Griffendél klubhelyiség - Folyosók - Szükség szobája

A játék a Griffendél klubhelyiségben fog kezdődni, onnan folyosók, majd a Szükség Szobájában zárul.
A történet fiktív, nem követi sem a könyv, sem pedig a film eseményeit teljes pontossággal.

   

Harry - take my hand

Micsoda mázli, hogy hétvége van! Különben a hír már bejárta volna az egész iskolát, így viszont elég volt az, míg Parkinson beszélgetését kihallgatta  Hannah Abott, elmesélte Justinnak, ő tovább adta Parvatinak, Parvati első felindulásában elkotyogta Romildának, Romilda pedig hozzám rohant és egy megkergült csibe hangján – vagy Trelawney-én, már nem tudom pontosan -, kissé hisztisen azt kérdezgette, miért csinálta ezt Harry. Na már most, ha Harry neve hallatán az ember diplomatikusan értetlen arcot vág, az egy dolog, hiszen ő mindig csinál valamit, igazán nem könnyű nyomon követni az eseményeket. Főleg akkor nem, ha az illető, aki a dolgok közepén áll egy krónikus megmentéskényszerben szenvedő valaki. De ha komolyan nem értesz semmit, akkor csupán két dolgot tehetsz. Egy: megkeresed Harryt, vagy Ront, esetleg Hermionét és kifaggatod. Kettő: újraéleszted szegény Romilda Vane-t, akivel a kapcsolatom újabban egyébként is elég viharos volt, nem kívántam szájból-szájba lélegeztetni a folyosó közepén. Erről pedig csak ő tehet – szerelmibájital, mi?
 
Most pedig, ahogy a Kövér Dáma előtt lefékezve, kissé lihegve elköhögöm a jelszavunkat ( ”Borsbogyó” ), csak az jár a fejemben, vajon mibe keveredett már megint. Elképesztő, természetfeletti érzéke van a krízishelyzetek megtalálásához, még akkor is, ha az adott helyzet esetleg jó messzire van tőle.
Sóhajtva mászok be a portrén, miközben fél kézzel elsöpröm azt a néhány tincset a szememből, ami a nagy rohanásban alattomban becsúszott a látóterembe. A másik előnye  a hétvégéknek, hogy ilyenkor nem szükséges a talár viselete és nem akadályoz a futásban – ami, lássuk be, mostanában nagyon jól jön.
Egy pillanatba kerül míg felmérem a helyzetet. A klubhelyiség üresen ásít, kivéve a kandalló felőli sarkot, ahol is már ott ül Hermione, Ron és Harry, utóbbi titokzatos módon igen magába roskadva. Egy pillanat alatt vág fejbe a felismerés. Azt hittem, Romilda csak ferdít, mikor a története odáig fajult, hogy Harry egy bűbájjal jószerivel majdnem keresztülvágta Draco Malfoyt… ám ahogy az érintett hátára pillantok, sajnos nem tűnik valószínűnek, hogy Vane kisasszony fantáziája szabadult volna el csupán. A torkomban képződő gombóccal mit sem törődve elindulok feléjük, s közben sikerül elkapnom még Hermione pillantását is. Hirtelen megtorpanok, megállok Hermione és a bátyám mellett. Harry profilját bámulva bármennyire is esetlenül érzem magam, nem tudom, mit mondhatnék.

De mégis! Milyen barátok vagyunk? Hagyjuk, hogy így eméssze magát, mert nincs jobb ötletünk?  Na nem, mert ha ilyen állapotban egyedül hagyjuk annak akár visszafordíthatatlan következményei is lehetnek. Félelmetes, ahogy ott ül és… szentséges Merlin, olyan mintha nem is lélegezne!
Lassan telnek a percek. Némán intek a fejemmel Ron felé, tekintetem mérgesen villan meg, amolyan „ mondj már valamit, Von-Von, mostanában úgysem vesszük túl sok hasznát a szádnak!” pillantással, de Ron következetesen úgy tesz, mintha nem is látta volna. Valahol mélyen megértem őt is, hiszen mit mondhatna szegény? Valami olyasmit, hogy: „ ne aggódj Harry, biztosan nincs több barbár kaszaboló-átok abban a kis ártatlan könyvecskében!” ? Azzal csak tovább rontana a helyzeten, hiszen ki tudja, mit tartogat még a Félvér Herceg?
Na… akkor majd én megmentem a helyzetet.
Ezen felbuzdulva mély sóhajjal lépek Harryhez, majd lehajolok, így az arcunk nagyjából egymagasságba kerül.
- Szabadulj meg tőle. Még ma. – tanácsolom halkan, kezem finoman megérinti a vállát, s közben már azon gondolkozom, hova rejthetnénk azt a borzadályt, hogy senki rá ne leljen…

