Főutca

[**Unokaöcsémnek - Keef**]

**Unokaöcsémnek - Keef**

*Korán érkezett a bagoly, ami felkeltett ma reggel. Egy fontos üzenetet hozott egy „kedves ismerőstől”.  Felkeltem hát Vesta mellől, és az állathoz léptem, leszedtem a lábáról a papírt, majd kitessékeltem a szobából. Leültem, s megpróbáltam felfogni a szavakat, melyek kacskaringós, cikornyás betűkkel virítottak előttem a sárga pergamenen. Nehéz volt, mert még igen fáradt voltam, de lassan lassan értelmes szöveggé formálódott a kusza szavak halmaza. Most nem részletezem... legyen elég annyi, hogy a feladatom Roxmortsba szólít. Egy hét az egész, ha szerencsém van... ha nincs, akkor lehet akár három is...
Felkeltem, s a fürdőszoba felé vettem az irányt, miután felfrissültem, s toalettemet a szokásos tökéletességgel készítettem el az irányt az étkező felé vettem. Vesta ekkor ébredt fel. Így az ajtóból még visszafordultam.*

-  Most mennem kell. Dolgom van. Egy hét az egész. Vagy kettő, de ez a szerencsémtől függ. Szólít... Szüksége van rám. - majd sarkon fordultam s lesétáltam a barokk stílusú lépcsőn.

*Miután otthoni dolgaimmal végeztem, a legrövidebb utat választottam Roxmorts felé... Hopponáltam, mégpedig a szellemszállásra... Ez egy olyan hely... ahol még egy vérfarkas sem feltűnő, nem még jó magam. A megérkezésem zökkenő mentes volt. Nem is lehetett volna másképp, hiszen nem voltam már nyeretlen kétéves.
Azonnal elhagytam a házat, mert nem szándékoztam senkivel sem találkozni. Majd komótos, kimért léptekkel megindultam a falu felé, hogy kerítsek magamnak valami szállást... No, igen. Ez bizonyos problémát okozhatna másnak, de nem nekem. Mikor már kirajzolódott előttem a falu körvonala, akkor eldöntöttem, hogy utam Madam Rosmertához fog vezetni. Kedves hölgy, s talán még kedveli is a családot... Vagy nem, de az most mindegy, ha nem megy szép szóval, majd megy máshogy. S ezzel végigsimítottam talárom ujján, amiben pálcám rejtőzött. A jó öreg bodza pálca. Régóta volt hű szolgám, s sok mindent megtett.

Hamarosan elértem, a tervezett helyre, s intéztem magamnak szállást. Na nem volt hasonlítható otthoni lakunk fényűzéséhez, de a célnak megfelelt... Hiába nevelkedtem úgy, ahogy... sosem riadtam vissza a kényelmetlenségektől. Ha épp ez jutott, hát ez jutott. Meg egyébként is, mikor elhagytam a családomat... anyámat és húgomat... Akkor sok évig, itt -ott húztam meg magam... Addig, amíg nem lett meg a „nevem”, s anyám... nem távozott el ideiglenes porhüvelyéből, egy olyan helyre, ami sokkal jobb volt számára. Akkor kaptam vissza a Mirol nevet, akkor kaptam vissza a húgomat, s akkor kerültem vissza az aranyvérűekhez méltó életbe. Ehhez csatlakozott Vesta, s így lett teljes minden. Aztán persze a saját életünk, a fényűzés... a... minden.
Így hát, nem okozott ám gondot, hogy hol kell meghúznom magam éjszakára. Egyébként is, a feladattal kell foglalkozzak, s nem azzal, hogy mennyire kemény, vagy épp puha az ágyam.

Mikor ezen túl voltam, akkor úgy döntöttem sétálok egyet a faluban. Nem árt feltérképezni a helyet, hiszen itt leszek egy darabig. Kiléptem s egy csapat diákot pillantottam meg. Sokan voltak, egészen a falu közepéig jöttek együtt, majd szétszéledtek, s ki-ki ment a maga kis 2-3 fős csapatával tovább. Néztem őket, s egy pillanatra régi-régi Roxfortos emlékek sejlettek fel bennem. Mikor még én is fülig érő mosollyal jöttem le, s mikor melyik szép lányt csábítottam magammal egy-egy vajsörre, vagy, ha bevállalósabb volt, akkor lángnyelv whiskeyre. Ezt persze, nem a helyi kocsmákban kaptuk, nem. Én szereztem valahonnan, majd a Szellemszálláson megittuk...

Aztán egy ismerős arc rántott vissza a jelenbe. Egy fiú... kócos tincsek, pacuha öltözet, cigaretta a szájában... de még is, a vonások... a vonások... És ekkor jöttem rá kit is látok... Keith Christopher Mirol jött szembe velem Roxmort főterén.
James és Anne fia volt. S miután a nő meghallt James vette magához a srácokat... Marcust és Őt. Nahát, mikor utoljára láttam, hát, az körülbelül három éve volt. Nos, akkor sem az arisztokrata, Mirol formáját mutatta... Most meg? Mint egy... hát, nem is találtam a szavakat, hogy mi. Illetve ki.
Látszott, hogy a fiút nem érdekli, hogy hogy néz ki, mi van rajta, s a az milyen állapotban van. De, ezen nem volt mit csodálkozni. Mindig is mondta, hogy James Marcust helyezi előtérbe... nem vártam mást én sem, hiszen... egy fiú, ha elhanyagolják...
Ami érdekes volt, hogy Leti ezt a leveleiben nem említette, pedig írt Keithről... de ezt... valahogy kifelejtette... Fura...
Gondolkoztam, hogy megszólítsam e, de miért ne, hiszen időm egyelőre van, az unkatestvéremet – hiába harmad, de kedvelem a srácot – meg ezer éve nem láttam...*

- Keef? Keith Christopher Mirol? - indítottam kezdetként, hiszen azért nem voltam teljesen biztos abban, hogy őt látom... Csak a vonások, azok a vonások, amelyek Jamesre hajaztak... csak ebbe kapaszkodtam.

