Skyfall

[Tűnjetek innen! Adjatok helyet, adjatok helyet!!]

skyfall

Drága Caleböm!
   Írásom olvashatatlan, hiszen úgy remeg a kezem, hogy megállítani sem tudom. Nem számít, ezt a levelet soha, senki nem fogja többé elolvasni, hacsak valaki ki nem fog ásni a neked ásott gödrömből. te sem olvashatod már el, hiszen ha elolvashatnád, nem írnám meg. Voltaképp értelmetlen ez a levél, egy halottnak nem küldünk levelet. De te nem vagy egy halott. Bármilyen formádban is vagy most, nekem te voltál az egyetlen, igaz, hű barátom 18 évem során. Megismerkedésünk története vicces, de most, könnyes arccal, csupán a keserű, zord nevetés tud csak elfogni. Nem volt elég, hogy elvesztettem a családomat, te helyettesítettél mindenkit, aki nekem számított, akit szerettem, de most már téged is elvett a sors. Miért? Nem tudom.
   Nem sajnállak Caleb. Te kikerültél a mostani mocskos világból, társadalomból és háborúból, de milyen áron? Meggyaláztak, és már csak emlékedet őrző testedet sem tisztelték meg azzal, hogy nem égetik porig. Hősként haltál meg háborúban, még ha te vagy más, nem is volt tisztában. Számomra hős voltál. Kiálltad a háború koszos sarát, és mocskát, egészen a mai napig. Mellettem voltál, és mindenféle különbség, taszító tényező hidegen hagyott, akkor is barátként szerettél engem. Azaz éjszaka... Tudd meg, hogy nem bántam meg! Bármennyire is bűnös volt mindkettőnk számára azaz este, én mégsem sajnálom, mert tudom, hogy nem mi voltunk a hibásak, és ennek meg kellett történnie, mint barátok között. Sosem felejtem el azt az éjt, sem azokat, amiket még együtt töltöttünk. Nappalok, éjszakát, hajnalok, és alkonyatok. Minden percünk értékes volt. Sosem mondtad ki, de tudtom, hogy szerettél, én is szerettelek. Te vagy az én lelki társam, az én jobb kezem, a másik felem. Nem mindnekinek adatik meg ekkora kincs, s lám, nekem is csak egy rövid időre adatott meg, mert el kellett, hogy menjél. Remélem nem volt hiába halálod, és sikerül megbosszulnom valamely úton-módon. Lehet nem most, de egyszer biztosan...

  A levelem rohadt maradványai most is pihennek abban a gödörben, amit már oly' rég betemettek. Feketévé égett csontokon nyugszanak. A maradék húst férgek zabálják le róla, visszatért oda, ahonnan jött, eggyé vált a természettel, és kiszállt az emberek világából. Hősként kivonult a színről... és függöny.

  A színházteremben kigyúlnak a fények. A tragikus drámának a főhős halálával vége, de a színházban nem tapsolnak... Az egyetlen néző csendben ül, és nyugodt arccal figyeli a vérvörös bársonyfüggönyt, mosolyog is talán. Igen, nagyon halványan, de mosolyog. Miért ülhet ott? Hiszen vége az előadásnak. Vége a történetnek. Vége mindennek. Egyszerűen... vége.
   A bársonyfüggönyt mintha meglebbentené a szellő, megrezdül. Elindul, ugyanúgy, mint ahogy az előadás elején. Mi ez? Repeta? A meghajlás amúgy is elmaradt. Lehet azért nyílik a vörös táj?
    De hiszen a főhős áll ott! A színpadon. De hiszen ő meghalt, így volt megírva a dráma! Mégis miért áll úgy, mint egy szobor? Csak nézi a nézőközönséget. Nem csinál semmit, csak áll és néz. Ennek így nincs értelme... Hiszen ő meghalt a mű végén... neki nem kéne ott állnia! Ebben nincs semmi ráció. Az egyetlen néző már mosoly nélkül feláll, de még most sem tapsol. Csak nézi a színpadon álló alakot, mire hosszas szünet után az megszólal. Alig akarja kimondani a szót. Érezni, hogy hezitál, de csak kimondja egy hosszabb sóhaj után.
   - Elárultál. -
   Minden fény kialszik.

    -   Tűnjetek innen! Adjatok helyet, adjatok helyet!!   - kiáltozom az előttem tornyosuló tömegnek. Látásom homályossá válik, a szédülés kerülget, úgy esdeklek előre, mintha részeg lennék. Érzem, hogy alig kapok vért... -   Segítsetek!    - kiáltom, és ránézek a felismerhetetlen álarcosokra.
    Hallok... hallok egy fiút, aki elém áll, és megragadja a két vállamat, és feljebb húz rogyasztott állapotomból.
    -    Ne, te bolond!   - mordulok rá, és nem is nézek rá, hanem a válla felett nézem halott barátom hűlt helyét. -   A FIÚT ÁLLÍTSÁTOK MEG!   - ordítom gyötrelmesen. Kezemmel a fiú mögé mutatok. Egy pillanatig mindenki arra néz, de csak rövid időre...
    -   De a színdarab...   - suttogom elhalóan.
    Nem érzem... nem érzem a földet. Mintha kihúzták volna alólam. Hallom a kiáltozásokat, hallom a jajveszékelést, a prefektus kiáltozását, de már nem látok semmit. A homály eltűnt, a kép szétcsúszott előttem, és elsötétült minden. Érzem, ahogy valami hangos koppanást fájdalmat vált ki. Nekem fáj. De, hogy hol, az már nem tudom...

[hazugságok.]

hazugságok.

