Ideiglenes bájital-labor

Seraphin Lamartin pennájából

A kastély, noha nem maradt szárazon, nem maradhatott bájitaltan terem nélkül sem. A Hollóháthoz vezető folyosón nyitották meg az új helyiséget.

Maga a terem, jobban mondva a termek módfelett zsúfoltnak hatottak. Három kisebb, eredetileg nem tanterem célra szánt szobát kellett összenyitni és kitágítani ahhoz, hogy elférjen kellő mennyiségű üst. Az utolsó szobát teljes egészében elfoglalja a RAVASZ-ra készülők felszerelése, kísérleti edényei, eszközei, hiszen amióta Foley professzor vette át Piton helyét, rekordmagasságot döntött azok száma, akik hajlamosak megpróbálkozni a bájitalfőzés mesterségével.
Körben mindenféle polcok sorakoznak a változatos hozzávalókkal, az ablakokat vastag, sötét függönyök takarják, hogy a besütő napfény ne indítson be végzetes reakciót az otthagyott fiolákban tárolt esszenciákban. Fáklyák helyett modernizált, levegő-világítógömbös megoldást alkalmaztak.

Áldozunk, elkárhozunk
Elhalunk a végén
Sötét gyõzelem legyen
Minden vágyad mélyén

Az árulás
A megváltás ára

*A fénylabdák falkája egy maréknyi aranycsikeszre emlékeztetett, ahogy hűségesen lebegtek felettem és csakis felettem, a terem többi részét teljes sötétségbe hagyva, csak, mintegy alagút végtelen távolságában látszott még az ajtó keretének világosa, ahogy a folyosón lobogó fáklyák fénye imbolygó árnyakkal megfesti. Teljes és totális a magány, így, vacsora után ki vágyna a bájitallaborba? Szerencsére senki tökéletlen, aki megpróbálja behozni a lemaradását, senki tehetetlen kviblifattyú, aki megpróbálja elsajátítani az alapvető keverési módozatokat, tényleg senki, de senki. Ilyenkor még a házi feladatokat megcsinálni se jönnek. Fáznak. Fűtetlen ez a terem, de itt az üst közelében elég meleg van ahhoz, hogy a vékonyabb talárban is életképes maradjak, ahogy fordulok az üst és az előkészítő asztal között zöld szegélye a fekete köveket súrolja.
Felsistereg a főzet, sötét, mint a Fekete Sárkány szimbólum és legalább olyan zavaros is, mintha az anyag éppen a legvégső haláltusáját vívná a forma és a színek kikristályosításának terhe alatt, de az a három csepp gránátalmalé, amit belecseppentek pont elég ahhoz, hogy megnyugtassa és színarannyá változtassa. Az üstömből áradó ragyogás most elhalványítja a fénygömböket is, amik közül néhány sértetten kialszik, de felesleges rájuk több gondolatot pazarolni. Az ujjammal megkeresem a recept megfelelő sorát, hangtalanul újraolvasom.

„... amik az főzet mélyén megszületik az első gőz és a felszínen széjjelpattan, akkoron keverd hozzá méltatlan utódom a tűzbabokat...”

A kezem magától nyúlt a kikészített hozzávalókért, miközben a szememet azonban még a míves betűkkel rótt sorokon tartottam, de már nagyon is tudatosan rántottam vissza hevesen, amikor a cikornyás betűk megrándultak és átformálták a receptet.

„...ha a szíved leghőbb vágya, hogy a forrón kipezsgő matéria gyilkos habjába fúlj, miképp egy nyomorúságos futóféreg tevé aztat. Ékes tudású barátom, ha még mindig olvasod e sorokat vedd hát magadhoz jó késed, melyet rontó átok terhel és vedd zengzetes fehérfírgeknek rothadt tetemét, szorgos figyelemmel jól felszeld őket, porrá és cafranggá aprítsd, majd pégazus tejével elkeverve öntsed aztat a Nap véréhez...”

Majdnem átvágott. Ez a baj a zárolt részlegből kikért könyvekkel, és az íróikkal, az ezredéve halott mágusokkal. Örömmel vernének át, akár engem, akár bárki mást, aki megpróbálja megfejteni követhetetlen és érthetetlen receptjeiket, rítusaikat, formuláikat. Mintha nem is azért írták volna a könyveket, hogy a tudásuk fennmaradjon. Mintha egy olyan méltó utódra, egy olyan csodára várnának egytől egyik, aki ránézve a betűkre kiolvassa belőlük az igazságot, pedig a méltó utódokkal alighanem a Titkok Kamrájának története óta tudjuk, hogy csak a baj lehet.
Egy kicsit reménykedtem abban, hogy Malfoy lesz az. Hogy ő nyitotta ki a kamrát. Hogy ő a basiliscus gazdája, Slytherin titkainak örököse.
Malfoy. A jobb kezem ökölbe szorul a kése nyelén, miközben gyorsan vágom össze a férgeket, szakasztott olyképpen, mintha a dühöm és az indulatom rájuk irányíthatnám és beléjük fojthatnám. Átkozott Malfoy...
Átkozott kés! A fehér féregmaradványokra ömlő vérem látványa visszaránt a Roxfort falai közé a hideg szikláról. Hiába gyöngítettem le az átkot, amivel megörvendeztethették volna, a kés még így is az emberi hús után sóvárgott, és élessége okán olyan könnyedén metszett a balomba, mintha mindig is ott lett volna a helye. Lendületesen beszúrtam a magammal hozott kisebb párnába, aminek a huzatjára varázsvisszatartó jeleket rajzoltam, és ami egyedül képes volt eddig féken tartani, amíg a pálcám elővéve kötést bűvöltem a kezemre. Jobb az ilyesmit a javasasszonyra bízni, majd megmutatom neki. Kihívóan rámeredtem a markolat M-betűjére, majd újra a kezembe vettem és ezúttal sokkal óvatosabban vágtam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy Malfoy miatt elrontsak egy főzetet. Talán le se veszem az átkot róla. Majd csak meglepődik, ha nekiáll éjszaka kaszabolni...
De vajon ki adhatta ki? Ez jobban nyomaszt. A tálba kanalaztam a véremtől megkímélt féregdarabokat, az otthonról hozott ezüstös fiolából hozzáöntöttem az édes illatú tejet. Malfoynak sok az ellensége, de az ellenségei gyávák. Főleg a Mardekárban. Elvégre a folytonosságot jelképező kígyó is a saját farkába harap, de csak roppant gyöngéden, hiszen miért lenne olyan mazochista, hogy vért fakasszon a saját húsából?
Vér. Ahogy beleborítottam a tejet az üstbe, amiben megjelentek az első buborékok a tiltott főzet leírásának megfelelően, láttam meg azt a halványpiros foltot a fehér keverékben. A véremtől fertőzött csepp a döbbenettől megmerevedett arcom előtt szinte lassan hullott az üstbe, mégse kaphattam el, hiába ejtettem el a keverőedényt, ami milliónyi darabra törve szakított a csendbe a maga halálsikolyával.

„...a Nap véréhez amely akkor majd fivére, a sápadt képű Hold álcáját veszi magára, és lágyan összesűrűsödik. Hanemha hibázol, olyaképpen légy elátkozott és fordítsd magad ellen a pálcád, mert Vörös Sárkányként támad fel főzted, haragvó lobogással büntet vétkedért!”

[- Jobb lenne eljönnöd onnan]

SE ÉHES
SE SZOMJAS
SE FÁRADT
SE SEMMI

Ma este nincs panasz.
Ma este nincs semmi.
Néha kiürült borítéknak érzem magam, amiben nem volt semmi titok elrejtve.
Napokat tudnék átaludni. Csak feküdni mozdulatlanul, bámulva magam elé. Üres vagyok, egyre üresebb, gyenge és egyre gyengébb. Ha nem dugom ki az orromat innen, nem kell semmivel szembenéznem.
Éjszaka megyek csak ki. Ételért. Levegőzni. Éjszaka némák a falak, alszanak a portrék, üresek a folyosók, én pedig észrevétlenül bolyonghatok, róhatom az értelmetlen köröket, támolyoghatok faltól falig, oszloptól oszlopig. Nem az éhségtől, inkább saját magam mérhetetlen sajnálatától bizonytalanok a lépteim. Értelmes gondolataim nincsenek. Mind arról szól, mennyire pokolian kibírhatatlan minden, hogy mennyire gyűlölöm a falakat, hogy mennyire utálom a vizet, ami elárasztotta a pincét, hogy mennyire unom a tanórákat, hogy mennyire gyűlölöm a házimanókat és hogy meg kell velük küzdenem a vacsorámért, hogy mennyire undorodom lassan mindentől. Nem jó semmi. Nem kell semmi.
Lassan már nincs is semmi.
Pont, ahogy az előbb megállapítottam.
Annyira egyszerű lenne kőszobornak lenni. Semmi dolgom, gondom, problémám nem lenne az életben, és soha többé nem kellene harcolnom senkivel, senkiért. Magamért sem. Az lenne a legnagyobb gondom, hogy figyeljem, ahogy a hold feltűnik az ablak egyik felében, eltűnik a másikban, majd ugyanezt teszi a napkorong is lomhán.
Hogy hogy kerültem az emeletre? Nem tudom, talán megmoccant egy lépcső alattam és másfele vitt. Annyira nem figyelek, hogy nem emlékszem. Arra várok, hogy valami felkeltse az érdeklődésemet, hogy felfigyeljek rá, hogy meglepjen valami váratlan, mert a végén bele fogok őrülni az ingertelenségbe. Hiába, hogy éppen erre vágyom.
Az ember sose tudja, mit akar.
Mindenből paradoxon lesz.
Felemelem a fejem - eddig meredten bámultam a követ, annyira mereven, hogy szinte elzsibbadt a nyakam. De most mintha hallanék valamit.
Azon a folyosón állok, amelyen kialakították Foley új bájital laborját. Az emeleten. Hát nem tudja, hogy a bájitallaboratóriumok helye a pincében van? Nem véletlenül.
Ja, persze, el is felejtettem, hogy a pince használhatatlan.

Fény szűrődik ki odabentről, és bár napközben nincs kedvem emberekkel érintkezni, most olyannyira vágyom rá. Mielőtt észbe kaphatnék, elindulok az ajtó felé. Úgy vonz, mint valami titkos kapu. Ki lehet ott ilyenkor? Ki piszmog bájitalokkal éjnek idején? Vagy valami egész mást fogok megzavarni?
Hangtalanul érek a küszöbre, tenyerem a fa erezetére feszül, lassan beljebb hajtom az ajtót, óvatosan, hogy meg ne nyikorduljon.
A kép, amely elém tárul, szinte éteri. Először a fénygömbök vonják magukra a figyelmem, hisz ugyan nem nagyon, de mozognak, lebegnek, hunyorognak. A sötét körvonal utána rajzolódik ki. Talár, keskeny vállak, kés, összekötött, göndör fürtök. Egy türelmetlen szisszenés. Megvillan a szemem. Tudom, hogy nem vett észre. Biztos megszúrta magát.
Nem kellene folytatnia. Nem érdemes vérrel keverni a főzeteket. Főleg nem a sajátoddal. Főleg nem azokat, amiknek ilyen vonzó illatuk van. A legsötétebb bájitaloknak van csak ilyen ördögi aromája. Eltöprengek, vajon ez vonzott-e ide. Elképzelhető.
Nem lépek beljebb, csak nekitámaszkodom az ajtófélfának, karba teszem a kezem, és figyelem. Jobb lenne kiderítenem, miféle főzetet készít, mielőtt ráborítom. Azért a húst nem marnám le a szép arcáról, a végén megölne érte.
Tekintetem tékozlón járja körbe a fénygömbök által megvilágított kis részt a teremből. Észre veszek egy vaskos dologba döfött kést, meg egy vaskos könyvet az asztalra támasztva. Háttal van most nekem, ahogy az üst fölé hajol.
Mi ilyen érdekes benne? Sosem volt az.
Összevonom a szemöldököm, mikor elejti a tányért, és az ezer apró darabra törik a kövön és a csöndön, mely eddig elzárt burkot alkotott köré. A fénygömbök mintha megijedtek volna, szétrebbennek, és kisvártatva három-négy közülük végül úgy gondolja, elindulnak felém, kíméletlenül felfedve ottlétemet.
Nem tudom, hogy a jelenlétem zavarta-e meg a koncentrálásban, észrevett egyáltalán? Mivel most már mindegy, teszek pár lépést befelé, bár talán nem észleli.
Figyelek. Valamit bizonyára elrontott. Több fehér tej cseppent bele, vagy nem kavarta el rendesen? Vagy a vér?
A kezére pillantva megbizonyosodom róla. Vér.
Hangosan zubogni kezd a főzet, ezt még én is hallom, látom, sőt, valami furcsa hő is megcsap. Engem, itt, két méterre tőle. Az émelyítő vérbűzről nem is beszélve.
- Jobb lenne eljönnöd onnan - szólalok meg, jó, kicsit talán megijedve. Talárom az arcom elé emelem, mert ez a szag szinte elviselhetetlen. Előveszem a pálcám, bár azt hiszem kétszer is meggondolom, hogy alkalmazzam-e ezen a furcsa katyvasszá váló műremeken az Evaporest, túlságosan tartok attól, hogy felolvasztaná a pálcámat a magjából kiindulva.
Két lépésnyire Lamartintól megállok, ennél közelebb nem vagyok hajlandó megközelíteni az üstöt, de így legalább bele tudok pillantani. Mintha eleven láva lenne benne.
A könyvre siklik a tekintetem. A Nap Vére? Mégis milyen receptekkel kísérletezik ez az elmeháborodott?! Körülnézek. Ugyan nem ismerem ki magam ebben a teremben, de nem is kell. Az Invito az egyik leghatásosabb varázsige. Megemelem a pálcám, a holdkő pedig a kezembe reppen, úgy kapom el, mint a cikeszt.
- Ettől lenyugszik.
Odadobom neki. Úgyis el fogja kapni. Úgyis tudja, mi ez.
Bár lehet, hogy nem teszi bele. Igazából én se tenném a helyében, de kicsit tényleg kezd ijesztővé válni a főzet, ahogy össze-vissza fröcsög, és a kijutó folyadék lángokkal borítja be, amihez csak hozzáér. Kicsi foltok keletkeznek az asztalon, és magányos meteorok csapódnak a kőbe. Egyre sűrűbben, mérgesebben és hevesebben.
Ha nem jön el magától, kénytelen vagyok én megragadni a karját és hátrarántani, mielőtt egy lángoló lávadarab épp eltalálja a homloka közepét.
Úgy csinálok, mintha minden este összejárnánk bájitalt főzni.

