Valahol a Roxfortban, éjszaka

A szívem a torkomban dobogott. Egész testemben remegtem. Gyorsan a farzsebemhez nyúltam. A pálcám. Szerencsére még a helyén volt. Anne mellettem legalább annyira rémült lehetett, mint én. Hirtelen valami zajt hallottam a folyosóról. Valakik jöttek. Gyorsan megragadtam a lány kezét, s berántottam egy sötétebb zugba, ahol már nem láthattak meg minket.
Szinte összeért az arcunk. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy mit keresünk itt, s csak elvesztem a lány illatában, s közelségének vonzó izgalmában. Aztán kitisztult minden, mikor a mardekárosok elhaladtak előttünk. Csak percek kérdése, hogy megtalálják Malfoyt, aki valószínűleg még mindig eszméletlenül hever a földön, miután kiütöttem. Anne-nel voltam, amikor mögénk lopózott, s mint prefektus, ránk tört. Gondolom előre élvezte már, hogy - lévén egy új rendszer működött a suliban -, ezért megszivathat minket kedvére. Erre azonban nem került sor, mivel gondolkodás nélkül pofán vágtam. Egyrészt, mert mágiát nem akartam használni, nehogy felfigyeljenek ránk, másrészt, mert már rég érett ez a pofon. Csak Anne jelenléte fogott vissza attól, hogy elég rendesen hazavágjam a srácot, gondoltam egy hölgy előtt nem fogok megütni egy földön lévő alakot. Ezért is lepett meg, mikor Anne két olyan francos nagyot rúgott a fetrengő Malfoyba, hogy csak úgy nyekkent. Úgy is maradt.
Tehát futottunk, tudva, hogy ez az utolsó esténk Roxfortban. Eleve azért is találkoztunk, hogy kitaláljunk valamit, de ez csak megerősített minket abban, hogy az iskola már nem az, ami megvédene minket. Már csak idő kérdése, hogy halálfalók lepjék el teljesen. Eszméletlen düh kerített hatalmába az előttünk elhaladó mardekáros diákok láttán. Ők jelképezték most mindazt, amin a Roxfort keresztülment. Mindaz a tehetetlenség, ami jellemző volt ránk, elkeseredett dühvé változott. Mégis mit képzelnek ezek a retkes kis rohadékok magukról, hogy átveszik a hatalmat az iskolában? Hogy merészelik terrorizálni a többieket? És miért nem látszik az, hogy a jónak mindig győzedelmeskednie kell a gonosz felett? Anne ugrasztott ki a gondolkodásból.
-   Elmentek! – suttogta, majd húzni kezdett. Visszarántottam, újra az ölelésemben volt.
-   Hová mész?
-   A Szükség Szobájába, az az egyetlen menedék!
-   És ezt akarod csinálni az egész hátralévő évben? – kérdeztem – Bújdosni? Sutyiban kilógni kajáért, aztán vissza? Mit gondolsz mégis mennyi idő kell nekik, hogy rájöjjenek hogyan lehet bejutni oda?
Csöndben nézett maga elé. Hirtelen elfogott a vágy, hogy megsimogassam az arcát, s megnyugtassam, hogy nem lesz semmi baj. Elengedtem, és az ablakhoz léptem. A Hold ragyogott az égen. Lent, Roxmorts fényei halványan pislákoltak.
-   Tudok egy biztonságosabb helyet. – mondtam, majd Anne-re néztem. – Ott nem találnak meg! Velem jössz?
Életem talán leghosszabb tíz másodperce volt, míg a lány végiggondolta, amit mondtam s döntött. Megfogta a kinyújtott kezem, s pár perccel később már Roxmorts felé siettünk a Szükség Szobájából induló alagúton át. Próbáltak minket feltartani, de mind hiába. Desnek szóltam, hogy majd nyissa ki a szemét, mert valahogyan jelzek neki.  Mikor beléptünk a Szárnyas Vadkanba Tom azonnal ránk rontott.
-   Mi a fészkes francot kerestek itt? – förmedt rám – Tudjátok nagyon jól, hogy ha elkapnak titeket, azt nagyon megbánjátok. Én értem, hogy kell a huncutkodás a fiatal szerelmeseknek, de…
-   TOM! – állítottam le kikerekedett szemmel – Nem járunk, oké?