   Kábán baktatok visszafelé, valamerre arra, ahol Barbit hagytam utoljára, még éjfél előtt. Tekintetem a tömeget pásztázza, lassan mozgok, s türelmesen tolok arrébb mindenkit, aki utamba kerül, mintha minden belassult volna kicsit. Ujjaim végigfuttatom alsó ajkamon, s egy váratlan, őszinte, s reflexszerű vigyor ül ki arcomra. Mint aki a pillanatban ragadt, pedig az éjféli csók pár perce lepergett, s zavartan hagytuk ott egymást Mikával.
   Bűnösnek kéne éreznem magam, de ez valahogy nem megy. Tudom, hogy így is elég sok bűn taszigál a vég felé, de nem foglalkozok vele. Most nem, inkább elhessegetem, s a pillanatnak élek, élvezek mindent. Hisz imádom a bálakat, a felhajtást, a dísztalárt, ez az egész nekem szól, hát had éljem meg minden percét, akár Barbival, akár nélküle. Egyébként is, senki nem mondta, hogy ő ne érvényesítse az éjféli csók adta kötelezettségeket.
   Egy vörös hajú csaj frontálisan nekem ütközik, s félő, hogy eltipor, hatalmas csülkeivel képes is lenne rá, de inkább finoman meglököm, hogy vegye a célzást, majd miután elégedetten lélegzek fel szabadulásomnak hála, felnézek, s tekintetem megállapodik egy arcon. Sötét maszk rejti, de a szemek… egyből megragadnak szemei, jellegzetes testtartása, mozgása, arckifejezése, haja. Ledermedek, nem tudok megmozdulni.
   Életre keltek a holtak.
   Ez nem lehet. Nem lehet itt, hiszen ő halott. Nem, biztosan nem ő az, ne nézzem már ilyen feltűnően, nem kéne ezt csinálnom! Úgy érzem, mintha a múltba rángatnának vissza valami aprócska lyukon keresztül, s az egész persze roppant fájdalmas procedúra emberméretű tagjaimnak.
   Közelebb lépek, egyetlen lépést teszek felé. Minden olyan, mintha megállt volna az idő, és most egyszerre visszatértem volna az életbe, mindenki feléled, a hangzavar felerősödik, s a tömeg magával sodor, ha hagyom. Elnyel mindkettőnket a nagyterem népe, s próbálok egyhelyben maradni, látnom kell, legalább egy percre, csak, hogy biztosan tudjam!
   Valaki a hátam mögött sikítani, ordibálni kezd. Biztos valamelyik picsának ráléptek az estélyijére, nem foglalkozok vele, inkább lábujjhegyre állok, hátha ki tudom venni a távozó fiú alakját, de nem tudom megkülönböztetni mágust a mágustól, reménytelen próbálkozás.
   Közben mögöttem tovább ordibálnak, valami fiút akar megállítani, de…
   A rohadt életbe.
   Barbi. Hát persze. Biztosan ő is látta.
   Megfordulok, és erőszakosan mászni kezdek a tömegen keresztül, mindenkit félrelökök, aki az utamba kerül, nem érdekel, kit tiporok el, mellette kell lennem. Meg kell értetnem vele, hogy csak képzelgett.
   Hiszen ez nem lehet valóságos. Csak képzeletünk játszik kegyetlen, szívtépő játékot mindkettőnkkel. Beképzeljük, mert hiányzik. A gyász teszi, ennyi az egész.
   Mert meghalt.


   A hűvös kőfalnak dőlve nézem arcát. Egy lépcsőfokkal feljebb ülök, térdeim felhúzva, kezeim keresztülvetve rajtuk görnyedek félig előre, s békés arckifejezését figyelem, már vagy fél órája. Azóta, amióta megtaláltam ájultan, Harington mocskos kezei közt. Nem vittem a gyengélkedőre, az nem alkalmas hely, ott túl sokan vannak, túl sok fül, s kevés titok. Meg csak elájult, ezért nem rohanok rögvest segítségért. Senki sem halt még bele egy kis érzelmi sokkba.
   Hátradőlök, kezeim ernyedten hanyatlanak mellém, s ujjaim automatikusan lelógó fürtjeibe akadnak, s csavargatni kezdik a selymes hajszálakat. Fogalmam sincs, mit mondok majd neki, ha felkel, nem tudom, mégis hogyan fog viselkedni, kiszámíthatatlan. Megemlíthetem egyáltalán neki Calebet? Csak még jobban kiakadna, nem.
   Miről is beszélek egyébként?
   Hiszen az a srác nem Caleb volt!
   Nem lehetett, Caleb halott. Meghalt, kész vége.
   El kell fogadni, bármennyire fáj is ez az egész, különben sosem fogunk megszabadulni tőle.

[Elárultál.]

skyfall

  Felgyúlnak a fények.
    Egy színházban vagyok, a színpadon. A közönség székei üresek, a negyedik és az ötödik sor között egy ember áll, és néz valamit a színpadon. Nem rám néz, hanem mintha mögém nézne. Megfordulok és Calebbel találom szembe magamat. Pár percig nem mozdulok, nem beszélek, csak nézem őt.
    - Elárultál. -
    Ezt mondta a tánc után. Egy olyan öt perce, a parkett közepén, ahol egy halotti csók után látomásként oly' gyorsan tűnt el, ahogy megjelent. Lehet tényleg csak látomás volt...?
   Nem sírok, nem fog el semmiféle görcs, meglepően jól érzem magamat. Nem is jól, de rosszul sem. Nyugodt vagyok. Úgy érzem, mintha beletörődtem volna valamibe, és már csak egy kérdés áll nyitva előttem.
   Csendben nézem Caleböt, de ő nem néz rám, hanem a férfit bámulja. Várok egy kicsit, és felteszem az utolsó kérdésemet.
    - Miért? -
   Végre rám néz. Az algazöld szemek belefúródnak saját lélektükreimbe. Nem látok bennük se dühöt, se csalódottságot, végképp nem gonoszságot. Semmiféle érzelem nem tükröződik arcán.
    -   Neked tényleg semmit sem jelentett az este?   - mondja nyugodtan, szinte hangsúly nélkül. -    Azt hittem az alkohol csak eszköz volt, ami előhozta az igazságot. De úgy látom tévedtem.   -
   Immáron nem vagyok nyugodt, beletörődött, nyugtalan és ideges lettem. Szívem vadul dübörögni kezd mellkasomban, és érzem, hogy elfog a pánik, ugyanúgy, mint öt perccel ezelőtt. Lihegni kezdek, és reagálni akarok rá, de hirtelen minden gyertya kialszik, alattam pedig egy csapóajtó csapódik ki. Zuhanni kezdek, de nem is érek földet. Csak zuhanok és zuhanok, de mégis úgy érzem, mintha falak nyomnának oldalról, levegőt is alig kapok, fulladozni kezdek, pedig a menetszél erősen csapja arcomat. Meg fogok halni... meg fogok fulladni... Segítsen valaki... SEGÍTSÉG!

