Arianna M. Meriwether

Mottó

Védd a fákat, egyél hódot!

jelszó || Halld üvöltésem!
így ejtsd a nevemet || 'arianna méri merivedör'
nem || nő
születési hely, idő || Tintagel ; 1982. április 4.
horoszkóp || kos
kor || 16
vér || félvér
évfolyam || 6.

   Kukucs! - hát kibújtam. Persze akkoriban csak azt zokogtam, hogy csukjátok már le azt a fránya villanyt, mert szeretnék csucsukálni és lehetőleg ne tapizzatok, mert már így is eléggé bemerészkedtetek az intim szférámba. Körülbelül ezt magyarázhattam annak a szerencsétlennek, aki a világra segített engem. Bele sem merek gondolni már akkor milyen idegesítő személyiség lehettem, amikor még csak makogni se tudtam.
   Aztán gyerekkel nőtt a baj. Cserfes természettel áldott meg a jó ég, aminek általában hasznát vettem, aztán egyre gyakrabban fordult elő, hogy már az egyfolytában randalírozó kerti törpéink sem keresték a társaságom, sőt, menekültek előlem. El is gondolkodtam rajta, hogy indítok egy gnóm-írtó vállalkozást, de végül rájöttem, hogy ez nem "az én műfajom".
   Na persze, nem kell rögtön arra gondolni, hogy esetleg rokonságban állok egy ördöghurokkal és hasonlóan fojtogató határt keltek a fecsegésemmel, egyszerűen csak szeretem kimondani, amit gondolok. Ebből kifolyólag a család nagy előadóművésze voltam már tipegőként, hiszen bármiről képes voltam makogni, persze kezdetekben a saját kis nyelvemen, amit úgy, de úgy szerettem. Természetesen ehhez társult egy csöppnyi gyermeki báj is, ami talán több volt, mint átlagos, hisz édesanyám elbűvölő természetét örököltem.
   A történelemben a mágusok már nem egyszer találkoztak fajkeresztezéssel és így sokan hallhattak már például félóriásokról vagy félvélákról. Továbbá pedig negyed, vagy nyolcad vélákról. Nos, én az előzőek, a negyedvélák csoportjába tartozom, ami hasonlóképp, mint cserfességem, egyaránt lehet áldás és átok is. Édesanyám esetében mindenféleképpen áldás volt, hisz félvéla léte miatt találkozott apuval.
   Tudniillik édesapám abból él, amit szeret is csinálni: kutató. Legfőképpen misztikus históriák alapját, realitását vizsgálja, s ezzel együtt jár, hogy sokszor egyéb fajokra is különleges tekintettel kell lennie. De mivel apa eléggé nyitott ember, attól sem rettent vissza, hogy egyenesen a vélák gyűrűjébe sétáljon kutatásai érdekében. Bátorság, botorság ide vagy oda, pont Lilianne Sherrard ajtaján kopogtatott be Joseph Meriwether, a fiatal és jóképű mágus 1927 tavaszán.
   Aztán bumm, kitört a nagy szerelem, cupp-cupp, elcsattantak az első csókok és végül én koronáztam meg az ő kis történetüket, ami végülis szépen alakulgatott.
   Összetartó, békés családba születtem. Édesapám részéről volt két nagybátyám és egy nagynéném és általuk együtt sok-sok unokatestvérrel büszkélkedhettem, de mind közül én voltam a legkomiszabb, habár ezt jól tudtam leplezni.
   A családi idill ékes példájául szolgálva sokszor összeültünk a házunk mögött fekvő réten és piknikeztünk, játszottunk, szaladgáltunk a domboldalon. Nekünk, gyerekeknek az abszolút kedvence mindig az a hinta volt, amit a rét szélén egy fa tartott. Fát másztunk, majd hintázunk, aztán újra megmásztuk a csúcsot, míg lepottyantunk. Gyerekeső ala Meriwether.
   Nem messze habzott a tenger sem. Seprű híján legtöbbször elbicikliztünk odáig, aztán naphosszat fürödtünk, nem törődve semmivel, igazi felhőtlen életű kisgyermekekként.
   A gyerekkorom legszeretettebb elemét viszont mindenképpen apa munkája adta. Habár ebben az álláskörben az tarolt, aki a szerencse lovagja volt, akkor is szerette ezt csinálni. Megesett, hogy nem úgy jöttek ki a számításai, ahogy megtervezte és lecsúszott egy-egy nyomról, leletről és emiatt kicsit kevesebb mindenre jutott pénz, de az esetek nagy többségében kaszáltunk egy rakat galleont. Miután apunak komoly és állandó munkaadói lettek még azt is megengedhettük magunknak, hogy vele tartsunk akár a világ másik felére is. Ez az utazgatós korszak körülbelül már hat éves koromban elkezdődött és nagy szerencsével még ma is tart. Hisz milyen csodálatos bejárni a fél világot kötetlenség nélkül, gyermeki ésszel és álmokkal? Megannyi kultúra, megannyi rejtély, megannyi mágia.
