+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Az Inspektor irodája
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az Inspektor irodája  (Megtekintve 6032 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2012. 03. 26. - 21:28:22 »
0



Nagy erőfeszítések árán sikerült megbűvölnie a helyiséget, így egy ajtó mögé tudta rejteni otthoni szobája teljesen pontos mását, ami a kis mosdó mellett nyílik.

Iroda:
Aki belép az irodába,akár diák, akár tanár középen egy íróasztalt talál, iratokkal, pennákkal. Szemben vele egy kényelmes fotel, amolyan "kihallgatás" céljából. A kis szoba két oldalán növények, és könyvespolcok húzódnak. Egy gyertyás csillár lóg le a mennyezetről, kellemes hatást keltő bordóak a falak.

A hálószoba:
Középen egy óriási franciaágy helyezkedik el, oldalán egy-egy éjjeliszekrénnyel, azokon gyertyák. Bal oldalt egy szekrénysor húzódik végig a falon. A szekrénysorban van egy fiókos rész, egy bárszekrény az italoknak és dohányáruknak, egy kétajtós nagyméretű "tok" a ruháknak, és egy-két polc a könyveknek. Vele szemben a szoba másik falánál egy íróasztal áll. A fekete falakon festmények díszelegnek, köztük az egyik Emmát, a húgát ábrázolja. Bordó paplanja, és függönyei vannak. Az ágy és az ajtó között egy ókori perzsa-szőnyeg terpeszkedik.
Naplózva

Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 03. 26. - 21:33:57 »
0


~ RAID ~

Olyan nyugodt napom volt. Kellemes, semmiféle affér nem gátolta az órák gördülékeny előrehaladását. Külön öröm volt számomra, mikor tudomásomra jutott Yvette látogatása. Szokásunk szerint levelet hagytunk egymásnak, így leegyeztettük a találkát. Roppant mód feldobta bár nyugodt, kissé unalmas napomat, így furcsa volt hideg hangneme a levélben, de ráfogtam az elmém csalafintaságára.
Viszont amikor megjelent a küszöbömön, hideg zuhany ért. A szavak majdnem kicsúsztak a számon, hogy "mi a baj, Kicsim?", de az ajót nyitva volt, és ilyen kis kockázatot sem engedhettem meg magamnak. Aztán persze jött a fekete leves. Hah, miért is nem gondoltam erre hamarabb! Mégis mi történik itt? Itt már semmi sem marad titok? Az még hagyján, hogy kiderült, hogy nem is diák vagyok, de Halálfaló kilétem mégis mióta beszédtéma? Csak úgy megkrédezném, hogy esetleg ki tud még róla, a Főnix Rendje? A Minisztérium lázadó oldala? Aurorok? Remek, pompás, rmeélem nagy plakátokkal van híresztelve, hogy Brandon Gray Halálfaló! A düh elöntött. Bármennyire is fájt Yvette kiborulása, mérgem nagyobb volt annál. Mióta Emma.... elment, azóta már másabb ember lettem. Amit Yvette látott már csak egy darabja annak a Brandonnak, akibe beleszeretett.
- A saját érdekedben hazudtam, Yv. - hangsúlyoztam visszafojtva dühömet állkapcsom megszorításával. Bár az egész nem úgy indult, ahogy meg fogom neki magyarázni, de később azzá vált. Yvette-et ÉN mentem meg, és nem hagyhatom, hogy oda jusson vissza, ahova akkor volt, amikor megtaláltam.
SOHA, de SOHA nem fogok visszasüllyedni, ahová decemberben süllyedtem. Yvette végighallgatta az egészet. A sors furcsa fintora, mi? AMikor a húgom követelte, hogy öljem meg, ahogy a szüleinket is tettem, hőn szeretett szerelmem az egészet végighallgatta. Az ajtón természetesen minden kihallatszódott, de mégis mennyi esélye volt, hogy pont ő hallja meg?! Majsdnem nulla. Emmát elvesztettem, Yvette-et nem fogom. Velem fog maradni, mellettem, karjaimban, még ha ezt most nem is tudja még.
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 03. 26. - 21:49:49 »
0