    Földet érek. De nem fáj. Egyszerűen csak érzem a szilárdságot alattam, már a menetszél sem csípi arcomat, és halkan veszem a levegőt. De még mindig sötét van. Meghaltam?
   Kinyitom szemeimet, és lassan körvonalazódni kezdenek a tárgyak. Nem haltam meg, vagy ha igen, a túlvilág úgy néz ki, mint a Roxfort. Amint tudatomhoz érek, és már felfogom, hogy a lépcsőn ülök, a fejembe belehasít a fájdalom. Sajgott. Biztos, amikor elájultam. Lábam a lépcsőn kinyújtva fekszik, a vajszínű ruha a koszos lépcsőfokokat takarja. Hátammal mintha az iskola falát támasztanám, ahogy a fejem is hátra van vetve. Mély levegőt veszek, és a hajamat piszkáló valakire nézek. Fel. Fölém egy kicsivel.
    Lelkem megnyugszik egy pillanatra, de csak James látványa miatt. Amint agyam felidézi az öt perccel ezelőtt történteket ugyanolyan érzés fog el, mint amikor zuhantam a színpad alatt. Mondani akarok valamit szerelmemnek, valami kedveset, vagy egyáltalán köszönni, de nem azok a szavak jönnek ki a számon, amit az agyam akarna mondani. A szívem diktál, ami éppen majdnem fel akar robbanni.
    -   Itt van, James! Vagyis már biztos nincs itt, kb. öt perce ment el!   - arcom kétségbeesésbe torzul, és kapkodni kezdem a levegőt, nem is tudom, hol kezdjem. -     Caleb volt itt! És nem sikerült megállítanom! Én próbáltam, de a tömeg elállta az utamat, senki nem segített, és nem engedtek tovább, és hagytam elmenni! Érted? Pedig itt volt! Tudod mit jelent ez? Hogy ÉL! Tehát nem őt temettem el, hanem... nem tudom! De itt volt, James!    - hadartam végig.
   Valahol boldog vagyok és izgatott, hiszen egy halott szerettemről kiderült, hogy él! Miért is ne lennék? De egyben félek is, remegek, és nem a lépcső hidegétől. Hiszen hiába él, elment... és miért? Megint? Miért?

h  a  n  g  o  k.

A zene elhallgat.
Egyetlen hangszer hallatszik, halkan, mintha ott sem volna. Az újjak gyorsan járnak a fekete-fehér billentyűkön, még is lassúnak tűnik a játék. Sötétség fedi a koncerttermet. A fény megvilágítja a zongoristát, egyedül van a sötétségben. Mintha pillanatokra meg-megállna, s abban a pillanatban megfagy a levegő és üres lesz.

Üres. Milyen érdekes szó nem igaz? Mintha a véget jelölné. Talán tényleg? Talán akkor jön el az a torz fekete alak a lelkünkért, amikor minden üressé válik, mi magunk is? Mitől válunk üressé? A csalódottságtól? A veszteségtől? Az őrület vad szelétől? Vagy csak egyszerűen a magánytól? Lehet valaki magányos, ha igazán soha senkije sem volt? Érheti őt veszteség? Csalódhat? Eddig azt hittem nekem sem volt senkim. Azt hittem nem lehet megsebezni, hogy nem válhatok üressé. Most még is úgy érzem. Talán ez a jel? Jel a torz alaktól. Talán már közeledik és ezúttal tényleg magával visz.

A zongorista még mindig játszik. Fekete ruhában görnyed a hangszer fölé. Nem látszik semmi az arcán. Nem összpontosít, üresen bámul a billentyűkre, de nem látja őket. A keze játszik, nem Ő. Már nem játszik többé. Kihalt belőle az a furcsa tűz, ami arra ösztökélte, hogy játsszon. Egyszerűen csak valamikor leült játszani és azóta ott ül. Volt, hogy a dal gyors volt, volt, hogy lassú, volt, hogy csodálatos volt és volt, hogy kegyetlen. Nem érdekelte. Csak játszott és folytatta. De már nem akarja. A dal a végét járja, amikor minden hang, ami színessé tette eltűnt belőle. Az a hang, amelyik fogta a kezét elment. Az a hang, aki törődött vele elment. Az a hang, akit szeretett volna megvédeni elment. Most már az a hang sincs ott, amelyiket szerette. Az az egy is elhagyta. A játék üres lett. Kihűlt.

Az örvény kidob. A sorházakkal szegélyezett londoni utca üres. Csak én vagyok ott. Csak én. Furcsa érzés tőr rám, nem bírok megállni a lábamon. Mintha elhagyott volna minden erő. Mintha a test, amiben lennék nem is az enyém lenne. Nem engedelmeskedik. Elvesztem az egyensúlyom és neki dőlök a téglafalnak. Nem fáj. Nem érzem. Nekitámasztom a hátamat és lassan lecsúszok a hideg járdára. A lámpafények nem remegnek, fényük egységes és töretlen, a belvárosi zaj ide nem hat el, minden csendes. Befagyott az idő körülöttem.

Ismét egy fokkal halkabb lesz. Zavaróan halk, nem lehet kivenni a hangokat. Persze, hogy nem lehet, mert már nincsenek is nem igaz? Elhagyták a zongoristát, elhagyták mind. Nem kellett nekik, hiszen Ők hangok, számtalan másik embert találnak, de a férfinak csak ők voltak.