[''Ginny]

''Ginny

' A Félvér Herceg rejteke

Harry Potter neve eleddig is sokat hangzott az ódon falak között, hol ilyen, hol pedig amolyan formában. Suttogva, vagy éppen kiabálva... kedvesen ejtve, esetleg förmedvénnyel a hangszínben. A név és a hozzáfűződő cselekedetek mindenkiben keltettek valamiféle érzést... a griffendéles fiatal megosztotta a varázsvilágot, az iskolatársakat és tanárokat is. Erről pedig nem eshetett vita, olyan ember nem létezett a Földön, aki számára a név és viselője közömbös érzést váltott volna ki. Legfőképpen az utóbbi napokban erősödtek a pletykák róla, és arról, amit tett. Társai csak valószínűsíthették, igazán azonban csak páran ismerték a történetet a végletekig... a mosdó titkát, ahol Dumbledore kegyeltje közelharcot vívott Malfoy-al... és amit megnyert, de el is veszített egyben. Azóta rettenetes kettősség áradt szét a szegény Harryn, amelyet a mai napig sem tudott levetkőzni. Azon a borzalmas délutánon egy olyan igével próbálkozott, amit nem ismert, amit a Félvér Herceg könyvében olvasott. Balga módon éppen akkor bontogatta ilyesfajta széljegyzeteken a szárnyait, amikor nem szabadott volna. Ott, abban a pillanatban azonban elöntötte a düh és a harag. Egyetlen szó jutott csak eszébe, mert napok óta próbált már rájönni annak rejtélyére. A látottak meglepték, megrémítették, és eltántorították az iromány használatától. Az esetet követően mélyen elrejtette a könyvet, ugyanis Piton afféle házkutatást tartott nála, meg persze a szobatársainál... a régi mű azonban rejtve maradt. Helyette Ron jegyzetei sínylették meg a pandúrkodást, ugyanis Harry azt vallotta magáénak a vallatás alkalmával.... ennek fényében pedig az került elkobzásra, és megvizsgálásra. Megtörten, szinte inferusként sétálgatott az iskola falai között, olykor egészen úgy festett, maga sem tudja, merre van, vagy éppen mit tesz. Pedig tudta, egészen pontosan. Tisztában volt az őt körülvevő világgal, noha mélységesen szeretett volna kimenekülni belőle, legalább egy kis időre, amíg az események feledésbe merülnek. Olykor meg-megfordult a fejében, hogy egyszerűen elmegy... vissza sem néz. De tudta, azzal csak cserbenhagyná a szeretteit, és mindenkit maga körül. Elfordulva kissé a világtól töprengett egymagában, vajon a Herceg miért talált fel efféle gyilkos átkokat?

Lassan öt, vagy hat nap telt el a katasztrófa óra, de a kis üdvöske még mindig magán érezte ellenlábasa vérét. Mi több, akárhányszor sétált végig a folyosókon úgy érezte, a szemek, amelyek vizslatják, is csak és kizárólag az árulkodó foltokat keresik a ruháján. Rengetegen elkerülték, a fejüket is elfordították. Páran azok közül is, akik eleddig támogatták. Rengetegszer letusolt, de egyszerűen nem tudta lemosni magáról az illatokat... önmagát pillantva nem látott mást, csak vörösben úszó ingujjat, mélyszín foltokat a talárján. Pedig a ruhái egytől egyig tiszták voltak, akár a patyolat.

Az egyik délutánon aztán úgy döntött, a klubhelyiségben biztonságban lehet az óvatlan szemektől, meg persze a tanárokétól is. Előkereste a Félvér Herceg jegyzeteit, mert újra és újra el akarta olvasni azt a bizonyos oldalt, ahol az igét lelte. Kíváncsi volt, másfelé is rejthetnek-e az írások veszedelmes varázsokat. Felkapta a farmernadrágját, egy pólót és egy kapucni pulóvert, majd lassú és komótos léptekkel andalgott le a helyiségbe. Nem igazán köszönt, csak bólintott Hermione és Ron irányába, majd valahol kettejük között a földre heveredett. Pár pillanatig mást sem csinált, mint a kandalló tüzét bámulta, hátha abból jön a megoldás, ahogyan régen, Sirius idejében. A narancs lángok azonban nem tettek egyebet, csak nyaldosták a kőfalat, fekete kormot eregetve magukból. Harry külleme megsínylette a csatát, szemei beesettek voltak, alattuk lilás táskák trónoltak, akárha mindig ott kellene lenniük. Egy sóhaj tört ki belőle, mely közben megvetette a hátát a kanapéban... a könyv pedig kinyílt, a lapok peregni kezdtek.

