A régi raktár

Draco Malfoy pennájából

A terem a kikötők mellett helyezkedik el közvetlenül, egy tágas, nem túl zsúfolt helyiség, mely körülbelül akkora, mint a bűbájtan tanterem. Hordókkal van tele, melyek jobbára talpon állnak, és a legtöbbjük üres. A diákok legnagyobb bánatára nem bort tároltak bennük, se nem sört. Ezekben a hordókban szállítanak bizonyos dolgokat, ha az iskolának nagyobb küldeménye lenne ide-oda, a legtöbbön ott is van beleégetve a címzés, némelyiken a Roxforté, egyik-másik a Mágiaügyi Minisztériumból érkezett, vagy a régi, jól ismert Jólsep-R manufaktúrától, de akad itt hordó a Durmstrangból és a Beauxbatons-ból is. Nemigen lehet itt kincsekre bukkanni, talán némi kártevőre, de titkos megbeszélésekhez a hely ideális, már ha fel tudod törni azt a nagy lakatot, ami az ajtót őrzi. Mivel a diákok rendszerint feltörik, Frics mindig újat és újat tesz rá, de egyik sem jobb vagy erősebb a korábbinál.

David

Egy fekete-köpenyes árny osont a folyosón, a falhoz tapadva. Talárját összehúzva magán, fejét lehajtva egészen beleolvadt a meszeletlen, szürke kőfalba. Még a kezében szorongatott kisebb bőrönd-forma táska is, mintha csak az árnyjáték része lett volna, himbálódzott előre-hátra léptei ritmusára. Csak szeme árulhatta volna el, mely fel-felcsillant, ha épp nem takarták fellegek a teliholdat. Az évnek ebben a szakában még korán sötétedett, s az ég már vacsoraidőben is oly komor volt, mint nyár derekán éjféltájban se. Ám a szürkület a falhoz simuló pacának csak kedvezett. Olykor meg-megállt, ha hallott valamit, bár apró kis léptei zajánál még szívének dobogása is hangosabb volt. Igaz ez utóbbi hihetetlen lelkesedéssel teljesített szolgálatot, mondhatni majd kiugrott a torkán.
Mélyedésről mélyedésre, ajtótól ajtóig haladt előre. Egy tanár se jött vele szembe a folyosókon, az ebédlőben lehettek még mind. A prefektusok szintén. Persze lehet az is, hogy csak a szerencsén múlott, de bármiféle fennakadás nélkül eljutott a legfélreesőbb raktárhelység ajtajáig. Annak idején, amikor ide került a Roxfortba, jól bejárta a birtokot és az épületet is, az utolsó kis patkánylyukig - már amennyire ez egy hétköznapi diáknak lehetséges. Persze, képtelenség mindenre visszaemlékezni, de valahogy ez az eldugott kis helység megragadt tudata leghátsó szegletében. Csak egy dologra nem emlékezett: hogy az ajtaján lakat van.
Miyuu meglepetten meredt az egészen hétköznapinak tűnő zárszerkezetre. Nem védte az ajtót sem különlegesebb bűbáj, se rettenetes szörnyetegek… persze egy rátermett mágusnak ezek nem is jelentettek volna akadályt. Ám egy jó öreg, masszív Tuto lakat már más tészta.
-   Alohomora! – hangzott az erőtlen próbálkozás.
Pálcája bután meredt a lakat irányába, akár egy remegő, meghosszabbodott mutatóujj. És pont annyit is ért. Arcán kelletlen fintor jelent meg. Hát hiába erőlködött idáig? Hiába lopakodott, bőrét kockáztatva, minden idegszálát megfeszítve? Kezdett erőt venni rajta a csüggedtség, kis rózsaszín ajka megremegett, légzése szaporábbá vált. Mindjárt sírni fog. Tudta, ha nem szedi gyorsan össze magát, pár percen belül itt fog bőgni a csupasz falaknak és az bizony nem lenne jó. Mint egy ostoba kislány…
~ Azt már nem!~
Valami furcsa ötlettől vezérelve pálcájával morcosan a zár felé bökött. A lakat megbillent, pár másodpercig ide-oda himbálódzott, majd a fémpánton repedés jelent meg, és egyszer csak kettévált. A lány egy pillanatra egészen megdermedt a döbbenettől. Nem látta az összefüggést pálcája csenevész toló-ereje és a masszív fém felület súlyos károsodása között. Majd a pillanatnyi meglepettség hirtelen jött rémületbe csapott át, miközben a lakat a tartó pántok foglalatából kicsúszva egyre nagyobb sebességgel adózott a gravitációnak nevezett titokzatos erőnek.
-   Ohhh, nai! – csúszott ki száján a kétségbeesés, s első rémületében az ajtóhoz préselődött, lévén hogy mindkét keze foglalt volt, s a pillanat tört része alatt nem jutott praktikusabb megoldás az eszébe.
A lakat tompán puffant bokáján, majd alig hallható csörrenéssel leért a földre. Miyuu ajkába harapott, s csak gondolatban szitkozódva emelte tekintetét az ég felé. Már amennyire ez lehetséges volt az ajtóra kenődve. Nyilvánvaló, hogy a lakatot már korábban letörték, csak úgy illesztették vissza, mintha érintetlen volna. Egészen frappáns ötlet, legalábbis a lányt jól behúzta a csőbe. Persze feltehetőleg nem neki szánták… Ám a lényegen nem változtat: valaki más is használhatta ezt a helységet! Miyuu egy pillanatra eltévedt gondolatai útvesztőjében, a lehetőségek végtelennek tűnő variációja túlterhelte jelenlegi agykapacitását. Üres tekintettel meredt a semmibe, miközben egyre csak latolgatta a lehetőségeket: ki, miért és hogyan, de végül mégis eljutott a legkézenfekvőbb tényig. A lakatot kívülről tették az ajtóra, így feltehetően odabent nincs senki, hacsak nem a falon vagy a zárt ajtón át távozott. Gondolatban megpaskolta saját vállát, majd lenyomva a kilincset végre belépett a raktárhelységbe…

