Főutca

Széttépi?? Robin? Ez őrült. Ez a kutya még egy kutyát nem támadott meg, nem hogy majd őt!
- Széttépi? Ez a kutya? - kérdeztem vissza felháborodtam - Ezt a kutyát életemben vicsorítani nem láttam, pedig kiskora óta nálam van. Különben pedig, ha már maga szerint Robin hülye: Robin, kérj szépen bocsánatot, a hölgytől. - a hölgy szót enyhén megnyomtam, miközben szememet le sem vettem a boszorkányról. Szemem sarkából láttam, ahogy Robin bocsánatot kér: jobb mellső lábát kelletlenül előrenyújtotta, a balt behajlítva lehajtotta a fejét. Pár másodpercig így maradt, majd felállt.
Közveszélyes? Ez már annyira abszurd, hogy szóra sem méltatom. Egy kutya, amelyik a parkban a gyerekekkel játszik, Rosera vigyáz, ha valahová el kell mennem, közveszélyes lenne? Hogy is szokták mondani? Ne ítélj első ránézésre.
- Ne ítéljen első ránézésre. - mondtam csendesen.
Nem lepődött meg, amikor hátrafordult, hogy ránézzen a macskára. Vagy csak iszonyúan jó színész.
Mint egy céltábláról, amibe nyilakat hajigáltak a telepesek? Jól vág az agya, az egyszer biztos. De hogy többet érne Robinnál? Hát nekem nem. Nálam is? Szép fintor. Beképzelt kis liba. Kezd főni a fejem. Mit képzel magáról, hogy így mer beszélni?
- Ezek szerint ön biztos gyógyító. - vágok vissza - Biztos van gyermeke is. Bár szerintem csak egy Roxfortos diák, aki nem tudja hol a helye, és mi az a tisztelet. - Fintorgok vissza. Talán egy kicsit túl messzire mentem, de most már ez sem érdekel.
- Ideje lenne megtanulnia, hol van a helye az életben, és hogy nem minden fenékig tejfel. Nem minden úgy van, mint azt ahogy Fenséged elképzeli. - Gunyorosan mondtam ki a fenséged szót. Elegem van már ebből az egészből. Mindig Robin miatt kerülök bajba. Ez is, mit képzel magáról?

~Jack~

Igen. Pontosan ez a hülye dög. Mit képzel, hogy csak úgy rám ugrik? Rám? Pont rám? Na nem. Ezt nem gondolhatta komolyan. Velem nem lehet ilyet csinálni.
Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy a kutya? hogyis hívta? Robin?... odajön, és ?bocsánatot kér?? vagyis csak próbál, mert én természetesen nem engedem. Vágok egy fintort, és hátralépek. Hozzám ne érjen ez a dög, mert nem állok jót magamért. Nem fogom a ruhám bemocskolni holmi állatokkal?
Méghogy ne ítéljek első ránézésre? És mégis miért nem? Az első benyomás nagyon fontos, ha már mindenképp bölcselkedni akarunk.
-Kedves uram, úgy ítélkezem, ahogy én akarok. Nem maga fogja megmondani, hogy mit tegyek és mit ne
Ehhez olyan arcot vágtam, ami tökéletesen kifejezi felsőbbrendűségemet? vagyis felsőbbrendű érzéseimet
-Nem vagyok sem gyógyító, és gyerekem sincs
Még csak az kéne nekem. Gyerek. Na nem. És hogy gyógyító? Annak meg mi értelme van? Egy csomó tanulás, az eredmény pedig munka-munka és munka. Semmi szórakozás. Sok hűhó semmiért.
-És igenis tudom, hogy hol a helyem. A tisztelet pedig nem jár mindenkinek. Nálam azt ki kell érdemelni. Én nem vagyok egy anyuci kedvence típusú kislány, akit mindenki körülrajongott, és kedves meg pláne nem vagyok. Szóval azt ajánlom, ne nagyon oktasson ki engem, mert igenis minden úgy van, ahogy én akarom. Nem ismer engem, semmit nem tud róla, csak egyszerűen rám szabadította a kutyáját. És nincs jó kedvem, szóval nem érdemes újat húzni velem, mert nem állok jót magamért.
Ezeknél e mondatoknál egy apró lépést közelebb léptem, hogy érzékeltessem mondanivalómat.
Majd a választ meg sem várva? miért érdekelne az engem? köszönés nélkül sarkon fordultam, és mint egy igazi díva, az utca másik vége felé vettem az irányt.

[-A fenébe.-]

Nyugodt áprilisi szél fújdogált át Roxmorts városán át, mikor egy lány jelent meg az utcán. Hosszú, szőke hajába, melyben csak úgy ragyogtak az ezüstös tincsek, szél tépett, cipője halkan kopogott az utca kövein. Fázósan húzta össze lila színű kabátkáját magán. Egy-egy nagyobb széllökés következtében, egy kicsit meginogott, majd újra egyenesbe hozta magát, és továbbsétált a hosszú főutcán.
Agyában egymást kergették a gondolatok, miszerint mi a fenét keres itt, egyedül, társaság nélkül?! Igen, azért mert senkit nem hívott, hogy kísérje el, bár ha valakit megkért volna erre, az sem biztos, hogy elvállalta volna az illető.
Mostanában ugyanis, Gwennie kibújt az áldott jókislány szerepéből, nem tudja miért, miként, de megtörtént, hogy egyetlen rossz szót szóltak hozzá, már ráförmedt az illetőre. S hogy ennek mi az oka? Talán az, hogy nemrégiben olyan dolog történt vele, amit nem igazán gondolt volna?
Egy nap, mikor Gwennie nem volt iskolában, hirtelen olyan érzése támadt, mintha az lesz majd a legfontosabb dolog életében, hogy kinyitja az ajtót, s megpillant valakit. Ez így is történt. Miután lenyomta a kilincset, majdnem elájult, ott helyben. Ugyanis Gwendolyn számára egy hihetetlenül fontos személy állt a kertkapuban, Tristram! A lány bátyja, akit már jó sok éve nem látott. Ez volt az a dolog, ami megváltoztatta a lány életét, s talán még a viselkedését is.
Azért nem mindenkivel viselkedett rosszindulatúan, nem! A barátaival ugyanolyan kedves, mosolygó maradt, mint eddig volt. Ezentúl is, mindig meglátogatta Ricot a gyengélkedőben, sokat beszélgetett a társaival, s nem volt olyan nap, hogy ne lehetett volna látni barátjai társaságában.
Különösen Christian társaságát kereste, vele megtudta beszélni az összes gondját, elmondta neki, hogy mi történt vele meg a bátyjával, s, hogy fivére újra felbukkant. Ez nagy dolog volt, mert még dédanyjának se mondta el, hogy mely személy tűnt fel újra az életében. Nem akarta, hogy Celia eltiltsa Tristramtól. Régen biztos elmondta volna a dédanyjának, hogy mi történt, de mióta Tristram megemlítette azt a tényt, hogy Celia tudta, hogy miért és hova ment el a fiú, azóta nem bízik a nőben.
Ahogy így elgondolkozott, nem is vette észre, hogy egy alak áll előtte, így hát sikeresen ment neki az illetőnek.
S mégha ez nem lenne elég, Gwennie elvesztette egyensúlyát, s fenékkel a földön landolt.
-A fenébe.-mondta, majd megpróbált felállni.
Ha az illető a kezét nyújtja, akkor talán elfogadja. Mikor sikerült felállnia, épp szitkozódva akart a férfihoz fordulni, amikor meglátta az arcát.
-Ó te vagy az?-kezdte meglepetten s mosolyogva.-Úgy látom, mi mindig így találkozunk.-nevette el magát a lány, amikor belenézett Christian szemeibe.
Ha a fiú úgy akarja, akkor veletart, s ketten indulnak tovább az utcán.

