Zonkó Csodabazára

Lucas Conolly részére
Ez a helyzet egyre szórakoztatóbbá válik. Kedvem lenne hozni egy kényelmes széket, ahol egy üdítővel és popcornnal nézhetném végig, ahogy ez a srác egyre idegesebb lesz. Egyszer voltam életemben olyan helyen, amit a muglik mozinak neveznek, de ez az előadás, ami előttem zajlik sokkal érdekesebb annál, amit ott láttam. Erre jegyeket kellene árulni, bár így is teltház van. Még szerencse, hogy így alakultak a dolgok. Most már nem zavar a tömeg sőt ellenkezőleg, mivel ők a közönség.
Mikor az amerikai filmipart említi elmosolyodok.
- Ugyan már. Köszönöm a bókot, de én nem színészkedek. Itt az egyetlen, aki megjátssza magát az, te vagy. Szerintem már ma el kellene indulnod, és jelentkezned valamelyik filmes cégnél. Vagy esetleg egy színházba – Adom neki a jobbnál jobb tippeket, bár kétlem, hogy el tudna helyezkedni abban a szakmában.
- Ez neked a bocsánatkérés? Ezek csak üres szavak, amik elhagyják a szádat. Akár azt is mondhatnád, hogy milyen ma az időjárás, mert egyáltalán nem vagy meggyőző. Neked annyira mindegy, hogy a többi emberrel mi van, ugye? Csak magaddal törődsz – Vonom le a következtetést – De tudod mit? Nem is várok tőled semmit, mivel látom, hogy nem vagy képes se őszinteségre, se együttérzésre és méginkább sajnálatra. Majd ha hazamész nézd meg a szótárban mit jelentenek ezek a szavak – Ezt körülbelül úgy mondtam, mintha egy óvodással beszélnék, aki még semmi nem tud az életről. Leereszkedő hangnemben beszéltem hozzá, hiszen én vagyok a szent, aki példamutató életével hozzájárul a társadalom építéséhez, ő pedig a gonosz, sötét lelkű bűnös, aki nem akarja beismeri a hibáját. Legalábbis ezt a forgatókönyvet állítottam fel.
Felnevezet. Hátrébb léptem egy lépést, mivel többet a tömeg miatt nem tudtam és elkerekedett szemekkel néztem rá. Körülbelül olyan lehetek, mint aki éppen egy közveszélyes őrültre néz.
- Úgy látom neked nem csak sajnálatra van szükséged, hanem valamilyen kezelésre. Van itt orvos a közelben? – Nézek körül gyorsan, majd újra a beszélgetőpartnerem felé fordulok – Én kérek bocsánatot. Nem hittem volna, hogy te ilyen súlyos szellemi betegségben szenvedsz. Tudod ok nélkül ilyen harsányan felnevetni az ép elméjű emberek nem szoktak. Akkor már értem miért beszélsz félre. Merlinre! Olyan szörnyen érzem magam. Neked valami sürgős segítségre van szükséged. Egy percig se aggódj! Majd keresünk valami segítséget – Igen, most már tényleg úgy viselkedek vele, mintha valami elmegyógyintézetből szabadult volna.
- Szegény már azt se tudja hol van. Állandóan előadásról, meg filmekről meg ilyesmiről beszél – Súgom az egyik mellettem állónak, de úgy hogy ezt a srác is hallja.
- Nem, én nem szoktam boltokban párbajozni, de ne aggódj majd a kórházban elbeszélgetnek veled erről azok a kedves fehér ruhás nénin, akiket nővéreknek neveznek. Csak nyugodj meg szépen, és megkeressük a legközelebbi kórházat – Mondom neki lassan, mosolyogva és jól artikulálva.
Aztán jön azzal, hogy szavaljak verset, ódát vagy szonettet. Erre az arcom komoly lett.
- Ez a hely lenni bolt – Lassan, szavanként jól kihangsúlyozva mondom neki a szavakat – A boltban az emberek vásárolnak nem énekelnek, tehát ha megbocsátasz most nem énekelnék neked semmit – Válaszolok kedvesen, ami természetesen csak a gúny álcája.
A griffendéles- mardekáros témánál az elégedett mosoly ismét megjelenik az arcomon.
- Igen, vannak békéért küzdő diákok. Van is itt egy ebben a boltban: én. Aki ismer tudja, hogy az egyik legjobb barátom griffendéles. Csak, mert engem nem érdekelnek a házak közötti ellentétek nem úgy, mint egyeseket, akiknek talán pont az a szándékuk, hogy a rivalizálást fenntartsák – Az egyeseknél egy jelentőségteles pillantást vetek rá. Ez pedig tényleg igaz volt, legalábbis az a része, hogy az egyik legjobb barátom az ő házába jár. Igaz, hogy Barbival a Roxfort előttről ismerjük egymást, amikor még nem voltunk házakba beosztva, de ez a tény akkor is azt a tényt erősíti, hogy ebben a veszekedésben én vagyok a jó, ő pedig a rossz. Viszont ennyi nekem még nem volt elég. Itt az ideje, hogy a „közönség” megkapja a megérdemelt finálét.
