3. csoport - Mors Omnia Solvit

[JÁTÉKOSOK:]

MORS OMNIA SOLVIT

JÁTÉKOSOK:

Izabel Bishop
Dakota Bourgh
Collin Creevey
Owen Redway
Brandon Gray
Minerva McGalagony
 
Rabastan Lestrange
Rodolphus Lestrange
Evan Rosier

SORREND:
Nincs kötött sorrend. A KM reag körülbelül másfél hetente várható.

TÍPUS:
Drámai
Ügyességi
Akció

HELYSZÍNEK:
Keleti szárny 5. és 6. emeleti folyosói.

REAGHOSSZ:
minimum: 350 szó
maximum: nincs

JÁTÉK IDEJE:
1998. május 2. ~ Az első roham negyed órája kezdődött el.

VESZÉLYEK:
Sérülések, halál.

NJK-K HASZNÁLATA:
A realitás határain belül teljesen szabad.

KALANDMESTER:
Kalandmester neve: A Dementor
Mesélő neve: Sol N. Harington
Kalandmester első reagjának időpontja: 2014. Febuár 08.
Kalandmester reagjainak sűrűsége: kb. 10 naponta

SZABÁLYOK:
Egy körből kimaradás nem von maga után büntetést, majd minél súlyosabb sérülések következnek. Természetesen, aki minden körbe ír sem ússza meg sérülések nélkül.
Színkódok nem kötöttek. Egymás neveit és saját beszédeteket emeljétek ki színnel (félkövérezni sem muszáj).
VP-zés végtagvesztéssel járhat. Csak szólók.

  Hallgatója voltam eddig csak szenvedésiteknek, de itt az idő, hogy én is szóljak. Némaságom már-már az ódon kastély hideg kőfalaihoz volt hasonló, de az új kor fáklyát gyújtott, mely bár fényességet ugyan, de tűzet is önmagával hozott. Halljátok történetem, mely örökkön megmarad s emlékeztét minket arra: bár mily felhőtlennek is ítéljük a mai égboltot, korántsem lehetünk biztosak sorsunk jó úton haladtatásában. Hősökről és sötétségről fogok szólani, de nem tudni ki kicsoda. A mágia kétélű penge, s üvölthet szívötökben oroszlán, mely üvöltésnek zengése betölti a termeket, annak is éles fogaihoz bűzlő tetem húsa tapad.
  Setét időkben az ember megfeledkezik önönmagáról és felmenői büszkeségéről. Származhatél Te tiszta vérű házból, pálcád kettétörhet midőn a gyilkosátkot kiáltod. Ugyanott lehetsz Te a nyomorult éltű, kinek jó tettekkel teli voltak évei - a meleg vér érzete hűvös bőrödön felébreztheti a bennöd rejtekező dögöt.
   Az ember – legyen bár mágus vagy varázstalan – pusztán csak egy állat. Műveltség, furfang és ítélőképesség gyorsan a semmibe vész, mikor a halál suttogja füleitekbe az utolsó szavakat.



  Izabel a neved. Társaddal Owennel rohansz végig a romos folyosón. Utatokat törmelékek és néhol holttestek keresztezik. Szorosan nyomotokban ízeltlábakon egy acromantulla. A fekete pókszemek éjsötét tükrében menekülő alakotok látszik. A bestia imád vadászni, éppen ezért nem is törődik a földön fekvő élettelen testekkel: neki a frissen kiontott vér kell, az amelyiket Ő maga vadászta le. Kitines szőrzete első lábain már néhol simítja válladat. Ez nem olyan szőr, amit megszoktál esetleg a macskáktól – a kitin erős, kemény és hideg, pont ahogyan a kasza acélja, amellyel a zord csuklyás alak viszi tovább a lelkeket. Kintről kiáltások és villanások szűrödnek be, hol a megmaradt ablakokon hol pedig a leomlott, romos falak hézagain.
   Próbáltok küzdeni a szörnyeteg ellen, de nincsen birtokokban olyan ártás, amely hatásos fegyver lehetne ellene. Társad robbantó ártása azonban sikeresnek bizonyul és a mennyezet egy része ráomlik a szörnyetegre. A törmelékekből csak kitines csápjainak vége látszódik ki. Fellélegezhetnétek, Te azonban megfordulsz: a folyosó rész ahova jutottatok tele van vérrel. A vörös életnedv látszódik a falakon és tócsákban áll a kőpadlón. Mindennek a közepén holdsápadt hulla fekszik, nagyjából egy tizenhárom éves kisfiú lehet, hogy melyik házból az már nem látszódik szanaszét szabdalt ruháján. Éles vágásokra utaló sebekből hagyja el testét a megmaradt vér – tekintete már üres, nem lát semmit.
   A test felett három, fekete ruhás varázsló magasodik – öltözetükön szárad már a gyermek vére.



  A neved Brandon. Pálcádat szorosan markolva, rohanva keresed új szövetséges társaidat a folyosókon. Csatazaj, kínokat kifejező sikolyok és az omladozó kastély robaja hallatszódik. A falakhoz közel szorosan elsuhanó seprűs alakok párbaja a levegőben: vajon ki ellenség és ki barát? Ahogy próbálod eldönteni meglátod a kastély ablakából a borús eget, melyet átkok villanása színez. Zölden izzó felhőkből egy koponya rajzolódik ki, szájából egy kígyó tekerőzik. Jól tudod mit jelent a jel – nem is olyan régen Te magad is viselted. Vajon döntöttél már, hogy Te melyik oldalon állsz?
  Hogyha Te nem is, más már ítélkezett feletted.
– Adja át a pálcáját Gray és nem lesz baj – mondja szigorúan a női hang. Kék szemeiben tükröződik a harag, ősszel színezett haja kibontva pihen vállán – ahogyan még nem láthattad. Körülbelül tíz-tizenöt méterre áll tőled és épp egy tűzcsóvát küld feléd Minerva McGalagony.



  A neved Dakota. Éppen a földön fekszel, alattad bajtársaddal Colin Creevey-vel. Megmentetted Őt egy felé tartó gyilkos átoktól. Ahogy csapódtatok a törmelékekre mindkettőtök oldala megsérült, bár téged évfolyamtársad teste megóvott a nagyobb bajoktól, neki eltörhetett egy bordája. Nincsen időtök fellélegezni – megropog alattatok a kőpadló és zuhanni kezdtek. Eddigi ellenségeitek eltűnnek és a felszálló kőporban köhögtök. Egyik oldalatokon a leomlott kövek, melyek mintha egy óriási póktetemet fedne, a másikon az üres folyosó.
  Épp csak megvizsgálni tudjátok sérüléseiteket, mikor figyelmesek lesztek egy jelenségre. A falakon lévő fáklyák kialszanak és a néhány megmaradt ablakra jégvirág rajzolódik. A hirtelen lehűlt levegőben látszódik leheletetek, hiába a május és a csatatűz.
  Megjönnek. Öt fekete köpönyeges lény mászik sebesen. Csak vizihullához hasonló megfeketedett kezük érinti a földet, máskülönben lebegnek. Szakadt talárszerű öltözékük hullámzik mozgásuktól, csontvázszerű fejüket már nem takarja kámzsa. A lelketekért jöttek.