Nehezebben lélegzem. A hideg februári estén a leheletem is látszik, furcsán lassan gomolyog, mintha a saját lelkem lenne. Szertefoszlik. Eltűnik a mindenségben. Nincsen többé. Soha nem is lett volna? Hiszen senki sem látta, mikor belélegeztem, még én magam sem. Az emberiség még is biztos benne, hogy volt. Abban is biztosak voltak, hogy én voltam. Most vagyok? Talán tényleg meghaltam csak nem tudok róla. Talán ott rohad a testem a szétégett erdő szélén a föld alatt, ahova Ő temetett. Hiszen láttam a sírt. Kikapartam. Láttam a levelet. Ő már elbúcsúzott tőlem. Örökre…

A zongorista keze szinte már nem is mozog. Az üres tekintet csak néz maga elé. Talán lát is valamit? Talán látja a hangokat, akik elhagyták. Talán látja, ahogy Ők boldogok más zongoristákkal. Rendjén van ez? Miért mentek el? A férfi nem akarta, hogy elmenjenek. Ő akarta őket, az övéi voltak, mégis elhagyták.

Eldőlök. A járda hideg nedvességét érzem az arcomon, de nem zavar. Már semmi sem zavar. A hideget egy langyos és sós vízcsepp váltja fel, ahogy orrom mentén lefolyik. Bőröm valamelyik hibáján megtántorodik, egy darabig egyhelyben áll majd lecsöppen a járdára és hideggé válik. Vissza akarom kapni, azt akarom, hogy újra melegítse az arcomat, hiszen ő maradt nekem. A hangok mind elhagytak

[hazugságok.]

hazugságok.

   Emberek sietnek el előttünk, s pár megrovó pillantást is kapunk, amiért elálljuk, vagyis inkább elüljük az utat előlük. Pedig mehetnének másmerre is, direkt egy kihaltabb helyet kerestem, hogy ne tűnjön fel mindenkinek, hogy Barbi elájult.    
   Nem mindegy? A jelenete miatt egyébként is az egész suli erről fog beszélni.
   Próbálom magamban rendezni a dolgokat, próbálok valami ésszerű magyarázatot keresni arra, ami történik, de egyszerűen nem találok semmiféle megoldást, észérvet. A halottak, halottak. Ha valakit eltemetünk, nem fog visszatérni. Egy bálban sem, soha, soha többé. Nem csak én vagyok ennyire földhözragadt. Ez így van.
   És ha még mindig él? És ha meg sem halt? Akkor Barbi mégis kit temetett el? Mégis ki halhatott meg ott és akkor, ha nem ő? Hisz nem volt ott senki más rajtuk kívül, nincs ésszerű magyarázat erre! Calebnek kellett lennie, mert egyszerűen nem lehetett más.
   Érzem, hogy én magam sem hiszem el teljesen ezeket az érveket, de nincs több időm gondolkozni rajta, Barbi ugyanis magához tér. Ahogy felnéz, a szemébe nézek, s egy pillanatra… egyetlen pillanatra azt hiszem, minden rendben van, elfelejtette, ami történt, sőt, nem is történt semmi, de aztán…
- Kicsoda? – kérdezek vissza rögvest, mihelyt szünetet hagy a mondatok között. Nem fogok belemenni ebbe a játékba, úgy kell tennem, mint aki nem látott, s érzékelt semmit. Ha most szaporán bólogatni kezdenék, Barbi teljesen beleélné magát, s minden csak nehezebb lenne.
   A halottakat el kell engedni, nem akaszkodhatunk mindenféle képzelgésbe, mely akár csak egy cseppnyi reménnyel is kecsegtethet. Értem, hogy fáj neki. Nekem is, Caleb mindkettőnk barátja volt, de meghalt. Tovább. Kell. Lépni.
   Ujjaim elengedik haját, s kezem nyugtatóan vállára helyezem. Megértő tekintettel nézek rá, s miután végzett még várok egy picit. Össze kell szednem magam, hogy hihető legyen, amit mondok.
- Nem. – mosolyodok el kedvesen, ujjaim végigsimítanak arcán. – Nem volt itt senki, kicsim. – a kedveskedő hangnem leplez minden kétséget hangomban, már-már én is elhiszem, amit mondok. Így lesz a legjobb. – Fél órája ájultál el odabent… nyilván a nagy tömeg, vagy a ruha miatt nem kaptál elég levegőt, és… Harington kapott el, az éjféli csókról is lemaradtál. Én hoztalak ide. Biztosan csak rosszat álmodtál. – olyan megértő vagyok, hogy az már fáj. Belülről apró szörnyetegek marcangolnak, a bűntudat, hogy hazudtam kegyetlenül kínoz, de tudom, hogy ez lesz a legjobb mindkettőnknek.
- Nekem is hiányzik. – jelentem ki komoran, mielőtt még felháborodna szavaimon, mielőtt még kikérné magának, hogy ő nem képzelgett, mielőtt erőltetni kezdené az igazságot. – Barátok voltunk, de ő elment. El kell engednünk őt Barbi.
   Végig szemeibe nézek, ha visszanéz láthatja a tükröződő fájdalmat. Egyikünknek sem könnyű.
- Muszáj.

[Nem-álmodtam!]

skyfall

  Ha az átlag embernél hajlamosabb lennék rá, akkor már tuti szívinfarktust kaptam volna, vagy legalább agyvérzést. A szívem veszettül kalapál, rendszertelen légzésemre nem is figyelek oda, kezeim izgalomtól, félelemtől, vagy talán döbbenettől remeg, nem tudom, de szét vet az ideg. Érzem, hogy valami megváltozik most, talán mégsem veszett minden oda a múltamból, talán lesz még valami, amibe kapaszkodhatok hőn szeretett szerelmemen kívül. Egy barátra... aki elment. Talán nem is ment el, hiszen itt volt végig velem, és jól tettem, hogy őriztem emlékét, hogy magamnál hordom közös fényképünket, hiszen talán ez a hit vezette őt ide vissza hozzám. Nem vagyok vallásos, de ez olyan csoda, amit már több hónapja kívánok, vágyok rá. Igen, ezért örülök most! De miért félek? Talán mert ez az egész csak egy álom, az ágyamban fekszem, még a bál se történt meg, és öt perc múlva keltenek a lányok, hogy órám lesz, siessek. Ezért félek. Azért félek még, hogy talán soha többé nem látom. Hiszen itt volt, imáim meghallgatásra találtak, de most nincs itt. Mert elment. Csak egy csókot adott, és egy szót mondott... és ha ez a szó... ez a szó nem volna, akkor talán felhőtlen örömöm lenne. De így gyötrelmesebb a boldogság. Bármi áron, de meg fogom találni őt is. Ahogy James után is mentem. Nem hagyok még egy embert eltűnni az életemből. Még egyszer.

