- Hogyne, csak tessék. – bólintok, nem mintha különösebb véleményt kellene formálnom arról, varázsol e a jelenlétemben. Az izgalmasabb az lenne, ha én tenném, hiszen még pár hónapig a nyomjel büszke tulajdonosának mondhatom magam, és a leendő karrierem igen szokatlan kezdete lenne, ha épp előtte szegném meg az ezzel járó korlátozást is. Figyelem a mozdulatait, ahogy a kisimulását is, és biztos vagyok benne, hogy én következem ezután.
- Igen, köszönöm.
Elhessegetem a gondolatot, miszerint olyan, mintha máris befolyása lenne rám, ez ugyanis természetes valamilyen formában. Egyre kíváncsibb vagyok, mire is készül Shafiq pontosan, ugyanakkor tartok tőle, hogy nem fogom annyira élvezni, mint mikor először szólított meg. Úgy látszik, ez a nyár az idegen férfiakkal való ismerkedésé, de háromból háromszor én sem nyerhetek.
- Tudja, nehezen fogom vissza magam ennyi kedvesség és lovagiasság láttán, - mosolyodom el – de kezdetnek talán elárulhatná, miért ezt a díszletet választotta az irodája helyett?
Az a bizonyos mosoly… jelenthet őszinteséget, napsugaras jó időt, bárányfelhőkkel az égen kergetőzve, ugyanakkor ugyan ilyen eséllyel kiszámított lépést, viharidőt és persze egy játszma kezdetét is. Az előbbinek szánom, mert a karón kívül, amely tökéletesre merevíti a valószínűleg kötelességek erdejében bolyongó őz lelkét, nem találok benne valódi ellenségességet vagy rosszindulatot. Annak az embernek tűnik, aki nem csak intézi, éli is a hivatását, és ha most menten rám is üvölt esetleg, ez valami, amit tisztelni tudok és valahol talán… követni is.

Minerva Balmoral

°°°

A pocsolya egy pálcaintésre eltűnt, Minerva pedig immár száraz ruhákban állt előttem. Odakint tovább tombolt a vihar, és az esőcseppek fémes koncertet adtak a dobozgyár tetőszerkezetén. Az iroda csak kifelé volt hangszigetelt, hála a védővarázslatoknak, ám így is elmosódott, tompa zörejként érzékeltük az esőt.
Ismét megsuhintottam a varázspálcát. Vattacukor árusokat megszégyenítő csuklómozdulatot írtam le, mire a pálca hegyéből forogva előtűnt egy fotel. Még egyszer megismételtem a mozdulatot, ám ezúttal a kávézó asztal másik felére bűvölve az instant ülőalkalmatosságot.
- Kérem, foglaljon helyet! - Pálcámat visszacsúsztattam öltönyöm mélyébe, majd szabad kezemmel a lányhoz közelebbi fotelre mutattam. - Sok mindenről kell beszélnünk, és nem szeretném, ha mindezt állva kellene végighallgatnia.
Kabátomat a fotel támlájára akasztottam, majd helyet foglaltam, és a lányra pillantottam. Elérkezett az ideje, hogy végre választ adjak a kérdéseire. Már így is túl sokáig várakoztattam őt. Szólásra nyitottam számat, de Minerva megelőzött.
- Tudja, nehezen fogom vissza magam ennyi kedvesség és lovagiasság láttán, - mosolyodott el – de kezdetnek talán elárulhatná, miért ezt a díszletet választotta az irodája helyett?
Meglepett a mosoly, amivel megajándékozott engem, habár tagadhatatlanul jól esett. Valahol mélyen még is csak érző lény voltam, és ez a tény kissé oldottabbá tett. Azonban nem felejthettem el, miért is voltam a dobozgyár igazgatói irodájában. Dernier arca fantomként lebegett lelki szemeim előtt, elűzve a Minerva mosolyától érzett kellemes melegséget.
- Először is az elnézését kell kérnem a körülmények miatt, és amiért így kellett iderángatnom önt. Biztosíthatom, hogy minden csak is a biztonsága érdekében történt. Ez a hely, ahol most vagyunk, egy négy éve üzemen kívül helyezett dobozgyár, melyet a legkorszerűbb védelmi bűbájokkal vérteztem fel. Az iroda, melyben most ülünk, lehallgatás-biztos, és az ajtaját is úgy bűvöltem meg, hogy csak én tudjam kinyitni. Ennél biztonságosabb helyet keresve sem találnánk, jelen pillanatban.
Ujjaim fésűként simították hajamat, ahogy koponyámhoz tapasztottam a tincseket. Rossz szokás volt, egyfajta pótcselekvés, melytől képtelen voltam megszabadulni.
- Gondolom sejti, hogy milyen ügyben kerestem fel önt, Minerva.
Arcomon először a nap folyamán valós érzelmek jelentek meg: sajnálat nyomai. Azonban a testem gyorsan korrigálta a hibát. Az izmok megfeszültek, a bőr kisimult, a szemeim pedig ugyanolyan hideggé és kifejezéstelenné váltak, mint korábban. Mélyen belül azonban valóban szánalmat éreztem Minerva iránt, amiért át kellett élnie, hogy a saját anyja elárulja. Számomra, akinek a család volt mindig is a legfontosabb a világon, ez egyszerűen megbocsájthatatlan bűn volt.
Odakint újabb villám szaladt át az égen, melynek fénye egy pillanatra betöltötte az üres gyártósort.
- Az édesanyjáról lenne szó…

