Gardróbszoba

YOU LIVE
WHAT
YOU'VE LEARNED

Vajon sejti, hogy a hallgatásával feldühít? Rándul egyet az orrcimpám, ahogy mérgesen kifújom a levegőt. Jól van Kenneth. Így is lehet. A végén úgyis beszélni fogsz. A végén mindenki beszél. Vagy nem beszél, csak gondol. Megforgatom a pálcám a markomban, aztán lelógatom magam mellé, már nem tartom figyelmeztetően szem előtt. A testem mellől bármikor hamar fellendíthetem, bár nagyon kapkodnom nem kell, hiszen ő aligha fegyverképes. Bár erős boszorkány, érzem rajta, de most koránt sincs olyan állapotban.
A további válaszokat meghallgatom, de ezekkel sem vagyok elégedett. Megint nem kapom meg a kért információt. Én azonban adtam neki, nemcsak információt, hanem ruhát, biztonságot, meleget, helyet, mentelmet, sőt, a fejvadászokról szóló hírekkel némi ellobbanó remény-lángot is. És aztán egy pillanatnyi felháborodott vidámságot (ne hidd, hogy nem hallottam). Túl sokat adtam neki a semmiért cserébe, csalódott vagyok. Mérhetetlenül, mélységesen. Ennyit erről, nem éri meg jó üzletben reménykedni, legalább némi előleget kérhettem volna. Most aztán járhatok a nyakára behajtani az adósságát, noha tudom, az imént azt mondtam neki, semmi mást nem kérek cserébe, csak az lesz a dolga, hogy azt az egy bizonyos jóslatot teljesítse, mint elvárást, de azért csak nem lehetett ennyire naiv, hogy egy homályos jövőbeli képért majd kockáztatok érte, nos, elég sok mindent. Ugye nem? Csodálkoznék, bár talán annyira mégsem.
Odalépek elé, ahogy befejezi a mondandóját, a harmadik elutasítást is menetrend szerint megkapom. Lassan, bár elfojtott, de érezhető feszültséggel guggolok oda elé, ahogy ott szédeleg azon a nyomorult ládán. Kicsit lejjebb van a fejem, mint az övé, de ez cseppet sem zavar. Látom rajta, hogy mindjárt leesik a feje, ezért felnyúl hozzá szabad kezem, megtámasztom a nyakát és a tarkóját, kicsit megszorítom, hogy élénkítsem a véráramlást. Ha ez se segítene, és érezném, hogy ájul, bizony kíméletlenül kapna egy élesztőbűbájt, amit a Stuporizált áldozatok felébresztésére szoktak használni. Elég fájdalmas, némi zavart is okoz, de legalább tíz percre magához tér az illető. Szóval remélem, nem kell majd használnom. Széles tenyerembe simul törékeny, törékeny pici nyaka, hüvelykujjam kitapintja az aortáját, majd a torkára simul, miközben ujjaim szétterpesztve tartják meg kis fejét, hogy rám tudjon nézni, csak és kizárólag rám. A szemembe. Sehova máshova.
És ha ez megtörtént, könnyedén hatolok be, hogy kinyerjem kimerült elméjéből a szükséges információt. Nem óvakodom, nem kerülgetem az esetleges akadályokat, tudom, hogy gond nélkül le tudom tarolni mindet, hiszen olyan kimerült, hogy a fejét is én tartom meg. Sötét, szinte feketebarna szemeim elnyelik őt, bekebelezik, mint párduc az antilopot.

   

_____

Perfect by nature,
Icons of self indulgence.
Just what we all need,
More lies about a world that.