Tudod, hogy tudsz-e kegyelmezni
Úgy ahogy neked soha soha senki

*Támad fel...
főzeted
Nem, főzted. Régies forma régies gonoszság. Energikus agresszió a receptben, gyilkos indulat az üstben, haragvó bosszú a hibáért. Vakon bámulom azt, amivé a korábban oly bájos főzet változik, elhűlt döbbenettel, aminek alján odafagyott a rémület, kikristályosodva a véremben, megfagyaszt, megbénít. Bizonyára valami varázslat az, valami ismeretlen rontás, amit így a magam fejére fordítottam, talán ha lenne erőm becsukni a könyvet, akkor azzal meg is szakítanám, de elképzelhetetlennek tűnik elfordítani a tekintetem az üstről, még annyi időre is, hogy megnézzem, mitől lüktet olyan forrón a vágás a balomon. Mert veszettül lüktetni és fájni kezd, ahogy a bájital egyre vörösebb, a felszínén a nehéz szagú pára egyre töményebb, és egyre inkább körülfog.
Visszatartom a lélegzetem, a bőrömön a vérem folyik. Természetellenes, rossz érzés. Homály borul rám, csak a vörössel égő folyadék világít, meg alatta a tűz. Mintha vergődne az ónüstben, kisebb-nagyobb darabok vetik fel magukat belőle, hogy aztán súlyos és nehéz levüktől lehúzva visszacsobbanjanak, taláromra, kezemre, a terem többi részébe szórva mérgező bűzű, égő cseppjeit.
Mintha csak élne. Rontottam. De ennek ellenére, akárha élne. Vajon az átkozott könyvlapok teszik ezt vele, vagy a komponensek...
Új komponens. Hang. Rémülten megrezzenek, holott a csodálkozásom az erősebb, ha lenne még valami a kezemben most ejteném el, így csak védekezőn húzom magamhoz megvágott bal kezem. Szédülök a szagtól, ezt onnan tudom, hogy nem látom rendesen ki van a sötétségben, homályban, a testének körvonalainál csak az arcvonásai bizonytalanabbak, hiszen senki nem lehet itt...
Aranyos haj.
Aranyszín volt az üstben.*
-Életre kelt-*lehelem megbűvölten. Bármennyire is képtelennek látszik, hogy a főzet korábbi állapota emberi alakot öltsön, nem elképzelhetetlen. Hiszen a festéket a portrékon is valahogy megtölti a varázserő intelligenciával, beszédképességgel, és felruházza még olyan tehetségekkel, mint például a képeken keresztül való közlekedés. Miért ne állhatna itt előttem, ebből a zavaros esszenciáktól forró és párás levegőből kicsapódva, felháborodottan, megbosszulandó, hogy avatatlanul merészeltem megpróbálkozni vele? Miért ne?
Beszél hozzám.
Furán ismerős hangja van, alighanem a tudatom összezavarodott ettől az ingertől. Fokozottan fáj a kezem, mintha a vérem az üstből visszafájna a testembe, visszavágyna oda abból a pokolból, ahova annyira, de annyira véletlenül taszítottam.
Az ismerős hang szerint el kéne mennem innen. De elerőtlenedve még mindig olyan nehezemre esne megmozdulni, csak az az éltető, hűvös, ezüstszínű villanás kapja maga felé a kezem. Elmarom a levegőből, kicsi kövecske a tenyeremen, a felszíne sima, szépsége opálos, mélye zavaros, a vöröses fényben nem is látszik igazán. Miért kapok drágakövet egy bosszúálló szellemtől? Lehunyom a szemem, gondolkodnom kell, de szédülök.
Kinyújtom a kezem és a felrobbanó fröccsök között az üst fölé tartom, majd beejtem a háborgó főzetbe a holdkövet. Hold, Nap, csillagok...*
-Teljesen tönkremegy-*mormolom magam elé, mintha azzal, hogy beismerem vissza is fordíthatom a folyamatot, már nyúlnék, hogy valamit, valamit csináljak, amivel visszafordíthatom azt a meggondolatlan mozdulatot, de ekkor elránt a szellem, megelégeli, hogy nem engedelmeskedtem, nem mentem hozzá, el a főzettől, el.
Elesek. Megszédülök, ahogy megránt, a hideg kő hirtelen nagyon közel kerül, elnyúlik rajta, kinyújtom a megvágott kezem. Előttem a kör vonala, élesen és fehéren, amit a váratlan vendég olyan ügyesen átlépett, bizonyára szakavatott alkimista, vagy tényleg egy testetlen jelenés, aminek igazán határozott fogása van, de most itt az ideje, hogy ügyetlen mozdulattal megszakítsam és eltöröljem, majd odébb kúszva a Szaturnusz jelét is. Nem kell a koncentráció, nem kell a fókusz. Egy bukott kísérletbe kár még több energiát engedni, mint amennyit elszívott tőlem.*
-Mennyi felesleges munka-*mély csalódottság, keserűség. Zavar. Felnézek.*
-Te...-*a hogy kerül ide Malfoy kérdés elég egyszerű lenne. A válasz rá még egyszerűbb. Az ajtón keresztül. Elképzelem a szemében a tükörképem, beesett arc, karikás szem, földön ülő, aranyvérű mardekáros. Vajon meg kéne ölnöm azért, mert így lát?
Mi bajom van?
Az üst felé nézek. Az asztalon lángol egy kis marék zsírfű, a párna sarkát kóstolgatja a tűz, amiben Malfoy pengéje feszeng. De sötétebb van, nem ég olyan hevesen. Lenyugszik tőle. Tönkremegy. Úgyis hibás. Nem vagyok képes jól megcsinálni.
Megdörzsölöm a kezem és újra felnézek. Olyan valószerűtlen a jelenléte. Lehunyom a szemem újra, és kinyitom, de nem tűnik el.*
-’estét.

[- Hogy került ez hozzád?]

MIT LÁTTAM BENNED?
MAGAM VÉGZETÉT

A bájitalfőzést mindig is magányügynek tekintettem. Utáltam, ha megzavartak benne, oda volt a koncentráció. Utáltam, amikor akár a tanárom, akár az apám beleszólt abba, mit és hogyan teszek, hogyan kavarok, hogyan fölözök, hogy mennyi a csipetnyi, hogy milyen forró az üst. Nem tűröm az intelmeket, a kritikát. Felismerem, ha egy bájital nem tökéletes, de tudni akarom azt is, mit rontottam el. Ha nem én magam jövök rá, a tudás mit sem ér. Más, ha egy könyv betűit követem, más, ha úgy tanulok, hogy a mozdulatokat másolom, és más a közös kísérletezés is. Főleg akkor érzékeny ez a dolog, ha a kérdéses bájital sötét eredetű, kétes hatású és veszélyes. Nem szeretem a bukásomat mások orrára kötni, a sikeremmel pedig nem jó eldicsekedni. A titkos bájitalok az én titkaim maradnak, minden hatásukkal együtt.
Érthető hát, miért érzem magam kellemetlenül, hogy megzavartam őt. Érthető, miért fordítom el a fejem, mikor rádöbbenek, ő is a bájital hatása alá került. Ahogy a Nap Vére engem idevonzott, őt, aki órák óta a gőzét lélegzi be, teljesen megbabonázta. Szemeim szemérmesen tapadnak a varázskönyv betűire, Seraphint a szemem sarkából figyelem, bár mikor a szöveg átalakult a barnás pergamenen, egy pillanatra a teljes figyelmemet magáénak tudta a vén bájitalmester és az által írt recept. Ez a könyv sérteget engem?!
Homályosan, messziről vélem hallani azt a két szót, melyet teljes delíriumban ejt ki a száján. Bármennyire is nem akarok közbelépni, úgy érzem, meg kell tennem. Ez a recept veszélyes.
Miért aggódom érte?
Miért érzem azt, hogy ezzel tartozom neki?
Ennyire jól belém ültette a keserű bűntudatot aznap éjjel, azon a fagyos-durva sziklán?
Hiszen magának köszönheti az egészet! A családja nem kerülhette el a végzetét, előbb-utóbb mindenkire sor kerül. Az apja taszította őt a farkasok közé, nem én! Tekintetem a bal karjára ugrik, bár persze nem látok semmit a talár ujjától. Bár talán a kéztartás. Visszaemlékszem rá, hogy tartottam a kezem akkor. Végtelenül óvakodtam tőle, hogy az égett, hólyagos, véres, fekélyfekete seb ne érjen hozzá a talárhoz, ne dörzsölődjön a testemhez, mert minden egyes mozdulat végtelen fájdalmat okozott.
Az üstre esik a pillantásom, mely egyre rémisztőbben örvénylik, vagy kavarog, vagy forr, vagy mindhárom egyszerre. Talán igaza van, tényleg olyan, mintha élne. Valami halk duruzsolást hallok egy idegen nyelven. Nem latinul és nem franciául.
Az arca olyan, mintha épp az örök tudás kapuja előtt állna. Rászólok. Nem mozdul, amíg oda nem hajítom a holdkövet, de azt is úgy teszi, mintha tudattalan gólem lenne. Le sem veszi a szemét a bájitalról. Végül beleteszi, ami őszintén meglep, főleg az, hogy bízott a tudásomban annyira, hogy ezt megtegye. Vagy csak nincs magánál? A tekintete, ha rám nézne, ugyanolyan opálos lenne, mint a holdkő, amit odadobtam neki?
Hevesedő szívdobogással figyelem az üstöt és a tartalmát, most kiderül, jót tettem-e vagy épp teljességgel tönkretettem mindent, hogy a vén, cinikus bájitalmester fog-e nevetni a végén vagy esetleg életben maradunk. A régi Grimoire lapjain baljós felirat jelenik meg az oldal alján, többet nem is olvasok el, már ez is elég ahhoz, hogy pánikba essem, és Seraphin karja után kapjak, noha a verselése elég amatőr, az átok melyről szól, egyáltalán nem tűnik kispályásnak.

"Véreddel ha megidézted, erejét már jobb ha féled,
rejtsd el tőle tested-lelked, máskülönben megszáll téged."