Gwen & Tristram

Szép lenne ez a roxmortsi hétvége, ha nem egyedül kéne kószálnom, na meg ha kicsit kevésbé fújna a szél. Rico éppen legújabb barátnőjelöltjét fűzi valahol a kastélyban... ahol legalább meleg van. Neki volt esze, hogy inkább ott maradt csajozni, minthogy kivándoroljon velem ebbe a hidegbe.
Némileg bosszúsan és jócskán átfázva lépdelek a falu felé. Legfeljebb majd beveszem magam a Három seprűbe, ott délutánig ihatok néhány vajsört, plusz ehetek némi sütit. Tele gyomorral nyilván kevésbé leszek szirti morc...
Ekkor hirtelen a nyakamba zúdul valaki, miközben hangos ricsaj támad a hátam mögött.
- Kyle! - kiáltok fel, felismervén az engem leterítő figurát.
Nevetve tápászkodunk fel a fűből, és én is csatlakozok az eleddig engem cserkésző csapathoz. Hangosan tréfálkozva, kacagva kocogunk a faluig, s közben egészen jól átmelegszünk. Már-már leteszek arról a tervemről, hogy benézzek a Három seprűbe, azonban gyomrom meglehetősen zajos korgással rosszallja ezt. A következő lépésnél hasra esek a cipőfűzőmben, mire Kyle és a többi srác újfent röhögni kezdenek. Velük nevetek én is a saját bénaságomon.
Viszont nem hangzanak el az ilyenkor szokásos tréfák, a fiúk ugyanis megpillantják a felém közeledő lányt, s úgy értelmezvén, hogy egy ismerősömről van szó, aki velem akar beszélni, csöndesen odébb szivárognak. Tapintatosak, csakhogy nekem lövésem sincs, ki caplat felém. Előrehajolva szótlanul kötöm a cipőmet arra számítván, hogy majd kikerül szépen a hölgyemény.
Hát nem, irgalmatlanul nagyot koppan a térde a fejemen. A betonkemény térdű lányka hanyatt vágódik, én viszont igen kevés örömöt lelek abban, hogy talpon maradtam: piszkosul fáj a fejem. Némileg kóvályogva segítem talpra az idegent, ez a minimum, miután beszereztem egy jócska púpot a koponyámra. Dehogyis idegen, hiszen Gwennie az! Enyhén elpirulva mosolygok, asszem az örökös zavarból engem már sosem lehet kikezelni.
- Szia, Gwen! Épp most akartam benézni a Három seprűbe, khm... van kedved velem jönni? - kérdem, bár ez a kérdés igencsak meghívásszagú, én viszont oltári félénk vagyok a nőkkel.
Talán most azért sikerült ilyen könnyen kinyögnöm, mert Gwent már ismerem? Vagy a hideg és az éhség teszi? Fene tudja, de az hihetetlen, hogy Gwennie mellett szinte mindig éhes vagyok.

[Gwennie & Mr. Ashmore]

Gwennie & Mr. Ashmore

Sokat tépelődött rajta, vajon idejöjjön-e ma. A húga nem írt neki, hiába ?szólította fel? erre kvázi; épp ezért érthető módon kicsit sem érezte magát nyeregben, ami azt illeti. Igaz, hogy úgy sejtette, sikerült elültetnie a kételkedés és a bizalmatlanság magvait Gwennie-ben, de ez a hallgatás aggasztó volt. Lehet, hogy Celia megint telebeszélte a lány fejét, mint ahogy eddig is tette. Nem lepődne meg.
Reggel azonban úgy ébredt, hogy tudta, ide fog jönni, így hát ez nem volt kérdés többé.
Hogy mégis honnan tudja, hogy épp ma lesz a roxfortos diákok kimenője? És hogy épp mikor fog felbukkanni a húga, már ha felbukkan egyáltalán? Nos, az előbbire a válasz igen egyszerű: az aurorkapitányságon napok óta arra készültek, hogy erre a napra kiket osszanak be ügyeletre Roxmortsba: meg akarták erősíteni a falu védelmét a legutóbbi incidensek után. Mondjuk Tristram ezt meg is érti. Egy diáklánynak átkozott medált adott egy rejtélyes idegen, egy másikat összeverve találták meg az egyik mellékutcában, egy harmadikat pedig egyszerűen csak elraboltak a Tiltott Rengeteg határánál... Mindez nem csekély aggodalomra adott okot. Ő persze csak mosolygott magában. Ezek a csúnya, rossz Halálfalók...
Szóval tudta, mikor lesz Roxmortsos kirándulás, csak abban nem lehetett biztos, hogy a húga is csatlakozik-e azok közé, akik kihasználják majd az alkalmat, hogy egy kicsit távol lehessenek az iskola négy nyomasztó falától. Idejött, próbaszerencse alapon, és várt. Az efféle kényelmetlen szituációkhoz hozzászokhatott már. Lestrange nem egyszer bízott rá hasonlóképpen unalmas feladatokat: maradj rejtve, és figyeld a házat a Grimmauld téren; vagy épp: várd meg, amíg ez vagy az a varázsló felbukkan, és szórj rá egy Imperiot... Szóval nem volt idegen neki a helyzet, még ha jelenleg nem is volt olyan nagy szükség arra, hogy teljes titokban tevékenykedjen.
Ehelyett egyszerűen csak beült valami elvarázsolt teaházba, melynek a felső ablakából jól rá lehetett látni a főutca bevezető szakaszára, és várt, miközben fél szemével egy már megkezdett Márquez regény sorait falta.