   A mágiával Tintagel, a lakhelyünk is szoros kapcsolatban állt. Ezen parányi városban állt a takaros kis házikónk, aminek minden szeglete rejtett egy csipetnyi varázslatot, hasonlóképp mint a környékbeli Merlin-barlang. A legnagyobb varázslat a közelben számomra mégis egy kastély volt. Oké, elsőre azt mondanám, hogy csak egy rakat romhalmaz (és habár mai napig csak így emlegetem) egyértelműen különlegesebb. Nekem mindenféleképpen, hiszen nagyon sok időt töltöttem itt, lévén, hogy irtó közel van a házunkhoz és bármi bajom is volt, bármi is nyomta piciny kis szívemet ez a hely megnyugtatott (persze miután kibeszéltem magamból a mérgemet).
   A másik kedvenc tevékenység, amivel az időmet tengettem az a lovaglás volt. Ez azzal függött össze, hogy anyu a természet leánya volt és támogatott minden ezzel kapcsolatos ténykedésemben. Egyébként nagyon-nagyon sokszor mesélt nekem tündérekről, nimfákról, szirénekről, a vélák legközelebbi rokonairól. Minden lefekvés előtt velük gazdagította a fantáziámat és amikor a családja ritkán, de meglátogatott minket, mindig meséltek nekem a saját fajukról is. Elmondták, hogy milyen sokan vannak akik elvonulva, egyesek pedig emberszerűen élik mindennapjaikat és volt alkalmam ezt meg is csodálni, amikor nagymamékhoz látogattam, anya szülőfalujába. Meg kell hagyni, a vélák igazán csúfok, ha mérgesek, ugyanakkor csodálatos kultúrával rendelkeznek és ugyanolyan barátságosak tudnak lenni, mint a nimfák. Legalábbis engem rájuk emlékeztetnek. Főleg a fiatalabb, szertelenebb teremtmények, akik még kevésbé elfoglaltak a szépségükkel, ellenben csínyeikkel annál inkább. Talán ők minden gondom okozói, talán ők a hibásak, hogy bennem van a hajlam, hogy megszegjem a szabályokat, amelyek egyértelműen azért vannak, hogy kihágást kövessünk el ellenük.
   Lényeg, ami lényeg,: a vélák imádják a természetet (ennél jobban már csak saját szépségükbe szerelmesek) és így nem is csoda, ha ez rám is rám ragadt. És mi más lehet, olyan tiszta, mint a természet? Hát egy unikornis. Anya kedvenc állata. De mivel ezek túl tiszta lények és még véletlenül se lehet velük összefutni, megelégedtem egy fehér pacival, amit elneveztem Josephine-nek és bevallom, jobban szerettem, mint a mugli biciklimet valaha.
   Amikor hét éves lettem apa arra gondolt, hogy beírat egy közeli mugli suliba, hogy megtanuljam az alap dolgokat, illetve megismerkedjek még jobban az ő világukkal is. Azt gondolta, hogy a varázstalan emberek érdekesek és egész jó barátok is. Próba szerencse!
   Anya már kevésbé értett vele egyet. Ő nem annyira kedvelte a muglikat, hiszen hozzá képest egy alantas fajnak számítottak és értelmét sem látta annak, hogy kockáztassuk az esetleges lebukást. (És persze valljuk be, tudta, hogy hiányozni fogok és otthon már csak a házimunkával foglalatoskodhat, mert engem mindenre megtanítanak az iskolában.)
   Össz-visz két évig jártam muglik közé. Természetesen a tanulmányi eredményeim dicséretesek voltak, de a magatartásom kissé kiverte a biztosítékot, ahogy a kinézetem is. Mondjuk már a kezdetekben is frusztráló volt, hogy a szépségemen áhítoztak, hisz egy varázstalan személyben a véla gének csodálatot ébresztenek. Arról ne is beszéljünk, mikor anyu jött értem, hogy hazavigyen.
   A továbbiakban otthon folytattam a tanulást anya közreműködésével. Na jó, az otthon nem pontos megnevezés, mert miután kivettek abból a suliból szinte mindig úton voltunk. Ez idő alatt egyre jobban koncentráltam a mágiára is, kiszakadva a mugli közegből, teljes erőmből összpontosítva a létcélomra.