Talán túl heves volt a mozdulat, mellyel magamhoz rántottam, mindenesetre érzem, hogy elveszti az egyensúlyát. Ettől én is. Megkapaszkodnék az asztalban, de nem tudok, úgyhogy magával ránt, én meg magammal rántom a párnát, amelybe beleakadt hirtelen a kezem (mit keres itt egy párna?). Érzem, szédelgek a bájital párájától én is, mintha valami mérgező gázt bocsátana ki magából, amitől elgyengül az, aki érdemtelen a főzésre.
Egyszerűen nem lehetünk ilyen szerencsétlenek. Én soha nem esem el, kivéve, amikor a Nagyúr térdre kényszerít, ő viszont pillanatok alatt kibillentett az egyensúlyomból.
Mint ott fent a sziklán.
Nem kellett volna idejönnöm. Nem kellett volna soha a közelébe mennem, meg kellett volna elégednem azzal a néma acsarkodással, ami évekig köztünk feszült.
Kihúzza a karját a kezemből, elengedem, odébb rándulok, mintha attól félnék, hogy az érintése fertőz, alig egy pillanatig voltunk egymás mellett, félig egymáson, ő rajtam, vagy nem is tudom, hogy értünk padlót. Ennél jobban már csak az zavar, hogy a párnával együtt leesett közénk valami más is, mely a hegyével előre talán belefúródott volna a padlóba, ha nem kővel lenne kirakva, így azonban egy félresikerült támadást követően fémes csengéssel terül el, ugyanolyan ügyetlenül, mint Lamartin meg én.
Az ott az én késem.
Csak most tűnik fel az alkimista kör, hogy ilyen közel kerültem hozzá. Nézem, ahogy eltörli, megszakítja a kört, és bár nem tudom, mit jelent, érzek némi változást a mágikus erőkben. Mintha hirtelen huzatossá vált volna a szoba.
Elhessegetek pár fénygömböt a fejem fölül, és felmarkolom a kést. A késemet. Miközben Lamartin piszmog és motyog valamit, elborulva, lázasan meredek a késemre, a míves markolatára, az edzett pengéjére. Ez a bájitalkészítő késem.
- Hogy került ez hozzád? - vádolom meg, mit sem törődve a most épp nem vulkánként viselkedő, hanem csendesen forrongó főzettel, mit sem törődve azzal, amit a vén bájitalmester jósolt az imént a könyvén keresztül, noha Lamartin igencsak zavartnak, kótyagosnak tűnik, a korábbi patronálási szándékaim és az aggodalmam is eltűnt iránta, amint rádöbbentem a szörnyű tényre.
Hogy ez itt az én késem.
Nem vagyok már pontosan tisztában azzal, hogy az indulatom honnan származik. Onnan-e, hogy perceken át lélegeztem be ezt az agresszív párát, onnan-e, hogy a késemen (ugyan nem tudok róla, de) vérszomjas és enyhén gyilkos szándékú átok ül pillanatnyilag, vagy onnan-e, hogy megint ilyen idegesítően közel kerültem hozzá, és ráadásul itt kuksolunk a földön, mint két kuporgó gyerek, valami krétával felfirkált buta körön belül, ami számomra olyan, mint a ház a fogócskában. Nem tudom, de a késem ügye most élet-halál kérdésnek tűnik, olyannyira, hogy ha nem válaszol, újra kérdezek, és egyre dühösebben.
- Hogy került hozzád a késem?!

Édes méregkeverő
téged a közöny megkötöz
már nem létezel
Azt hittem így lesz
és most a késed a torkomon
ártatlan fekete szemedbe nézek
s már pontosan tudom

Pecsételd meg a sorsom

*Félfájdalmas még a fintor is az arcomon, amit érzek, hogy dermedt vonásaimon végigfut, túl a riadtságon, túl a bénultságon, túl a ködön és homályon, ami tisztán látó elmémet olyan súlyosan elmételyezi most. Akár a köd London felett, akár a pára a haragos tenger kékje felett, a szememen úgy ül a hályog, türkizen a fehér, a szempilláim árnyékától sűrű és zavaros.
Félfájdalmas minden. A karom, a fejem, a térdem, csípőm, a kő, ahogy visszaüt a padlóról, és a csont, ami a másik fele. Elestünk. Elbuktunk, mi ketten Dracoval, nem most, de még csak nem is először.
Igen, felismerem. Az árnyalak az érzékelési tartományom legszélén, a szellemkép, a testet öltött rém, gúnyolva a fizikai lehetőségeket, az életre kelt főzet, tudom, hogy nem az, aminek hittem. Az érintése árulja el, a közelségének szívós, ellenálló, szikrázó mivolta, a varázserejének háborgása, ahogy hozzáérek, a melege a talár alatt. Nem kell látnom. Érzékelem.
Elbuktunk. Elvesztünk. Forrón ég a karom, ami az eséstől nekem szorult, az érzés akkor se hagy magamra, amikor elhúzódik, olyan irtózattal, mintha nem is ő fertőzött volna meg...
Merlinre, tényleg a földön fekszem, az ujjaim alatt a kő. Lüktető kín a bal karomban, távoli, forró fájdalom a kézfejembe, ez közelebb van, mint az alkarom, közelebb az elmémhez.
Valamit olvastam valahol a vérről. Hogy a véren vett varázslatok visszahatnak. A vudu is erről szól. Meg az a számtalan babona. És a százfűlé főzet. Elég egy korty és egy tincs ahhoz, hogy átalakuljon az anyag, a forma, megváltozzon a világ, átlényegüljön az anyag.
Mivé változott a vérem az üstben?
Feltámaszkodom, odanézek. A balom az ölemben, a jobbommal tartom magam, miközben az üstöt bámulom, elérhetetlen messzeségben. A kötést átüti a vérem, érzem a nedves masszát mindenhol, fojtogat az undor, a nehéz, bűzös levegő mintha itt lent jobban megülne. Elképesztően nehéz benne lélegezni, perzselően forrónak érzik, ahogy nyelem le kortyról kortyra, nehezen küzdve, száradó szájjal.
Malfoy nem érzi? Ő nem izzik? Valami késről kérdez, de az a kés is mindjárt elolvad! Átkozott legyek, ha értem a döbbenetét, amikor azonban a kezébe veszi a tőrt...
Olyan hirtelen vágódnak fel a gondolataim szapora egymás utánban, mintha álmodnék. Nem tudom megfogni őket, és nem tudom értelmezni. Az előbb még a tűzzel küzdöttem, a bájital nehéz párájával, a felforrt véremmel az ereimben, ami megfőzte a szívemet, elszorította a lélegzetek, elkocsonyásította a szilárd gondolataim, de most valami sokkal érdekesebb nyűgözi a figyelmem.
Ezüstkés. Hidegnek látszik, ettől olyan elemi sóvárgás rándul a gyomromban, ami majdnem olyan fájdalmas, mint a rosszullét, amit akkor éreztem.
Akkor, amikor Dracot legszívesebben a saját ezüstkésével szabtam volna össze, ha ez bármi is csillapít a szaggató fájdalmon. A gondolat, miközben a pengére meredek és másodszor is a gondolataim közé hatol a kérdése, a haragja, és végül a hangja is, agóniát sugall, hosszú, végtelen fájdalmat. Szaggató fájdalom, rövid pihenő. Hideg fájdalom, amikor kés a kezembe vágott. Forró fájdalom, amikor a bájital elromlott. És hamarosan hideg fájdalom, amikor a kés újra támad.
Mert ez a kés támad. Én már csak tudom. Az én bűbájom fogja vissza, az én erőm, tartja vissza, az én igéim teszik lehetetlenné neki, hogy minden másodpercben ezt tegye. Mit akar Malfoy azzal az átkozott késsel?
Magam alá húzom a lábam, feltolom magam a karommal, hogy aztán a kezére csapjak. Mint egy cikesz, ezüst markolat, és a mellette heverő párnába szúrom a kezével együtt a pengét. Kétségem sincs, hogy sikerülnie kell a műveletnek.*
-Megátkozták-*mintha felrepedne a szám, száraz és üres, üres benne a hang. Elhadarnám a folytatását, de a forró bizsergés megint kiáramlik a karomból, a bélyegből, a vágásból, mondd Draco, te nem érzed? Ugyanaz a seb, ugyanaz a kín, miért nem fáj neked is? Letámaszkodom, nem nézek rá, lehajtom a fejem, olyan nehéz.* -...a könyvtárban...-*”Amikor a könyvtárban ültem láttam, hogy ott van néhány Hollóhátasnál. Milliószor láttam nálad. Elzavartam őket, a könyvben láttam az átkot. A feloldásának varázsigéje itt van a zsebemben, vissza akartam vinni, miután kipróbáltam... annyira kapóra jött... te se hagytad volna ki a lehetőséget, hogy elkészítsd.”
Szárazon felköhögöm a szavakat, de nem formálódnak meg a számon, nem nyerik el a hangzásukat, nem többek némi elzihált töredéknél. Én is érzem, ő is hallja.
Talán ő küzd. Csak nem látja a tüzet.*
-Oltsd el-*legyintek bizonytalan az üst alatt égő tűzre. Én gyújtottam? Én forralom a saját véremet? Mikor volt az? Mióta, mióta ég minden porcikám így?
Lehajtom a fejem a kőre, a hűvös gránit, márvány vagy ki tudja milyen matéria hidege is olyan távoli és bizonytalan, ringatóan csalogat, de nem férek hozzá a saját bőrömtől.*
-Milyen...-*szép is lenne*-lárvaként..-*levedleni ezt a*-...bőrt-*suttogom magam elé, ha nem érezném, hogy simán hever rajtam a talárom, a nadrágom szárán felgyűrődve, ahogy kinyúlik a térdem magától azt hihetnél, hogy már lángra kapott, elégett, elhamvadt és főnixek raja fészkel a bőrömön.*
-Draco oltsd el-*mielőtt az iskola*-felgyullad.
*A vörös sárkány támadása. A bájital szövegét nehéz felidézni. Én kerestem a bajt, érzem, hogy az én vétkem, de nem tudom hogyan folytatódott. Hogyan lehet helyrehozni. Ugye helyre lehet hozni?
Csak megvárom, amíg jobban leszek, és a fénygömbök közelebb jönnek.  *

[- Vedd le rólam a kezed!]

NÉZLEK TÉGED ÉS MAGAMAT LÁTOM
HOLDFÉNY TŐRÖMET A SZÍVEDBE MÁRTOM

Nem érzékelem a szenvedését, csak azt látom, hogy vonaglik és össze-vissza beszél. A késemet szorongatom és az az érzésem támad, hogy bele kell szúrnom valamibe, most, azonnal, különben sosem nyugszom meg. Ha vért kóstolhat, minden rendbe jön.
Ha megszúrom őt, ha beledöföm a kést, elmúlik a fájdalom.
Az övé is. De az enyém mindenképp.
Úgy vonzza a kést mint egy mágnes, pedig a kés ezüst. Talán delejmágia. Talán valami más. Remeg a kezem. Visszatartom, de miért?
Megfogja a kezem. El akarja venni a kést. Elrántom, és meglököm őt, könnyű, hiszen alig áll a lábán.
- Vedd le rólam a kezed! - kiáltom rá. Ismeretlen eredetű dühöt érzek és tudatosul bennem, hogy már megint hozzám akart érni. Gyűlölöm ahogy hozzámér engedély nélkül! Ne tegye! Nem teheti! És főleg nem veheti el a késemet, nem, soha többé. Vicsorogva hajolok fölé, és ahogy újra megfogja a kezem, megint megpróbálom elrántani, de ezúttal nem megy.
Megijedek, hisz túlságosan friss még a seb a tenyeremben, amit Vikitria kése ejtett rajtam, csak ott én voltam az, aki ki akarta csavarni a kezéből a fegyvert. Ugyanaz a kezem markolja most a saját tőröm. Ez nem ejthet rajtam sebet. Egyszerűen nem, mégis megrémülök és hagyom, hogy irányítsa a kezem.
A párnába döfi a tőrt. Nem értem, de mégis úgy engedem el a míves, gravírozott ezüstmarkolatot, mintha megégette volna a kezem.
És megtörik a varázs. Nem értem. De rögtön megadja a választ. Átok...
A fénygömbök valahogy most elkerülnek bennünket, mintha tartanának valamitől, mintha elűzné őket valami, egy taszító erő. Fekete glória ragyog felettünk. Ebben a félhomályban rámeredek, és nagyon kell koncentrálnom, hogy értsem, amit mond. De két szónál többet nem képes kinyögni.
Kezdem észrevenni, mennyire sápadt. A sötétben is világít az arca, miközben szinte érzem, milyen forró a teste. Ide érzem, pedig korántsem simulok hozzá.
Az intését követve a most épp szunnyadó bájital alatt lobogó tüzet nézem, majd megint őt. Oltsam el? De hiszen akkor sosem fog elkészülni a bájital! Akár elrontotta, akár nem, akár vér cseppent bele akár nem, kötelessége befejezni, amit elkezdett. Ez szentségtörés. Ezt tudnia kell. Hiszen a legnagyobb felfedezések forrásai a legfatálisabb tévedések. Habozom, ő elnyúlik mellettem. Mi a fene baja van? Sosem láttam még ilyennek.
- Szedd össze magad Lamartin! - förmedek rá, és a vállát megfogva (igen, megérintem, most már úgyis mindegy, lassan megszokom) hanyatt fordítom, hogy legalább levegőt kapjon. Nem szívom el előle, nem hajolok fölé, de azért szemöldökráncolva nézem az arcát, a csukott szemeit, a csapzott haját.
Vajon milyen lárváról beszélt? A bájital-hozzávalók közt láttam lárvát. De mit akar vele?
Megismétli a felszólítást, egyre sürgetőbben. Miről beszél? Mi gyullad fel?
- Nem - mondom végül. Megtámasztom magam és felállok mellőle, felkelek végre a földről, amúgy is méltatlan ott kuporognunk.
A megszakított varázskör határán könnyedén lépek át, és beleállok a közepébe. A könyv fölé hajolok, előrelapozok, és megvizsgálom a bájitalt. Tekintetem szaporán vándorol az írás és a főzet közt. Számolok, kombinálok, töprengek és azt latolgatom, mit változtatott a főzeten a beledobott holdkő. Meg azon is gondolkodom, mennyi vér cseppent bele, ha egyáltalán cseppent, hiszen nem láthattam. Azt próbálom kitalálni, mitől került Seraphin ilyen állapotba.
Tudományos kíváncsiság hajt. Ő hagy szokja a szenvedést. Úgysem fájhat jobban, mint a Cruciatusom, amit pár nappal ezelőtt szenvedett végig.
Végigolvasom a leírás hátralevő részét. Aztán döntök. Kibűvölöm a bájitalból a holdkövet, hiszen ez az egyetlen komponens, amire semmi szükség. Nem volt jó ötlet, azt hittem, hatásos lesz, de csak felbőszítette a főzet lelkét. Követem az utolsó utasítást: belehintem az utolsó hozzávalót, és hagyom, hogy kitisztuljon. Lejjebb veszem a lángot, amíg egészen átlátszó nem lesz a folyadék, és csak ez után oltom el teljesen. Aztán odanyúlok a fém kóstolótányérért, belemártom a főzetbe, és a számhoz emelem.
Pontosabban az orromhoz, megszagolom. Az enyhén homorú tányér felett szemem a szövegre szegezem, várom, megváltozik-e az írás. A számhoz emelem. Várok. Az írás nem változik. Lenézek Lamartinra. Vajon él még vagy elájult?
Aztán beleiszom. Azon túl, hogy megégeti a nyelvem, mást egyelőre nem érzek.
Egyelőre.