* Majd vártam, hogy rám nézzen, - ha ő az – s felismerje rég látott unokabátyát. Aztán, meg csak beülhetnénk valahová, s beszélhetnénk a régi dolgokról... olyan rég hallottam már felőlük... S lehet... talán tud valamit Letiről... már majdnem fél éve nem írt....*

~ Angelus ~

Roxmorts.
Az a csodás hely melyet olyannyira imád mindenki. A sok nyüzsgő ember akik úgy mászkálnak mintha bolha lenne bennük. S mégis, mire ez a nagy felhajtás? A sok gyors lépés? Ő valahogy sosem volt a híve az elhamarkodott döntéseknek. A türelmetlenségnek. Ha az embere akar valamit, úgyis megkapja. S, talán jobban is jár, ha nem sieti el a dolgokat annyira.
A mély barna szemek az utcákat fürkészik. Az utcákat, az embereket. Minden egyes kis házat, melyeknek tetejét arős tavasz napfény világítja meg.
A napfény, mely élteti a virágokat, az embereket.
Mely élteti a világot.
S mely mohón világít át a fel-fel szálló cigarettafüstön. A füstön, mely vékony ajkai közül száll ki. Mely megjárta tüdejét, s lerakta mocskát. A mérget. Ahol csak járt.
Mindenhol, mindenhová.
Csontos ujjai között pedig ott feszül a cigarettaszál. Az elnyúló, pókszerű ujjak között, melyek nemrégiben emelkedtek, most ismét penge szájaihoz nyúlnak, hogy újabb és újabb szívász kezdeményezzenek. Így megy ez most már.
Rutinszerűen.
Mintha levegővétel lenne.
Ám most a szál megakad az ajkak között, miközben kezével elkezdi felfelé gyűrögetni inge ujjait. Valahogy mindig is utálta, ha azok az idétlen gombok eljárják a csuklóját. Léptei egy pillanatra megállnak, hogy teljes mértékben tudjon koncentrálni elkezdett hadműveletére. S nem. Persze a gombok nem akarnak hamar kioldódni. Az a rohad mandzsetta.
Egyáltalán nem akar kioldódni.
A csontos ujjak remegve bíbelődnek.
Forgatják
Húzzák.
Tépik.
S igen. Végül az ing alja csak elszakad, s a díszes gomb némi recsegés ropogás után, mely a ruha szöveteinek szakadását jelzi, a Mandzsetta eltűnik. Leesett a földre a milliónyi láb alá, ahol már csak a több ezer porszemet nyelheti, melyek körül veszik őt. Szemei azért a földre pillantanak. Hátha elsőre rátalál, de az biztos, hogy nem fog utána földön csúszni. Ha nincs meg, hát nincs meg.
Papírszerű tekintet lassan felemelkedik, mikor a nevén szólítják. Finoman néz szét? Megint bekábult volna, s azért hallja a nevét? Majd mikor megismeri rokonát rájön, nem hatott ráa dolog annyira, hogy hallucináljon.
- Angelus... - indulnak meg felé a léptek,s közben a cigaretta ismét a csontos ujjak közé szorul, miközben lágy füst száll felfelé.
- Micsoda kellemes meglepetés...
Jelenti ki, s ajkain fura bájgúnár vigyort ereszt ki. Mily rég látta rokonát. Távoli rokonát. S megeshet, talán minél távolibb egy rokon annál nagyobb az esélye, hogy összefutunk vele.

[Keef]

Keef

* No, hát még is az ifjú rokon volt, akit megláttam. Hangom nyomán felém tekintett, majd nevemen szólított, s megindult felém. Látszott az arcán a meglepődés, hogy pont itt fusson össze unokabátyával, de ez egy pillanat múlva el is tűnt. Vagy ez nem is annak szólt? Lehet, hogy teljesen máson lepődött meg. De lényegtelen is volt. Cigarettafüst-felhőbe burkolózva lépett közel, s üdvözölt.
Kezet nyújtottam, s üdvözöltem a fiút.*

- Nahát, először azt hittem, hogy a szemem káprázik, s rémeket látok. Aztán rá kellett jöjjek, hogy tényleg rémeket látok, de a te személyedben. Ne vedd sértésnek, de hol vannak azok a régi finom Mirol vonások? Mi történt veled Keef? - nyitottam a fiú felé, kissé gúnyosan, persze nem akartam őt megbántani, de azért még is rossz volt látni, hogy mi lett, az egykor helyes Mirol fiúból, az évek múlásával.

- Látom, nem díjazod ezt a felvonulást... Én sem tettem anno, volt jobb dolgom is. - mosolyodtam el sokat sejtetően. - Szerintem térjünk be valahová, és egy whiskey társaságában elmesélhetnéd, mi is történt veled. - ezzel megindultam a Vadkan felé. - A vendégem vagy.