Sawai

*Ma már megint nem volt kedvem vacsorázni, így ismét a sétálásnak szenteltem az időmet, a kastély falain belül. Most a Déli szárnyat szerettem volna valamennyire bejárni, ami valljuk be elég veszélyes dolog lehet. Egyrészt  azért, mert a a házam teljesen az ellentétes irányban van, másrészt azért, mert ez a Mardekárosok "lelőhelye". Természetesen pontosan nem tudom, hogy hol van a klubhelyiségük, de azt hiszem jobb is nekem így. Persze nappal nem lenne ezzel probléma, hiszen akkor mindenfelé császkálhatunk, na de ilyenkor, amikor már csak a hálókörletünkben lehetnénk... ráadásul a kígyófészekhez közel tanyázok, na az elég vakmerő dolognak tűnhet így elsőre.*
~Ha elkapnak az biztos, hogy kinyírnak!~*Még szerencse, hogy jó a hallásom... és hát be kell valljam most fülelek is elég rendesen. Mindenféle kis neszre beugrok a legközelebbi szobor, vagy váza, vagy akármilyen, de viszonylag nagy díszítőelem mögé. Talán nem kellene így bujkálni, ha bemennék valamelyik helyiségbe. Ott nyugodtabban lehetnék, viszont akkor meg kellene szakítanom a sétát és hát egyedül miért lenne jó ücsörögni egy lyukban? Akkor inkább kapjanak el és nyúzzanak meg. Persze azért most én is félek, hiszen a múltkor is pillanatok alatt fel lettem lógatva, ráadásul egy lány által és hát valljuk be az elég váratlanul ért. Azóta kicsit jobban figyelek rá, hogy kivel kezdeményezek beszélgetést.*
~Jön valaki~*Mintha valamiféle neszt hallanék. Az a baj, hogy ilyen tilosban járásoknál egy csomószor csak behallucinálnom magamnak, hogy jön valaki és azonnal keresek valamiféle búvóhelyet, aztán pár perc elteltével bújhatok elő, hiszen senki nem jön csak a képzeletem játszik egy kicsit velem.  Talán ezt élvezem legjobban a tilosban járással, ad egy kis adrenalin löketet. Persze most is már bekucorodtam egy szobor mögé és néha kikukucskálok, hátha meg is pillantok valakit. És láss csodát, most tényleg meglátok egy elsurranó alakot. Surran, ami azt jelenti, hogy ő is tilosban jár. Talán soha nem fogom megtudni, hogy ki volt az. Nem szaladhatok utána, hiszen egészen biztos meghallana, mert én nem tudok ilyen halk és ilyen gyors lenni egyszerre. Tehát vagy tilosban jár az illető, vagy valamiféle feladatot hajt végre. Szerintem inkább az első.  Suttogás hangja üti meg a fülemet. Ezek szerint a raktárba készül. A lakat nem nyikorog, ami azt jelenti nem nyílt ki. Valaki megint csak visszarakta, mintha be lenne csukva. Jellemző. Így legalább Friccs nem cseréli annyiszor, bár már így is szerintem több száz lakatot rakott a raktár ajtajára.*
~Mit tegyek?~*Halk koppanást hallok, majd mintha az ajtó nyitódna, illetve csukódna. Bentről semmilyen zaj nem szűrődött ki, tehát ő az első aki bement. Már csak az a kérdés, hogy jön-e még valaki és hogy minek jönnének. Minden bizonyára nem Mardekáros, mert őket nem zavarja az, hogy éjjel settenkedni kéne, hiszen úgyse bünteti meg őket senki. Mivel arra jutottam, hogy nem egy alattomos kígyó az aki bent van, így hát bátorkodom felállni a szobor mögül és az ajtóhoz osonni. Mielőtt lenyomnám a kilincset jobb kezemmel előhúzom a pálcámat, na nem mintha szoktam volna párbajra használni... de hát sose lehet tudni, lehet, hogy most meg kell majd védenem magam. Rányúlok hát a kilincsre, lassan lenyomom, majd résnyire kinyitva az ajtót belépek rajta és becsukom magam mögött és megfordulok. Csak reménykedni tudok abban, hogy mielőtt megfordulnék nem küldenek rám valamiféle rontást.*