  A neved Owen. Menekülsz. A vérszomjas pókbestia nyomotokban van, a Ti húsotokra éhezik. Körötted mindenütt romok és hullák, de nem állhatsz meg, szinte érzed a szörnyeteg meleg leheletét hátadon. Társaddal Izabel-el próbáltok átkokat szórni, de sikertelenül – mind lepattan a kitin szőrzetről. Nem túlzás azt mondani, hogy a halál torkában vagytok, de egy ártásoddal megmented életeteket. Berobbantod a plafont. A lezuhanó törmelék eltemeti az acromantullát.
  Szusszanásnyi idő. Sikerült? Végre kipihentetetitek magatokat? A pókszörny a jelek szerint meghalt, nincsen vele gondotok. Talán már éppen megörülnél, mikor meglátod, hogy társad mást figyel és Te is észreveszed hova keveredtetek. Családneved még sosem jellemezte ennyire jelenedet. Vörös út. A vér beborítja a folyosót, lassan folyik le a falról, a hideg kőpadlón pedig tócsákat alkot. A legnagyobb tócsa közepén egy szinte felismerhetetlen tizenhárom év körüli gyerek és három sötét ruhás alak.
– Nocsak… -



      – Most már meghalhatsz – mondja sötéten az idősebb Lestrange és pálcájából egy vékony zöld csóva csapódik a gyerek testébe. Nem erőteljes az átok, de éppen elég ahhoz, hogy kivégezze a már legyengült gyereket. Szörnyű vérfürdőt rendezett, a folyosót ellepte a vér és rátok is jutott bőven.
    A neved Rabastan. Épp előtted végeztek ki egy kisgyereket szörnyű kínok között. Nem ártott sokat, de félvér volt és ellenetek fordult. Megérdemelte a büntetést? A csatazaj nem hagy gondolkodni. Hideg üvöltések és fehérsikolyok szűrődnek be. Dübörgések és robbanások. Két társaddal szinte rögtön a kastélyba jöttetek, ahogy A Sötét Nagyúr megtörte a védelmet. Eddig csak pár rend-taghoz és a földön fekvő gyerekhez volt szerencsétek, de a csata még csak most kezdődött el. Tovább kell mennetek.
   Észreveszel valamit. Két fiatalt kerget az irányotokba egy acromantulla, már vészesen közel vannak, amikor az egyik leomlasztja a plafont, megölve a szörnyeteget. Mintha nem is tudnák, hogy csapdába estek, talán egy perc is eltelik, mire észbe kapnak és észrevesznek benneteket. Egy fiú és egy lány, nem lehetnek többek tizenhétnél, sőt talán még azt sem érték el. Érezheted, hogy csata közeledik.
     – Nocsak… - hagyja el Rosier száját kaján vigyort rajzolva arcára.

Hol megannyi emberélet, köddé vált, semmivé lett.

- Haladjunk már, Rod. – sóhajtok fáradtan, tekintetem le nem véve a kínozandó gyermek vonagló testéről. Nem állítom, hogy élvezetet lelek a szenvedésében, de már nem is szólal meg a lelkiismeretem, nem jut eszembe egyből, hogy vajon a családja mit érezhet. Botor gyermek, miért hitte, hogy egyáltalán van esélye halálfalók ellen? A Sötét Nagyúr diadala elkerülhetetlen, miért kell hát megnehezíteni a dolgát, hátráltatni… beszennyezni?
   Megcsóválom fejem, és vetek egy pillantást a folyosó mögöttünk lévő részére. Már csak egy hátbatámadás hiányozna a mai napomból. Meg talán egy kis scotch. De mi még a szerencsésebbek vagyunk, nem kellett azokkal az undorító lényekkel keverednünk, talán el is okádnám magam, ha behemótok oldalán kéne tennem a dolgom, igaz, Evan sem a legjobb társ, de legalább szórakoztató a kegyetlensége, és mondhatni igen kreatív megoldásai vannak.
   Az viszont eléggé zavaró, hogy az érzékszerveinkre nem lehet hagyatkozni. Hiszen hangok hallatszanak mindenhonnan, lehet, hogy a falak mégsem olyan vastagok, mint ahogyan azt mindig is gondoltuk, a sikolyok könnyen áthatoló simogatása kíséri a gyermek utolsó lélegzetvételeit. Durransások, le- és beszakadt kőfalak hangja kísérte eddigi utunk. A levegőben finom kőpor lebeg, mint holmi pára, vagy inkább köd.
   Hűvös elmélkedésemből hirtelen léptek zaja zökkent ki. Mármint ezek a léptek most itt, a folyosón vernek visszhangot, érezni lehet a hangon, hogy közelednek. Mikor a két fiatalt meglátom, egy másodpercre ledermedek, aztán látom, hogy egyikük sem Ő, így tagjaim ellazulnak, s ujjaim megmozgatom pálcámon. Még az is megkönnyebbüléssel tölt el, hogy az acromantulát maga alá temette egy nagyobb rész a plafonból. Mocskos dögök, nem lehet bennük megbízni, hiába állnak állítólag a mi oldalunkon. Bár nekem nincs jogom ítélkezni, hiszen őket is csak a vérszomj hajtja, mint minket.
   Egy fiú és egy lány, talán még a felnőttkort sem érték el, igazán kár ilyen csinos pofikért. Nyelvem kéjesen húzom végig alsó ajkaimon, feléjük fordulok, és kíváncsian várom, vajon mikor eszmélnek rá, csapdába estek, s innen bizony egyikük sem fog kiszabadulni. Élve.
   Fejem érdeklődve billentem oldalra, s mikor Evan megszólal, undorító mosoly költözik arcomra. Nem titkolok semmit előlük. Szeretném, ha már most felkészülnének rá: ma este véget ér a szánalmas kis életük.

  
   Minden újabb lépésnél megígértem magamnak, hogy már csak egy saroknyit kell tovább bírnom, de még futnom kell, hiába vetett vad görcsöt a lábam, és keringett vér helyett sav az ereimben. Nyöszörögve ziháltam, hangosan, de úgyis elnyomta a rettenetes csatazaj. Meg akartam állni, és sírni a romok fölött: az én Roxfortom a saját romjaiba döntve, véresen és megalázottan, önmaga megcsúfolásaként hevert körülöttem. Az utat is csak a rutin miatt ismertem, máskülönben eltévedtem volna. És a nyomunkban suhanó acromantula rögtön ki is használta volna a helyzeti előnyét. Ő könnyen lavírozott a kőhalmok tetején, hosszú, izmos lábai számára az ilyesmi nem jelentett terepakadályt. Az előző fordulónál majdnem utol is ért, a vállamon éreztem a kaparászást, és szinte újult erővel lódultam meg ismét. Csak Owen közeledő-távolodó alakját figyeltem, meg ahogy időnként vaktában hátralőtt egy-egy átkot. Követtem a példáját, de semmit sem értem el vele. Pontosan célozni felért volna egy megadással, tehát én is csak úgy találomra sóztam hátra neki, de mintha a szerencse is elhagyott volna ezen a napon, minden rontásom hasztalan csattant szét a kőzsigereken. Owen viszont leleményes volt, és egy egyszerű tarolóátokkal lerobbantotta futás közben a boltozat maradékát, ami egyenesen a pókra zuhant, és maradéktalanul maga alá temette. Ennek vége. A futástól még el-elfúlva fogtam meg a vállát, ahogy beértem őt, de mégsem lélegezhettem föl. Lehet, hogy az acromantula szánt szándékkal terelt minket éppen erre a folyosóra, mindenesetre csapdába estünk. Vissza már nem menekülhettünk, mert szemközt észrevett minket a három feketébe öntött ragadozó. Egy sápadt, összezúzott kis test fölé magasodtak, tán egy kisfiú lehetett, de képtelen voltam ráismerni. Élettelen test volt csak. Sikoltani akartam a fájdalomtól, ami erre a groteszk látványra torkon ragadott, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne áruljam el magam. Hogy az az erős, szájalós és rettenthetetlen diáklány, akit az emberek Izaként ismertek, elment, nagyon messze. Valahol egy kviddicspálya fölött suhan, kezében a jól ismert ütőjével, és egy fiúnak kiabál valamit a narancsos felhők közül.
   - Nocsak…
   Nem akartam, hogy ezek legyenek az utolsó szavak, amelyek a túlvilágra kísérnek. Nem halhatok meg. Ma még nem.
   - Ő nem Potter volt – állapítottam meg ridegen, és megkönnyebbültem kissé, mert a hangom nem remegett meg. Pedig féltem.
  

