Üres portrék folyosója

Draco Malfoy pennájából

Ezen a folyosószakaszon igen ritkásan vannak elhelyezve a portrék, ennyi erővel akár ki is hagyhatták volna a dekorációból, és rakhattak volna ide mondjuk páfrányokat. Már csak azért is, mert jobbára egyik keretnek sincsen lakója. Nemhogy állandó, de még ideiglenes sem. A diákok elhaladtukban mintha látnának egy-egy elsuhanó alakot a gyér háttérdomborzatban loholni, de többnyire mindenki csak átutazóban jár erre. Talán éppen ezért alkalmas a folyosó titkos sugdolózások lebonyolítására, hiszen minden diák tudja, hogy aminek akár egy festmény is a fültanúja, az nem marad titokban a kastély falain belül.

Már megint. Nem hiszem el. Valahogy, megint furcsa. Furcsán rossz. Eszembe jut, hogy a húgom keresett, de elhessegetem ezt a kósza gondolatot, ami a fejemen átsuhan. Semmi értelme, se haszna ugyanis vele, vagy akár bárki mással foglalkozni. Ami történt megtörtént, s a sorsát nem kerülheti el az ember. Mire fel hát ez az aggodalom?
Nem, ez nem a félelemtől van. Nem tudok mit tenni, s a düh elöntött hullámokban eddig, ám az utóbbi napokban már az sem. Beletörődtem, feladtam, hisz egy ördög ellen senki nem küzdhet.
Athalea arca rémlik elém, az a sima bőr, a feszes száj, a parázsló szemek. Ő nem mondott semmit, ellenben a testvéremmel, mégis jobban fájt, ha üvöltött volna. Blaire persze olyan volt, mint mindig. Őrülten veszélyes, de ez talán a vérünkben is van. Én is ilyen tudok lenni.
Talán inkább a helyes a voltam. Mert már jártányi erőm sincs. Ezt onnan tudom a leginkább, hogy az utóbbi napokban órákra se mentem. Nem igazán tudom, hogy saját magam művelem-e a testemmel, vagy szimplán minden téren feladtam. Az tény ugyan, hogy eddig is felemésztettem a lelkem. De hogy ez kihasson a fizikális mivoltomra?
Talán nem lehetetlen, de eszembe sincs más véleményét kikérnem. Mielőtt újra megszédülnék, a falnak támaszkodom. Az üres portré keretének ívei az ujjaim alatt rajzolódnak ki. Felpillantva látom, hogy ez üres, ahogy a tőle távolabb lévő másik kettő is. Fura. Ezek a dumaládák mindig itt lebzselnek, habár ezek szerint néha akad jobb dolguk is.
Szabad kezem elkeseredetten kotor bele a zsebeim tartalmát kutatva, s mint egy fuldokló a kiálló sziklát, úgy kapom el én is a kis hideg, csiszolt üvegcsét. Nehezen ugyan, mert már ez is gondot okoz, de kinyitom, miközben a falnak dőlök teljes testtel, s iszom meg egy hajtásra a bájitalt.
Teljes a csönd, s csak a szívem szapora robaja és a mély levegővételeim zavarják ezt meg. Olyan, mintha ezer fokon égnék, noha nem izzadok, sőt. A kezem a jéghez hasonlít. Talán elkaphattam valamit, talán ki kéne vizsgálni, de erre se időm, se erőm. Van fontosabb dolgom. Lehunyom egy percig a szemem, várva, hátha enyhül valamicskét a dolog, remélve, hogy valahogy minden egyszer csak megváltozik. De újra csak ugyanazt tapasztalom.
Félhomály, csend.
Jobb is ez így. Mások úgyse értik. Meglehet egy semmittevő diáknak tekintve tovább is állnak. Hisz kívülről nem látják, ők nem érzik…
Csak én. S megint eltöprengek azon, amin már számtalanszor, miért érdemli bárki ezt a sorsot? Miért adja az ég, hogy választania kelljen? Nem szívesen vallom be, még saját magamnak se, de nem tudom mitévő legyek. Mély sóhajjal emelem fel a bal karomat, és nézek rá.
Sima és üres. Még. De ez nem sokáig lesz így. S szinte látom is magam előtt, oly elevenen, mint az elmúlt két hónapban minden egyes álmomban. Hallom a hangokat, a kacagást, érzem a dühöt, a megvetést, a győzelem mámorát, a késztetést az….az… ölésre…
Megrettenve pillantok fel, de ez hamar elmúlik. Egyedül vagyok, még mindig, és… még van időm. Még valamit kitalálhatok, valahogy megmenekülhetek, valamit tehetnék…
De mit?
A szívem tudja az igazat, az eszem ostoba tréfái ellen. Nem áltathatom magam. Mély levegőt veszek és fújom ki. Talán ezzel árulom el magam a legjobban. De ezt még ebben a percben fel sem fogom.

