A későn jött tél belemart a növényekbe, és fonnyadt virágok, visszataszítóan csupasz fák adtak keretet a tájnak, és az apró hópamacsok közt a fagyba kövült élet vergődött. Madár nem repült, varjú nem károgott, baglyok sem huhogtak félve így késő délután. Az ódon kastély ugyan csak a mugli szemek számára láthatatlan, mégis, mintha tudatosan kerülné az élet, és a kovácsolt, tekergő vasindák mögötti zöld valami torz, etikátlan tevékenykedés eredménye. A keskeny murva út levedlett kígyóbőrként őrizte a hatalmas kaput, ami számonkérve meredt az előtte állókra, akárha haragos isten lenne, vagy egy jószívű, de az utolsó napon. A homályos távolban apró sziluettek mozogtak, és még messziről is kivehető indokolatlan reszketésük, az a furcsa, tüdőroppantó hatalom, ami besűríti az észak-skót levegőt, és ezt a rossz ízű ködöt se a tenger, hanem az ijesztő túlvilág, a kastélyon belül tátongó lyuk, amiből furcsa démonok nyújtják elő nyelveiket, és köpnek méregtől duzzadó felhőket a táj fölé, szabadítanak fekete lyukszerű aurákat a világra, akiknek körvonala nem csak útját állja a fénynek, hanem kiszeli alakját ebből a dimenzióból, és minden gondolata csak a helyén tátongó űrből felszabaduló másvilágok szele. Amilyen az idősebb Minticz is, a szokásos fekete talárjába burkolózó román, aki a kapu szeráfjaként figyeli a birtokán túlnyúló világot, a remegőlábú valóságot. Vonásait kisimította a friss szél a hosszú várakozásban, de már fél órája nem mozdultak háta mögött összefont bőrkesztyűs ujjai, ahogy feszes tartása sem lankadt, akár remegő pálcája izgalma oldalzsebében. Összehúzott, szemöldökei között ránccá feszültek az apró gondok, mint sajgó hasa, rajta a túl puha rétegek, amit bántott minden apró mozdulat, a rátapadó ruha, a rebbenő szél. Ilyenekre nem volt ideje figyelni. Gondosan tervezte a nap forgatókönyvét, előre modellezte a reakciókat, eldöntötte a szavak sorsát, hogy akasztja nyakukba a malomkőként mélybe rántó nyomatékot, ad nekik élt a hangsúllyal, hogyan nyújtja kezét, aminek érintése egyszerre vesz el és ad is majd. Elképzelte a lassan behódoló, megtörő magatartást, a kiüresedő tekinteteket, a lépni nem akaró lábakat, az ellenkezni félő akaratot, ahogy hátrálva távozik a gyermek.
Ritkán tett ilyet, pedig szüksége van egy bábra, egy nem agyatlan, de kellően manipulálható játékszerre, egy egyszerű parasztra, amit talán királynőre is válthat, ha elég ügyesen felügyeli a játszma kimenetét. Most nem szabad felelőtlennek lennie, ahogy múltkor volt az ifjú Lamartinnal. Ostobaság volt idegen falak között, a túlzsúfolt Minisztériumban találkozni egy megsebzett elmével, akiből peregtek a gondolatok, összetéveszthetetlen lábnyomokat hagyva a közös történetről, fenyítése apró előjeleit, ami egyszerű áldozat, de az időközben halálfalóvá avanzsált hetedéves magától esett le a tábláról, amikor felvette halotti maszkszerű bronz álarcát, családja alkujának pecsétjét. Most figyelnie kell, óvatosnak lennie, hogy selyemfonalként tekergő, fertőző mondatai erős póráz, láthatatlan nyakörv legyenek egy beszélő tárgyon. Nem engedheti meg, hogy az irányítást akárcsak egy pillanatra is átadja, nem mutathat bizonytalanságot, nem lepődhet meg a váratlan fordulatoktól, de nem is bízhatja el túlságosan magát. Ezért várja készenlétben a zsupszkulcs pukkanását, a manóvarázs fültépő vijjogását, ami rögtön ketrecbe csavar mindenkit, aki nem a várva várt vendég. Ilyennek azonban nincs nyoma, és a forogva feltűnő test érkezése után nyomban kinyílik a bejárat, és Brayden egy szó nélkül fordít hátat az érkezőnek, céltudatos lépésekkel indulva egyre beljebb a feltámadás reménye nélkül elhunyt tetemben, a kemény levegőjű udvarba.