Megint a levél. Mosolyt csalna arcomra, mert ez mindig a jól ismert eredményt hozza. Nem, ez egyszer bele se gondolok, hogy büntetés vagy kicsapás lehet a vége. Annyira… hozzászoktam már. Yvette Delacour, a mintatanuló, aki akár iskolaelső is lehetne, ha nem a halálfalók kedvence lenne Vikitria Mirol… szabályt szeg. De most… most az egyszer utoljára megteszem. Magamért. Azért, mert most… becsaptak. S ez az, ami szíven üt. Mert kegyetlenség. Hogy tehetett ilyet? Hogy teheti köznevetség tárgyává bárki is azt, akit szeret?
A szavak még mindig a lelkem mardossák, ahogy Brandonra gondolok. Ismerem magam. Nemsokára az ajtaja előtt leszek. Lehunyom a szemem…egyetlen könnycsepp gördül le megadóan.
Kopogok. Halkan, de erőteljesen. Egyszer. Ennyi csak elég… nem? S az ajtó nyílik is. Arca sötét, noha mikor meglát, mintha öröm villanna át. Ez azonban le is lohad. Tekintetem számon kérő, szavaim pedig… kegyetlenek, ahogy az engem ért hírek is azok.
- Mióta járatod velem a bolondját? Mióta hagyod, hogy az iskola csámcsogjon rólam? Hogy egy tanárral hetyegek? Hogy egy halálfaló próbál betörni? Azóta hazudsz, amióta csak megláttál Brandon Gray? Felelj! –
Nem adom meg azt a luxust magamnak, hogy többet mondjak, mert félő, remegni kezdene a hangom. Így is talán remegek, nem tudom, minden esetre gyorsan összefűzöm a karjaim, hátha ezzel is csökkenthetem azt. Hajam lágy csigákban omlik a vállamra, de tudom… holnap ez is változik. Mert a mai nappal eltűnik minden. Mint mindig. És új élet kezdődik. Ami sivár, kietlen… és túl ismeretlen. De megígértem ennek a hasonmás hű mintapárjának valamit. És nem akarok megszegni semmit. Nem török össze. Erős maradok. S nem magamért… magamért nem tudnék. Luc-ért igen. Brandon pedig… egy pillanatra csak egy szürke árny… semmi több.
S ő válaszol. Ez meglep… noha látom rajta, hogy nem akarna feltétlen. Mégis… valami ráveszi a magyarázkodásra, s biztos vagyok benne hogy nem a szerény személyem. Lelkiismeret? Kétségbeesés? Ki tudja… de tény, nem akarok gyóntató lenni. Kezdem azt érezni, nem ismerem ezt az embert.
- Nevetséges vagy. És szánalmas is… honnan tudod mi az érdekem? Semmit nem tudsz rólam! És… tudod mit? Én sem akarok többet rólad! –
Gyilkosság, és ármánykodás. Valakinek ez van, valaki pedig… csak élni szeretne. És menekülök. Megint. Bár már nem tudom ki elől, vagy hogy miért, és hova. Talán mindegy is. Csak el… el ebből az egész rohadt életből.
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 03. 26. - 21:58:27 »
0


 
~ RAID ~

Sértő szavai bántják fülemet, és mást is. De nem mutatom, habár Yvette-nek remek képessége van, hogy olvasson az arcomról, amit a mai napig nem értek. Hiszen SENKI nem lát át rajtam. Hiszen egy mosoly sincs rajtam. Mégis miből látja a gondolataimat? Dühítő.
- Most mondd, hogy nem volt szép az este a tóparton, a parkban. A vacsora a csillagvizsgálóban. Az az ember vagyok, akit megismertél. Az - hangsúlyozom - teljesen más, amihez semmi köze a kapcsolatunknak. Az munka. Ez magánélet. - mondom könyörtelenül. Közben próbálom éreztetni megbánásomat, amit többé-kevésbé sikerül, de a feszültségemet is csak ökölbe szorított kézzel bírom ki. Meg kell erőltetem magam, hogy olyan hangon szóljak meg, ami nem sértő. El kell hitetnem vele, hogy megbántam mindent, ha igaz, ha nem. Yvette-et makacsul nem eresztem. Önző leszek, de messze hidegen hagy.
- Tudnod kell, hogy... - ekkor kopogtatnak, és megzavarnak. Magamba fojtom a szót, és behumyom a szemem, hátha megnyugszom.
Újabb kopogás.
- Nem érek rá! - kiáltok ki ingerülten, és a válasz azonnal hangizk, mielőtt folytathatnám.
- Dobrev vagyok, engedjen be!
- Az istenért, hagyjon már! - előrántom pálcámat, és egy lakatbűbájt, illetve diasudio-t mondok rá, majd leresztem fegyveremet, és Yvette-re nézek, már lágyabb szemmel.
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 03. 26. - 22:00:06 »
0







Nevetségesnek találom a szavait. Gyerekesnek az emlékek felemlegetését, amivel vagdalkozik. Mire jó ez? Miért okoz még nagyobb fájdalmat? Mekkora sértést vagyok még hajlandó eltűrni tőle? Mégis… mit képzel ő magáról? Arcomon csak egy szelíd rándulás jelzi a fájdalmat. Azt, amivel összetört. Csakis ő, más nem felelhet ezért. És talán a bűn tudata rosszabb… rosszabb, mint bármi más. Egy normális embernél. De kicsoda Brandon?
- És az őszinteség? A becsület? Másnak hittelek… mert másnak mutattad magad, mint ami vagy valójában. Mindegy hogy ez csak egy részed, vagy egy másik ember… nem az egész. Nem osztozom, nem elégszem meg féllel. Igen… nekem egy teljes ember kell, aki… -
Nem fejezem be a mondatod, mert hogy is fejezhetném be. Aki nem halálfaló, nem gyilkos, nem elmebeteg, nem őrült, aki nem kínoz ártatlan embereket, aki nem zsarnokoskodik, nem hazudik, nem bájolog a szemedbe és titkol el mindent előtted.
Kopogás. Majd idegtépő csend, mire a férfi, aki számomra immár vadidegenné vált kiordít és a pálca is előkerül. Immár egy oroszlán barlangjába vagyok, ahonnan nincs menekvés. Hiába van nálam a rózsafa pálca, hiába van a tudás és a sok bűbáj a fejembe. Nem tudnék védekezni. Ellene nem. Már akkor sem tudtam, mikor először megláttam, most meg… pláne nem. Sose volt ellene esélyem, s nemcsak az emlékek miatt. A természete magával ragadott. Rádöbbenek… csapdába estem. Minden téren. Sehogy se menekülhetek, és senki nincs, aki megmentsen. Ostoba melodrámává válik minden én pedig csak a legvégén jövök rá.
- Nem tudok már semmit. Mert nem tudom ki is vagy már igazából… és… nem tudok olyasvalakivel egy percet is eltölteni, aki a saját testvérét ölte meg… -
Igen… ez hiba volt. Mostmár tudja, honnan is tudok mindent. Mostmár érti, és a titka… nem tudódhat ki. Tehát a saját hibámba estem megint. De már úgyis mindegy… 
A bárány mindig ostoba… s az oroszlán barlangjának mélyében, még a saját árnyékától is megretten.
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 03. 26. - 22:02:58 »
0