Fáradtan dőlök végig az ágyamon, a fejem búbja fájdalmasan koccan a könyveimmel, amiket előzőleg szórtam szét a párnámon. Az elmúlt napokban nem találtam teljesen önmagam, mintha csak egy halvány mása lennék az örökké vidám, nagyszájú, cserfes énemnek. Pedig mindenki őt szereti, nem igaz? Aki bármelyik pillanatban képes megnevettetni téged, ugyanakkor képes eltörni a csuklódat, ha csúnyán nézel rá. Na jó, a csukló törés azért enyhe túlzás, ezt a pletykát is egy negyedikes terjesztette el rólam. Lényegtelen, nem változtat a tényen, miszerint van egy bizonyos hírnevem az iskolában, csak az az apró bökkenő, hogy inkább vagyok hírhedt, mint híres. Ezt pedig a legnagyobb jóindulattal sem lehet bóknak nevezni.
Eszemben sincs az ágyban gubbasztani egész nap. Különben is, bármikor beléphetnek az ajtón a szobatársaim, akikhez még úgy sincs kedvem, mint a saját gondolataimhoz. Nem tudom, miért kérdőjeleződik meg bennem nap mint nap, hogy jó-e, amit és ahogyan csinálom, korábban sosem gyötörtek önértékelési gondok. Talán a korral jár. Én is ugyanolyan unalmas, pókerarcú, megsavanyodott nőszemély leszek, mint azok a hetedikesek, akik múltkor majdnem elaludtak a vacsoránál. Sóvárogva néztem a nyugodtságot, ami az asztalukra telepedett, ugyanakkor legszívesebben leöntöttem volna őket egy pohár vízzel. Magam sem tudok, mit akarok.
Ezen végszó által vezérelve tornázom fel magam az ágy szélére, ám a mozdulat annyira hirtelen volt, hogy bele is szédülök. Egy kicsit a fejem is zúg, de erre rá kell sétálni. A cipőm talpa már érintkezik is a talajjal, s mivel nincs gondom azzal, hogy megálljak a két lábamon, úgy döntök, elindulok.
Mostanában túl sokszor keresek olyan helyet, ami alkalmas az egyedüllétre, kezdek aggódni. Annyira nem lehet súlyos, nem igaz? Mindenki vágyik néha egy kis magányra?
De nem ennyire.
Megrázom a fejem, s a mozdulat annyira jól sikerül, hogy a hajgumi is kicsúszik a hajamból, amivel eddig lazán összefogtam az egészet a fejem tetején. Elindulok az ajtó felé, miközben a csuklómra húzom az imént említett gumit. Lazán a hajamba túrok, annyira nem vagyok hiú, hogy rögtön tükröt keressek, mégis hogy festhetek, nyilván hanyagul omlik az egész a vállamra, nem számít.
Ami a lényeg, az nem más, mint hogy már ki is ötlöttem, hol tudnák kicsit a falnak dőlni, hogy megvitathassam magammal, mi ez a krónikus magány-, és szabadságvágy, ami mostanság sűrűn eluralkodik rajtam. Nem szeretnék teljesen új ember lenni, de talán itt az ideje, hogy úgy viselkedjek, mint egy … felnőtt. Hah.
Nem telik sok időbe, hogy elérjem a vágyott folyosószakaszt, ahol általában egy lelket sem látni. Általában azok keresik fel ezt a helyet, akik valami rosszban sántikálnak, vagy legalábbis valami olyanban, ami nem szorul tanúk jelenlétére. A lopózáshoz hasonló mozdulatokkal fordulok be az említett folyosóra: nem akarok semmi olyannak fültanúja lenni, ami miatt később bajba keveredhetnék. Először meg szeretnék győződni róla, hogy valóban egyedül vagyok, hiszen ez az, amiért fel kerestem a helyet, nem igaz?
Egy kétes hátterű párbeszéd helyett hangos fújtatás üti meg a fülemet, aminek hatására egy percre megtorpanok. A falhoz simulva keresem a hang forrását, és nem is kell olyan sokáig kutakodnom a titok nyitjának megleléséhez.
Egy fiút pillantok meg, aki nekem ugyan háttal áll, de még így sem kell lángésznek lennem, hogy rájöjjek, valami nem stimmel vele. A gyanú, félelem és kíváncsiság bódító elegye tódul a fejembe, miközben automatikusan közelítek felé. Talán rosszul érzi magát.
Vagy talán békén kellene hagynom, hiszen egyedül akar lenni? Lényegtelen, már elég közel vagyok ahhoz, hogy meghallja a lélegzetvételem, megérezze az illatom, vagy csak egyszerűen meghallja a lépteim, azt hiszem már késő lenne megfordulni. Azért mégis megpróbálom.
Teljes testemmel hátat fordítok neki, de nem vagyok a lopakodás mestere, és a cipőm sem lopózás kompatibilis, szóval kötve hiszem, hogy nem voltam valami feltűnő jelenség. Megtorpanok, reménykedve, hogy ő is hasonlóan tesz, vagy legalábbis tudomást sem vesz a létezésemről. Egy kicsit furdal a lelkiismeret, hogy meg sem kérdeztem, jól érzi-e magát.
Talán hagy elsétálni, hiszen nem láttam semmit.
Semmit az ég világon.

[- Nyugodtan használd a folyosót. Nem kell elmenned. –]

Eleinte az illat csap meg. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnik. Mintha már többször is éreztem volna ezt… Ám ha megölnének se tudnám megmondani, mi is ez tulajdonképp. Enyhén édes illat, de van valami különleges benne. Intenzív, noha elég halovány ahhoz, hogy megfelelő közelségből érezhesse csak az ember. Ebből egyenesen következik a tény, amely lassan eljut a tudatomig, hogy tulajdonképp abszolút nem vagyok egyedül. A cipők ritmikus hangja is ugyanerre enged következtetni, s a hangok távolodása arra, hogy az illető, legyen az akárki, meggondolta magát.
Ezzel egyúttal veszek egy mély levegőt, és fordulok meg az ismeretlen felé, akinek hosszú leomló haját látom csak ahogy lebben, majd a hátának csapódik szelíden, mint a tenger hullámai, ahogyan a partot értik el újra is újra.
Egy perc telik el talán, mire ráveszem magam, hogy megszólaljak, mindaddig csak nézem az alakot, amit meg kell hagyni, nem rossz látvány.
- Nyugodtan használd a folyosót. Nem kell elmenned. –
Hangom közömbös, s talán kicsit ellenszenvesnek hathat. Várok. Hogy mi lesz, nem rajtam múlik.
Vagy magányosan szenvedek tovább, merengve az elkövetkezendő időkről, s felkeresem a húgom, vagy… társaságra bukkanok.
S így az utóbbi esetben, ha a lány megfordul nagy meglepetésben lesz részem. A vonásai egyértelműen azonosak egy olyan rég elfeledett személlyel, akire már nagyon rég gondoltam. A szemek, még a kissé lekezelő pillantás is mind olyan…
Medeia….
Vajon mi lehet vele? Vajon ki ez az idegen, aki ennyire hasonlít rá? Nem emlékszem, hogy valaha is komolyabban az eszembe véstem volna, valószínű sem megjelenésileg, se sehogy nem volt túlzottan érdekesebb a számomra, de mégis…
A deja vu után lassan ocsúdok csak. Ösztönösen merengek el a régmúlt időkön újra, és felötlik bennem Mimi viselkedése, amely halovány mosolyt csal az arcomra. Ezt persze a másik nem értheti, és egy idiótának tűnhetek, aki rajta vigyorog, ám ez most nem zavar.
S ha hagyja, ellököm magam a faltól és felé lépek, annyit, hogy a végére szinte csak pár centi marad köztünk.
- Azt hiszem ez a kastély rengeteg meglepetést szolgáltat…-
Illetlenség vagy nem, közelebb hajolok még ennék is jobban hozzá, hacsak el nem húzódik, és noha nem érintem meg, leheletem a fülénél játszadozik, miközben az illatát így még inkább magamba szívom lehunyt szemekkel. Majd egy tizedmásodperc múlva rápillantva közlöm:
- Illetlenség az ilyen, főleg ezt ily nagy titokban tartani kedves….-
A mondat után elhallgatok, várva hogy elárulja a nevét. Majd szépen lassan hátrahúzódom, miközben nem veszem le róla a szemem. Tényleg hasonlít Mimi-re meg kell hagyni, de van benne valami más is…
A kérdés csak az, tulajdonképp mi is.

