+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Ginny Weasley (Moderátor: Ginny Weasley)
| | | | |-+  Tanúi két hű szív frigyének
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tanúi két hű szív frigyének  (Megtekintve 2524 alkalommal)

Ginny Weasley
[Topiktulaj]
*****


▶ Acél Weasley ◀

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2013. 07. 31. - 11:49:33 »
0

TANÚIK LESZÜNK
1997. augusztus 1.

" - Hölgyeim és uraim – csendült egy éneklős hang, és Harry kissé megdöbbenve ismert rá arra a bozontos hajú, pöttöm varázslóra, aki Dumbledore temetési szertartását vezette, s aki most Bill és Fleur előtt állt. – Azért gyűltünk ma össze, hogy megünnepeljük két hű szív frigyét…"
( Harry Potter és a Halál Ereklyéi )
Naplózva

Ginny Weasley
[Topiktulaj]
*****


▶ Acél Weasley ◀

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2013. 07. 31. - 11:51:03 »
+4


KI FUT, HOGY DOLGA VAN; MEGNÉZEM, KI TÜNŐDIK EL, KI RETTEG BOLDOGAN;
ÉS ÉSZREVESZEK VALAKIT, KI SZEMMEL MELEGEN JELEZ, CSAK ENNYIT:
VANNAK ITT, S TE NEM VAGY IDEGEN

Még egy szó Muriel nénitől a drága, féltve őrzött diadémjáról és Merlinre mondom, keresek egy feldühödött kentaurcsordát, hogy eléjük vethessem magam - vagy a nénit, ha már itt tartunk. Persze, nem gondolom komolyan, de abban a pillanatban biztosan nagyon jól esne, és bár Anya kikészülne, egy idő után azért ő is belátná, mennyivel kellemesebb megházasítani a legidősebb fiát Muriel rikácsolása nélkül.
A helyzet nem túl rózsás. Órák óta talpon van mindenki, a szüleim legalább tíz évet öregedtek reggel hat óta, amikor is Anya berontott a szobámba, és hisztérikus hangulatban közölte: "hiányzik legalább három pogácsa, mit tudsz erről, Ginny?!" A helyes válasz természetesen az, hogy semmit, hiszen egész este aludtam, mi közöm lenne néhány lábat növesztett, majd kereket oldott pogácsához? Mégis ki látta előre, hogy Anya lefekvés előtt megszámolja őket, és reggel leltárt tart? Ám mivel még mindig mindannyian életben vagyunk és a tikkasztó, kora augusztusi hőség sem végzett velünk, ezért úgy hiszem, Von-Von nem lepleződött le. Az éjszakám nem telt valami jól, mikor sikerült végre elaludnom, akkor is a bátyámmal lejátszott verbális kviddicsmeccs elevenedett meg előttem, újra és újra. Ez járt a fejemben még akkor is, mikor felöltözve újra beléptem a konyhába, ahol Anya az őt ért csapáson felbuzdulva egy újabb tepsi süteményen dolgozott éppen. Nehogy bárki is éhen maradjon az esküvőn. Hiába győzködtem, már most is úgy roskadoznak az asztalok, hogy ha Seamus egyszer felégetné az összes magtárat, veteményest és élelmiszerboltot egész Angliában, majd három évig nem teremne semmi a földeken, akkor sem éheznénk és etetni tudnánk az egész násznépet, Fleur távol maradt rokonaival együtt - ez mit sem számított. Azt hiszem, Anya kissé megszállott lett, a sok sütemény-számolgatás, a díszítés igazgatása, a ruhák kiválasztása - ami, megjegyzem, hatalmas problémát jelentett, mert a hajam színe miatt a koszorúslányok rózsaszín ruháját egyértelműen ki kellett zárni -, jó időre kifárasztotta. Apa sem bírt már vele, ezért ahogy teltek az órák én is igyekeztem háttérbe vonulni.
 Persze, a fiúk alhattak, őket nem verték fel kora hajnalban, ezért már elmúlt nyolc óra is, mikor először belebotlottam az ikrekbe. Ők informáltak arról, hogy Charlie az éjszaka sikeresen visszanövesztette a haját, de még nem mert Anya szeme elé kerülni vele, mert ő képes lenne újra levágni, Fleur haján pedig már dolgozik is a bátyám leendő anyósa, illetve Francica húga, Gabrielle.

Délután egy óra is elmúlt már, mire megérkezett Muriel néni, és első dolga volt mindenkihez intézni néhány kedves szót. ("William, ezzel a lobonccal állsz oltár elé? Úgy festesz, mint egy megátalkodott huligán!" ; "George, felemás a füled, mit szerencsétlenkedtél már megint, fiam?" ; "Ronald, túl hosszú a hajad, azt hittem, Ginevra vagy!" ; "Ginevra, ki szabta rád ezt a ruhát? Botrányosan mélyen dekoltált, Anyádnak nincs semmi ízlése?")
A legnagyobb adagot mégis Fleur nyerte el Muriel elbűvölően természetes stílusából, mert amíg magamban némán fohászkodtam, teszem azt, Hermione segítségéért, legalább öt megjegyzést tett a menyasszony púpos fejére, amin az ő diadémja ugyan nem fog szépen mutatni, a csontos vállára, a ruhájára, ami túlságosan egyszerű szabású, és mindenre, ami csak a látóterébe került.
Most pedig, délután három óra után nem sokkal, végre megszűnik a mocorgás az ünnepi sátor körül. A szobám ablakából tökéletes kilátás nyílik az egész kertre, ezért jól ki tudom venni, ahogy Viktor Krumot, az utolsó vendéget Harry - jelen esetben Barney Weasley, egy "távoli unokatestvérünk" -, bevezeti a sátorba, és szinte azonnal követik őket az ikrek, Hermione és Ron. Muriel néni már ledöcögött, Fleur-ön a nappaliban végzik az utolsó simításokat, ami azt jelenti, ideje betársulnom Gabrielle mellé, ha nem akarjuk, hogy a menyasszony lekéssen a saját esküvőjéről. Miközben a lépcső felé indulok, már fel is harsan Anya hangja (" - Ginny, gyere már, indulnotok kell! "), ezért megszaporázom a lépteimet, és épp akkor érek az előszobába, mikor a szüleim is eltűnnek a sátor árnyékot biztosító selyme alatt. A nyitott bejárati ajtón keresztül megcsap a nyári hőség, egy pillanatra még a látásom is elhomályosítja, ám ekkor hirtelen a látóterem peremén felbukkan a menyasszony és... mit szépítsem, a hatás frenetikus. Fleur nem elbűvölő vagy szép, hanem egyszerűen gyönyörű. A testéből áradó tompa, ezüstös sugárzás beragyogja a húgát is, és most először adózom elismeréssel Muriel munkájának igazán. Fleur nem a diadémtól vált ilyenné, mégis most tökéletes az összhatás. A szemeiben ragyogó boldog izgatottság pedig még az én szívemet is ellágyítja - megérdemli Billt, hiába kételkedtem ebben eddig. Valóban, őszintén szereti a bátyámat. Ezért akármilyen ellentétet félre tudok tenni.
- Indul'áthunk - jelenti be, ahogy Monsieur Delacourba karol. Ezzel sikeresen magamhoz térít engem is. Gabrielle lassú, komótos tempójához igazodom, pedig nem valami kellemes végigporoszkálni a kerten ebben a hőségben, legszívesebben berohannék a sátorba, de az valószínűleg nem lenne alkalomhoz illő.