_____

   Azok a súlyok egyre erőszakosabban tuszkolnak a föld felé, és úgy érzem helyzetfelismerő képességem is egyre jobban az alsó határ alá csúszik. Valahogy még sikerül egy helyben megülnöm, de egyre nagyobb kényszert éreznek izmaim arra, hogy pihe könnyűvé válva, eleresszék magukat, s hogy én holmi zsákként hulljak le a ládáról. Még észlelem Tristram jelenlétét, és bár nem vagyok benne biztos, hogy nem szólt semmit, hiszen kimerültségemtől talán már hallásom is "károsodott", de a szobában most csend uralkodott. Nem teljes csend, mert tompa, alig hallható koppanásokat érzékeltem.
   Csak most veszem észre, hogy szemeim önként lecsukódtak. A kialvatlanság, éhség, legyengültség, kimerültség együttesen próbált az ájulásba lökni, de valami mégis megakadályozta őket. Ujjak. Kezek.
   Tristram ujjai, kezei. Nem érzem, hogy megszorítana, csak azt, hogy fog, és egy pillanatnyi javulásba kezd az állapotom. Hűvös ujjai nyakamra csúsznak, ahogy az állkapcsomra is.
   Szemeimet felnyitom, s a homályos kép pár másodpercen belül kitisztul. Barna tekintetbe ütközöm, és már csukódnának le szemhéjaim, de megerőszakolva őket, helyükön marasztalom őket. Tristram szemeibe nézek, és tudatosul bennem, hogy ő tartja a fejemet. Átfut a gondolat az agyamon, hogy ebben a pillanatban akár egy rántással a Halálba küldhetne, ha akarná. De úgy érzem, mást akar...
   Tekintetem túlságosan a szembogarára összpontosul, így védtelenül meg tudott támadni. Támadott, igen, azt hiszem. Nem fájt, nem ütött meg, nem kezdett el fojtogatni, nem szórt rám átkot... Csak egy kellemetlen érzés kerített hatalmába, majd szúró fejfájás, de arra, hogy ezt felfogjam már nem volt időm, mert Tristrammal együtt visszasodródtam az emlékeimbe - akaratom ellenére.

  Kint álltak már a ház előtt mindketten. Mikor odaértem hozzájuk, csak ennyit mondtam:
   - Menjünk innét, minél hamarabb.
   - Menjünk arrébb, így szem előtt, nem okos hopponálni!- súgta Caleb halkan. – Egyébként, van valakinek valami ötlete, hova mehetnék először? -
   - Caleb, azt hiszem, én tudok egy helyet. – szólal meg Emma lelkesen, talán a kelleténél kissé hangosabban. – Északon van egy kisfalu, a neve Beauly, szerintem ott nem fognak megtalálni. És… - haboz, megfelelő hoppanálási hely után kutatva. – Szerintem, ha a hátsó kertbe megyünk, ott nem fognak észrevenni minket. Onnan nyugodtan hoppanálhatnánk.  – egészen fellelkesedett.
   - Jó. - mondtam ingerülten. - Csak menjünk már...! - azzal elindultam a kertkapu felé.
[...] Erős szúrás. Düh. Nem ezt az emléket kereste. [...]
    A sátor bejáratánál őrködött. Valószínű, hogy utána én következem, a "műszakja" végén. Ahogy kiléptem, megcsapott a langyos éjszakai levegő. Nyár van, és még az éjszakák is döglesztőek. A földön ücsörgött, én pedig törökülésben letelepedtem hozzá.
   - Szia. - félhangosan beszélek nem akarok üvöltözni, de suttogni feleslegesnek tartom.
   - Halkabban! Még meghallja valaki... - pirított rám suttogva Caleb.
   - Miért is? A Disaudio megvéd minket, ne aggódj. -
   - És? Ha gyenge akkor meg...
   - Akkor meg ott a láthatatlanná tevő bűbáj, ami elég erős! - vágok szavába.
   - Ja, és ha meg is találnak, ott az Exmemoriam. - mondtam gonoszul mosolyogva, de a mosoly röpke volt, mint egy szellő.