Mielőtt adnál, te kétszer is veszel
A pokol tüzében is győztes leszel

*Sötét.
Világos.
Padlóról a mennyezet felé fordulva, távoli fénygömbök tűnnek el és jelennek meg újra, vibráló képük látomásszerű és távoli. Mintha a kimondott szavaknak nem lenne jelentésük, annyira ostobán érzem magam attól, hogy felküszködtem őket a torkomon, hogy hagytam, hogy megszólaljanak a hangomon. Végtelen kimerítő volt felkelni, aztán felkelni megint, mígnem sikerült Malfoyt megszabadítani a tőrtől. Az sikerült utoljára, az érte meg utoljára, az a szó, „átok”, annak volt utoljára fogantja.
Elvégre varázslók vagyunk, mi más használt volt. Nem a szavakban rejlik a bűbáj, hanem az erőben, amit a testünk, húsunk és csontjaink tartanak úgy-ahogy formában, úgy-ahogy kordában. Hallottam róla, hogy a muglinak varázserő helyett a „lélek” nevű dologhoz van szükségük a testükre, de mivel lélekkel mi is rendelkezünk, mostanában még nehezebb magyarázatot találnom arra, hogy miért léteznek. Azonban amíg a lélek mozdulatlanul, makacsul hozzátapad a testhez, addig a varázserő egy egészen más, képlékenyebb dolog. Függetlenül attól, hogy sértetlenül fekszem a hűs köveken melegítve azokat a varázserőmön mintha valami kárhozott bűbáj ülne, izzik, sistereg, emésztődik gyötrelmes lassan, minden esszenciacseppje vad lobbanással párolog ki belőlem, talán végleg, talán csak addig, ameddig arra az átkozott tűzre víz borul, vagy akármi.
A hátamon elnyúlva csak akkor tudatosul a hátamra fordítottság ténye, amikor Malfoy felemelkedik mellőlem. Valami másféle tartományban létezhetünk, a jelenléte hűvösnek és ridegnek érződik, amikor eltűnik, felkel, akkor nem marad semmi elviselhető. Késő már.
Nem. Olyan határozottan képes mondani. Nem. Nem teszi meg, amit meg kell tenni, nem választ józan megoldást, neki nem fáj ő nem... Nem létezik. Képzeltem. Egyedül vagyok a gyilkos indulatú recepttel, egyedül a bájitallal, ami valami végzetes méreggé formálódik az üstben az alkotók vad lobogással alakulnak át, elfő belőlük minden józanság, összekapcsolódnak valami újjá, valami mássá, valami torzzá.
Tehetetlen dühvel marom a padlót, vágott kezemben lüktetve fájnak az idegek, izmok, körmeim alatt feszülten pattannak szét az erek az túlterheltségtől, de lehetetlen az ujjaimra támaszkodva felemelkedni, kikapaszkodni ebből az olvadt világból. Ez már nem a Roxfort, nem a terem. Itt nincsenek szabályok, kikerültem a fizikai közegből, egy folyékony világba, ahol nincs levegő, nincs hűvösség, nincs enyhülés, csak a forró, nedves környezet, csak a körülöttem olvadó anyagok összesistergő haldoklása, csak az egybeválás lassú gyötrelme...

„Hét vér”

A bájital neve a kettővel korábbi oldalon gunyorosan és rejtélyesen csillan a vörösesfekete tintától, amivel mintha frissen írták volna a sárgás pergamenre. Alatta legalább egy oldalnyi hozzávaló sorolódik kettes oszlopban. A lap mellé egy tiszta pergament tett Seraphin a könyvbe, amint a szokott sima, tiszta, rendezett írással olvasható a magyarázata egy-egy nehezen értelmezhető bájitalhozzávalóhoz. Rövid kifejtések, gondolatsorok, hogy mit miért választott, hogyan értelmezett, a végtelen magabiztossággal vezetett okfejtések mellett csak a betűk helyenként furcsa dőlése, a j-k megremegő szára, a k-k elcsúszó hurka mutatja, hogy az írás alig pár napos, a test traumái, fáradtsága és fájdalma a tiszta elme szolgálatát sem képes tisztességesen kielégíteni, a rendezett látszat ellenére némely sorok elcsúsztak. Talán szerencsésebb lett volna purlitzer-pennát, vagy önírót használni, de Seraphin nem bízik az ilyesmiben, mi több, gyanús lett volna, ha ezeket a gondolatokat hangosan diktálta volna. Alighanem néhányan legalább annyira megijedtek volna, mintha egy Sötét Jegyet mutogatott volna nekik, akár egy füzet sarkára rajzolva.
A bájital neve után semmi, de semmi nem utal a használatára, holott a receptkönyvek jobbára tudatják a MIÉRT-jét is az adott főzetnek, egyedül a betűzött lap sarkán csúfkodik egy másik könyv címe kezdőbetűkre rövidítve és az oldalszámmal hozzátoldva. Kevés magyarázat kívülállók számára.
A recept jó részét a hozzávalók előkészítésének módozatai teszik ki. Bonyolult folyamatok a lepárlástól, desztilláláson, különféle bűvöléseken át egészen a költészetbe fajzó szimbólumokkal és hasonlatokkal történő leírásokig. Természetesen az ősi varázsló szándékkal próbálta megnehezíteni azoknak a dolgát, akik követték a tanait, örök titok marad, hogy a puszta kegyetlenkedésen kívül más célja is volt-e ezzel, mindenesetre a jegyzeten látszik, hogy az elmúlt napok szorgos és kitartó munkája vezetett ehhez a baljós eredményhez.
Az utolsó néhány lépés sem követel meg kevesebb figyelmet, mint az eddigiek, azonban a bájitalt talán megnyugtatja, hogy az előbb hibázó után szakértő kezek közé kerül, még a recept is megszelídül, engedelmesen kanyarodnak egymás alá a sorok. Ahogy a forrás enyhül, a főzet összesűrűsödik, azonban ahelyett, hogy undorító féregbelek, porok, szilánkok, levelek, virágok, csontok kusza trutymójaként ülepedne le, mindezeket a hozzávalókat teljesen elemészti a varázslat, amivel összekényszerítették őket, és a víztiszta, átlátszó, a víznél kicsit sűrűbb italban már semmi nem emlékeztet a rossz emlékű forrásra, bűzre. Könnyű, illatos pára száll fel a kanálból, mézesen csalogatja a kóstolgatót, mintha nem is létezett volna soha az a haragvó indulat. Talán megbocsátott a vért, a hibát az új mesterének hála elfeledkezett róla.
A kis alkimista élénk életjele szaporán emelkedő, talán ziháló mellkasa soványan a talár alatt, nedvesen csillanó türkizszín csíknak látszó félig nyitott szeme azonban éppúgy lehet üvegesen eszméletlen, mint éberen figyelő, bár mintha megrebbennének a szempillái, amikor a kanál Draco szájához közelít.

Egy nyelés, aztán még egy, ahogy a forróságra nyeli a nyálát. Vele moccan a torkomban a porc, de üresen kattan a szándék, száraz a szám, a torkom, a bőröm alatt sivatag a test, porosak az ereim, égett tüdő nyeli a levegőt, kormos gyomromban zúgolódik a vacsora, izzó izmaimon a feszültség, mintha legalábbis meg tudnék mozdulni és bármilyen erőfeszítést tenni.
És mégis, könnyű a gondolatom, tiszta már. Üveges minden még, mintha csiszolt opálon keresztül nézném, de a változás, ami az otthoni könyvtárban kezdődött, itt folytatódott, majd otthon és itt teljesedett ki munkában lassan, lassan a végéhez ér. Átváltozás, amire én adtam a fejem, átváltozás, ami elpusztít és szabadabbá tesz, átváltozás, ami helyettem benne teljesedik ki.
Vagy. Mégsem? Nem történik semmi. Éreztem, ahogy nyelt, láttam, ahogy a forróságtól fintor ült ki az arcára, és hallottam, ahogy a főzet maradéka felzubog, majd elillan, ezüstös ködként kiemelkedik az üstből, szétterül, aztán lehullik, Malfoy lábához, és rám, édes-hűvös érzet egy pillanatra, aztán elpárolog, mielőtt megfoghatná bármilyen varázslat, hogy visszakényszerítse. Mennyi munka egy öntörvényű bájitalban!
Felkönyöklök, mert hanyatt fekve nem lehet nevetni, oldalra fordulva fuldoklós zokogásnak hallatszik, miközben a torkomban kipattant fémes kortyokat kiköhögöm, édes vérem a padló cseppen, és tényleg könnyezve csúszom odébb rajta, ahogy a balomra támaszkodom meggondolatlanul, az állam koppan a padlón. Lehajtom a homlokom, feltérdelek, zihálva várom, hogy újra levegőhöz jussak.*
-Mit érzel Malfoy?-*a suttogás nem segít, az se, hogy újabb nevetés kaparja a torkom, kétségbeesett, hisztérikus, miközben a bal csuklóm szorítom, mintha bármit segíthetne a fájdalmon.
AZ segíthetett volna. A főzet. Felvetem a fejem, azzal a lendülettel hátrafeszítem magam és sikerül megülnöm a sarkamon. Meredek rá, pislantás nélkül, mindegy is már, elégedtek a könnyeim, amivel a szemem nedvesíthetném, de nem akarom elmulasztani a pillanatot, ha történik valami. Bár miért történne kívül. Megcsinálta. Merlin verje meg, befejezte, elkészítette és megitta. Elfogadta őt. Felhasználta a vérem, komponensként eltűnt a többi közt. Nem értem. Nem értem, és átkozott legyek, ha megkérdezem bárkitől, aki konyít a bájitalokhoz, mert érzem, hogy ezért nem dicsérnének meg.
Nagyon betegnek érzem magam, mintha felhasználtak volna valamihez, de alighanem Malfoy és a megbélyegzettek közelében ez az érzés állandósul. Nem. Malfoy közelében állandósul. Sohse lett volna szabad találkoznom vele.*
-Nem is érdekel-*talán meg kéne szabadulnom ettől a kényszerű találkozótól és felmenni a gyengélkedőre, mielőtt késő lesz.*

[- Mi a fenét műveltél velem?!]