Aztán nem is olyan sokkal később, nagyjából 20 oldal elolvasása után be is következik, amire annyira várt. Ajkára elégedett mosoly ül ki, mely azonban rögvest le is kopik markáns arcáról, amint meglátja, hogy Gwennie nincs egyedül. A kelleténél kicsit hangosabban csapja be a könyvet, és kissé erőszakosan gyömöszöli vissza azt a rengeteg átolvasandó akta közé az oldaltáskájába, melyben a munkát szokta hazacipelni. Legalábbis mindenkinek azt mondja, azt hordja benne, valójában azonban a dossziék között rendszerint olyan akták újnak meg, melyből Lestrange, vagy épp maga Tristram a kellő mértékben tájékozottnak érezheti majd magát.
Kint hagy az asztalon nagyjából 2 galleont, és a táskát a mellkasán átvetve kisiet a kis helyiségből. Ekkorra húga és a szőke akárki már rég elhaladtak a teázó előtt, miközben szemmel láthatóan borzalmasan jól érzik magukat, nevetgélnek, beszélgetnek, és úgy sétálnak egymás mellett, mint akik láthatóan igen fontosak egymás számára. Tristram tudatosan igyekszik csillapítani a haragból és féltékenységből táplálkozó szörnyeteget a bensőjében, miközben tesz egy pár lépést az utcán a nyomukban, majd mivel esze ágában sincs utánuk kocogni, egyszerűen fogja magát, és közvetlenül húga mögé hoppanál.
Elkapja hátulról, és meglepő, talán ijesztő ölelésbe zárja a kis testet. Fura, az illata ismerős lehet, sőt, a szeretet ilyenfajta fura kimutatása is - már persze ha Tristrammel kapcsolatban bármi is ismerős lehet még egyáltalán. Viszont ha más nem, a karok ugyanolyan ragaszkodással ölelnek, mint pár héttel ezelőtt.
- Meglepetés - susog jókedvűen, mégis baljósan a lány fülébe, majd lassan elengedi - nem akarja ő fogva tartani (dehogyis nem!), csak ezt muszáj volt. Már a múltkor is észrevehetted, hogy szeret hatásos belépőt produkálni...
A Gwent kísérő fiúra egyelőre figyelmet sem fordít. Ugyan lát benne bizonyos kihívást, de nem fizikai értelemben.

[-Tristram.-]

A két fiatal együtt sétált az utcán, nevetgéltek, beszélgettek, jól érezték magukat. Gwen már nem érezte magát magányosnak, örült, hogy a fiú épp erre járt. Miközben elhaladtak egy kávézó előtt, a lánynak furcsa érzése támadt. Mintha valaki kémlelte, figyelte volna. Körbenézett, de nem látott senkit, csak a járókelőket, akik sietve lépdeltek el mellette. Kicsit lemaradt Christiantól, aki pár lépéssel előtte járt. Ha a fiú észreveszi, hogy nem ballag mellette, akkor talán visszafordul, s megkérdezi, miért maradt le.
Gwendolyn alaposan megszemlélte az épületeket, hátha lát olyan valakit, aki őt figyeli. De senkit nem érzékelt szeme, így hát továbbindult, s beérte Christ.
A szél egyre erősebben fújt, a lány kissé reszketett, de azért kitartóan baktatott a fiú mellett.
Pillanatokon belül, Gwennie úgy érezte hátra kell fordulnia, de mire ezt megtette volna, karok fonódtak a dereka közé. A lány már kiáltani akart, mikor megérezte a kezek illatát, melyek egy információt sugalltak felé. Mostmár sejtette ki lehet az az illető, aki mögötte áll, aki átkarolja.
Mikor aztán a férfi meg is szólította, gyanúja beigazolódott.
A bátyja volt az, Tristram! Bármikor megismerte volna, azokat a nagy, de mégis gyengédséget éreztető kezeket, amik most őt érintették.
-Tristram.-suttogta vissza a fiúnak, lágy hangján.
Majd, ha kissé enged a szorítás, akkor megfordul s bátyja szemeibe nézve mondja a következőket:
-Te itt? Nem is tudtam, hogy erre fele leszel... Már nem mintha nem örülnék neked.-mosolyog ugyanazzal a mosolyával, amivel régen mindenre rá tudta venni a bátyját.
Közben eszébe jut a mellettük álldogáló fiú is, aki még csak nem is sejtheti, hogy ki ez a srác Gwen mellett.
-Ő a bátyám, Tristram. Tristram ő Chris, akiről már meséltem.-utal az álomra, amiről fivérével beszélgettek nemrégiben.
-Épp a Három Seprűbe indultunk.-tájékoztatja bátyját a lány, majd lassan megindul az előbb említett épület felé, várva, hogy a fiúk követik-e.
Kicsit fura a helyzet! Gwennie egyik oldalán Christian ballag, a másikon pedig Tristram. Más lányok biztosan örülnének ennek, de Gwen kicsit furán érzi magát. Mintha valami furcsa érzés úszna a levegőben. Nem sejti mi, de biztos benne, hogy valami nagyon furcsa...
-Nem is tudtam, hogy éppen erre jársz. Még jóhogy kijöttem Roxmortsba.-szólal meg Gwen bátyjára pillantva, közben látványosan reszket.
Mikor a fiatalok elhaladnak egy üzlet előtt, Gwennie gondolatai gyorsan tovaröppennek, agya a parfümök körül kezd forogni, még a hideglelést is abbahagyja.
Igen ez egy illatszerbolt, ujjong magában. A lány mindig is imádta a parfümöket, ezt Tristram is tudná bizonyítani. Elég egy szippantás a levegőből, s Gwennie rögtön megáll, majd a fiúkhoz fordul.
-Egy perc, s itt vagyok.-mondja nekik, majd átrohan az utca túloldalára, s megáll a kirakat előtt.