   Rosszallón néztem rá. Nem szerettem, amikor ilyen erős és veszélyes bűbájokat alkalmaz. Persze volt ideje, és energiája, na meg lelkesedése megtanulni, de sosem szerettem, amikor ezeket használja, legalábbis előttem.
[...] Próbálom. De nem megy. Egyre mélyebbre hatol... Egyre... Caleb. [...]
   Kortyolt egy nagyot söréből és hátra dőlve kifeküdt az ágyon. Megint eszébe jutott a kép Maoról, ahogy kirepült az ablakon.
   - Tudod, szerintem jó nagy kígyóm van! Elég férfias és őöő naaaagy – bökte ki a megállapítást. De hamar kijavította magát - Jajj Barbie, Barbie, Barbie! Nem úgy értettem! Ne haragudj, kérlek! Én csak csakcsak -
    Szégyenkezve elkezdtem huncutul kuncogni, és közben tekintetem a fiú arca és a nadrágja között járt.
   - Ejha, micsoda információ! - mondom félig már nevetve.
   Gyorsan próbálta kihúzni magát a félreérthető, de annál viccesebb helyzetből.
   - Ugyan! Ezt már elcseszted! - rázom hevesen fejemet. - Nem-nem, ezt már bebuktad! Ebből már nem... - és itt elhallgattam, mert észrevettem, hogy engem néz. A mosoly lefagyott az arcomról, de mintha letörölték volna egy ronggyal. Ha szokásom lenne az elpirulás, akkor most elpirultam volna, de így csak csendben, jámbor arccal néztem szép zöld szemeit, amik belefúródtak az én barna szemeimbe. Nagyon szép szeme volt, de én ezt már régen észrevettem. Nyeltem egy szárazat, és inni akartam egyet a maradék sörömből, de nem tudtam megmozdulni. - ...magyarázod ki magad. - fejeztem be a mondatot suttogva, de talán meg sem hallotta, annyira elmerült a tekintetemben. [...]
     - Nem helyes, amit teszünk. - lehelem ki halkan a szavakat, révedő szemmel. Képzeletem egész máshol jár már. A szavak lágyan csúsznak csak ki a számon, nem is figyelek rájuk, csak a végszóra, hogy akkor lecsaphassak. - De nem érdekel. - egy tizedpillanatot még bámulom gesztenyebarna szemeimmel, s nem bírom tovább.
   Közelebb húzódok, arcához hajolok, mélyen a szemébe nézek, kicsit oldalra biccentem a fejemet, és újra megcsókolom, hogy újra eljöjjön a várva várt tökéletes pillanat.
   Egyik kezemet nyakába fonom a másikkal átkarolom, hogy érezhessem férfi teste egész valóját. És csak csókolom. James még csak a fejemben sem járt, hiába az alkohol, és a magány - hiszen volt itt más.
   És csak csókolom...
   Csak csókolom...
   Csókolom...
   És nem bírom abbahagyni.
[...] Egyre erősebb sajgás érzek, s nem is tudom hol. Csak érzem. Színek, fények, villámok, és sötétség. Lassan tisztulni kezd a kép. [...]
   - Tom! - ripakodott rá a kissé megtépázott lány társára. - Nem bízhatunk bennük. - suttogni próbált, de mivel követlenül előttünk állt, mindent hallottunk természetesen.
   - Mi is szökevények vagyunk. - szólt közbe Emma.
   - És honnan tudjátok, hogy mi is azok vagyunk? Lehet csak álcázott fejvadászok! - mondta haragosan a lány, és rángatni kezdte Tomot.
   - Miranda, fejezd be. - szólt rá, és felénk fordult. - Van valami ételetek?
   Szemeim megvillantak, de ők nem vették észre, Calebre néztek mindketten. Csak remélni tudtam, hogy barátom észbe kap.
   - Nincs. Most fogytunk ki belőle. - mondta merő nyugodtsággal.
   - Sejtettem... - válaszolta sötéten Tom, és megfogta Miranda kezét, és egy szó nélkül hoppanáltak.
   Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, és kezemet Caleb vállára helyeztem.
[...] Ne... Nem akarom... Hagyd abba. HAGYD ABBA! [...]