 
~ RAID ~

- Honnan tudod melyik az igazi énem? - teszem fel a fogós kérdést. - Annyi mindent nem tudsz Yvette, tudatlan vagy! - vágom hozzá a szavakat. Dühöm kezd felszakadozni. - Semmit nem érzékelsz a háborúból, igaz? Nem tudod, mi folyik odakint! - kicsit visszaveszek a hangomból, hiszen nem akarom elveszíteni. - Tudom, hogy min mentél keresztül, akár hiszed, akár nem. Megértelek, hiszed vagy sem. De ami kint várna, ha kitennéd a lábadat, nem-élnéd-túl! - beleharapok ajkaimba, és cinikus arcot veszek fel. - Tudod nem minden úgy történik, ahogy mi azt szeretnénk! - egyre zavartabb leszek dühömtől, és feltépődnek a sebek. - Senki nem alakíthatja úgy az életét, ahogyan ő szeretné. Urlakodók és szolgák - köpnöm kell! - mondom ki a kté szót undorodva. - Nem mindenki választhat magának utat. Valakinél
nincs elágazás, nincs kereszteződés. Van egy út, amit bejárhatsz, egy sötét új, ami majd mélyen megkeserít, ha pedig nem szeretnél végigmenni rajtad, bármikor kimondhatod magadra a gyilkos-átkot. Kezded kapisgálni?
- kérdezem. - Az élet nem könnyű, bármennyire is szeretnénk hogy az legyen, sose lesz az. - vajon tudja, hogy éppen egész életem gyötrelmét, és szenvedését tálaltam most ki neki?
Vajon feltűnik neki? Ki tudja...
S amint húgom neve elhangzik, elpattan a húr bennem, és bár Yvette állt előttem, nem tűrtőztettem magam. Szemeim rávillantak, tettem két lépést felé, de még jóval előtte megálltam, és próbáltam nem a leghangosabb hangomon ordítani.
- NEM ÉN ÖLTEM MEG! - kiáltom az arcába, szinte kétségbeesett arccal, amit éflig-meddig elhatárol a méreg. Könnyeim hullajtanám, de
annak már vége. Inkább lenyelem, s felszivatom kiszáradt, megkövesedett porcikáimmal...
Fenyegetően ráemelem ujjamat, de már halkabban szólok hozzá.
- Ezt soha többé ne hozd fel. SOHA! -
Ezután néma csend következett. Leresztettem kezemet, eltettem pálcámat, és leültem az ágyam szélére, s halkan behunytam szemeimet. Szuszogtam.
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 03. 26. - 22:04:07 »
0







A szavak ömlenek. A harag gyűlik benne, szinte érezhető is a feszültség. Nem tehetek róla, ösztönösen rettenek meg. Volt részem erőszakban. Mikor Franco nekem esett, mikor összetörtek és becsaptak. Mikor az iskolában bántottak. Tudom mi a fájdalom, tudom mi a félelem. Mégis, ez a rettegés… ismeretlen még nekem is kissé. Ám a pálca csak elkerül, s csak Brandon áll velem szemben, akit félbe se lehetne szakítani, még ha akarnám, akkor se. Tudom, hogy nem könnyű, kinek az? Felfortyannék, de nem tudok. Harag… elönt perceken belül, de csak a kezem szorul ökölbe. Még hogy én vagyok a tudatlan! Sértegessen mást ez az ostoba, pökhendi gyilkos! Én… én…
Lehet, még a gondolataim is olvassa. Ki tudja, nem legillimentor-e? Tudodki szolgái olyan sokfajták, mint egy ostoba réten a színes virágok halmaza. Álnokok és gonoszak. Miért süt ezekből a szemekből a megbánás és a fájdalom?
Kezei lehanyatlanak, s az utolsó mennydörgő szava is elhal. Végül azt veszem észre, hogy már egyedül ácsorgok, ő pedig magába roskadva ül.
Valahogy eltűnik a harag, csak a csöndes szomorúság veszi át a helyét. Nem, nem bocsátok meg neki, nem is feledek. Lehet rosszat tett. Lehet más parancsára, s lehet önmaga akarata ellen. Ezt megértem ugyan, csak elfogadni nem tudom. Mert vannak elvek, amiket nem szabad feladni, s ha kell… meghal érte az ember.
Nem hiszem hogy Brandon gyáva lett volna a halálhoz. Inkább naiv, és a túlélésre játszott… amíg csak ő maradt. Egyedül.
Rádöbbenek, hogy ő sem több egy embernél. Hibázunk mind, de…
Észre se veszem a mozdulataim, csak amikor már ott vagyok. Kezeim a fejét érintik, a selymes haját, a széles, erős vállakat. Mellé ülök, szó nélkül. Haragszom, gyűlölöm… de hát szeretem is. Olyan közeli e kettő… csak az értheti, aki tényleg szeret valakit. Mert az kitárja a szívét, és mindene a másiké. Ettől lesz valaki a legvédtelenebb a világon. S emiatt a legjobb és a legrosszabb dolog is ez egyben.
Hagyom, hogy nekem dőljön, az ölembe hajtsa a fejét, akár korábban régi randevúk, együtt töltött, lopott órák alatt.
Megsimítom az arcát, lenézek rá némán. Ajkaim megremegnek, miközben suttogom.
- Már nem tudok semmit… én… nem… tudom… -
Minden változik. Minden mozog. Semmi nem állandó, de… ezen mégse tudok tovább lépni. Mi lesz most? Minek van értelme? Mégis… mellette vagyok… de… miért?
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 03. 27. - 13:57:49 »
0