[-Nem szorulok az engedélyedre, akárki is légy.]

Megrökönyödésemnek egyenes ági következménye, hogy a földbe gyökereznek a lábaim- Általában ez történik velem, amikor hirtelen megszólítanak: egyszerűen lefagyok. Aztán szerencsére annyira gyámoltalan még nem vagyok, hogy képtelen legyek kimozdulni ebből a kényelmetlen állapotból, s most is hasonlóan teszek. Nem túl határozottan, inkább lassan, kíváncsian fordulok hátra. Már az első pillanatban találkozik a tekintetünk, tüntetően nem is sütöm le vagy emelem az égre. Van valami különös a szemében… Valami… furcsa. Mintha ismerősként üdvözölne, úgy térképezi fel az arcom, könnyen követhetem a tekintetét, nem igazán ügyel arra, mennyire csinálja feltűnően, avagy sem.
-Nem szorulok az engedélyedre, akárki is légy.
Felelem körülbelül azonos hangszínen, mint ő, jégkék tekintetemben már ott is csillog az a hanyag közöny, amit az első mondatával kicsikart magának. Mostanság nem nehéz engem feldühíteni, egyelőre azonban még nem tudta ezt kicsikarni. Fogalmam sincs, ki lehet ez a fiú, de az ő mosolyából úgy olvasom ki, már hallott rólam ezt-azt. Helyes. Akkor jól tudja, hogy nem jövök egykönnyen zavarba, és ha úgy viselkedik, akár az orrát is képes lennék eltörni. Persze mindezt az ő érdekében, nem lelek én semmiféle élveztet a verekedésben, esküszöm. Na jó, talán kicsit… néha.
-Attól függ, mit értesz meglepetés alatt.
Szemöldököm gyanakvóan húzom fel, miközben én is jól megnézem magamnak. Talán csak én nem emlékeznék rá? Az lehetetlen. Akkor fogalmam sincs, mi ez a viszontlátás-mosoly, legalább annyira mered maga elé már másodpercig, mintha lennének közös emlékeink, melyeket kedvére idézgethet fel. Az én fejemben sajnos még nem érett meg a felismerés, mégis kivel is van dolgom, mindenesetre annyira már feltüzelte a kíváncsiságom, hogy eszem ágában se legyen csak úgy elsétálni. Mi van, ha éppen ez a célja?
Egész testével közelebb húzódik hozzám, nem kis meglepetésemre. Acélosan állom a … hogy is nevezzem… ostromot? Egy tapodtat sem mozdulok feszes pozíciómból, még akkor sem, mikor magamon érzem a lélegzetét. Mást már minden bizonnyal képen töröltem volna, amiért ennyire átvágta az illendőség határait, s befurakodott az intim zónámba, de ő egyelőre másféle ellenérzést vált ki belőlem. Inkább megrémít, mint feldühít, inkább kíváncsivá tesz, mint menekülésre sarkall. Hogy mégis ilyen rövid idő alatt mivel volt képes ilyen hatást kicsikarni? Azért maradtam itt, hogy megkapjam erre a kérdésre a választ.
Ajkam kérdőn nyílik el, mikor is újra megszólal. Mondtam én, hogy van ebben a fiúban valami megmagyarázhatatlan, valami furcsa. Ennek a furcsaságnak mindenesetre taszítania kellene, mégis maradásra sarkallt. Továbbra sem kapok választ a saját kérdéseimre, ne várja, hogy értelmesen tudok majd válaszolni az övéire. De nyilván már elsétált volna, ha nem lenne ő is kíváncsi valamire, nem igaz?
Macska-egér játéknak tűnik, amiben egyelőre nem én diktálom a feltételeket, hiszen mondhatni kedvére jár körbe, és vesz szemügyre. Mikor megérik bennem ez a felismerés, most én lépek egy picivel közelebb: végtére is nehogy azt higgye, hogy minden úgy történik, ahogyan azt ő szeretné.
-Azt hiszem összekeversz valakivel…
Felelem szilárdan, és közben mosolyogva konstatálom, hogy az iménti lépésemnek köszönhetően most a fal s közém szorult. Mindjárt jobb.

[- Meglehet nem az vagy, akinek lenned kellene… de őt idézed. –]

A válasza csípős. Ez nem lep meg. Valahol Mimi is ilyen volt. Talán a vonások hordozzák ezt magukban? Vagy talán a jellembeli hasonlóságok? Akár így akár úgy, a válasz oly kézenfekvő… én látom meg benne mindezt.
Mert ő olyan, amilyen. Én képzelem bele, én hiszem  el. És ehhez a tévképzethez most valamiért nagyon ragaszkodom. Pedig nem kellene. Nem… egészséges. De ebben a  beteges világban ki nem torzulna el ennyire? A név titok marad, vagy mindössze a lány az első döbbenetség után nem érti mire fel hagytam neki időt. Ehelyett, hogy védje magát, ő szól, s támadó macskaként űz a falhoz.
Az előbb kissé gúnyos-ironikus mosoly lassan eltűnik az arcomról, helyette valami sokkal rosszabb veszi át az uralmat. A szemeim megvillannak az ajkain át kiejtett szavakra.
Még hogy összekeverem! Alapvetően, ha szigorúak vagyunk önmagunkhoz ez az állítás helyt is állna, de… valóban így lenne? Noha semmi köze Medeia-hoz, mégis a hanglejtése őt idézi. Tényleg ne ismerném?
- Meglehet nem az vagy, akinek lenned kellene… de őt idézed. –
Kezem kinyúl, s finoman simítja ki a tincseket az arcából, miközben a puha bőrön fut végig az egyik ujjam.
- Olyan tökéletlen hasonmás vagy… tudod milyen nevetséges ez? –
Azt hiheti, gúnyt űzök belőle. De tulajdonképp ő űz belőlem. Mert ezzel, hogy megjelent megint nem nyughatok. Talán Lea segíthet valami bájitallal, netán a Pierce lányon hajtom be… egész ötleted gondolat. De ettől az ébrenlétek semmivel se jobbak.
S most talán új szenvedélyem lesz hosszú idő után. Izabel helyett talán ő lesz az, akire jobban figyelek, mintsem kellene? Hisz Bishoppal megjárja az ember, de ettől még mindig valami vonzz felé. Nos a jelen pillanatbeli érzések sokkalta inkább másfajták és nem oly intenzívek. Ez a lány szép, és csinos. Az illata is magával ragad. Mégse tudom hová tenni. Olyan számomra, mintha egy szellem kísértene hirtelen, hogy engem bosszantva elevenedjen meg. Ha ezen az úton haladok lassacskán maga a létezés is egy kínszenvedés lesz a számomra.
- Tudom, hogy feldühít, de ne aggódj. Ennek ellenére is egyedi vagy. A szemed színe más. –
Szögezem le, mielőtt felrobbanna benne valami. Hisz ki örül annak, ha valakihez mérik? Gyűlöltem én is, s minek tenném ki a másikat ennek? Bosszantásképp megérné, de kell ilyen vészterhes időkben ellenség? Nem. Nekem meg főleg nem. Sokkal inkább szövetségesek, vagy valami olyasminek betudhatók. Mert ebből a felhasználható emberalapanyagból sose elég.
- Elárulnád, hogy mit keresel errefelé? Csak nem tévedtél el? –
Hangom lágy, s némi vicces irónia is csendül benne, de abszolúte nem sértésnek szánom. Tekintetem érdeklődve figyeli őt, kezem pedig eltávolodik tőle. Tudom, hogy oka van az ittlétének, s nem lepődnék meg, ha tilosban járna. Így evidensen következik az is, hogy a válasz nagy eséllyel egy tökéletesnek hitt hazugság lesz. S valóban így lenne? Ez esetben talán mégse olyan jól alkalmazható, csak egyfajta bizonyos célokra.
Azok a szemek tényleg másabbak. Kár. Szerettem Mimi gonosz pillantását, noha lehet belőle is ki tudom ugyanezt csikarni. A kérdés csak az, akarom-e? S erre még én magam, legbelül őszintén, sem tudom a választ.