*Ha velem tart, akkor jó... Ha nem, akkor is beülök, ha már a whiskey eszembe jutott. Komótos léptekkel indultam az említett kocsma felé, s reméltem, hogy a srác követ. Kivételesen, tényleg érdekelt, hogy mi is történt vele. Igen, a személye miatt. Ha más lett volna, valószínűleg meg sem szólítom. De unokaöcsémmel korábban ápoltuk a családi kapcsolatokat, ha nem is nagyon, de épp annyira, hogy ne szakadjanak meg a vékony aranyszálak. A másik, hogy tényleg foglalkoztatott, az is, hogy mi végre történt Keeffel az, ami. Mi vitte rá, az anno büszke fiút, hogy most, mint valami kiégett rocksztár mutatkozzon... Kezében cigaretta, ruhái pacuhák, haja kócos, és gondozatlan...
Ejej James... James... mi is lapul vajon a Mirol kúria kerítése mögött, a falakon belül...
Foglalkoztatott a dolog. Több okból is. De, a fő indok az volt, hogy mi célja van vajon a fiúval... Mert, hogy volt valami, az egyszer biztos...
Lassan elértem az ajtót. Hátrafordultam, s ha még ott állt, ahol az előbb akkor odaszóltam neki.*

-  Mi az? Nem jössz? Egy kis whiskeybe még senki nem halt bele, de ezt szerintem te is tudod. - vetettem oda kissé nyersen és gunyorosan, de azt akartam hogy csatlakozzon. Hogy beszéljünk.

*Hogy ki hallotta a párbeszédet? Az igazából nem érdekelt, de olyan kevesen voltak már akkor a főutcán, hogy nagy valószínűséggel senki. Persze, nem akartam feltűnést kelteni, bármennyire is titkolt volt az én HF létem... azért jobb az óvatosság...*

[Gabriel]


Rég volt már ilyen kellemes lazulós napja.
Az RBF vizsgákra való készülődés, és a banda eddig lekötötte minden idejét. Ám most, hogy az igazgatóság engedélyezett egy napot a közeli Roxmortsban , a könyveit hagyta porosodni az ágya mellett található komód legalsó fiókjában, s lélekben felkészült, hogy elköltse galleonoktól duzzadó pénztárcája tartalmát. Az idő szerencsére a pártjára állt, s eső helyett napsütés fogadta, mikor kilépett a kastély kapuján. A faluba vezető út tele volt diákokkal, sőt még egy-két tanárt is meg lehetett pillantani,ahogyan a Három Seprűbe tart egy korsó vajsörért.
*Hát igen, néha nekik is kijár a pihenés. Nem lehet könnyű minket tanítani egy éven keresztül. Főleg az olyan szerencsétlen Crack, és Monstro féle mardekárosokat, akiknek több izmuk van mint eszük. Vicces, de ők tényleg többre tartják az izmokat mint az észt. Szánalmas…*
Gyorsít a tempóján, s diákcsoportok között furakodik át, hogy minél hamarabb leérhessen elkölteni a pénzét, ami most úgy húzza a zsebét, mintha egy hat kilós ólomgolyó lenne. Úgy viselkedik mint egy gyerek, aki esztelenül a rohan az orra előtt madzagon húzott nyalóka után.
Tikk-Takk
Ahogy halad előre a nagy és kismutató, a képzeletbeli órán úgy halad ő is végig a faluba vezető úton, míg végül meg nem érkezik. De hogyan tovább. Szíve szerint majdnem minden boltba benézne, majdnem mindenhol venne valamit. De hol kezdje?
Nem tud dönteni.
Segítség!

[Grif]

*Olyan.. megnyugtató a tüdejében szétáradó, torkát maró füst ízét érezni a szájában. Annyira.. vonzza a kinti zsongás, a diákok tarka karneválja, ahogy eszüket vesztve loholnak kincseket gyűjteni a hirtelen jött szabadnap szerencsésen napsütéses délutánjába! Nevetségesek, de ami azt illeti, ő sem különb a többinél. Ugyanaz a békésen somolygó arc, ugyanazok a csillogó szemek, s ennél mélyebbre ki is akarna tekinteni? Ugye, hogy senki?
Az ifjú mardekáros egy szürke kísértet észrevétlenségével halad a falu főutcáján hangoskodó társai között, s számára mintha megszűnt volna létezni az idő. Minden hang, minden illat, minden szín és árnyék elpártol tőle, mintha ott sem volna. Nem újdonság. Gabe soha nem tartozott a feltűnő alakok közé - ő egyszerűen csak volt.
Míg a kacéran portékájukat kínálgató kirakatok üvegét vizslatja, tekintete a tükröződő felületen rohangáló kölyköket lesi kíváncsian. Hopp, az a fószer le akarja szóltani az egyik láma kis griffendélest.. Hehhehe.. Milyen szerencsétlen szöveggel próbálkozik a marhája! Nem mintha barátunknak jobban menne, ám egy ilyen jelentéktelen tény soha nem foszthatná meg a káröröm édes élvezetétől. Tükörképének ajkai enyhén jobbfelé húznak, miközben a jelenetet bámulja. Ó, a kicsike ügyesen koptat! Hát ez van, öreg, próbálkozz valamelyik hugrással, azok olyan kis zsenge-szendék, hogy talán még egy magadfajta bájgúnártól is elfogadnak egy teát.
A tükörkép tekintete lustán kúszik át a szomszédos üzlet kirakatára, miközben lábai kényelmes, kimért léptekkel viszik tovább, egyre csak előre. Maga sem tudja, merre tart, de az orra valamerre a főutca vége felől igen-igen érdekes illatokat érez szállingózni. Hm.. vagy csak a dohány csípi már az orrát is? Egy unott pöccintéssel megszabadul a csutkává égett koporsószegtől, s felszabadult jobbját máris a sötét farmer zsebébe akasztja. Ekkor tűnik fel neki az a fura figura.. nagyon is jól emlékszik rá, hisz számtalanszor látta már az órákon, s ugyan semmi extrát nem köt a srác arcához, a nevét, házát és évfolyamát szinte azonnal elő tudja kotorni félelmetes memóriájából: Griffin Liman, Griffendél, ötödév. Úgy van, évfolyamtársak. Egy kis ideig még a távolból figyeli, ahogy szerencsétlen arca csak úgy parázslik az izgatottságtól - van is egy tippe, hogy mi hozhatta ennyire lázba -, aztán úgy dönt, miért is ne?
Lazán zsebrevágja a kezeit és felzárkózik a fiú mellé.*
- Bu. Sok a látnivaló, igaz-e? *Köszönéskor szinte belemászott a másik fülébe, most azonban már felvette a számára kényelmes távolságot, s olyan közvetlen mosollyal forgatja körbe a fejét, mintha őt is annyira lenyűgözné ez a kis putri.*