  
~ Megváltoztunk, nincs vissza út, csak álom volt.
Felébredtem, mostmár tudom, nem rólunk szólt.
Nem látom a tüzet a szádon, és a füstöt sem úgy fújod most rám mint rég,
Vedd könnyen, ha lenne könnyem, én biztos hogy miattunk soha nem sírnék.
Nem véletlen, tévedtem. Egyszerű az egész.
Mostmár tudom mi a szerepem, és hogy ez a mese nem rólunk szól és kész.
Nem rólunk szól. ~


Hallom Yvette apró mozdulatait, de még azt is megpróbálom kiszűrni. Mérges voltam rá, és legszívesebben kiüvöltöttem volna a világból, de nem tehettem. Mélyen magamban tudtam, hogy most jobban teszem, ha visszafogom magam - tudom, hogy majd később megköszönöm magamnak. Szinte pattanásig feszültek bennem az idegek, Emma élettelen arcát a lehető leggyorsabban űztem el lelki szemeim elől, s próbáltam valami másra gondolni.
Ezzel még nincs vége, amit itt most levágtunk. Mindkettőnk tudja, hogy még meg kell beszélnünk, de úgy érzem, hogyha most folytatnám, amibe belekezdtünk, akkor a végén olyat mondanék vagy tennék, amit később megbánok, így majd fanyar röhögéssel húzhatok be még egy strigulát hibáim hosszú sorába. Az egyik legkézenfekvőbb téma ugrott be. Ami mostanában lázban tartja az iskolát, a tanárokat, a diákokat, és másféleképpen, de a Minisztériumot is. (Nem is beszélve a Sötét Nagyúrról, de ez megint más tészta). Imbolc bál.

Jól esett, ahogy ölébe vonta fejemet, visszaemlékeztetett találkáink röpke óráira, nyálas enyelgésünkre, amit máskor mélyen megvetek, vagy szimplán normális emberi mivoltomból undorítónak tartok. De mégis halvány mosolyt csal az arcomra a gesztus, amit nem mutatok. Csak magamban engedem meg magamnak.
Nem nyitom ki szememet, így jobban tudom élvezni a másodpercek múló örömét, illetve kellőképpen hozzájárul nyugodt állapotom eléréséhez.
A pár perces csend közben szinte "várom", hogy mikor fognak könnyek hullani az arcomra, de azok csak nem jönnek. Figyelem még mindig hevesebb szívdobogását, de remegést nem érzékelek. Tényleg ennyire kibukott volna? Hogy nem is sír, nem is szomorú, hanem végleg meggyűlölt?
És akkor a remegő hangok kibillentenek a gondolatokból, ami tulajdonképpen megnyugtat. Kétségbeesett mondata után ismét várok pár néma másodpercet, hagyom megpihenni a levegőt, s elszállni a szavakat. Szilárd, biztos, de lágyan ejtem ki a meghívást.
- Kérlek, gyere el az Imbolc bálra. - még mindig lehunyt szemmel élveztem barátnőm meleget sugárzó testét. - Táncoljunk egyet. - tudom, hogy különben nem lenne hajlandó eljönni, de talán a szavamra még hallgat. - Csak egyet. -
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 03. 27. - 14:35:33 »
+1