[-A tökéletesség különben sem gyönyörködtet, hazudik, aki azt mondja.]

Fogalmam sincs, ki ez a fiú és mit akar tőlem, de azt az egyet igen, hogy még mindig itt vagyok. Már csak a katalizátorát kellene megtalálni az ő kérdéseinek, tetteinek, hogy aztán felderíthessem, én mégis mit keresek még mindig itt? Mert neki minden bizonnyal szilárd és biztos célja van minden egyes szavával, és hiába állok én fizikailag az előnyösebb pozícióban jelenleg, gyakorlatilag mégis ő áll nyerésre. Mert játszik a kíváncsiságommal, és az orromnál fogva vezet, mi sem bizonyítsa ezt annál jobban, mintsem az, hogy még mindig nem pofoztam fel a szemtelenségéért. Pedig kétségtelenül csípős hangnemben beszél hozzám, mintha minimum felettem állna, és kedvére szórakozhatna velem. Azt hiszem az iskolában az utolsók között vagyok, akik ezt eltűrnék, mindennek ellenére meg akarom ismerni a titkát. Mert ebben a világban mindenki titkol valakit, és meg se lepődjön, hogy a gyanú árnyéka lebegi körül, ha ilyen gyanúsan viselkedik. Igyekszem a mimikámmal nem jelét adni annak, hogy az agyam elég szorgosan dolgozik annak érdekében, hogy valami használható információt húzzon elé a leghátsóbb szegletéből erről a fiúról. Mert van valami ismeretlen-ismerős árnyék a tekintetében, amivel mintha már találkozott volna jeges tekintetem.
-A tökéletesség különben sem gyönyörködtet, hazudik, aki azt mondja.
Mielőtt visszakérdeznék, mégis kit idézek, elvi kérdésekben szállok vele vitában, mit sem törődve azzal, hogy az egyik ujja már a bőröm érinti. A szavai ezerszer jobban foglalkoztatnak, mint az érintése, és egyelőre ennek miértjét sem tudom. Hasonmás? Valóban hasonmást mondott volna? Talán emlékeztetem valamelyik régi ismerősére? Szerelmére? Rokonára? Bármelyik opció is legyen a valós, egyelőre nem akarom megtudni a választ. Nem szabad rögtön a desszerttel kezdeni, ha még az előételt sem fogyasztottuk el, nem igaz? Előbb meg kell tanulnunk úszni, mielőtt a tengerbe szaladnánk.
-Feldühít? Azt gondolod, dühös vagyok? Akkor valóban összetévesztesz valakivel, ha azt hiszed, képes vagy kihozni a sodromból.
Mindeközben mosolygok, olyan szenvtelenül, hogy senki sem kérdőjelezné meg az imént elmondottakat. Ha mégis megteszi, hát biztosítom higgadtságomról, akárhogyan is. Talán fel szeretne dühíteni? Nem tudom, mit szeretne előcsalogatni belőlem, mindenesetre engem nem fog eszközként felhasználni, bármiféle játékot is űz most éppen. Nem tudom, a szavaimmal mennyire zavarom össze őt, bár titkon persze ez a célom. Hogy aztán én irányítsam ezt az egész beszélgetést. Nem szeretem, ha valaki megpróbálja kiszakítani a kezemből a gyeplőt, ha mégis sikerül neki, nem ellenkezek, hiszen megérdemli. De egyelőre úgy érzem, az erőviszonyok még hellyel-közzel kiegyenlítettek. Ameddig én is, és ő is úgy akarjuk.
-Valami hasonlót szerettem volna tőled kérdezni az imént, prefektusi rangomra hivatkozva.
Ügyesen térek ki a kérdése elől, amire még én sem tudom a választ, ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy az ő válaszát sem lesz egyszerű kicsikarni. Miért is osztaná meg velem, mi járatban volt errefelé? Ennyi nem lehet kedves számára azaz emlék, amelybe most én magam segítem újra belekapaszkodni. Engem nem azzal sért meg, hogy valakihez hasonlít, sokkal inkább azzal, hogy ezzel még csak fel sem dühít. Tudni akarom a titkát.
 