   Amikor huzamosabb időre otthon maradtunk anyu szerzett magának állást. Rég vágyott valami újra és a legfőképp varázsló-lakta kisvárosban frissen nyílt kis bár lehetőséget kínált számára, hogy azt csinálhassa, amit nagyon szeret: énekelhessen. A hangulatos, legfőképp előkelőnek mondható bár és étterem emellett galleonokaat is potyogtatott a családi pénztárunkba, egyre többet, hiszen a remek hang és a megigéző kinézet vonzotta a mágusokat, boszorkányokat. Édesanyám pedig úgy érezte, hogy végre kicsit élhet (fél)véla énjének is.
   Nekem is mindig énekelgetett otthon és ezáltal mindig sokkal szebb lett. Amikor apa dolgozott volt, hogy meglátogattuk a véla rokonait Európában, avagy elmentünk a Merlin-barlanghoz (ami magához csalogatta a mugli turistákat is, de legfőképp varázslókkal tömte meg a várost). Varázslatos hely volt az biztos és Merlin szakállára! Akkor látogattam meg, amikor csak akartam és egy picivel közelebb kerülhettem a nagy mágushoz. Huhuhuhuú!
   Aztán még közelebb kerültem az egész varázsvilághoz, mikor megjött a roxforti levelem. Már ideje volt, hisz betöltöttem a 11. életévemet és már jelentkeztek a tüneteim a varázslásra való hajlamomról. Ezt a hajlamot rendszeresen gyakoroltam is a muglikon, persze csak poénból. Épp egy aljas bosszút eszeltem ki egy számomra rettentően ellenszenves mugli gyerek ellen, amikor ablakot és az útjába akadó tárgyakat törve belibbent egy kelekótya bagoly. Még a reggelimet is benyelte, a kis piszok.
- Ó, hogy a Rőtspikás vinné el a... - anya a számra tette a kezét és összehúzta a szemöldökét.
- Egy ilyen szép kislánynak, mint te vagy, nem illik káromkodni! - mosolygott lágyan. Amikor eldorgált mindig ezt tette, kellemetlenül kedves volt. Ez engem rettentően bosszantott. De azért én is elmosolyodtam és feltörtem a vörös pecsétet, melyen jól ismert címer állt. Egyre szélesedő mosollyal bontottam ki az üzenet.
- Tisztelt Meriwether kisasszony! Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába - itt felnéztem, megszakítva az olvasást és egyenesen apu tekintetével találkozott az enyém.
- Nagyon büszkék vagyunk rád! - mondta anya, apa pedig csak állt és pislogott, mint hal a szatyorban.
- Rettegjetek, jövök! - nevettem fel és kirohantam az eléggé rumlis konyhából.
   Innen pedig már egyenes út vezetett Londonba, az Abszol Útra, amit sajnos csak ritkán látogattam, de a Florean Fortescue Fagylaltszalon és a Hunczut & Zsupsz minden alkalmat megért. Kaptam új kiscicát, akit Gombócnak neveztem el, megkaptam életem első varázspálcáját, tankönyveket (fujj), egy új talárt, de a hőn áhított seprűt az egyik üzlet kirakatából sajnos nem. Nekem is volt egy otthon, de az legfeljebb retket söprögetni volt jó, a másik viszont maga volt a csoda. De ha nem, hát nem. Az esély arra, hogy bekerüljek a kviddics-csapatba amúgy is elég csekély volt, hisz elsőévesen ez csak Harry Potternek sikerült. (Érdekes egy fiú meg kell hagyni, s tény, hogy van benne valami igazán figyelemreméltó, de hogy a szemüvegével és a frizurájával sohasem fogok megbékülni, az a kellemetlen valóság.)
   Szálltak a percek, egyre közeledett az idő, hogy életemben először meglátogassam a 9 és 3/4 vágányon álló Roxfort Expresst. Megálltam a fallal szemben, hunyorítottam, mintha a fal a legnagyobb ősellenségem lenne, majd elhatárolódtam.
- Ha véletlenül nem élném túl az ütközést, vigyázzatok Gombócra! - szóltam hátra anyáéknak. - Vigyázat, friss hús érkezik! - kiáltottam s nekirohantam a falnak. Ripsz-ropsz, már nem hallottam zajokat, már a mozdony pöfékelése is messze szállt, mert ez a pillanat már vagy öt éve volt, de az emlékeim között vígan dalolt.
   Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy nem buktam meg és igyekszem rendesen viselkedni, de természetesen elfajultam elsős évem óta. Akkoriban izgatott voltam, tudásra éhes és nem állt másból az életem, mint folyamatos elképedésekből, új színekből, új arcokból, új szabályokból és új tankönyvekből. (Ez utóbbi volt a valódi ősellenségem.)