A bejáratnál torpanunk meg, az örömapa idegesebbnek tűnik, mint maga a menyasszony - és várunk, míg felcsendül a zene, majd az egy emberként hátraforduló násznép pillantásaitól kísérve végre elindulunk az oltár felé. Ezernyi sóhaj fon glóriát Fleur haja köré - mindenki el van ragadtatva tőle. Nem csoda. A tömegben sikerül kiszúrnom a triót, pontosabban Ront, Hermionét és az "unokatestvérünket", és szélesen rájuk mosolygok. Hermione gyönyörű, remélem Ron megdicsérte már, mert abban viszont biztos vagyok, Krumot nem hagyta hidegen, és ő, hiába olyan mogorva, barátnőm szépségét mégsem volt szokása szó nélkül hagyni. Vajon...
Gondolataimat azonban félre kell tennem, mikor végre Bill elé érünk, aki csak úgy ragyog. Még sosem láttam ilyen boldognak; úgy fest, mintha sosem találkozott volna Greybackkel. Nyugodt szívvel állok félre Gabrielle-t követve Fleur jobbjára. Végre minden a helyén van, és Anya senkit nem ölt meg. Már kezdődik is a szertartás.

Naplózva

Hermione Granger
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2013. 07. 31. - 22:07:39 »
+4

Get the party started...

Mit is mondhatnék? Ezelőtt nem vettem részt túl sok esküvőn. Ha nagyon erőlködök, talán sikerül visszaemlékeznem gyermekkorom egyetlen ilyen alkalmára. De leginkább az a kép ugrik be, hogy a ruhám borzasztóan szűk volt. Annyira, hogy már az azt megelőző évben is éppen hogy csak rám jött. Ám anya annyira oda volt azért az émelyítően rózsaszín darabért, hogy képtelen lett volna kidobni. Minden egyes alkalommal, amikor rámimádkozta, megígérte: az lesz az utolsó. Ezúttal viszont valóban így is történt. Gyerekek nem valóak esküvőre: a felnőtteket túlzottan leköti a fontos esemény és felügyelet nélkül hagyják csemetéiket. Ők pedig hamar unatkozni kezdenek. Tehát az egyik unokatestvérem belemarkolt az esküvői tortába, majd a kezét először a saját hajába, végül az én kinőtt ruhámba törölte. Akkor úgy döntöttem: soha többé nem megyek el egy esküvőre sem. Temetésre is csak akkor, ha a halotti tor nem kötelező. Ezt amúgy is elég morbid dolognak tartottam. Ha valóban sokat jelentett nekem a megboldogult képtelen lennék mulatni a temetésén, ha pedig nem, akkor mégis minek mennék el? Sokáig tartottam magam ehhez az elhatározásomhoz.
Ám Fleur és Bill esküvője más volt. Jó érzés volt látni, hogy két számomra igazán fontos ember mennyire szereti egymást. És persze jó érzés kicsit kizárni a külvilágot, elfelejteni azt a sok borzalmat és szomorúságot, mely hűséges kopóként követett minket az utóbbi időben. Szerettem volna ehelyett csak a szépet, a tisztát látni. Fleur pedig tagadhatatlanul gyönyörű volt! Azt hiszem, igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy még öltözködés közben megleshettem. Smink nélkül is olyan a bőre, akár egy porcelánbabáé, és más alkalommal, más helyzetben talán még irigykedhettem is volna egy picit. Kár hogy az a szipirtyó… mi is a neve? Muriel. Szóval az a naftalin szagú vén szatyor ott rontotta a levegőt. Ráadásul képes volt a menyasszonyt az esküvője napján kritizálni! Ez már önmagában is felháborító, ám nagy balszerencsémre még engem is megtalált. Pedig igazán igyekeztem feltűnésmentesen elosonni mellette. Akkor ott nagyon-nagyon szerettem volna a „csontos bokámmal” illetni felséges ülepét, hátha attól helyre billenhetne az a „csapnivaló tartásom”. Ám végül inkább úgy döntöttem: elég büntetés neki saját maga.
A fenti kis intermezzót leszámítva eddig minden tökéletesen alakult. Gyönyörű a pavilon, a Weasley család igazán kitett magáért. Ha arra gondolok, én milyen esküvőt szeretnék…Vagyis, lesz nekem egyáltalán esküvőm? Lesz még rá alkalom? Félek, ez Bill-éknek is eszébe jutott. Ha végignézek az egybegyűlteken borsódzik a hátam. Hátborzongató, hogy ilyen békeszerető, kedves emberek háborúra készülnek. Egészen elkenődök, ám ekkor Fleur elvonul mellettünk. Annyira gyönyörű, hogy még a korábbi látványt is messze felülmúlja. Ilyenek lehetnek az angyalok... Ginny is annyira édes: rákacsintott Harry-re. Egészen meghatódom, pedig megfogadtam, soha nem fogok esküvőkön sírni. Gondoltam ezt meghagyom az érzelgős nénikéknek. Most sem az esküvő miatt sírok, bár ezt már sose mosom le magamról.
Jól körbenézek, majd behunyom szemeimet. Meg akarom jegyezni ezt a csodálatos pillanatot, bevésni, hogy soha el ne felejtsem. Ez talán az utolsó alkalom, hogy így együtt lehetünk mindannyian. Fleur, Bill: sok boldogságot nektek, kívánom, hogy szerelmetek örökké tartson, és elkísérjen titeket eljövendő életeitekben is. Mr. és Mrs. Weasley: legyenek mindig ilyen odaadóak és jószívűek, bárcsak az unokáik mellett is így állhatnának, mint ahogy gyermekeiket segítik az élet rögös útjain. Fred, George, mosolyotok legyen örök, ahogy a tiéd is Ginny. Te légy a hold és a csillagok, s mutasd az utat Harry-nek, akkor is, ha már minden fény kialudt. Kedves barátaim… ekkor szeretném megfogni Harry és Ron kezét, ám félek, hogy nem értenék. Ehelyett csak kinyitom a szemem, és Harry felé fordulok. Szeretném látni, hogy őket is annyira megérintette-e ez a szép pillanat.
Kár volt. Mintha csak megérezte volna gondolataimat, Harry is éppen felém nézett. Bíztatóan rámosolygok, szinte érzem a kettőnk közt vibráló láthatatlan köteléket. Szemeimből patakzanak a könnyek: valami mégis rettenetesen zavar. Az a bárgyúság, mely kitartóan ült Harry arcán rádöbbentett, hogy drága barátom valahol teljesen máshol jár. Talán észre se vett, hanem egyszerűen átnézett rajtam! Ronra pislantva már rosszallóan ráncolom homlokomat. Előre fele néz. Szaggatott sóhajjal nyugtázom, hogy ő legalább a szertartásra figyel. Ám a buzgalom, mellyel nyitva felejtette a száját nagyon is gyanús. Teljességgel kizárt, hogy akár egy cseppet is meghatódtak volna! A kajára gondolnak. Ez kétségtelen. Csalódottan biggyesztem le ajkamat, és újra előre fordulok. Kétségbe esetten veszem tudomásul, hogy a szertartás a végéhez közeledik, én pedig az egészből nem láttam semmit! Hát ez valahogy úgy sikeredett, mint az okos lány esete: voltam is esküvőn meg nem is.
Hölgyeim és uraim. Kérem, álljanak fel!
Éppen csak összekapom magam, s ahogy felállok, már változik is a környezet. Elvándorolnak a székek, alakulnak a falak… micsoda bűbáj! Ám épp csak egy pillanatra ámulok el: elhatározom, hogy később majd utánanézek ennek a varázslatnak. Jól jön majd még, ha valaha megunom a szobám. A szobám, ami már nincs… Újabb mély levegőt veszek. Hogy lehetek ilyen labilis? Mindjárt újra sírni kezdek! Összeszorítom hát ajkaim, s inkább körülkémlelek, hátha kiszúrom az ifjú párt az embersereglet közepén. Szeretnék gratulálni nekik, hiszen ez az ő napjuk.
-   Arra még ráérünk. – int le Ron, akit nyilván továbbra is csak a kaja motivál.
Ezt igazolva lekap három vajsört az egyik tálcáról. Én pedig csak lesek, hogy ilyenkor hogy lehet ennyire fürge és ügyes? Bezzeg, ha varázsolnia kell, vagy valami igazán fontos dolgot végrehajtani, mindig elbaltázza… ehh. Ma egyébként is nagyon-nagyon figyelmesnek és odaadónak kell lennie! Ha nem így lesz, azt bizonyosan nem bocsátom meg neki… egy ideig.
-   Kérem azt a sört. – ragadom ki kezéből a kupát, majd erőgyűjtés képpen bele is kortyolok.
Borzasztó íze van. Azt hiszem, gyűlölöm a sört. Nem is tudom, minek iszom. De ha Ron így néz rám… szükségem van rá, hogy megkapaszkodjak valamiben. Akkor is, ha ez a valami csak egy kupa. Vajon hol lehet Ginny? Sikerült kitörnie a gratuláló embertömegből? Szükségem lenne rá…