[- Ahogy gondolod… de hidd el, meglehet nem ma, de gyűlölni fogsz, amiért a sors összevetett veled. –]

Incselkedik. A válasz egyértelműen sejtelmes, és a fenébe is, egyszerűen tényleg olyan mint Mimi. Hogy a frászba lehet ez? Milyen kegyetlen tréfa? Ha Bishopra hasonlítana komolyan őrültnek titulálnám magam. Egyszerűen nem értem és a tekintetem is összeszűkül egy percre a szavaira.
Még hogy a tökéletesség… hát ez a lány hol élt eddig? Nem látott semmit, ami egyszerűen nem kellet sehogy és sehol átalakítani, megmásítani, mert pont jó volt úgy, ahogy.
Sose látott volna olyasmit, ami egyszerű, mégis a maga nemében a lehető legtökéletesebb?
Nem fogott a kezében egy könyvet, egy üveggömböt, amihez egy szó nem kell, egyszerűen semmi, mert… mert…
Egyszerűen vállat vonok a kijelentésére. Mit tehetnék?
A vitatkozás óvódás kislánykáknak való. Meglehet Lea ha itt lenne, már szegény lány nyakába ugrott volna és mondaná a magáét. Nők…
- Ahogy gondolod… de hidd el, meglehet nem ma, de gyűlölni fogsz, amiért a sors összevetett veled. –
Az okot nem kell tudnia. Azt sem, hogy mégis miért. Egyszerűen ebben biztos vagyok. Leginkább talán azért, mert innentől ő is fog kísérteni, s míg én őt átkozom, ő engem fog. Ostoba körlánc ez, amely az ember nyaka köré tekeredve mindig béklyóban tartja.
S most ő dob lasszót az én fejemre a szavaival, s kegyetlenül vágja el az utam.
Felelni kell, de mit?
- Oh, ez egy nagyon is érdekes információ, kedvesem. Szóval ezennel büntetőmunkára ítész a szemen szegett szemtelenségemért? –
Kaján vigyor ül ki az arcomra, mert rajta az elhangzottak után értelmetlenkedés lesz úrrá, míg én könnyeden nyúlok ki érte.
Kezeim a csípőjére fonódnak, és egy határozott mozdulattal rántom magamhoz közel, s egyúttal fordítom is meg. Így ő kerül a falhoz, háttal, én pedig vele szemben.
Mennyivel másabb.
- Szóval pontlevonás? –
Közelebb hajolva hozzá, a nyakára apró csókot lehelek, miközben a fülébe suttogom az újabb gonosz megjegyzésemet.
- Vagy messzebbre is elmész…? Mennyire bátrak a griffendélesek? –
Igen. Ezzel felfedte magát. Vagyis, a prefektusi névsort tudom. Nem nehéz ebben az iskolában ilyesfajta szinte köztudott információhoz jutni. És mivel a legtöbbeket ismerem, hisz a hatodévesekkel közös óráink is akadnak, így csak olyasvalaki lehet, aki alattam jár. Legalább kettővel.
És ez a lány nem lehet hollóhátos, mert szóba se állt volna velem, se hugrabugos, mert ahhoz nem elég ártatlan.
Mintha egy név is derengeni kezdene a fejembe, Janett vagy valami hasonló, de nem számít. A kérdés csak az, mit tesz, s mit kapok mindezért.
Mert hiába, még nem tudja, akár érte is megjárnám a poklot, mint azon kevesekért. Akár újra és újra.

[-Szóval mindenféleképpen büntetést szeretnél...]

Egyre merészebb mozdulatokkal közeledik hozzám, immáron nem is leplezve szándékait. Még bizony, ha csak ösztönösen is, de az irányítása alá akar vonni, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az iménti mozdulat, mellyel a falhoz préselt. Csípőm szinte csípőjének, mellkasom az övének, szív a szívnek feszül, s ez a fizikai közelség nagyban lelassítja a mindig gyors agyműködésem. Továbbra is magabiztos arccal, lankadatlan kitartással fúrom tekintetem övébe, megpróbálva kiolvasni legbelsőbb, legsötétebb gondolatait is. Nem tudom, ki ő,  de szerencsére ezzel ebben a pillanatban nem vagyok egyedül. Mint egy könnyed kis nyári kaland során, a résztvevők kiléte nem tisztázott, s egyedül a tettek azok, amelyek számítanak. A pajkos kis odaszólogatás persze elmaradhatatlan, szavakkal is fokozzuk a percről-percre forróbb hangulatot. Komolyan, sejtelmem sincsen, mi lesz ebből…
-Szóval mindenféleképpen büntetést szeretnél...
Vonom fel a szemöldököm kérdőn, miközben ajkaimra akkora mosoly kúszik, hogy még gyöngyszín fogaim is jól láthatóak. Játékosan harapom be az alsó ajkam, miközben fejemmel a nyaka felé közelítek. A szavak formázása közben a forró leheletem már-már a nyakán érezheti, ezzel is igyekszem visszaszerezni az irányítást, még ha én is vagyok a falhoz szorítva.
-Tudod mit? Ha megmondod a nevem, talán még meg is jutalmazlak.
Elhúzódom a fülétől, hogy az arcunk ismét egy vonalba kerüljön, és újra magamon érezhessem perzselő tekintetét. Valóban fontos nekem, hogy engem lásson, és ne a múlt ködös lidércét, akire emlékeztetem, s akivel nem szégyell újra meg újra összehasonlítani. Már csak a büszkeségem sem engedi, hogy ne láttassam meg saját magam azzal a személlyel, aki percek alatt ekkora hatást gyakorolt rám, és sikerült előcsalogatnia egy olyan énem, melynek a létezésében én magam sem voltam teljesen biztos. Pedig kétségtelenül itt van, és nem hagyja, hogy egyszerűen képen töröljem őt, s a tenyerem okozta éles fájdalom jusson majd eszébe, amikor rám gondol.
Mintha csak egy epigrammáról beszélnénk, a csattanó még várat magára, de kétségkívül itt van a levegőben, s leng körbe minket. Mutató ujjam incselkedve húzom végig arcélén, majd az ajkaihoz érek vele, s annak körvonalát is kitapogatom. Azt akarom, hogy az érintésem nyomán lángoljon a bőre, és csak a jégkék tekintetem hűthesse le azt.
Egészen közel hajolok, ám mikor ajkaink összetalálkoznának, az imént még arcát vizsgálgató ujjam teszem közénk.
-Ne olyan hevesen!
Ravasz mosoly, már-már gonosz: fogalmam sem volt róla, hogy ennyire fogom élvezni a játékot.
-Elveszed magad, vagy megküzdesz érte?
Kérdezem, utalva ezzel arra, hogy még mindig arra várok, hogy halljam a nevem, ám nem feltétlenül fogok ellenállni, ha ő szeretne pontot tenni a dolog végére.
Az egyetlen, ami képes ebben a pillanatban is aggasztani, az a viselkedésem. Nem jellemző rám, hogy az első találkozások alkalmakor ennyire bátor legyek, az meg pláne nem, hogy én teremtsek ehhez hasonló helyzetet. Szintén aggodalomra ad okot, hogy be kell valljam, rettentően élvezem.
Mielőtt összezavarnám magam annyira, hogy rést üssek az összeszedett védőfalamon a saját kezemmel, ismét az én hangom töri meg a csendet.
-Lássuk hát! Felelsz, vagy mersz?