[Gabe]


A nyakát megbizsergető lehelet, s az őt megszólító hang hatására villámgyorsan az újonnan érkezett felé fordul, miközben jobbja a talár takarásában, már a pálcáját markolja. Ám mikor megpillantja megszólítóját, elengedi, s arcáról lehervad az izgatottság, helyette a közöny ül ki, miközben választ ad a másik kérdésére.
- Áá te vagy Gabe… Nocsak, azt hittem, hogy te nem jársz ilyen helyekre. Vagy már téged is érdekelnek a boltok, mint a többieket?
Bár nem beszélgettek még, azért ismeri a vele szemben álló srácot. Hiszen évfolyamtársak, s együtt járnak órákra. Fejét elfordítja alkalmi partnerétől, s körbenéz a diákokat figyelve.
- Sok a látnivaló, de mindegyik unalmas már. Minden ugyanolyan mint két évvel ezelőtt, mikor először jártam itt. Ezek az eldugott porfészkek sosem változnak. S inkább csak azok élvezik, akik először vannak itt. A többiek meg csak azért járnak le, mert a kastély ódon falai között tartózkodni egész nap, még egy sétánál is unalmasabb. Engem is csak Zonkó és a Weasley Varázsvicc Vállalat boltja érdekel. Be kell szereznem jó néhány doboz trágyagránátot, hogy aztán megdobálhassam vele Friccset, és az olyanokat akik nem akarnak békénhagyni.
Végignézi, ahogy az egyik oktalan alsóbbévest zölddé ver egy varázspálca melyet valószínűleg a WVB-ben vásárolt, majd visszafordul a Mirol srác felé.
- Na és te is akarsz venni valamit, vagy csak szétnézel, aztán visszamész a kastélyba?
Kérdi némi érdeklődéssel a hangjában. Bár egyáltalán nem érdekli a másik válasza azért szorult belé annyi illem, hogy ne kezdjen el ásítozni, s látványosan unatkozni, ha már ilyen „kedvesen” szólította le Gabriel.

[Grif]

*Hm.. Nézzenek csak oda, milyen kis unott lett hirtelen! Gabe ajkai akaratlanul is szélesebb vigyorba rándulnak, ám szemei nem követik a változást - ugyanolyan fürkész tekintettel csüggnek egy mellettük elhaladó hollóhátas hátsóján, mint néhány pillanattal ezelőtt, mikor még azon morfondírozott, hogy vajon mit ehet ez a sok ember ezen a kis falun. Szó se róla.. - egyik szemöldöke enyhén feljebb kúszik, s ifjú hősünk látványosan a lány után is fordul - csinos kis darab. Már ami a csaj övén fityegő kis táskafélét illeti. Nade-nade. Térjünk vissza Griffinhez, nehogy már azt higgye a szegény, hogy nem figyelnek oda rá eléggé, s csak a megrémítésére ment ki a játék (ami azért röhej volt - paranoid természet?).
Gabe arcán élénk érdeklődéssel fordul vissza alkalmi partneréhez, s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy Roxmorts főutcájának kellős közepén ácsorogva dumáljanak, egy mély levegővel és hitetlenkedő, halk nevetéssel kezdi meg a maga monológját. Ejnye, hogy milyen jól esne egy újabb szál!*
- Persze, borzasztó unalmasak. Ccc..
*Fejével invitálón az imént megstírölt lányzó irányába int, közben ő maga is megindul a kijelölt irányba.*
- A Zonkó és a WVV is erre van. Amúgy vennék én sokmindent, persze; de a Roxfortban felejtettem a galleonjaimat.. *Míg beszél, kezei az utolsó szál cigi után kutatnak nadrágja zsebeiben, bár láthatóan nagyon nem akar az ujjai közé akadni az, amit keres. Ettől kicsit bosszús lesz, ám annyira nem történt nagy katasztrófa, hogy egy jóleső, mélyen hümmögő nevetéssel ne lehessen odébbhessenteni mindenestől.* Úgyhogy kénytelen vagyok beérni a látvánnyal; ellentétben veled.
*Trágyagránát..? Ugyan, kérlek! Ennyire még ez a griffendéles tökfej sem lehet gyerekes. Bár ahogy elnézi.. de, igen, sajnos lehet. Akkor viszont játszhatnának is egy kicsit. A fiú egy kóbor ötlettől vezérelve a füle tövéhez nyúl, s elégedett vigyorral emeli le onnan az utolsó adagot. Mára tényleg elég lesz. Reméli. Nagyon.*
- Mhm, hát ez elég.. *Kezdi, miközben a farmer zsebéből előhalássza azt a tipikusan mugli kütyüt, amit azóta nagy becsben tart, hogy lenyúlta attól a szende kis szöszitől - majd a skótkockás öngyújtó rekedten koccanó lángjába tartja a szájába biggyesztett szálat.* gyerekes, már meg ne haragudj. *Mélyen letüdőzi a bűzös füstöt, s néhány másodpercre meg is torpan, hogy kiélvezze, amint átjárja; aztán épp olyan hosszan és lassan ereszti ki a tejszínű ködpamacsokat a torkából.* A helyedben másra költeném. Mennyid van?