Naplózva


Harry Potter
Eltávozott karakter
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2013. 08. 01. - 23:29:26 »
+3

„Álmainkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.”


- Barney Weasley. Ronék unokatestvére. – mutatkozom be sokadjára egy újabb vendégnek.

Mármint én. Ebbe a pompás álcába kényszerültem az esküvő napjára. Frednek és egy ismét borzalmas ízű százfűlé főzetnek köszönhetem, hogy ma az én fejem is vöröslik. Még ez a kisebbik gond. A falubeli srác, a mai inkognitóm termetileg nagyobb nálam. És legnagyobb sajnálatomra a dísztalárom nem követi az alkati változást. Szorosabb, passzosabb, mint kellene, és nem utolsó sorban piszkosul meleg, de csak kibírom valahogy.

Tiszta bolondok háza volt ez az elmúlt néhány nap. Ha visszagondolok mennyit szenvedtünk az előkészületekkel. Miután Mrs. Weasley megtudta, hogy egyikőnk se menne idén vissza a Roxfortba egyszerűen nem hagyott nyugtot nekünk. Szerintem még kapóra is jött az esküvő, hogy reggeltől estig legyen mit csinálnunk. Nem is nagyon haladtunk a terveinkkel. Ám végül eljött ez is, a nagy nap, Fleur és Bill nagy napja. Rengeteg vendég, Ronnal és az ikrekkel nem győztük őket a helyükre kísérni. Ám a nap poénja az Viktor Krum érkezése volt. Azt hiszem még egy jó darabig kerülgetni fog a vigyoroghatnék, amikor magam előtt látom azt az arcot. Ron arcát, amikor meglátta Krumot. A füle pipacsvörösbe váltott, és láttam a tekintetén, éreztem a hangján, hogy jobb, ha inkább bekísérem a sátorba.

Aztán végre mindenki megtalálta a helyét, a léggömbökből felcsendült a zene, és a sátor bejáratánál megjelent Fleur az édesapjával. A fehér ruha pompásan állt rajta, mintha ráöltötték volna. Egyszerűen hibátlan volt. Ám másik két leányzónk sem panaszkodhatott, Ginny és Hermione is mesésen festett. Ron arcán tisztán látszott véleménye, mikor először megpillantotta az orgona színében pompázó, szívének legkedvesebb szépséget. Majdhogynem leesett az álla, ám így is tisztán kivehető volt elragadtatása. Szó se róla, igaza volt. Őszintén, annyira megszoktam már, hogy szinte mindig farmerben és pulóverben látom, hogy nekem is szokatlan volt a látvány. De pokolian jól nézett ki… És eszembe jut egy közös beszélgetésünk Ronnal, mikor is megállapítottuk, hogy „Szép a bőre.” Kétség sem férhet hozzá… és a mosolya is az.