Talán túl sokat sírtam, hogy már nincsenek könnyeim se. Nem baj, nem bánom. Legalább nem a gyengeségem mutatom. Pont neki. Persze így is tudja nagyon jól, hogyan lehet manipulálni engem. Talán az egyik legjobb emberismerő, hiszen… mások évek alatt se tudnak a közelembe férkőzni, neki pedig szemvillanás alatt ment. Nem véletlen van életben. Talán ez a tulajdonsága húzta ki mindig is a pácból, és a tehetsége az, ami nem vész el… de nem is jó célra fordítja azt.
Mélységes fájdalom önt el, ahogy megadóan hagyja magát, mint egy kisgyerek, akinek semmi más nem kellene. De hisz ez az utolsó. Az egyetlen. Miért nem érti, hogy nincs tovább? Hogy nincs már semmi?
Mégis csak vár, csendben, szótlanul, lehunyt szemekkel és… mi lesz most? A szavaim olyan üresek. Legalább annyira, amennyire én legbelül. Nem hiszem hogy bármit is tudnék már neki adni. Miért nem látja ezt? Annyi… annyi mindent elviseltem már ebben az életben. Annyi minden alakult rosszul, annyi mindent lenyeltem… Tőle is… ez a mostani… Próbálom elfogadni a lehetetlent. Próbálom megérteni, meggyőzni önmagam. Ez mindig olyan jól ment. Hazudni… önmagamnak.
Ám Brandon pillantása és a kérése meglep. Eleinte csak az információt próbálja befogadni az agyam. Bál…? Bál? A bál! Teljesen elfelejtettem, hogy már most nők hada lesi a kísérők kegyeit, válogatja a ruhákat és cipőket. Mindenki lázban ég, én meg…? Én meg is feledkezem erről az egészről. Gyűlöltem a magamutogatást és a fellengzősséget. Pont Brandon ne tudná ezt? Hogy gondolja…? Hogy képzeli?
Végig se fut az agyamon a gesztus jó szándéka, amit esetleges békülési szándékként vetett fel. A harag hirtelen lobban fel bennem, kezem, ami eddig az arcán volt, megmerevedik. Majd az idő töredéke alatt, lendül is és arcon vágom.
Nem tudom mikor pattantam fel, de a következő percben már állok és hangosan üvöltöm.
- MICSODA? BÁLBA? ENNYIRE FUTJA TŐLED? MINDENKINEK DICSEKEDNI AKARSZ VELEM? ENNYIRE BECSÜLSZ ENGEM? –
A könnyek fura módon immár könnyeden tolulnak a szemembe, s a következő percben patakokként folyhatnak alá, ha nem vigyázom. Márpedig most nem vigyázok semmire és senkire.
- AZT HISZED NEKED MINDENT SZABAD? ÁTVERNED, BECSAPNOD, MEGSZÉGYENÍTENED? NEM VAGYOK TRÓFEA AKIT KEDVEDRE MUTOGATHATSZ, TE SZEMÉT! –
Lököm meg nyitott tenyérrel a mellkasát, már ha elérem. Valószínűbb, hogy nem, mert ellök magától, vagy akár ami rosszabb, nekem esik. De… már ez se érdekel. Felkészültem mindenre. Az egész életem meglehet, erre készített fel. De fel tudja magát valaha is az ember kellően vértezni? Nem hiszem. Minden jó páncél alatt van egy hajszálrepedés… amin a víz áttör… és akkor mindennek vége.
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 03. 27. - 19:44:10 »
+4

 
  
~ A düh olyan, mintha mérget innál, és másnál várod, hogy hasson ~


  Szinte biztos voltam benne, hogy igent mond. Pont Yvette nem mondana igent? Imádja az ilyeneket, és mindig szívesen leptem meg hasonló váratlan, de kedves gesztusokkal, mert tudtam, hogy szereti. S bár most haragszik, talán megmozgat benne valamit, ami segíti a kibékülésünket. Bár lehet szakítani akar, én tudom, hogy nem fogunk, vagy ha igen, hamarosan visszaszerzem, ezt garantálhatom.
   Pár másodpercnyi válasz nélküli csend után felnyitom szemeimet, de vissza is csukódik egy pillanatra, ugyanis egy tenyér csattanását éreztem arcomon, s később vörösödni és sajogni azt. Nem is volt időm felfogni, miért az a reakció, ami, mert hirtelen ellöktek, és Yvette már talpon is volt, én pedig majdnem leestem az ágyról. Sikerült felülnöm, és automatikusan arcomhoz kaptam kezemmel, de el is húztam onnan. A tajtékzó Yvette-re ripakodtam.
   - Eszednél vagy?! -
   Nem is reagált, talán meg sem hallotta, hiszen őrületesen kiborult. Életem során nagyon kevés ember láthatott meglepődni, vagy ledöbbenni, de a cselekedet őszinte mivoltát nézhette végig a Delacour-lány. Elképedve néztem végig az üvöltöző lányt. Sosem láttam így, s úgy gondoltam, talán nem is fogom, de úgy tűnik tévedtem. A szavak csak nehezen jutnak el tudatomig, részben azért, mert a sokk hatása alatt voltam még, másrészről pedig a düh átterjedt rám is. Elpattant az elvékonyodott cérna, amit eddig próbáltam visszafonogatni.
   Kitértem sokkos állapotomból, és megfeszült idegekkel, már visszafogatlanul ordibálni kezdtem.
   - INKÁBB LE SE REAGÁLOM A HÜLYESÉGEIDET! Hát ennyit a GESZTUSOKRÓL! Tőlem többet ne várj! - nagy erőfeszítésembe tellett, hogy ne illessem kellemetlen jelzővel. - FELEJTS EL! Remélem később rájössz, hogy mekkora kurva nagy hibát követtél el! - kiáltom könyörtelenül. Azzal meggátolva a reagálás lehetőségét megragadtam a csuklóját, másik kezemmel pálcám segítségével kitártam az ajtót, és kirántottam a folyosóra, majd izomból berúgtam az ajtót magam mögött.
   Jól mondtam! Nem fogom elveszíteni! Az enyém lesz ismét, ha akarja, ha nem! Önként fog belesétálni ismét a kapcsolatunkba! De előtte kap egy kis leckét. A bálon.
   Ha pedig nem jön el? El fog jönni.