~ Sajnálom, hogy így elkésve... ~
Angelus

Lám, lám.
Mily észrevehetetlenül találjuk meg a vérünket magunk körül. Azokat a régi rokoni szálakat, melyek minden kibírtak már, s mindig kötik egymást. S csakugyan. Mintha csak a szél szórná elénk a homokot, úgy bukkannak fel Ők is. Mit is szoktak erre mondani?
Kicsi a világ.
Talán túl kicsi...
Lágyan száll fel a cigarettafüst,melyet a lendülő erős karok sodornak szerte szét. Angelus kezet emelt felé, s persze ezt illően fogadni kell. Erektől duzzadó férfias karja, mely szabad a cigaretta lágy szorításától meglibben, s a csontos, hosszúkás, angol ujjak, megszorítják a másik kezét. S eközben másik keze is már rutinszerűen emelkedik a magasba.
Ó, vajon kibírná, hogy nem szív bele? Csupán egyetlen röpke percre? Feladná ezt valakiért? Egy Angyalért?
Csak azért az Angyalért?
Hiszen aznap úgy hatott rá a szőkén göndörödő csigák illata, mintha csak mérgező füst terjengett volna tüdejében. Mérgező.... Talán az is mérgező volt?
Mérgezőbb, mint bármi más.
Rezzenéstelenül csillognak a mogyoróbarna szemek. Csillognak, mintha csak gyertyák égnének az esti fényben. Mintha csak csillagok ragyognának az éjjelen.
Olyan csillag amely csak néhányuknak van. Csak nekik. A Miroloknak.
És milyen érdekes. Mikor felnézel az égre, minden csillag ugyanolyan. Csak fénylenek, és ragyogásukkal rávilágítanak a hosszan elnyúló tejútra. Ám, nézd csak meg jobban. Van olyan csillag mely fényesebben ég. Ezek ragyognak Tündökölnek, s hamar elhullnak. Ám azok, melyek csak pislákolnak, melyek nem ragyognak oly szépen...talán több ideig megmaradnak.
Vagy mégsem?
Vállvonás.
- Ez az élet, kedves rokon.
S újabb görcsös, somolygás húzódik végig vékony ajkain, mikor ismét felleg száll fel az égbe. Szürke füstfelleg, mely eltűnve bár, de lágyan simít végig a roxmortsi házak oldalán.
Roxmorts...
- Sosem bírtam a birka embereket...A whiskeyre pedig aligha tudnék nemet mondani.
S vékony ajkai ismét somolygásra gördülnek, majd a cigaretta, mely már utolsó pillanatait éli át, ahogyan felparázslik végén a hamu, földre hull és végleg kialszik. Hogy mit jelent ez? Azt, hogy szívesen bedob egykét whiskey, ha kell még többet is, hiszen mikor mondott Ő nemet az alkoholra? S nem tapossa el. Van elég ember, ki eltapossa. Őt is, meg a cigarettát is.
Mint holmi bogarat.
S léptei rokona után irányulnak.
Mint a földre hullott mandzsetta gombot...

[Jó napot.]

//nem történt semmi//
Keef

Kezet nyújtok, s Keef fogadja köszönésemet. A hosszú csontos újak, mint liánok fonódnak bele a kezembe... Kissé kellemetlen a fiú szorítása... olyan fura... Eleresztem hát a kezet, majd véleményezem a kinézetét. Láthatólag nem vette fel, az előző megjegyzésemet és egy egyszerű, kurta mondattal intézi el szavaim. És igen. Bele trafáltam, hogy őt is mennyire érdeklik ezek a kirándulások... és az emberek... Természetesen a meghívásomra, és a whiskeyre nem mondott nemet...
A kocsma felé indultam, lassú kimért léptekkel. Megáltam az ajtó előtt, vissza fordultam. Láttam, hogy a fiú elhajítja a parázsló csikket, majd utánam indul.
Remek. Végre egy kis kikapcsolódás. Nem árt nekem sem... Hiszen az elmúlt hetekben és hónapokban csak a Nagyúr feladatait intéztem... S nem árt néha, a családi kapcsolatokat is ápolgatni. Nem beszélve arról, hogy nem voltam híve annak, hogy egyedül poharazgassak egy kocsmában...
Benyitottam, s határozott léptekkel a pult felé vettem az irányt.

- Jó napot. - köszöntöttem a csapost. - Két lángnyelv whiskeyt.

 Keef minden bizonnyal követett. Miután megkaptam az italokat, az egyik poharat unokaöcsém kezébe nyomtam, majd a pultra ejtettem az italok árát, s az egyik asztalt vettem célba. Lassú, kimért léptekkel közelítettem meg a sarokban lévő asztalkát, mely eléggé eldugott volt. Tökéletesen megfelelt egy családi beszélgetésnek.
Kihúztam a széket, majd leültem a korántsem higiénikusnak titulálható székre. De, mit volt mit tenni. Még mindig a Vadkan volt az egyetlen olyan hely, ahová szívesen betettem a lábamat. Ha a fiatal mardekáros is követte tettemet, akkor hozzá fordultam. Közben elővettem ezüst szivartárcámat, felpattintottam, majd megkínáltam a fiút. Ha vett, én is kiemeltem egyet. Ha nem, akkor... nos egye fene, csak rágyújtottam. De, biztosra vettem, hogy nem fogja visszautasítani. Tüzet adtam neki, majd magam is fogaim közé emeltem a szivart, s rágyújtottam.
Az első füstfelleg, ami felszállt felénk, még zavaros, és alaktalan... keserű felhőként borult asztalunkra. Majd, mikor a második, harmadik... sokadik alkalommal szívtam bele... akkor kezdett formát ölteni a füst... Általában szerettem karikát fújni belőle... furcsa, és mások szerint idegesítő szokás volt. De mit sem törődtem én ezzel... ha ezt szerettem, hát ezt szerettem.
Szivaromat letettem, s belekortyoltam az italba. Kellemes volt. Ahogy az aranyszínű cseppek, szinte egyenként gurultak le a tokomon... kellemesen felmelegített, és megbizsergettek.
Letettem a poharat, s most már minden érzékemmel a srácot figyeltem.