Gwen & Tristram

Sétálunk, s közben semleges témákról beszélgetünk. Mint más normális, átlagos emberek, mintha én nem is lennék olyan félénk. Igyekszem Gwennel együtt lassítani lépteimet, azonban azok túl hosszúnak bizonyulnak, így a lány félig a hátam mögé kerül. Értetlenül figyelem szemlélődését, majd mikor tovább indul, tétován érdeklődöm meg tőle:
- Mit látsz? Vagy mit keresel?
Bár a választ nem sejthetem, egy biztos: már hosszabb ideje érzem, hogy valaki figyel minket, azonban senkit nem látok, aki gyanús lehetne. Csupa ismeretlen arc, némelyik ingerült, mások derültebbek, néhányan a barátaikkal kószálnak... és Kyle integet köszönésképpen az egyik kapu alól. Persze, Gwennie kiverte a fejemből, hogy tulajdonképpen nem is egyedül vagyok itt. Széles vigyorral intek vissza neki, s ha Gwen véletlenül észreveszi ezt, akkor mesélek neki pár mondatot a hugrabugos srácról.
Épp megismételném a Három seprűre vonatkozó kérdést, amikor valaki váratlanul átkarolja a mellettem sétáló leányzót, és a fülébe suttog valamit. A langaléta pasas képe első látásra nem túlzottan bizalomgerjesztő, sokkal inkább sunyinak vagy alamuszinak nevezném, mégsem teszem szóvá ezt. Gwen biztosan ismeri, hiszen nem tiltakozott az ölelés ellen. Körülbelül 20-22 évesnek tippelném, bár talán csak az alattomos tekintet miatt.
"Tristram!" - hallom halkan Gwen hangján, mire valami - meglehetősen homályos - emlék ködlik fel bennem a tópartról. Így hívják a csaj bátyját is, de ő már régen eltűnt. Legalábbis Gwennie azt állította akkor, hogy semmit nem tud róla. Egyébként sem akarom elhinni, mivel a báty csak egy évvel idősebb Gwennél, ez a hapi meg idősebbnek tűnik. A bemutatás során kiderül: mégis helyes volt a megérzés, a pasas az idősebb de Crasso testvér.
Nem panaszkodhatok, hogy nincs hírnevem, elvégre Gwen azt állítja, már mesélt rólam a bátyjának. Hát igen, ha valakiről már a sulin kívül is beszélnek a csajok... Rico most biztos jönne valami soviniszta dumával, és sztrádaszéles mosolyt csillantana hozzá a testvérekre. A fültől-fülig mosoly megvan, a beszólást inkább mellőzöm, miközben kezet nyújtok a srácnak mondván:
- Hello!
Mázlimra nem vagyok pletykás természet, így nem nyögöm ki, hogy én is hallottam már a fiúról. Gwen talán nem mondta el neki, hogy én tudok az álomról. Az álomról, amit most megerősít ez az arc. Már nem tudnám azt állítani, Tristram biztosan ártatlan és csak álmodta az egészet Gwennie, ehhez túlzottan erőszakos a testvére kisugárzása.
A lány egyetlen mondat kíséretében elvonul. Csajokra jellemzően: parfümöt nézni megy; én meg itt maradok a számomra idegen és némileg ellenszenves Tristrammal kettesben. A vajsörnek és a sütinek azt hiszem lőttek, hacsak el nem hívom a fiút is. Végülis egy próbát megér.
- Tristram, van kedved inni velünk egy teát? - kérdem, miközben igyekszem tompítani a gyomrom felől hallatszó zajokat, az éhség neszeit. - Eredetileg a Három seprűbe hívtam Gwent, de nem tudom, neked mik a terveid, belefér-e az idődbe. Meg aztán elég átfagyottnak tűnik a húgod, ráférne némi meleg.
Még mindig nem mutatom ki, hogy mennyire nem szimpatikus a fiú. Ez még nem képmutatás szerintem, csak éppen nem mindig az első benyomás a helyes. Én sem vagyok egy tipikus szépfiú, mégsem eszek embert, nem gyilkolok auorort, satöbbi. Adok egy esélyt Tristramnak, hogy javítson az impresszióim okozta károkon, hogy bebizonyíthassa: az álom csupán álom volt, nem a valóságot látta Gwen.

[Gwennie & Mr. Ashmore]

Gwennie & Mr. Ashmore

Húga törékeny vállai kisiklanak karjai közül, ő pedig leereszti a kezeit. Egy pillanatig egymás szemébe néznek. Ugyanaz a két írisz tekint egymásba. Ugyanaz, és teljesen más. Magához akarja szorítani. Elengedi.
Szívesen megjegyezné, hogy Gwen okkal van meglepődve a találkozás miatt, hisz a lánynak esze ágában sem volt szólni neki, hogy esetleg alkalmuk lenne látni egymást, ami több mint különös, már-már aggasztó. Talán hiba volt ide jönnie. A családi drámát azonban későbbre halasztja: egy olyan pillanatra, mikor nem lesz társaságuk, így hát inkább nincs válasz minderre egy jelentőségteljes, feddő pillantáson kívül.
A szőke srácra néz, mintha csak most venné észre. A fiút kellett volna előbb bemutatni neki. Szeme bár ellenségesen villan, ajkára mégis hűvös, komoly mosoly húzódik. Nem akar pozitív benyomást kelteni. Csöppet sem. Még az alapvető illemet sem ismeri; egy fiatalabb nem nyújthat kezet egy idősebbnek! Vajon miféle sehonnai kis senki lehet? Tristram kézszorítása határozott, erős. Kézfejét tenyérrel enyhén lefelé irányítja.
- Üdv. Már találkozni akartam veled - jegyzi meg a fiatal fiú szemébe nézve. Vajon mit akart ezzel mondani?
Akarata közben máris utat talál a másik gondolataihoz. Sárvérű. És egy ikertestvére is van. És nem bízik meg Tristramban, noha a tóparton épp az ő pártját fogta. Ez az egyetlen pozitív elem a mérleg tányérjában.
Lassan sétálnak, közrefogva Gwent, aki kicsit mintha nem lenne ma önmaga. Ám mielőtt Tristram nekiszegezhetne egy ?Minden rendben??-t, a lány már el is tűnik. Kettesben marad a fiúval, már ha intim magánynak lehet nevezni azt, hogy egy csomó hülye diák szaladgál körülöttük, mint a mérgezett patkányok.
- Három seprű? Láttam idefele jövet - mondja lakónikusan, de végül is nem adja beleegyezését, noha ellenvetést sem tesz. Neki mindegy. Hamarosan úgyis lekoptatja ezt a szőke kis ficsúrt, és rátérhetnek a húgával fontosabb dolgokra is.
Jobban szemügyre veszi a fiút. Kifejezéstelen arc, erőltetett fesztelenség, semmi stílus? Ki a rák ez?!
- Bocs, ha megzavartam egy randevút - szól, és bár barátságosnak tűnik, a hangja egyáltalán nem az. Két keze a nadrág zsebében, rajta egy szál sötét pulóver van, olyan muglis fajta, kapucnival. A bőrdzsekit a vér miatt be kellett adnia a tisztítóba. Pech. Tekintete a srác korgó gyomrára ugrik egy pillanatra, majd vissza.
- Bár nem biztos, hogy örülnék neki, ha a húgom egy ilyen srácra pazarolná az idejét.
Eddig is ilyen hűvös lett volna a légkör? Akárhogy is, tény, hogy jobb lenne valami zárt helyen lenni, mint idekint ácsorogni ebben a csípős, erőszakos szélben.