Hallja maga mögött a lépteket, ahogy a mágiátlan, kihűlt lánc puhán, ütemesen csörren. A kölyök nem marad le, de közelebb se jön, mintha próbálná mutatni függetlenségét, szabadságát a tájtól, a pattogó aurától, ami most nem egy nyújtózó démon, egy gyorsan osztódó rákos sejt, hanem a tagadhatatlan állandó, az egyszerű mindennapok. A falakból, a kavicsokból, a földből, mindenhonnan ez a furcsa gáz szivárgott, és ahogy egyre és egyre több lett nem repesztett szét néhány láthatatlan falat, csak besűrűsödött, tapintható tömbökké lett a torokban, lassan csorduló cseppé a homlokon. Nem mosolygott a gondolaton, de elégedett volt. Megnyugtatta túl sokat háborgó vonásait az finom rántás, ami hosszú fonalat húzott köldökéből, és vékony csőbe szívta a papírként gyűrődő tájat, a görbülő, hajló időt, ami úgy ragadt a rideg oldalakra, mint szájpadlásra egy isten teste, és nehezen folyt az egyetlen kijárat, az elkerülhetetlen jövő felé. Alea yacta est. citálta a közhelyet, mikor lelépett az útról, és elővette a pálcáját. Mozdulataiban nem volt törés. Mint egy begyakorolt, vagy sokkal inkább egy ösztönös, génekben hordozott tánc mozzanatai lennének, egy érdes simítás utáni libabőr a testen, egy laposan sikló kígyó könnyed mozgása, a légzés. Egy észrevenni sem akart igazság egyszerűsége. Az élet. A halál. Nincs tovább. Furcsa alakzatok fénylettek fel a tiszafa érintésére a súlyos kövön, majd kihunyva utat adtak egy ajtónak. Kockázatos megmutatni idegeneknek ezt a titkot. Idegeneknek, akiknek még fel is kell jönnie a kamrákból. Még. Már rég eldöntötte, hogy hova helyezi át a bejáratot, hogyan rendezi át az egész udvart. Nincs szüksége néhány gyerek hősködésére, még több apró bosszúságra. A nyitva hagyott bejárat dohos lépcsőin felkúszik a meleg pára, néhány furcsa szag, lépteinek szele pedig megremegteti a fáklyákat, eldönti önmaguk árnyát a sima kő felületen. Pam. Élesebbek lettek a hangok és folyamatosan visszalöki őket valami furcsa tér, egy kavargó mágia, ami megborzol, mikor áthaladsz rajta, és visszafordulnál, megnézni reflexszerűen, de inkább megállsz egy apró pillanatra. A keskeny lépcsőfok végén egyensúlyozol, és egy pillanatig nem hallod gondolatodat az öblös üvöltéstől, a torz dallamtól, aminek léteznie sem kéne. Nem tudod mit, milyen törvényt sért, de szinte kiáltanak a test molekulái, hogy itt van, itt gyökerezik valahol az a régi almafa, és innen rohasztja gyümölcseivel a világot. Ahogy egyre lejjebb ereszkedik az ember, képtelen szabadulni a csak félreütött hangokból álló zeneműtől, ettől az önműködő szimfóniától, aminek karmestere, most már nem leplezve fénytelen mosolyát, csak bátrabb lett hirtelen.
- Michael - suttogja a héber nevet, és nem tud eltelni a feszülő pikkelyekből olajosan tükröződő fáklyák fényének látványával, a közeli etetéstől még véres fogakkal. Azzal a nagyszerűséggel, amit Ő, igen EGYEDÜL Ő hozott létre. Senki... senki más nem képes arra, amihez neki születésétől kezdve nem csak tehetsége, hanem joga is van. JOGA. És ezt nem veheti el tőle senki, még álruhában járkáló volt aurorok sem. Ahogy visszagondol... (kire is?) önmagára, és értelmetlen küzdésére megsajdul a még sebzett has, és a kesztyű mögött moccanni véli kisujja csonkját. Most nem. Csitítja le belső háborgását, és lenyel minden apró problémát, hogy teljesen Cassiusra tudjon koncentrálni. - aki olyan, mint isten. - kezdi hangosan mellőzve minden köszönést, le sem reagálva a fél órás késést, a szemtelen tegezést, a pimasz megjegyzést. Nem emelkednek megfeszített ujjai, hogy csak úgy, a kemény tatubőr kesztyűvel csapja arcon a hollóhátast. Ó nem. Az a rész még nem következik. - A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. - még mindig rá se nézett vendégére, egyedül hangjától csendesedő teremtésének lassú tekergésére figyelt. - Legyőzték a bárány vérével és tanúságuk szavával. - szürke felhőként nyomultak előre szavai a hideg levegőben, lendülő karja mellett, ami mereven mutatott egy homályos, megrágott tetemre a ketrecen belül néhány nagyobb csontváz mellett, ami körül csomóban hevertek (mint túl nagy seben a túl kicsi vattapamacsok) a koszos, alvadt vérrel itatott gyapjúfoszlányok. - A próféták hazugak. - miközben előkerül pálcája Neehill felé fordul, és mélyen a szemébe néz, keze pedig a magasba emelkedés folyamata közben megáll egy észrevétlen pillanatra a fiatalember fejének síkjában, ajkai pedig egy néma hút formáznak, ahogy a plafon felé halvány csíkok szállnak, lebegő gömbök végeláthatatlan soraiba, bonctermek, kínzókamrák túl mesterséges, beteg, fehér és hideg fényével lepve a hatalmas méretű termet. - Majd tegezhetjük egymást, miután... - A kontaktust akkor sem szakítja meg (hacsak Cassius el nem fordult, akkor is mereven nézi az arcát), amikor ismét üres lett marka, és céltudatos léptekkel falta föl a feszülő távolságot kettőjük közt egészen addig, hogy már csak két karnyi maradt köztük. Ekkor hosszú törzsével előrehajolt és belebúgott a másik arcába:
- miután először megkínoztam.