- Szóval, akkor kedves rokon... - nyitottam a beszélgetést. - Mesélj fiú, mi történt veled az elmúlt években. - nem... még csak puhatolództam... még csak az ő léte, és dolgai érdekeltek.

Természetesen, mint éles kések úgy szúrtak, és feszítettek belül az érzések, hogy feltegyem a kérdést, hogy tud e valamit Róla... Hogy tud e valamit a kishúgomról... Letiről...
Érzelmes lettem...
Utáltam érzelmes lenni..
Nem is ment, soha.. csak ha Letiről volt szó... és még régen, nagyon régen Vestáról...
Elhessegettem kósza gondolataimat, s teljesen Keefre figyeltem. Hogy mit is oszt meg majd vélem, régen nem látott unokaöcsém... Vajon kiderül e számomra, hogy mi is zajlik, zajlott a nagy Mirol kúriában, mióta én nem jártam arra.
Hiszen, rendben, hogy néha váltok egy-két levelet Jamessel, és össze is találkozok vele, néhány alkalommal... De persze én sem vagyok nyeretlen kétéves, hogy neki szegezzek olyan kérdéseket, amiket így... kis kerülővel is válaszra bírhatok... Nem, nem akartam én kihasználni a fiút... De, ha már kéznél volt... belevittem egy kis önös érdeket is a dolgokba... illetőleg, majd beleviszek...

[Gabe]



- Miért, te nem unod még őket? Mindig ugyanaz. A boltok sem változnak, maximum jön néhány új tárgy. Na jó a Weasleyék boltja az szép és változatos. De a többi kezdő. És nézd meg ezt a sok diákot. Mind rohannak, hogy a papa, mama által küldött pénzüket elköltsék édességekre, s pár év múlva majd mehetnek zsírleszívásra és egyebekre.
Fejét felemeli, s tekintetét a gyűjtőre villantja, aki természetesen egy lány szebbik felét bámulja.

- Hát így jártál. Miért nem mész vissza értük? Van még időd bőven.
Kérdi, miközben lassan felzárkózik a másik mögé. Fejében egy remek terv kezd kibontakozni, s szája szélén egy gonosz mosoly jelenik meg, majd szinte azonnal tovaszáll. Kezét talárja alatt varázspálcájára ejti, majd mikor a másik felé fordul elengedi, s úgy tesz mintha a zsebébe dugta volna. Bár a mozgolódásból a talár miatt semmi sem látszik, kivéve ha Gabenek röntgenszeme van ami ugye lehetetlen, de sosem lehet tudni.

-Gyerekes? Hmm én sem szólok bele, hogy ilyen vackokkal teszed tönkre a tüdődet, úgyhogy te se gyerekesezd le azt, amit én szeretek. Légy szíves.
Böki ki, miközben figyeli, ahogy a másik bűzös füstpamacsokat ereget a levegőbe. Ugyan nem szereti azt a bűzt, amit a cigaretta áraszt magából, de visszafogja magát. Nem akar balhét egy ilyen szép napon. Utána hónapokig belezhetne állatokat, s pucolhatná az üstökbe beleszáradt bájitalokat a Mirol kölyök házvezető tanárának jóvoltából. Abból meg köszöni nem kér.

- Nos.. Sok…  Legalábbis a fél Zonkót biztos meg tudnám venni, ha akarnám. Vagy el tudnám látni magam egy évre elegendő mindenízű drazséval és csokibékával. Na és mire költenéd a helyemben? Csak nem cigarettára?
Mélykék íriszeit belefúrja a másik lélektükreibe, s továbbra is zsebre dugott kézzel várja a választ. Ha meg nem tetszik, akkor még mindig ott van a terve, ami talán egy kicsit felpörgeti ezt az unalmas délutánt.

[Grif] 
Pardon, a csúszásért.