Aztán egy angyalt pillantottam. Aranyló ruhájában szinte belebegett Fleur után. Mesés volt. Most én következtem, hogy szabadon ámulhassak, de csak néhány pillanatig, hisz az álcánk szerint rokonok vagyunk. Csak néhány szívdobbanás volt hogy tovasuhant mellettem. Vöröslő hajzuhataga mint nyaldosó lángnyelvek fedte el vállát, hófehér bőre törékeny és nemes kontúrt varázsolt e szépségnek.

- Azért gyűltünk ma össze… - hangzik, s térít vissza a valóságba az alacsony növésű szertartást vezető varázsló hangja. Ám Muriel, Ronék nagynénje még ebbe is képes beleszólni. Valamit a diadémjáról károg, nem is érdekel, de az, hogy Ginny dekoltázsán élcelődik már annál inkább.Ekkor jön a meglepetés, Ő erre csak vigyorogva hátrafordul, tekintetében látszik, hogy meg van elégedve az eredménnyel, és ennek bizonyosságot adva pajkosan rám kacsint.

Ó az a sokat mondó mosoly… mint amikor cinkosokként csak összenéztünk a Griffendél toronyban, és már tudtuk mire gondol a másik. Alig telt el egy fél óra és kint voltunk a réten, a szokott, eldugott helyünkön, egy nagy tölgyfa alatt. Nem zavart minket senki, szinte még most is érzem mézédes ajkait, bőrének finom illatát, szapora szívverését.

Teljesen elvesztem a gondolataimban, fogalmam sincs mennyi idő telt el… mire magamhoz térek, csak azt érzékelem, hogy bárgyún mosolygok magam elé, és Hermione engem néz. Engem. Mire felfogom, már csak a rosszalló pillantása marad, én pedig azon járatom az agyam, hogy most ugye nem látott a gondolataimba. Ugye nem? Ugye nem?! Csitítom magam, mielőtt feleslegesen bepánikolnék.
 
– Hölgyeim és uraim. Kérem, álljanak fel! – hangzik az iránymutatás, és az eddigi berendezések az otthonalakító bűbájnak köszönhetően immár a kötetlen vígasságnak teret adva hátrébb húzódnak és átalakulnak. A lányok szipognak a meghatódottságtól… nők. Ám Ronban nem kell csalódjak, ő máris három korsó mézsörrel állít elő. Balszerencséjére, mert ha látná Hermione gyilkos pillantását szerintem ijedtében eldobná. És ekkor jön a meglepetés, a lány olyan lendülettel kapja fel az egyik korsót, hogy csak zavartan pislogok, majd jó nagyot húz belőle. Ejha!

A tömeg a fiatal pár köre gyűlik, hogy elárasszák gratulációkkal és jó kívánságaikkal. Majd néhány pillanat múlva a tánctér mellett muzsika szólal meg, és elfog a vágy, hogy Ginnyt a karjaimban tarthassam, legalább egy tánc erejéig. Csak ez az átkozott százfűléfőzet ne lenne… Ámbár, tudom jól, hogy nem vagyok egy őstehetség, de próbálkozom. Eme ötletemet - mármint a táncolósat - megosztom Ronnal is, megsúgva neki, mikor Hermione nem figyel.

- Jobban teszed, ha lépsz mielőtt a híres-neves kviddicsbajnokunk visszatér a színre, és egész éjszakára egyedül maradsz. Aztán jómagam is belekortyolok a sörbe, jólesik keserédes hűvössége, ahogy siklik torkomon. Majd tovább pillantok, a gratuláló tömeg végre oszlik, és végre megpillantom Őt. Gyönyörűbb, mint eddig bármikor, és elszáll a bátorságom. Nevetségesen hangzik magam is tudom, de én csak állok ott némán, kezemben a korsóval, és csak nézem ezt a tüneményt.
Naplózva


Ronald Weasley
Eltávozott karakter
*****


Won-Won :D

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2013. 08. 02. - 17:39:22 »
+3




…a hajad pedig túl hosszú, Ronald, egy pillanatig azt hittem, Ginevra vagy. Merlin szakállára… - sóhajtok. Ezt az undorító, keserves visítozást kell hallgatnom egész álló nap, és ha csak arra gondolok, hogy mennyi van még hátra, meg hogy hányszor fogom még hallani, a „107 éves vagyok…” mondatot, komoly fájdalmak kezdenek kínozni, a testem minden egyes pontján.
   Türelmetlenül vezetem Muriel nénit a helyére, görnyedt háta, és elhasznált lábai miatt sajnos csak egy meglőtt kerti törp sebességével haladhatunk, ami további okot szolgáltat arra, hogy percről percre több utálatot érezzek a vén banya iránt. Arról nem is beszélve, hogy a gusztustalanul giccses tollas süvege, bárhogy is tartom a fejem, valahogy mindig utolér. Tüsszentek az ostoba tollak csiklandozása miatt, mire a néni egyből halálos kórokat kezd el emlegetni, meg persze, hogy milyen öreg. Remek, ha rajtam múlna, egyik öregasszony sem élné meg a 107-et, az ilyen undokok legalábbis egész biztosan nem. Egy egész generációt mentenék meg.