David

Odabent mintha csak megállt volna az idő. A sötétség szinte tapintható volt, bár a keskeny szuterén ablakon beszűrődő holdfény adott egy kis sejtelmes bájt a helységnek. Porosodó hordók és ládák sorakoztak egymás mellett, vagy épp egymásra pakolva, vázák, urnák, mindenféle formájú és méretű tároló edények tették zsúfolttá a helységet. A szoba hátsó szegletében egy ősrégi paraván állt, különös, kanyargós motívumokkal díszítve. A közepére festett kaotikus harci jelenetet csipkézett faragványok keretezték, ám a lány számára az otthonos hangulatot a hosszúkás kígyó-szerű sárkány jelentette, mely a kép központi figurája volt. Jó lett volna felvitetni innen a raktárból a szobájába, de az idei tanév nem a kívánságok éve volt. Hiába, sajnos ez a valaha nagy értékű műalkotás idővel az enyészeté lesz, és ő nem tehet ez ellen semmit. A párás-dohos levegő már így is beleivódott a vékony falapokba, s a pókok is hálót szőttek a faragott réseken át.  A lány odalépett a paraván elé rakott laposabb ládához, s letette rá az eddig féltve szorongatott bőröndöt.
-   Lumos! – legyintett kissé színpadiasan a másik kezében tartott pálcával, majd a pislákoló fényű botot a paravánnak támasztva a láda deszkái közé illesztette. Így egészen úgy festett, mint egy hosszú, vékony gyertya. Nem szolgáltatott túl sok fényt, de arra épp elég volt, hogy bevilágítsa kis rejtett birodalmát.
Ezután tekintete a kis fekete bőröndre siklott. Közepén ott csillogott a gyöngyházfényű rózsa szimbólum, melynek párja a lány gyűrűjén fénylett. Miyuu a táska mellé guggolt, s felpattintotta az oldalára szerelt zárat. Mélyet sóhajtott, nem tudhatta, hogy amíg az iskolától távol tartózkodott valaki kinyitotta-e, esetleg kárt tettek tartalmában, vagy a legszörnyűbb: ellopták tőle. Persze, háztársaiból nem nézett volna ki ilyesmit, de az új felügyeleti szervek bármit megtehettek, akkor is, ha nem volt semmi értelme.
-   Gomen'nasai… Anata o hanareru koto wa arimasen…* - suttogta, miközben felhajtotta dobozka tetejét.
A bőrönd tartalmát látva ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Úgy látszik, senki se foglalkozott az ágya alá csúsztatott táskákkal és dobozokkal. Azt gondolhatták, hogy csak a ruháit hozta bennük. Pedig odabent egy egészen különös figura feküdt, félig meddig oldalvást, mintha csak aludna. Egy fiatal lány, szemei csukva, egyik keze a feje alatt, lábait magzati pózba felhúzva, hogy elférjen a dobozban. Hosszú, ezüstszín haja szétterülve az alatta fekvő párnán, fekete, már-már gótikusan csipkézett ruhája, buggyos szoknyája kissé felgyűrődve láttatni engedte bő, múlt századi alsó ruházatát. Mintha csak valóban élne… Miyuu egyszer-egyszer, ha nagyon meredten szuggerálta, még látni is vélte, ahogy a baba mellkasa emelkedik-süllyed. Persze, lehet csak ő akarta belelátni.
-   Mewosamasu, Suigintou! – nyúlt be a furcsa szerzet hóna alá, ám ekkor megzavarta valami.
Zajt hallott az ajtó irányából, nyikorgó léptek zaját, de az is lehet, hogy csak az alig érezhető huzat lebbentette meg tincseit, és emiatt remegett meg egész testében. Mint akit nyakon csaptak, húzta össze magát egy pillanatra, majd lassan, vontatottan hátra fordult.  Mi van, ha tanár vagy prefektus? Lehetséges, hogy rajta kapták, miközben a raktár felé osont? Esetleg Friccsnek feltűnt a letört zár? Óvatlan volt, s emiatt biztosan utoléri a büntetés…