- Mh, dehogyis nem. Unom őket.
Hümmenti lustán, arra sem véve a fáradtságot, hogy legalább beszéd közben kipöckölje szájából a parázsló koporsószeget.
- De nekem úgy tűnt, hogy az előbb még egész izgatottan forgolódtál. Ne izgulj, nem ciki, ha az ember élvezi a.. hm..
Újabb szippantás a cigaretta füstjéből, s Gabriel mindeközben a világ legtermészetesebb módján legelteti a szemét az utcán lézengő fiúk, lányok, varázslók és boszorkányok ruháiról csüngő figyegőkön, vagy épp a koránt sem feneketlen zsebekből előkandikáló nagyobbacska apróságokon. Jah, hogy elkezdett egy mondatot? Mintha kissé szórakozott volna ma, noha ez nem igazán jellemző rá. Azonban tekintve, hogy Griffinnek jó eséllyel lövése sincs róla, milyen ember is ő valójában és mi áll szokásában és mi nem, nyugodt lélekkel napirendre tér a bosszantó kis intermezzo fölött és unottan pöffenő füstpamacsokat beszélve fejezi be a megkezdett gondolatmenetet.
- shoppingolást. Khm-khm. Tényleg nem gáz, a te dolgod. Mit érdekel, hogy mit gondolnak a többiek? Vagy hogy mit gondolok én, hisz csak egy rohadt mardekáros vagyok, hmm?
Na igen, úgy tűnik, kezd kissé idegesítővé válni ezzel a gyp-seknek tartogatott, megnyugtató stílussal, amin az emberek zöme érthetetlen okokból kifolyólag sebesebben húzza fel magát, mint Donkie a búgócsigáját. Talán vissza kéne venni egy kicsit, nehogy már azonnal a torkának essenek! Ugyanakkor a mondat utolsó felét leplezetlen gúnnyal ejtette ki. Elégedetlen volna a házával? Esetleg a Griffin részéről feléje érződő előítéletekre célozna aljas egyenességgel?
Hát ezt sosem fogjuk megtudni, mivel a griffendéles tag adott egy tippet, amiről talán ő maga is tudja, mennyire használhatatlan.
- A'h, annyira nem érdekel ez az egész, hogy futkorásszak az erszényem után, kösz.
Látszólag mit sem sejtve andalog az utcán, mily' romantikus! Egy griffendéles kölyök társaságában, aki szemmel láthatólag képtelen mihez kezdeni a temérdek szabadidejével és a pénzével. Hát ez a jótét lélek ezer örömmel a segítségére siet, mint valami szerencsétlenek védelmezője, akiben csak hinni kell! Az a kulcs!
Természetesen semmi sem tűnik fel neki a pálcavakarásból, mert miért is tűnne? Nem párbajozni, hanem szórakozni jött a faluba.
- Először is.. ez nem vacak, hanem cigaretta, és hidd el, addig jó, míg ezzel nyüstölöm a tüdőm, máskülönben igen nyűgös lennék. Másodszor pedig.. áruld már el, kérlek, mi a poén abban, ha szargombócokkal hajigálsz valakit? Nem emlékeztet ez egy kicsit a majmok társas viselkedésére?
Ezzel úgy érzi, pontot is tett a dohányzós téma végére, s ami azt illeti, Grif még egy elégedett mosolyt is kiérdemel a mellette sétáló sráctól - nem cigizik? Remek! Úgysincs nála több szál, legalább nem nézik ki a szájából az utolsót, amiből ezúttal is kellemesen mélyet szippant, s lent is tartja jó ideig.
- Szóval a fél Zonkót, hm? - Mintha meg sem hallotta volna a burkoltnak épp nem nevezhető sértést, derűs, közvetlen mosollyal ereszti ki a tejfehér pamacsokat. - Ami engem illet, ezer, hogy Weasley-éknél keresném a magamnak való cuccot. Ki tudja? Talán kifejlesztettek már végre valami olyan dohányt, amitől az ember képes mások hangját utánozni. Igen hasznos lenne.
Viccel üti el a gúnyt, igen. Hogy miért? Maradjon az ő dolga. Nem áll szándékában végig Griffin előtt haladni, elvégre beszélgethetnékje van, nem pedig "Kövess, kutya!" hangulata.
- Amúgy nem piszkálódásból, de az előbb még az édesség után kajtatókat is megszóltad, öregem.
Pimasz, ám cinkosan barátságos félmosollyal biccent fejével a kijelölt irányba, amerre a lángvörös hajú ikrek boltja található.
- Akkor talán nézzünk be Weasley-ékhez. Aztán ha út közben meglátsz valamit, csak rajta, ne is foglalkozz velem, úgyis csak a szemem legeltetem jobbára.

~ Christine ~

Milyen szép tavaszi délután van! Ezt sok Roxforti diák ki is használja. Biztos megint roxmortsi délután van. Az én időmben is volt ilyen. Mindig a Három Seprűben loptuk a napot.
Robin engedelmesen ballag mellettem, szinte vezet, annyira bele vagyok feledkezve a gondolataimba. Gyakran van, hogy amikor sétálunk Robin vezet, és olyankor általában valami tápboltban, parkban, vagy egy háznál kötünk ki, amiről fogalmam sincs hogy hol van.  Hirtelen Robin megállt, és elkezdte szaglászni a földet. Enyhén megrántotta a nyakával a pórázt, jelezve, hogy ő már pedig arra szeretne menni.
- Gyere! ? mondtam neki, majd megrántottam a pórázt, mire ő szomorúan követett. Valami nagyon érdekelhette, de hogy mi, azt akkor még nem tudtam. Csak pár métert haladhattunk, amikor hirtelen kitépte a kezemből a pórázt ? ami nem is volt olyan nehéz ? tekintve h épp hogy csak ki nem esett a kezemből. Megbíztam Robinban, annyira, hogy higgyem, nem fog ilyet tenni.  De most düh helyett páni félelemfogott el. Mi van, ha valaki nem látja a nyakörvet és a pórázt, és farkasnak hiszi? Utána eredtem. Robin elég előnyt szerzet ahhoz, hogy már csak suhanó szürkés farkát lássam, de vagyok annyira ki sportolt, hogy utolérjem. Utolértem, és rájöttem h miért futott ennyire. Ez lett volna az a szag, ami ennyire felkeltette az érdeklődését? Egy lány felé vette az irányt. Csak el ne tarolja? De miért? Ha egy szuka lenne, még megérteném de ezt...