   Vagy tíz perc ment el vele, mire Muriel belenyugodott abba, hogy neki bizony ott kell ülnie, s helyre tért a téma felett is, hogy Harry Potter már pedig nincs itt, bármennyire is szeretné megismerni végre. Ma többet nem akarok a közelébe kerülni.
- Muriel néni kész rémálom – törlöm meg izzadt homlokom. Már szinte minden vendég ideért, hamarosan kezdünk. - Régen mindig nálunk karácsonyozott, de aztán egyszer hál’ istennek megsértődött, mert Fredék vacsora közben trágyagránátot robbantottak a széke alatt. Apa mondja is, hogy szerinte kihúzta őket a végrendeletéből, de gondolhatod, mennyire izgatja ez Fredéket! Hiszen ha így folytatják, ők lesznek a leggazdagabbak az egész rokonságban… Fúúú – valahogy hirtelen csak ennyire futja, mikor megpillantom a közeledő Hermionét. Az a ruha, az az arc, egyszerűen valami tökéletes. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűnek, vagyis… de, Viktor Krum oldalán. A gondolatra kicsit elborul az agyam, de megrázom fejem, hiszen ma nem kell ilyen ostobaságokra gondolni Merlinnek hála, és inkább a lány felé fordulok. – De jól nézel ki!  - dicsérem meg, arra gondolva, hogy az a bárgyú barom most mit tenne. Hiszen a csajok ezt zabálják.
   Murielről panaszkodik, de egy legyintéssel megnyugtatom. Mindig mindenkit szekál, olyan nincs, hogy neki ne legyen valakiről rossz véleménye. Aztán szóba jön a vén Bilius bácsi is, szerencsétlen, mindig mindenki az ő halálán röhög, jó, még én is, bár nekem azért megfordult már a fejemben, hogy mi van, ha tényleg látott egy igazi Zordót? Hmm… az ikrek tuti hogy nagyon sokáig szóba hoznák, ha most megemlíteném ezt az elméletem, inkább…
- Te csodálatosan szép.
   A hang mögülem jött, és egyértelmű volt, hogy kinek szól. De az nem lehet. Ő nem lehet itt. Érzem, ahogy szép lassan elönt a düh, ujjaim ökölbe szorulnak, s műmosolyt öltve arcomra megfordulok. Vik-tor Krum. Viktor Krum. VIKTOR KRUM!!
   Ilyen nincs, ez nem létezhet, miért kell neki már megint minden elrontania?
- Te meg hogy kerülsz ide? – teszem fel neki a kérdést, melyre persze érkezik is a kielégítő válasz. Húúú de átszúrnám a könyököm a hasán! Mázlija van, hogy Harry olyan gyorsan lereagálta a dolgot, így legalább számára is biztonságos távolságba kerülhetett tőlem.

   Amikor már nincs kire várni, mi is helyet foglalunk odabent, Hermione mellé ülök, és próbálom nyugodtnak mutatni magam, de biztos vagyok benne, hogy füleim még mindig vöröslenek az idegességtől. El nem tudom hinni, hogy jöhetett ide! Viktor Krum!
- Hülye kis szakállat növesztett, láttad? – súgom oda Harrynek, mire végre ő is ideér hozzánk. Borzalmasan meleg van, a dísztalárom pedig szorít is kicsit, és akkor most még itt van ez is. Nem hiszem el…
   Aztán az események felgyorsulnak, Billék felállnak, majd a zene is megszólal, a lányok persze mármost olvadoznak, aztán mikor a menyasszony beteszi a lábát, rögtön meg is értem, hogy miért. Életemben nem láttam még szebbet, tátva maradt szám csak akkor jut eszembe becsukni, mikor eszembe jut, hogy Hermione bármelyik pillanatban ide nézhet.
   A szertartás alatt nem tudtam levenni a szemem róluk, itt most még az is odafigyelt, aki mondjuk teljesen érdektelenül, csak az ingyen kaja miatt jött ma el, egyszerűen csodálatos volt az egész, még ha nekem kicsit giccses is lenne. Oldalvást Hermionéra pillantok, aki a szemét törölgeti, s elmosolyodok. Hogy én ezzel még mennyit fogom szekálni!
   A ceremónia végeztével csatlakozok a tapsoló tömeghez, s besegítek az ikrek éljenzésébe is, majd mikor Hermione felveti, hogy menjünk oda, leintem. Még nagyon ráérünk, előbb inkább nézzünk szét, merre is van az a maradék pogácsa… egy frakkos ürge sétál el mellettem, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve lekapok három üveg vajsört tálcájáról, majd a többiek felé nyújtom.
- Gyere Hermione, szerezzünk asztalt magunknak… ne arra! Minél messzebb Murieltől… - vagy inkább Krumtól. Még csak az hiányozna, hogy idepofátlankodjon hozzánk, ám mire a túloldalra értünk, csak egy olyan asztal volt, ahol még elférhettünk volna, ott pedig Lüke Lovegood ült. Hmm... remek! Imádom a csajt!
- Leülhetünk hozzád? – kérdem tőle, majd alig várva csak meg válaszát, könnyedén lehuppanok a székre, s meghúzom a vajsört. Szórakozva néztem, ahogyan mindenki táncba indul, majd még jobban szórakoztam azon, amikor Luna is táncra perdült. Fantasztikus ez a lány!
- Csúcs ez a lány, nem? Mindig tud újat mutatni. – mosolygok Harryre, aki azonban egészen más témával áll elő, ami őszintén szólva nem érint túl jól. Egyelőre még félek ettől a lépéstől… én meg a tánc, ráadásul mindenki előtt. Ehm.
- Fogd be. – motyogom halkan, majd ismét a sörbe kortyolok, amit sikeresen félre is nyelek, mikor meglátom, ki közeledik asztalunk felé… Most vagy soha, Ronald, Harrynek igaza volt!
- Menjünk táncolni! – ragadtam meg a lány kezét, miután gyors választ adtam Krum kérdésére. Csak az volt a fontos, hogy magam mögött tudhassam, így csak húztam Hermionét a táncolók tömegébe, egyre beljebb haladva.
Naplózva


Ginny Weasley
[Topiktulaj]
*****


▶ Acél Weasley ◀

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2013. 08. 02. - 20:06:22 »
+3


KI FUT, HOGY DOLGA VAN; MEGNÉZEM, KI TÜNŐDIK EL, KI RETTEG BOLDOGAN;
ÉS ÉSZREVESZEK VALAKIT, KI SZEMMEL MELEGEN JELEZ, CSAK ENNYIT:
VANNAK ITT, S TE NEM VAGY IDEGEN



