Próbálj meg semmit sem felborítani, jó? Csak úgy, mint az árnyék. Nem láthatnak. Nem hallhatnak.
Ha elkapnak… hisz tudod.

   Esetlenül botorkálok előre abban az elképesztő, áthatolhatatlan sötétségben, ami körülvesz. Már bánom, hogy a Szobában olyan könnyűre fogtuk az öltözködési figurát, mióta idekint kötelező az uniformis. Hiába a kényelmes sötét farmer, az imádott skarlátvörös I love Walpurgis, get over it! feliratú pólóm, melyet az éjszakai kirándulásom alkalmából baráti segítséggel feketére színezett cikeszes pulcsimmal burkoltam takarásba, hogyha ez utóbbiban csakúgy nem találom meg azt az átkozott pálcám, mint a talárzsebemben. Kiszedtem már belőle a megbűvölt aranyérmém, egy törött pennadarabot, pár puskaként funkcionáló pergamendarabot, mindenféle csörgős cukorkapapírokat és egy csomag ribizkés szellemtallért. A cukorkapapírokat nagyvonalúan fel is ajánlottam fogyasztásra a lépcsős kis alagút padlójának, nem tudom, mennyire örül neki, de mégsem vihetem magammal éjszakai lopakodásra, amikor minden léptemet beharangozza Lilliputban. Remélem, azért a Szoba még beenged visszafelé jövet. Kissé kínosan érezném magam az ellenkező esetben.
   Most már látom, hogy az előtt kellett volna előcibálnom a drága pálcámat, mielőtt még beléptem a Szoba és a kastély közötti kis alagútba, és láttam is valamit, de már mindegy. Állítólag amúgy is ez egy rövid kis átvezető szakasz, bár én már gondolatban több tucat lépcsőt számoltam meg. Vajon mégis meddig kell még vakoskodnom itt?
   Oh, már nem sokáig. A pulóverem harmadik, bal oldali belső zsebében végre rátapintottam az oly buzgón keresett faragott fadarabra. Remek, végre világosságot gyújthatok! Szerencsére egy Lumos még nekem is megy, bár sosem volt annyi időm praktizálni, mikor kedves barátaim minden egyes adandó alkalommal heves tiltakozásokkal akadályozzák meg, hogy használjam a pálcám. Aztán meg villognak, hogy ők így meg úgy, de arra mégis hogy számítanak, hogy az én képességeim javuljanak, ha egyszerűen mindenki attól retteg, hogy bármelyik lebegtető bűbájomtól kappanfülek nőhetnek ki az orrukból? Annyira nem fair. Hát még az, hogy szinte ugyanebben a pillanatban beverem a könyököm valami keménybe magam előtt. Ah, az ajtó. Illetve valami hasonló, mert ahogy végigtapogatom dermedt ujjaimmal, ez mintha kissé visszafogott lenne kiterjedés-ügyileg, mármint az ajtók nemes nemzetségének általános nagyságait tekintve. A lényeg, hogy kiférjek. Hideg van.

   Óvatosan nekinehezkedem az aprócska ajtónak, ami némi biztatás után félhangos nyikkanással kitárul. Tudtam, hogy nyikkanni fog, vinné el egy doxysereg. Egyelőre még az alagút rejtekében nyújtózkodva próbálom megállapítani, hol dobhatott partra a Szoba, és vajon lézeng-e élő lélek a közelben. Bár őszintén, egy Hóborcnak se örülnék különösebben.
   Ami azt illeti, nem sokat tudok megállapítani az elém táruló látványról, mivel csaknem ugyanolyan sötét van, mint a hátam mögött. És síri csönd. Kidugom a fejem az ajtón, hogy körbekémleljek, aztán hirtelen jött biztonságérzettel teljes mindenségemben átlépem a küszöböt. Azért mégiscsak világosabb van itt, mint odabent volt, állapítom meg magamban, miközben szaporán pislogva végigmérem a velem szemközti hatalmas üvegablakokat. Ellenben mesterséges világítás nincs a folyosón, így csak a kintről beszűrődő holdfényben bízhatok, hiszen bár pálcámat végre sikerült előkerítenem, idekint már nyilvánvalóan nem lenne bölcs világításra használnom egy ilyen expedíció során. Sebaj, rejtőzködéshez a pillanatnyi körülmények prímán megfelelnek.