Zavartan Anne-re néztem, de ő csak kuncogott magában. Huhh, legalább jól veszi. Karon ragadtam a kocsmárost, s egy asztalhoz húztam.
-   Menekülünk. – mondtam, de mielőtt még Tom felháborodva félbeszakított volna, folytattam. – El kell tűnnünk az iskolából egy kis időre, most nagyon veszélyes lenne ott maradnunk.
-   Miért mi történt? – kérdezte sápadtan a kocsmáros – A halálfalók?
-   Nem, nem. – ráztam meg a fejem – Csak… na, szal kb. félholtra vertük Malfoyt, s azt hiszem nem lenne érdemes ott maradnunk. Egy ideig legalábbis...
Tom vigyorogva ingatta a fejét.
-   Értem én, no! – mondta – Kijárt már annak a büdös kölöknek!
Anne-re néztem, s mindketten elvigyorodtunk.
-   S mi a terv? – kérdezte Tom – Sajnos nekem csak egy vendégszobám van.
-   Nem, nem! – köszöntem meg – Nem maradunk itt. Azt találtam ki, hogy a családi birtokunkra menekülünk egy időre. Odáig még a Minisztérium keze sem ér el. Kicsit kijjebb esik a látószögükből.
-   De akkor miért ide jöttetek?
-   Egyrészt, mert csak innen lehet hopponálni oda. – fontam össze a karjaim – Másrészt pedig, mert lehet, hogy a segítséged kell.
Előhúztam egy kisebb zacskót a zsebemből, s Tom kezébe nyomtam.
-   Ezek itt zsupszkulcsok. Mind az otthonomhoz vezetnek. Elképzelhető, hogy pár diák ugyancsak felkeres téged, s segítséget kér. Akkor add nekik oda ezeket, szerintem van elég.
Tom elvette a zacskót, s megszámolhatatlan zsebeinek egyikébe rejtette.
-   Hallgatok róla, mint a sír, – mondta – ha esetleg olyanok kérdeznék, akik árthatnak nektek.
-   Köszönöm szépen, Tom! - mosolyodtam el, s megöleltem. – Nélküled…
-   Jól van, na, csituljál! – mormolta az öreg, s felállt. – Takarlak titeket, most senki sem lát. Most menjetek, akkor senkinek sem tűnik fel.
Megfogtam Anne kezét. Ohh, a jó öreg gyomorforgató érzés a hopponálások előtt. Elképzeltem az otthonom, a földeket, az épületeket, s kimondtam a varázsigéket. Pár pillanat múlva már a fűben hevertünk egy dombon.
Lágy szél simogatta az arcunk, s a friss föld illata teljesen betöltötte a levegőt. Feltápászkodtam, majd segítettem Anne-nek is felállni. Szélesen elmosolyodtam. Sikerült megmenekültünk. Alattunk ott hevert az Esterhas Birtok. A hatalmas főépület, a két mellékszárny, a Növényház és az állatkarám. A birtok keleti felén elterülő tó sötétkéken verte vissza az ég sötétségét. A Hold beragyogta a birtokot. Anne közelebb húzódott hozzám. Megfogtam a kezét.
-   Gyere! Itt biztonságban leszünk! – elindultunk az épület felé – A szüleim nincsenek itthon. Mindketten Kelet-Európában keresnek szövetségeseket, szóval hála az égnek, hogy nem Angliában vannak. Főleg most.
Már elég közel voltunk, amikor egy lángcsóva szökött fel az égre a főépület mögött, majd egy mély, dübörgő üvöltés hallatszódott. Anne megdermedt, én pedig elvigyorodtam.
-   Igen, én is örülök, hogy itthon vagyok, Akhos! – mormogtam szinte csak magamnak, majd a lányra néztem. –Mondtam, hogy van egy sárkányom!
Elértük a főbejáratot. A hatalmas ódon kapuk egy pillanat alatt kinyíltak, amikor megérintettem őket.
-   Ez egy bensőséges mágia. – magyaráztam Anne-nek – A ház „tudja”, hogy én vagyok az! Másnak nem nyílna ki. Aki nem családtag, annak soha. Bármivel is próbálkoznak!