Maxwell Shafiq

Tapasztalataim alapján az úriemberekkel jól tesszük, ha vigyázunk: a férfi, aki öltönyt visel, páncélt is. Talán elmúltak azok az idők, ahol a lovagok hősiessége még mérvadó volt, ugyanakkor sajnos ez azzal is járt, hogy csak ezen szerepükben maradtak meg a köztudatban – holott lenne pár dolog, amit a számlájukra lehet írni. Talán nincs is tudatában a jól öltözött delikvens saját hatalmának és kiállásának, talán csak kötelezően viseli, azonban ez nem kisebbít a tekintélyén. Egy öltönyös úriember tehát számtalan meglepetéssel szolgálhat, és a jól szabott zakó alatt Shafiq még bármit elrejthet.
- Csodás marketing egy kevésbé csodás helynek. – állapítom meg – De máris otthonosabban érzem magam. Gondolja, hogy egy harmadik fél is kíváncsi lehet az itt lezajló dolgokra?
A játékos él felpuhítja kissé a beszélgetésünket, és habár ezúttal nem akarok egyébre célozni, bőven lehet szárba szökkenő humornak is értelmezni ez utóbbi kifejezést. Persze, ha kombinálni akarunk, sokáig is eltarthatna ez a játék, de csupán ennyivel akartam adózni a sziporkáimnak egy ilyen, egyébként érthetően komor szituációban.
- Vannak ötleteim, igen.
Shafiq érdekes vászna az érzelmeknek: ha nem jókor pillantok rá, talán észre sem veszem a rajta átszaladó hangulatot. Remek színész, hogyne, de a színjátszók megnyugtató belterjességének hála kijelenthetem, hogy minden páncélnak lehetnek gyenge pontjai. Újra elmosolyodom, bár ez jóval kevésbé vidám, inkább egyfajta csendes beleegyezés abba, hogy nem vettem észre semmit, hivatalosan. Tekintetem az általa bűvölt, kényelmes fotelekre siklik, és elfog a szorongás: mi az, ami miatt olyan hosszan időzünk majd, hogy erre szükség lehet? Visszakényszerítem a fókuszom Shafiqra, akit bevilágít a jól időzítő villám.
- Meghalt, ugye? – kérdezem színtelenül.
Önkéntelenül szaladnak ki a szavak a számon, de nem követik érzelmek vagy egyéb vonulatok. Olyan sokféleképp elképzeltem már ezt a pillanatot, hogy egyből helyet követel magának, még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy nem ez lesz a téma. Anyám jelenthet kimondhatatlan szörnyűségeket, megválaszolatlan kérdéseket, de egyfajta zsibbasztó rémületet is, ha eltaláltam az igazat.
Még nem ültem le – a kalapos egy olyan kihúzott gerincű embert láthat, aki szinte eggyé vált a várakozással. Mintha ugrani készülnék, vagy rajtnál térdelnék, úgy figyelem a válaszát, ami vezethet egy hosszú évek után elérő, megbékülő sóhajhoz. A kép a fejemben mindig csak eddig szaladt, fogalmam sincs, hogyan reagálnék a valódi halálhírére, vagy annak hiányára. Ez így is, úgyis egy korszak lezárta és kezdete, hiszen anyám rémálmokat ihlető alakja még most is a hátam mögött áll, és azt suttogja: „Valaki egyszer fizetni fog mindenért.”