DE A SZEMEIM ÁRKÁN TÚL, AHOL ÉN
ÚR VOLNÉK AKI ZABOLÁZ
MONDJ IGENT
VAGY FORDÍTSD IDE A HALADÁST

Végigolvastam a szöveget. Végigolvastam a hozzávalók listáját, és átnéztem Seraphin reszkető gyöngybetűit a magyarázatokkal. Nem értem mindet, korántsem. Nem én kutattam a témában, sőt, a forrást se ismerem. Ez a Grimoire sem volt a kezemben még soha. Honnan szerezte egyáltalán? Otthonról? Nem ismerős se a bájital neve, sem a hozzávalók lajstroma, legalábbis ebben a sorrendben nem. A gondos, aprólékos előkészítési eljárásokat ismerem ugyan, de olykor épp az időigényességük miatt nem is kezdek bele egy efféle főzet elkészítésébe. Mindazonáltal a meglátásait pontosnak tartom, a jegyzeteit precíznek és alaposnak. Magam sem csinálhattam volna jobban. Sőt.
Valójában meg se fordul a fejemben, hogy valami olyasmit teszek, melyek normál állapotban meg kellenék hogy haladják a képességeimet. Teszem amit jónak érzek, mindig hallgatok az ösztöneimre, kiváltképp bájitalfőzés közben. Most pedig csak befejeznem kell. A kezemben van már a kóstolótányér, míves, vert ezüst szélére simulnak ujjaim kívülről.
Eszembe se jut, hogy ostobaságot követhetek el. A tényleges bájital hatását se ismerem egészen, mégis megkóstolom? Mi vagyok én, kísérleti patkány? De túl kíváncsi vagyok, pillanatnyilag pedig nincs más itt rajtunk kívül. Vagy ő, vagy én. Inkább én. Az összetevőkből ítélve erős bájital, mely erőt kölcsönöz a fogyasztójának.
Azért vetek Seraphinra egy utolsó pillantást, mert beismerem, arra gondolok, hogy vele kóstoltatom meg a bájitalt, de látom, mennyire magán kívül van. Fekszik és nem mozdul, ugyanúgy hever mint ahogy ott hagytam. Csak képzelem talán, hogy a tekintetünk egy pillanatra találkozik. Bizonyára, hiszen nincs magánál, épphogy lélegzik.
Nem várok beleegyezést, de számítok némi tiltakozásra, egy hörgésre, egy nyögésre, egy rúgásra vagy bármire, de épp csak a pillája rezdül. Mintha engedélyt adna.
A korty forrón szúrja meg nyelvem hegyét, összetapasztja az ajkaimat és fájdalom cikázik a fogaimba. Borzalmasan különös érzés. A teljes útját érzem, ahogy a gégémen átjutva végigcsorog a nyelőcsövemen, és amint leér a gyomromba...
A főzet ijesztő reakcióba lép önmagával. Felforr megint, mint az imént, azonban ezúttal nem kezd meteorokat köpködni magából, sőt, épp ellenkezőleg. Szendén és félénken viselkedik, ahogy fogja magát és elszublimál, egy utolsó ugrást hajtva végre a lábaink előtt olyan színpadiasan, mintha csak tapsra számítana, éljenzésre.
Ekkor kezdem el érezni.
A szemem sarkából látom, hogy Lamartin oldalra fordul, bennem pedig mintha megbillenne az egyensúly. Megkapaszkodom az asztal szélében, a kezemből kiesik a homorú, míves tálka, pendül egyet a széle az asztalon majd kongva leborul a földre, de nem nyúlok utána.
Hallom, hogy kínosan röhög, hogy zihál, hogy beszél és nyög. Hallom oldalról, és hallom a csontjaimon át, mintha én beszélnék. Szinte mozdul az ajkam. Szinte ráül a saját nevem. Kiszárad a torkom. Mitől lettem hirtelen ilyen baromira szomjas?
Megdörzsölöm a bal alkarom.
Gyakran csinálom, kényszeres mozdulat, bár az utóbbi időkben már leszoktam róla. Az első pillanatban nem is fogok gyanút.
Aztán amikor harmadszor érek hozzá a karomhoz, dörzsölöm és nyomkodom meg, rájövök, hogy valami piszkosul fáj. Biztos vagyok benne, hogy nem a Nagyúr hív, mert az belülről éget, és nemcsak a karom, hanem az elmémet is. Biztos vagyok benne, hogy nem Ő kínoz, mert most épp tényleg semmi oka rá. De akkor? Akkor mi?
Felemelem a bal kezem, és olyan, mintha millió ólomnehezék lenne rákötözve minden egyes ujjam hegyére.
Az ujjamon seb. Mély vágás. Mintha megszaladt volna a késem.
Fáj a csípőm, mintha ráestem volna.
Égnek a szemeim valami távoli szárazságtól.
Felemelem a jobb kezem is és összehasonlítom vele, de nincsen semmi lényeges változás, semmi az égvilágon.
Aztán észre veszem, hogy az ingem átvérzett. Gyorsan, rémülten gombolom ki az ujját és tolom föl a kézelőt óvatosan, pedig tudom, mit fogok ott látni.
A húsom vörös és fel van duzzadva. Egy fekete, égett és véres tetoválás fájdalmasan ismerősen vigyorog az arcomba a kígyópofájával. A karom olyan, mint egy darab rothadó hús, sajog és bűzlik a mételytől. A fájdalom csak most tudatosul, hogy a két szememmel látom. Ez egy friss Jegy. Mégis hogy az ördögbe került a karomra?!
Kiráz a hideg. Nem. Az nem lehet. Illúziómágia az egész, Fantazma, nem valóság!
- Mi a fenét műveltél velem?! - förmedek rá megint csak dühösen, és nem érdekel, hogy a földön fetreng. Vagy már nem is? Pedig legszívesebben belerúgnék a gyomrába, amiért kelepcébe csalt.
- Mi ez a bájital? - kiabálok rá, miközben jobb kezemmel úgy tartom a sérült bal karom, mint vasárnapi apuka a gyermekét, esetlenül és undorodva.
Megszédülök. Egy villanásnyi időre mintha az ő szemével látnám magam, ahogy ott állok előtte, félig-meddig lehajolva, tajtékozva és szinte nyüszítve, görnyedezve a fájdalomtól.
Ez nem lehet igaz...

De te csak állsz és bámulsz némán
Sosem keresed a megoldást
Néha magadba is kéne nézned
De te csak bámulsz engem, na fordulj meg és tûnj
el már

*A kanál pendülése olyan hideg felkiáltójel, ami ostobává teszi a kérdést, hogy mégis mit érez. Akármi is az, nem olyan komfortos, kellemes érzés, amire bele az éjszakába vágyhatna a varázsló. Sajnos nem tudok részvéttel lenni iránta. Amióta felemelkedtem és a sarkamra ültem, émelyeg és imbolyog a világ, a gyomrom összerándul, a száraz nyeldeklés visszafele indul, mély, rosszindulatú görccsel húzza össze a nyelőcsövem, égeti végig alul, éppen csak megtorpanva az ádámcsutkámnál, éppen csak vissza tudom nyelni a kibukó rosszullétet, miközben az egyetlen szilárd pontba kapaszkodom, amit látni bírok, Malfoy sárkánymintás mandzsettagombjába. Tiszta, hideg villanás párás, gőzös tudatomban, világképemben.
Természetesen ő is megtántorodik, mintha vele dőlnék én is, megtámaszkodom magam előtt, feszül a talár a vállaimon, alám szorult az anyag bővebb vége, de annyi erőt se érzek, ami ahhoz elég volna, hogy kiráncigáljam onnan. Izzadt, nyirkos hajam a nyakamba tapad, ebben a tartásban lassú, keservesen nyálkás veríték csordul a gerincem vonalán. Fázni kezd a padlóra támaszkodó kezem, izzani a homlokom mögött a láz. Nem szerencsés.
Felnyitom a szemem, észre se vettem, hogy lehunytam valamikor, a sötétség azonban, ami rám borult nem hozott megnyugvást, biztonságot, pihenést. Nem hozott mást, csak fekete szédületet. Malfoy tajtékzó lényére pillantok.
Van valami különös formálhatóság Dracoban. Most, ahogy nézem, ebben a felpuhult, ködös, álomszerű jelenetben a régóta megfogalmazódni vágyó gondolatat testet ölt. Dühöngés és kiabálás. Nem áll tőle messze az erőszak, csapkodást, haragvó szikrázás, mint amit most produkál. Nem törődik a veszéllyel, bárki meghallhatja, aki a tiltott időben a folyosón jár. Nem törődik vele, hiszen biztos, iskolaelsői ütőkártya van a kezében. Bizonyára nem akar lebuktatni. Pontot veszítene a Mardekár. De nem fogja miattam visszafogni magát, inkább kieszelne valami hazugságot, vagy egyszerűen tudomást sem venne semmilyen szemrehányásról, ami őt illeti, mint eleve abszurd és jogtalant. Malfoy gőgös, rátarti, büszke, dühödt. Ezek a tulajdonságok ugyan akármelyik Griffendéleshez hasonlatossá tehetnék, de a varázslók és boszorkányok sajnos mind hasonlítanak egymásra emberi vonásaikban.
Ami még őt jellemzi, egyfajta óvatosság, komolyság. Nem veszi félvállról a bájitalkészítést, nem veszi félvállról a harcokat, párbajokat, az erejének a legjavát nyújtja, amennyi szükséges ahhoz, hogy magabiztosan megvédje magát, céljainak megfelelően ellentámadjon. Soha, de soha nem mutatná meg a teljes képességtartományát, nem vonultatja fel egy konfliktusban a leghatásosabb átkokat, amiket ismer. Arra törekszik, hogy rövid úton lerázza a másikat, a hetvenkedésével elhiteti, hogy ez tőle a maximum, ily módon, ha akaratlanul is, de biztosítja magának a fölényt, hogy több rejtett fegyvere maradjon. Mi sem mutatja ezt jobban, mint amikor apámra a vacsoraasztalnál Crucióval támadott. A kínzó átok büntet. Fájdalma, kínja megszégyeníti az ellenfelet, térdre kényszeríti, kiveszi belőle az erőt az akaratot, lerombolja a büszkeségét, védfalait, gyöngíti a hitét. Draconak mi fájt? A büszkesége, a hiúsága, ezért apámmal szemben ez volt az első átok, ami eszébe jutott.
Ó tudott volna ő annál többet is mutatni. Tudom, hogy tudott volna. Hiába a főbenjáró átkok vészjósló neve, a feketemágia iszonymélységei olyan sötét fegyvereket adhattak volna a kezébe, amik messze felülmúlhatták volna a kínok átkát. De a cél megválasztotta az eszközt, a cél pedig ezt az eszközt választotta.
Amikor így dühöng velem szemben nehéz elképzelni, hogy a céltudat vezérli. Nehéz elképzelni, hogy egy igazi nemes cselekedetei mozgatják visszataszító viselkedését. Nos, ez már egy olyan vonás, amivel egyetlen Griffendéles sem versenyezhet.
És aztán még ott van Malfoynak ez a megmagyarázhatatlan kísérletező természetes, amivel elitta előlem a bájitalt, amit végülis megfőzött, mert meg akarta csinálni. Elkapta azt a lázat, ami engem égetett túl minden fájdalomcsillapító homályán, azt hogy alkosson. Ő azonban vakon is alkotni akart. Nem tudom mi volt a célja ezzel, de úgy érzem, nem feltétlenül vált előnyére. De nem is számít. Legfeljebb új aspektust ad Draco változékony természetének. Forma, szín, hangulat. Tapasztalatok róla, vizsgálatok.
Különös, de soha nem volt még olyan különös, mint amilyennek most érzem. A karjai előtte, a sebe az én sebem. Most nem csak testvérek. Tényleg az én sebem, a kínom az ő kínja, osztozik, de egyikünk se szabadul tőle. A mágia, ami a főzetben mozgott különös, groteszk formán torzult, hallgatva próbálom megerőltetni a tudatom, hogy valami magyarázatot találjak rá. Meglesz. Érzem. Most annyira tiszta minden gondolat, az elmém mintha egy pillanatra hozzáedződött volna a kínhoz ami...
A megoldás oly világos.
Dracot nézem. Megszokhatta már a Jegy fájdalmát, és a test fáradtságát. Nekem oly idegen, oly újszerű. Gyöngeség vesz rajtam erőt, ahányszor csak próbára teszem az erőm, ha nem lennének a Mungó orvosai oly gyakorlottak és szakértőek, na meg persze ha apám nem gondoskodik arról, hogy a fájdalom csillapuljon varázsfőzetek által, ha a seb tisztítását nem figyelné, akkor aligha lehetnék itt. Talán már nem is élnék, de a halál puszta gondolata is olyan nevetséges így, élve.
Neki azonban nem tegnap óta pribékje ez a fájdalom. Nem is az ellensége, megszokott nyűge, jó barátja, ismerőse. Küzd ellene a teste, az elméje, és most küzd ellene az enyém, ahogy látja tőle. Mert látja a tudatalatti erő a másikét, ahogy én érzem a tántorgását, gyengeségét, forró vérében a dühöt áramlani, az én dühöm is lehetne, ahogy látom üveges kékségű szemeim üres, fagyott kő fényében a felismerést, ahogy mohó pillantást vetek rá, éheset és szomjasat.
Lezárom a szemeim.*
-Nem tartozom magyarázattal-*összeszorítom a fogaim, nehéz beszélni, a bordák, a tüdők mind majd megpattannak a belső feszültségtől. Kifordítom a balom, felhúzom a talárom ujját. Látszólag semmi sem változott rajtam. Valójában bennem se.* -Nem kértelek... sőt. KÉRTELEK, hogy ne csináld!
*Az ő dühe acsarog az én számból, az ő haragja jajdul fájdalmasan felsebzett torkomon, fintorogva szorítom vissza az indulataim. A fájdalommal nem lennék képes megtenni, de a haragom gyakorlottan változtatom át a lelkem számára hasznosabb energiává.*
-Nem tudom mi ez a bájital. A vérem teljesen megváltoztatta az eredeti célját és szerkezetét-*zihálva lopódzik fel a láz a szívemből az agyamig.*
-Elmondok neked egy elméletet a dologról. De ha hozzám mersz érni bármilyen átokkal-*felnézek rá, térdelve, én fenyegetem őt*-módot találok rá, hogy a vérem, ami a testedbe szívódott elpusztítson a lehető legnyomorultabb módon.
*Nem tartozom semmivel neki. Csak bajt, kínt szabadított rám, fájdalmat, keservet, félelmet, alázatot. Képmutatást, szégyent. Szégyelltem magam előtte, éppen előtte, hamis hűséget esküdve remegő hangon vérfekete éjszakán. Szégyelltem magam, hiszen többre tartottam magam, többre őt, és mégis kevesebbre ahhoz, hogy egy ilyen nyirkos, hideg, gusztustalanul szoros kontaktusban együtt legyünk, amikor megront a sötét mágia, amit oly szívesen kerülgettem, nyitott szellemmel, okos logikával mégis... gyalázat. Szégyelltem őt. Magamat. Az engedelmességet, üres, tiltakozást nem ismerő hallgatásom, makacs félelmem, ami azt tanácsolta, hallgassak, és hallgattam. Hallgattam és üvöltöttem, hallgattam és ordítottam, hallgattam és ziháltam, a hallgatásban füleltem, hallom-e még dobbanni a szívem, vakon.
Nem tartozom neki. Mégis szólnom kell róla.*
-Két helyen rontottam el a bájitalt. Egyszer a véremmel, egyszer a késeddel-*szünetet tartom, megfeszítem az állkapcsom.* -A recept szerint átkozott vágóalkalmatosságra van szükség. Az átok azonban alapvetően semleges kifejezés-*a párnára nézek, benne a tőrrel.* -A te tőrödön azonban neked szánt átok van. Mást nem támad... csak téged, és akihez hozzáértél. Visszafogtam, de szükségem volt rá, nem törtem meg... Amennyiben semleges átok lett volna, úgy a bájital is semleges. Funckióját elláthatta volna, ha nem kerül bele a vérem-*lehunyom a szemem, nehéz tisztázni a gondolatot, olyan homályos lett megint, előbbi kristályélessége gyorsan illan.* -Az átok rád irányultsága rád irányította a bájital hatását. A vérem pedig megváltoztatta a hatását. Nem engem távolított el a testem sebeitől... nem azokat zárta el tőlem, hanem... átirányította rád a hatásokat. Úgy érzem. Talán-*tágra meredt szemmel bűvölöm, mit tesz. Én megátkoznám magam.*
-Megittad. Ha én ittam volna meg, valószínűleg megölt volna-*örülnél neki Malfoy? Nem lennél ilyen kellemetlen helyzetben. Bár bizonyára erre is van ellenvarázs, én azonban nem tudom. Mivel ez egy új bájital. Valami újat alkottunk.
De most a felfedezés öröme sem vigasztal. Fázom. Nagyon fázom. Elillant a meleg a szavakkal együtt, didereg az öntudatom, az életem, csapzottan, izzadtan, üresen. Nem látom célját, nem látom értelmét.*