[- Ostoba játékot űzöl. –]

Mint egy macska-egér játék. Leginkább erre hasonlít ez az egész. De hogy hova vezet, az számomra is kérdés. Hisz veszélyes játék ez, mindkettőnknek, de mintha a lány is kezdené élvezni a dolgokat. Szemtelen megjegyzést tesz, majd látványosan, és hivalkodóan az ajkába harap.
Legszívesebben követném a példáját, de nem teszem. Megállom a dolgot, egyelőre.
Helyette élvezem, amint az ujja végigsimít az arcomon, s beszívom az illatát. Igyekszem még eme lopott élvezetek mellett is tiszta fejjel figyelni a viselkedését, hiszen elég egy ócska, ostoba hiba, és hirtelen az ember vesztes lesz.
- Ostoba játékot űzöl. – morgom neki, de inkább vagyok már türelmetlen, mintsem valóban haragos.
S mikor megállít, mielőtt bármit is tehetnék, nos az tényleg igazán bosszantó. A tekintetem megvillan egy percre, de hamar elül benne a szikra, amikor a kérdést teszi fel.
Egy percre lemerevedek, s az agyam ezer fogaskerék együttes gépezeteként kezd el kattogni. Mit akar vajon ezzel elérni? Bolond ez a lány?
Mély levegőt veszek, s megfogom a kezeit, eleinte lágyan, majd ha mindezt hagyja, s beletörődik ebbe, a következő nem várt pillanatban erőteljesen ragadom meg, s hirtelen erővel nyomom az íves karjait a falnak, hogy ne tudjon többé megállítani.
Az ugyanis nem tetszett.
- Nem szeretem a feladványokat… és amúgy is, csak hátráltatnak, nemde Joanne? –
A vezetéknevét most meg nem mondanám fejből, de ezt semmi pénzért nem árulnám el neki. Remélhetőleg így is lenyűgöztem. Vagy ha nem, tekintve az előbbi malőrt, hát akkor megbocsátásképp nem fogom vissza magam, s immáron ő sem ellenkezhet.
Ajkaim követelőzően érnek az övéhez, és a pillanat törtrészéig puhák, kedvesek és incselkedők mindössze. Azután változik a helyzet, ahogy a véremben az adrenalin és a vágy szintje ugrik meg. Így válik egyre követelőzőbbé minden porcikám is, de az uralom sose csúszik ki a kezemből. Erre igenis adok. Mindössze a csók mélységében és erősségében érződik az akarat, a vágy, talán a szenvedély… de ezt a lány jobban meg tudja ítélni, mint abban a percben én magam.
Csak akkor hagyom félbe a folyamatot, amikor levegőt vagyok kénytelen venni, de így sem húzódom el tőle. A testem a testének nyomódik, a falhoz szögezve őt, míg a kezei az én kezemben. Kellően kiszolgáltatott helyzet. Miért is állnám meg, hogy pofátlanul szemtelen legyek?
- Szóval cicám, te vajon tudod-e kivel kezdtél ki? –
Van egy olyan érzésem, hogy nem. És még egy erős tippem, hogy amennyiben megtudja két választási lehetőség áll fenn. Vagy soha a büdös életbe nem tudom lekoptatni magamról, vagy… soha az életbe nem fog a közelembe kerülni. Köztes megoldás nincs, mivel azt rokonnak vagy párkapcsolatnak nevezik, és tekintve hogy a vérünk különöböző, ami igazi örömet jelent, mivel így élvezhetjük egymás társaságát többfajta értelemben is akár, a kapcsolat marad egyedül mint adott opció, ami nálam kizártnak tartott dolog. Főleg amíg Izabel-lel lépten nyomon össze nem akadok.
Hisz az a lány egyedül az őrületbe tud kergetni… nem kell nekem egyszerre kettő!

[-Vajon a szíved is olyan rideg, mint a szemed?]

What a wicked game to play, to make me feel this way.

Egyesek szerint amire vágyik az ember, azt igazán nem is kívánja. Ilyen állítások hallatára rengeteg érv és ellenérv szökik a fejembe, hogy aztán epikus csatát vívjanak egymással anélkül, hogy nekem vagy az akaratomnak bármiféle beleszólása is lenne a küzdelem végkimenetelébe. Aztán rendszerint egyik oldal sem győz, és marad a kétkedő, bizonytalan rágódás, döntésképtelenség, véleménynélküliség. Most például azt sem tudom igazán, vágyom e ennek az ismeretlen fiúnak az érintésére. Elemi erővel vonz magához, ezt magam előtt pláne nem tagadhatom, de mindez nem más, mint testiség. Nem szabad mindig fejet hajtanunk a hormonjaink által diktált akarat előtt, különben igen gyorsan elillanna az ártatlanságunk legutolsó harmata is, és nevünkön játszi könnyedséggel ejthetne csorbát a közhiedelem. Márpedig ha valaki, akkor én aztán allergiás vagyok arra, ha valaki a szájára veszi a nevem, pláne, mikor mindez jogosan történik. Nem adhatok okot arra, hogy megvessenek, megalázzanak, elítéljenek - márpedig most valami nagyon is elítélendő dolog zajlik le ezen a frappáns nevű kis folyosón. Üres portrék vagyunk most mi is egymás számára. Nem látunk túl a kereten, jobban mondva mázon - talán nem is érdekel minket az impresszionista jellem-festmény minden egyes szegmense. Ez most sokkal inkább játék, mint feltérképezés.
-Vajon a szíved is olyan rideg, mint a szemed?
Kérdezek vissza, fejem kicsit oldalra billentve, játszi naivitással a mosolyomban. Eszem ágában sincs reflektálni arra, miszerint ostoba játékot űzök. Egy játékot egyedül ugyanis nem lehet játszani, és ezzel neki is tisztában kell lennie. A hirtelen felhorkanása csak az elméjének azon leképződése, amelyik még nincs tisztában azzal, mennyire nagyon részese ő maga is ennek a kis ostobaságnak.
Dühösen követem a mozdulatát, ám mégis tehetetlenül. Valóban tehetetlen lennék? A mozdulat ugyanis egyáltalán nem leküzdhetetlen. Persze megbújik benne a hatalomvágy, az, hogy uralkodni szeretne rajtam, ám érintésében mégis ott van egy apró kiskapu, miszerint amint rosszul érzem magam, kirebbenhetek tenyere satujából. Nekem viszont eszem ágában sincs megfutamodni pont most.
-Én pedig nem szeretem, amikor irányítani próbálnak.
Vetem oda kizökkenve, hiszen mikor kimondja a nevem, valami összetörik bennem. Elvesztem az irányítást az egész szituáció felett, pedig eddig olyan magabiztosan ültem magas lovam nyergében. Aztán bekövetkezik az elkerülhetetlen: megcsókol. Az ajka természetesen tele van megvetéssel, ám én mégis követelőzően csókolom le vágyát róla. Minden tagom elzsibbad, leginkább a falnak szegezett kezem, mégsem vagyok képes egyszerűen eltaszítani magamtól: mindez jobb, mint a vereség beismerése. Mérföldekkel jobb. Ez a csók valóban különbözött az eddigiektől. Nem mondom, hogy óceáni mélységekbe repített, és azt sem, hogy bizsereg minden porcikám, mégis volt benne valami egészen más. Semmiféle érzelem, pusztán csak a gyönyör.
-Mégis ki mondta, hogy érdekel? - vonom meg a vállam, és igyekszem kiszorítani tekintetemből a haragot. Az arcizmaimnak azonban képtelen vagyok parancsolni, így valószínűleg elárulnak engem. A csókot valóban élveztem, ám azt, hogy ilyen könnyen lelopta az ajkaimról, sokkal kevésbé. Nem szeretem, ha elveszik azt, amit nekem kellett volna odaadni. Talán magamra dühösebb vagyok, mint rá, a fejem zúg, a gyomrom kavarog. Minden másodpercnek, minden mozdulatnak jelentősége van. Mivel továbbra sem húzódott el tőlem, könnyűszerrel vágom szájba az ajkaimmal. Nem viccelek, megcsókolom, de olyan erősen, hogy az ajkán kiserkenjen a vér, s annak sós íze elválaszthatatlanul összekeveredik a csók édes zamatával. Átérzem szúró-csípő fájdalmát, fülemben zeng a vér kisercenése, de egy percig sem érzek bűntudatot. Tökéletesen érezném magam, ha nem kerítene hatalmába azaz érzés, mintha sós vizet ittam volna. Most pedig nem a vére ízére utalok. Ha az ember sós vizet iszik, a szomja nő ... Én pedig most egyértelműen nem vízre szomjazom. Elhúzódom, a lehető legostobább képet vágva, karom kiszakítva az övé alól lököm el magamtól.
-Ki a franc vagy te?! - ordítom dühösen, a szemem szikrákat hány, valósággal vicsorgok rá. Még a tenyeremen érzem a mellkasát, ő azonban már vagy fél méternyi távolságra került tőlem a lökés nyomán - csak azért történhetett így, mert nem számított rá, különben könnyűszerrel megakadályozhatta volna. Bennem azonban felrobbant valami, aminek nem szabadott volna sohasem utat engednem. Gyűlöletem egészen a torkomig ég - átkozom, hogy kedvelem.