Nyugalmat biztosít neki a hazai terep. Az, hogy pontosan tudja milyen mintázat fogja simítani talpát a következő lépéskor, milyen gyorsan lehet valakit falhoz szorítani, hány lépcsőfokot lehet egyszerre átugrani, körülbelül mennyi időbe telik felérni a tetejére. Mennyi is? Elképzeli ahogy ütemtelenül kopognak a cipők a kövön, néha tompán végigkong a fal, ahogy a fordulóban vállal nekicsapódik a fiú. Elképzeli, ahogy az első izzadságcsepp megjelenik a homlokán. Megakad, lejjebb csúszik, megakad. Látja, ahogy emelkedik a keze, és két mozdulattal kinyithatatlanná teszi a csapóajtót. Figyeli, hogyan bizonytalanodik el a futólépés és válik terméketlen álldogálássá, talán apró kis átkok nyafogós rajává, gyenge, félős szúnyogokká amik nagyot koppannak a befőttes üveg falán. Nem is látni rajtuk, hogy kitépték a lábaikat, egészen elhanyagolható változás, nem lett tőle más semmi. Meg sem történt igazából.
Te kinek hiányoznál? Sírna utána anyád? Bosszút esküdne apád, ha egy satnya csontvázat küldenénk vissza neki? Lenne forrófejű bátyád, aki a kapunk előtt halna meg minden méltóság nélkül? Ugyan. Azt se tudják hol vagy. Mennyire egyszerű lenne beletépni a hajadba, megsimogatni a szike hideg lapjával, hogy olvadjanak le azok a túl határozott vonások az arcodról, peregjen darabokra a maszkod. Vagy csak rád égne? Bele a szövetekbe, vagy még mélyebbre, abba a satnya szubatomi valóságba, gyenge dimenzióba ami vibrál benned. Pedig mennyire más lehetnél. Mennyire gyönyörű váz... Te lehetnél a testünk. Szeplőtlen, tiszta. Mégis elbír egy olyan rongyot, mint aki benne van. Nem feszíti szét az ellentét, inkább összeölelkezik, de... nem jó. Hibádzik. Valahol elromlott, valahol nem működik. Hát persze. Nincsenek egyensúlyban. Nincsenek.
- Kevés vagy. - suttogás. Tátogás. Hirtelen milyen közel került hozzá. Nem is vette észre, hogy többször körbejárta, szinte megszagolta a kötözött húst, ezt az idegen testet, ami zokszó nélkül sétált be hozzá. Mennyire törékeny, mennyire apró. Gombostűre tűzhetné, lombikba zárhatná, lefestethetné, megfürdethetné formalinba, és kitehetné a nappaliba. Ott lenne örökké, ott lebegne meztelenül egészen addig, amíg nem talál rá módot, hogy az ő elméje nyissa fel a szemhéjait, miatta mozogjanak az izmok. Igen. Erre vágyik. Az új páncél, a díszruha, amivel átlépi a határokat, amivel megteremti a saját faját, a fejlettebb lényt, az új istent. Így kell lennie. - Nagyon. - válaszol egyszerűen, fura hangsúllyal és a végén, mintha elharapná a torkából nyúló mérgező pókhálót, a fenyegetést, ami foszladozva hullik le közöttük, ígérve, hogy a következő menet már nem lesz ilyen könnyű és egyenesen a román bestia gyomrába rántja majd, hiszen itt úgy sem léteznek a szokásos törvények. Itt mindent ő hozott létre, minden úgy működik, ahogy azt ő találta ki. Ez a második teremtés. Nem másolata, hanem fejlesztése az elsőnek. Ez a jövő. - Majd meglátja. - teszi hozzá elég halkan ahhoz, hogy csak képzelgésnek tűnjön egy paranoiás elme számára, ha később elgondolkozik azon, hogy ez valóban megtörtént-e, de mégis oldja mérgével a vastag koponyát és szoktassa az egymásba kapaszkodó molekulákat az új hatalomhoz, ami annyira édes, annyira ragadós, és annyira emlékeztet valamire... valamire... mire is? Visszhangzó ürességet hagy a járatok helyén, ahol bugyogva illantak el a részek, ami egykor Cassius volt. Az enyém, az enyém, az enyém. Mantrájává tette ezt az érdekes képződményt, és stroboszkóp szerűen ugrottak fel előtte kedves képeslapok az újdonsült ismerősről, azonban címzés nélkül önnön űrjébe ragadtak. Egyelőre. A kinyújtott bal kéz nem vonzza tekintetét, egyetlen rezdüléssel se méltatja, ahogy az elhangzott mondatokat sem. 