   Most jön az a rész, hogy hol a kelpik búbánatos bugyraiban vagyok. Mármint, ott már csak nem, de… miért nincsenek itt égő fáklyák? Valami félreeső hely lehet. Hatévnyi griffendéleskedés ide vagy oda, ez a folyosó valamiért nem rémlik. Mentségemre legyen mondva, eddig akárhányszor ruccantam ki éjnek idején, általában azt a seprűtárolókkal szegélyezett útvonalat követtem, ami egyenesen a szabadba vitt, nem csatangoltam ám ilyen baljós, sötét helyeken. Biztos a Szoba ironizál velem, amiért összeszemeteltem az átjáróját.
   Csöndes léptekkel közelebb húzódom a legszélső ablakhoz, és kikémlelek rajta. Röpke nézelődés után azt állapítom meg, minden valószínűség szerint az északi szárnyban járhatok, bár nem vagyok benne teljesen biztos. Erre aztán tényleg ritkán járkálok, hiszen ez a hugrások territóriuma. A legközelebbi élményem ezzel a kastélyrésszel az volt, amikor megpróbáltam besettenkedni a konyhára, de nem jött össze. A régi szép időkben is meglehetősen átfogó volt az éjszakai járőrözés, fut át a gondolat az agyamon, miközben elindulok a szubjektív megítélésem szerinti legjobb irányba a kettő közül, ami sajnálatos módon épp nem a Nyugati szárny felé vezet, de hát honnan tudnám én azt pillanatnyilag. Épp azon kezdenék morfondírozni, vajon mitől számíthatok a mostanság jellemző megerősített őrző-védő szolgálattól, amikor teljesen témába vágóan megcsikordul az orrom előtt a folyosó nehéz, faragott faajtaja.

   Merlinre, erre nem számítottam! Régóta mívelt őrzői reflexemmel vetődök oldalra az ajtó mögötti sarokban álló lovagi páncél mögé. A hatalmas famonstrum szinte karnyújtásnyi távolságra tárul ki előttem, pont eltakarva rejtekhelyem, ami így a folyosó legsötétebb pontjává válik. Bár magát a mozdulatot ugyan esélye se volt látni az érkezőnek, de a páncél tompán koppant egyet, amikor belevágtam a kisujjam. Gyorsan végigsimítok az ipse bokáján, hogy hamarabb elhalkuljon a rezgés, és azért fohászkodom, hogy a tölgyfaajtó kongó kitárulásának muzsikája elég erőteljes legyen a járőr fülében ahhoz, hogy elnyomja az apró incidens zajait.
   Görcsösen markolom a pálcám. Vajon ki lesz az illető? Vulkanov, De Crasso, esetleg Grey? Kétlem, hogy az én holttestem fölött olyan görcsösen zokogna, de még a kínzásom alatt sem.
   Mintha egy kicsit bizonytalan lábakon állnának azok az ablakok…

Fény, ne máár, hova bújjak?
   Hunyorogva húzom összébb magam rejtekemben, miközben szinte érzem, ahogy halovány fénymolekulák áradata zúdul felém. Szerencsére a Lumos hatósugara nem oly nagy, ellenfelemet pedig pillanatnyilag nem hallom közelebb jönni. Hallok viszont mást, egy tétova kérdést.
   Szóval egy diákkal van dolgom? Nos, a körülményeknek eme kedvező fordulata mondhatni egy kis lelket önt elerőtlenedett végtagjaimba. Még ha egy végzős is az illető, szerencsére van tapasztalatom tőlem magasabb kategóriájú diáktársak kijátszásában is, főleg, hogy lánynak hangzik az illető, ne vicceljünk már, még a végén kivész a dologból a muri. Megpróbálkozhatok akár varázslással is, de az mindig bizonytalan, viszont nagy mákom van, hogy épp egy ilyen monstrum közelében volt szerencsém kibontani éjszakai kalandom vitorláit. Ha minden kötél szakad, ráborítom a járőrre a lovagi páncélzatot, aztán usgyi.

   Az első szavakat csakhamar követi egy beazonosítást megcélzó mondat, amit hasonló helyzetekben mindig elsüt a másik fél, de most komolyan, azt várta, hogy illedelmesen bemutatkozzak? Ami azt illeti, további meghunyászkodás helyett úgy érzem, egyre csak tér vissza belém a bátorság. Hiszen ennek a lánykának a hangja remeg! Talán jobban fél tőlem, mint én tőle. A tőlem alig több, mint egy karnyújtásnyiról érkező hangok tulaját nem igazán sikerül elsőre beazonosítanom, tehát se nem zöldtaláros, se nem közülünk való – hatéves iskolaügyi karrierem során bőségesen volt alkalmam kivenni a részem a hagyományos kígyó-oroszlán marakodásból, így azon az oldalon nem lenne problémám. Nos, az évfolyamomba biztos nem jár, mert akkor ismerném, de a bizonytalan, vékonyka hangot egy végzősnek sem tulajdonítanám. Mivel mindenképpen prefektusról folyik a szó, ezért az expressz beazonosítási processz eredményét a gép kidobta, a két lehetséges alternatíva pedig nem más, mint a hollós, illetőleg hugrás ötödéves.
   Nézzenek oda, ebből még móka is lehet a végén. Az ugyan tudvalevő, hogy a többnyire stréber kéksálasok általánosan hajlamosabbak az árulkodásra, így nem bánnám, ha egy kis borz lenne a játékban. A pillanatnyi veszélyt ugyanakkor elillantnak tulajdonítom, így egy kockázatos lépésre szánom el magam.