   Emlékszem, ahogy felbukdácsoltam először a vonatra és mindenki megbámult (majdnem annyira, mint anyát a vágányon) és sokaknak le is esett, hogy nem vagyok mindennapi teremtés. Egyesek viszont olyan hatalmas sügérek voltak, hogy bele kellett törődnöm, hiába pörölöm őket újra és újra, ezek annyira süsük, hogy még ha hegyi troll is támad rájuk csak bárgyún vigyorognak.
   A szépségem figyelemfelkeltő volt (valahol minden lányé az), de igyekeztem nem csak a külcsínre adni, épp ezért néha rákényszerítettem magam, hogy beüljek a könyvtárba, de csak szigorúan olyasvalamit olvasni, ami érdekel. Például a sárkányok, vagy a mágustörténelem.
   Nem akartam nagy babérokra törni, mert nem kenyerem, hogy valami agytröszt legyek, aki a díjaival villoghat. Egyszerűen csak élek a mának, bunkózok a mardekárosokkal, néha alápirítok pár ficsúrnak, hagy rotyogjon, aztán lesz, ami lesz!
   Anya mindig azt mondja, hogy legyek nőies, kedves, amiből nincs is hiány, de csak kevéske ember érdemli ki, hogy vajszívű legyek vele, mert mint mondani szokás, kakiba nem csapok.
   Apa azt mondja, hogy tanuljak, legyek okos és kreatív. Tanulok én, tyhűű, csak az a baj, hogy engem nem kötnek le dolgok, olyasmifélék, mint a bájitaltan. Ellenben a Sötét Varázslatok Kivédése kiváltképp a kedvencem, de nem vagyok hajlandó fiktív, vagy haszontalan tantárgyakkal foglalkozni. Ez már csak azért is van így, mert hiába próbálnának lekötözni egy székhez, akkor sem lennék hajlandó nyugton maradni. Különben is, nekem lételemem a szabadság és már nem azért, de ki mondta azt a hülyeséget, hogy csak a madarak szabadok? Tudtommal őket is irányítja valami, hisz elrepülnek a vész elől, s közben dobálja őket a szél. Hát ez a szabadság? Szerintem inkább a szellő jelképezi a szabadságot. Mert az tiszta, friss, rakoncátlan. Olyan, mint egy szilaj paripa. Olyan, mint én.
   Persze az ember akkor a legszabadabb, ha repülhet. Habár jómagam sajnos nem válhattam a kviddics csapat tagjává lelkes szurkolóként tomboltam a lelátókon és amikor volt rá lehetőségem kezembe vettem egy seprűt és repültem. Legutóbb 1997 nyarán kaptam új járgányt, negyedikesként és nagyon megszerettem. Azon a nyáron más is történt. Anyu közölte, hogy elintézte, hogy felléphessek helyette a munkahelyén, mondván, nekem is van olyan szép hangom, jó stílusom és erős kisugárzásom, mint neki. (Ha még nem említettem, imádok dalolászni.) Szóval egyik este felléptem elég nagy sikerrel -, bár el is fáradtam benne. Az esti égbolt csillagos volt, ezért kimentem a kedvenc romhalmazomhoz és ott bámultam az eget. Aztán valami megtörte a csendet. Motorbicikli zúgása okozta a zajt, amivel ritkán találkoztam, mivel ebben a kis városkában kevés mugli lakott, a legtöbbjük öreg. De a bicikliken egyértelműen fiatalok ordítoztak, ahogy a domboldalt akadálypályaként használva versenyeztek felfelé. Nem sok minden látszott belőlük, csupán a fényszórók és az alakjuk, meg az a kellemetlen zaj, ami körüllengte őket. Hát nem igaz, hogy már itt sem lehet nyugodt az ember! Vagyis egy kétharmad ember...
   Ebből fakadt később a problémám is. A motorosok nem messze tőlem parkoltak le és mindhármuk egyértelműen kiszúrt engem. Én az egyik leomlott falon ültem, úgy, hogy a hátamat nekitámasztottam a magasabb részének és még a fejemet is neki tudtam támasztani, hogy kémlelhessem az égboltot. Elég vastag fal volt, ezért kényelmesen elfértem rajta. Az egyik lábam kinyújtottam a másikat pedig felhúztam. Rendes kis fotel volt.
- Szervusz angyalom! - téblábolt oda hozzám az egyik. Egy pillanatig rá sem néztem, aztán szemérmetlenül végigmértem. Csupán egy picivel lehetett magasabb, mint én, habár jóval izmosabb, testesebb volt, meg annyira nem is nézett ki rosszul, mégis unszimpatikus volt. Grrr.