((Lehetne hugicám hogy ne érkezz még vissza? Chrisszel akad még megbeszélnivalónk ))

Gwen & Tristram

Eltéveszthetetlen a villanás Tristram szemében: tekintete tele van ellenszenvvel, jól ismerem ezt a fajta nézést, naná hogy kiszúrom. Ahogyan azt a különös vigyort is felfedezem a szája sarkában. Még Gwennie kedvéért sem vagyok kapható kétszínűségre, ezért immár meg sem próbálom eljátszani, hogy szimpatikus nekem a hapsi, viszont nem is állok neki rögvest lejáratni egész Roxmorts előtt. Ez nem az én műfajom: a hangos égetés és hasonlók a mardekárosok hatáskörébe tartoznak. Én csak finoman kifigurázom az emberek legtöbbjét, hogy a karikatúrákban felfedezhessék saját hibáikat, meg hasonlók.
Határozottan fogok vele kezet, ahogy ő is teszi; s közben felcsillantok egy mosolyt, mely szakasztott mása az övének. Csakhogy a szememben derű és nyugalom honol, szemben az övével.
Hát tényleg ekkora volna a hírnevem?! - csuklok fel magamban. Nem számítottam rá, hogy Gwen mesél neki rólam, mert végülis én egy senki vagyok az ő életében, ráadásul alig pár napja csöppentem bele.
Emlékekképek peregnek az agyamban, függetlenül az akaratomtól. Olyan ez, mintha az embert tiltakozása ellenére elráncigálnák a moziba valami hülye filmre: a legkevésbé sem kellemes élmény. Megjelenik a tópart képe, ahogy Gwennel először találkozok, aztán Rico és a gyengélkedő...
Alig tudom eltépni tekintetem Tristramétól, miközben olyan érzésem támad, mintha olvasott volna a gondolataimban. De ez marhaság, hiszen ilyen nincs is világon csak az amcsi filmekben! Már nem vagyok biztos benne, hogy tényleg csak én láttam azokat az emléktöredékeket vagy egy hatalmas kivetítőn néztem végig az imént. Kissé zavartan nézek újra Gwen bátyja szemébe, de nem tapasztalok zavaró emlékvillódzást, mint az előbb.
Egy gyors pillantást vetek a kirakatot csodáló Gwen felé, megnyalom kiszáradt ajkaimat és dideregve felelek a srácnak:
- Nincs gond, ugyanis nem volt randevú. Véletlenül botlottunk egymásba Gwennel... illetve ő átesett rajtam - mosolyodok el barátságosan, s már kezdem sejteni, hogy ő volt az az alak, aki nemrég figyelt minket, őt érezhettem meg.
Nem biztos, hogy örülne ha Gwen velem lenne? Hát ennek agyára ment a féltékenység. Na jó, ő mégis Gwen bátyja, úgyhogy ezt a gondolatot jó lesz minél mélyebben eltemetnem magamban, mert meglehetősen tiszteletlen volt. Mindenesetre megjelenik az arcomon egy gunyoros vigyor, ahogy ránézek és erős késztetést érzek, hogy visszavágjak. Azért igyekszem visszafogni magam, tekintettel Gwennie meséjére és az első benyomásra, így aztán egész jól sikerül.
- Egy milyen srácra? Nem elég jó neked a Hugrabug? - nevetek rá tréfálkozva.
Ma semmi nem ronthatja el a kedvem, elvégre öt teljes percet eltölthettem Gwennel. Nehogy tovább pazarolhassuk az időt itt a hidegben, a metsző szélben elindulok Gwennie felé, s hacsak Tristram vissza nem húz maga elé, akkor meg sem állok a lányig. Na nem mintha a kirakat érdekelne, az előtte álló csajt viszont épp az imént hívtam el a Három seprűbe, viszont ő még nem válaszolt. Tristram nem adott időt neki, hiszen nem tudhatta, hogy egy beszélgetést szakít félbe. Vagy igen és pontosan ezért toppant oda éppen akkor?!

[Gwennie & Mr. Ashmore]