________________

folyt. köv szív
Naplózva


Gwendolyn de Crasso
Eltávozott karakter
*****


the Angel.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 07. 26. - 10:56:25 »
0


Őszintén, el sem tudom, és nem is akarom elképzelni, hogy milyen érzés lehet elveszíteni a legfontosabb személyt az életedben. Rettenetes lehet átélni azt a pillanatot, mikor kihuny az élet lángja a szemeiből. És még borzasztóbb, ha a közvetve, vagy közvetetlenül is, de neked is jelentős részed volt a tragédiában..
Pontosan úgy, mint Gray húgának tragikus esete, hetekkel ezelőtt.. Bár nem rajongok az inspektor úrért, de Emma sorsát a szívemen viselem. Vagyis, viseltem. Most, hogy már nem él, egyszerre ragad el a részvét, és a düh Gray iránt. Van, aki hisz abban, hogy az ő átka ölte meg a húgát, és én sem lepődnék meg ezen, de mivel senki sem tudhatja ezt biztosra, meghagyom neki a mondandóm a résztvétnyilvánítás határaiban belül.

Bár, mint ahogy már említettem, nem szimpatizálok vele, mégis úgy érzem, hogy kötelességem megtenni azt, amit minden normális ember megtenne fordított esetben (mégha Gray-t sokan nem is sorolják a normális, együttérző személyek közé). De én az vagyok, mindig is az voltam, tehát nem is kétséges, hogy mi a teendő. Mondjuk, az is sokat lendített az ügy iránti érzelmeimen, hogy kiderült, Brandon Dante lakótársa, s egyben legjobb barátja is. Bár, fogalmam sincs, hogy tudja-e mi történik a barátja, és köztem, azért tartozok Dante-nak annyival, hogy Gray elé járulok, és pár szóval biztosítom őt a húga elvesztése iránti érzéseimről.

Kopogok az ajtaján, és amint elhangzik a 'Szabad!' vagy az ezzel rokonértelmű kifejezések egyike, benyitok. Nem akarok én sokáig maradni, mindössze pár percet kérek az életéből. Így tehát nem is húzom az időt.
- Jó napot! Én csak azért jöttem, hogy részvétemet nyilvánítsam a húga iránt. - csuklik el a hangom, amint kimondom a 'húga' szót, de összeszedem magam, és erőteljesebb hangon folytatom. - Emma nagyszerű lány volt, fiatal, és életerős. Nem is tudom felfogni, hogy itt hagyott bennünket. Túl fiatal volt, előtte állt az egész élet. Ennek nem így kellett volna történnie. - rázom meg lemondón a fejem, és eszembe sem jut, hogy a mondataim egyikével talán felbőszíthetem Brandon-t. - Mindössze ennyit akartam mondani. - biccentek köszönésképpen, és minél előbb el akarom hagyni a szobát, mintha tudnám, hogy nemsokára összecsapnak a fejem felett a hullámok. De, amint a férfi szemeibe nézek, látom a harag s fájdalom szikráiból felgyulladt tüzet, és tudom, elkerülhetetlen a kitörés. Megtorpanok, s azon gondolkodok, mit is mondhatnék még, annyira elcsépeltnek hangzott az utolsó mondatom.
- És, ha valamiben segíthetek, csak szóljon, és én örömmel teszem meg. - sablonos, idióta szöveg. Tipikus. De mi mást mondhatnék még egy gyászoló férfinak?
Naplózva

Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2012. 08. 07. - 11:20:13 »
+2




Tompa koppanás.
A hálómat belengte a szivar erős füstje, szinte már látni lehetett az ágyam felett keringő felhőt. Kinyithattam volna az ablakot, de nem minek tettem volna? Kiengedjem boldogságom utolsó mérges felhőcskéjét azon a kibaszott ablakon? A francokat.
Tompa koppanás. Még egy.
Bár sötét volt a szobában, mégis hunyorítás nélkül néztem az ágyon fekvő üres whiskysüvegre. Neem, nehogy azt higgyétek, hogy ma ittam meg az egészet. Bár szívesen dönteném magamat a tudatlanság kellemes érzésébe, de az alkohol elgyengít, és én nem vagyok gyenge. Nem vagyok gyenge. Erős vagyok.
Szippantok a szivarból, és elnyomom a mellettem fekvő üvegtálkán. Felülök az ágyról, kezembe fogom az üres üveg nyakát, és az ajtó felé menet kidobom a szemetesbe. Unottan ledobom magam az íróasztalom mögé, feldobom a lábaimat az asztalra, és előveszek egy újabb szivart. Mivel vendég jön be, pálcámmal kinyitom az ablakot.
Az ajtó felé is legyintek egyet, így kattan a zár.
-    Nyitva.    -