[- Expecto Patronum! –]

Mondanám, hogy úgy érzem magam, mint akit agyonvertek. De ez a szólás csak akkor vicces, ha nem igaz… Mindenesetre az oldalam jobban fáj, mint a fejem és ez valahol megnyugtat.
Viszont végignézve Colinon, látom, hogy ő sokkal rosszabb állapotban van, mint én. Sápadtszőke haját vér színezi néhol vörösre, néhol barnásra. És amúgy is fehér bőre, most valami egészen furcsa színötvözetet vett föl. Pislog nagyokat, de látom, hogy nem igazán érzékeli mi van körülötte.
- Colin?
Esélye sincs válaszolni… Esélyünk sincs körülnézni, esélyünk sincs pihenni… A második menet azonnal kezdődik, mikor a kőpadló alattunk, megadja magát, és mi ismét zuhanunk.

Csak fekszem, hagyom, hogy a kőpor megtöltse tüdőmet. Nem teszek ellene semmit. Szemem lecsukódik. Nem! Nincs idő pihenni! Hol vagyunk? Kik vannak itt? Mi történt? Szemem lecsukódik…

- Apa, csak még egy percet hagy aludjak! -  Nyöszörgöm, majd arcomra húzom hálózsákom. A nap fénye átszűrődik a fákon, melegét már most érezni, ahogy vidáman bekukucskál a sátor ajtaján.
- Dakota! – Apa meghúzza lábamnál takaróm. Mély, dallamos hangja nem túl ösztönző, ha keltésről van szó. – Te választottad ezt az utat! Ha végig akarod csinálni, bizony fel kell kelned.
- Apa, te szívtelen. Elállod a napot!

De ez mélyebb sötét volt annál… És én reszketve rántom össze magam a hirtelen hideg érintésétől.

Szemeim azonnal felpattannak és én is ugrom egyet. Colin előtt állok, némileg szédelegve, de azt hiszem tudatom teljes tisztaságában.
Fázom, és a lelkem is, mintha fagyni készülne. Elönt a bú és kétségbeesés. Az életkedv, mintha ujjaimon keresztül szivárogna ki testemből, akárcsak sebeimből a félvérem.
Az öt fekete csuklyás alaknak ez maga a mindenekfelett álló boldogság. Látni, ahogy rettegek. Megvárni, amíg feladom. De apának igaza van, választhattam volna másik utat is. De én bármire képes vagyok, amit eltervezek. Úgyhogy nem esem kétségbe, hanem életben maradok. Magamba szívom a régi kirándulás emlékét és a hitet, hogy lesz még jövőm. - Expecto Patronum! – És nézem, ahogy gyöngyházfény kolibrim harcba indul.

[Minerva... -]

Far on the highlands
A thousand graves can tell you,
How blood and sorrow
Can be truly value.

_____________

Két pad közé esett. Így mondják azt, hogyha két oldalt egyszerre akarsz képviselni, végül a magadra maradsz. A "jók" ellen harcoltam, most pedig a "gonoszok" is vadásznak rám. A Szobában rejtőző diákok tudják, melyik oldalon harcolok. Na de a több száz másik diák még mindig a halálhaló inspektort látja bennem, aki tönkretette az iskola életét.
A két pad között ücsörgök, miközben mindkét vaspad rám akar borulni, én pedig kezeimmel tartom a két padot - vagyis csak az egyikkel, aminek az ereje fogytában van.

Dante hírforrása igaznak bizonyult, Voldemort elérte az iskolát és ostromot indított a kastély ellen. Talán a háború utolsó óráiba kezdtünk bele? Vagy ez még csak a jéghegy csúcsa...?
Szem elől vesztettem bajtársaimat. Egyelőre sérülés mentesen szaladok a folyosókon. Érdekes módon még senki nem szemelt ki magának, mindenki mással van elfoglalva, én pedig kihasználom az alkalmat, és olyan Halálfalókat keresek, akiken vérbosszút állhatok. Nem állok meg senkinek segíteni, az iskola egyelőre még keményen állja az ostromot.
Kiérek a lépcsősorra, de mielőtt körbenézhetnék valaki óriás erővel rám esik. Térdeim azonnal megadják magukat, és testem erőtlenül hagyja, hogy összeomoljon a hatalmas súly alatt. Keményen vágódok a földhöz, de nem lesz különösebb bajom. Egy határozott mozdulattal legurítom magamról azt a személyt, aki rám esett, és megnézem, ki is lehetett az. Körülbelül egy tizenhárom éves kislány fehér arca néz vissza rám. Megdöbbent üveges tekintete, és miután felismertem, hogy a lány halott, azonnal felnéztem, ki lehetett gyilkosa, de ott már senki nem volt. A következő pillanatokban seprűsök száguldoztak el a lépcsők között, heves csatározás közben. Gyorsan felugrottam, és az első ajtón befordultam, amit elértem.

Egy leomlott fal köveit átugrok, és a csata sűrűjébe vetném magam, amikor egy éles hang vágja át a levegőt, én pedig egyből tudom, hogy hozzám beszélnek.
Oldalra fordulva Minerva McGalagony vad tekintetével találkozik enyém. Azonnal végigfut rajtam a veszély hideg libabőre, erősen markolom a pálcámat, de nem emelem fel, hiszen nem is akarom bántani.
- Minerva... - amint kiejtem a nevét, szemében fellángol a gyűlölet lángja, és ez láng a pálcájából tör elő.
Védekezés időt nem hagyott, így elvetette magam a földön, így elkerült a csóva. Amint földet érek, lábammal belököm magam egy nagyobb törmelékszikla mögé, ami pár pillanatnyi védelmet nyújt.
- Protego Maxima. - mondom azonnal, és mire felállok, a boszorkány máris mellettem terem, hogy végezhessen velem.
Rászegezem a pálcám és úgy rákiáltok, hogy a falak is beleremegnek.
- VÁRJON! - a boszorkány dühösen támad rám, de átka lepattan a védőbűbájomról, ami abban a pillanatban szerte is foszlik. - Nem támadok magára! Az Ön oldalán állok, Minerva! -
Csak egy rövid ujjú pólóban és farmerban vagyok, így csonka karom meglehetősen feltűnő. Felemelem a csonkot.
- Nézze! Nincs se jegyem, se csuklyám! Minerva, hadd harcoljak maga mellett! Ön bölcs boszorkány, ismerje fel a helyzetet, mindenkire szükség van az ellenharcban! - egy szuszra csak ennyire futotta.