Minerva Balmoral

°°°

Az idegek pattanásig feszültek, ahogy tovább húztam az időt, egyre nagyobb érdeklődést csikarva ki a lányból. Mesterien értettem a feszültségkeltéshez. Akárcsak a mozifilmek elején lévő reklámok esetében, itt sem ugorhattunk egyből a mélybe. Felvezetésre volt szükség.
A hajammal babráltam, miközben az odaillő szavak után kutattam koponyámban.
- Gondolom sejti, hogy milyen ügyben kerestem fel önt, Minerva.
Hangom nyugodt volt, beszédem pedig kimért.
- Vannak ötleteim, igen.
Az arcomra kiülő szánakozás gyorsan semmivé foszlott, ahogy újból felöltöttem a maszkot. A munkám tett ilyenné. Érzéketlenné kellett válnom, hogy mindezt el tudjam viselni.
Odakint ismét villámlott.
- Az édesanyjáról lenne szó…
- Meghalt, ugye?
Ezúttal kissé hosszabb ideig fürkésztem Minerva arcát. Remek megfigyelő voltam, és megvolt bennem az a fajta finomság – ami társaimból gyakran hiányzott -, mely segítségével észrevehettem a legárulkodóbb, apró jeleket is. Csupán vibrálások, másodpercek tört részei, olyan mikro-nagyságú mozdulatok, melyek mindent elárultak a másikról. A lány pedig nyitott könyv volt ezúttal. Az arca nem rezzent, a hangja is oly száraz és érdektelen volt, hogy mások minden bizonnyal elcsodálkoztak volna, hogy beszélhet ennyire semlegesen az anyjáról. Én azonban, aki ismertem a történetét, meg sem lepődtem ezen.
- Kérem, üljön le – szóltam végül, úgy kerülve ki a kérdést, mintha meg sem hallottam volna.
Hangom ezúttal is kifejezéstelen maradt. Keresztbe tett lábam térdén összefűztem az ujjaimat, és úgy tekintettem a lányra. Vártam, míg el nem foglalta a velem szemben álló fotelt.
- Nem tűnik úgy, hogy túlzottan felzaklatná önt, ha valóban így lenne – feleltem végül, tovább mustrálva Minervát. – Persze tekintettel a múltbéli eseményekre, ezt teljes mértékig meg tudom érteni. Ám attól tartok, Miss Balmoral, hogy a helyzet ennél egy cseppet komplikáltabb.
A kabátom belső zsebéhez nyúltam, és egy egyszerű pennát húztam elő, egy üveg tintával, melyeket a kávézóasztalra helyeztem, ügyelve rá, hogy az írószerszám párhuzamos legyen az asztal szélével. Ezután megismételtem a mozdulatot, ám ezúttal egy apró, bőrkötetes noteszt bányásztam elő, melyet egyből fel is ütöttem a megjelölt résznél.
- Tudja, a háború vége óta megsokszorozódott a munkánk. Tömegével érkeznek a bejelentések. Most, hogy idézőjelben elmúlt a veszély, el sem tudja képzelni hány ember dobja fel a szomszédját, vagy épp a legközelebbi családtagját. Persze a legtöbb esetben csak valami pitiáner ügyről van szó, melyek már a második rostán elakadnak, így ezek az ügyek el sem jutnak hozzám. Azonban van egy-kettő, melyek valóban érdekesek.
A noteszre pillantottam. Cerys Balmoral élete és története. Akár ezt a címet is rávéshettem volna a könyv borítójára.
- Pár héttel ezelőtt elfogtunk egy férfit. Nagyon veszélyes alak, egy gyilkos, körözött Halálfaló – igyekeztem higgadt maradni, de belül mélységes undort éreztem.. – Kész szerencse, hogy az ilyen alakok csak addig veszélyesek, amíg titokban tudják tartani a kilétüket. Onnantól kezdve, hogy lerángatjuk a fejükről a csuklyát, már az összes készséggel fecseg, csak hogy megmentsék a nyomorult életüket. A saját társaikat adják fel, és bármit hajlandóak beismerni, csakhogy enyhítő körülményekben részesüljenek.
Lapoztam egyet a füzetben, majd ujjamat végigfuttattam egy soron. Nevek követték egymást. Azon gaztevők nevei, akiket az informátorunk megnevezett.
- Így jutottunk el az édesanyjához, Minerva. Egy egész ügyosztály dolgozik rajta, hogy a még szabadlábon lévő Halálfalókat megtaláljuk, és begyűjtsük, de bevallom kis problémába ütköztünk. Felkerestem a családja külföldi ingatlanjait, ám sehol semmi jelét nem találtam, hogy akár csak a közelben is járt volna az anyja. Ezért is kerestem fel magát.
Hatásszünet. Próbáltam egy kis időt hagyni a lánynak, hogy feldolgozza azt az információáradatot, amit hirtelen a nyakába zúdítottam. Mikor úgy véltem, hogy elég gondolkodási időt hagytam, a penna után nyúltam, majd letekerve az üveg tetejét, belemártottam azt a tintába.
- Arra kérem – és ez tudom, hogy nehéz lesz -, hogy meséljen az anyjáról. Miként veszítette el, mikor látta utoljára, kikkel tartotta a kapcsolatot, míg együtt voltak…stb. Mindent tudnunk kell, Miss Balmoral.
Fehér lapokhoz lapoztam a noteszban, majd térdemre fektettem a könyvet.
- Hallgatom.