Szinte biztosra vettem, hogy valami kellemetlenkedő professzor látogat meg megint, szokás szerint, hiszen nincs ki ide járjon már. Nem mintha beengedném Yvette-et ide valaha.
Meglepetésemre Gwendolyn nyitott be, elég félénken, de nem zavartatom magamat emiatt, megszoktam a félelmet a diákok szemében. Mert rettegnek.
Mielőtt viszonoztam volna a köszönést, bele is kezdett mondandójába, amit kissé modortalannak tartottam, de hát ki a francot érdekel... A régi jó Brandon már felállt volna, hogy üdvözölje kellőképpen a hölgyet, de most csak meggyújtottam a szivart, és léleknyugalommal vártam, vajon miért jöhetett.
A lány tudja a módját, hogy hogy lepje meg az embert. Miközben elszívtam az első slukkot, szemeim lecsukódtak, és hiába lángolt fel bennem azonnal a düh, arcomon még vihar előtti csend honolt.
Végighallgatom monológját, és érdekes módon az elmém tombol, de a testem könnyen megállja, hogy ne törje ketté  egy ujjal a szivart a kezemben. Csak akkor nyitom fel szemeimet, amikor elhallgat.
-   Ülj le.  - tegezem le minden gond nélkül.
Megvárom, míg teljesíti a parancsot, hiszen nem lehetőséget ajánlottam, hanem utasítást adtam. Bár érződött mondatain, hogy valószínűleg ennyit kívánt mondani, csöppet sem érdekelt, hogy minél előbb el akar tűnni. Aki nem akar semmit az oroszlántól, nem megy a barlangjába.
Leveszem lábaimat, előrekönyöklök az asztalra, ahol összefűzöm ujjaimat.
-   Mondd Gwendolyn, milyen kapcsolatod van drága jó bátyáddal?   - kérdezem nyájasan mosolyogva, kissé őrülten.
Vigyázz Gwendolyn! Vigyázz, mit válaszolsz...
Naplózva


Gwendolyn de Crasso
Eltávozott karakter
*****


the Angel.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2012. 08. 16. - 15:35:22 »
+1


Akármennyire nem akarok itt tölteni több időt, mégis kénytelen leszek rá. Úgy látszik. Főleg, hogy érdekes hangsúllyal, de helyet kínál. Kínál? Inkább utasít, aminek kelletlenül, de eleget kell, hogy tegyek, így helyet foglalok a széken, nem kis gyomorideggel vegyítve amúgy sem kellemes kedvemet. Azt hittem miután elmondtam, amit akartam, szabadjára enged. Csodálkoznom se kellene, hogy mégis itt ragadtam az irodájában, noha, érzem a hangjából lüktető kaján idegességet, és jobb lenne mielőbb eltűnni innen. De ha már könnyűszerrel, saját magam sétáltam be hozzá, pár röpke percet talán még kibírok. Remélem.
Alig várom, hogy elmondja mit akar, bár ezek után mit is lehetne mondani? Biztosítottam a húga iránti gyászomról, ami után épp elég egy fájdalmas köszönet, nem kell ezen tovább rágódni. Ám nem is lepődhetnék meg jobban a feltett kérdésén. Zavaromban kissé összeráncolt homlokkal, kétkedve nézek vissza rá, nem értem, hogy mi köze ennek a kérdésnek ehhez az egészhez. Mi ez, valami idióta, beteg játék kezdete? De nincs menekvés, válaszolnom kell. aztán majd eldől, mi következik ez után.

- Bár nem értem miért firtatja a testvéremmel való kapcsolatomat, az illem úgy kívánja, hogy válaszoljak. - nyugszok végül bele, és bár én is tegezhetném, maradok a tanár-diák viszony alapjainál. - Azt hiszem, nem is kívánhatnék jelen pillanatban jobb kapcsolatot, mint a miénk. Ő az egyik legfontosabb ember az életemben, bármire képes vagyok érte. - fejezem be, hiszen ennyi pont elég, a válasz megvan, többet pedig nem kell tudnia. Majd rögtön eszembe jut valami. - Hiszen maga is nagyon jól tudja. Már ha emlékszik az első találkozásunkra. - teszem hozzá. A hangomba egy cseppnyi gúny vegyül, hisz sejteni lehet, Gray nem kedves érdeklődéssel kérdez. A legszívesebben pedig belevágnám az arcába, hogy Tristram sokkal közelebb áll a tökéletes báty szerephez, mint ő valaha is. Ugyan, ki nem hallotta a pletykákat arról, hogy Emma miként vélekedett a testvéréről. Nos, kíváncsi lennék ő mit válaszolna a saját kérdésre.

Érzem, hogy itt Valami nem stimmel. Az az őrült tekintet nem hagy nyugodni, ki tudja mivé vált a húga halála után. Elismerem, félek tőle, de most már tudni akarom, miért érdeklik a bátyámmal kapcsolatos érzéseim..!
Naplózva

Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2012. 08. 16. - 20:42:48 »
+2