Túlterheltség! Üzemhiba! A gép leáll! A tüdőm épp megadni készült magát. Mintha lángokat nyeltem volna, úgy égette belsőmet betegségem. Azt mondták, hogy nem olyan veszélyes, nem fogok belehalni. Most mégis úgy tűnik, hogy pont ez okozza majd a vesztemet. Választhatok. Vagy futok tovább az életemért, vagy megállok levegőt venni.
Döntöttem, és megszaporáztam a lépteimet, pedig minden egyes mozdulatnál éreztem, hogy az izmaim oxigénért kiáltanak. A pálcám vadul villózva köpte magából az átkokat, mintha bármi esélyem is lett volna a kitinbe öltözött szörnyeteg ellen. Aztán csoda történt. Kész szerencse, hogy elvétettem a célt, és robbantó átkom a pók irdatlan testét elkerülve a plafonnak ütközött. A habarcs engedett, és porfelhő töltötte be a folyosót.
A bestia halott. Az oldalamat szorongattam, és levegőért kapkodtam. Iza két lépéssel lemaradva követett engem, és beérve megragadta vállamat, mintha csak meg akart volna dicsérni az előző akciómért. Most először pillantottam a lányra azóta, hogy kiléptünk a Szükség Szobájából, és hirtelen kedvem támadt volna átölelni őt és magammal vinni valahova messze. Seprűnyélen belerepülni a narancsszínű naplementébe. De a rémálom még nem ért véget. A valóság dermesztő valója a csontunkig hatolt. Bokáig álltunk a vérben…
Vörös út…
Furcsa, de mintha egész életemben ide tartottam volna. „Az a kő egész életemben itt várt rám…”
Követtem Izabel tekintetét, pedig tudtam jól, hogy nem akartam látni mindazt, amit szemei a távolban kutattak. Ilyet nem szabadna tenni. Egyszerűen nem szabadna ilyet tennünk egymással. Elszorult a torkom, és hirtelen szédülni kezdtem. A folyosó közepén egy hulla feküdt. Csupán egy halom hús, csont és rongyok. Mondd, miért van ennyi gonoszság ezen a világon?
Aztán meghallottam Iza hangját.
- Ő nem Potter volt…
Angyalok hárfája, a szél susogása, tűz pattogása. Az a hang kitörölte szívemből a félelmet, és emlékeztetett rá, hogy nem remeghetnek a lábaim, még akkor sem, ha az a halott fiú mégis Potter lenne. Nem félhettem, mert nekem még ott volt dolgom...
- Nem lesz baj, esküszöm neked.

  Hármat kongat a nagyharang midőn a halál eljövel értünk. Egy kongás a múltunkért: azért, amiért a világra jöttünk hajdanán, amiért anyáink tápláltak bennönket és amiért megízleltük az élet csábítgató, hűvös leheletét, melyet érzélmeségínk fűtettek. Egy kongás a jelenünkért: azért a jelenért, amiben fogadjuk éltünkben a csukolyás alakot, mint vendéget ki új utakra terel minket. Abban a jelenben mind harcosok és bátrak vagyunk, hiszen már nincs okokunk félni a setétségtől s minden lidérci démonjától. Egy kongás pedig nem létező jövőnkért szólal: azért, amiben már nincs hűvös lehelet, nincsenek érzések csak a puszta sötétség és a hideg föld, mely elfedi testünket. Ez a kongás szól azért, amiért puszta porból emberré lettünk, mint holmi kénből gyulladt láng majd elaluvásunkban ismét porrá váltunk. Ez a kongás szólal majd azért, mert emberek voltunk.
   Furcsa lény az ember. Míg önön magáról van szó és érdekiről szentségíti és oltalmazza faját, de pont ezen okból bármikor képes húsvér másodmagának szívébe döfni a tört. Ostoba lény, ki nem érti a világ rendjét még is oly nagyra tartá magát! A természet fölé emeli magát, de tetemét a férgek fogják felfalni és így a Nagy Anya diadalmaskodik még is csak. Csókot kap az Élettől, hogy marék porból és hamuból megszülessék, de nem hátrál meg mások csókjának ellopásától sem.
   Pár év, pár hónap, pár óra és pár pillanat elég az Életnek, hogy önmaga vegye vissza csókját és örökkön kárhozatra ítélje tulajdonosait.



  Izabel a neved. Szavaid bátrak voltak, bár csak tényt közöltél. A halott gyermek valóban nem Potter volt, s ezzel a kijelentéseddel azonnal fel is hívtad ellenfeleitek figyelmét melyik oldalon álltok. Társad Owen megnyugtatóan szól hozzád, amiből talán erőt is tudsz meríteni a következő lépésre. Tudod, hogy a csata még csak most kezdődött el, s amíg A Kiválasztott él vele együtt reményetek is egy szebb és jobb jövőért.
    A férfiak arcán észreveheted az őrület és gyilkolásvágy mosolyát. Talán jobban tennétek, hogyha megadnátok magatokat? Vagy megpróbálnátok átvágni rajtuk és elmenekülni? Nem lenne a leghősiesebb tett, de talán az életetek többet ér. Bárhogy döntenétek nincsen túl sok időtök az egyik alak pálcája villámgyorsan lendül és üvölti is átkát egyenesen feléd. Talán a gyermek vagy a háború sokkja, nem tudod mi bénít meg, de az átok ostorcsapást mér bal válladra, mire észbe kapsz. A korbácsátok felszakítja ruhádat és izzó vörös nyomot hagy rajtad. Sikoltasz a fájdalomtól? Vagy a sokk még hangodat is elnyeli? Újabb átok száguld egyenesen feléd, melytől még talán megmenekülhetsz.



  A neved Brandon. Védekezésed és szavaid úgy tűnnek egy pillanatig hatásosnak bizonyulnak. A boszorkány összevonja szemöldökét és szigorú tekintetén látszik, hogy gondolkodóba esett miközben szemei csonka kezedet méregetik. Ajkait szóra nyitja majd bezárja. Pálcájával a láthatatlan védelmi faladra koppint. Mint omladozó üvegbúra látványosan repedezni kezd és a szilánkok ezüstös színt nyernek, anyag alkotódik a semmiből s mi eddig védelmedet nyújtotta vesztedet jelentheti. A falból mintegy tizenöt ezüstös penge lesz. Mind rád szegeződik.
   - Mi okom lenne hinni annak, aki meggyilkolja a saját húgát – a szavak kemények és mentesek minden érzelemtől. Minerva McGalagony mindig is többet tudott, mint amit elárult és ez a tudás hirtelen gyilkos fegyverré válhat kezében. – A szemgolyóját is kivájhatja, a lelke akkor is sötét marad Gray.
   Szigorú és elitélő szavak, melyek emlékeztetnek hibáidra. A szavaid nem használnak helyzetedben, védelmedből pedig fegyver lett. Perceken múlhat életed. Mit lépsz?