Miyuu

*Odalépve az ajtóhoz enyhén szólva is felemelkedik a pulzusszámom. Talán nem kellene benyitnom. Mi van, ha az aki bent van rögtön rám küld valami durva átkot?! Nem lenne túl jó befejezése ennek a napnak, ráadásul ki tudja mikor fog megtalálni valaki és milyen állapotban. Persze amilyen naiv vagyok reménykedek benne, hogy mégsem történik velem semmi rossz és hát amíg egy vékonyka kis reményszál is van, addig nem hagyom, hogy a félelmem irányítson, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy belépek a raktárba. Becsukom magam mögött az ajtót, majd semmi hirtelen mozdulat, hiszen nem akarom megijeszteni azt aki bent van, nehogy rossz vége legyen. Megfordulva meglepetten veszem tudomásul, hogy valaki egy pálcát használ fényforrásnak odabent és hogy egy bőrönd felé guggolva néz valamit... vagyis hát nem vagyok egészen biztos benne, hogy csak nézi, lehet pakol vagy ilyesmi. Háttal van, így nem látom pontosan mit csinál. Amikor megfordul akkor viszont azt nem tudom még mindig biztosra megállapítani, hogy lány az illető. Mintha hosszú haja lenne, de az arcát egyelőre nem tudom kivenni a homályban, amúgy is a fénynek háttal áll most már. Egyelőre nem nyúlt a pálcájáért és kiabálni sem kezdett el, ami azt hiszem jót jelent a jelen helyzetemben.*
- Ne félj, nem a rossz oldalon állok*Lágy hangon szólaltam meg, viszonylag halkan. Ez törte meg a csendet. Szinte suttogok, nem akarom, hogy valami tanár vagy prefektus rajtakapjon minket és hát rájuk céloztam az előbb is. Ő nyilvánvalóan nem az, mert akkor már rég leszidott volna, hogy mit keresek ilyenkor és itt. Habár nem tartozik az iskola irányítói alá, attól még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem fog rám valamiféle átkot küldeni, úgyhogy a kezemet egyelőre nem emelem el a zsebem mellől, ahol az én fegyverem lapul.*
- Ha gondolod el is mehetek*Szólalok meg ismét, hiszen nem akarok úgy itt maradni, hogy zavarom őt. Tulajdonképpen nem is értem miért jöttem ide, mert ugye csak a kíváncsiság hajtott. Minden bizonnyal ez fog a sírba vinni, mert soha nem tudok nyugton maradni.*