Gwennie & Mr. Ashmore

Látja, hogy kicsit összezavarta a srácot. Nagyon helyes, ez is volt a célja. Annyira azért még nem sikerült átvennie a kontrollt, hogy ez a Chris le is léceljen csak úgy magától, de jó úton jár hozzá. Amint válaszolnia kellene ugyanis Tristram kérdésére, félrenéz, hátra a lányra, mintha csak Gwentől várná, hogy kiszabadítsa ebből a kényelmetlen szituációból. Tipikus. Azt viszont esze ágában sincsen bekajálni, hogy ez nem randevú. Hát mi? Épphogy egymás kezét nem fogták, könyörgöm. A mosolyt mindenesetre nem viszonozza, akármilyen jámbor is legyen, főleg azért nem, mert az hamarosan gúnyos vigyorrá válik. Gúnyos vigyorrá, amit legszívesebben egy jól irányzott öklös képentörléssel lemosna a másik arcáról. Neki azonban nem kell félrenéznie ahhoz, hogy tudja, Gwen még mindig itt van, és azt is tudja, hogy bár elvileg a lány minden rajongását lekötik az apró, szebbnél-giccsesebb parfümös üvegcsék és illatszelencék, azért figyeli őket. Kénytelen visszafogni magát, bár azt azért még ő sem tűri el, hogy csak úgy faképnél hagyják a mondat közepén. Az efféle suttyóságot senki nem nézi jó szemmel voltaképp, Tristram pedig elvárja a tiszteletet, főleg egy taknyostól. Kiteszi hát a karját, szinte sorompóként Chris elé, remélve, ez elég lesz ahhoz, hogy legalább egy szóra megtisztelje még őt oly becses társaságával.
- Nézd, Chris. Az a helyzet, hogy kettőnkön kívül álló okok miatt igazából évek óta nem láttam a húgomat, és nyilván megérted, hogy szeretnék egy kis időt eltölteni vele... Kettesben. Őszintén irigyellek azért, hogy minden egyes napodat együtt töltheted vele, de egy mezei gyakornok-auror mint én nem sétálhat be csak úgy az iskolátokba.
Vajon ezekből a szavakból most miért nem süt a rosszindulat, mint a legutóbbi mondatából? Vajon az csak amolyan szokásos testvér-birtoklást akart kifejezni, ami egyébként elvárható minden idősebb testvértől, ha egy srác elkezdi megkörnyékezni a kishúgát? Talán... Ez pedig most értékelhető akár kérésként is, noha Tristramnek esze ágában sem volt bármit is kérni ettől a fiútól. Közölt... egypár tényt, a többit a másik józan belátására és előzékenységére bízza. Valójában nem mondja ki, de nagyon tudná értékelni, ha az események mérlege most az ő oldalára billenne. Ellenkező esetben talán úgy értelmezné a szituációt, hogy a másik keresztbe akar neki tenni, abban pedig, nos... Nem lenne sok köszönet.

Gwen & Tristram

Mintha kételkedés lenne Tristram szemében... de ez nem biztos. Sőt, szinte semmi nem biztos ezzel a sráccal kapcsolatban. Elég rendesen sikerül beleütköznöm a karjába, amit váratlanul a mellkasom elé lök. Majdhogynem hanyatt vágódok a lendülettől, elvégre meglehetősen nagy hévvel indultam Gwennie felé az imént. Visszalépek, és Tristram felé fordulok, hogy befejezhesse a megkezdett mondatot. Igaz, mikor elindultam, még meg sem nyikkant, de azért végighallgatom.
Aha, szóval innen fúj a szél. Most felbukkant sok év után - legalábbis Gwen nem egy-kettőről beszélt - és most útban vagyok neki. Viszont Gwen semmi ilyesmiről nem tett említést. Talán azért hagyott itt minket, hogy elintézzük a dolgot mint férfi a férfival. Erre a gondolatra erősen röhögnöm kell, ugyanis messze vagyok én még a 16 évemmel a férfikortól és az öregségtől.
Gyakornok-auror? De hiszen Gwen azt mondta, hogy auror, nem pedig gyakornok. Igazából nekem mindegy melyik, egy a lényeg: nem bízom meg benne. Nem is merném Gwent egyedül hagyni vele, ha nem láttam volna épp az előbb, mennyire szereti a csajt. Végül a filozófusokra hagyom az egész töprengős maszlagot és egy vállrándítással felelek.
- Felőlem nyugodtan beszélhetsz vele. Mellesleg alig pár napja ismerem, ráadásul ritkán látom, mert ő hollóhátas, míg én hugrabugos vagyok, pluszban a fölöttem lévő évfolyamba jár, tehát nincsenek közös óráink sem. Amúgy nem értem, miért ne sétálhatnál be a suliba szabadidődben, amikor kedved tartja.
Egy újabb ellenőrző pillantást vetek Gwen felé, remélvén, hogy a csaj nem fagyott még oda a kirakat elé. Egyébként sem értem, mit képesek a lányok tíz percig bámulni akár egy bélyegnyi nagyságú (vagy sokkal inkább kicsinységű) kirakaton is.
Érdekes: ha én öt-tíz percet együtt töltök Gwennel, utána rögtön el kell párolognom mellőle. Hol Rico, hol Tristram, hol pedig egyéb okok miatt. Mert például órája lesz valamelyikőnknek. Kissé olvatagon nézek rá, bár igyekszem mérsékelni a tekintetemből áradó rajongást Tristram jelenléte miatt. Eközben összeszedem a kellő lelkierőt, hogy elbúcsúzzak tőle.
- Szia, Gwen, majd találkozunk előbb-utóbb - borzolok bele kissé pirulva a hajába.
Ezután kezet nyújtok Tristramnak, s mivel én távozom, ezért ezúttal nem is veheti rossz néven ezt.

[-Ilyen hamarsz elhagysz bennünket? Nem úgy volt, hogy elmegyünk a Három Seprűbe???-]

A kirakatüveg előtt álló szőke hajú lány próbálja elolvasni az árcédulákat az üvegcséken, majd mikor rájön, hogy mennyire drága itt minden, megrázza a haját, a fiúk felé fordul, s megszemléli mit csinálnak. Nem tudja, hogy látják-e, nem is érdekli igazából, csak nézi őket, s próbálja kitalálni, hogy valójában miről folyik a társalgás köztük.
Majd mikor elunja magát, mert semmi jel nem utal arra, hogy azok ott ketten, miről beszélgethetnek, vissza akar fordulni a kirakatüveg felé, de mikor elfordítja fejét, szeme sarkából még elkap egy pillanatot,ahogy Chris megpróbál felé indulni, de Tristram megragadja a karját.
Új események...
Gwennie úgy fordul az üzlet felé, hogy azért még jól láthassa mi történik a túloldalon.
A két fiú elmélyülten 'beszélget' egymással, lehet, hogy észre se veszik, hogy Gwen bámulja őket.
De mikor Christian odamegy hozzá, s hajába borzolva el akar köszönni, a lány kissé megilletődik.
-Ilyen hamarsz elhagysz bennünket? Nem úgy volt, hogy elmegyünk a Három Seprűbe???- kérdezi kíváncsian a fiú felé fordulva.
Ha Tristram követte a srácot, akkor utána rögtön hozzáfordul, ránéz, mintha szemével, csak ezt kérdezné: Mi történt köztetek míg nem voltam ott?!
Reméli, hogy választ kap kérdésére, hisz fogalma nincs, hogy mi a hirtelen távozás oka.
Elméjében leperegnek a pár perccel ezelőtti találkozás pillanatai, erősen gondolkozik, hátha felrémlik valami olyan apró, kis részlet, ami a két fiatal srác között konfliktust okozhatott.
Talán Chris megemlítette a tóparti esetet? Az aurort?
Ááá, nem hiszi el, de azért mint ötlet ez is felmerülhet.
Vagy talán Tristram gúnyolódott a fiúval?
Nem, nem ez sem jöhet számításba. Akkor meg mi a csuda történt itt???
Gwen visszaemlékszik, bátyja arcára, mikor először említette meg Christian nevét (a látomás miatt), s rémlik neki valami kis féltékenység szerű érzés a fivére arcán. Vagy csak képzelődött volna?
Annyi a kérdés, de most a legfontosabb...
Mi történhetett addig, míg ő parfümöket nézegetett?!....