[- Jól van]

Hátulról támasztom meg a fejét, hogy ne billenjen félre és ő se szédüljön le a ládáról. Aztán már én sem látom őt, fáradtsága, gyengesége és kimerültsége mindkettőnket lehúz a mélybe, megtépett lelkének és elcsigázott elméjének személyes poklába. Idelent is én tartom meg, az akaratom irányítása nélkül elvesznénk, mint tűnékeny álom a sötét ingoványon.
Nem találom meg rögvest azt, amit akarok, álomképei közt lavíroznom kell. Minden embernek rengeteg emléke van, ezek hol összefűződnek, hol lazább szövevényt alkotnak. Nem működik az Invito, nem tudom magamhoz csalni azokat, amikre szükségem van. A lány gondolatait irányítva tudok keresni, impulzusokat, ösztönöket követve. Amit titkol, rejteget, arra lesz szükségem. Arra, amit a leginkább el akar zárni előlem.
Gyerünk, Kenneth. Tudod, mit akarok.
Felcímkézetlen arcok és hangok kavalkádjával találkozom, másodpercnyi emlékvillanásokkal. Némely hasznos, némely egyáltalán nem. Megjegyzem őket, mind, minél részletesebben, hogy Mirol merengőjébe minél tisztább és részletgazdagabb esszenciát tölthessek majd, de ezt az első képet elhessentem. Erőszakosan terelem, mintha ostorral hajtanám előre.
Bűbájok. Jó. Elégedetten cirógatom meg tudatát. Ügyes lány vagy.
Tovább.
Sosem tudhatom, mire lesz épp szükségem, de mindenképpen meg akarom tudni, amit tudnom kell, mielőtt teljesen kiszipolyozom és elveszti az eszméletét.
Nem vagyok kíváncsi a nemi életedre, Kenneth. Bár mulattat a tudat, hogy Wolf barátod milyen csalódott és kiábrándult lesz majd, ha minderre fény derül, de ez a csöppnyi öröm nem elégíti most ki a tudásvágyam.
Ez a kép viszont érdekesebb. Találkozás társakkal. Sorsközösséget nem vállalva tagadjátok meg a segítséget.
Ne üvölts. Kifáradsz és nem veszem majd hasznodat.
Talán ez az, amit hall utoljára. Érzem, a sötétség körbevesz. Menekülök a fejéből, mielőtt magába ránt az eszméletlensége. Kissé elégedetlenül térek vissza saját testembe az ő elméjéből, mély levegőt veszek.
Ájul. Megtartom.
- Jól van - szólal meg mély hangom halkan, biztonságot sugallón. - Nagyon jól csináltad - teszem hozzá, még ha nem is hallja. Vége.
Felkelek előle, és az ölembe emelem. A súlya olyan kicsi, hogy alig érzem, a csontjait tapintom kezem alatt, nem a húsát.
Kiviszem a szobából, le a gyengélkedőre. A javasasszonynak nem kevés dolga lesz vele, mire helyrehozza. Éhes és bizonyára szomjas és a végkimerültségbe zuhanva nem is küzd a teste tovább. Elmondom a nőnek, akit lent találok, hogy a kastély határában leltem rá a lányra, ilyen állapotban. Leteszem az ágyra, melyet mutat nekem, aztán ott hagyom.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

A   H E L Y S Z Í N   S Z A B A D !

[Ryan Wallbrick]

Ryan Wallbrick

A folyosón céltudatosan masírozok végig, kerülgetem a vánszorgó diákokat. Ezen az unalmas szombat délutánon nem is lehetne jobb programom, mint amit kieszeltem magamnak hosszas gondolkodás után. A kicsit kihaltabb folyosón lassítok, többször is elmegyek Hugrabug Helga portréja előtt. Egyre lassabban lépkedek a festmény előtt, néha felpillantok rá. Aztán végre megszületik bennem az elhatározás. Alaposan körülnézek, hogy biztosan ne lásson meg senki, aztán a falhoz lépek, és ujjaimat a kép kerete mögé csúsztatom. A nőalak hamiskás félmosollyal néz le rám, és a kép engedelmesen megmozdul, ahogy finoman húzom magam felé. Semmi jelszó, semmi könyörgés. Felüdítő, hogy vannak még ilyen portrék a Roxfortban, akik nem akarnak mindenáron cseverészni. Mielőtt  annyira megmozdítanám a portrét, hogy feltáruljon a mögötte lévő átjáró, még egyszer, utoljára körülnézek. Egy pillanat alatt besurranok mögé, mintha tilosban járnék, pedig nem. A gardróbba nem tilos bemenni, egyszerűen csak nem szokás.

- Lumos – mormogom szinte suttogva, amint az átjáró becsukódik mögöttem. Igencsak csenevész a fény, ami a pálcám elején megjelent, de most ez is megteszi. Hagyok magamnak pár másodpercet, hogy megszokja a szemem a sötétséget. A szobában mondhatni minimál bútorzat van, de ez egyáltalán nem zavar. Körbesétálok, lassan, megfontoltan. A szekrények egyformák, valahogy mégis különbözők. A méretük, az anyaguk ugyanolyan. Ugyanaz a régi, sötét fa, ami lehet, hogy fénykorában egészen világos, szinte karamell színű volt, az idő múlásával azonban a használat során besötétedett, patinássá vált. A díszítő faragások teszik őket egyedivé, mindegyiken más-más a minta.  Nagyjából a terem közepén megállok, és a nagy, kerek gomb után nyúlok, ami a külsőre legérdekesebb gardróbszekrényhez tartozik. Nagyon remélem, hogy nem egy mumus fog kiröppenni a szekrényből, attól azért nem lennék boldog.