Innen lentebbről sokkal szebb, és impozánsabb volt a főépület. Szívmelengető érzés járta át a lelkem. Otthon vagyok.
-   No, hogy tetszik? – fordultam büszkén Anne felé.

Csak figyelem, ahogy zavartan dicséri az otthonom, s szabadkozik, hogy reméli nem zavar, s újra elkap az az érzés, hogy meg akarom ölelni, s simogatni, hogy így mutassam meg neki, mennyire örülök, hogy itt van, és mennyire biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baj. Tény és való, hogy kissé vakmerő ötlet volt, s ki tudja mi lesz a vége, de a lényeg, hogy biztonságban vagyunk, s Anne velem van. Velem. Próbáltam arra fókuszálni, hogy valami érdemlegeset találjak ki a „küldetésünkkel” kapcsolatban, hogy valami okosat mondjak, de egész végig csak az járt a fejemben, hogy milyen tündérien szép ez a lány, s hogy alig bírok uralkodni magamon. Remélem ez kívülről nem látszik meg. Mármint… csak nem folyik a nyálam.
Szélesen elmosolyodom.
-   De… zavarsz! legjobb lesz ha hazamész! – majd gyorsan hozzáteszem - Ugyanmár Anne! Itt legalább annyira otthon érezheted magad, mint magatoknál. Hidd el, hogy a legnagyobb örömmel osztom meg veled az otthonom. És abban is biztos vagyok, hogy a szüleidnek sincsen semmi baja, de ha akarod innen majd értesítheted őket.
Látva a tettetett morcos arcát, elvigyorodom.
-   Szarkazmus! – mondom – Tudom, már egyszer megkaptam, hogy imádlak húzni, de ez nagyon magas labda volt, bocsi…
A karom dörzsölöm ott, ahol megütött, csak úgy viszonzásképp, de legalább mosolyog. Miközben közeledünk a bejárathoz, még tudom, hogy mindenfélét fecsegtem neki a családomról, meg arról, hogy nyugodjon meg, mert egyáltalán nem zavar, de igazából nem is figyeltem arra amit mondtam. Csak néztem a lányt, miközben egymás mellett mentünk, s nem tudtam kiverni a fejemből. Mégis mi a fene van velem? Azt hittem, hogy tanultam a hibáimból. Főleg Norina után. ÚRISTEN, mekkora egy gyökér voltam, hogy elhittem, tud szeretni az a nő. Neki a vérében volt a szenvedés, és a bizonytalanság, egyszerűen nem érezte jól magát egy kapcsolatban, egy olyan helyen, ahol tudta, hogy biztonságban van. Őrület. No, én meg úgy gondoltam, hogy tudom szeretni annyira, hogy elfeledtessem vele ezt. Nos, tévedtem. Még egy seb. Kurva jó. Alig gyógyult be, mikor találkoztam Jo-val. Nem hazudok, ha megtetszik egy lány, akkor megtetszik, s eljátszadozom a gondolattal, hogy milyen lenne vele. Milyen lenne érezni a csókjait, az ölelését, forró sóhajait a nyakamon. De Anne-nál nem ez volt a helyzet. Nála nem képzeltem el. Szinte felrobbant bennem minden az első találkozás után. Nem elképzeltem, hogy milyen lehet vele lenni, hanem AKARTAM. Az első beszélgetésünk után, úgy éreztem, hogy ez nem lehet egy egyszerű lány. Hogy biztosan tudom, ez nem lehet a véletlen műve. Két ember nem találkozik csak úgy, akik között így forr a levegő. Persze mindezt csak az én részemről tudtam meghatározni, hiszen nem láttam az ő fejébe, bár sokszor szerettem volna. Volt mikor egy ideig nem beszéltünk, mert valahogy nem jött össze. Majd megőrültem. Egyszerűen ki voltam éhezve arra, hogy beszélgessek vele, hogy halljam a gondolatait. S most itt vagyunk. Az otthonomnál, minden veszélytől távol, s Ő velem van. Gondolataimból egy kiáltás ragadott ki.
-   Gordon úrfi!  GORDON ÚRFI! HÁT MAGA HOGY KERÜL IDE?