Alig csendesül el a muzsika, az apró termetű varázsló, aki a házasságkötést celebrálja, már bele is kezd mondókájába. Szépen, meghatóan és őszintén beszél, Muriel néni rikácsolása mégis megszakítja egy percre. A ruhám dekoltázsát illető epés megjegyzés azonban ezúttal a legkevésbé sem zavar, sőt! Minden szégyenérzet nélkül, vidáman pillantok hátra a vállam fölött, és elvigyorodva Harry felé kacsintok, akit könnyűszerrel sikerül észrevennem Hermione oldalán. Így, Barney Weasley álcájában ugyan nem áll túl jól rajta a dísztalárja, de ez az utolsó, ami jelen pillanatban érdekel. Hátra fordulva én Harry valódi arcába nézek, nem a muglifiúéba; és az ő zöld szemei viszonozzák a pillantásom. Már az is hihetetlen, csodának számító tény, hogy ma ők, hárman itt ülnek velünk, hiszen az elmúlt napokban számtalan alkalmuk lett volna meglógni, hogy elinduljanak oda... ahol teljesíteniük kell Dumbledore megbízását, bárhol is legyen az, és bármiről is legyen szó. Egyetlen remény van számomra csupán, amikor elfog a félelem: a professzor szerette Harryt. Kedvenc tanítványa volt. Ha nem hisz benne, biztosan nem ró rá feladatot, leginkább nem most. Ráadásul valahol, belül a lelkem egy gondosan eltemetett zugában, ahol nem voltam hajlandó a külvilág gondjával-bajával foglalkozni, míg egy párt alkottunk a Roxfortban - ott is éreztem, mind a Kiválasztottként emlegetett fiú kezében vagyunk. És Ő úgysem hátrál meg, úgysem nyugodhat, míg Tudjukki életben van. Nem, mert Harry ilyen. Szüntelenül szalad a végzete felé, s bár kisebb kitérőket tesz, végső soron minduntalan az úton marad. Talán nem is volt soha más választása, mint pontot tenni az ügy végére.

Ezek a borús gondolatok nem engedik, hogy teljes mértékben a szertartásra összpontosítsak, pedig a pöttöm varázsló, aki annak idején Dumbledore temetésén is beszélt, megható és őszinte szavakat szól a házasság szépségéről és múlhatatlan, örök kötelékéről, amely Billt és Fleurt ma egymáshoz fűzi, s haláluk napjáig összetartja majd őket. Akár holnap jön el az a nap, akár jövő héten, akár ötven év múlva - a hűségükben nem kételkedem. És már nem is találom olyan ellenszenvesnek francia sógornőmet, aki a mai nap igencsak belekóstolhatott a Weasley-féle nyüzsgésbe, megfejelve Muriel néni elbűvölő hozzászólásaival. És ahhoz képest, milyen becsmérlő szóáradatot kellett kiállnia, büszkén és dicséretre méltóan tűrt. Ezzel pedig hatalmasat nőtt az én szememben is.
- Hölgyeim és uraim, kérem, álljanak fel! - szólít fel végül mindenkit az apró varázsló, mire a hátam mögül ezernyi szék jellegzetes csikordulásának hangjával kísérve előre nyomul a násznép, hogy gratulálhassanak az ifjú párnak. A hosszú, tömött sor elejére sikerül befurakodnom, és így még épp sikerül két puszit nyomnom Bill boldogságtól sugárzó arcára azelőtt, hogy kiszorítanának a mögöttem tolakodók.
- Sok boldogságot! - kiáltok még azért oda kiszélesedő mosollyal, majd elindulok szemben az árral, tekintetemmel ismerős arcok után kutatva.

Viktor Krum épp az én orrom előtt húz el, ezért meg kell állnom, míg a bolgár kviddicscsapat aranykezű játékosa elkacsáz az útból, majd jellegzetes, csapott vállai után nézve végre sikerül kievickélnem a tánctér szélére. A zene ritmusára mozgó párokat kerülgetve, hihetetlen küzdelem árán végül sikerül megpillantanom az asztalt, amelynél a trió és Luna foglalnak helyet - ám, amint feléjük indulok, Luna felpattan és a táncparkettre pördülve, behunyt szemmel forogni kezd, pár híján egyedül. Elnevetem magam a látványra. Luna fantasztikus. Hihetetlen számomra, egyesek mennyire nem becsülik, mikor ilyen értékes, különleges és bátor lány nem terem minden bokorban. Irányt változtatok, és ahelyett, hogy a hármasfogat felé haladnék, utat vágok magamnak az aranysárga ruhában szinte világító hollóhátas irányába.
- Szia Luna! - köszönök rá vidáman, kissé hangosabban a kelleténél, hogy biztosan túlharsogjam a zenét. A párok körülöttem ritmusra keringenek, én pedig szigetként állok köztük, vigyázva, nehogy bárkinek is az útjába kerüljek. Nem tenne jót az esküvő hangulatának, ha a táncoló párocskák dominóként dőlnének össze sorban egy azonosítatlan, lecövekelt tárgy miatt...
- Szia Ginny - viszonozza a gesztust Luna, amint felhagy a pörgéssel, és képes rám fókuszálni mindkét szemével. - Gratulálok a bátyádnak! De azért mond meg neki, legyen óvatos, mert a vélák nagyon veszélyesek. Apa szerint, és ezt már meg is írta a Hírverőben, éjszaka, amikor az áldozatuk elalszik, a sarkukon keresztül szívják ki a varázserejüket, így őrzik meg a szépségüket olyan sokáig.
Luna szavaira felvonom a szemöldököm, és a békésen keringőző ifjú pár felé pillantok. - Gondolod, Fleur képes lenne ilyenre? - kérdem kissé meghökkenve. Persze, tudom, Luna édesapja rengeteg agyament dolgot tart valóságnak, viszont én már rég nem botránkozom meg ezeken. Ha Hermione itt lenne, most heves vitába bonyolódna a sarokszívó-vélák létezéséről, ám így...
Tekintetem hirtelen megakad Von-Vonon, ahogy tőlünk néhány párnyira az orgonaruhás Hermionét pörgeti, és a döbbenet arckifejezését egy pillanatra nem is tudom palástolni. Nocsak, milyen új keletű bátorság ez? Talán ma végre előrébb lépnek a kapcsolatukban... fárasztó már nézni ezt a huzavonát, ami javarészt Ron félénkségének köszönhető. Pasik. Khm.
- Ugye, milyen szép párt alkotnak? - kérdi Luna követve a tekintetem, mire arcomat széles, cinkos mosoly futja el.
- Nem is zavarom őket. Inkább megyek, szerzek magamnak egy vajsört - felelem, majd egy barátságos intés kíséretében kioldalazok a tömegből, és elkerülve Krumot, aki valami oknál fogva ismét keresztezi az utam, a legközelebbi pincér tálcájáról le is kapok egy kupát. A vajsört lassan kortyolgatva, ezúttal már szinte akadálytalanul érek el az asztalig, ahol Harry már egyedül ül. Persze, ha az ünneplő tömeg tisztában lenne vele, kit rejt a vörös hajú muglifiú álcája, akkor már előtte kígyózna a sor, nem az ifjú párnál.
- Szabad ez a szék? - érdeklődöm végül udvariasan, mintha csak valóban egy távoli rokonnal igyekeznék szóba elegyedni, majd válaszra sem várva foglalom el Von-Von jól átmelegített helyét Harry mellett. Egy apró kortyot ízlelgetve figyelem a táncolókat, köztük Hermionéékat leginkább. Vajon mire gondolhat most Viktor Krum?
- Ideje volt, nem gondolod? - pillantok a szemem sarkából Harryre, majd fél kézzel ritmusra mozgó barátaink felé intek. Egy pillanatig azért fohászkodom, bár Ő is felkérne engem, de... a mi táncunknak lenne egy szépséghibája. Hiszen hogyan is nézne ki, ha az unokatestvérem mellkasához simulnék? Nem csak Muriel néni nem tűrné szó nélkül, az biztos.