Valóban érdeklődve várom a válaszát, és várt zavarodottsága dorombol a fülemnek. Már első mondatánál felkúszik a mosoly az arcomra. Amint befejezi, visszadőlök a székre, és persze elgondolkodom, hogy vajon, miért hazudik. Egyértelmű lenne, hogy nem kezd makogni testvéri viszonyáról, főleg, ha az mostanában nem rózsás, főleg egy tanárjának, amolyan félidegennek. Lenne. De mivel Gwendolyn teljesen tudatában van annak, hogy Crasso meg én munkatársak vagyunk, meglep, hogy hazudik. Tényleg ilyen ostoba lenne, hogy nem tudja összefűzni a szálakat? Lehetséges, hogy Dante nem említett engem, hiszen nincs jó hírem az iskolában, és félt, hogy elijeszti ezzel a szőkeséget. De ha mégis szóba jöttem, csak egy mondat erejéig is... Nos, akkor igazán nem értem, hogy a lány, miért válaszolt így. Tudhatná, hogy nem vagyok informálatlan, vagy tényleg ennyire annak néznék ki? Talán fél.
A karfára helyezem kezeimet, és félrebiccentve fejemet nézek a szinte összegömbölyödött diáklányra.
-    Ó, hát persze.      - helyeslek.
Kissé leplezem ironikus hanglejtésemet, de ha szemfüles, talán kihallja rövid reakciómból.
-    Szóval nem érted?    - szegem fel államat egy pillanatra, mintha azonnal megvilágosodott volna minden.
Felállok helyemről, és lassú léptekkel megkerülöm az asztalt.
-    Nem értem, miért válaszoltál így.    - bököm ki végül.
Tovább haladok, és végül megállok az ablak előtt, háttal neki. Kinézek a hideg tájra, szemem elpihen a tavon. Pár néma másodpercig gyönyörködve kémlelem a tájat, és várom, hogy reagáljon. Ha nem teszi, ugyanúgy folytatom.
-    Nyilván nagyon szereted a bátyádat. - az utolsó szónál összefut a nyál a számban, és köphetnékem támad, de ez nem hallatszik ki. -    Biztosan nagyon sok mindent tudsz a testvéri szeretetről. Magam is úgy vélekedem, hogyha az ember nem támaszkodhat a szüleire, egy testvér kincset tud érni. Szereti és óvni őt, és el nem engedni mindfelett.    - szemem elé kúszik Em arca, és bár sose hagyom, hogy zaklasson, és felborítsa tökéletesen megépített szilárdságomat, most mégis hagyom, hogy elém kerüljön, és ismét halljam azokat a szavakat, amik idáig küldtek engem. Csupán pár másodpercnyi emlékezést engedek meg, hiszen érzelmeim visszafojtása is, és beszélgetőpartnerem is ugyanúgy fontos számomra...
-    Ne körítsünk.    - egyre jobban komorul el hangom. Megfordulok, és a szemébe nézek. -   A testvéred Halálfaló, ezt mindketten tudjuk. A tisztség nyilván felelősséggel, kötelezettséggel jár, ami bizony az egyén családtagjainak is nagy súlyt jelent. Egy terhet.    - szünetet tartok, és lassan lépdelek felé, miközben beszélek. -    Egy óriási terhet, amivel vagy megbirkóznak, vagy nem.    - roppant kíváncsi lennék, mit ért meg ebből, és mit nem. -   Érezted már úgy, hogy cserben hagyott a testvéred?    - mondom, amikor egész közel kerülök hozzá. Leguggolok mellé, és úgy nézek rá. El sem veszem tekintetemet, amíg nem válaszol.
Ha hiszi, ha nem egyáltalán nem Crasson akarok sebet találni, egy gyenge pontot. Most rajta keresek gyenge pontot...
Naplózva


Gwendolyn de Crasso
Eltávozott karakter
*****


the Angel.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2012. 10. 18. - 21:47:24 »
+2


Komolyan nem értem mi köze van neki mindezekhez. Főleg, hogy tudom, az érdeklődése nem természetes, és nem is a kíváncsiság hajtja. Valami egészen más, amiről fogalmam sincs.
Ő maga rosszabb, mint az első találkozásunkkor. Lehet a húga halála tette ezt vele, mégsem tudom megérteni, hogy hogyan szűnhet meg a boldogság szikrája a szemében. Mert régen még láttam, tisztán láttam, hogy ott volt. Bár nem ismerem a történetét, az életről egy valamit megtanultam. Akármi is történik veled, a fénynek a szemedben mindig ott kell lennie! És ha nincs ott? Elég baj..

Fürkésző tekintettel nézek fel rá.
- Nem érted? Én sem értem miért kérdezel ilyeneket tőlem. - akaratlanul is letegezem. - Lehet, hogy butának tűnök, de akkor sem értelek..
Nem érdekel, ha hülyének néz, kibökhetné végre mi az, amire valójában kíváncsi, nem szeretem, ha valamit ennyire körbemagyaráznak.
Megfordulok a széken, ahogy az ablakhoz lép, és figyelem. Csak nézem, és magamtól kérdezem, hogyan válhatott belőle ilyen ember? Kíváncsi lennék az okokra, de mivel nem tartozik rám, nem is firtatom. Inkább reagálok a mondandójára.
- Pontosan így van! És bizonyára érthető, hogy a gyermekkori traumák miatt ennyire ragaszkodunk egymáshoz a bátyámmal. Ezen pedig nem változtat semmi. Ismétlem, semmi! - célzok egyenesen a halálfalóságra. Elegem van az előítéletekből, főleg, ha a családom ellen irányulnak.
És végre, csak eljutunk a végkifejletig, elmondja mire akar kilyukadni. Hátradőlök a székben, miközben felém tart, de nem veszem le a tekintetem róla.
- Tudom mit jelent halálfalónak lenni. - jelentem ki erőteljesebb hangszínen. - Nem is tudod hányszor hallottam már ehhez hasonló megnyilvánulásokat. Teher? Súly? Igen, az. De nem érdekel. Akárhogyan is alakul a jövőm, elviselek bármit.. De Tristram mellett maradok, akkor is, ha.. Ha olyan dolgot kell megtennem, amit magamról sosem képzeltem volna el.
Miért, cserben hagyott volna? Végül is visszatért hozzám, azóta is mellettem van, megvéd, és bárkivel szembe száll értem. Szerintem ezt inkább a húgodtól kellett volna megkérdezni, biztosan jobb választ kaptál volna tőle.. -
teszem hozzá halkan, de hallhatóan. Előre hajolok a székben, egészen közelről nézek a szemeibe.
Hát, legyen.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 05. 22. - 18:33:49
Az oldal 0.24 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.