~Jack~

Szép napsütéses délutánunk van. De ez engem egy csöppet sem érdekel. Mint ahogy az sem, hogy egész nap Roxmortsban lehetünk. Mit érdekel engem egy falu? És miért kellene azt csinálnom, amit mondanak? Szabad lélek vagyok, nem parancsol nekem senki.
Most is csak azért jöttem ki, hogy ne kelljen a pöttöm kis elsősök meg másodikosok hisztijét hallgatni, hogy jaj, ők miért nem mehetnek ki Roxmortsba, és jaj, hogy ők mennyire szeretnének, és mennyi mindent tudnának ott csinálni?
Blöáá. Utálom a hisztit. És nem tudom elviselni. Olyankor robbanok, amit, jelentem, még soha senki nem úszott meg ép bőrrel. Ezért inkább, hogy elejét vegyem a kellemetlenségeknek, fogtam magam, és egy rövidke készülődés után Roxmorts felé vettem az irányt. Most épp a főutca poros aszfaltját taposom igen egykedvűen. És unott arccal. Így lépkedek szépen-lassacskán. A boltokat egyetlen pillantásra sem méltatom.
Hirtelen valami csaholáshoz hasonlító hang üti meg a fülemet. Felnézek, és egy hatalmas, megtermett farkast látok magam előtt? Farkas?? És utána egy férfi szalad nagy sebességgel? Mi van itt??
Mikor közelebb érnek, látom meg, hogy az állat egy kutya, és pontosan engem vett célba. Micsodaa??? A sokktól mozdulni sem bírtam, és egy perc múlva már tőlem alig egy méterre volt a hatalmas állat.
Ösztönreakcióként kaptam elő a pálcámat, és kiáltottam el magam: Protego! A pajzsbűbáj hatásos volt, a kutya mintha egy falnak ütközött volna, úgy csapódott vissza. Mikor a gazdája is odaért, tettem felé egy lépést, és lenéző modorral szóltam hozzá:
-Mégis mit képzel, hogy egy ilyen dögöt szabadon enged egy emberekkel teli utcán? Akár meg is sérülhettem volna. És akkor nagy bajban lenne, kedves uram?
Szúrós tekintettel meredek az előttem álló férfire. Lerí rólam, hogy nem vagyok épp rózsás hangulatomban, és hogy nem érdemes újat húzni velem.

Rohantam, ahogy bírtam, de az volt a baj, hogy Robin is ugyan ezt tette. Láttam a lányon, hogy eléggé meglepődik, de gyorsan reagált: egy pillanat alatt húzta elő a pálcáját, és a pajzsbűbájomnak köszönhetően Robin, akár egy gumilabda pattant vissza. Robin földet érve fájdalmasan nyüszített, én pedig közben odaértem a lányhoz. Lihegtem egy kicsit de inkább az idegességtől, mint a futástól.
Dög? Még hogy én engedtem szabadon? Ha én engedtem volna szabadon, miért futottam volna utána, mint egy őrült? De különben is, mit az ördöngös ménkűt akart Robin ettől a lánytól? Aztán megláttam, a lány válla felett a választ. Nem hozzá futott. Egy kóbor macska. Jellemző.
- De amint látom nem esett baja. - majd leguggoltam Robinhoz, aki fájdalmasan nyüszített miközben felém nyújtotta jobb lábát.  Szakavatott mozdulattal fogtam meg, miközben megállapítottam: Robin akkora erővel csapódott a földnek, hogy eltört a lába.
- Különben pedig, nem engedtem szabadon. - Óvatosan egybe illesztettem a két csontot, majd előhúztam a pálcám, és összeforrasztottam a csontot egy bűbájjal. - Kitépte a kezemből a pórázt. - felálltam, miközben éreztem, hogy a kutya hozzám simul. - És különben sem ön volt a célpont. - Mutattam a lány háta mögé, a macskára.

~Jack~

Továbbra is lenéző tekintettel nézek a kutya mellet álló férfira, és csöppet sem hat meg, ahogyan meggyógyítja kedvencét. Miért kellene? Elvégre én nagyobb áldozat voltam, mint az a rusnya dög. Engem mégsem pátyolgat senki. Pedig egy tündi-bündi kislányka vagyok, akit egyszerűen nem lehet nem szeretni?
Na jó, ezt tényleg nem gondoltam komolyan. Ez még a legerősebb túlzással sem állítható rólam. Egy undok, számító némber vagyok, akit könnyebb (és egyszerűbb) megutálni, mint elviselni. Az meg, hogy valakivel mélyebb, esetleg a barátsághoz közelítő kapcsolatot létesítsek, szinte teljességgel lehetetlen.
-Engem nem érdekel, hogy maga engedte-e szabadon vagy sem, csak az, hogy megtámadott. És nem számít, hogy nem esett bajom. Csak az, hogy akár meg is halhattam volna, ha a hülye kutyája mondjuk széttép.
Ez lehet, hogy egy kicsit túlzás, de hát akkor is! Mit képzel, hogy rám küldi a kutyáját, és még neki áll feljebb. Ezt a pofátlanságot.
-Ha meg nem tudja kordában tartani az ebet, nem elég jó, hogy az öné legyen. Közveszélyes. És nem tesz ellene semmit
Hátrapillantok, amikor abba az irányba mutat. Kissé meglepődöm, amikor meglátom a macskát, de felhúzott szemöldökömet nem látta meg Jack, mivel azon nyomban ideges lettem
-Mit képzel maga? Úgy beszél rólam, mint holmi céltábláról, amibe 300 évvel ezelőtt nyilakat hajigáltak a telepesek. Tudja meg, kedves uram, hogy én nem vagyok hasonlítható semmiféle tárgyhoz. És hogy ezerszer többet érek a maga kutyájánál. Meg gyanítom, hogy önnél is
Ennél a mondatnál végigmértem a velem szemben álló férfit, és fintorgó arcot vágtam hozzá, hogy nyomatékosítsam mondatomat.