[- Az, akinek jégcsap a szíve… ! –]

A szavai elevenembe vágnak. Ugyan megakadályozhatná, hogy ajkaink összeérjenek, de erre se időm, se energiám nincsen. Bevégeztetik, aminek be kell, s én sodródni tudok mindössze az árral. Mélyen szívom be az illatát, amely intenzív és csábító. Kiélvezném, de a szívem szomorú.
Vajon a szíved is olyan rideg, mint a szemed?
Vajon tényleg így van? Vajon tényleg egy érzéketlen ember vagyok? Olyasvalaki, akinek semmi nem számít? Hisz most is pont ezt teszem.
Ezzel az idegen lánnyal, egy félig érett nővel, aki eszét elhagyva teszi, amit a teste diktál. Nem erőlködik, nem védekezik, mindössze harap, s ez a vasas fémes íz, talán őt is talán engem is kijózanít.
Egy percre elfeledem a szívembe maró fájdalmat a szavai hallatán, amire máskor üvöltenék, ám most csak némán és elkeseredetten vívódok önön magammal.
Olyan ez, mintha pofon vágtak volna, de akkora erővel, hogy csillagokat lát az ember. Ilyenkor nem tudod, mit a fent vagy mi a lent, hogy mi a helyes vagy a helytelen.
Egyedül a lány volt a biztos pont eddig, de ő is kiszakad, s elvesztem, s egy percre vak vagyok, bizonytalan és védtelen…
Mint egy öregember, aki elveszti a mankóját.
Ki a franc vagy te?
Jó kérdés. Mélyen szívom be a levegőt, míg próbálom a kirakójáték darabjait összetenni, hogy visszanyerjem a tér és idő fogalmába saját magam. Nehezen megy, irtó nehezen, miközben érzem a súlyos csöndet, s a fejem zsongását.
Legszívesebben megölném, egyrészt a hasonlóságért, a viselkedéséért, azért, amit velem művel és művelt, az ostoba kérdéseiért, és leginkább… a belém döfött késért.
Forgasd meg szívem még egyszer, de tudd, hogy csak addig élsz!
- Az, akinek jégcsap a szíve… ! –
Hangom nyers, velős, mély, és érces. Rosszul érzem magam, és bosszant, hogy ez a mentális csapás, amely hamisítatlanul célba ért ennyire kihat a fizikális valómra. Ellököm magam a faltól, s felé lépek. Látom őt, de immár hidegen hagy. Nyelvemmel megérintem a sebet az ajkamon, és kékeszöld tekintetembe harag villan.
- Mit érdekel téged ki vagyok? –
A kérdés inkább költői, mintsem válaszolni lehetne. Nem mutatkozom be neki, higgyen, amit akar, s azt is úgy, ahogy akarja. Medeia is a bolondját járatta velem, ez a ribanc se jobb.
A szám sajgása pláne igazolja a gondolatmenetemet.
- Tartsd távol magad tőlem! –
Szűröm ki a szavakat a fogaim közül, s sötétbe borult ábrázattal lépek el mellette, enyhén meglökve őt, de mit sem törődve vele. Fáj a fejem, a szám, s érzem a kialvatlanság is ólomsúllyal nehezedik rám. Eszembe jut Pierce, és az ötlet, mennyire jó lenne hasznát venni a tehetségének… De azt majd később, nemsokára.

[-Talán a dühöd most erőssé tesz, ám idővel teljesen felemészt. Ahogyan engem is ...]

Women and men we are the same, and still we play the stupid game.