  A neved Dakota. Társad eszméletlen fekszik melletted és Te véded egyedül magatokat az öt lélekszívó lidérctől. Inkarnálódott patrónusod fürgén húzza maga után az ezüstös ködöt és a csuklyás alakok meg is hátrálnak egy pillanatig, de fáradt vagy és sérült. Ez meglátszik madárkádon is. Bár sikerül távol tartanod a szörnyeket, nem tudod elijeszteni. Pár perc. Talán csak ennyit nyersz velük.
   Hangok ütik meg a füledet. Hangok, amiket, mintha ismernél. Izabel. Mintha Potterről mondana valamit, szorosan mögötted, a törmelékfal túloldalán. Képzeled csak háztársad hangját, vagy tényleg ott van? Tud segíteni? Más hangokat is hallasz, átkok csóváját. Mi folyik ott?
   A dementorok egyre közelebb jönnek, a közeli csata zaja pedig átszűrődik. Jeges fuvallatot érzel bőrödön, a kolibrid eltűnt és egy halottnak tűnő kéz ragadja meg válladat. Átjár a hidegség és legrosszabb emlékeid halmozódnak fel, amikor egy ezüst westie szalad bele támadódba és szinte már ugatva kergeti meg a fekete alakokat. Collin pálcáját szorongatva a falnak támaszkodva mosolyog fájdalom ittasan.
-   Ne szarakodjatok a Griffendéllel



  A neved Owen. Pillanatok alatt történik minden és bár előzőleg megnyugtattad társadat, Te is tudod, hogy már nincs menekvés. Az átkok elindultak. Első áldozatuk Izabel lesz, akit egy ostor átok sebesít. Végignézed, ahogy az átok felhasítja ruháját és vörös nyomot hagy vállán. Vajon melyik nagyobb fájdalom neked, látni az Ő szenvedését, vagy érezni ahogy húsodba csap egy feléd tartó zöld fénycsóva? Sikerül kivédened de a következő pillanatban látod hogy egy vörös száguld társad felé. Mit lépsz?



   A neved Rabastan. Az új áldozatok épp csak megérkeztek, de Ti megkezdtétek a támadást.
– Hölgyeké az elsőbbség… - morogta kaján vigyorral a képén Rosier és a flagenlii átokkal meg is támadta rövid hajú lányt. Rodolphus is rögtön átkokat lőtt ki, de a fiú kivédte. Csak pár másodperc telt el, de tudod, hogy ezzel a kettővel nehezebb dolgotok lesz mint azzal a kisgyerekkel, akinek a hullája előttetek fekszik és mintha egy puszta tárgy lenne, senki nem vesz róla tudomást. A kastély megremeg és a kis lukakon a törmelékeken túl, ami előtt a fiú és a lány áll ragyogó, ezüstös fényeket látsz. Már láttál ilyet korábban is: patrónusok. Két csata zajlik közvetlen közel egymáshoz, csak pár leszakadt kő választ el benneteket. Vajon a túl oldalon is diákok vannak? Vagy erősebb ellenfelek? A patrónus bűbáj bonyolult, ezt Te is tudod, auorok szokták használni. Lehet már is megvannak az új célpontok? De még ezekkel sem végeztetek…

- Hölgyeké az elsőbbség… - hangzott a rövid, tömör, halálos ítélet, melyet egy pokoli mosoly kísért. Aztán meglendültek a pálcák és átkok zúdultak ránk. Mintha csak egy méhkasba léptünk volna. Fullánkok ezrei, ahol értek, a húsunkba martak. Izabel kapta az első csapást. Vállán kettészakadt a textil, bőrén pedig skarlátvörös nyomot hagyott az ostor. Ezért megfizettek! Éreztem, ahogy hirtelen a fejembe tódul a vér. Agyamat elhomályosította a düh…
Valami egészen ismeretlen helyről új energia áramlott az izmokba. Karom gépiesen lendült a magasba, magával rántva varázspálcámat. Ezüstszínű fénysugár lövellt ki, ami aztán egy hatalmas, lebegő pajzzsá szublimálódott. A zöld fénycsóvák megkongatták a sebtében összetákolt pajzsomat, mely mögött ott lapultunk Izával. Ideje volt egy B tervnek.
- El kell tűnnünk innen. Túlerőben vannak, és már amúgy sem tehetünk a kölyökért semmit – ordítottam a káoszban.
Két átok, három… A fémlemez kongása volt a dobszóló, mikor visszatapsolták a Halál zenekarát. A negyediknél repedezni kezdett az acél, az ötödik porrá őrölte az utolsó mentsvárunkat. Ismét szemtől szemben álltunk egymással. Csak mi ketten, és a három gyilkos. Vérre menő harcot vívtunk egymással egy kisgyermek teteme fölött. Mindezt egy iskolában… Micsoda groteszk jelenet. Isten viccet csinált saját magából is.
Szemem sarkából láttam, ahogy újabb átok röppen Iza felé, aki még mindig az előző hatása alatt állt. Az ember nem mérlegelhet, ha ilyen helyzetbe kerül. Tudtam jól, hogy mit kell tennem, és ehhez elég volt egyetlen pillantást vetnem rá. A szívem hatalmasat dobbant, oxigént repítve lábaimba. Még épp elég időm volt rá, hogy egy lépéssel útját álljam a becsapódó átoknak, mely így egyenesen a hátamat érte. A fülem sípolni kezdett a fájdalomtól, és éreztem, ahogy a forró nedvesség átáztatta az ingemet. Megzavarodva figyeltem a kőtörmelékek résein átszűrődő földöntúli fényt. Nem, ez még nem lehet a vég. Még nem.
Már jártam itt… valamikor régen. Talpaim alatt üvegszilánkok ropogtak, ahogy keresztülvágtam a poros kis padlás padlóján. Több száz év eltelhetett már, mióta utoljára itt jártam. Szinte még látom magamat, ahogy Izabelt szorítva kuporgok a földön, és próbálom megóvni őt a nyakunkba zúduló, pengeéles üvegcserepektől. De ezek csupán elhalványuló emlékek, bezárva a fejembe. Csak bennem élnek tovább, s már rég eltűntek erről a világról. Távolodni kezdtem a toronyszobától, a földön fekvő párostól, az elhagyott prefektusi jelvénytől. Ezek csupán emlékek…
A valóságban a véráztatta padlón térdeltem. Fülemben csengett a Halálfalók gúnyos kacaja, arcomat ezüstös fény áztatta, és felnézve ott állt felettem Ő.
Tudtam: minden rendben lesz…