Alig negyed-fél órája olvasgathatta a vészjós sorokat, amikor valaki érkezett. Ösztönösen csukta be az irodalmat, és rejtette tenyere alá. Nem igazán óhajtotta láttatni mások felé. Kérdő tekintettel pislantott hátra, nyakát zsiráf módjára megnyújtván, vajon ki lehet az. Nem látta az ülőalkalmatosság támlájától, azonban Hermione pillantása elegendő volt, tudja, olvashat tovább. Visszafordult hát, és újra fellapozta az oldalszámot, amelynél tartott. Nem volt túlzottan sok ideje, egy számára kedves hang törte meg a helyiség csendjét. Annyira kellemes és üdítő volt számára a lány hangszíne... most, annyi idő után először pár másodpercre ugyan, de elöntötte szívét a forróság. Behajtva a fedőt a jegyzeteken tekintett fel Ginnyre, megrázva a fejét. Nem akart megszabadulni az írástól, még most is úgy gondolta, a sorok között akár értékes információk is megbújhatnak.

   

Harry - take my hand

A torkom elszorul, ahogy Harry arcára esik a pillantásom. Így, hogy ő is rám szegezi a tekintetét már tisztán látom, milyen beesett az arca, milyen karikásak  a smaragdok és furcsa módon úgy fest, mintha az az átok őt magát érte volna, nem pedig Malfoyt. A mardekáros görény egyébként is elég fehér volt mindig, mióta ismerem, az pedig, hogy Harry lassan hozzá kezd hasonlítani egyáltalán nem szép kilátás. A háború egyébként is megterheli, ez a könyvecske pedig csak a bajt hozza rá…

Halkan sóhajtva emlékszem vissza egy esetre, amely kísértetiesen hasonlított ehhez a mostanihoz. Akkor is egy ártalmatlannak tűnő, bőrkötéses könyvecske okozta a bonyodalmakat, s az akció majdnem több diák életébe került, az enyémet is beleértve. Akkor még csak tizenegy éves kislány voltam, rácsodálkoztam mindenre, ami az utamba került, naivan bizalommal fordultam Tom Denemhez… meg is lett az eredménye! A saját búcsúüzenetét senki nem szereti megfogalmazni, pláne nem ilyen fiatalon, miközben vér folyik az ujjai közt. Csontváza örökidőkig a Kamrában hever majd…
Harry megmentett. De az emlékeket nem lehet kitörölni. Az atrocitások, a kakasok megfojtása, az áldozatok üveges szemei… és a legrosszabb mindközül a Titkok Kamrájának szörnyű, vérfagyasztó látképe, mely elém tárult, mikor a napló lekormányozott oda. A kígyók hideg leheletét szinte a bőrömön éreztem, miközben lassú, tévelygő léptekkel megközelítettem Malazár szobrát. Tom egész végig duruzsolt a fülemben, mintha egy bogár kaparászna a fejemben valahol…
Aztán Denem előlépett a hevesen pergő lapok közül. És ez az utolsó momentum, amire emlékszem. Utána rögvest elsötétült a világ. Nem tudom, mi történt míg eszméletlen voltam. Nem tudom, meddig feküdtem ott mozdulatlanul, hűlő tagokkal.  A legközelebbi emlékem Harry arca, ahogy vérben és mocsokba fürödve fölém hajol. Vannak pillanatok mikor az ember akaratlanul is mélységesen megkönnyebbül. Nos, Harry ezt az érzést hozta el számomra. De sosem sejtettem, hogy egy nap majd erre fogok ráébredni…
Mármint a tényre, hogy Harry tizenhat évesen legalább úgy rabja lett egy titokzatos irománynak, mint én kislányként.

Legalábbis a fejrázásából csak erre tudok következtetni. A szívemben valami fájdalmasan megmoccan, ahogy a térdemre ereszkedem. Ez talán hosszabb lesz, mint gondoltam. De akkor bedobom az adut és meglátjuk, mire megyek vele…
– Nem tudhatod, milyen ártalmatlannak tűnő ige rejt halálos veszélyt. Mi van, ha legközelebb Ront, Hermionét vagy engem találsz el véletlenül? Ez a könyv veszélyes, Harry. Olyan, mint Denem naplója volt – a hatása alatt tart Téged. – suttogom kezemet az övére simítva, ami alatt jól érezhetően ott rejtőzik a Herceg Könyve. Harry tenyere nem elég nagy ahhoz, hogy elrejtse, pusztán megtartani tudja, a padlóra szögezve.  Tekintetem kérlelőn az arcára szegezem, hiszen neki is be kell látnia, micsoda őrültség ez! Azért megtartani egy ilyen halálhírnököt, mert Lumpslucknál sikereket ér el… vagy, nem is tudom, talán a Hermione elleni dacból ragaszkodik hozzá?
Nem állok fel, s nem nézek hátra a bátyám és Hermione felé. Harrynek engednie kell… be kell látnia, hogy az érveim igenis nyomósak. Azt már hozzá sem teszem, mi történne, ha a könyvben talált egyik átok rá lenne negatív hatással.
Akkor a Herceg könyvecskéje nagy valószínűséggel futótűzben végezné.