   Örömfájdalmas arccal, bizakodva nézek barátomra, hogy mondjon valamit, hogy látta ő is, vagy, hogy örül neki, csak mondjon valamit! Azt vártam, hogy izgatott legyen, hogy helyeseljen, hogy meglepődjön, hogy hitetlenkedjen, de... de nem történt semmi. Fájdalmas arckifejezése szíven ütött. Arcomról lefagy minden öröm, ami eddig rajta volt, már csak a félelem van rajta. Ajkaim szétnyílva maradnak a csodálkozástól, nem is pislogok szavai alatt.
   A nyugodt hangja, a hangnem ahogy beszél hozzám... őrjítő. Úgy beszél velem, mintha egy kislány lennék, aki attól fél, hogy az ágya alatt szörnyek vannak. Mintha bolonddal beszélne...
   Hitetlenkedve bámulok rá, és utolsó szava után sem tudok megszólalni. Lelkem összezuhan, apró darabokra török, és mély csalódottság húz a földhöz. Letaglózva bámulok rá, és pár másodperc eszmélek fel.
   A kétségbeesés, pánik minden heves érzelem dühféle fájdalommá alakul.
   -    Nem-álmodtam!   - tagolom, mintha hülyéhez beszélnék. Nem érdekel a kedves hangneme, gyakorlatilag őrültnek nevezett az előbb. -    Nem a gyász beszél belőlem, James! Láttam, amit láttam: itt volt.    - már levegőt veszek, hogy a csókkal is alátámasszam, de agyam kivételesen gyorsabban cselekedik, mint a szívem. -    Táncoltunk, és még beszéltünk is! Nem sokat, csak pár szót, de nem képzelődtem! Emlékszem, hogy elájultam, ez előtte volt, nem álmodhattam!   - egy pillanatig sem reng meg a hitem, hogy valódi húsvér barátommal táncoltam. Már túlléptem rajta, nem voltam rosszul, és végképp nem vagyok őrült! Elkeserít, hogy Jamie annak hisz, és dühít is.
   -    Ne nézz így rám!   - mondom dühösen, és felpattanok a lépcsőről, már amennyire ez lehetséges. Hirtelen mozdulatomnak, és bevert koponyámnak hála egy pillanatra elszédülök, és el is hiszem, hogy ismét elájulok, de kezemmel megtámasztom a falat, ezzel magamat is. Ránézek Jamesre.
   -   Azt hiszed őrült vagyok.    - mondom hűvösen, de legfőképp tárgyilagosan. Mert ez van. Azt hiszi begolyóztam.

[hazugságok.]

hazugságok.

   Már mikor kiejtettem az utolsó szót, jól tudtam, hogy ez nem lesz így rendben. Barbi nem az a fajta csaj, sosem volt az a fajta, akit ilyen egyszerűen át lehetett verni, akinek az álláspontját ilyen könnyen megváltoztathattam. Ezt mindig is szerettem benne, most azonban épp ez tesz nekem keresztbe. Mennyivel könnyebb lenne, ha elfogadná azt, amit mondok, s csendben lenyugodna?
   Ehelyett nekiáll hisztizni, s mindjárt kitör a vulkán. Csak percek kérdése, hogy kiabáljon, látom rajta, látom a fortyogó lávát szemeiben. Kimerülten sóhajtok. Miért kellett ennek az álarcos alaknak éppen most megjelennie és elrontania mindent? Miért? Miért kell felkavarni más emberek életét, érzelmeit? Mégis kinek állhat érdekében ilyet tenni, mégis ki a fenét foglalkoztat az, ami Barbi és köztem van? Kinek lehet ilyen morbid humora, hogy eltemetett barátunk emlékével játszik?
   Mert nem. Nem fogom elhinni, hogy az valóban Ő volt.
   Halott. Barbival ellentétben én tudok hinni az észérvekben, és ha kell, meg tudom győzni magam arról, hogy optikai csalódás volt az egész, s az a fiú kizárólag csak hasonlított halott barátomra. Nem… nem lehet! Nem és nem!
   Szomorúan hajtom le fejem, s hagyom, hogy felkeljen mellőlem. Szégyellem magam amiatt, amit csinálok, mind vele, mind magammal, mind pedig Cal emlékével, de nincs más választásom. Ha azt akarom, hogy a későbbiekben is boldogok legyünk, ezt kell megtennem.
   Csak akkor reagálok szavaira, mikor végzett. Felnézek rá, látom dühtől perzselt arcát, s elmosolyodok. Lassan feltápászkodok én is. Alakom fölé magasodik. Felvonom szemöldököm, s kezeim keresztbe fonom mellkasom előtt.
- Te magad mesélted, hogy meghalt. – kihúzom jobbom, s mutatóujjam kinyújtom. – Megégett test. – középső ujj kinyújt. – Ráadásul még el is temetted. – gyűrűsujj. – És mindezek után eljött ide, az Imbolc bálra, mérföldeket sétált piszkos, összeégett testtel, hogy üdvözletét tegye, és megköszönje a gyönyörű temetést, a virágokat, s a szellemes társaságot, melyet hagytál neki. – kisujj. – Mit vársz, ezek után mégis hogy nézzek rád, mégis mit gondoljak, hah? – tárom szét tanácstalanul karjaim, majd lelépek egy lépcsőfokkal lejjebb, közelebb kerülve hozzá. Kezeimmel két oldalról megfogom karjait, s mélyen a szemébe nézek. Ez így nem lesz jó.
 – Barbi, majd csak észrevettük volna, ha egy halott ember mászkál körülöttünk. – az a legborzalmasabb, hogy észre is vettük. – Figyelj. – szólok neki kicsit élesebben, próbálván megelőzve, hogy a hisztit és a kiborulást magasabb szintekre emelje. – Nem tartalak bolondnak. Azt azonban meg tudom érteni, ha a téged ért sokk a halála miatt ilyen mellékhatásokkal járna. Például mikor meghaltak a szüleim, az utcán minden második férfi után megfordultam, mert azt gondoltam apa az, pedig nem ő volt, csupán hasonló pulóverben volt, vagy ugyanúgy járt, mozgott. Hiányzott, így mindenben őt láttam, őt kerestem, ahogyan te most Calebet. – apró mosolyt küldök felé, s folytatom. Minden erőmmel próbálom meggyőzni. – Hiszek neked. Elhiszem, hogy táncoltál valakivel, mielőtt még elájultál volna, az a valaki azonban nem Caleb volt, csak hasonlított rá. Tudom is én, a hangja,a haja, vagy mondjuk… - mondat közben, a szavakat keresve elkalandozik tekintetem, most azonban visszanézek szemébe. - … a szeme. Bármi, amiről ő jutott eszedbe, ami miatt hirtelen vele azonosítottad. Higgy nekem. Meghalt. Ő nem lehetett itt.