David

Az ajtóban egy magas, taláros alak állt. Vagyis… Miyuu szemszögéből mindenki magas volt, aki már kijárta legalább a harmadévet. Évfolyamtársaihoz mérten volt mit behoznia növekedés terén, s ez az eleinte egy-két centi lemaradás mintha évről évre csak gyarapodott volna. A félhomályban derengő alak ez utóbbi tényt figyelembe véve bárki lehetett. Mégis, valahogy ismerősnek tetszett, s a sötétben is szinte vakítóan fehér haja, csillogó szeme a lány tudatalattijában már rég felfedte a nagy titkot, ám ennyi idő alatt képtelenség lett volna a mozaik darabokat pontosan összeilleszteni. Az első pár másodpercben azt se tudta, hol van, és mit csináljon.  Ösztönösen a pálcája felé kapott. Persze nem azért, mert akkora párbajhős lett volna: csak a „lámpát” akarta eloltani.
Elvétette. A vékony fadarab kicsusszant ujjai közül, majd egyet-kettőt pördülve tengelye körül lebucskázott a láda mögé, koppant a földön majd begurult hátra, a paraván alá.
~ Ezt nem tudom elhinni! ~ fordult meg a lánnyal a világ. Egészen lesápadt, s a hideg futkározott a hátán.
Maradék fényforrásától is megfosztva állt fel hát, hogy szembeforduljon az újonnan érkezettel. Erősen hunyorogva méregette az idegent, míg az végre megszólalt. Ismerős hang, valahol hallotta már. Talán a Hollóhát körletében, vagy valamelyik tanórán. Abban már legalább biztos lehetett, hogy nem tanár. Ekkor felcsillant benne a remény aprócska szikrája, esetleg egyezkedhetne vele, hogy ne dobja fel azonnal. Ezt meg is erősítette a fiú kijelentése: „nem a rossz oldalon áll”. Mi? Hát itt már oldalak is vannak? Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy félresikerült számháború tragikus hőse. Főleg, hogy abban nincs is rossz oldal. Vagyis, talán az lehetne, amelyik nem az övé. Tehát Miyuu lefordította a kijelentést a saját nyelvére: „Békével jöttem, testvér.” Ez máris jobban hangzott. Még bólintott is magában, mikor a fiú újra megpróbált kommunikálni vele.
-   Nō, nō! Gomene… Bocsáss meg, csak… csak… elgurult a pálcám és most nem találom. – dadogta rémülten.
Egy „gonosz-mardekáros-halálfalóval” szemben persze ez lett volna az omniózus „utolsó mondat”. Ám Miyuu megadta az esélyét annak, hogy az ismeretlen igazat mondott. Ha pedig mégse… Akár egy légycsapóval is agyonüthetné, akkor se tudná megvédeni magát. A mágikus csatározás sose tartozott a szakterületei közé…