[''Ginny]

''Ginny

' A Félvér Herceg rejteke

Harry egy pillanatra sem emelte le szemét Ginnyről, mintha a könyvet védte volna... és a pillantással láthatatlan védőhálót vont volna maga köré, ezzel is biztosítva, az irománynak nem eshet bántódása. Eléggé megviselték az elmúlt órák és napok eseményei. Aludni sem sokat aludt, egyfolytában kattogott az agya valamin. Soha, egy pillanatra sem kapcsolt ki. Amikor pedig sikerült, és tényleg elaludt egy kicsit, akkor is lehetőségek jártak a fejében, megoldások, esélyek, mit és hogyan kellene tennie. Most, jelen helyzetben is rengeteg gondolat fúrta be magát a tekervények közé, akárcsak egy kukac az alma belsejébe. Kissé beesett szemekkel, az okulárén keresztül kémlelte a lányt, ahogyan térdre ereszkedett előtte. Szavai az első pillanatban lepattogzottak, de aztán a nevek említésénél jól irányzott dárdaként hatoltak be egészen a szívéig. Szinte érezte a hideg acélt, ahogyan keresztülmetszi... aztán pedig a forró vért, amely kibuggyanva a testéből lassan felitatódik a ruházatán. El sem tudta képzelni, mit tenne akkor, ha barátait sebesítené meg egy óvatlan pillanatban. Azt pedig végig sem merte gondolni, ha ugyanezt Ginnyvel tenné meg, akkor mi lenne. Mérhetetlen fájdalom keringett benne eddig is, soha nem gondolta volna, hogy sajnálni fogja Malfoyt. Eleddig azzal nyugtatta magát, a mardekáros megérdemelte... holott tudta, ez ebben a formában nem teljesen igaz. Azt, amit kapott a mosdóban, azt nem... akkor sem, ha ellenkező esetben riválisa nem így gondolkodott volna.

Lemondóan, és mély sóhajjal pillantott le a keze ügyében lévő csukott könyvecskére. A jegyeteknek köszönhetően bájitaltan órákon nagyon jól szerepelt... és rengeteg érdekességet talált a széljegyzetek között is. Abban azonban igaza volt a lánynak, ki tudja, mit rejthetett még a megannyi jó mellett. Amióta nála volt, most először botlott bele egy efféle igébe, és nem szeretett volna újabbat belőle. A látvány, és a seb, amit okozott egy életre elvette a kedvét. Lassan ugyan, de engedett a szorításon, míg a Herceg jegyzetei a padlón koppanva értek véget. Először Ronra pillantott afféle bocsánatkérőn, aztán pedig Hermionéra, akik már régóta azt szajkózták, váljon meg tőle. Rengeteg minden történt az elmúlt pár hétben, rengeteg dolog volt, amiért bocsánatot kellett volna kérnie a barátaitól, akik így is kitartottak mellette. Ginny következett a sorban, Harry bágyadtan pillantott ismét a lány szemeibe, fáradt volt már, de ezt ő akarta elintézni.
- A Szükség Szobája! Ott jó helye lesz!
Suttogta csendesen, miközben a földön heverő jegyzeteket méregette. Engedett, mert muszáj volt. Ginny képes volt olyan dolgokat elérni nála, amit másnak nem igazán sikerült. Ennek megvolt az oka, Ron talán sejtette is, Hermione pedig biztosan tudta... ő pedig nem akarta kiteregetni. Egyelőre.

   