A gúnyos mosolyt letörlöm az arcomról, majd a fiú felé nyújtom a bal kezemet.
- Tudod mit? Hajlandó vagyok megbocsátani. Hiszen a béke a legfontosabb nem igaz? – A hirtelen hangnemváltás talán kissé megzavart mindenkit, de pont ez volt a célom. Most már csak az a kérdés, hogy mit reagál erre az ismeretlen nevű, griffendéles srác. Itt az ideje, hogy véget vessek ennek. Ráadásul, mivel én javasoltam először a békét, ezért engem könyvelnek el a nemes lelkű mardekárosnak, aki hajlandó megbocsátani egy bűnös griffendéles hibáit és sértéseit. Bárhogy is lesz, nem kétséges, hogy én győzök.

[Zephyr Devaux számára]
Egyetlen mondata volt, ami valóban eljutott a tudatomnak abba a zugába, ahol fel is dolgozom az elhangzott szavakat: "Csak magaddal törődsz!". Összerezzentem, homlokráncolva néztem, ahogy dőltek belőle az egyre hangosabb és gúnyosabb szavak, és a kijelentése az önzőségemről lassan elfojtotta bennem a dühöt iránta. Figyelmesen hallgattam, és egyre inkább az lett az érzésem, hogy valami bántja, vagy valami olyasmi történt vele, amit képtelen feldolgozni.
De igaza volt. Nem foglalkoztam épp mással, vele sem, viszont ezt akkor a világért sem vallottam volna be senkinek, pláne nem egy ilyen stílusú alaknak. Persze komolyan eszembe sem jutott, hogy odasétáljak hozzá, és barátian vállon veregessem, mert valószínűleg azt is véres orvtámadásnak állította volna be... Na meg nem is szívesen értem volna hozzá egy ilyen szenvedő kis kígyóhoz, ami mindenbe belemar.
Figyelmesen végighallgattam a mondandóját, fél szemmel a környezetünket figyeltem, és láttam, hogy a bolt tulaja lassan közeledik a tömegen keresztül, hogy megnézze, mi készül, és talán hogy kitessékeljen minket, de a mardekáros fiú a helyzet gyors megoldásaként "nagylelkűen" kezet nyújtott. Ha ezt visszautasítottam volna, nos, annál jobb lehetőséget nem is adhattam volna a griffendélesek mocskolására. Ennek ellenére nem fogadtam el azonnal a békejobbot. Üres tekintettel, száguldozó gondolatokkal néztem a srác szemébe, aki kaján vigyorral az arcán, önelégülten hitte, hogy ő a nap hőse, amiért mártírként felajánlja a békét. Valószínűleg nem is gondolt bele, hogy ez a legtöbb ember számára ha szórakoztató is, de valójában nevetséges és aljas dolog, és láttam azt is, hogy a környezetünk várakozóan figyel minket, mint holmi sporteseményen, ide-oda kapkodják a fejüket.
- Szóval te vagy a grifendél-mardekár kapcsolatok ápolója, mi? - néztem összefont karokkal, lehiggadva, majd a kezére siklott a tekintetem. - Jobban is megerőltethetnéd magad, ha valóban fontos neked a megbocsájtás. - Hirtelen elkaptam a kezét, és összezártam az enyémmel. Nagyon ügyeltem rá, hogy véletlenül se szorítsam meg... nagyon. Magam felé húztam, csak egész kicsit, megráztam a kezét, és egyenesen a szemébe néztem. - Végül is nem épp kedves dolog fél órán keresztül mocskolódni, nem? Persze... - majd elhúztam a kezem - biztosan te tudod jobban. Én csak egy vak griffendéles vagyok, aki nem ismeri az együttérzés fogalmát, te viszont minden nemes érzéssel el vagy látva. Habár remélem nem sértődsz meg, ha azt mondom, ilyen hirtelen hangulatingadozások esetén mehetnénk együtt azokhoz a fehér ruhás nénikhez, ahogy fogalmaztál, habár én egyszerűen csak nővéreknek szoktam őket hívni, de így igazad van: valóban bensőségesebb a megfogalmazás, mindenképpen kedvesebb.
Egyre nagyobb volt az összegyűlt emberek közt a hőség, és egyre kellemetlenebbül éreztem magam fizikailag. Fekete pólóm lassan teljesen a hátamra tapadt, a karomon égett a bőr a napfénytől, és semmi másra nem vágytam már, csak egy hűs üdítőre és valami árnyas helyre. Az sem izgatott különösebben, hogy esetleg elveszítem a szópárbajt. Be kellett vallanom, hogy a srác nyelve fel volt vágva rendesen, és azt nem igazán értettem, hogy hogy lehet egy griffendéles a legjobb barátja, de ezt inkább nem hangoztattam. Sajgott a fejem, bal kezem ujjaival masszíroztam a halántékomat.
- Most, hogy a helyzet megoldódni látszott, ha nem probléma, és te is végeztél az oktatásommal, én mennék a dolgomra, ahová azelőtt indultam, hogy a borzalmas baleset megtörtént.