Elfordul. Sétálni kezd. Mögötte sorra alszanak ki a fények, és ő egyre beljebb megy, szinte alámerül, és hívja, csalogatja a fiút, mint egy romlott, szifiliszes szajha, akinek túl nagy a dekoltázsa, és túl szélesre tárta a lábát egy szűz kisdiák előtt, akiben felbuzog az ösztön, és tág pupillákkal hagyja elveszíteni magát.
Egészen sokáig sétálnak. Elég ideig ahhoz, hogy köréjük telepedjen a csend, beburkolja a még ott lebegő mondatokat, és kényszerítse az agyat, hogy újra átélje az előbbi másodperceket. Gondolkodjon rajtuk, még jobban beleássa magát az emlékezetbe. Élessé tesz minden más hangot. Zavaróvá. A zörgést, ahogy a merev pikkelyek felkarcolják a padlót, és Michael monstrumteste megmozdul mögöttük, közelebb jön, egészen a vasrácsokig, és villogó szemével követi a két alakot, durván fújtatva, mintha a kiszökő, meleg pára az ő nyakukba csapódna le és válna égető folyadékká, undorító nedvvé, amiben furcsa, láthatatlan lények úszkálnak.
Ekkor világosodik ki minden a második teremben. A sárkány több, mint száz méterre van már, fölösleges fóbiákat generál az agy ahelyett, hogy felfogná a következő helyszínt, egy rosszmájú félisten groteszk szobrászműhelyét. A különböző méretű tartályokban úszó szervek logikus sorrendben követik egymás a falra szerelt polcokon. Egy helyen az azonosak, gondosan felcímkézve. Érdekesek, mégis annyi az új információ, hogy nincs idő tüzetesen végignézni, csak egy-egy felirat ragadhat meg az elmében 'pestis', 'gümőkor', 'tüdő embólia'. Alattuk hosszú fémasztal, rajta gondosan a falhoz rendezve különböző halmazállapotú vegyszerek, néhány tisztára mosott, precízen lehelyezett erlenmeyer-lombik, petri-csésze és egyéb elengedhetetlennek tűnő kellékek. Ugyancsak mellettük csillogó vágószerszámok pihegtek a falon méret és cél szerint sorakozva valami furcsa harmóniában, ami szinte bántotta a szemet. Átellenben trófeák hirdették tulajdonosan nagyságát. A furcsa alakú szarvak, koponyák között torzók, mesterien preparált egész alakos állatok, szinte vártak a megfelelő jelre, hogy megszakíthassák talán ősi mozdulatlanságukat, és szétmarcangolják a jövevényt. Mert az egyértelmű volt, hogy mindegyik bestia a hollóhátast bámulta, méregette.
- Ismer embereket a minisztériumról? - nem fordul hátra, nem is torpan meg, csak egy röpke kitérőt tesz egy a helyre nem illő ósdi faszekrény felé, aminek oldalába rövid verset vájtak. A betűk közti űrben por ragadt, és néhány fluoreszkáló pókháló feszült. A sápadt fény már nem volt elég, hogy pontosan el lehessen olvasni, de néhány szó még így is kitűnt, és akaratlanul mondatokká formálódtak a fejekben "húsodban bűn van. a poklok / fölött lángolnak a próféták. / böjtödben halál. két vétek / között kifeszül a menny." - Hát persze, hogy ismer. - nem érdekli, hogy közben beszélni kezdett-e vendége, vagy éppen még meg se szólalt. - Hisz múltkor is a kihallgatóteremben ücsörgött egy darabig. - semmi gúny, sunyi elmosolyodás, hátratekintés a szemsarokból. Csak méregeti, simogatja az oly kedves fatárgyat, és hidegen közli az egyszerű tényeket. - Persze félreértés volt. - hangosan szippantotta be a levegőt, mint aki már unja az egészet, majd váratlanul megfordult. - Tehetségtelenségre vall. - finoman peregnek ki ajkából a durva szó hangjai. - Amit én adok feladatot... ne szúrja el. - nem is nézett már a csenevészre, hanem elképzelte, hogyan nyikordul a boncasztal a ráhelyezett súlytól.