Miyuu

*Annak ellenére, hogy mennyire bujdostam eddig és mennyire be voltam tojva, most már normális pulzusszámmal és vérnyomással rendelkezem. Miért is izgulnék?! Nem szegeződött rám pálca, nem kaptam finom átkot a nyakamba és egyelőre csúnya szavakat sem. Viszont azt még mindig nem tudom, hogy kivel is állok szemben itt, a régi raktárban, ahol egyébként elég nagy a rendetlenség.*
~Uppsz.~*Az a valaki a pálcájáért nyúl, ami végül a földön landol. Nem éppen szerencsés mozdulat, ha akarnám simán rálőhetnék mondjuk egy sóbálvány átkot és itt hagyhatnám, míg valaki meg nem találja. Természetesen nekem eszem ágában nincs ilyesmit tenni, hacsak nem derül ki, hogy valaki olyan van idebent, akit nem csípek. Aztán végre megfordult az ismeretlen és meg is szólalt. Hangsúlya alapján egy kissé meg van rémülve szegényke. Viszont így is ismerős a hang és valami csoda folytán tudom is ki a gazdája. Egy negyedikes, hollóhátos lány. Hogy honnan ismerem? Hát persze, hogy órákról. Van egy pár közös tárgyunk, elvégre egy évfolyamra járunk. A nevét is tudom történetesen, mert szerencsére jó a memóriám. Miyuunak hívják és nekem kicsit szerencsétlennek tűnik ebben a pillanatban.*
- Invito pálca!*Mondom ki tisztán, elvégezve a kellő kézmozdulatot is mellé, miután kiműtöttem fegyverem a zsebemből. A leányzó pálcája a bal kezemben landol. Még mindig fénylik, így végre tisztán láthatja az arcom. Talán felismer, talán nem. Egyszer emlékszem, hogy Legendás Lények Gondozásán nekünk kellett kitakarítani a Durrfarkú szurcsókokat, mert éppen ellenőrzés volt és azok sem bírták azokat, akiknek ereiben akár 1%-ban is mugli vér csörgedezik. Kellemetlen, de hát muszáj volt megcsinálni. Párszor meg is égettük magunkat. Persze az is lehet, hogy ő már ezt elfelejtette, hiszen ez már másodikban volt, azaz két éve.*
- Lumos!*Újabb kézmozdulat és immáron az én pálcámnak is van valami fénye, ami azt jelenti, hogy már többé-kevésbé látom is az arcát. Lehet kissé megijesztettem azzal, hogy "elloptam" a pálcáját, majd hadonásztam kicsit a sajátommal, de nem akartam rosszat. El is indulok hát felé a szokásos charme-os mosolyommal. Persze figyelni kell a lábam elé, hiszen nem szeretnék orra bukni. Mikor már csak pár lépésnyire vagyok tőle, akkor megállok és felé nyújtom a pálcáját. Az enyémet egyelőre a kezemben tartom, hiszen lehet, hogy hamarosan távozni kényszerülök.*
- Tessék*Most már közelben, viszonylag világosban láthat, tehát ha tudja ki vagyok, akkor minden bizonyára meg fog teljesen nyugodni, hiszen tudja, hogy nem ártanék senkinek, legalábbis én biztosan nem kezdek párbajt.
- Jobban vagy már?*Hallottam, hogy elég sokat betegeskedik, nemrég a Szent Mungóba is bekerült. Nem tudom mi baja lehet, de tény, hogy elég sokszor nézett ki ramatyul az évek során.*