Maxwell Shafiq

Tétováztam ugyan egy darabig, de aztán úgy ítéltem meg, bármit is akar közölni, azt jobb lesz ülve meghallgatni, így nem kérettem magam sokáig. Szórakoztató volt végignézni a jeleneten, amely biztosan lezajlott már sokszor ebben az irodában, bár egy kirúgás sem ért fel ahhoz a kellemetlenséghez, ami bennem lezajlik, ha a családom kevésbé szép oldaláról kell beszélnem.
- A téma alanya tett róla, hogy így legyen. – néztem rá a szemöldökömet felhúzva – Melyik múltbeli eseményre gondol pontosan?
A mókával és kacagással alig jellemezhető kapcsolatunkról sokan tudtak, hiszen én sem titkoltam el a sérelmeimet, de részletekkel nem szórakoztattam senkit: bőven elég volt egyedül emlékezni rájuk, és rosszul viselem, ha az emberek sajnálnak. Talán ez is az ő hatása lehet, gyakori szavajárása volt a büszkeséget éltető dallam, amely most is visszhangzik a fülemben. Nem szoktak érzéketlenséggel vádolni, még ennyire sem, viszont meg tudom érteni, Shafiq szempontjából nem hoztam sem az anyját vesztő gyerek kétségbeesését, sem az ellensége bukásán derülő vezér örömét sem, és ez talán ijesztő lehet az arcomra nézve. Figyelem a ténykedését, a mozdulatait, és megállapítom, hogy a gesztusai némiképp kényszeresek, de illenek a szerepéhez – míg én felvillantottam előtte a belső arcom egy pillanatra, amelyhez minél kevesebb embernek van szerencséje, annál jobb.
- Igazán alantas alak lehet. – a póz, amiben ülök, remekül illik a szavak sötétségéhez – Tudja, sosem értettem, miért kezd valaki olyan játékba, amelynek nem ismeri a szabályait. A gyáva halálfalónál kevés szánalmasabb van, mert olyan féltékenyen ragaszkodik az életéhez, holott másokét meggyalázta, vagy akár el is vette.
Mire észbe kapok, megint többet mondtam el annál, amit eredetileg terveztem. Nem mintha jelentősége lenne annak, milyen oldalon foglalok állást a bűn és bűnhődés nagy vitájában, de mivel tudom, ki miatt is merült ez fel, önkéntelenül is szembe akarok helyezkedni vele. A gyávaság egyébként is szörnyű bűn ebben a megvilágításban, de emésztő haragnak adja át a helyét a lelkemben, ha a halálfalókra gondolok. Úgy érzem, becsaptak, és valójában a gonosz, amely rányomta az ujját az életünkre, valójában csak egy játszadozó gyermek, hatalommal az oldalán. Mi ez ahhoz képest a lángelméhez, amit elképzeltem – a mindig spekuláló, érvekkel rendelkező, megérthető, de ki nem ismerhető sötétséghez? Felfordul tőle a gyomrom is.
- Logikus döntés, Mr. Shafiq.
Nem szorul rá az elismerésemre, hiszen nem véletlenül ül a pozíciójában, de a válaszom tulajdonképp egyfajta beleegyezés abba, ami ezután jön. Mikor végül megfogalmazza a kérést, úgy érzem, megáll az idő körülöttünk, ahogy magában a gyárban is. Mintha még az eső is belesimulna a csendbe, csak a saját felébredő szívdobogásom tölti be a kiüresedett teret – legalábbis számomra.
- Gondolom, ez most csak halálfalói minőségében érdekes. – sóhajtok fel, időt nyerve – Mert ugyan remek pszichológiai esettanulmány is lehetne, de a nézetei megelőzik a jellemét.
Nem fogok beszélni egy olyan gyerekkorról, amely a mesék sötét változataiban él – mikor Piroskát széttépi a farkas, mert a vadász nem ért oda időben. Ha anyámra gondolok, az emlékezetem szilánkjai fájdalmasan nagyot szúrnak, ahogy az általa szétzúzott porcelán darabjai. Nem szándékozom sokkoló kis történetekkel untatni, mert nagy részük olyan valószínűtlen, hogy én sem hinném el, ha mástól hallom, és egyébként is, nem akarom, hogy az életem leírása ennyi mérget és fertőt tartalmazzon. Én a lány vagyok, a mosollyal meg a vörös szegélyű talárral, és ragaszkodom is ehhez – a Louval való emlékembe kapaszkodom, Aila ölelésébe, Párizsba és Londonba… mielőtt a fájdalom visszapenderít Aberdeenbe, egy komor villa falai közé, ahonnan ezek szerint soha nem lesz menekvés.
- Nos, nagyon jól eltalálta, bár a nehéz úgy érzem, enyhe jelző a témánkra. – keresztbe teszem a lábaimat, és megköszörülöm a torkom – El kell keserítsem, Mr. Shafiq, bár nagyon szeretném, mégsem tudom elárulni, hol tartózkodik jelenleg. Még az időjárást is jobb esélyekkel lehet megjósolni, mint az ő kedélyét, így be kell érnie apró részletekkel. Ellenben biztosítom róla, hogy minden segítséget meg fogok adni ahhoz, hogy megtalálja.
És hogy én érjek oda előbb, csak egy órával, nem többel. Nem becsülöm túl a képességeimet, de az ő megállításához egyébként sem a pálca a kulcs – tudni akarom, és érteni, miért jutottunk idáig. Tettem már előkészületeket a felkeresésére, de én sem jártam több sikerrel, mint az auror: a bújócskában mesteri fokozatot szerzett ember után futunk, jó eséllyel végtelenített körben, mert addig nem ad jelet magáról, amíg a szeszélye úgy nem diktálja.
- Nem mondanám, hogy elveszítettem, hiszen ha valamit nem birtokolunk soha, nem veszíthetjük el azt. Sajnos igaz ez az ő józan eszére is. A Roxfort ostrománál láttam… utoljára, és tudtommal el is menekült még a csata utolsó pillanatai előtt.
Futólag, de igen kellemetlenül végződött találkozónk még ennyi idő távlatából is haragot generál bennem, és ez valami olyan, ami nem jellemző rám. Sosem voltam bosszúálló, holott kézenfekvő tulajdonság lenne valakinek, aki ilyen körülmények között nőtt fel, de őt apró darabokra tudnám átkozni, és erről nem is tettem le. Süthet a nap és lehet nyár, akár örökre is, de mindig ott lesz majd az égen néhány elmozdíthatatlan viharfelhő, amit a zsigeri utálat szült.
- Két éve nem élünk együtt, de ebben a két évben is együtt töltöttünk néhány hetet, lévén jelenleg ő az egyetlen boszorkány rokonom. Nem sok rálátásom volt a kapcsolataira, de mivel ezekből kevés van, nem volt nehéz következtetnem. Halálfalókkal barátkozott, bár talán túlzás ezt a kifejezést használni, kevés emberrel találta meg a közös hangot, de közéjük tartozott Greyback, Macnair és Bellatrix Black is, velük gyakran találkozott, míg együtt éltünk. Sokszor tett olyan utazásokat, amelyekről nem volt hajlandó beszélni, és a kérdésekre mindig agresszívan reagált… bár most úgy sejtem, nem mondtam semmi olyat, amely újdonság lenne az ön számára.