- Mennyire vagy ittas ehhez a beszélgetéshez? - húztam fel a szemöldököm, majd felálltam az ülőhelyemen és így, a falon állva jóval magasabb voltam, mint a srác. Éreztem rajta az alkohol szagát, amiben sajnos a muglik nem ismernek hatást és ettől kissé szánalmasak.
- Az lényegtelen - intett bárgyú arckifejezéssel, miközben megérkezett a másik kettő a háta mögé. - Csak adj egy csókocskát! - kajlán pislogott, miközben megfogta az állam. Szánalmas, hogy mennyire képesek az emberek elszállni a véla génektől.
- Menj a pokolba, te tahó! - vágtam a képébe, mire a többiek felnevettek.
- Milyen kis harcias spiné! - szólt az egyik, mire én gúnyosan ránéztem. Közben az előttem álló magához húzott, a derekamra tette a kezét, hogy megcsókoljon, mire a szám elé kaptam a kezem és bedugtam egy fekete, ragadós dolgot a szájába. Erre meghátrált és köhögni kezdett, aztán fekete füst áramlott ki a száján, fülén és orrán, mire mindhárman úgy néztek rám, mint az ördögre. Jól is tették.
- Na drágaságaim, most húzzátok el a csíkot, vagy még fel is robbantsam egyikőtöket, ti hormontúltengéses barmok!?
   A fekete füst sokkolóan hatott rájuk, úgyhogy gyorsan el is tűntek, miközben kiabáltak még rám valamit, amin én csak nevetni tudtam. Mire nem jó, ha az embernél mindig van valami varázslatos rafinéria, ha baj van.
   Milyen jó is lenne, ha a halifalik szájába is csak betömnék egy trükkös cuccot (a Weasley Varázsvicc Vállalat termékeiből) és ijedtünkben elszaladnának. Szép álom. Csakhogy ezek eléggé elszánt teremtések egy ilyen megfutamodáshoz. Őszintén szólva, csak sajnálni tudom őket, mert az összes keménykedik, de a Nagyúrtól pedig fél, olyannyira, hogy összecsinálja magát. Szerencsétlen hülyék!
   Nyilvánvalóan minden egyszerűbb volt, amikor még csak sár alatt sunnyogtak. Persze a megjelenésük előtt is történtek furcsa dolgok a Roxfortban, de én ezekből már csak a félelmet élhettem át, például amit Sirius Black keltett a szökésével, vagy az elképedést, amit az az információ generált, hogy Lupin professzor vérfarkas. (Ez akkor sem változtat a tényen, hogy ő volt a legjobb SVK tanárom ezidáig.)
  Aztán jött a világkupa, amin volt szerencsém megjelenni és találkozni a varázslóvilág aprajával - nagyjával, majd a rejtélyes Trimágus Tusa, Umbrigde rémuralma és még sorolhatnám... Egyre több riadalom, eltűnés, halálesetek, harc, míg végül ki nem derült, hogy Ő - akit nem nevezünk nevén -, visszatért. (Legalább lebarnulhatott volna...)
   Kevesen mertek szembeszállni vele, csupán a DS és a Főnix Rendjének tagjai (ez utóbbinak édesapám is tagja lett). Az már csak hab volt a tortán, amikor sikeresen uralomra törtek ezek a gyászhuszárok... Habár övék lett a Minisztérium, apa mégis munkát vállalt ott, hogy szemmel tarthassa a dolgokat, mint afféle kém. Mint aranyvérűnek nem volt mitől tartania, habár a léc minden percben rezgett a lába alatt. Szerzett egy kis lakást Londonban és az év nagy részét ott töltötte, néha édesanyám társaságában, de legtöbbször egyedül, hiszen anyu inkább otthon maradt apa kérésére, biztonságban. Nagy szerencsémre nekem sem kellett sokat abban a londoni lakásban rostokolnom, mert a szünidőket otthon töltöttem, Tintagelben.
   Az, hogy édesanyám fél-véla volt, kevésbé érdekelte a halálfalókat, hisz többre értékelték a mágikus teremtény - varázsló kapcsolatot a mugli - varázslóénál, s habár ez sem tiszta kapcsolat, máris mágikusabb, mint a másik párosítás. Szóval emiatt nem igazán kellett aggódnunk, apu mégis jobbnak látta, ha anyu otthon marad.
Én magam nem is aggódtam, inkább dühvel töltött el a tudat, hogy mennyi szánalomra méltó, feltűnési viszketegséggel rendelkező, elmebeteg őrült szaladgál az utcákon, miközben mindegyik csak egy besavanyodott börtöntöltelék, akik berosáltak egyetlen mágustól... Ezt jelentette számomra a hatalomra kerülésük.

„Itt, hol a bűn az erény, harcok dúlják a világot, oly sok alakban lép fel a vétek.”