[Nem. Halt. Meg.]

skyfall

   Eltűnt már azaz örömöm, amit Caleb találkozásánál éreztem. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ő volt. Az ember összetéveszthet mást, beleláthat valakibe valakit, kereshet mindenhol bárkit, de érezni nem érezhet olyat, aki nincs ott. Hozzámért, megcsókolt, hozzám szólt, nincs is fogalmam róla, hogy hogy győzhetném meg barátomat, ha nem mondhatok el neki mindent. Mert az baromság lenne. De így mégis mit tegyek?

    Egyben gyermeki és egyben vérkomoly dühöt éreztem, amiért nem hisznek nekem. Dühítő, amikor bárhogy mondogatod az igazat, senki nem hisz neked. Talán nem hihető a szavam? Én megértem, hogy James miért hitetlenkedik, de azt hiszem ér annyit a szavam, hogy ha végighallgat, elhiszi. De úgy látszik nem.
   Szúrós szemmel hallgatom végig, de egyik szavát sem veszem komolyan. Szinte úgy mondta, mintha begyakorolt monológot mondana fel. Szép lassan öntött el a méreg, ahogy folytatta és folytatta mondatait, egyik a másik után szúrt szíven. Az utolsó mondatnál elszakad a cérna. El hirtelen mozdulattal hátrébb állok egy lépéssel.
   -    Nem. Halt. Meg.    - tagolom izzadtan. Olyan meleg van ebben a ruhában, és a heves indulat is rá tesz egy lapáttal. Azonnal idegennek érzem magam ebben a ruhában, a folyosón, James mellett. -    Azt hiszed csak te tudod ezt? Én nem tudhatom milyen a gyász? Hogy milyen fázisai vannak, mit érez ilyenkor az ember? Rémlik ki vesztette el az egész családját nyáron? Hm?    - nem kiabálok, de hangom éles és erős. Gonosz voltam ezzel a mondatommal, de nem izgat. Nem sajnáltatni akarom magamat, de ne nézzen hülyének! Szörnyen rosszul érint ez a beszélgetés, minden egyes perc elteltével továbbreped a szívem.
   -  Jól mondtad, én ástam el! De nem Caleböt. Én voltam ott, én láttam, mi volt. Felégett minden, és egy holttestet találtam, ami felismerhetetlenségig torzult, égett feketévé. Caleb nem tért vissza, ezért voltam biztos benne, hogy ő volt az. De más bizonyíték nem volt! Könnyen lehet, hogy nem ő volt, sőt most már biztos vagyok benne! Tudod miért? Mert ő volt itt!    - gesztikulálok erősen.
   Egy pillanatra megállok, és csak nézem őt dühösen, de amikor megpróbál szóhoz jutni, felemelem ujjamat, és belevágok a szavába.
    -    Egy olyan idegen, aki hasonlít Calebre, nem kérdez rá az eljegyzési gyűrűre, és a válasz után nem vágja rá, hogy elárultam!    - itt már kiabáltam. A mondat felénél érzem, hogy gombóc nő a torkomban, újrahallom Caleb hangját, és újraérzem azt a csalódást, amit szavai kiejtésekor éreztem. Szemem is megtelik könnyekkel, de hitem, és a dühöm erősebb, így idegesen megdörzsölöm szemeimet.

[hazugságok.]

hazugságok.

   Az arcát nézem, és látom raja a fájdalmat, azt, hogy mégis mennyre mélyen érintette a ma este. Idegig feszült vonások, pattanásra kész erek. Dühös, ideges, sértett. Szenvedő. És összességében nem is ez az, ami végül rosszul érint, s visszafordulásra sarkall, hanem ez, hogy mindezt én váltom ki belőle. Én, holott egyetlen, s legfőbb szándékom pusztán szeretni őt. Sosem lennék képes bántani, most pedig mégis ezt teszem. Minden erőmmel, s szánt szándékkal mélyítem a sebet, amit Caleb nyitott fel benne. Mégis miért kell itt parádézni, nem lehet néha egy nyugis esténk? Nem hagyhatnánk végre a gyászt? Nem csak neki fáj. nekem is, de ha tovább akarunk lépni, hagynunk kell az emlékeket. Egy darabig… egy darabig biztosan.
   Szemforgatva engedem el, hagyom hátrálni. Megértem, oh, de még mennyire. Legszívesebben világgá futnék, ahhoz képest ő csak pár lépést hátrált. Erősebb, mint azt bárki, sőt, mint azt ő maga hinné. Persze erről hallgatunk. Nem kell, hogy minden képességével tisztában legyen, épp elég, amiről már most tud. Sokkal nagyobb fegyvert adnék a kezébe, ha mindenről tudomást szerezne. Egyelőre nem tehetem, épp elég ez a Caleb dráma körülötte.
   Monológja, sőt, hitegető szavalóversenye végére ér, s karba tett kézzel nézem arcát. Arcom kifejezéstelen, fogalmam sincs mit tegyek most vele.
   Nem is vagyok hajlandó elfogadni, amit mond. Nem! Egyszerűen nem tehetem meg. Tudom, hogy igaz, amit mond, legbelül nem kételkedek, de még mindig nem vagyok elég erős… olyan erős, mint ő, ahhoz, hogy egy ilyet feldolgozzak. Nekem idő kell ehhez. Azonban ez nem folytatódhat tovább. Lassan a nagyteremből is hallani fogják a mi kis vitánkat, s ezt nem hagyhatom. Jelenleg mi vagyunk az ügyeletes álompár, a lánykérés sok szívet dobogtatott meg, még ha…
   Várjunk csak.
   A lánykérés.
   