Minerva Balmoral

°°°

Pár másodperc telt el, mire Minerva végül rászánta magát a cselekvésre, és helyet foglalt az általam felkínált fotelben. A fekete bőr ropogva vette fel a lány formáját, hogy aztán kényelembe ringassa használóját. Egy apró biccentéssel nyugtáztam, hogy tekintetünk immár egy szintbe ért.
-  Melyik múltbeli eseményre gondol pontosan?
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést. Készséggel válaszoltam volna a lány legtöbb kérdésére, de csak is azokra, melyek valós célt szolgáltak. A céltalan fecsegésnél semmit sem gyűlöltem jobban.
Rövid beszámolóba kezdtem, hogy megmagyarázzam miként, és legfőképp miért kerestem fel a lányt. Minerva figyelmesen hallgatta a történetemet az elfogott Halálfalóról, és az édesanyjáról, és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem a közbeszólásokra.
- Igazán alantas alak lehet – vágott közbe, kifejtve véleményét az informátoromról. - Tudja, sosem értettem, miért kezd valaki olyan játékba, amelynek nem ismeri a szabályait. A gyáva halálfalónál kevés szánalmasabb van, mert olyan féltékenyen ragaszkodik az életéhez, holott másokét meggyalázta, vagy akár el is vette.
Ezúttal ismét vizslatni kezdtem a lányt. Nem ismertem a teljes történetét, hogy mit csinált a háborúban, hogy miféle megaláztatásokban volt része. Nem tudhattam, hogy szavai hátterében valós élmények állnak-e, vagy csupán az általános közvéleményt szajkózta.
Mindenesetre egy félmondat szöget ütött a fejemben. „Holott másokét meggyalázta, vagy akár el is vette.” Egy réges-régi kép tolakodott a koponyámba, valaki más emlékei egy sötét szobáról. Láttam magam előtt a férfit, ahogy megvilágítja a szoba közepén álló valamit, és láttam, ahogy kihullik kezéből a pálcája. Sosem fogom elfelejteni az arcát, amint megpillantotta a felesége és a kislányai kupacba rendezett holttesteit.
Elfordítottam tekintetemet a lány arcáról, és a kezemben tartott noteszt kezdtem lapozgatni. A sötét szoba eltűnt lelki szemeim elől. Ismét az ügyre kellett koncentrálnom, így is túl sok időt vesztegettünk már ostoba fecsegésre.
- Így jutottunk el az édesanyjához, Minerva. Egy egész ügyosztály dolgozik rajta, hogy a még szabadlábon lévő Halálfalókat megtaláljuk, és begyűjtsük, de bevallom kis problémába ütköztünk. Felkerestem a családja külföldi ingatlanjait, ám sehol semmi jelét nem találtam, hogy akár csak a közelben is járt volna az anyja. Ezért is kerestem fel magát.
- Logikus döntés, Mr. Shafiq – felelte.
Ismételten elengedtem a fülem mellett a szavait. Végre valahára a tárgyra tértem.
- Arra kérem – és ez tudom, hogy nehéz lesz -, hogy meséljen az anyjáról. Miként veszítette el, mikor látta utoljára, kikkel tartotta a kapcsolatot, míg együtt voltak…stb. Mindent tudnunk kell, Miss Balmoral.
A notesz készen állt rá, hogy felvéssem az új információkat. Tudtam jól, hogy nem szabad elsiklanom egyetlen információmorzsa felett sem. Ezúttal nem az elemzők végzik majd a munka javát, hanem én magam. Ez az eset túl fontos volt ahhoz, hogy más kezébe adjam. Megakartam őrizni a helyzeti előnyömet másokkal szemben. Én magam akartam elkapni Cerys Balmoralt, hogy aztán elvezessen Morgan Dernierhez, a férfihoz, aki meggyilkolta a bátyámat.
- Gondolom, ez most csak halálfalói minőségében érdekes. – sóhajtott fel a lány, s nekem egyre inkább olyan érzésem támadt, mintha csak az időt kívánta volna húzni. – Mert ugyan remek pszichológiai esettanulmány is lehetne, de a nézetei megelőzik a jellemét.
- Kérem, Miss Balmoral, ne vesztegessük egymás idejét. Tudom, hogy nem könnyű erről beszélni, de minél előbb kapjuk el az édesanyját, annál hamarabb nyugodhat meg Ön is.
Bátorítóan rámosolyodtam.
- Hallgatom.
Minerva végül belefogott a történetbe. Elmesélte, hogy fogalma sincs merre kell keresse az anyját, noha ezt magamtól is tudtam. Ellenkező esetben sokkal drasztikusabb módszerekhez folyamodtam volna, hogy kiderítsem, és talán a lányt sem kíméltem volna a cél érdekében. Szerencséje volt, hogy a barátságosabb énemmel találkozott.
Jegyzetelni kezdtem.
Utoljára a Roxfort ostrománál látta. Elmenekült. Két éve élnek külön. Ismertebb társai: Greyback, Macnair, Lestrange.
- Bármi fontos lehet, ami csak eszébe jut, Miss Balmoral – válaszoltam. – Kérem, meséljen arról a pár hétről, amikor találkoztak. Merre voltak? Mit csináltak? Mondott valami különöset ez idő alatt az édesanyja? Ezek a bizonyos utazások milyen gyakran voltak? Ilyenkor milyen ruhákban távozott az anyja? Vitt magával meleg ruhát, élelmet? Beszél valamilyen idegen nyelven az anyja?
A penna hegye hangosan sercegett a pergamen felett.