Felnézek, s mosolyogva integetni kezdek az elém rohanó házimanónak.
-   Slibb! Jajj, de örülök, hogy látlak! – mondom, s viszonzom a meghajlást, amivel a manó köszönt. – Figyelj, kérlek intézd el, hogy begyújtsanak a nappaliban, kicsit átfagytunk. Illetve jól esne egy csésze tea is.
-   De… - néz a manó Anne-re, s rám értetlenül – Mi folyik itt?
-   Menekülünk, Slibb! Majd mindent részletesen elmondok. Lényeg, hogy a Roxfort nem biztonságos többé.
Slibb kihúzza magát.
-   Értem, úrfi! – nagyon mókás, ahogy így haptákba vágja magát – Értesítsem a szüleit?
-   Nem kell! – mondom neki egy kis gondolkodás után – Még nem. Most intézd el, amit kértem, légy szíves.
-   Azonnal, Gordon úrfi! – feleli a házimanó, majd elrohan, be a házba. Nézem, ahogy az uniformisa lobog utána a szélben, és a fején még mindig ott van az az idétlen kalap.
Anne-re nézek. Kinyújtom a kezem, hogy így kísérjem be a házba. Mikor megfogja, s az ujjai az ujjaimhoz érnek, akkorát dobban a szívem, hogy lopva ránézek nem hallotta e meg. Miközben befelé megyünk, mesélek neki.
-   Igen, Slibb felszabadított házimanó, bár ez olyan ostoba kifejezés. Minden házimanó, aki 5 évet szolgált nálunk, az kap ruhát. Eldöntheti, hogy itt marad e, vagy azt kezd magával amit csak szeretne. És általában maradnak.
Közben beérünk az aulába. A hatalmas kristálycsillár sárgás fénnyel tölti be a teret. A csillár foglalata fekete azúrfából készült, mely kékesen csillog ha rávetődik a fény. Az egész egy marokhoz hasonlít, melynek szorításából kicsordul a csillár. Csodálatos látvány. Emlékszem gyermekkoromban mennyit ültem alatta, s csak néztem.
-   Ezt nagyon régen készítették.  – mesélem a lánynak – Még a 13. században. Képzelheted, hogy mennyire becsüljük.
Mikor beljebb lépünk egy szobával, elénk tárul a hatalmas nappali. Galéria ablak, mely mögött sötéten csillog az éjszaka, hatalmas könyvespolcok, egy kandalló, melyben már harsányan ropog a tűz,  kellemes meleget adva az érkezőknek. A szoba nyugati részén egy zongora, a kandalló előtt pedig egy megterített asztalka, melyen bőséges élelem, és persze a tea van. Slibb elégedetten húzza ki magát, mikor megérkezünk.
-   Remélem nem bánják, hogy egy kis vacsorát is készíttettem, gondolom rég ettek már!
-   Oh, egy angyal vagy Slibb! – mondom neki, s megpaskolom a vállát – Köszönjük szépen!
-   Megkaphatom a kisasszony kabátját? – emeli a kezét a manó, s lesegíti Anne-ről a ruhát.
A csendet újra betölti az a mély, és öblös üvöltés, mint ami fogadott minket. Slibb hozzámhajol.
-   Akhos, már nagyon várja magát, Gordon úrfi! – dörmögi. – Úgy látszik addig nem fog enni, amíg nem látja önt.
Egy bólintással jelzem neki, hogy értettem, s hellyel kínálom Anne-t.
-   Szerintem üljünk le! – kezdem – Vacsorázzunk meg, közben kitaláljuk, hogy mi tévők legyünk! Most egy pillanatra a szíves elnézésedet kérem, mert pár dolgot mondanom kell a többi házimanóknak, de te addig nyugodtan kezdj hozzá. Érezd magad otthon!
Sarkon fordulok, s Slibb-bel a hátam mögött kisietek a szobából. Mikor kiérünk, megölelem a manót.
-   Tényleg nagyon örülök, hogy végre látlak! – mosolyodom el – Iszonyat a roxfort-i helyzet.
Slibb vigyorogva bontakozik ki az ölelésből.
-   Tudjuk, Gordon úrfi! – mondja – A Roxfort házimanói már leadták a jelentést a Hálózatra.