- Életem végéig szeretni foglak, Caleb! - és az örömtől kábultan beletemetem arcomat a nyakába.

   Egy mondat, mely sokáig nem hagyott nyugtot, mely sokáig gyűlöletet, s kételyt szított bennem. Egy mondat, mely később semmissé vált, mégis valahogy sosem volt rendben. Egy mondat, mely örök tüske kapcsolatunkban.

    Érzem, ahogyan az összes vér kiszökik arcomból, s elsápadok, minden porcikám azonban feszülten tartom. A felszabadult ölelésnek lőttek. Eltolom magamtól, kezeim leveszem róla, és mindenféle kifejezést nélkülöző arccal nézek rá. De nem tudok megszólalni, így inkább csak megcsóválom fejem.
   Megfordulok.
   És otthagyom életem szerelmét, magam mögött, a lépcsőn állva.

   Az emlékek gyorsan jönnek, letaglóznak, s képek állnak össze. Szörnyű gyanú táplálódik bennem, ostoba hitemmel pedig csak dédelgetem a kis szörnyeteget. Nem tudom, hova tűnt a bizalom, de most valami egészen más vette át a helyét. Kétely.
- Elárultad. – visszhangzom gúnyos-kérdőn. – Mégis miért mondta volna azt, hogy elárultad? – közelebb lépek hozzá, teljesen közel, érzem bőrömön leheletét. Szemeibe nézek. Most már nem is fontos, hogy itt volt-e, vagy nem. – Visszajöttél hozzám, és igent mondtál, mikor megkértem a kezed. Tulajdonképpen félig-meddig elkötelezted magad, felvállaltuk a szerelmünket, s te ezzel árultad el Calebet. Nekem ez egy kicsit fura, te nem így gondolod? – nézek továbbra is rá homlokráncolva. Lássuk csak kicsim… miért is volt olyan fontos ez a ma esti hiszti?

[Igen... fura.]

 

skyfall

  Nem tudom, hogy a sok indulat és heves érzelem közül melyiket hagyjam felülkerekedni rajtam. Patt-helyzet alakult ki, amiből és gyorsan ki akartam mászni. Végignézem barátomat, tekintetemmel körbepásztázom a folyosót, és ismét visszanézek rá. Belül dühöt éreztem, fájdalmat, és csalódottságot. Hűvösnek, ridegnek és idegennek tűnik minden. A bál, a ruha, az egész, hogy a Roxfortban vagyok, és éppen Jamest próbálom meggyőzni az igazamról. Hirtelen elhallgatok és sokáig nem is szólalok meg, csak nézem őt. A düh eltűnik arcomról, ha a szívemről még nem is. Vonalaim ellágyulnak, és közömbösen, vagy inkább elgondolkodva nézek.

Nem bántam meg, hogy James után jöttem, nem bántam meg, hogy itt maradtam vele, nem bánom, hogy itt vagyok mellette. De most valami hangtalanul összetörik bennem. Még én sem vagyok vele tisztában, olyan csendes és gyilkos. Nem is törik, inkább rohad. Lassú, undorító folyamat, ami ledönt a lábamról. De én ezt még nem érzékelem. Csak azt veszem észre, hogy kicsúszik alólam a talaj. Szemeim előtt végigpergetem közös történetünket, a sok megpróbáltatást, a sok gondot, bajt, fájdalmat, szerelmet. Nem érzem azt, hogy máshogy kellett volna csinálnom. Szerettem és még most is szeretem Jamest, ez nem kétség. A gyűrű, amire most nem is merek rá nézni, éjjel-nappal bizonyítja összetartozásunkat. De tényleg ez az ékszer lenne az? Egy örökké véget nem érő kör? Fejemen átsuhan a gondolat, hogy vajon a kör mit jelképezhet. Az örök hűséget és szeretetet - de vajon a mi esetünkben is? Sokszor belegondoltam már, hogy miért ütközünk ekkora, és ilyen sok akadályba. Mindig azzal válaszoltam magamnak, hogy az Élet így tesz próbára minket, és amikor Jamest a karjaim közt tudhattam, azt hittem ez volt a jutalom, vége van a rossz dolgoknak, így már túlélhetünk mindent, ketten. De újra és újra akadályokba ütközünk, amiket vért izzadva próbálunk feldönteni, de egyre nehezebben sikerül. Egyre jobban fáradunk, egyre kevésbé hisszük magunkban, hogy sikerül. De hitegetjük magunkat, mert azt hisszük, hogy a szerelmünk, szeretetünk mindent legyőz, de valahol mélyen magunkban már talán beláttuk, hogy ez egy hazugság. A szerelem nem győz le mindent. Mindennek ára van, mindennek van ok-okozati összefüggése, semmi sincs véletlenül. Nem hiszek a Sorsban, hogy el van rendelve az életünk egy nagy könyvben, de mindennek van oka, hogy megtörténjen. Hogy új szerelem jöjjön létre, hogy valakik elváljanak egymástól, hogy valaki meghaljon, valaki túléljen. A mi kapcsolatunk is beleesik valamelyik kategóriába, és nem tudom magamról, hogy már tudom a választ: melyikbe.