Az első után az összes szekrényt sorra kinyitogatom. Gyakorlatilag válogatás nélkül vannak beakasztgatva a különböző talárok, függetlenül attól, hogy férfi vagy női, kék, zöld, fekete vagy bármi más színű. Élvezettel simítok végig rajtuk, vannak köztük hihetetlenül puhák, bársonyosak, selymesek, de egészen durva anyagúak is. Képtelen vagyok megállni, hogy ne emeljem ki azt a darabot, amelyikhez időről időre visszatérek. Lassan, komótosan futtatom végig rajta a tekintetem. Egy igazán régi, ódivatú darab, ami sötétkék bársonyból készült, és kézzel készített fekete csipke és hímzés díszíti az ujjait, és a gallérját is. Óvatosan fektetem le a pamlagra, mintha csak attól tartanék, hogy eltörik, ami nonszensz, hiszen egy ruha nem tud eltörni.

Behunyom a szemem, élvezem a régiségek átható illatát, elképzelem, ahogy ezekbe a talárokba öltözött fiatalok báloznak a nagyteremben, vagy máshol. Halkan dúdolni kezdek egy dalt, aminek keringő ritmusa van, és két kezemet magam előtt, tánctartásba emelve elkezdek lépkedni a zene ritmusára, ami a fejemben egyre élénkebben szól. Még jó, hogy nem lát most senki, olyan látványt nyújthatok, mint egy óvodás, aki az anyja ruhásszekrénye tartalmát magára aggatva parádézik a tükör előtt. Tükör. Megtorpanok, és a nagy, álló tükör elé állok. Megdöbbentően szép az arany rámája, a faragott minták az aranyozástól, és az eltelt időtől még karakteresebbé teszik a bútort. Annyira öreg már ez a tükör, hogy ha belenézek, arany keretet kap a testem, így van ez, az ilyen ősrégi darabokkal. A pamlaghoz lépek, és felemelem a bársonyruhát. Magam elé tartva visszamegyek, és óvatosan jobbra-balra billegek, élvezettel nézem, ahogy a puha anyag velem együtt mozdul.

Hangokat hallok, mintha valaki Hugrabug Helga festményéhez beszélne. Meglepettségem természetesen pánikot szül, és a ruhát lehajítom a pamlagra, annak úgyis mindegy. Pálcám egyetlen intésével becsukom az összes szekrényt, kivéve azt az egyet, amibe épp próbálom bepaszírozni magam.
- Nox. – súgom, és a pálcám végén kialszik a fény, épp akkor, amikor valaki belép a gardróbszobába. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sikerült rendet tennem magam után. O, nem… a ruha! Ottmaradt, Dee, hogy lehetsz ennyire idióta, címeres ökör? Esélytelen már elrakni, hiszen az újonnan érkező halk léptekkel már a terem közepénél járhat. Csiklandozza az orrom a ruhákon megült por, amit a préselkedésemmel felkavartam. Mély levegőt veszek, elvégre mégse trüsszenthetem el magam, akkor semmi értelme nem lett volna elbújni.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