-   Igen? – nézek meglepődve a mellettem sétáló manóra – Nektek van ilyen?
Slibb huncutul elmosolyodik.
-   Oh, önnek fogalma sincs…
Én is elvigyorodok. Kisvártatva beérünk a konyhába, ahol a házimanók összegyűltek. Úristen, de sok ismerős arc. Mikor belépek, az izgatott motyorászás, és suttogás abbamarad, s mindenki rám néz.
-   De jó újra itthon! – mondom ezt már ki tudja hanyadszorra – Örülök, hogy látlak titeket! Smorky, Dorky, Bibla, Vorge, Chevol, Bonky, Berrf és Gummor. – közben lassan végigsétálok köztük – Borrtu, Leggy, Botru, Wikley, ti megveszekedett csirkefogók, hát hogy vagytok?
A megszólítottak vigyorogva hajolnak meg. Viszonzom a meghajlást, majd megállok egy olyan helyen, ahol mind jól látnak.
-   Mint az kiderült, már értesültetek róla, hogy mi történt a Roxfortban. Bajban vagyunk, s ki tudja, hogy ez az őrület meddig fog elterjedni.  – manók izgatottan összesúgnak, majd újra rámnéznek – Nem tudom meddig leszünk itt, de Anne kisasszony nagyon fontos nekem, és szeretnék vigyázni rá.
Általános röhögés, vihorászás, kacagás és kacsintgatás tör ki a konyhában.
-   Még mielőtt gratulálnátok az esküvőhöz – jegyzem meg csípősen átharsogva a nevetést – Közlöm, hogy nem vagyunk együtt.
-   Még. – teszi hozzá Slibb, aki mellettem áll, s kacsint egyet.
-   A lényeg, hogy elképzelhető, hogy jönnek még ide menekültek. Szeretném, ha felkészültek lennék minden eshetőségre. Arra is, ha esetleg nem menekültek érkeznének.
Ezekre a szavakra, elcsöndesednek a manók, s komor arckifejezést vesznek fel.
-   Érvénybe lép a Sárkány Szíve protokoll – jelentem ki, mire újra izgatott suttogásban törnek ki. Slibb megkocogtatja a vállam.
-   Erre a hírre hazajönnek a szülei.
-   Nem! – felelem – Mert te írsz nekik, s elmondod, hogy mi a helyzet. Ezáltal azt is, hogy az ő legfontosabb feladatuk az, hogy folytassák a szövetségesek keresését.
Slibb bólint egyet hogy érti, majd elkiáltja magát.
-   Hallottátok, hogy mit mondott az úrfi! Mindenki irány a dolgára!
Meghajolok a távozók előtt, majd Slibbhez fordulok.
-   Rád bízom ennek az egésznek a koordinálását, tudom, hogy benned megbízhatok! – mondom, majd meghajolok előtte is – Most visszamegyek Anne-hez. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy csak úgy ott hagytam. Azt hiszem számos magyarázattal tartozom neki.
-   Ne felejtse Akhos-t, úrfi! – mondja Slibb, majd egy pukkanással eltűnik.
Körülnézek a már üres konyhában, és elönt valami megmagyarázhatatlan, de fantasztikus érzés. Nyeregben érzem magam, úgy érzem, hogy az a fojtogató érzés, mely jellemző volt rám az elmúlt egy hétben, az most enyhülni kezd. Mert elkezdődött valami, valami, ami segíteni fog rajtunk. S talán a többieken is.
A visszaúton azon gondolkodom, hogy mit mondjak Anne-nek. Hogy nyugtassam, kell e egyáltalán nyugtatni? S egyáltalán hogyan tovább vele, velünk? A szívem a torkomban dobog újra, de ez más fajta izgalom, ez olyan izgalom, mely édes. A gyomrom liftezik. Nem tudom, hogy fogok tudni enni is bármit.
Belépek a szobába, és Anne-re mosolygok.
-   Minden rendben! – mondom neki.  - Szerintem együnk!
Felemelek egy szelet kenyeret, s megkenem vajjal.

*trágár szavak, 16 éven felülieknek!