Maxwell Shafiq

Shafiq igen különös ember – bujkál valami a tökéletesre szabott öltöny mögött, amit akár ijesztőnek is lehet titulálni, valami olyasmi, mint amikor forró felülethez érünk, és egy lélegzetvételig nem tudjuk eldönteni, hideg vagy meleg ez a megmagyarázhatatlanság…?
Épp valami kevéssé udvarias megjegyzés akart utat törni magának az ajkaimon keresztül az időrablásra tett kritikája okán, amikor végül elmosolyodott, én pedig várakozón pislogtam párat. Annyira igyekeztem, hogy ne szóljon bele Louise véleménye a mostani hangulat hullámzásába, hiszen hiszek az első benyomás jogosságában, de abszolút kezdtem megérteni mindent, amit mondott az úrról.
- Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de igen kevés pszichológiai érzék kell ahhoz, hogy valaki ne számítson némi előjátékra, amennyiben a partnere traumákat készül felidézni.
Halk sóhajjal kifújtam magam, az apró megjegyzés biztosan nem ingatja meg az öltönyöst, de segít nekem abban, hogy a továbbiakban se tegyek semmi meggondolatlant, valamit kevésbé marja a torkomat a keserű emlékek csípős perzselése. Újra kihúzom magam, és hogy ne érezze úgy, feleslegesen untatja egy olyan diáklány, mint jómagam, tovább gurítottam a szálat.
- Általában a Foltozott üstben, és hasonló helyeken laktunk, és minden alkalommal megjegyezte, hogy ez az én hibám. Rajongott a fényűzésért, de tudja, számára igen nagy problémát okozott, hogy nem vagyok aranyvérű, amiért a körök, amelyekben forogni szeretett, megvetették. – elmosolyodom – Ezért igyekezett kerülni a feltűnést, ha velem volt, könnyű volt megfenyegetni, hogy jelenetet rendezek, talán ez volt az egyetlen, amivel egy kicsit sakkban lehetett tartani.
Megdörzsölöm a halántékom, kissé kényelmetlenül érzem magam, elvégre soha, senkinek nem szerettem beszélni anyámról, mármint a szokásos ócsárláson kívül. Ez a téma vészesen közel került ahhoz, amikor megkérdezik, fáj e még az egész, és akkor bármennyire távol áll tőlem, hazudni szoktam. Shafiqqal szemben sem lenne lehetetlen, de annak az elmepárbajnak messze szaladó következményei lennének, és nem látom okát ennek.
- Általában hetente két-három napra biztosan eltűnt, ilyenkor már nem érezte szükségét a szürkeségnek. Fontos tudnia, sosem viselt mugli ruhákat, még akkor sem, ha az illett volna a szituációhoz: végtelenül bigott boszorkány volt, aki nem spórolt a vitriolos megjegyzésekkel másokra. A kritikát persze rosszul viselte, pedig kijutott neki bőven, még a legközelebbi ismerősei között is. A legutolsó alkalommal azonban valami félresikerülhetett, mert arra ébredtem, hogy nem egyedül érkezett vissza. Veszekedett valakivel, és bár ez nem újdonság, a partnere ezúttal sokkal agresszívebbnek tűnt a megszokottnál.
Felnézek a plafonra, bár eszemben sincs fokozni a hangulatot, el kellett gondolkodnom, milyennek is érzékeltem azt a bizonyos estét, amely olyan máshogy nem alakult, mint a többi. Shafiqon állapodik meg végül a tekintetem, feszülten az ajkamra harapok, fülemben visszhangot vet az éjszaka, amit senki másnak nem mesélnék el.
- Egy férfi volt az. Azt hiszem, anyám nem akart megtenni valamit, amire kérte, és ez okozhatta a dulakodást, de amikor rájuk törtem, megátkoztak. Komoly kárt persze nem mertek bennem tenni, de így végignézhettem a vitájuk végét, amikor a férfi anyám arcába mutatta a karjára vésett jegyet, majd elviharzott. Anyám sokáig kiabált utána, még két emelet távolból is hallottam a panaszos sírását, szinte teljesen kifordult magából: „Morgan…!” sikoltozta újra és újra. Hosszú idő telt el, mire eszébe jutottam, és ha nem sértődik meg, nem mennék bele, milyen az Imperius hatása alatt tűrni a fizikai bántalmazást. Ilyen alkalmakkor mindig franciául beszélt hozzám, talán önkéntelenül is, és ezzel vissza is kanyarodnék az általános jellemzőihez, tudtommal franciául és oroszul kiválóan beszél.
Hirtelen némulok meg a monológ után, de ezúttal az ablakra tapad a szemem, nem akarom észrevenni az esetleges szánalmat vagy közönyt az auroron. Erre a kérdésre nincsenek jó válaszok, mert visszamenőleg nem oldhatunk meg hibákat. A háború épp elég borzalmas volt anélkül is, hogy most, a végeztével ilyen csekélységeken hullassunk könnyeket. Felállok a fotelből, lassú léptekkel megkerülöm a jegyzetelőt, és jól esik közel éreznem magam a hűvös üveghez. Elgondolkozva fordulok meg, némiképp visszanyerve a képességet arra, hogy szembenézzek az esetleges kommentárjával, bármilyen legyen is az.
- Furcsán kettős személyisége van… egyfelől roppant gyerekes, kislányos dialektust használ, cserébe viszont rettenetesen agresszív. Ha megenged egy következtetést, olyan helyen tartózkodik jelenleg, amelyre soha nem gondolna, viszont semmiképp nem varázstalanok között, és az első szóra elillan, ha komolyabban megneszeli, hogy a nyomában van. Könnyű hízelegni a büszkeségének, habár a gyűlölete nem oldható fel – ezután az este után számtalan levelet találtam attól a Morgan nevű férfitól, ajándékokkal karöltve. Azért gondolom, hogy a kiismerhetetlen álneve ellenére mégis ő, mert anyám soha nem akart semmi igazán komolyat a férfiaktól, Mr. Shafiq.
Kíváncsi vagyok, vajon a szavaim után saját gondolatai megtelnek e tapasztalatokkal, talán épp egy vörös tincs fordul meg a lelki szemei között? Kis nyugalmat ad a tudat, hogy valamivel én is többet tudok róla, mint elsőre hittem, habár ezek nem olyan bűnös bilincsek, mint amelyek engem is anyámhoz kötnek…

