Az egyik kopottas karosszékben ücsörögve nézelődöm az alacsony mennyezetű szobában. Kétségtelen, hogy a szüleim múlt heti látogatását megelőző napokban rengeteget javult a ház belső megjelenése. Lassan két hónapja, hogy itt élünk, de múlt keddig egyikőnket sem látszottak zavarni a doxyrágta függönyök, a megsárgult terítők vagy a félhüvelyknyi port magán hordozó kaotikus könyvkupac az ajtó mögötti sarokban. Persze a szüleimtől már kevésbé lehetett elvárni hasonló érzéseket, így bizonyos régiségek lecserélése égető kérdéssé vált. Ami azt illeti, kisujjamat sem mozdítottam volna, ha Remus nem rágta volna a fülemet napokig, ami nem is meglepő, tekintve, hogy kettőnk közül határozottan én vagyok a kevésbé rendszerető. Makacsul állítottam, hogy nekem a ház úgy otthonos, ahogy van, és szeretném, ha ezt a szüleim is látnák, de az igazat megvallva, nekem is tetszik a változás. Már így utólag.
   A könyvespolc környékét együtt raktuk össze, a szoba közepén a Kingsleytől kapott kávéasztalka áll, az ablakot pedig a régi rongyok helyett szelíden fénylő bársonyfüggöny öleli körül. Arra is rászántam magam, hogy végre valahára kicsomagoljam a Mollytól kapott konyhai felszerelés-szettet, ami egy alaposan kosztalanított, világosabbra festett konyhát dekorál azóta. Az előszobát is újrafestettük, üde gallárgyökér-színre, ahogy az emeleti szobák is tavaszias árnyalatú tapétákat kaptak. Életemben nem takarítottam még annyit, mint abban a pár napban, az biztos, és valószínűleg csak a szüleim következő látogatása előtt fogok megint.
   De legközelebb már nem hagyom, hogy győzködni kelljen. Tudom, Remusnak miért fontos a rájuk tett benyomás, és már sajnálom, hogy annyit makacskodtam. Senki sem szívesen adná hozzá egyetlen gyermekét egy vérfarkashoz, aki ráadásul idősebb és szegény is, ezt a mondatot hallgattam egész tavasszal. De már megegyeztünk, hogy a bútorokkal csak jövő hónapban kezdünk valamit.
   Zár körüli matatás zaja zökkent ki a gondolatmenetemből. Vidáman pattanok fel a karosszékből, amit az szelíd nyikkanással üdvözöl. Felállítom az asztalkán az imént feldöntött szárazvirágos kisvázát, és kiperdülök az előszobába.
   - Remus!

   Valóban, amikor hallottam a zár kattanását, rögtön a torkomba ugrott a szívem. Két napja vágyakozom már Remus társaságára, éjjel-nappal, hiszen tegnapelőtt ilyentájt hagyott magamra, a dolgai miatt. Vagy pontosabban fogalmazva, a Rend dolgai miatt. Nem is lenne ezzel gond, ha legalább vele mehettem volna, ha nem olyan ügyben marad távol, ahol nem venné sok hasznom. A vérfarkasok világa kétségkívül veszélyes és… elrettentő, még nekem is. Meg egyébként is, Remus az eszükre próbál hatni, már akinél van esély a sikerre, én pedig puszta erőszakon kívül más érvekkel nemigen tudnék előhozakodni. A fajtársaikon kívül nem szokásuk másokat meghallgatni, így nyilvánvalóan csak a terhére lennék.
   A hétvége szürke hangulatát tetőzi, hogy pont az utóbbi két napra terveztünk be egy kis közös pihenést, amit csak a Hírverő pénteki számának érkezéséig sikerült megtartanunk bizonytalan lábain. Persze, menj csak, tettem a vállára a kezem akkor, és tudtam, hogy az oly várt kikapcsolódás perceit már egyéb kellemesebb tennivaló híján vázatörölgetéssel és olvasgatással fogom tölteni. Nem túl vonzó kilátások annak tudatában, hogy a férjed talán épp vérszomjas bestiák és gyilkos átkok között lépdel.
   Főleg egy aurornak. Jaj, ez a szó még mindig borzongással tölt el. Folyton Rémszem jár a fejemben. Először Dumbledore, aztán ő… Pont ő. Néha még átcikkan az agyamon a gondolat - talán nem is halt meg. Azokon a borús perceken, mikor vészesen elkalandozom, kész teóriákat alkotok magamban, miféle furmányos és kisakkozhatatlan módokon lehetne még életben, s titkon abban reménykedem, ha épp magányosan ücsörgök otthon, és tudom, hogy Remust épp nem várhatom, akkor majd felkeres, és igen, már hallom is durva koppantásait az ajtónkon…
   Hiú, vigasztalan ábrándok.
   Egyébként is, sokkal vidámabb képek tódulnak lelki szemeim elé. Hát megérkezett! Kissé későbbre is vártam, így örömöm még meg is sokszorozódik. Karjaim rögtön Remus nyaka köré fonom, és egy hosszú pillanatig sátrat ver bennem a gondolat, bár olyan hosszúra nyújthatnám ezt a pillanatot, mint szeretném. Mondjuk a végtelenségig…
   - Én is szeretlek – húzom mosolyra ajkaim a csók után, miközben hajam szomorkás sötétvörösről visszaáll szokványos rikítórózsaszín állapotára. Ah, mindig elárul. Szórakozottan beletúrok kócos tincseimbe, majd egy kacsintással megragadom a férfi csuklóját és nyomatékosan beinvitálom a nappalinkba. Ott aztán lesegítem róla terebélyes utazóköpönyegét, és felszabadult csicsergésbe kezdek.
   - El sem hiszed, mennyire hiányoztál, Remus! Tegnap átrándultam Mollyhoz egy teára, még mindig nem tette túl magát George fülén. Útközben beszereztem pár Reggeli Prófétát, az asztalon találod őket – szűrődik át hangom immáron a konyhából, de csakhamar visszatérek egy kancsó bodzalével és két vajsörrel. – Nagyon éhes vagy? Kicsit később vártalak, de a vacsora nemsokára elkészül.
   Halk koppanások az asztalon. További halaszthatatlan megjegyzések híján lehuppanok végre a kanapéra, és hívogatóan megcirógatom a párnát magam mellett, jelezve, szeretném, ha csatlakozna hozzám.
   - Fáradtnak látszol. Sikerült valamit elérned?