Már mikor belépek a szobába, érzem, hogy baj van. Főleg Anne-t meglátva. Atyaisten, mennyire sápadt! Vagy rosszul lett, vagy valami olyat tett, vagy fog tenni, amiről tudja, hogy ellene szól mindennek. Mekkora egy barom vagyok, hogy itt hagytam őt. Mégis mi a francot képzeltem? Hogy majd teljesen otthonosan berendezkedik, s mire visszaérek horgol egy terítőt?!  Azt a hülye pofád Gordon, bazd meg! Kellett neked arcoskodnod itt, meg elmenni kiskirályt játszani a manókkal! Hirtelen kikristályosodik a kép. Te, Úristen milyen helyzetbe hoztam! Iszonyat mennyiségű információt és lelki terhet zúdítottam rá. Nem elég megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy szökevény lett, de most még ki is rángattam a suliból, hogy egy KIBASZOTT NAGY BIRTOKRA VIGYEM, AHOL KURVÁRA IDEGENNEK, ÉS KÉNYELMETLENÜL ÉREZHETI MAGÁT! GORDON, TE HÜLYE FASZ! Mégis mit gondoltál?
Mikor feláll, tudom, hogy idegességében, s zavarában már eldöntötte, hogy elmegy innen. Hogy hová? Vicces… azt még ő sem tudja! Igazából a birtokról sem tudna kijutni, de ez most nem is lényeg. Csak eltűnni ebből a fojtogató jómodorból, ebből a sznob nappaliból, valahová, ahol nem érzi magát életidegennek. Egyszeriben elönt a páni félelem. Mintha a lelkemet kiszívnák a mellkasomból, s a helyére a végtelen, üres űr költözne. Nem mehet el! Az nem lehet! Hiszen fontos nekem! Ő nagyon nagyon fontos! Szó sincs itt semmiféle hirtelen jött felindulásról. Nem azért hoztam magammal, mert nem volt jobb dolgom. Nem azért mondtam igent az első találkozásnál! Nem azért nevettem együtt vele, s nem azért vesztem el a szemeiben, mert úgy tartotta az illem. Elég egyenes embernek tartom magam ahhoz, hogy azt mondjam valakinek, aki nem jön be, hogy köszi elég volt. Nincs sértődés, nincs fájdalom! De mégis milyen ember lennék, ha csak azért tartanék fenn egy látszatot, mert az úgy jó nekem? Mégis mennyire rohadt lennék akkor, ha nem is érdekelne az egész, s csak a hecc, a gyönyör kedvéért lennék vele? Leköpném magam! Csak nem hiheti, hogy ez az egész csak egy színjáték! Miért nem látja, hogy odavagyok érte? Miért nem lehet észrevenni az apróbb jeleket? Nem érezte, hogy van amikor csak percekig nézem az arcát, meg a kezeit, vagy őt magát? Nem vette észre, hogy hogyan szólok hozzá, hogyan mosolygok, nézek rá? Így senki másra nem néz az ember, csak arra, aki nagyon fontos neki. Mégis mit kellett volna tennem, hogy tisztább legyen a kép? Álljak elé, s csak úgy simán mondjam meg neki? Így durr bele? Semmi felvezetés? Semmi udvarlás? Öntsem ki a lelkem, s aztán lássuk mi lesz belőle? Úgy tudtam, hogy ez csak megrémíti a nőket! Amúgy is az a tapasztalatom, hogy a szerelem gondolatára a mai nők megijednek, és olyan ez nekik, mint a mumus. Persze mindig vannak kivételek! De Anne-nel nem akartam kockáztatni! Ő olyan valaki, akit nem akarok elveszíteni. Akit meg akarok hódítani! De nem lehet csak úgy ajtóstul berontani valahová!

Igen, TUDOM! Romantikus vagyok, egyesek szerint egy kis naiv, romantikus bolond, aki elhiszi még a „Nagy Ő” mesét, és hiszi, hogy lehet igazán szeretni egy nőt! Igen, ilyen vagyok! MOST BASSZAM MEG?! Csináljam én is azt, mint a többi? Legyek egy farok, és csak dugjam meg? Mondjam azt neki, hogy kussoljon, amikor a bajairól akar beszélni? Legyek a macsó barom, akit csak a bicepsze érdekel? Tömjem ki ajándékokkal, hogy legalább lefoglalja magát, s ne akarjon azzal foglalkozni, hogy a kapcsolatunk egy rohadt posvány? Igazán ezt kéne csinálnom? Mert ezer ilyen nőt látok, ha szétnézek! Szerelem, romantika? Kell a francnak, az a gimibe való. 150-nel nyomsz fekve? Azta, vidd a testem!