[- Van egyáltalán bármi konkrét sejtésed róla, hogy mire való ez a főzet?]

ELVESZTEM.
MÁR ANNYIRA RÉGEN, HOGY TALÁN NEM IS TUDNÁM MEGMONDANI, MIKOR.

Dühönghetnék, és akarok is, de egyszerűen túlságosan kifáraszt. Egy hosszú pillanatig rámeredek, de megtántorít saját magam látványa a türkizkék szemek helyett. Szédülök, és nem értem, mitől. Rémülök, és egyik feltételezésből a másikba esem. Mi van, ha ezért vagyok olyan szomjas, mert kiszívja belőlem a vizet? A vízhiány szédülést okoz, hallucinációkat, ájulást, halált. Mi van, ha idegméreg? Ha pillanatokon belül holtan fogok feküdni itt Lamartin kis krétarajza közepén? A hozzávalók alapján nem erre a hatásra számítottam. Délcegnek kellene éreznem magam, el kellene, hogy múljon a fájdalom attól a lórúgásnyi tündérzsályától, és a méreglándzsa ellenére is extázisba kellene esnem attól a tömény párlattól, melynek elkészítése alighanem a leghosszabb művelet lehetett az egész bájitalkészítés során. Mindezek ellenére a fájdalom szinte olyan elviselhetetlen, mintha a még nem lennék egy héttel túl a billogozásomon.
Seraphin öt napja kapta meg a Sötét Jegyet.
Eddig is nyilvánvaló volt, hogy ez az ő sebe, de most már kezd bizonyítékot nyerni. Hogy lehet ez? Miért?
Olyan nehéz állni a lábamon. Az asztalra támaszkodom, újrabillogozott karomat eltartom magamtól, fejem ráhajtom a jobb öklömre és az asztallapra meredek. Hallgatom őt és közben izzom a gyűlölettől, izzom a dühtől és fűt a láz. Az ő láza.
Vér. Az ő vére. Ezek szerint tényleg belecseppent a véréből. Ez tehetett tönkre mindent.
Ha egy bájitalról kiderül, hogy káros hatásai lehetnek, de már ittál belőle, legjobb, ha meghánytatod magad. Undorító és fájdalmas művelet, de esküszöm, ennél a fájdalomnál nincs rosszabb, se megalázóbb. Felemelem a fejem, de azonnal visszahúzza azt a felismerés. Miként az üstből elpárolgott a maradék, úgy a gyomromban sincs már ott a főzet, ugyanúgy cseppjeire porlasztotta magát, hogy minél gyorsabba jusson el a testem minden egyes utolsó kis hajszálerébe. Villámgyors méreg.
Elcsüggedve nyöszörgök egyet halkan, csak hogy kifejezzem, hogy mennyire nem tetszik a helyzet. Tekintheti kiábrándult válasznak is a fenyegetésére, nem érdekel. Az, hogy megfenyeget, ugyanúgy nem akadályoz meg semmiben, mint mikor én fenyegettem meg őt és nem hatotta meg. Azon felül kihull belőlem egy kárörvendő kis félmosoly-rándulás. Ahogy én nem tudom elcsípni azt a vércseppet már a testemben, hogy megszabaduljak tőle, ő sem fogja tudni felhasználni semmire. Mindketten a Hét Vér komponensei lettünk, játékszerei egy vén bájitalmesternek. (Remélem, a bájital neve nem utal semmiféle számbeli követelményre.) Nem ismerjük a szabályokat, csak a büntetéseket látjuk.
Merlinre, hogy lehettem ennyire ostoba!
Pár pillanatnyi csönd ül közénk, talán a bólintásomra vár, talán az ígéretemre, de képtelen vagyok mozdulni, annyira fáj, annyira kényelmes így görnyednem. Legszívesebben öklendeznék az undortól, de semmiféle fizikai ingerem nincs erre, azon a tompa, égő émelygésen kívül, ami Seraphin testéből áramlik belém.
Akár a gondolatait is hallhatnám.
Vajon ő hallja az enyémeket?
Felemelem a fejem, és csapzott szőke hajam a szemembe lóg, így nézek le rá, mint valami undorító, könyörgő kis bérencre, egy elcsszett famulusra.
Mi van, ha ezzel a bájitallal éppen belőlem lett famulus?!
Nem tudom tesztelni. Folyamatosan beszél, az én fejem pedig zsongani kezd a visszhangtól, és nagyon kell koncentrálnom, hogy egyáltalán értsem, hogy el tudjam választani a külső hangot és a belső hangot, be kell harapnom a szám, hogy ne mozogjanak az ajkaim. Hogy ne lássa a kínlódásomat, fejem a két vállam közé rejtem, úgy hallgatom, főleg belülről. A gondolatait hallgatom vagy a szavait? A mondatai túlságosan kerekek az előbbiekhez képest. Egy darabig, amíg el nem bizonytalanodnak.
"Úgy érzem"? "Talán"?! Felemelem a fejem. Éberen, izzó szemmel meredek rá. A kicsinyes düh, mellyel tulajdonképp csak önmagam illethetném, amiért megittam a főzetet, rá irányul, ő a célpontja. Ki más is lehetne? Az  hibájából vagyok itt. Idevonzott a bájital. Alanyt keresett magának ő is, célpontot!
Ez a bájital egy kész csapda.
- Van egyáltalán bármi konkrét sejtésed róla, hogy mire való ez a főzet? - tudakolom agresszíven és vádlón, hisz tudnia kellett volna, hogy ez nem az, aminek látszik, hogy veszélyesebb, mint amennyivel elbír! Igen, kizárólag őt vádolom. Még szép.
Mondhat bármit. A gyanú már felhorgadt bennem és ezúttal tudom, hogy a bosszúvágy a sajátom, nem a késemen ülő rontás táplálja. A szemébe nézek, kínlódó szemeibe, és tudni akarom, hogy hallja-e, amit gondolok. Hogy a szemével látok, az bizonyos. Hogy a teste fájdalmát érzem, az tény. De az elméét is? Hagynom kellene, hogy kipróbálja?
De nem. Ezt nem engedhetem meg neki. Egyetlen percre sem láthat belém, és eleve nem lett volna szabad hagynom, hogy az okklumenciám védelmező gleccserei egy kicsit is visszahúzódjanak. Különösen nem az ő közelében. Hiába állította a Nagyúr az én oldalamra őt, most már veszedelmesebb ellenség lehet belőle, mint eddig volt. Ismerem a Lamartinok bosszújáról szóló történeteket. Nem szeretnék a legújabban szerepelni.
Ha a fejemben tévelyegne, rémületesen hűvös lesz neki pillanatokon belül odabent. A fagy, ahogy az óceán mélyére terjed, úgy támadja meg az elmémben és a testemben garázdálkodó idegen testet, idegen szellemet. A gleccser, a fagy terjed és eléri, odatapasztja, ahol volt, végül bekebelezi és megöli. A természetben így történik. Az elmém és a testem viszont egy másfajta hely. Egy olyan hely, ahol másnak semmi keresnivalója!
Korábban a karom fájdalmától is így szabadultam meg. Ahogy az elmémet jégbe fagyasztom, úgy fagyasztottam meg a fájdalomreceptorokat is, úgy az idegpályákat, ahogy az agyamat. Mivel a pszimágia állandó alkalmazásának sok káros mellékhatását tapasztaltam, megrémültem, és úgy döntöttem, nem használom, nem égetem tovább ilyen magas lángon, csak ha feltétlenül szükséges, de most feltétlenül szükséges. Addig erőltetem, míg azt nem érzem, hogy tompul a fájdalom, míg el nem tűnnek a kétoldali víziók, míg nem látok mást magam előtt, csak őt, térdelve a sötétben, előttem, és nem látom már magam, ahogy fölé tornyosulok, mozdulatlanul állok és akkorák a pupilláim, mint két feneketlen kútja a megfélemlítésnek, épp csak egy vékony szürke szegéllyel körbevéve.
Nem tudom, sikerül-e. Fáraszt. Annyira fáraszt, hogy olyan érzésem van, mintha egy vulkánnal párbajoznék. A tűzisten forrósága elolvasztja a gleccsereket. Bárhogyan is küzdök ellene. Bármennyire is akarom. Hiába?
Ezt nem mondhatja komolyan.
Meg akarok szabadulni tőle.
Ujjaim zsibbadtan csúsznak előre a pálcám markolatán.
Éppen elég az életemben egy zsarnok. Nem akarok még egy rabigát, főleg nem az övét.
Az egyetlen megoldás, ha megölöm.
Nem, persze, hogy nem tenném meg! Hiába nyavalygott itt nekem az előbb, hogy megölte volna a bájital, ha hallgatok a kis suttogó démonra a fejemben és vele itatom meg. Nem örültem volna neki, nem kell még egy halál, ami a lelkemen szárad. Nem kell! Képtelen vagyok ölni és ezt mindenki tudhatja, aki tudhat arról, hogy Dumbledore-t nekem kellett volna megölnöm, de végül Piton végzett vele.
De ettől függetlenül meg kell szabadulnom tőle. Ismételgetem, mint ahogy más a harci dobot veri, hogy megfélemlítsem őt és erőt adjak magamnak.
Határozott lépéssel kerülök hozzá közelebb és hirtelen emelem fel a karom, hogy egy irdatlan nagy pofont keverjek le neki, amitől elveszti az eszméletét, és addig is kitalálom, hogy szabaduljak meg a vérétől.
De...
Végül...
Belátom.
Nem neki, hanem nekem fájna az is, ahogy a pecsétgyűrűm végigszántja az arcát, és az is, ahogy a feje a kőhöz csapódik.
Hát leeresztem a kezem, és megbirkózom az indulatommal. Megbirkózom a kétségbeeséssel.
Meg kell birkóznom vele is.
Vele, aki soha nem állt az utamba, akiről soha nem derült ki, hogy mire is képes valójában. Aki engedelmesen tűr mindent, amit elkövetek ellene, amit az apja elkövet ellene, amit a világ elkövet ellene. Akitől mások félnek és tartózkodnak tőle, mert van benne valami idegen démon, amit nem mernek ingerelni.
Én nem félek tőle, pedig félhetnék. Most látszik csak, mennyire félhetnék.
Nem tudom, mikor estem térdre én is őelőtte. Csüggedten bámulom a tükörképem, karját az ölében és karomat az ölemben. Mint egy kártyalap két félkarú hercege egymással szemben.
Csönd.
Az önsajnálat csöndje.
Ki kell tapasztalnom, hol vannak a határai.
Arra gondolok, hogy a főzetet a holdkő is befolyásolta.
Kíváncsi vagyok, kimondja-e.