Minerva Balmoral

°°°

Oly közel voltam hozzá, hogy választ kapjak a kérdéseimre. A feszültség egyre nőtt, a másodpercmutató pedig száguldani látszott a zsebórám számlapján. Csillapíthatatlan éhséget éreztem. A bátyám halála óta megszállottá váltam, szüntelenül kutattam a férfi után, aki elkövette azokat a borzalmakat, melynek eredményeképp elvesztettem őt. Minerva pedig tudta. Ő volt a kulcs a sikeremhez, ám ő mégis úgy viselkedett, mint egy cryptex, amely egyből megsemmisíti a benne elrejtett üzenetet, amint durvábban nyúlunk hozzá. Márpedig én kezdtem kifogyni a türelemből.
- Kérem, Miss Balmoral, ne vesztegessük egymás idejét – szakítottam félbe a lányt. - Tudom, hogy nem könnyű erről beszélni, de minél előbb kapjuk el az édesanyját, annál hamarabb nyugodhat meg Ön is.
Elmosolyodtam zavaromban, melyet akár bátorítható mosolynak is értelmezhetett a lány. A lányt láthatóan meglepte a reakcióm, csupán pislogni tudott.
- Hallgatom – ütöttem tovább a vasat, remélvén, hogy végre a tárgyra térhetünk. Tévedtem.
- Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de igen kevés pszichológiai érzék kell ahhoz, hogy valaki ne számítson némi előjátékra, amennyiben a partnere traumákat készül felidézni.
Szenvtelenül álltam a tekintetét, mintegy ráhagyva a dolgot. Szerencsémre Minerva nem készült további mondókával a lelkiállapotát illetően, és végre valahára belekezdett abba, amiért jöttünk. Sercegő pennával véstem fel szavait az apró notesz egyik üres lapjára, fejben tartva az időközben felmerülő fontosabb kérdéseket.
A Foltozott Üst közkedvelt és igen nagy népszerűségnek örvendő fogadó volt. Felesleges lett volna ott kutakodnom, hiszen az ott megforduló vendégsereg naponta cserélődött, így minden bizonnyal már a legapróbb nyomokat is elmosták. Ráadásképp a Minerva által elmeséltek már réges-rég történtek.
- Sosem viselt mugli ruhákat? – Vágtam közbe, felpillantva a jegyzetekből. Ez nagy segítséget jelentett, és hatalmas nagy baklövésnek számított Cerys részéről. Talárban sokkal nagyobb feltűnést kelthetett az utcán, és kiszúrni is könnyebb volt így. Hálát adtam a boszorkány ostobaságáért.
Minerva folytatta a beszámolót.
- A legutolsó alkalommal azonban valami félresikerülhetett, mert arra ébredtem, hogy nem egyedül érkezett vissza. Veszekedett valakivel, és bár ez nem újdonság, a partnere ezúttal sokkal agresszívebbnek tűnt a megszokottnál.
Összevontam a szemöldököm. Vajon ki lehetett a titokzatos látogató és miről vitatkozhattak a nővel? Valami nem stimmel - súgta egy hang.
- Egy férfi volt az. Azt hiszem, anyám nem akart megtenni valamit, amire kérte, és ez okozhatta a dulakodást, de amikor rájuk törtem, megátkoztak – Minervából ömleni kezdtek a szavak, én pedig a lány szemében láttam, hogy újból átéli azt az estét. - Komoly kárt persze nem mertek bennem tenni, de így végignézhettem a vitájuk végét, amikor a férfi anyám arcába mutatta a karjára vésett jegyet, majd elviharzott. Anyám sokáig kiabált utána, még két emelet távolból is hallottam a panaszos sírását, szinte teljesen kifordult magából: „Morgan…!” sikoltozta újra és újra.
A notesz kicsúszott az ölemből és a padlóval találkozva, csattanva becsukódott. Megkövülten bámultam Minervára, ám az arc, melyet viseltem, ezúttal nem a jól megszokott márványmaszk volt. Az a név teljesen elfeledtette velem, hogyan is kellene viselkednem. Elfelejtettem véka alá rejteni az érzelmeimet.
Ezúttal sokkal nehezebb volt rendezni a vonásaimat. A notesz után nyúltam, és szórakozottan kezdtem keresni azt az oldalt, ahová a lány által elmondottakat jegyzeteltem. Minerva eközben folytatta a beszámolót, de a szavak ezúttal már nem jutottak el az agyamig. Csupán egy szót hallottam. Újra és újra felzendült koponyámban, egyre csak ismételgetve önmagát. Morgan… Morgan…
A lány felállt, és az ablakhoz sétált. Nem követtem tekintetemmel, csupán meredtem magam elé, és zárkózott némaságba burkolóztam. Nem akartam elhinni, hogy ezúttal ekkora szerencsém volt. Évek óta kutattam a bátyám gyilkosa után, aztán egyszer csak felbukkan egy ismeretlen alak, aki megmondja, hogy merre kell indulnom, és lám, pár nappal rá meg is lelem az utat Eldorádóba.
- Könnyű hízelegni a büszkeségének, habár a gyűlölete nem oldható fel – ezután az este után számtalan levelet találtam attól a Morgan nevű férfitól, ajándékokkal karöltve. Azért gondolom, hogy a kiismerhetetlen álneve ellenére mégis ő, mert anyám soha nem akart semmi igazán komolyat a férfiaktól, Mr. Shafiq.
Hosszú, mély sóhaj tört fel mellkasomból, majd hirtelen felpattantam a fotelből, és a lány mellé sétáltam. A lámpa fénye megcsillant a koszos üvegen, de még így is láttam rajta a tükörképemet. A mellzsebemhez nyúltam, és előhalásztam belőle azt a fotót, melyet az ismeretlen férfi küldött.
- Azt mondta, hogy látta a férfit, Morgant, mielőtt megátkozták volna. Fel tudja idézni az arcát, Minerva?
Rövid habozás után átnyújtottam neki a fotót.
- Ő volt az? Őt látta aznap éjjel?
Sípolni kezdett a fülem az izgatottságtól, ahogy a vérnyomásom egyre feljebb és feljebb szökött. Tudtam jól, hogy mit kell tennem, és már azt is tudtam, hogy merre kell indulnom.
- Látnom kell a leveleket, amiket az anyjának írt. Meg tudja szerezni őket?