   Nem lesz baj, esküszöm neked. Nem lesz baj...
   A fejemben még visszhangzottak a szavak, tudtam, hogy ez afféle szófordulat csak, akár megesküszik rá Owen, akár nem, mégis megvolt a maguk varázsa. Tudtam bennük hinni, annak ellenére, hogy még soha ilyen rosszul nem állt a szénánk.
   - Hölgyeké az elsőbbség… - hallottam, de reagálni már nem maradt időm. Nem tudom, mit képzeltem, tán majd szóval tarthatom őket, míg érkezik valami mesebeli segítség? Elfelejtettem, hogy ez nem mese, és erre rögtön emlékeztetett a vállamon szétrobbanó átok. Legalábbis úgy éreztem, hogy szétrobban, az egész karommal együtt, és még így is sok időbe telt, mire felfogtam, hogy a karom még mindig a helyén, és a tűzforró, húst a csonttól szétfeszítő fájdalom dacára még egy darabban vagyok. Fel akartam sikoltani, de a sokk a torkomra forrasztotta a hangot. Mit hittem, hogy majd szópárbajban felülkerekedem ezeken a mészárosokon? Egy végtelenül ostoba kislány vagyok...
   Owen mentett meg. Nem is olyan rég ugyanígy kuporogtunk egymást óvva, egy vibráló, ezüst ernyő alatt.
   - El kell tűnnünk innen. Túlerőben vannak, és már amúgy sem tehetünk a kölyökért semmit - ordította túl a hangzavart és a záporozó rontások kopogását, de már nem tudtam válaszolni neki. A pajzs előbb megrepedt, majd még egy átok, és szétpergett a fejünk fölött. Meztelennek éreztem magam. Támadni kell, süvöltött a fejemben az élni akarás. Ha védekezünk, végünk, ha mi támadunk, még lehet némi esélyünk. Talán mégis érkezik valamiféle segítség, muszáj hinni... Nem volt tervem, csak meglendítettem a pálcás kezem, mondván, majd improvizálok, de a vállamba hasított karcsú vágás kiáltásra nyitotta ocsmány száját. Ez a másodpercnyi hezitálás elég volt, hogy megelőzzenek: egy bíborvörös villanás, aztán Owen összecsuklott. Az imént még mellettem állt, most pedig talán vége. Azt se tudtam, miféle átok csapódott egyenesen a hátába.
   - OWEN! - felordítottam meglepetésemben, félelmemben, fájdalmamban és tehetetlenségemben. A kőtörmelék között tejopálos derengés szűrődött át. Részben önkívületi állapotomban is sejtettem, mi zajlik a folyosó tőlünk elzárt részén. Owen arcára is vetődött ebből a földöntúli fényből, és láttam rajta a kínt. De kezdett elkószálni, messze járt, bár néha visszatért, és akkor tényleg engem nézett. Mindez csak egy pillanat volt, aztán megvakultam a dühtől, és a diópálcám úgy izzott a kezemben, mint még soha. A mugli gépfegyverekhez hasonlóan tüzelt, szünet nélkül. Időnként hangosan is kimondtam egy-egy átkot, ami épp eszembe jutott, de tudtam, hogy ez csak az adrenalin hatása. Ők ketten voltak ellenem, és Owen is nagy veszélynek volt kitéve. Ki tudja, miféle védőszent őrködött még felettünk, de rimánkodtam hozzá, hogy el ne emelje a tekintetét rólunk. Bal kezemmel beletúrtam a fiú hajába, szorosan magamhoz öleltem, nehogy eldőljön, és próbáltam kissé magam mögé fordítani. A jobbomon már nem is éreztem az ostorcsapás nyomát.
   - Diffindo! – harsogtam rekedten, és szívből reméltem, hogy ezer darabra szakíthatom a két halálfalót, mielőtt ők tennék meg ezt velünk.

[Minerva...]

 

Far on the highlands
A thousand graves can tell you,
How blood and sorrow
Can be truly value.

_____________

Kiszolgáltatott vagyok. Mindig is nehezen viseltem el a kiszolgáltatottságot. ha kiszolgáltatott vagyok, felettem állnak,  hogyha felettem állnak, ők parancsolnak, hogyha ők parancsolnak, nincs szabad akaratom, ha pedig nincs szabad akaratom, nem is létezek. Minden hibámat és vétkemet szabad akaratomból vétettem, és éppen ezért olyan k*rva idegesítő ez az egész. Ez az egész, amit az életemnek nevezek. Ez a szemétdomb, ami mintha csak egy lábon állnak, és bármilyen kicsiny szellő felboríthatná.

Most kiszolgáltatott vagyok. Felettem áll, és ő parancsol. De még van szabad akaratom.
Minerva fiatalokat megszégyenítő tűzzel és erővel áll előttem. Ezüstös haja kimért eleganciával hull az idősödő, törékeny vállakra. S mégis, mintha ezek a törékeny vállak acélból lennének, és több évtizedes terhet cipelnének.

Amennyire bátor vagyok, annyira félek is. Az elmúlt egy évben egyre többször tapasztalhattam meg a félelem rettenetes érzését. A gőgömnek és elszántságomnak egyszerűen muszáj felülkerekednie, különben mit sem ér ez a szemétdomb - akár most is véremet folyathatnám ezeken az ódon köveken.

Minerva McGalagony a legérzékenyebb pontra tapintott - arra a pontra, amelyikre nem sokan mertek volna szúrni. Hirtelen fellángoló dühre úgy érzem, fel kell, hogy pattanjak helyemről, és porig égetném az egész rohadt kastélyt. De mivel saját bűbájom csapdájába estem, csupán egy görcsös rángással reagáltam a fájdító szavakra. Valahogyan muszáj kijutnom ebből az egércsapdából.
Tekintetem felmérik a pengék és bőröm közti távolságot, majd hirtelen felnézek Minerva szemeibe. Egyetlenegy ötletem támadt, amihez nem szükséges pálcám, és kellő helyem van.
- Minerva... -
Abban a pillanatban, amikor kiejtem az utolsó betűt, s a boszorkány figyelme egy pillanatra csak erre az egy névre fókuszál egy határozott mozdulattal lejjebb csúszok a fekvő helyzetemben, és nagy lendülettel kirúgom támadóm bokáját, amire remélhetőleg teste válaszol és összecsuklik.
- Finite! -
Majd felkelek és futni kezdek.

[- Bombarda maxima! –]

Fázom.

Könnyimmel küszködve nyúlok a fehér ujjak felé. Épp csak megérintem. Jobban nem merem, félek. Félek, hogy összetöröm, hogy fájdalmat okozok neki. Félek a haláltól.
- Én is félek. – Suttogja Kike halkan, mintha csak gondolataimra válaszolna, szinte alig hallhatóan. S arcán látszott minden egyes hang kiejtésének fájdalma. Ereje végén volt, ahogy mondták az orvosok is. Élete végén.
S én csak állok az ágya mellett, ujjaimat az ujjaihoz érintve. Némán.
Sírni nem merek, megmozdulni félek, mondani nincs mit.
Szemeivel nagyot pislant, mintha csak elálmosodna, majd egy utolsó keserű próbát tesz még, hogy láthassa a világát, a családját, a barátait, minket, akiket mindennél jobban szeretett és, akik viszont szerettük, majd végleg lecsukódik.
Egy hörgő, keserű sikoly szakít bele a némaságba.

Egy hang, amit, azóta sem felejtettem el…

Fázom. Fázom és félek.