David

A srác a zsebébe nyúlt, majd elővett valamit, s Miyuu valahogy biztos volt benne, hogy nem a töltőtollát. Ez volt az első olyan pillanat, amikor elkezdett kételkedni döntése helyességében. Mi van, ha most megátkozzák, vagy valami ennél is nagyobb szörnyűséget csinálnának vele?  A lehetőségeket mérlegelve a vér azonnal kifutott arcából, s kerekre tágult szemei egy gekkót is megszégyenítve fordultak körbe, ahogy a fiú kézmozdulatát próbálta lekövetni. Amitől pedig tartott, az a következő pillanatban valóban be is következett: pálcája az ismeretlen kezében landolt. Bár feltehetően megnyugtatásnak szánta, a halványan derengő lidércfény mégis ijesztő körvonalakat rajzolt a fiú arcának, egészen úgy festett, mint amikor valaki alulról világítja meg egy elemlámpával. Első kislányos rémületében fura, nyöszörgő-sípoló hangot adva préselte ki tüdejéből a levegőt, s megpróbált hátrálni egy lépést. Sarka a mögötte fekvő ládának koccant, mire ő nyakát behúzva kapta fel az érintett lábat, eközben félig-meddig hátrafordulva a "hirtelen odanőtt" terepakadály felé.
~ Csak a láda az… ~ sóhajtott megkönnyebbülten.
Mire újra a fiú irányába nézett, az már egész közel állt hozzá, s a pálcáját nyújtotta felé, ráadásul egyáltalán nem úgy, mint aki bármivel is homlokon akarná csattintani. Még egy meleg, bíztató mosollyal is megtoldotta az összhatást, amiért Miyuu nagyon hálás volt. Főleg, hogy az elmúlt két percben a frász oly mértékben kerülgette, hogy az már gyanúsan hajlott a maradandó szellemi károsodás felé. Jól jött egy szusszanásnyi szünet.
-   Köszönöm. – mondta, majd átvette a felé nyújtott pálcát.
A segítőkész srácot egész jól ismerte. Évfolyamtársak voltak, több közös órájuk is volt, dolgoztak már egy munkacsoportban, sőt, közös büntetőmunkán is!  Sajnos nagyon is jól emlékezett az „elszabadult durrfarkú szurcsók” esetére. Miyuu-nak fogalma se volt arról, miért pont rájuk esett a választás, de valamiért nekik kellett kitakarítani a ketreceket. A lánynak még egyáltalán nem volt tapasztalata ezekkel a fura lényekkel, csak tankönyvében olvasott róluk, melyben az író határozottan kihangsúlyozta, hogy nagyon veszélyesek. Ez az információ ugrált szemei előtt akkor is, amikor akarata ellenére kipattintotta a ketrec zárát, s farkasszemet nézett a rémületes lénnyel. Amaz frissen ébredve csak álmosan pislogott rá, ám Miyuu fejében egyre csak visszhangoztak az olvasmányban kiemelt kulcsszavak: VIGYÁZZ! ÉGET! VESZÉLYES! Az elkövetkező fél percben, jól értésült hollóhátashoz nem éppen méltón szaladgált faltól-falig, visítozva adva hangot azon félelmének, hogy nem találja a menekülő utat. Eközben Davido-kun egy laza mozdulattal visszacsukta a durrfarkú ketrecét. A szégyenpír még most is ott vöröslött arcán, pedig a büntetőmunka hátralevő részében már hősiesen helytállt, akkor is, ha végig ajkait összeszorítva rettegett a fura kis izéktől.
-   Hai, köszönöm, már sokkal jobban… - bólintott, bár nem vont összefüggést a Szent Mungóban töltött idő, és a fiú kérdése között. Azt gondolta, már megint túlreagálta a helyzetet, és a pánik annyira kirajzolódott arcára, hogy ez még David-nek is feltűnt.
-   Amúgy mit keresel itt? – bukott ki belőle végül a kérdés, pedig nyilvánvaló volt, hogy ő maga is tilosban jár…

Miyuu

*Talán a pálca magamhoz röppentése finoman szólva sem volt a legjobb ötlet. Egészen biztos vagyok benne, hogy a frászt hoztam a Hollóhátas leányzóra, elvégre ennyire már ismerem őt. Mondjuk ha nem ismerném a lélegzetvételéből meg tudnám állapítani, mert ebben a nagy csöndben igen jól lehet hallani azt a nyöszörgő hangot, ami kijön belőle.*
~Szegényke, nem akartam megijeszteni~*Most már késő bánat, majd megnyugszik, ha odalépkedtem hozzá. Nagy pánikolásában még saját magát is sikeresen megijeszti egy balul elsült hátra lépés miatt.*
- Igazán nincs mit, csak ne ijedezz itt nekem*Újabb kedves mosolyt küldök Miyuu felé, majd helyet foglalok egy közelben lévő, elég stabilnak tűnő láda tetején. Egyelőre nem szeretnék továbbállni és ezzel is a lány tudtára adom a dolgoz. Remélem ő sem fog korán lelépni, ha már így összetalálkoztunk az éjszaka közepén.*
- Ennek örülök*Így beszélhet el tökéletesen egymás mellett két ember. Talán, ha érthetően beszélnénk és normálisan mondatba foglalnánk a mondanivalóinkat, akkor nem történne ilyesmi, de én sajnos tipikusan olyan vagyok, hogy azt hiszem a másik fél is egyből tudni fogja mit mire értek és hát egy csomószor ezek miatt a mondatok miatt bajba is kerülök. Szerencsére most nem történt ilyesmi, csak elbeszéltünk egymás mellett úgy, hogy nem is tudunk róla.*
- Téged*Jegyzem meg először viccesen egy csábítónak is ható félmosollyal, majd persze normálisan is válaszolok az előzőleg feltett kérdésére, mert nem szeretném, ha azt hinné, hogy félvállról veszem őt, mert ez egyáltalán nincs így.*
- Tudod a kastély sok diákjával egyetemesen én is szeretek tilosban sétálni, pláne azért, mert így kevesebb az esélye annak, hogy belém köt egy mardekáros vagy ilyesmi*Nem kifejezetten rajongom értük. Igaz ilyenkor meg az a veszély fenyeget, hogy büntetőt kapok, ha elkap valamelyik felügyelő szerv, de szerencsére eddig még mindig megúsztam, igaz a múltkor "majdnem ott hagytam a fogam"*
- És te? Miért pont ide jöttél?*Ismét körbepillantok a helyen, de még mindig nem értem, hogy egy lány miért egy ilyen igénytelen, rumlis helyre megy az éjszaka közepén.*