Egy gyors mosoly, amibe minden megvetést beleadtam, és már fordultam is kifelé a rengeteg emberen át. Nagyon nem volt hangulatom tovább fecsérelni a drága időmet egy mardekáros villásnyelvűre...

Lucas Conolly részére
Ha valaki betér Zonkó Csodabazárjába az valószínűleg jó hangulatra, vidámságra és nagy tömegre számít. Ezen a forró júniusi napon, viszont ebből  a három jellemzőből csak a tömeg volt meg, akik szinte mind a bolt közepére figyeltek, ahol egy „veleéig romlott” griffendéles és egy „talpig becsületes” mardekáros veszekedése zajlott, amire természetesen vevő volt a nép.  Ha tudtam volna, hogy ez lesz, elkezdtem volna előtte jegyeket árusítani., ha már ennyire figyelemmel akarják kísérni mi lesz ennek a kis találkozásnak a vége.
Erre én magam is kíváncsi voltam.  Mikor nagylelkűen kezet nyújtottam neki, nem tudtam, hogy fog reagálni.  Pár lehetőség lepörgött az agyamban, de mivel nem ismerem olyan régen, nem tudtam pontosan megjósolni, hogy vajon elfogadja a békét vagy továbbra is próbál meggyőzni az igazáról, amivel addig próbálkozhat, amíg mindketten meg nem őszülünk.
Eleinte csak üres tekintettel meredt rám. Nem akartam megzavarni azt a pár agysejtjét a koncentrálásban, ezért bár nagy volt a kísértés, nem szóltam hozzá, hanem vártam, hogy végre ő nyissa ki a száját.  Ez pár másodperc múlva meg is történt.
- Egy szóval se mondtam, hogy én fogom megteremteni a békét a két ház között csak annyit, hogy legalább próbálkozok… egyesekkel ellentétben – Ez után akartam fogni magam, és drámaian kisétálni a boltból, de a griffendéles hirtelen megragadta jobb kezemet, amit már hosszú ideje tartottam a levegőben. Itt jöttem rá, hogy kicsit félreismertem, hiszen meg voltam győződve róla, hogy kihasználja az alkalmat, és teljes erejéből megszorítja, de úgy látszik egy kis idő után ő is tanul.
- Nem fél óra volt csak tizenkét és fél perc, de ne aggódj, a mai világban nincs szükség időérzékre csak karórára – Emeltem fel egy pillanatra a bal kezemet, amin ott virított az ezüstös tárgy.
Igazából nem tudtam mennyi ideje foglalkozok vele, de véletlenül se akartam neki igazat adni. Mellesleg a fél óra, azért mégis csak kicsit túlzás volt.
- Estig beszélhetnénk róla mi a kedves dolog és mi nem, szóval ne most kezdjük el.  Amúgy csak őszinte voltam. De igazad van, csak menjünk el a problémák mellett csendben, és közben figyeljük, ahogy tönkremegy a világ – Zsebre tettem mindkét kezemet, majd eltűntettem a vigyort az arcomról, és szenvtelenül néztem rá, miközben ő a hirtelen hangulatváltozásokat és a fehér ruhás néniket emlegette.
Sóhajtottam egyet, megráztam a fejemet, majd újra végignéztem az egybegyűlteken jelentőségteljes pillantást vetve rájuk. A tömegben közben megpillantottam az üzlet vezetőjét, így jobbnak láttam, ha tényleg rövidre zárjuk ezt a kis eszmecserét. Bár igazán hálás lehetne a kis ingyen műsorért, ami egy kis színt visz ebbe a meleg, nyár eleji napba.
- Persze, hogy nem. Menj csak nyugodtan! Csak nézz az orrod elé – Adtam neki az utolsó hasznos tanácsot, mielőtt elsétált volna, majd ismét a közönség felé fordultam – Úgy látszik az irányérzékén is csiszolni kell még egy kicsit. Pont az ellenkező irányba megy, mint amerre eredetileg készült – Jegyeztem meg enyhe gúnnyal, majd a boltvezetőhöz fordultam.
- Ne aggódjon, legközelebb már biztos kétszer is meggondolja, hol akar rendet bontani.  Nem kell megköszönni – Mosolyogtam rá kedvesen, majd a választ meg se várva célirányosan a kijárat felé fordultam, és elindultam előre. És minő furcsa véletlen mindenki, aki előttem állt, pánikszerűen ment arrébb az útból. Bár még egyszer már nem valószínű, hogy eljátszanám ugyanezt, mert már nem vágyok másra csak, hogy végre kimehessek erről a büdös, meleg helyről, ahol már így is több időt töltöttem, mint amennyit terveztem. A kifelé vezető út során csatlakozott hozzám a két elveszett bárány, akikkel eredetileg érkeztem, így már semmi nem volt, ami miatt ebben az üzletben maradtam volna.
Mi is lehetne jobb dolog, mint egy jó meleg nyári napon egy kis üzletben tartózkodni több száz ember társaságában, akik mellett alig lehet elférni? A válasz egyszerű: a világon minden. Az ilyen napokon nyugtat meg az a tudat, hogy vannak olyan emberek, akiknek még ennél is jobban el tudom rontani a napját...

Köszönöm szépen a játékot!