Ezt akartam, nem? Látni, ahogyan szenved. Most nincs időm eldönteni, haragom a mélyenszántó utálatból, vagy a vonzalomból és frusztrációból ered - jobb is, még rám nézve kedvezőtlen választ találnék kapni. Az idő már nem kedvez nekünk, nem hagyja, hogy lassúságának kihasználásával irányíthassuk az eseményeket. Másodpercből másodpercbe zuhanunk, immáron teljesen egyedül mind fizikailag, mind a gondolatainkkal.
Mint egy héja, téptem a húsába, miután kérdésemmel amint látom, egészen a szívéig hatoltam - az ő dühének eredetét egyértelműen könnyebb felkutatni. Az előbb még zabolázatlan vonásaim ellágyulnak, ujjammal ajkam simogatom, legszívesebben megszűnnék létezni. A láthatatlanság azonban évről-évre elérhetetlenebb privilégiumnak látszik, én pedig évről-évre nagyobb ostobaságokat művelek. Idegenekkel csókolózok és sértegetem őket, istent játszok, holott gyengeségem a leginkább emberi bennem.
Gyűlölöm, amiért tehetetlen vagyok, egyetlen tettem mégis taszító, majdnem állatias volt. Talán éppen ezért neveznek neveletlen félvérnek, ő pedig pontosan erre emlékeztet. Régen volt már részem olyan találkozásban, amelynek kezdetén ilyen mértékben vonzottuk, a végén pedig ennyire taszítottuk egymást, és azt hiszem egy darabig nem is fogom elfelejteni.
Érdekel egyáltalán, ki ő? Hiszen kaptam belőle egy darabot, ennek éppen elegendőnek kellene lennie. Kopogtatás helyett feltéptem az ajtót, egyértelmű nyomot hagyva magam után. Talán a kétségbeesés késztetett erre? Nem is a nyerni akarás, sokkal inkább az elkeseredettség ... Nem uralkodni akartam felette, emlékeztetni magamra. Hogy legyen valaki, akinek az ajkába vésem a fogam, ha már a nevem az életébe nem is tehetem. Valakinek éreztem magam, mégis úgy viselkedtem, mint egy jött-ment senki!
Karja után kapok, mit sem törődve az engem ért lökéssel, amibe belesüllyedve végigcsúszhattam volna a falon, és térdeim mellkasom elé húzva elmerülhettem volna az érzéseimben. Túl egyszerű, túl banális lenne ez végjátéknak. A sértett férfi dühödten vonul el, a gyenge nő a földre rogy, és könnyekben tör ki. Ennél mi külön-külön többet érünk. Az, hogy egymásból mit hoztunk ki, megint egy más kérdés ...
-Talán a dühöd most erőssé tesz, ám idővel teljesen felemészt. Ahogyan engem is ...
Semmiképpen sem tudtam volna ebben az állapotában elengedni. Talán ez a milliméter átmérőjű hajszál választott el attól annak idején, hogy a mardekárba kerüljek. Bármennyire is vagyok erőszakos vagy tűnök szívtelennek, a részvét sohasem hagyja, hogy az ilyen és ehhez hasonló tetteim vezeklés nélkül hagyjam magam mögött.
Talán éppen azért cselekszem ennyiszer helytelenül, mert rejtett élvezetet találok a bűnhődésemben? Ez ismét olyan komplex filozófiai és önismereti kérdés, aminek se a helye, se az ideje nem jött még el. Minden bizonnyal meg is rémítene a válasz, amire jutnék.
-Ne maradj az adósom ... áruld el legalább a neved!
Fordítom magam felé könyörgőn, mit sem törődve azzal, mennyire gyűlölni fogom magam holnap ezért. A tartásom másodrendűvé vált a sajnálat mögött, vagy tán valami más is megelőzte még?

[- Montrego. –]

Kioktat. Ő engem! Mekkora pofátlanság. Ha nem lennék igazi úriember, lehet még egy pofon is elcsattanna. Hisz mégis milyen alapon mondja azt, amit oly magabiztossággal jelent ki, mintha ezer és még egy év óta ismerne…
Valahol igaza van, de ezt nem szívesen ismerem be. Sőt, egyenesen irtózom ettől a gondolattól. Magamban cifrát káromkodom, arcomon csak az átsuhanó sötét felhőből érzékelhető a nem túl pozitív kedélyállapotom.
A szavai akarva akaratlan elgondolkodtatnak. Töprengésem oka nemcsak önmagam és a rám utalt szavak súlya, hanem a saját irányába tett röpke foszlány. Felemészteni őt?
Pont őt?
Nevetséges! Hisz egyrészt, nem is ismerjük egymást, csak érintőlegesen, futólag, és ez a csók is, inkább a test mozdulata volt, mintsem lelkek találkozása. Ezt pontosan jól tudhatná. Van, aki ennyire naiv lenne, hogy ezt még elhiszik? A saját húgom értebb ettől a gondolatmenettől.
Megvetően pillantok a lányra hiába nem szeretném. Ezzel igazában saját magát írta le, ha jól értem. S épp ez az, ami zavar. Ezt ugyanis senkinek nem kellene megtennie.
Lehet a neveltetés, lehet az öntudat beszél most belőlem, de valahol az a pillanat, amikor önmagad ásod el, mint egy ostoba kutya… az a legutolsó utáni pillanat. Akkor már értelmetlen az életed. Hát egy ilyen elromlott embert találtam tökéletes csomagolásba bújtatva? Mint egy alma, ami belül már rohad, de a külseje kecsegtető…?
A nevek követeli. Keze érintése, amely korábban lázba hozott most túl terhes. Visszatart, talán magával is húzna, ha tudna, s tudom, ezt én nem akarom. Ahogyan Medeia-nál se akartam úgy nála se. Egyedül talán Izabel, akinek ész nélkül, minden kétséget kizáróan megtenném… de ő pedig egy féregnek se tekint.
Lelkemben a fájdalom kínozva ég, miközben a bájos arcot vizslatom. Rossz időben, rossz helyen. Semmi több. Ez a lány holnapra elfelejt, én meg… én is elfelejtem őt. M   inek ide név? Csak nehezít mindent. De a szavai, a hangnem, valahogy érzem, nem tehetem a szó nélküli távozást, hisz ez esetben biztosan örökké kísértene az arca, a hangja…
- Montrego. –
Hangom nyers, és szilárd, lelombozó. Tudom, hogy az éjszaka könnyekkel lesz tele.
Az ő könnyeivel.
- Mathias Montrego.-
S ezzel, miután beteljesítettem óhaját, könnyeden de erőteljesen tépem ki a karom az ujjai szorításából. Nem akarok tovább vele időzni. Az okot nem tudom, de talán azok a tényezők, amik ez alatt az idő alatt összesűrűsödtek rosszabbak, mint egy túlfokozott elektromos vihar s ebből csak valaki rosszul jönne ki.
Így hát némán, és kegyetlen higgadtsággal elindulok, s nem fordulok hátra, hogy megnézzem magamnak Mimike utánzatát. Tudom jól, úgyis összehoz még minket a sors, s hogy akkor mi lesz… csak Merlin tudja.

Köszönöm a Játékot!
A helyszín szabad.