David

-   Nani? Nandesuka? – nyögött fel a lány első döbbenetében.
Most vagy túl jól értette, amit a fiú mondott, vagy egyáltalán nem. Hosszú évek óta tanulta az angolt, és úgy gondolta, már egészen jól megy. Rengeteget olvasott, az utóbbi években már több órán angolul jegyzetelt, s többnyire az elvont értelmű mondatokat is képes volt a saját nyelvére lefordítani. Az imént elhangzott rövidke válasznak persze nem lett volna nagyobb jelentősége – hacsak nem az, hogy honnan a fenéből tudta, merre keresse -, ám az azt kísérő mosollyal már teljesen más volt a helyzet. Miyuu tartása kissé megrogyott, mintha csak mázsás súlyt akasztottak volna a nyakába, s közben erősen hezitált, hogy most elájuljon-e vagy sem. Egy darabig csak pislogott, s először még a srác további magyarázatát se hallotta. Csak azt, hogy a pici szíve a torkában kalapál, a nem is tudja miért. Csak úgy. Mert így még sose mosolygott rá senki. Ilyen közelről. Egy elhagyatott félhomályos raktárban…
Végül arra a következtetésre jutott, hogy a föld túl piszkos ebben a helységben, Davido-kun pedig biztos nem úgy értette, ahogy, csak ugratni szeretné, így inkább nem ájul el. Egyébként is, a lányok mondták, hogy akármilyen cuki is a srác, feltehetőleg „másik csapatban játszik”, szóval kár túlreagálni a dolgot. 
-   Mardekárosok? Jah, igen… őket mostanság jobb elkerülni. – bólintott végül, ezzel egyben ki is rázva fejéből a felesleges gondolatokat. Próbált valami más témát találni, valami olyat, ami a lehető legtávolabb esik az iménti fura érzésektől. – Azt mondják, a napokban bezártak egy Hugrás lányt a mumus szekrényébe, a Nyugati szárnyban. Szerencsétlen egy teljes napig nem került elő, és… hát nem is tudom mi lett vele. De mostanság annyi mindent megengednek „egyeseknek”, hogy az már nagyon ijesztő…
Miközben beszélt, visszafordult a ládához, s leguggolva kis bőröndje mellé, visszakattintotta rajta a zárakat. Iszonyatos lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy mindezt ne kétségbeesett kapkodással tegye. Ha a fiú meglátná, mi van a dobozban, biztos nagyon kinevetné. Ennyi idősen még babázni… úgyse értené meg.
-   Sokat voltam távol a sulitól, és hát biztos akartam lenni abban, hogy semmit nem vittek el tőlem. – magyarázta, miközben a talárja redői közül előhalászott egy papírzsepit. Amennyire csak lehetett, letörölgette a deszkákról a port, majd kis csomagját letámasztva mellé, leült a láda egyik szélére. – A hálókörletben mondták a többiek, hogy átnézték a szobákat, és sok mindent elvittek. Tudod, az előcsarnokban is ki van akasztva a tiltott tárgyak listája.  Nekem is elvették a mobilomat, pedig itt nincs is térerő…
Ajakai lebiggyedtek, majd mélyet sóhajtott. A mobilja nem is zavarta annyira, a szüleitől úgyis kap majd másikat. Ami jobban fájt, hogy Sashi-t se engedték vele maradni. Azt mondták, nyulaknak nincs helye az iskolában, legfeljebb a vacsoraasztalon. Ez azért szíven ütötte, de egyelőre erősebb volt benne a mágia iránti vágy, és nem akart még hazamenni.
-   Azt mondták, a héten már átnevelő órára is kell mennem. Ezt most mindenkinek kell? Vagy valamit rosszul csináltam?