Égett minden. Égtek a tornyok, égtek a holtak és égtek a bűnök. Még most is látom magam előtt a Roxfort ostromát uraló káoszt és benne magunkat. Kettőnket. Ott voltam én és Morgan. Csak ez számított. Boldog voltam, mert együtt harcoltunk, ugyanakkor a haláltól való félelem adrenalinként lüktetett a testemben. Azt akartam, hogy együtt vészeljük át a gondterhes órákat, így kértem, hogy ezután soha ne engedje el a kezem. Pontosan így fogalmaztam.
Talán nem is az ő hibája, hogy mégis megtörtént. A sors akarta úgy, hogy kettészakadjunk és ezzel együtt az életem új irányba haladjon tovább. Új fejezet kezdődött.
Miután elkeveredtünk a tömegben, az első ember, akit megtaláltam a saját oldalunkról, a griffendéles szobatársam, Beth volt. Úgy döntöttem mellette maradok, hisz együtt erősebbek vagyunk, mint egyedül. Mindig is jó páros voltunk és úgy éreztük semmi sem állhat az utunkba. Ez így is volt egy darabig, hisz pár babért learattunk, azonban szembekerültünk egy halálfalóval az ügyesebb, gyorsabb, okosabb és tapasztaltabb fajtából. Kiszorított minket a kinti zajoktól dübörgő romos folyosóra. Megriasztott a tudat, hogy még együtt sem bírtuk lefegyverezni a maszkos férfit és egyre csak hátrányba kerültük, ő uralta a harcot. Épp csak a védekezésre jutott elég időnk és tudásunk, de az sem volt elegendő ellene.
Beth-et eltalálta egy átok és a földre került. Felsikítottam. Odaakartam rohanni hozzá, hogy megnézzem nem esett-e komolyabb baja, de még mindig a férfival küzdöttem és lehetőségem sem volt kiszakadni a látóköréből egy pillanatra sem.
A párbaj tánclépései bejuttattak minket egy tanterembe, ahol egykor a mágiatöri előadásokat hallgattam és most, az életemért küzdöttem benne. Sikertelenül. Lefegyverzett és abban a pillanatban éreztem, hogy itt a vég. Nincs kiút. Legalább egy kis perui instant sötétségpor megbújhatott volna a zsebemben, mint ahogy máskor mindig. De nem, nem volt semmim. Kiszolgáltatottá váltam.
- És akkor most játszunk - felkacagott. Nem volt barátságos, de még csak gyilkos kacaj sem. Inkább kéjes. Még most is a fülemben cseng a dallama.
- Valóban. Te vagy az üldözött, én pedig a vadász - feleltem, bár magam sem hittem el, amit mondok. Ironikusnak hatott az uralkodó szituáció miatt.
- Nem, kincsem - nevetett. - Itt te vagy az egyedüli préda, akire a vadász áhítozik - hangja határozottabbá, elszántabbá vált.
A következő pillanatban átkok kezdtek szállni felém és szimplán a gyorsaságomat használva igyekeztem kitérni előlük. Ez volt az egyetlen eszköz a kezemben, azonban ez nem volt elég. Pár perc menekülés után kötelek fonták körül a testem, a földre zuhantam és képtelen voltam mozdulni. A férfi odalépett hozzám és percekig csak bámult rám. Aztán a tenyere csattant az arcomon.
- Hogy megtanuld a rendet!
Aztán még egy rúgás. Sajgott az oldalam.
- Hogy megtanuld, mi az a tisztelet!
A testem a nyolcadik ütés után szinte már égett, az orromból folyt a vér és csak akkor kezdődött el igazán a szenvedésem...
Még most is hallom a férfi kegyetlen kacaját, érzem a hűvös érintését, erős markolását. Nem tudtam mozdulni, nem tudtam kiszabadulni, még csak segítségért kiáltani sem. Préda lettem, eszköze egy állati ösztönnek...
Nem érkezett segítség, hiába vártam. Nem jött senki, az égvilágon senki. Meghalt bennem a remény utolsó szikrája is. Az arcomon patakzottak a könnyek, sikítani akartam, kapálózni, de arra is képtelen voltam.
Azt hittem először, hogy megkínoz és megöl. Ez volt a legborzalmasabb fogatókönyv a fejemben. Azonban ami történt, még annál is kegyetlenebb volt...
Elájultam.
Amikor felébredtem, már nem voltak rajtam kötelek, csak a nyomuk maradt meg, lila horzsolásokat hagyva maguk után. Az arcomra rászáradt a vér és a könnyek, a testemet szétcincált ruhadarabok fedték és alattuk sötét foltok, véres nyomok éktelenkedtek. Nem is tudom, hogy sikerült eljönnöm onnan. Hogy maradtam egyáltalán életben? Miért nem ölt meg? Jobban járt így? Jobban jártam így?