   - Csss! – dugom ki a fejem a homályból a pálca fénysugarának körzetébe, ajkaimhoz emelt mutatóujjal. Egy futó pillantás árán megállapítom, hogy a lány talárján még ilyen vacak fényviszonyok között is tisztán sárgállik a házjelzés. Remekül látszanak alakulni a dolgok. De vajon hajlandó segíteni? Ha nem átkozza le a fejem azonnal, akkor még közelebb merészkedem, megragadva a lány pálcás kezét a csuklója fölött.
   - Figyelj… bízhatok benned?

   A nevem hallatára összerezzenek. A hang ismerős és semmiképp sem barátságtalan, de hirtelen nem ugrik be a tulajdonosa kiléte, nem is beszélve a félhomály eddig jótékony hatásáról, amely viszont a jelen pillanatban nem könnyítette meg a dolgomat. Így, ha már úgyis a lány pálcás kezét szorongatom, kissé feljebb gördítem a csuklóját, hogy a fény tisztességesen az arcára essen. Ezzel együtt az enyémre is, de a veszély eshetőségét jóhiszeműen már az előbb kizártam.
   - Dona! Dona, ugye? – teszem fel a költői kérdést névügyi elbizonytalanodásom jelzéséül, de azért örömteli hangon. Igen, jól emlékszem ám a sajnálatos könyvtári esetre, amikor volt szerencsétlenségem bemutatni a lánynak a kevésbé kedvelt oldalam. A könyvtári fiaskók egyébként is mindig emlékezetesek, hiszen a karrierem során ott töltött idő 98 százalékát az RBF-készülődés tette ki, mondhatni fehér hollók kissé gyakrabban kopogtatnak az ablakán. Aztán meg úgy van az, hogy ha mégis arra vetődnék, mindig történik valami. Vagy magamra uszítom Madam Pomfreyt a feldöntött asztalos kuplerájjal, vagy közelebbi ismeretségbe hozok egy hugrást a nagyszótárral.
   Persze amint sikerül beazonosítanom a lányt, megkönnyebbülten hátralépek, és kissé kiegyengetem lopakodásban meggörbült hátgerincem. Megejtek egy gyors körbeneszelést az óvatosság kedvéért, aztán visszafordulok hozzá.
   - Hm, nos, igen, ez lenne az alapcsomag – bólintok lassan, töprengően. Egy röpke pillanat erejéig végigfut a tekintetem a hugráson, aztán úgy döntök, nem most fogom visszafogni a legtöbbször meglehetős könnyelműséggel osztogatott bizalmam.
   Abban biztos vagyok, hogy nem fog beköpni, de itt egy kicsit többről van szó. Többek között azzal a mellékcéllal merészkedtem ki ma a kastély folyosóira, hogy ha az utamba akad olyan megbízható egyén, akiben van kurázsi szembeszállni az idei rendszerrel, akkor azt meginvitálom kis társaságunkba. Néhány hete, hogy szakítottunk a hagyományos iskolarenddel, és birtokunkba vettük a Szükség Szobáját. Ugyan mostani személyi állományunkkal is képesek vagyunk az iskolavezetés tudomására juttatni elveinket éjszakai akciózásainkon keresztül, azért az tagadhatatlan, hogy minél többen vagyunk, annál jobb.

   Érzem magamon a lány várakozó tekintetét, miközben a régi egyenruhás időkben tabunak számító tornacsukám orrát fixírozom. Bár Dona már lejjebb engedte a pálcáját, azt is érzékelem, hogy még készenlétben áll, ami bizalmatlanságra utal, ami viszont engem késztet tétovázásra.
   Ne húzd már az időt. Úgyis döntöttél.
   - Tudod, nem kéne folyton falaznod, ha… közénk állnál – pillantok fel a másik arcára jelentőségteljesen. Egy pillanatig habozva fürkészem a reakciót, aztán folytatom. - Szerinted ez a rendszer rendben van? Nem látod igazságtalannak, kegyetlennek? Nem dühít fel néha? – A Hugrabug ház tanulói erkölcsi szilárdságukról és józanságukról híresek, erre próbálok hát hatni. Egyébként meg a provokatív kérdések teljes mértékben a szívemből szólnak. - Egyébként szökevényként sokkal kényelmesebbé válna az életed, képletesen és szó szerint is – folytatom kissé tárgyilagosabb hangon, puha pamutöltözékem kontrasztba állítva a lány egyenruhájával.  – Persze nem ez a lényeg. Nem kell tovább jópofiznod nekik. A falazgatásra egyszer rájönnek, és akkor jaj neked. Tagként viszont meg tudnánk védeni.
   Körbepillantok egyszer, a biztonság kedvéért. Ami azt illeti, fura érzés kerít hatalmába, pedig se mozgást, se neszt nem érzékelek. Várakozóan függesztem tekintetem a lányra.