Harry - take my hand

Talán túl messzire mentem. Talán nem kellett volna ilyen kíméletlen fegyverrel előhozakodnom, mint Hermione vagy Ron esetleges megsérülése, az ő, Harry hibájából. Talán ezzel csak még jobban megerősítem abban a szilárd hitében, hogy a könyvnek akkor is nála a helye, hiszen ha más kezekbe kerül annak az embernek talán sokkal több oka lesz szándékosan megsebezni a Kiválasztott szeretteit. De a szavaimat nem vonhatom vissza. Nem is kéne megtennem. Így sokkal hitelesebb vagyok… ami pedig azt illeti, ez a könyvecske pillanatnyi örömöket fojthat vérbe! Legalább olyan veszélyes, mint régi nem túl jó ismerősöm, Tom Denem naplója volt, pedig ebből nem is lóg ki egy lélek! Vagyis… nem tudhatjuk biztosan, még az is megeshet, hogy Lumpsluck szelleme csücsül benne folyton-folyvást újabb titkos recepteket súgva Harry fülébe, amivel ő kiérdemelhette a tanár fizikai valójának elismerését és Hermione rokonszenvének azonnali, de nem kifejezetten számottevő megcsappanását. Bár így belegondolva ha Lumpsluck lelke akár egy kicsit is hasonlít a mi világunkban megismert önmagára és terjedelmes méreteire,  akkor minimum egy vaskos lexikonba bírna beköltözni, egy ilyen vékony tankönyvbe biztosan nem. Ezen a gondolatfoszlányon máskor elmosolyodnék, most azonban inkább visszatartom kikívánkozó cseppnyi jókedvemet, mivel sem az idő, sem a helyszín nem lenne alkalmas egy ilyen gesztusra.

A könyv – természetesen bájitaltan tanárunk lelkének minden töredékétől mentesen – halk koppanással ér prózai véget a padlón. Ez egyben egyfajta néma beleegyezés is Harry részéről, amivel tudomásul veszi a szavaimat. Legalábbis őszintén remélem, hogy így van.
Szavai végül szemernyi kétséget sem hagynak bennem. Szótlanul rábólintok, majd felállok, és a karom nyújtom felé, hogy őt is felsegítsem. Abban az esetben, ha Harry hajlandó elfogadnia  segítségemet felhúzom a  földről, majd egy kósza pillantást vetek a Hermione-Ron párosra. Mivel az arcukon nem fedezek fel különösebb ellenkezést tekintetem visszaugrik Harry arcára.
– Akkor menjünk. – javaslom gyorsan. Néhány perc múlva már a portrénkon mászok ki, szemem világát utoljára megfürösztve bátyám és barátnőm látványában, mielőtt elnyelné őket a Köver Dáma által kiutalt látkép. Ha Harry velem tart, akkor elindulok egyenesen, a legrövidebb úton, ami a hetedik emeletre vezethet.

A folyosó fürdik a délutáni napfény ragyogásában és kong az ürességtől. Ideális lenne, ha valami egetrengető szerelmi vallomásra készülnék, de nem készülök. Sokkal fontosabb feladatomnak tekintem, hogy mire lemegyünk a  vacsorához Harry egy kicsivel legalább jobban érezze magát. A mélabú most is, a folyosón lépkedve úgy sugárzik belőle, mintha ezzel próbálna aurát vonni maga köré. Talán sikerülne neki, ha én tiszteletben tartanám az ilyen „aurákat”.
– Elviszem egyedül, ha úgy neked könnyebb. Úgy látom, eléggé megvisel ez az egész hajcihő. – motyogom az ajkamba harapva, szűk oldalpillantást vetve Harryre. Lépteim visszhangot vernek a csendben. Máskor furcsa érzés lenne, hiszen a Roxfortot sosem  a kihaltság templomának gondoltam, de… most még kifejezetten örülök is a csekély lélekszámot magábafoglaló folyosónak. Épp kapóra jön, ha nem akarunk ország-világ előtt útilaput kötni a Herceg könyvére. 

[''Ginny]

''Ginny

' A Félvér Herceg rejteke

Harry bágyadtan emelte meg táskás tekintetét, majd szegte azt Ginnyre... nagyon sok minden szeretett volna kitörni belőle, most, ebben a pillanatban. De tisztában volt vele, ez nem a megfelelő időpont, majd egyszer, amikor alkalmasnak fogja vélni az órát. A felé nyújtott segítő kezet természetesen elfogadta. Öregnek érezte magát, legalább ezer évesnek. A csontjai, az izmai nem akartak engedelmeskedni neki, az elméje pedig régóta gonosz játékot űzött vele. A folyamatos koncentráció, hogy ne lásson bele Voldemort fejébe teljesen elszívta az erejét, de ki kellett tartania. Eleinte sokkal nehezebben ment neki a dolog, de az utóbbi időben már kezdett ráállni, és nem kellett annyira összpontosítania. A Pitontól vett pár óra nagyon gyümölcsöző volt ebből a szempontból, még a kis kellemetlen színjáték ellenére is.