Minden erőmet összegyűjtve feltápászkodtam, magamra kaptam a földön heverő iskolai taláromat és alaposan beburkolóztam, hogy legalább valami elfedje a testem. Miután megtaláltam a pálcámat, elindultam kifelé a helyiségből reszkető testtel, szilánkosra tört lélekkel és halkan zokogva.
Odakint már minden elcsendesedett és hajnalodott. Az ostrom véget ért, én pedig egyedül kószáltam a haláltól, fájdalomtól és rossz emlékektől bűzlő üres, romos folyosókon. Megláttam egy földön heverő testet. Beth volt az. Odarohantam. Már nem lélegzett, testét vágások borították és a mennyezet felé meredt üveges tekintete. Ujjaimmal lezártam a szemhéjait és a testére borulva zokogtam. Titkon még reménykedtem benne, hogy amikor az átok eltalálta, nem esett komoly baja. Tévedtem. Már akkor elvesztettem.
Percekig zokogtam az élettelen teste felett és habár tudtam, hogy már nincs mit tenni, könyörögtem neki, hogy nyissa ki a szemét és kacagjon rám, mint minden reggel. De ő elveszett, ahogy elvesztem én is.
Hamarosan megjelent két férfi egy hordággyal és nagy nehezen lefejtették ölelő karjaimat a lány testéről. Elköszönésül még egy puszit nyomtam az arcára és elindultam a Nagyterem felé, a hordágy kíséretében.
Végigvonultam az emberek sokaságán és egyenesen kivágtattam az épületből. Alig bírtam már a lábamon állni, de mentem előre. Nem tudom hova is indultam... Beszívtam a friss, reggeli levegőt, átkaroltam a saját vállam és baktattam a semmibe. Nyertünk - nyugtáztam. Örültem, ugyanakkor óriási fájdalmat éreztem. Olyat, mint azelőtt soha.
A tóhoz érve egy fűzfa árnyékában meghúzódva leültem a fűbe. Őrülten sajgott mindenem, belül és kívül is. Percekig még zokogtam, aztán a kimerültség és a sokk felszárították a könnyeimet. Csak ültem a tavat kémlelve és vártam. Vártam arra, hogy a mellkasomat szétfeszítő érzés egyszer véget érjen. Ez azóta sem történt meg.
Édesapám három órán belül megjelent, hogy hazavigyen a Roxfortból. Még épp volt annyi időm, hogy végigbotorkáljak a tömegen és megöleljem azokat, akik túlélték a csatát és könnyeket hullajtsak azokért, akik elestek. Épp csak pár percet vett igénybe a búcsúzkodás, nem akartam maradni. Inkább el szerettem volna tűnni. Örökre.
Morgant nem találtam. Talán nem is kerestem igazán. Nem tudtam volna a szemébe nézni, ahogy senkiébe sem. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy elmenjek innen. Nem terveztem visszatérni.
Az elkövetkező nyarat Bulgáriában töltöttem egy főként véla, félvéla lakókkal büszkélkedő kis faluban. Nem akartam tovább emberek között maradni, a csata után úgy éreztem képtelen vagyok teljes értékű tagja lenni a társadalomnak. És nem is szándékoztam az lenni a továbbiakban.
Azok a hónapok a felépülés jegyében teltek. Arra jutottam, hogy a legnagyobb gyengeségemet a legnagyobb erősségemmé formálom. Hisz mindaz, ami akkor, ott, a Roxfortban történt a véla származásomnak köszönhető. Ugyanakkor ez volt az egyetlen tulajdonság, ami megkülönböztetett a többi embertől, erre akartam hát felépíteni az új énemet.
A vélák, mint a nimfák és szirének rokonai számos új tudást és életfilozófiát tudtak számomra feltárni. Ők kapcsolatban álltak a természettel, a varázsláshoz sem volt szükségük pálcára, ha csak a tűzgolyó dobálásra gondolunk. Illetve egyesek szerint a viharok felett is tudtak uralkodni. A korábbiakhoz képest sokkal tudományosabb és határozottabb érdeklődéssel fordultam feléjük és igyekeztem olyan trükköket és praktikákat megtanulni tőlük, amelyek megkülönböztethettek egy átlagos varázslótól.
Amint a nyár véget ért, a szüleim eljöttek értem. Nem akartam visszatérni a Roxfortba, nem akartam alantas emberek közé menni, végül azonban a szüleim szava döntött. Így hát itt vagyok. De ez az Arianna már nem ugyanaz a lány, akit egykoron ismertél.