Naplózva

Hermione Granger
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2013. 08. 03. - 14:01:48 »
+3

~ Szerezzünk asztalt? De hát itt van egy, épp csak egy karnyújtásnyira… ~
Ám a gondolatot már nem tudom befejezni, kimondani meg még annyira sem. Ehelyett csak értetlenül pislogok. Ron sietős léptekkel tör utat a tömegben, én pedig erősen nyújtogatom a nyakam, hogy ne tévesszem szem elől.
-   De hát… - tiltakoznék még, s közben ahogy csak tőlem telik, vagy pontosabban amennyire vadi új magas sarkúm engedi, tipegve a fiú után iramodom.
Ron persze figyelemre se méltat, csak motyog valamit a kedves és közkedvelt Muriel néniről. Ebben azért egyet kell értsek vele: valóban nem lenne jó, ha mellé keverednénk. Egész éjjel hallgathatnánk briliáns megállapításait az esküvő résztvevőiről, az étel állagáról… brrr… a hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, hogy evés közben a fülembe csattogtatja a műfogsorát. Otthon, a nagyi mellett is kihívás volt az ebéd: evés közben minden idős ember szörcsög és krákog, vagy az orrát fújja, mint aki nem bírja a csípőset. Szerencsére most egyáltalán nem is látom a vén kriptaszökevényt. De a fiúknak biztos igaza van, és jobb félni, mint megijedni. Gyors léptekkel sietünk át a táncparketten, Ron pedig erősen kutat: fejét jobbra-balra forgatja. Úgy tűnt, ha ennél picit nagyobb lelkesedéssel teszi, egészen körbe is fordulna, mint az Ördögűzőben. Ennek ellenére kétségbeesetten veszem tudomásul, hogy lassan minden asztalt befoglalnak. Már éppen megkocogtatnám Ron vállát, meg akarom kérni, hogy forduljunk vissza, amikor hirtelen megtorpan. Engem még visz tovább a lendület, s csak hajszál híja annak, hogy nem ütközöm belé. Szóvá is tenném, viszont amikor ellesek a fiú válla fölött, megkönnyebbülve állapítom meg: van még egy szabad asztal. Vagyis majdnem szabad: Luna árválkodik mellette. Szegény kicsi lány! Valami sosem változik: legyen az a hely az Odú, a Roxfort, vagy csak egy hétköznapi mugli középiskola: mindenhol vannak kiközösített emberek. Nyilván ezt soha, senki nem ismerné be: de ez a lány egy hétköznapi menzán is csak a kuka mellett kapna helyet.
-   Leülhetünk hozzád?
Hallom Ron kérdését, és nem hiszek a fülemnek! Milyen kedves és tapintatos. Egy pillanatra még büszke is leszek rá, ám erősen motoszkál bennem a gyanú, hogy szívem csücske sosem volt az a megértő, szociális alkat.  És milyen jól gondoltam: miután leülünk, Ron az első mondatával agyoncsapja korábbi kedvességét. Hát nem bírja megállni, hogy ne macerálja szegény lányt? Azonnal fel is megy bennem a pumpa, úgy érzem minél hamarabb hangot kell adnom nemtetszésemnek, még mielőtt ez az ütődött tovább folytatná. Zavart mosoly jelenik meg arcomon, persze az is lehet, hogy látszólag csak fintorgok egy sort. Közben az asztal alatt lendületet veszek, és egy jól irányzott rúgással célba veszem Ron sípcsontját. Mély sajnálatomra nem látok át az asztalon, ám így is érzem, hogy „rosszallásom” célba talált. Végre sikerülhet letörölni azt a pofátlan vigyort a képéről. És még örülhet, hogy nem a nemesebbik végét céloztam meg.
-   Mi történt, Barney? Talán valami baj van?
Aggódva pislantok kedves barátom felé: nagyon úgy néz ki, mint akinek gyomorrontása van. Ám ekkor a zenészek rázendítenek, így lehet a kérdésemet meg se hallotta. Luna a zene ritmusára dülöngélni kezd, mint aki már a hangulattól berúgott. Érdeklődve kísérem figyelemmel, hogyan kígyózik ki az asztal mögül. Hullámzó-dülöngélő mozgással kóvályog a táncparkettre, majd mint akit darazsak kergetnek, hadonászik a feje körül tovább ugyanazzal a kígyózó mozdulatsorral, mint amivel magunkra hagyott minket. Gyanakodva szagolok Luna poharába. Egyetlen kupa vajsörtől nem lehet így berúgni, ebben bizony pálinka lesz! Ám csalódottan fintorodok el mikor a kupából párolgó vacak az orromon keresztül utat tör tudatomig. A vajsörnek a szaga is pont olyan borzasztó, mint az íze! Közben hallom, hogy a fiúk motyognak valamit. Nem teljesen értem, de mintha a kviddicsről beszélnének. Felnézek, és valóban: látom Viktort, ahogy épp elsétál Luna mellett. Nagyon megörülök: ma nem igazán volt alkalmam beszélgetni vele. Pedig annyira rég nem láttam! Jó lenne kikérdezni minden féléről: a leveleiben sokszor annyira szűkszavú. Eljött hát az alkalom. Épp integetnék neki, amikor még Luna bolyongásánál is megdöbbentőbb dolgot tapasztalok.
-   Menjünk táncolni.
Ron kijelentése annyira letaglóz, hogy Viktorról teljesen meg is feledkezek. Döbbenten hördülök fel, vagy inkább csak zavartan krákogok, amikor megfogja a kezem. Most mondhatnám azt, hogy ez milyen kedves és romantikus. Persze csak ha nem úgy markolna rám, mint éhes gyerek a halom csokibékára. Olyan érzésem van, mintha folyton sietnénk valahová. Még táncolni is... Vajon minden helyzetben ilyen? Szegény Lavender… Ám amikor végre megállunk, és Ron átkarolja a derekamat, haragom azon nyomban elpárolog. Akárhogy is: örülök, hogy engem választott. Pedig itt ez a sok szép véla lány… Elmosolyodom, s hagyom, hogy ő vezessen. Ki tudja, lesz-e erre még lehetőségünk? Megragadom az alkalmat: tekintetem az övét keresi. Nem egyszer vettem azt észre, hogy nem szívesen néz a szemembe. Ha teheti, inkább elfordul vagy félrenéz. De most nem hagyom. Ez a nap éppúgy lehet a miénk is, mint Feluré és Billé. Talán barátként is boldogak lehetünk, még ha csak pár lopott pillanatra is.
-   Haragszom rád, hogy nem kértél fel már korábban. – biggyesztem le ajkaimat tettetett sértettséggel, ám kezem puhán kulcsolódik Ron ujjaira, s másikkal is csak könnyedén támaszkodok a vállán – Nem gondoltam volna, hogy McGalagony professzor ilyen kiváló tánctanár…