S a sikoly, mely az emlékembe hasított a jelenben folytatódik.
Nagy levegőt veszek, zilálva, mintha a halál vájta volna körmét a vállamba, a testem úgy hagyott cserben néhány pillanatra. Csak jeges leheletemet látom, és a deret a hajamban, mellyel e csuklyás rettenet ajándékozott meg.
De a levegő hidegéből kiveszik az a tűszúrásnyi fájdalom, s a hajamon is már csak a víz csöpög végig. Látom az ezüst westie-t, ahogy a feketeséget tovakergeti és én ezt a cseppnyi boldogságot is felhasználva utána küldöm kis kolibrimet.
Majd hátranézek. Colin mosolyog rám fájdalmasan, de diadalittasan. -   Ne szarakodjatok a Griffendéllel!
- Jól vagy? – kérdezem, és látom az ő szemében is ugyanez a kérdés tükröződik. No meg az elszántság, hogy most már aztán tényleg életben maradunk. – A fal túloldalán, mintha Iza hangját hallottam volna.– mondom, majd tipikus határozottsággal folytatom - Állj arrébb!
 Valahogy mindig sikerül átvennem az irányítást… na, jó, ha nem is mindig, de a legtöbb esetben. Most viszont, bármi van is a túloldalon, rosszabb nem sokkal lehet a helyzet, mint itt…
- Bombarda maxima! – Vetem be faltörői tudásom legjavát, miközben reménykedem és imádkozom, hogy ami odaát van az tényleg ne legyen sokkal rosszabb, mint amivel eddig találkoztunk…
Mert önmagunknak már bebizonyítottuk, hogy még ennyit túl tudunk élni, de félek, az erőnk vészesen fogy és én nem akarom feladni. Nem adhatom fel, nem félhetek.
Mert idős koromban, mikor a halál eljön majd értem és én megbékélve, boldogan követem útján, mikor újra találkozom Kikével, meg akarom neki mondani, hogy az ő emlékéért is küzdöttem. Akkor örömmel néznék a szemébe, és elmondanék neki mindent, amit a halálos ágyánál még nem voltam elég bölcs, hogy kimondjak.
De még nem most. Ez még az élet napja.
Szívemet bátorság önti el.

Már nem fázom.

[Barát, vagy ellenség?]

- Milyen jók a szemeid. – ejtem ki negédesen a szavakat, mintha valóban hízelegni akarnék a lánynak, aki furcsamód kevés nőiességet hordoz magával. Jó, véresen, és a háború porában egyik asszony sem lehet tiszta, gyönyörű, de van akinek jól áll. Ennek viszont még ez sem adatott meg, ahogyan a hosszú élet sem. Sajnos. – De ellenszegült. Így jár mindenki, aki tagadja a Sötét Nagyúr uralmát. Ez jár minden lázadónak. – félig oldalra billentem fejem, s érdeklődve figyelem a fiatalokat. Rosier egy átkot küld feléjük, s egy bosszús sóhaj kíséretében elfordítom fejem.
- Várj, Evan. Hagyj egy kicsit szórakozni, barátom. – szavaim halkan, szinte suttogva ejtem. Sosem voltam az az erőszakos, az a keményfából faragott férfi. Jobban szerettem hűvös eleganciával gyilkolni, s közben átadni magam a gyilkolás élvezetének. Borzalmas vagyok, egy szörnyeteg. Talán. De nekem ne mondja senki, hogy a gyilkolást nem lehet élvezni. Mindenki, akinek valaha része lehetett benne, élvezte. Hiszen ezért csináljuk, nem? Hogy utána nekünk jobb legyen.
   Nem küldök átkokat feléjük. Jobb szeretem kivárni a pillanatot, amikor már kezdenek reménykedni, hogy nyertek, amikor már kezdik azt hinni, hogy nem fognak meghalni… na akkor jön el az én időm, és tiporom a földbe őket. Azt a prédát a legélvezetesebb elejteni, amelyik még hisz egy szebb jövőben. Hiszen akik már lemondtak, azok örömmel veszik a halált, az nem jó lakoma, ám akik ellenállnak, akik harcolnak… oh, igen!
   Keskenyre húzott szemekkel nézem, ahogy a diákok drámáznak. Hogy védik egymást. Kíváncsi leszek, hogy akkor is ennyire oda lesznek-e azért, hogy a másikra nézzenek, mikor a finom imperioval arra kényszerítem őket, hogy vágják le a másik ujjait. Egyenként. Azt még Rodolphus is élvezné. Tudom, hogy tetszene neki, hiszen ő már az iménti kis közjátékot is élvezte a kisfiúval. Én nem. A gyerekeket nem szeretem megölni, de lám, ezek már majdnem felnőttek. Sőt, valószínűleg már nagykorúnak is számítanak, hát miért is ne? Mégis mi tarthatna vissza attól, hogy megkínozzam őket? Hogy vérükbe kóstolhassak?
   Hirtelen robbanás szakítja félbe a jelenetet, a fal kirobban helyéről, én pedig ijedten igyekszem minél közelebb húzódni a szembelévőhöz, hogy ne essen bajom. A mindent elborító porrétegen keresztül két pislákoló fényt lehet csak kivenni. Két fényfoszlány, melyet minden jó mágus ismer, s tudja mit jelent. Rögtön emelem is sajátom, hogy ha kell, idejében tudjak védekezni.
- Barát, vagy ellenség? – hangzik Rodolphus mélyen zengő hangja, pálcámon fényt gyújtok, s egy egyszerű kis varázslattal enyhítek a porrétegen. Látom is a két lázadó körvonalát, valamivel hátrébb pedig az acromantuláét, a törmelékek temetőjében. Gusztustalan, szőrös lábát messziről is felismerni, és… hirtelen ledermedek, ám aztán gyorsan jön a felismerés, s arcomra örömittas mosoly költözik. Hát akkor szórakozzunk kicsit!
 

   Démonok és lidércek szennyezik világunkat. Sötétségük kéz a kézben jár a halál árnyékával, s nem egy közülük bennönk lakozik. Gyarló lényünk pusztulásra van ítéltetve általok s bár önön démonjainkat kordában tudjuk tartani az évezredek során életre hívtunk olyanokat, melyek megfékezésére nincs hatalmunk. Öngyilkos eszközöket teremtettünk, csúszómászó és lábon járó fegyvereket melyeknek célja a csókjaink visszaadatása a Nagy Anyának.
   Hűtlen lény az ember. Amint oszlopra állva prédikálhat elfelejti hogy az oszlop is kőből, porból és kíntatos munkából született. Egymáson taposunk át jussainkért s nem hogy a természethez – melynek gyermökei vagyunk – de saját fajunkhoz sem vagyunk hűek. Fegyvereket és démonokat teremtünk, hogy pusztíthassuk magunkat, hogy félelmet, sötétséget és halált keltsünk. Mit gondolunk? Hogy nagyobb lesz így alattunk az oszlop s jobban elkülönűlhetünk testvéreinktől? Hogy kisgyermekek vére, melyeket a démonok locsolnak szét öntözvén a földet melyből születtünk semmit sem ér a nagyobb cél érdekében?
   Undorító és gyarló lény az ember. Eszmékről beszél, de a béke eszméjéért is képes fegyvert ragadtatni bízván abban, hogy képmutatása feledteti a gyász keserves ízét…