   - Igen... fura. - mondom lehaló hangon. A düh lassacskán, feltűnéstelenül szívódott fel, és nem maradt már a helyén.
   - Az élet tele van furcsa dolgokkal. - mondom halkan, mintha nem is Jamesnek, hanem magamnak mondanám, de közben az ő szemébe nézek.
   - Most lefekszem, köszi, hogy vigyáztál rám. - ez alapvető egy párnál, de úgy éreztem, így kellett elköszönnöm.
   Felsétálok a lépcsőkön, és magányba burkolózom. Nem alszom, csak fekszek, és hagyom, hogy elárasszanak a gondolatok, érzelmek, és félelmek.
 
   Tudom, hogy nem ezt kellett volna mondanom, nem ez volt a helyes válasz, mentegetőznöm, magyarázkodnom kellett volna, én is mást akartam mondani, de nem ment. Mert rohad.

köszönöm a játékot!

[hazugságok.]

hazugságok.

   Ujjaim ujjai közé fonom, s a magasba emelem kezeinket, hogy mindketten jól láthassuk. Az ablakon beszűrődő fény utat vág az ujjak tengerében, sok vékony csíkra osztva az egyébként osztatlan, s egységes fénycsíkot. A gyűrű is megcsillan a fényben, s a csillogás szemeimben tükröződik. Hátam enyhén nyomja a hűvös kőfal, de nem törődök vele, inkább csak még lentebb csúszok. Hiszen miért is érdekelne, mikor itt van mellettem? Semmi más nem számít, csak ő, és az, hogy itt vagyunk egymásnak.
   Elfordítom fejem, és ránézek, miközben kezem visszahúzom, s kettőnk közt a kőre teszem összefonódott végtagjaink. Nem mondok semmit, itt nincsenek szükségek szavakra, jól tudjuk milyen ez, hogyan is működik. Találkozik tekintetünk, s én megcsókolom. Röviden, mégis finoman. Elhúzódok, és mosolygok. Nem valami különleges pillanat, vagy nap a mai. De tudom, hogy erre mindig emlékezni fogok. Ahogyan a kőfalnak dőlve élvezzük a semmittevést, s egymás társaságát. Azt, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy nem vagyunk egyedül, azt, hogy ennek sosem lesz vége, mert mi összetartozunk.
   Örökre.
   Visszavonhatatlanul.
   Hiszen ő a legjobb dolog, amim valaha csak volt. Még mindig mosolygok, s csak megcsókolom. Újra.

   Szerelmes szavakat suttogok fülébe, s szorosan egymáshoz bújunk, ahogyan csak kevesen szoktak. És ahogyan én az elkövetkezendő években minden egyes nap meg fogom tenni. Hiába a háború, boldog jövő vár rám, azzal a nővel, akiből sosem fogok kiszeretni. Egy örökké tartó tündérmese vár ránk, ezt nem is lehetne vitatni. Mert az igaz szerelem mindig legyőzi az akadályokat, nem igaz? S mi, a szerelmes történet két véglete, mindig egymásra fogunk találni, bármi történjék is.
   Sosem fogom elhagyni. A szavak el is hagyják ajkaim, s nyomok egy puszit fülére is, majd arcom hajába temetem, s mosolygok. Letörölhetetlen vigyor ül a képemen, egy vigyor, melyet a sírig hordozni fogok.

   Arcomon semmitmondó kifejezés ül, s üresen meredek arcára. Mintha egy szálat elvágtak volna, s most minden érzékemnek annyi lenne. Mintha már mozogni sem lenne olyan könnyű, mint volt. A düh, a kíváncsiság semmivé foszlott. Keserűség, igen, az. Egyedül az lakozik bennem, és felismerés. Borzalmas. Kínzó. Kinyitom szám, de szavak nem jönnek, ajkaim szólásra nyílva maradnak, s süketen hallgatom szavait.
   Hiszen az élet tele van furcsa dolgokkal.
   Fejem kicsit elfordítom, s különösen érdeklődve nézek arcára. A vonásait figyelem, a ráncokat, melyek akkor mutatkoznak, mikor beszél, vagy mikor mosolyog. A ráncokat, melyeket szeretek, s melyek elvesztek. Hogy is nem vehettem ezt észre hamarabb?
   Valami eltört. Igen, valóban. Az egész egy hangtalan, üres zár kattanása volt, az egész csak romot és szemetet hagy maga után, lenyomat, de ez olyan, melyet nem érdemes megtartani, vagy akár csak visszagondolni is rá. A távoli jövő kezdett tisztább képet ölteni, s ez mindkettőnk számára fájt. Csendesen, és fájdalmasan. Pont, mint valami halál.
   Becsukom a szám, és kicsit rendezem vonásaim, a fájdalom azonban nem tűnik el arcomról. Arra semmilyen erő nem lenne képes, hogy most eltüntesse. Nem, erő nem. Talán még ő sem.
   Kezeim zsebre dugom, és csak a hátát bámulom. Tudom, mit veszítek most. A nő, akit szeretek, most sétál el, s kerül egyre távolabb tőlem, egyre távolabb az életemtől. Hiszen még ha nem is mondtuk ki, mindketten éreztük, most már semmi sem lesz ugyanaz, minden megváltozott másodpercek alatt.
   Azt ígértem, örökre veled leszek. Mondd, miért ilyen nehéz ez? Hiszen akkor még nem tűnt annak.
   Tudtam. Nagyon is jól tudtam, hogy a jövőm, s a boldogságom hagyom szó nélkül elsétálni, mégsem tettem semmit. Illetve de.
   Megfordultam, s egyenesen a parkba sétáltam, hogy az éjjelt a csillagos ég alatt tölthessem.

   Hisz az éj sötét, s tele van iszonyattal.  
   Bárcsak ne lenne olyan ismerős.

Köszönöm a játékot!