Gwen & Tristram

Igyekszem kerülni Tristram tekintetét, nem akarom, hogy lássa a legyőzöttséget a szememben, hiszen igazából miatta távoznék. Gwennie azonban visszatart, akárcsak néhány nappal ezelőtt a gyengélkedőben. Méltányolom a kíváncsiságát és azt is, hogy nem húzza fel magát az állandó szökési kísérleteken. Zavartan zsebre vágom a Tristram felé kinyújtott kezemet, csak ezután felelek a lánykának.
- De úgy volt, csak... szívesen elmennék a Három seprűbe, viszont azt hiszem Trist veled akar beszélni, nem velem. Ettől függetlenül áll az előbbi úti cél részemről. Viszont nem fogok kézzel-lábbal tiltakozni az ellen, hogy velem gyertek, ha épp úgy van kedvetek.
Úgy állok a testvérpár előtt, mint egy megtestesült kérdőjel, miközben igyekszem Gwen felé sugározni mennyire éhes és szomjas vagyok és mennyire szeretném, ha a lány velem jönne. Akár azon az áron is, hogy Tristram velünk jön. Tristram felé pedig határozottságot mutatok, pluszban barátságosan villan a tekintetem. Hogy mindezt megerősítsem bennük, könnyed vigyorral jelentem ki:
- A vajsör és süti-meghívás még mindig áll, ha mégsem válnátok meg tőlem.
Nem akarok egyedül maradni, pláne nem ebben az időben. Persze, Kyle-ékhoz biztosan visszamehetnék, valamelyest vonz is az örökvidám társaság, csakhogy Gwennie vonzereje sokkal nagyobb. Újfent rámosolygok a lányra, aztán Tristramra nézek. Tiszta sor: a húg szeretné, ha maradnék, a báty viszont valami miatt nem rajong az ötletért. Vajon mi fog ebből kisülni? Remélem nem kell egy testvérvita részesévé válnom, jó lenne, ha néhány szóval meg tudnának egyezni.
Hogy megkönnyítsem a döntést, ezúttal én vonulok el nézelődni egy "mindjárt itt vagyok!" kiáltással. Előbb a parfümök melletti férfidezodorokat veszem szemügyre, majd a mellette lévő sportbolt kirakatát. A seprűk láttán csaknem szédülni kezdek, ezért gyorsan átváltok a kviddicshez használatos kesztyűkre. Ezeket bámulva sem járok jobban, így inkább az üvegre fixálok. Ha odébb lépek néhány lépést balra, akkor pontosan láthatom Gwent és Tristramot; s hiába nem szép dolog leskelődni, mégsem fordulok odébb.

~ Valamikor télen - Cyrus

A kocsma ajtaja kicsapódik, éles fényösvényt festve ezzel a bejárat előtt felhalmozott magas hókupacra. Pár pillanatra az utca méla szemlélője is bepillantást nyerhet a vendéglő nyüzsgő, éjszakai életébe. Páran mélyen lapjuk fölé hajolva kártyáznak egy asztalnál, mások hangos kacajra tátják szájukat, ám torkukat az ital okozta túlzott jókedvtől már nem hagyja el más, csak néma kattogás, így, hangtalanul, tátott szájjal ásítanak bele az éjszakába. Madame Rosmerta csörtet keresztül az asztalok között, kupákkal jól megrakott tálcájával. Pár szemérmetlen vendég jól odasóz méretes sejhajára, mire a pirospozsgás kocsmáros színlelt bosszúsággal rendre utasítja az elkanászodottakat.

A Három Seprű életében semmit sem számít az a rakoncátlan, nyitott ajtó, mindaddig, amíg a hozzá legközelebb ülőket meg nem csapja a kívülről jövő hideg levegő. Öblös kurjantások közepette jól odakiáltanak az ajtóban téblábólónak, miszerint ?Csukja már be!?, majd, mint akik jól végezték dolgukat, ismét visszafordulnak az eddig folytatott tevékenységeikhez.
Az ajtóban ekkor aprócska alak jelenik meg. Feje kendővel körbetakarva, éppen szedelőzködne, mikor a hátulról jövő hőbölgéstől összerezzen. Hátrapillant, mégis kifia-milánya ordibál itt neki, de nem zavartatja magát, inkább visszaordít egyet istenesen. Nem találták épp a legjobb kedvében. Leruccant egy kicsit szórakozni a faluba, de csak későn vette észre, hogy a Három seprűben ma kiöregedett matrózok napot tartanak. Na nem, mintha nem szívlelné, ha túlkoros, vén szatyrok paskolgatják a fenekét.. De hát ugye jóból is megárt a sok.
A lendülettől, ahogy visszafordul az ajtóhoz, lecsúszik fejéről a vastag, télikabátként funkcionáló kendő, ám kicsit sem érzi úgy, hogy szőke tincseit jelen pillanatban vissza kéne tuszkolnia a meleg szövet alá. Kilép a fogadóból, és úgy vágja be maga mögött az ajtót, hogy, pár méterre egy újabb hóadag növeli az épület mellett álldogáló hókupac -eddig sem épp elhanyagolható- magasságát.
Idegesen csörtet pár lépésnyit előbbre, majd megáll, még mindig közel a Három seprű bejáratához, és körbepillant. A falucska főutcája üres, sehol egy kósza lélek. Pedig még nincs olyan késő, pár órája múlt csak éjfél. Minden esetre nincs ínyére ez a néptelen utca. Ez csak tovább fokozza rosszkedvét. Most úgy igazán, de igazán jólesne neki egy szál cigaretta. Nem szokása, de néha-néha azért rágyújt. Csak úgy, mert jól áll neki, és élvezi. Kezével matatni kezd a vastag kendő alatt, és pár másodpercnyi kutakodás után elő is húz egy szállal kedvenc márkájából, valamint egy fémesen csillogó kis szerkezetet, melynek tetején ordító oroszlánfej ásít a sötétbe. Pár pillanatig elnézi a papírba csavart dohányt. Varázslógyártmány.. Függőség? Az maradjon csak meg a mugliknak, ebből ugyanis varázslattal bűbájosan eltávolították a nikotint. Amy amúgy sem azért dohányzik.. Van neki már más mániája.
Szájába veszi a vékony szálat, majd ujjával benyomja az öngyújtó tetejébe faragott oroszlán füleit, mire annak szélesre tátott szájából apró, de élesen világító, meleg tűzcsóva csap fel. Közelebb hajol a lánghoz, párat szippant cigarettájából, míg az meg nem gyullad, majd elégedetten visszarejti öngyújtóját kendője rejtekébe. Tovább álldogál egyhelyben, pöfékel párat, apró füstfelhőket eregetve ezzel a hideg levegőbe, majd hallgatja a Három seprűből kiszűrődő kósza hangokat.