Halj meg áruló herceg
A sorsod csellel írtad meg
 

*Ha valaha is volt esélyem a szabadságra, akkor most elveszítettem. Ha valaha is reménykedtem benne, akkor most ideje feladnom a reményeket. Ha valaha is hittem benne... hangtalan nevetés a számon, néma, mint egy macskáé. Sohse hittem igazán. Remény. Igen. Az megvolt. Hit. Soha.
Mindenhol érzem a lényének lüktetését. Feldúlt, fájdalmas, őrült kíntól újra szenvedő porcikái reszketnek a bőre alatt, ahogy a szemem előtt remeg a világ, vele vonaglik az asztal, amire támasztja magát, vele az üst, üresen és árván, mintha sosem üvöltött volna a bájital borzasztó bestiája, vele a hozzávalók tégelyei, és vele a pálcám.
Éppen látom a markolatának végét, otthagyott fegyver. Talán el se bírnám.
A szavaim erőteljesen szakadnak fel, hiába minden elerőtlenedés, ha egyszer az ő izzó gyűlöletéből táplálkozik az erőm. A láz mintegy meghunyászkodik, bár nem hagy magamra, megrontja a levegőt, amit beszívok, összezavarja a gondolataim, égőn fáj minden izmomban. Túl egyszerű is volna.
Nem tetszik a tekintete, amivel engem bírál és becsmérel, de tehetetlen vagyok ellene. Bátran közelíthet, ha még talál erőt magában, kínozhat, támadhat, ahogy kedve tartja, mégis, először a szavakat választja. Ez tenné az intelligens embert? Előbb keresi az információt, mielőtt elpusztítaná annak lehetséges forrását.
A tudatom zavaros. A saját gondolataimat se értem, de idegen, dühödt kérdések is megfeszegetik magukat a nyelvemen, kimondást követelnek, holott olyan gondolatok építik őket, amiket én nem ismerhetek. Te is érzed Draco? Mire gondolsz? A te gondolataid ezek az idegen csírák, amik lázas tudatomban keverednek, szövődnek össze rakoncátlanul a sajátjaimmal?
Hibáztat.
A kérdése sugallja ezt, meggyőzőm magam addig, amíg válaszolni tudok rá.*
-Van róla. De nem fogom elárulni neked.
*Máskor oly hideg acélkék szemének tűzforró feketeségébe bámulok, mereven és konokul felszegett állal. A gerincem kihúzom, égő lassan csordul végig a kín, beleissza magát a csontjaimba, mindent elemészt, elborít. Tudom, érzem, hogy a fizikai paramétereim már kevesek ennek az elviselésére, nem bírná el a testem az eszméletem súlyát és ájultan feküdnék a padlón.
Nem is tudod Malfoy mennyire hálás vagyok neked azért, hogy ez nem így van. Azt már gondolom tudod, hogy miattad van így. Érzed a gyengeséget. TUDOM, hogy érzed. Erős voltál és lendületes, amikor betoppantál, arany isten, főzet, fény, ragyogás, amikor felfedeztelek, de most már. Árnyék a szemed alatt, félelem a tekintetedben, feszíti a kín a szád, keskeny, dühödt vonal, a bőröd fényes. Tántorogsz, a tartásod bizonytalan. Engem táplál a határozottság, ami benned volt, de elég, elemésztődik minden energia mielőtt felkelhetnék vele, elpusztul a lázban, éppen arra elég, hogy az eszméletem őrizgessem még.
Tudom, hogy tudni fogod, hogy én tudom ezt. Valami távoli mosoly kering a gondolataim között, a szám vonalát húzza fel. Bágyadt mosoly ez, rövid, idegenül ismerős mosoly. A gondolat minden árnyoldal között oly nagyszerű, hatalmas és páratlan lehetőséget rejt. A jelenlegi állapot, ez a különös hatás, ami minket ilyen mágikus bilincsbe vont egyedülállónak látszik, soha ehhez foghatót még nem tapasztaltam. Az idegen tudat, az idegen élet, az idegen test érzete játszik az érzékelőrendszereim befogadóképességével, a bolondját járatja velem a szemem, a bőröm, az idegeim, a légzésem, ami a saját, szapora, kapkodó légvételeim mellett ki-kibillen, az izgalomtól összevissza dobbanó szívem. Kicsit keserű mosoly is, mert ennek a rendkívül helyzetnek a tanulmányozása teljes ember kívánna.
Hálás, újra csak hálás vagyok, amikor érzem, hogy dolgozik benne a rutin, amire az előbb gondoltam. Úgy csügg az én tudatom az övén, mint egy szopó pegazuscsikó, magába szívja az életet, a tudást, arról, hogyan kell azt a bírhatatlan fájdalmat lerázni a tudatról. Mert ezt teszi. Lerázza, elzárja, mielőtt végigharapózna az egész lényén, megfertőzné az elméjét. Ez tette képessé arra, hogy oly sokáig rejtve tartsa Halálfaló mivoltát az iskolában, ez teszi képessé most arra, hogy az én fájdalmam, a friss, új billog kínját is legyűrje.
Jó érzés.
Jó érzés az is, amikor felforrt leveshez hasonló tudatomban kitisztulnak a saját gondolataim, ahogy lépésről lépésre visszaszorítja azt, amit a bájital egymáshoz bűvölt, olyan, mintha jeges lepedő borulna a lüktető agyamra. Lehunyt szemmel élvezem a visszanyert uralmat magamon, a nyugalmat, ami pillanatnyi csak, hiszen...
ÖLNI!
A szemeim felpattannak, merev tekintettel bámulom megfeszülő vállait, a mozdulatot, amivel kiegyenesedik, otthagyja az asztalt. Pislogás nélküli tekintettel állom a szemét, keresem a gyilkolásvágyat lappangani a pupillájában, előredőlök, hogy a térdem felhúzzam, legalább valami fedezékben lehetnék, de a pálca elérhetetlen messze, de se a testem nem bír mozdulni, se az indulatot nem találom meg benne, ami a gyilkoláshoz kell Mordon professzor szerint. Hiába derült ki róla később, hogy Halálfaló, a szavai hitelesek, hiszen ki tudhatná jobban, mi is kell az öldökléshez, elszántság és akarat, na meg kellő varázserő nélkül pálcalengetés az egész.
Felhagyok a szánalmas vergődéssel, csak a karom reszket, és a fejem imbolyog, innen nem vezet út a felkelés felé, és hagyom, hogy a káröröm, ha halványan is, de kirajzolódjon a számon. Nem fog megölni. Nem teszi meg. Tudja, hogy tudom.
Mámorító érzés, ahogy a bizonyosság, mint buborék egy főzet tetején a felszínre emelkedik, szétpattan és belőle cseppek csapódnak át arra a hideg érzésre, ami mögött ő van. Tudatos jegesség, üresség, sima felszín, amiről lecsúszik a fájdalom, de amibe lyukat fúrnak a gondolatcseppek. Lenyűgöző. Elképesztő. Hatalom.
Hogy neki, vagy nekem azt még nem tudom bizonyosan eldönteni. Mivel ő az alany, én pedig a bájital kedvezményezettje, alighanem nekem. Visszaélni vele. VISSZAÉLÉS! Hallod Malfoy? Érzed a kibontakozó sötét örömet, egy tudós örömét, aki még éretlen ugyan ahhoz, hogy teljes teljében csodálhassa azt, amit létrehozott, de elég okos ahhoz, hogy felfedezze a félresikerült műben rejtőző elképesztő lehetőségeket. A légzésem zihál, ahogy határozottan közelít, úgy bámulom csillanó szemekkel, mint magát a Bölcsek Kövével tehette egykor Flamel.
A lendülete és az érzés ütést sugall, a harag és az indulat, a belső küzdelem , de az én győzelmemet az, amikor leengedi a kezét a pálcával, gyűrűvel. Kioldódik az erő, újabb elpocsékolt lehetőség.*
-Érzel?
*Összekeverednek a dolgok, a szemem hunyorítom. Nem értek szavakat, ez nem olyan, mint egy beszélgetés elme és elme között. Ingerek érnek, egyfajta észlelés. Az anyagok reagálnak egymással, képek bukkannak elő a ködből és nem szavak, pedig a szavak annyival tisztábbak lehetnének. Rám gondol, de a gondolatai zaklatottak. Fogalmam sincs, mit akar a helyzettel kezdeni.
Összerogyására hátrakapom a fejem, hirtelen ér, meglep, kíváncsivá tesz. Rajta tartom a szemem, ahogy magába roskad és visszabámul rám, hideg tudata az enyémet tapogatja, feszeget, a jelenléte erős, ahogy itt van előttem, nem tudok mással foglalkozni.
Nem tudok magammal foglalkozni, távolivá kerül a testem kínja, csak az elmém létezik, a kíváncsiság, a nyűgözöttség, az akarat, hogy még többet tudjak meg erről az új bájitalról. A kinyúló érintése, amivel szinte megbök, összerándulok az új, tudatos ingertől.
Hát ő is érzi.*
-Ügyes vagy Malfoy-*suttogom rekedten, száraz szájjal, gondfelhős homlokán, arcán keresem a jelét annak, hogy tényleg így van-e vagy véletlen hatás ez is.
Az opálos látomásra megrázom a fejem.*
-Nem hiszem. A holdhasználat a Nap vére ellentétpárja... meglepte a bájitalt-*mintha tényleg élt volna, nem tudok elszakadni ettől a gondolattól*-...de tönkre nem tette, nem alakította át annyira, hogy a hozzávalók megváltozzanak és ne reagáljanak már...-*legalábbis szerintem nem, de a bizonytalanságnak nincs helye itt, amikor csakis arra támaszkodhatok, amit tapasztaltunk.
Ziháló csendesség.*
-És most mihez kezdesz?-*összeszűkül a szemem. Számára ez olyan nyűg, amitől meg akar szabadulni, de az utat nem ismerjük, amin elindulhatnánk visszafele. Nem is keresem. Elszántan ragaszkodok a tekintetéhez, érzi vajon azt a kemény bizonyosságot, ahogy megfogalmazódik bennem az elhatározás, nem fogom hagyni, hogy megtörje.*
-Nem árulom el neked mi volt a cél. Te ittad meg, a következményeket tekintve nem az, amit vártam-*légvételnyi szünetet hagyok a közbevágásra. Aztán még egy légvételnyit. Rá kell jönnöm, hogy fogalmam sincs mit mondhatnék. Hogyan tovább. A tudatom homályos, már a kíváncsiság is elégett egy időre, hamvai elborítják a logikámat, porosan szivárognak lefelé az ereimen. Mennyit bírok még?*
-El kell mennünk innen-*banális, de logikus gondolat.*

CSAK FÉRJ A BŐRÖDBE MÉG
MERT A BŐRÖD EGY ÉKSZER, HADD VISELJEM ÉN
ETTŐL MÉG NEM LESZ MÁS SEMMI
HISZEN ÉKSZERNEK LENNI ÁLDOZATTAL NEM JÁR