  A neved Izabel. Bátorságotok határtalan mikor pároddal egymást védtek. A másikba vetett hitetek olyan erőt ad nektek, amit nem érthetnek azok kiknek a szeretet pusztán csak egy fogalom. Ahogy átkodat kiáltod nem tudod megvárni, hogy célba is ér-e. Megremeg a föld köröttetek és törmelék kupac szétrobban mögötted. Kő- és üveg darabok száguldanak a levegőben minden irányba, megzavarva küzdelmeteket. A portörmelékből sikolyok és árnyak tánca szűrődik ki.
   Bár átkod eltalálta egyik ellenfeled, akinek arcából dől a vér s ordítása csak nagyobb zavart kelt nincs időd törődni vele. Lábaid előtt ér földet hangos puffanással és törik be szőke hajjal koronázott fej. Vértócsa szivárog ki fejéből és hasából…Őt ismerted…



  A Brandon névre hallgatsz. Cseled sikeresnek bizonyult és menekülőre tudtad fogni, Minerva McGalagony nem összeesett mögötted s bár leleményes boszorkány nem vetekedhet fiatalságodból eredő gyorsaságoddal. Láthatod, hogy nyomodba ered és átkai pár centire suhannak el melletted, de csúnyán lemarad.
   A menekülés és cikázás az átkok elől azonban veszélyt rejt számodra is: nem tudsz koncentrálni az útra. Bár látod a padlón a berobbant lyukat s már tervezed is a kikerülését egy váratlan újabb robbanás miatt elveszted az egyensúlyodat és egy szintet zuhansz.
   Por felhő és törmelékek. Nem a saját véred szárad arcodon,körülötted emberek s mire észbe kapsz észreveszed hogy egy hatalmas pókdémon tornyosul föléd, melletted pedig egy szőke, nagyjából tizenhat éves fiú hullája, betört fejjel és kifordult belekkel.



  Dakota a neved. A pálcádból előtörő bűbájtól szétrobban a fal, de amint látod szerterepülni a köveket el fog a félelem és tudatosul benned mit ébresztettél fel. Az idő mintha lelassulna, Te is érzed hogy pár pillanat alatt történik minden, még is mintha sosem érne véget előtted. A kitinszőrrel borított óriási test furcsa suhogással mozog, azonnal támad. Eddig pihent a romok alatt, de mintha új erőre kapna: egy pillanatig azt hiheted feléd megy, mintha megérezte volna, hogy ki ébresztette fel álmából, de talán rosszabb, az ami következik.
   Társad veled együtt próbál hátrálni, de sérülései miatt lassabb. A szörnyeteg elkapja: mellső lábát átdöfi a fiú hasán, majd mintha holmi egyszerű szemét lenne lerázza róla. A fiú ordít, sikolt a fájdalomtól és a döfés pillanatában vére jócskán beborít téged is. Közben mintha valaki le esne a plafonon tátongó lyukból. Ahogy a pók arrébb dobja a testet hallható a puffanása. Elhallgat. Colin már nem ordít többé. Már nem érez semmit...



     A neved Owen. Szinte fel sem tudod fogni mi történik. Egyik pillanatban azt látod, hogy párod szembeszáll a halálfalókkal a másikban pedig egy robbanás szinte rögtön mellettetek szanaszét küldi a köveket. Teljes lesz a káosz. Ordítás a porfelhőből és a halálfalók irányából is, kivehetetlen árnyak mozgolódnak s mintha Gray landolna melletted.
   Érzed hogy valami meleg folyadék beteríti az arcod bal felét és ahogy belefolyik a szádba rájössz hogy vér. De nem a tied, valaki másé. Ahogy a por leülepszik kezd tisztulni a kép, az acromantulla, ami titeket üldözött… felébredt… valaki meghalt. Az ott Dakota? Egy élettelen test zuhan előtted a földre, belsőségei és vére körülötte. Az Ő vére szárad rajtad.



   Rabastan-nak kereszteltek. Talán jobban tetted, hogy kivártál. Talán ennek köszönheted az életedet. Testvéred kérdése mintha elenyésző lenne a látványhoz képest. Újabb diákok jelentek meg, de az egyik brutálisan legyilkolva fekszik már a kövön. A szörnyeteg, ami hozzátok kergette az előzőket, mintha feltámadt volna és azonnal lecsapott. Bár felismerted a szörnyet, lehet mosolyod korai öröm volt. A bestia irányotokba fordul. Vonzza pálcád fénye és hatalmas lábain el is indul felétek átlépve a három diákon, a két hullán és… Gray-en.

Éreztem, ahogy puha ujjbegyei végigfutottak fejbőrömön. Engedtem, hogy belemarkoljon vértől ragacsos hajamba, hogy magához húzzon engem. Nem dőlhettem bele a porba, mert ő nem engedte. Életben tartott engem, mikor már lemondott rólam a világ. Én pedig az átoktól kábán szavakat mormoltam az égett szagú pólójába.
- Hé, remélem, hoztál engedélyt a házvezetődtől, különben nem repkedhetsz errefelé.
Pálcátlan kezemmel belekapaszkodtam a nadrágjába.
Még nem adhatod fel Owen! Állj fel!
- Így kezdődött minden, Iza…
Azt mondtam állj fel!
Harcolj! Még nincs vége!
Harcolj, te bolond!
- És most hol vagyunk?
Szememet résnyire nyitottam.  Néztem a káoszt. Hát így vész el minden jóság erről a földről? Így ér véget minden? Vérben, mocsokban, kőtörmelék alá temetve? Hát ezért születtünk? Hogy ezt lássuk?
- Szeretlek Izabel Bishop! És nem hagylak magadra…
Nem céloztam. Pálcám puskaként köpte magából a tüzes lövedékeket, megperzselve bármit, ami az útjukba állt. Ez volt az én válaszom a pusztításra. Az utolsó lehelet…
És akkor hirtelen új szintre hágott a totális káosz. A kastély megremegett, a követ megrepedtek, porfelhő töltötte be a folyosót. Valami fröccsenve puffant mellettem, én pedig éreztem, ahogy a szemem és a szám megtelik valami ismeretlen eredetű folyadékkal. Fémes ízt éreztem, és ordítanom kellett. Mélyből feltörő, keserves üvöltés hagyta el ajkaimat.
BUMM!
Valami nagy és erős súrolta a vállamat, és már Izabel sem bírt megtartani, együtt terültünk el a vértől nedves padlón. A bestia, hatalmas szőrös lábaival tovább haladt a pusztulásra ítélt folyosón. Fel sem fogtam egészen a történteket. Az események felvillanó képekként jutottak el a tudatomig. Ott volt Gray, akit beborított a por. Láttam Dakotát egy halott fölött kuporogni. És az a halott… A felismerhetetlenségig szétroncsolt koponya, a padlón szétterülő összekaszabolt belső szervek, az a rengeteg vér… Egykoron ezek alkották Colin Creeveyt.
Sípolt a fülem és szédültem. Ez már túl sok volt…
Jól van, minden rendbe jön. Végigcsináljuk, ne félj…
És akkor, abban a lehetetlennek tűnő pillanatban, mikor már azt hittem minden széthullik, hirtelen kitisztult a fejem. Mintha víz alól jöttem volna fel. Levegőért kaptam, és újra éltem.