[- Csillagfényes éjszakát hölgyem!]

Bármíly hihetetlen is, de az utolsó kiruccanás alkalmával régi emlékek törtek felszínre a Nagyúr hű végrehajtójának fejében. Mint egykoron úri családban nevelkedett, természetesen megvetett mindent, ami itt megtalálható volt. A szenny, a fertő, a lecsúszott, csövesnek is aligha nevezhető lakosok. Arról már nem is beszélve, hogy a Roxfort igencsak idegesítő diákjai is idejártak kedvüket tölteni a pihenőjük, szabadidejük alatt. Igen, tény, hogy ők is itt koptatták az utcákat annakidején, de rengeteget változott a fiatalság. Nem volt már meg bennük a kellő alázat és tisztelet semmi iránt. Pökhendikké, és szófosó kis gyogyósokká váltak, akiknek más dolguk sem akadt, csak keresni a bajt tanulás helyett. Ejnye, hát mi történhetett a híres-nevezetes roxforti keménységgel és maradisággal. Az ő idejében a tanárok keményebben fogták a növendékeket, nem úgy, mint manapság. Ebből is látszik, hogy nem a megfelelő személyek üldögélnek a megfelelő helyen. Minden ágrólszakadt embernek, aki már meg tudja tartani egy pálcát az ujjai között, pulpitust adnak a talpa alá, szinte könyörögve, hogy oktasson. Nagyon nagy baj, mert a feltörekvő ifjúság issza meg a levét. Bizony, sokkal jobbnak tartja magát bárkinél, mi több, a társai között is tudna olyanokat, akik sokkal alkalmasabbak lennének tanári posztra, mint a jelenlegi pöffeszkedő majmok.

Gondolataiba merülve sétált az éjszakai csillagfénnyel, és a Hold által megvilágított utcán. Valami oknál fogva nem gyúltak fel a megbűvölt, utca szélére helyezett fáklyák. Különösebben nem érdekelte a dolog, mert így sokkal jobban beleolvadt a környezetének sötét leplébe. A hatalmas szénszín szövetkabát oltalma alatt úgy lépdelt a friss, ropogós havon, mint egy árnyék. Nem sietett különösebben, mert még időben volt, hogy odaérjen a találkozóra. Mozgását, avagy közeledtét csak az ütemes ropogás jelezte, se több, se kevesebb. A Három Serprű előtt kellett összefutnia a számára ismeretlennel, hogy átvegyen tőle egy csomagot, majd az utasításnak megfelelően ölje meg. Egyik sem tűnt túlzottan nehéz feladatnak, ennek ellenére természetesen felkészült. Többször megnézte a kapcsolattartó fényképét, mi több, szerzett magának egy térképet, amely a falu utcáit ábrázolta. Szeretett tökéletesen felkészülni mindenből, és figyelni a legapróbb részletekre is. Rengetegen akadtak társai közül, akik kezdetekben gúnyolták emiatt, de aztán a törött csontok, és vérző testek elcsendesítették őket. Nem utolsó sorban a tudat, hogy Cyrus nem igazán riadt vissza semmiféle, mások számára már gyomorforgató elégtételvételtől sem.

A főutcára kanyarodva a távolban egy hangos csattanásra lett figyelmes, amely egyenesen a kocsma felől érkezett. Tekintete természetesen azonnal odavándorolt, hogy feltérképezhesse, ki, és miért ténykedik éjnek idején ilyen hangosan. Egy fiatalnak tűnő lány lépett ki a Seprűből, szőke. Nem torpant meg egy pillanatra sem, ráérősen sétált tovább, figyelve, a vagdalózó mit is csinál. Dohányzik. Apró mosoly kúszott az ajkaira, de mire odaért a kocsma előtti térre, újfent komor, és rideg tekintettel mérte végig a kint ácsongózót. Nagyon rossz helyen volt, és sajnálatos módon, ha a kontakt hamarabb ér ide a távozásnál, végig kell gondolnia, vajon őt is megölje-e. Ennek ellenére most rátekintve bólintott köszöntésképpen.
- Csillagfényes éjszakát hölgyem!
Szerette túlcifrázni a szavait, elvégre neveltetését mindig és mindenkor jó volt éreztetni másokkal.
- Megkínálna tűzzel, ha szépen kérem?
Tette fel a kérdést nemes egyszerűséggel, miközben elengedve sétapálcáját szétgombolta a kabátot, majd egy dobozkát vett elő a belső zsebből. Meglepetésre a pálca úgy állt magában az utca havas kövén, mint a cövek. A gravírozott dobozt kinyitva elővett egy nagyobbacska barna szivart. Miután a szájába helyezte, a tartó ismét a zsebébe került. Összegombolva a kabátot ragadta meg ismét a pálcáját.

Miután tüzet kapott, ha kapott, gúnyos mosollyal tekintett a Seprű bejárati ajtajára.
- Mit ártott önnek az a szerencsétlen falap? Avagy odabent volt valaki oly botor, hogy megsértette?
Beszélgetést kezdeményezett, noha tudta jól, ezzel valószínűleg aláírja a nő halálos ítéletét.