Feltolta magát ülő helyzetbe, majd egy igencsak mélyről jövő sóhaj kíséretében megemelte a karját, és összefonta ujjait Ginny ujjaival. Halk sziszegéssel kelt fel, teljesen elzsibbadt, eleddig észre sem vette, ahogyan a könyv fölött görnyedt, a lábából teljesen kipasszírozódott a vér. Kicsit megrázta az elsajdult végtagot, majd felvette a könyvet a földről, ahová percekkel ezelőtt ejtette. Újra mázsás terheket érzett magán, de nem akarta átadni a lánynak. Éppen eleget emésztett már a tárgy belőle, pedig csak egy egyszerű kis jegyzetről volt szó.
- Rendben!
Szavát egy bólintással is megerősítette... nem is figyelt oda a tettére, de ahogyan megindult a klubhelyiségből kifelé, megfogta Ginny kezét, úgy masírozott mellette. Már csak akkor esett le neki a mozdulatsor, amikor félúton jártak... de nem szólt, ahhoz képest, mennyire megviseltnek érezte magát - annak is tűnt -, ez most kellemes érzéssel töltötte el. Az a pár diák, aki éppen arra járt, meg is nézte a duettet, mert ebben a formációban nem látták még őket. Harry megpróbált nem tudomást venni senkiről, volt elegendő gondja, semhogy, még mások szemének kereszttüzét viselje magán. Így csak előre bámult, nem fordította a tekintetét semerre.
- Ott szeretnék lenni, mindenképpen!
Válaszolta meg a kérdést... már nem is tudta igazán, a könyv, Ginny szavai, vagy a közelmúlt eseményei miatt volt ennyire maga alatt. Mindenesetre, ahogyan közeledtek a helyhez, lett egyre nyugodtabb, és egyre felszabadultabb.

Az üres fal elé érkezve elengedte Ginny kezét, majd fel és alá kezdett sétálni, közben pedig egyetlen gondolat járt a fejében... kell egy hely, ahol elrejthetem a könyvet... kell egy hely, ahol elrejthetem a könyvet. Az első pár alkalommal nem történt semmi, de aztán a semmiből egy hatalmas ajtó kezdett kirajzolódni...

   

Harry - take my hand

Kicsit sem győznek meg Harry szavai, már ami azt illeti, szeretne jelen lenni mikor megválunk a Könyvtől. Hiszen a vak is látja milyen fáradt, milyen kimerült – teljesen természetesen megviselték őt az utóbbi napok, hetek eseményei. Nem kérném, hogy jöjjön velem, hiszen egyedül is eltalálok a Szükség Szobájába. Vagány kislány vagyok, a cipőmet is magam kötöm be, de… ez nem egyenesen arányos azzal, hogy nem kedves számomra a társasága. Sőt! Igazság szerint még így is, csendesen hallgatásba burkolózva mellette lépkedni is boldoggá tesz. Hermione tanácsát bár megfogadtam, sosem mondtam le róla, Harryről. Bár ez a helyzet nem tipikusan az a romantikus fajta, amibe az ember lánya egy kézfogás során első pillantásra belegondol, de... legalábbis erről árulkodik azoknak a diákoknak az arca akik elhaladnak mellettünk. Néhányan vannak csupán, foghíjasan szállingóznak, ezzel együtt ahány arc annyi mimika illeti az egymásba kulcsolódó ujjainkat. Más esetben kuncogva figyelném ezt a kis parádét - őszintén sosem gondoltam volna, hogy a meglepettség és a megbotránkozás ennyi formát ölthet, egyformán szórakoztatóan. Biztos vagyok benne, hogy más esetben egymás szavába vágva ecsetelnénk a helyzet komikumát a mellettem haladó fiatalemberrel - egy másik, boldogabb pillanatban majd talán.
Most viszont ez várhat.
- Rendben. - suttogom beleegyezően, bár nem igazán tetszik a dolog. Na jó, Harry nagy fiú, tud vigyázni magára, de mi lesz, ha egyenként kell lefejtenem az ujjait a Herceg Könyvéről?

A hetedik emeleti főfolyosó üres. Első és második látásra is az. Így semmi sem akadályozhat minket abban, hogy a megfelelő falhoz érve nekifussunk a szoba felfedésének. Harry elengedi a kezem, én pedig egy szobornak dőlve némán figyelem, ahogy léptei egy ponttól a másikig viszik, ahogy ajkát összeszorítva koncentrál... a fal pedig megmozdul. Cikornyás vaspántok rajzolódnak ki a téglában bonyolult elrendezést alkotva, hívogatóan bebolondítva az emberszemet. Az ajtó legalább olyan hirtelen bukkan fel, mint amiképp azt egykor, évekkel ezelőtt is tette minden DS edzés alkalmával. Az emlékre mosoly kúszik az ajkaimra. Oly sok minden köt minket ehhez a teremhez.
Neville első sikeres lefegyverző-bűbája. Ron és Hermione rövidre szabott párbaja. Az ikrek tréfái. Dobby, a házimanó és karácsonyi díszei. Én is itt idéztem meg az első patrónusomat. Csupa-csupa boldog pillanat az életemben, amit sosem felejtek el. Megdöbbentő visszatérni erre  a helyre, ami most mégis nyilván más arcát fogja mutatni, mivel a gyakorlóteremben nehezen tudnánk megfelelő rejtekhelyet találni egy ilyen fontos tárgynak.
- Add a kezed! - mosolygok Harryre, miközben a faltól ellépve felé nyújtom a kezem, hogy együtt léphessünk be a szobába. Az ajtó csak ránk vár, kíváncsi vagyok milyen területet favorizált ő a fejében...
Abban az esetben, ha Harry eleget tesz ártatlan kérésemnek a kilincsért nyúlva feltárom a bejáratot, ezzel láthatóvá téve a lim-lomos, félhomályban úszó helyiséget.