Izzó pára próbál keveredni fáradt olajjal, olyan vagyok én, olyan ő, nem egy hőmérsékleten izzunk, nem egy anyagból vagyunk, most mégis összepréseltek bennünket, mintha egy fecskendőben funkcionálnánk majd, olyan erőszakosan, olyan kis helyen, hogy hiába próbálnám eltaszítani magamtól, mint egy kényelmetlen ölelést. Bennem van. Megmérgez, ahogy megmérgezett az érintésével, én pedig megmérgeztem a fekete tintával, mely ugyan nem az én pálcámból kúszott a bőre alá, de én tettem szabaddá az utat.
Ha volt is bennem egy parányi bűntudat, egy apró szikrája a megbánásnak és a szégyennek, most bizonyára egy csapásra elillant minden.
Ahogy közli, hogy tudja, mi volt ez.
De nem beszél.
Vicsor húzódik zsibbadt számra. Meg akarom ütni, meg akarom fojtani - az indulatom azonban túl sok erőt vesz ki belőlem. Le kell higgadnom, különben itt ájulok el. A szédelgést már amúgy se bírom sokáig. Nemsokára átalakul gyötrő migrénné. Tehát valóban nincs fegyverem ellene, semmi olyasmi, ami ne hatna rám, semmi olyan, ami nem fosztana meg minden erőmtől. Vagy csak még nem jöttem rá, mi lehetne az. Olyan, mintha minden erőmet elvenné. Táplálok egy ismeretlen, távoli és nemkívánt tüzet, mely fellobbanva majd épp engem emészt el. Táplálom őt.
Két szívet dobogtatok egy helyett. Kettő helyett keringetem a vért és tartom ébren a tudatot. Helyetted lélegzem, te utolsó. Ne mosolyogj. Nem bírlak elviselni.
Hiába próbállak megütni. Tudod, hogy nem fog menni. Hiába zárom el előled az elmém, a pajzs fenntartása nem megy olyan könnyen, mint normálállapotban. Máskor koncentrálnom sem kell. Most téged eltartani az agyamtól egyszerűen meghaladja az erőm.
Pofonként csattan az első kérdése, felnyitja a szemem. Megrémülök. Ismét a jégfalak mögé menekülök tapogató, undorító gondolatai elől, és sikerül. Egy darabig. Tulajdonképp nem vagyok abban biztos, hogy ha fel is tudom állítani az elmém védő jégfalakat, nem kettőnkre húznám rá a páncélt, nem kizárva, hanem bezárva őt magam mellé. Lehet, hogy ez történik, mindenesetre érezni kezdem.
A szavai önbeteljesítő jóslatként kapnak el és rántanak bele egy örvénybe és én nem tudok úszni.
Kezdek félni.
Attól, hogy nem tudok majd ettől megszabadulni. Addig fogok itt vergődni, míg dementorként el nem szívja az összes energiám? És aztán?
Nincs erőm megakadályozni, hogy belém férkőzzön. A teszten, amit vele végeztettem el, végül én buktam meg. Apró kaput nyitottam neki, de ő letarolta az egész kerítést és mögötte engem. Mintha elkapta volna az elmém, pont ugyanúgy, ahogy a torkom ragadta meg, erőszakosan és illetlenül.
Vagy lehet, hogy ő sem érti?
Ő is olyan bizonytalan és rémült, mint én?
Talán azt gondolja, épp én vagyok az, aki áttörte a falakat?
A torkomat szárítja, kaparja a felismerés. Idebent van.
Lélegezz.
Koncentrálj. Valamit mond. Válaszol a ki nem mondott kérdésre. Figyelj. Fontos lehet. El fogja árulni magát, előbb utóbb.
Már a véredre. Ezt akartad mondani. Kinyílik a szám, mely lassan fehérré szárad a zihálástól és a szomjtól, de rájövök, nem kell semmit mondanom. Ez a rohadék úgyis tudja.
Nyelek. Hallgat. Én is hallgatok. Óvatos vagyok. Próbálom visszatartani a gondolatot, mint a dührohamot. Számok. Számolok. Nem megy, átlátszó.
Tudom, hogy nem fog segíteni nekem. Vártam, hogy majd igen, de nem. Összeszorítom az állkapcsom, a fogaim csikorogni kezdenek. Nem segít. Önhitt kuruzsló.
Ő ezt élvezi.
Miközben szemtől szembe bámulunk, türkizkék az ezüstbe, és egyikünk se mozdul, csak a gondolataink viharát próbáljuk fékezni, rájövök, hogy egyedül kell végigcsinálnom. A nyakamban csüng, az energiám lopja, ki tudja, talán a varázserőm is elszívja, és nem hajlandó együttműködni velem. Nem hajlandó se a tudását megosztani, se segíteni abban, hogy ez az áldatlan, ez az átkozott állapot megszűnjön.
Ez a kérdés olyan bizalmaskodó. Mintha mostantól meg kellene vitatnunk a terveinket csak azért, mert egyazon testen osztozunk két alakban, mert ugyanazt az energiát használjuk, vagy mert visszhangzunk egymás elméjében. Nem. Nagyon kényelmes és otthonos dolog lenne, ha nem lennék halál paranoiás az ilyesmitől (hiszen azt tanították nekem mindig is, hogy aki belém lát, annak fegyvereket adok a kezébe), és ha nem lennék biztos abban, hogy nem bízhatok meg benne. Semmi más nem világos a mai éjszakával kapcsolatban, csakis ez.
El kell rejtenem a gondolataimat előle valahogy. Minden, amit lát, az felhasználható ellenem. Mivel jelenleg semmi másra nem tudok gondolni, csak az emlékkék szemekre, amint rám merednek egy sötét palotában, meg arra, hogy mennyire gyűlölöm, ez egyelőre nem túl informatív számára, de előbb utóbb ki kell találnom, hogy mihez kezdjek vele.
Igen, ő is feltette ezt a kérdést. Szándékosan nem estem pánikba.
Olyan, mint egy élősködő, aki máris rátekeredett az aortámra, az elmémre és a mágiámra egyaránt. A szemem villog, a fogaim csikorognak, a csuklómat pedig olyan erősen szorítom az ölemben, hogy már szinte a porcok körvonalai látszanak fehér bőröm alatt, a kezem pedig egyre hidegebb a lassuló vérkeringéstől.
De a pálcám még ott van a kezemben. Van még valami, amit nem próbáltam. Látod már előre, mi fog történni, ugye? És nem tudsz tenni ellene semmit. Nincs már más, amit elszívhatsz belőlem. Én is elfogyok, és akkor aztán mitévő leszel?
Felemelem lassan a pálcám. Nincs miért sietnem, nincs miért igyekeznem. Nem tud megállítani, nem képes rá, én se lennék képes megállítani magam.
Rágondolok a varázsigére, halkan hullámzik el az álommágia szava az elmémben, miközben a pálcát lágyan érintem hozzá Seraphin mellkasához. 
Bocsáss meg! El kell, hogy aludj. Veled együtt képtelen vagyok bármit is tenni itt... Csak a zavaró jelenléted van, semmi más, és a vámpírként szipolyozó gyengeséged.
Miért is nem szabadultam már meg tőled előbb. Hirtelen mintha hosszú álomból ébrednék, a fejem húz, szédülök.
Ha előre dől, megfogom a testét, és megfordítva lefektetem a földre, hogy majd hordágyat bűvölhessek alá.
A körülöttünk lévő tárgyakba kapaszkodva állok fel a földről, és bár az agyam széthúz, a labor pedig vad táncot jár körülöttem, kitisztítom az üstöt. Eltüntetem a maradék hozzávalót: a fekete csipetszemeket, amit jónak látott nem beletenni, a pár csepp ezt meg azt. Összecsukom a könyvet, de Seraphin jegyzetének csücskét kihúzom, hogy megjelöljem az oldalt. És... mi van még? Letakarítom az asztalt. Helyre küldöm az égőt, az állványt, a kóstolótányért. Eltüntetem a firkálmányt a padlóról. Mindez körülbelül 2 percembe kellett volna, hogy teljen, most legalább negyed órát vett igénybe.
A fénygömbök lassan visszaszoknak hozzánk, de már nem kellenek. Kétszer kell megpróbálnom felemelni a hordágyat a varázserőmmel, harmadszorra is megbillen. Remélem, nem ébredt fel.
El kell mennünk innen.
Banális, de logikus gondolat.

~
A helyszín szabad!
~

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: passz ;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Egyszerűen nem tudtam, hogy mit tegyek. Annyira vágytam arra, hogy Sera az enyém legyen.
- Bármit megteszek, hogy megváltozzanak az érzéseid. Mond meg, mit tegyek és megteszem. - Mondtam csillogó tekintettel. - Rendben, úgy lesz, ahogy akarod. Ismerkedjünk a te módszered szerint. - Egyezem bele izgatottan. Amikor pedig kiderül, hogy azért akarja mielőbb itt hagyni a szobát, mert Blackwoodtól félt engem úgy érzem szárnyalok ettől az érzéstől. ~Félt engem! Hát mégis szeret a lelke mélyén?! De édeees!~ Gondolom elpirulva. Amikor megtudtam, hogy a Hollóhát házában alszik csalódottságom kiült az arcomra. ~Mennyivel jobb lett volna, ha hozzánk kerül.~ Tűnődtem magamban.

Amikor látom, hogy menekül a teremben előlem figyelmeztetem magam arra, hogy visszavegyek. Az ajtónál maradok, nem követem. Próbálok eleget tenni a kérésének és megvárni, amíg magától enged majd közelebb. Távolról figyelem, ahogy a receptekkel teli könyvet fellapozza. ~Olyan... szexi ebben az egyenruhában, kezében a könyvvel...~ Egyszerűen nem bírom tovább és megindulok felé, a csókjáért. Azonban ő észreveszi ezt és ügyesen tér ki előlem. Immáron egy pad választ el tőle. Csalódottságom kiül arcomra. ~Most akarom, azonnal...~ Suttogja egy követelőző hangocska, aki birtokolni akarja az előtte lévőt és elvenni azt, ami a jussa. Lényem kevésbé jó fele egyre türelmetlenebbül akarja magának Seraphint. Érzem a feszítő érzést, ahogy lelkem két fele összecsap és végül a jó győzedelmeskedik. Hátrálok én is egy lépést és próbálom a korábbi ígéretemhez tartani magamat.

Talán döbbent hangja térített annyira magamhoz, hogy vissza tudtam fogni magamat. A bájital azonban dolgozott bennem és egyre kuszább gondolatok fogalmazódtak meg bennem, hogy miért is ilyen elutasító. Kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy van itt még valaki ebben a képletben. Végül azonban kijózanítólag hatott rám, hogy rám ripakodott. Elszégyelltem magam, hiszen igaza van. Egy szó nélkül kezdtem neki a babok megpucolásának. És igyekeztem rémesen alapos munkát végezni, hogy Sera büszke lehessen rám a végén. Nem pucoltam se túl gyorsan, se túl lassan a babokat, de azért szerintem egész gyorsan elkészültem úgy, hogy közben megfelelően hámozzam meg a babokat.
- És most? Mi következik? - Kérdeztem szerelemtől ittasan. Tudtam, hiszen a recepten ott volt minden, de jobban szerettem volna hallani Sera édes hangját.

Megjegyzés: Kíváncsi leszek, hogy kúrálsz ki egy elcseszett bájitalból. ;;

Szószám: 465||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete kendő a nyakában
 *Nem vagyok egészen józan eszemnél, ha egy olyan hugrabugosra bízom a bájital egyes részlépéseinek előkészítését, akit még a saját, minden bizonnyal elfogult házvezetője is teljesen reménytelennek ítélt. Bár Minticzcel az a baj, hogy képtelenség rajta kiigazodni. Talán tényleg aranyvérű, egy mocskos véráruló, de attól még túlságos is... Nem tudom. Nem foglalkozom vele, Smith per pillanat sokkal veszélyesebb és bosszantóbb annál, semhogy a tanáraink visszásságain gondolkozzam, holott akad ilyen bőségesen. Csaknem valamennyi tanárunk, új valamit rejteget, valamiben más, mint azt az ember elvárná a tanároktól, szellemiségben, mentalitásban. Egy felettem húzódó háborút vívnak ők is. A Roxfort csatatérré változott, de nekem most egyedül itt kell helytállnom. Mielőtt Armiella felrobbant mindkettőnket, bár egyelőre nem fenyeget ez a veszély.
Rajta a szemem, miközben hámoz.*
-Préseld ki őket, ott a mozsár-*nem láttad? De, biztos látta, csak éppen minden más leköti a figyelmét, hiszen lány. Valahogy nyugtalanít a pillantása, amivel engem méreget. Ugyan, tudom, hogy bájital hatása alatt áll, nem mellesleg mintát is veszek abból a bájitalból, a töklevet elkeverem egy olyan oldattal, amit még Lumpsluck mutatott valamelyik Lump Klubbon, hogy kimutatja a szerelmi bájitalt élénk rózsásra színeződve, okos ember minden ételébe cseppent, amit nem maga készít. Tényleg az. Jól van.
A magam részéről a kényesebb hozzávalóknak állok neki, kiszámolom a megfelelő csepparányt, a vízhez adom, felkeverem, a levegőbe bűvölt fény-órán mérem a hatóidőket, mikor kelljen kivenni a beáztatott levendulát. Az illata megnyugtat, visszapillantok a lányra.*
-Ügyesen csinálod-*dicsérem meg tiszta, üres, higgadt pszichológiaként. Tudom, hogy ezt kell mondanom. Tudom, mert láttam már másokat, hallgattam eleget a beszélgetéseiket, üres vagy éppen tartalmasabb fecsegésüket, az emberi lélek nem annyira kiismerhetetlen. Tudom, hogy mit mondja neki, de nem érzem, a szerelem ködétől ha feltisztulna talán megint előhozná, hogy milyen közönyös vagyok. Szinte hiányzik acsargó vádaskodása, haragja.
A főzet fortyogása térít magamhoz, kiveszem a kanállal belőle a levendula-csokrot. Blackwood elcseszte a főzetet, mert nem belé szerelmes, vajon egy jól végrehajtott főzés helyrehozza a hibát, vagy ezzel inkább egyenesen a Mungóba kéne menni? Ugyan, gondolom van komolyabb gondjuk is, mint gyerekek játszadozásának eredményét korrigálni, arra biztos elég lesz a főzetem, hogy megtörje a szerelmi tébolyát, legfeljebb megmondjuk Minticznek, hogy mi az ábra és ezért nem tudunk majd többet találkozni. Nyugalom Seraphin, semmi sincs veszve.
Ügyelek a mozdulataimra, hogy ne tegyek semmi félreérthetőt, bármennyire is természetellenesen merev leszek ettől, holott a bájitalok átélést kívánnak.*
-Igen, köszönöm, így-*elveszem előle a babokat.* -Keve...-*neeeem*-inkább majd én-*kétszer jobbra, hétszer balra, két szerelmes, hét ellenforgás, a legerősebb számmisztikus hatások, nem kéne, hogy félreszámolja, felveszem a kanalat a biztonság kedvéért mielőtt elkapná túlbuzgón.*
-Szükségem lesz még némi mézre abból a szekrényből és kis gőtepácra a mellette levő polcról-*gőtepác a szív sebeire. Összeborzongok a gondolattól, hogy azzal, hogy tőle kérem ezeket gyakorlatilag kénytelen vagyok kéz-közelbe hívni, de valamivel muszáj lefoglalnom. Az üst másik oldalára állok, ez minden, amit tehetek, lefoglal a keverések számának számlálása.*