Fogalmam sincs, hogy Anne e a Nagy Ő! És Istenemre még nem is érdekel! De mindent meg szeretnék tenni azért, hogy annak érezze magát! Mert minden Nő megérdemli, hogy Hercegnőként kezeljék. Nem haragszom rá! Egyáltalán nem! Nem ellene, s nem neki szóltak az előző gondolatok, ez már egy mélyen gyökeredző fájdalom kivetülései, melyekről mellette totálisan elfelejtkeztem. Anne olyan volt nekem, mint a szomjazónak egy pohár friss víz, az éhezőnek a puha, meleg kenyér. Fontos! Csak remélni tudtam, hogy Ő is hasonlóan érez! A legpokolibb kínok egyike, mikor a másik nem táplál hasonló érzelmeket, s csak állsz a szíveddel a kezedben, s érzed, hogy darabokra törik benned a láng. De nem. Érzem, hogy Anne is fontosnak talál engem. Talán nem annyira romantikus, talán nem annyira őrült mint én, de hát nem is kell! Csak az a fontos, hogy ne engedjen el! Mert én nem szándékozom!

Mikor elindul kifelé a szobából, egy pillanat alatt döntök. Nekem Ő kell! Nem kell a birtok, nem kell a csillár, nem kell a fényűzés! Csak Ő! Még mielőtt elérné az ajtót, elkapom a karját. Magamhoz húzom, és megcsókolom. Lágyan, de mégis szenvedélyesen. Szinte remegek attól, hogy vajon mit szólhat ehhez, de nem érdekel. Csak ebben a csókban tudom kifejezni, hogy mit érzek. Megfogom az arcát, s gyöngéden megsimítom. Nagyot dobban a szívem. Úgy érzem mintha viszonozná, persze lehet, hogy csak az érzékeim játszanak velem. Mikor elvállnak az ajkaink, a szívem olyan hangosan dobog a torkomban, hogy szinte nem is hallom a szavaim.
-   Nem te tehetsz róla! – átölelem, s belefúrom a hajába az arcom – Nem a te hibád! Az enyém! Annyi minden zúdítottam rád! Sajnálom! Csak játszottam a kiskirályt, közben meg elfeledkeztem arról, hogy vajon te hogyan érzel. Bocsáss meg!
Még mindig a karjaimban tartom, s mélyen a szemébe nézek.
-   Nagyon fontos vagy nekem, Anne! – elmosolyodom – Remélem, tudod! Ha el akarsz menni innen, akkor menjünk! De együtt menjünk! Bárhová követlek!
Egy villám hasítja ketté az eget. Valahol messze halkan megdördül az ég. Lassan kopogni kezd az eső az ablakokon. Kinézek, majd újra Anne-re.
-   Még esőben is! – mosolyodom el, s megint megsimogatom az arcát. Remélem nem bánja. – Mellesleg megjegyzem, hogy nem messze innen, vagy egy vendégház, mely jóval szolidabb. Lehet, ott otthonosabban éreznéd magad. Nincs felhajtás, nincs cicoma. Egyszerű. Kicsi. S persze a kanapén aludnék!
A vihar egyre jobban közeledik. Villámlik, s a mennydörgés is hangosabbá válik. Az eső már egyenletesen veri az ablakot.
-   Nem akarom, hogy elmenj! – mondom csöndesen – Nélküled egyedül vagyok!
Csak nézek abba a barna szemeibe, s átfut az agyamon, hogy újra megcsókolom. Az első íze még ujjong a számban, s ajkainak lágysága teljesen elvarázsol. Próbálom kivenni a tekintetéből, hogy mit érezhet. Ha visszacsókol, akkor megnyugszom. Ha nem, akkor nincs jogom többet várni tőle, mint amit adhat. Azt hiszem ennyire még sosem féltem.