Tökéletes.
A Szoba valószínűleg évszázados kacatok gyűjtőhelyéül szolgál ebben a formájában, mert számos alaktalan, formáját vesztett tárgy mered ránk láthatatlan szemeivel a kavalkádból. Egy féllábú zongora, egy kalitka tele Lockhart doxy-jaival, egy fényét vesztett mellszobor, rajta valami ócska fejdísz...
- Olyan helyre rejtjük a Herceg könyvét, ahol senki nem találja meg. Még Te sem. - mondom azonnal, ellépve Harry mellől, lépteim akadálytalanul visznek egy ösvényen, ami a kacat-völgyben békés eleganciával húzódik. Valóban tökéletes - a maga kaotikus állapotában.

[''Ginny]

''Ginny

' A Félvér Herceg rejteke

Miután Ginny nyugtázta a mellette sétáló Harry azon kérését, melyben tudatta, szeretne jelen lenni a könyvtől való megváláskor, csendesen haladtak tovább a fiatalok a folyosókat és lépcsősorokat róva. Noha nem volt túlzottan népesnek mondható a szakasz, azért pár diák csak-csak megnézte magának, amint a duett kézen fogva masírozott úti célja felé. Ez pedig egyetlen dolgot jelentett csak, mégpedig azt, a holnapi nap, vagy akár már a ma este is arról fog szólni, ha megjelennek valahol, akár együtt, akár külön-külön, a diáktársak össze fognak súgni a hátuk mögött. A fiút ez egy cseppet sem zavarta, most már nem… úgy volt vele, legalább ez az egy jó dolog hadd legyen az övé, ezt az egy jó dolgot ne kelljen titokban tartania. Még nem mondott semmit a lánynak az érzéseiről, de bizonyos volt benne, hogy el fog érkezni az ideje. Abban viszont már cseppet sem volt biztos, hogy sikerülni fog rendesen kifejeznie magát, elvégre nem volt a szavak embere… mégis bizakodott a legjobbakban. Már az elegendő volt számára, hogy kicsit megnyugodjon, és ne a múlton, vagy a jövőn aggódjon, hogy itt sétálhatott mellette és foghatta a kezét. Úgy foghatta azt, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Mintha ők már egy párt alkotnának. Beszélgetett már Ronnal arról, hogy Hermione bőre nagyon szép, ő azonban most Ginny bőrét találta a legszebbnek… sőt, már akkor is, csak ebben a formában ezt nem merte barátja tudtára hozni.

A hetedik emelethez érve aztán megtorpantak a fal előtt, és jómaga fel-alá kezdett járkálni, egyetlen dologra összpontosítva. Az első pár perc csak görcsös akarással telt, aztán Harry szépen lassan teljesen lehiggadt, és átadta magát a valós érzésének. Ténylegesen szerette volna elhelyezni a könyvet, mégpedig olyan helyen, ahol senki sem találhatja meg ezt követően, még ő maga sem. A hatalmas, vassal szegett ajtó szépen lassan rajzolódott ki újra… sokszor járt már itt és igen kedves emlékeket őrzött. Kószán pillantott hol jobbra, hol pedig balra, más nem látja-e azt, amit nem kellene. Mivel teljesen kihalt volt a szakasz, így megnyugodva tekintett Ginnyre. A lány szavait követően nyújtotta is a kezét, nem kellett kétszer kérni. Számára teljes megnyugvás volt mellette sétálni, az pedig egy külön kis plusz volt, hogy foghatta is a kezét.