Arianna egy gyakorlatias, kritikus személy, aki minden tettét megfontolja, ám ez nem jelenti azt, hogy nincsenek "kitörései", spontán, őrült ötletei. Törekvő, hatékony és akaratos, mindemellett gyors, pontos. Jól kommunikál és érteti meg magát az emberekkel, de néha kissé cserfes. Alapjában véve kedves és megértő, de csak azokkal, akik megérdemlik, akiket kedvel. Őszinte és optimista, de nem igazán mondható higgadt természetűnek és túlságosan buzgónak sem. Kissé szeszélyes, lázadó, igazságvágyó típus.

Erősség || Nagyon karakteres egyéniség, mindig tudatja az álláspontját és határozottságából fakadóan vezető típus. Mindemellett segítőkész és optimista.
Gyengeség || Néha túl sokat beszél, túl akaratos, vagy tapintatlan.

mindig || ♡ kaland
   ♡ SVK
   ♡ romhalmaz
   ♡ igazság
   ♡ szabadság
   ♡ pörgés
   ♡ Josephine és Gombóc
soha ||♡ erőszak
   ♡ Mardekár
   ♡ lidércek
   ♡ kétszínűség
   ♡ bezártság
   ♡ pesszimizmus
hobbik || csavarog, énekel, repül, lovagol, gitározik
merengő ||
   ♡ the best | Arianna számára egy emlék, nem feltétlen egy nagy momentum, ezért a legszebb emléke egy nyári nap, amit a családja együtt töltött.
   ♡ the worst | Roxfort ostroma. Unokatestvérének, Elizabethnek a halála, amit halálfalók okoztak.
mumus || A maszkos férfi.
Edevis tükre || Ha a képet vizsgáljuk a középpontjában Ariannát látjuk, fekete, már-már alakra simuló ruhában, hosszú nadrágban. Szőke haja felkontyolva, szemei igézően feketék. A háttérben V alakban állnak a szerettei és mosolyognak, s mögöttük ott az erdő. A legfontosabb része a képnek viszont az, hogy Arianna pálcáját védelmezően maga elé húzza, s abból egy kék fénycsóva tör ki, ami madár alakban repüli körbe családját. Röviden vágya harcolni és megvédeni a családját.
százfűlé-főzet || Drapp színű ital, amelynek íze a cukros citromra emlékeztet.
Amortentia || Gyümölcsök, növények, erdő vagy a friss fű illata.
titkok || Kavart egy mardekáros sráccal (pedig híres arról, hogy nem kedveli e ház tanulóit).
azt beszélik, hogy... || a Delacour család eltitkolt sarja.

apa || Joseph Meriwether; 40; aranyvérű, kutató; remek ♡
anya || Lilianne Sherrard; 37; félvéla; énekesnő; remek ♡
testvérek || gumó
állatok || Gombóc ♡

Családtörténet ||
Bármily hihetetlen egy félvéla is (hiúságától eltekintve) csodálatos anya, aki őszintén szereti a gyermekét. Így érthető a családban fűződő szoros kapcsolat, amit a szülők szerelme és a gyermek szeretete hoz harmóniába.
Édesapja részéről Ariannának van két nagybátyja (Richard [38]; Stephen [43]), illetve egy nagynénje (Cathrine [38]). Tőlük pedig 6 unokatestvére. A család tagjainak nagy része aranyvérű, mindazonáltal nagyon összetartóak, legfőképp a háborúban.

magasság || 166 cm
testalkat || karcsú
szemszín || kék
hajszín || szőke
kinézet || Habár Arianna jellemében nem túl visszafogott öltözködésében viszont igen. Szereti a lágy, drapp színeket, illetve a nőiesebb darabokat hordani, de a vadabb összeállításoktól sem óvakodik. Egyaránt kedveli a tornacsukát és a magassarkút is. Szép, a hátágig érő szőke haja van, amely hullámos, ezért szép tartása van. Szereti kiengedve, befonva és kontyolva is hordani.
Kevésbé kedveli az iskolai talárt, ezért valami szoliddal mindig megpróbálja feldobni azt.

varázslói ismeretek || Arianna eléggé izgő-mozgó típus, ezért képtelen lekötni magát a tanulással, kivéve ha van ami különösen érdekli. Ezért a tanulmányi eredményei eléggé átlagosak (szépen szólva...khmm), csupán akkor ér el kiemelkedő eredményt ha sikerül lekötnie a figyelmét. Egyébként inkább kedveli a gyakorlati oktatást, így a kedvenc tantárgya az SVK.
felvett tantárgyak || Rúnaismeret & Repüléstan
pálca típusa || 9 és ¾ hüvelyk, éger, vélahaj
RBF || ...

avialany|| Emillie Nereng/ VOE