Naplózva


Harry Potter
Eltávozott karakter
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2013. 08. 12. - 12:53:52 »
+2

Mindannyian Ront követve elindulunk a sátor másik vége felé. Messze Muriel nénitől, hát persze… én is ezt mondanám, ha egy helyiségben lennék Viktor Krummal. De elfojtom feltörő vigyoromat, és lassan lépkedem a páros mögött. Ahogy hátra-hátra pillantok, szomorúan konstatálom, hogy immár nem látom Ginnyt, ismét elnyelte őt a tömeg. Ám ekkor megtorpanunk, mit torpanunk majdnem egymásra kenődünk Ron hirtelen fékezésétől. A rövidebbet majdnem Hermione húzta, épp meg tudtam állni, hogy a hátát ne loccsantsam le a kezemben lévő sörrel. Az maga lett volna a biztos halál. Mit nekem Tudjukki, ha itt és most lelocsoltam volna a ruháját, nem lett volna gondom azzal, hogy hogyan pusztítsuk el a horcruxokat… ebben biztos vagyok.

A kiszemelt asztalnál épp Luna ült, mellé kéredzkedtünk, majd helyet is foglaltunk. Jómagam mindig is bírtam ezt a különc lányt, néha persze türelmet próbáló, és sok képtelenséget össze tud hordani, ám mégis egy aranyos tünemény.

- Szia! – köszönök neki jó kedvűen mosolyogva. Derítő látvány, már magával a megjelenésével mosolyt csal az ember arcára. Ez a napraforgó sárga ruha, mindenképp egyedi darab. Senki mást nem látni, még csak hasonlóban sem. Ám a gondolat félbe marad, és ekkor maga a pokol hasít a sípcsontomba, összegörnyedem, arcom irányíthatatlanul eltorzul. Épp hogy nem csillagokat látok. Még szerencse, hogy könny nem szökik a szemembe. Nem nehéz kitalálnom, hogy honnan kaptam az asztal alatti ismerkedős mozdulatot. Szemben Hermione, és az is biztos, hogy nem nekem szánta, látva korábban Ron bambán vigyorgó arcát. Intenzív érzéseim akaratlanul is kiülnek arcomra.

-   Mi történt, Barney? Talán valami baj van?

De drága, és még érdeklődik is, miután majdnem leszakította a fél lábamat. És még azt mondják, hogy a magas sarkú vége a veszélyes. Cáfolom, olyan, mint egy ló. Az elől harap, hátul rúg, ez meg elől pusztít, hátul szakít. Az egyik legveszélyesebb női fegyver… a női magas sarkú cipellő.

- Persze, semmi baj. – nyögöm ki a fogaim közt préselve, és mosolyt az arcomra erőltetve. Zene csendül, és Luna táncra perdül, partner híján egyedül ring a ritmusokra. A távolban feltűnik Viktor, ám ezt Ron is észreveszi, nagyot nyel, és táncba viszi Hermionét. Látszik mennyire meglepődött a lány, de végül boldogan tart vele. Tisztán látszik, ezzel áthúzta Krum számítását, mert az tanácstalanul téblábol tovább. Ám ekkor újra feltűnik Ginny. Végre. Egyenesen hozzám sétál.

- Szabad ez a szék? – kérdezi kedvesen. Szinte ragyog, nem tudom róla levenni a tekintetem.
- Persze! - felpattannék, hogy az asztalhoz segítsem, de már le is huppant mellém, így kissé zavartan, de én is visszaülök. Magam is kortyolok a sörből, a varázskupa még most is hűvösen tartja. Mekkora találmány!
- Ideje volt, nem gondolod? – kérdezi, és eközben alig láthatóan Ronék felé int, akik egymást karolva táncolnak egyre önfeledtebben. Szívemet elönti az irigység. Én is szívesen ott lennék a parketten, és ölelve táncoltatnám a mellettem ülő angyalt.
- Ameddig kerülgették már egymást, legalább most jól szórakoznak. – mondom elhalkulva. Ha nem lenne itt Viktor Krum lehet Ron egész este csak pogácsát falna. Bár, én is összeszedhetném magam. Ha jobban belegondolok mi sem voltunk sokkal jobbak, sőt. Csak kerülgettük egymást, és most hiába… itt ülünk egymás mellett… Mondjanak akármit, nem fog ez az esküvő anélkül eltelni, hogy Ginnyvel táncoljak.
- Azt hiszem, nekünk is kijár egy kis szórakozás, nem? – kérdezem jókedvűen. Attól még, hogy látszólag rokonok vagyunk, nem tiltja semmi, hogy együtt táncoljunk. Bátorságomat összeszedve felállok, elé lépek, és mosolyogva a kezemet nyújtom felé.
- Szabad egy táncra szép hölgy? – kacsintok rá, és ha elfogadja, a tánctérre vezetem, hogy magamhoz ölelve csatlakozzunk a többiekhez.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 05. 28. - 01:44:33
Az oldal 0.124 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.