Együtt lépték át a helyiség hatalmas küszöbét, hogy aztán a hatalmas ajtó nyikordulva ugyan, de bezáródhasson mögöttük. Harry egy halovány és lestrapált mosoly kíséretében tekintett körbe… cseppet sem hasonlított a szoba arra, amikor edzésekre jártak ide. Jelenleg sokkal inkább volt hasonlatos valami hatalmas szemétdombhoz. Minden egyes lom felfedezhető volt itt, amit a diákok, akik ismerték a titkot, idehordtak. Székek, könyvek, kanapék, fogasok, pergamenek, külön misét ért volna mindegyik. Aztán Ginny kilépett a fiú mellől, és úgy szelte a keskeny kis csapást a lomok között, mint egy hattyú. Kecsesen, a maga szépségében könnyeden. Minden egyes lépése egy szívdobbanás volt Harry számára. Nem szólt egy szót sem, csak haladt utána, mintha egy ellenzőt tettek volna a szeme elé… most nem volt más, csak ő. Ketten voltak idebent. Nem tudta, alkalmas lenne-e előhozakodni a dolgokkal, nem akart bakot lőni, így csak ballagott, szorongatva a Herceg könyvét a kezében.

   

Harry - take my hand
katt

Alig néhány métert teszek meg csendben, mikor kezdeti lelkesedésem csappanni kezd. Sehol nem jó. Sehol egy biztonságos rejtekhely, ahová becsúsztathatnám a Herceg Könyvét abban a boldogító tudatban, hogy utóbb senki nem akad majd rá. Márpedig az végzetes lenne. Ha ez a valami ilyen csalfa dolgokra képes, ilyen veszélyes igéket tartalmaz a jótanácsok mellett kész katasztrófa kerekedhetne abból, ha valamelyik mardekáros kezébe kerülne. Ki tudja, hányan fetrengenének holnap a folyosón felmetszett mellkassal...
A horrorisztikus képre egy pillanat erejéig jeges borzongás fut végig a  hátamon, mintha jégkockát nyomtak volna  a testemhez, majd egy kíváncsi pillantást vetek a hátam mögé. Harry követ, a tekintetét még akkor is magamon érzem mikor elmosolyodva ismét teszek egy kanyart és irányt változtatva beveszem magam egy újabb kis völgybe. Körülöttünk löszfalként tornyosul a kivetett tárgyak halma, ízléstelen kupacokba gyűrve, kitört széklábakkal megkoronázva. Absztrakt műalkotás, apa szerint így nevezik a muglik azokat a festményeket, szobrokat, amelyeknek önmagukban semmi értelme, hanem a megtekintő fantáziája színesíti meg. George és Fred szerint viszont ők hatszor szebb vonalakat tudnának húzogatni egy vászonra, mint az a Picasso, vagy ki, csinálta. Ezzel nem veszekedtem soha, mivel - bár érdekel a muglik világa - vannak sokkal nagyobb problémáim is apa hobbijánál. Az egyik ilyen "probléma", akivel mégis szívesen töltöm az időmet pedig épp itt lépked mögöttem, olyan arccal, amire nem találok szavakat. Ha tehetném - és megengedhetném magamnak - már rég belefúltam volna a smaragdokban lüktető megmagyarázhatatlan kifejezésbe, de nem merek megint hátrapillantani. Nem, egészen addig míg egy közeli dombon - amiből vészjóslóan inogva kiáll egy régi, rozsdás bárd - valami mozgolódni nem kezd. Érdeklődve torpanok meg és pillantok fel, de csak néhány doxy bukfencezik vékony, érdes hangon nevetve rajtunk. Nyilván rég nem járt erre senki, akit szórakoztathattak a bűvészmutatványukkal.

Mosolyogva pördülök meg.
- Mit szólnál ehhez? - intek a fejemmel egy fiókosszekrény felé, amit a kupleráj önkényesen beszorított a doxyk ketrece mellé. - Na jó, csak viccelek. Egyébként sem kéne tudnod, hol rejtjük el - még a végén kísértésbe esel és lelopakodva ide visszacsempészed a szobátokba.
Az eshetőségre a doxyk vidám csacsogása felerősödik a fülem mellett, én viszont egy nemtörődöm kézmozdulattal csak arrébb hajtom őket. Egyébként sem megsüketülni jöttem ide.
Intek a fejemmel Harry felé, hogy menjünk tovább, ha nem tetszik neki ez a hely - viszont ekkor már nem előtte, hanem sokkal inkább mellette haladok, minden szekrényt, polcot, szőnyeget, zongorát, esernyőtartót, táskát megvizsgálva, ami szóba jöhet, mint a Könyv rejtekhelye. A doxyk viháncolása visszhangzik, mikor elhaladunk egy nagy, fekete ormótlan szekrény előtt, ami láthatóan a Szoba egyik legrégebbi vendége.
Talán az lenne a legmegfelelőbb hely? Nem is tudom... valahogy... riasztó a sötét tömeg, amivel a folyosóra magasodik. Nyilván tele van feketemágiával. Nem megyek oda. Nem érintem meg. Nézelődöm tovább - valahol itt kell lennie...de hogy minek, arról még nekem sincs fogalmam.