Maxwell Shafiq

Sok mindenre számítottam: őrjöngésre, további jeges hangulatra, sőt, még egy esetleges vallatásra is, de Shafiq reakciója nem tartozott ezek közé. Farkasszemet néztem a valódi, mélyből felránduló arcával, és habár ő csak az idézőjeles közönyömmel találkozhatott, biztos voltam benne, hihetetlen dolgok zajlanak le benne. Egy pillanatra mintha egyenrangú felek lettünk volna egy közös ellenséggel szemben, amely karjaival mindkettőnk élete felé kap, de együttes erővel megfékezhetjük – ez persze nem ilyen mesebelien egyszerű. Nincs az a kard, amellyel a gonosz könnyedén, elegáns fölénnyel agyon szúrható, az aurorhoz képest én csak bosszú hajtotta futó vagyok a táblán, még ha ez a mostani lehetőség túl is mutat a szerepen.

Shafiq megállapodik mellettem, majd egy képet ad a kezembe, amelybe rögtön bele is merülök. Visszhangzom hosszú sóhaját, majd a szemébe nézve átnyújtom a fecnit.
- Igen, ő volt az. Morgan Dernier. Az egyik levele végén igen könnyelműen elárulta a nevét. Azok a levelek azonban… elégtek az utolsó találkozásunkkor. Jártam azóta a házban, megpróbáltam őket rekonstruálni, de átok semmisítette meg őket, így…
Nem kellett folytatnom ahhoz, hogy tudjam, mit jelent neki és nekem is mindez. A forró nyom az ujjaim alatt hűlt ki, akár a haldoklók teste az utolsó nagy versenyfutás után a halállal. Keserűen pillantottam rá, abban a biztos tudatban, hogy mindketten épp olyan csalódottak vagyunk. Ugyan eldöntöttem régebben, nem szaladok a rejtőző után, elvégre ismertem képességeit és az élvezetet az arcán, amikor bánthatott, de ez a beszélgetés feltüzelte a kedélyemet, és legszívesebben mindent alárendeltem volna ennek a célnak – mégis, ez most nem vezet sehova. A sors igazán igazságtalan kacagását nem volt ritka hallani, ez azonban egyenesen kegyetlennek hallatszott, mikor már egy karnyújtásnyira kerültünk…
- Sajnálom, hogy csak eddig vezethettem, Mr. Shafiq. Kérem, ha mégis következtet ebből valamire, ami az én figyelmemet elkerülte, ossza meg velem. – furcsa, kurta kis nyugtató gesztussal a vállára teszem a kezem – A célunk ugyanis közös.
Hátrébb is lépek, hogy teljes képet kaphassak a férfi érzelmeiről, amelyek nyilván olyan viharosak ebben a szituációban, mint amilyeneket én érzek, ha Cerys szóba kerül olykor. Nemsokára elválnak útjaink, és olyan lezáratlannak, gyengének látom ezt az elvarratlan szálat, mégsem sétálhatok csak úgy el efféle szellemi finálé után.
- Tudom, hogy csak egy diáklány vagyok ön mellett, azonban a diáklányok sokkal többre képesek, mint gondolja. – mosolygok, és a mondat mögött felsejlik Louise állhatatos alakja - Minden értelemben. Ha év közben nyomra bukkanna, kérem, ne titkolja el előlem.