− Akkor gebedj meg, Morrison! – húzom gúnyos vigyorra ajkaim, aztán sarkon fordulok, és látszólag kényelmes léptekkel kisétálok a teremből.
Esküszöm, ez a csaj kikészít!
Nem elég, hogy folyamatosan rombolja a hírnevem, mert képtelen megemészteni, hogy azért mert egyszer illuminált állapotban kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, még nem jelenti azt, hogy én is a szoknyája szélén fogok ülni arra várva, hogy Őnagysága a kisded játékai mellett néha rám is szakítson pár percet,  de úton útfélen kitalált hazugságokkal tömi a körülötte levő lányok fejét , és a tetejébe még el is várja, hogy mindehhez még jó képet vágjak.
Aláírom én, hogy elég hullámzó a kapcsolatunk, elvégre a kezdetek óta játsszunk egymással ezt a macska-egér játékot, de az utóbbi időben ez engem már nem szórakoztat.
Muszáj volt otthagynom, mert ha nem már rég a nyakát tekergetném kifelé, vagy … 
Én sem vagyok szent, de ha én nem köpök bele a levesébe, némi fair play igazán elvárható lenne tőle is. Ezt a szabályt egyszer nagyon régen már lefektettük, de úgy látszik időről időre emlékeztetnem kell a megállapodásunkra.
Na jó, ez persze kivitelezhetetlen, és semmit nem használ, hiszen Ő az aranyvérű Miss Pörfikt, aki azt tehet amit akar, amíg nekem otthon egyesével tépkednék le az ujjaim, ha ki mernék vele kezdeni. Pedig ha tudnák, mi mindenen vagyunk már túl…
Önelégülten mosolygok magam elé, amikor surranó hangokra leszek figyelmes. A talárom ujjából alig észrevehetően húzom elő a pálcám, de mire megfordulok senkit nem látok a folyosón.
Lehet, hogy paranoiás vagyok? Nem ez lenne az első eset. Elvégre az egy dolog, hogy szerencsére nem vagyok olyan nehéz helyzetben, hála a nagyapám befolyásának, de azért nem szeretném, ha valaki otromba módon elcsúfítaná az arcom, ami – tekintve hány lány volt már meg a Roxfortban, és hány csajnak lett azóta „komoly” kapcsolata… nos, nem igazán lenne meglepő.
Bosszúsan vakarom meg a tarkómat, amikor kiérek a lépcsőkhöz, és megszólal mellettem Hugrabug Helga festménye. Ez a nő semmi másról nem papol, mint arról, hogy a mázolmány mögött helyes kis titkoskert pihen.
− Unalmas vagy. – vetem oda összepréselve az ajkaim. – Csak egy értelmes indokot mondj, miért kellene nekem oda bemennem? – teszem fel a kérdést. Mielőtt azonban válaszolhatna, megint cípőtalpak kopogása üti meg a fülemet. – Mi a jelszó? – kérdezem a festmény mögé nyúlva.
A Nő hanyag mosollyal megrázza a fejét, de mielőtt megjegyezhetném, hogy nem szép játék szórakozni a segítségkérővel, készségesen feltárul.
− Kösz. – mormolom, miközben áthajtogatom magam a keskeny bejáraton.
Amint a szobába érek, azonnal megcsapja az orrom a dohos régiségek szaga. Elmormolok egy lumost, és alaposan megnézem magamnak a helyet. Á, szóval erről nyávogott múltkor Morrison. Pedig egész helyes kis rejtek lenne, ha egyrészt megválogatnák, hogy kit engednek be, másrészt nem lenne teleaggatva ósdi szekrényekkel, és nem heverne mindenhol otthagyott ruhadarab.
Pókhálók, nagyon jó. Innen is csak úgy lehet kijönni tiszta ruhával, ha az ember előtte alaposan letisztogatta magát.
Ahogy körbejárom a szobát, furcsa illat mászik az orromba. Valami finom, egyáltalán nem ideillő. Miközben azon gondolkozom, honnan ismerős, a padlón egyenes foltokban elterülő tiszta területekre leszek figyelmes.
Feljebb emelem a pálcám, és egyetlen intéssel normális fényt varázsolok a szobába. Így azért lényegesen könnyebb kitalálnom, hogy a lábnyomok tulajdonosa még itt van, vagy már szerencsésen kereket oldott. Ahogy elnézem a cipő hagyta lenyomatokat, csak befelé vezetnek, és bizonyos pontokon egész sűrűn sorakoznak, kifelé viszont egyet sem találok. És no lám, még egy ruhadarab is itt maradt.
Szóval még biztosan itt van.
Kutatva pillantok végig a szoba minden egyes pontján, amíg a tekintetem meg nem állapodik az egyetlen nyitott szekrényen. Halvány mosoly terül szét az arcomon. Ekkora szakállas hibát véteni…
Óvatosan surranok közelebb, lépteim nyomán megnyikordul a padló. Bárki is lehet a szerkényben, tudhatja, hogy épp felé tartok.
Egyesével húzom el a ruhákat, miközben emberről árulkodó oda nem illő részleteket keresek. Göndör hajszálak, csillogó cipő, vagy épp egy roxforti ruházat ugyan mit keresne itt?
Ahogy lassan a szekrény sarkához érek meg is találom, amit keresek. Egyetlen mozdulattal rántom el a fogason a maradék ruhát, aztán csodálkozva meredek a lányra.
A felismeréstől ismét önelégült mosolyba hajlanak vonásaim. Hát rá aztán a legkevésbé sem számítottam. Vajon követett a Morrisonnal való találkozómra, és itt húzta meg magát, vagy…
Egyáltalán miért is érdekel engem, hogy itt találom?
- Nocsak, nocsak egy Deveraux – nyújtom felé a kezem, hogy kisegítsem a sarokban kuporgót – Bújkálunk, bújkálunk? – Ha Dee elfogadja az ajánlatom, segítek neki kimászni a szekrényből, majd amint kint van, azonnal elengedem, és karba fonom a kezem magam előtt.
− És most mihez kezdjek veled? – kérdezem tőle a fejem csóválva. Kifejezetten élvezem a helyzetet. Főleg, ha igaz, amit a madarak csiripelnek róla...

[Ryan Wallbrick]

Ryan Wallbrick

Még jó, hogy recseg a parketta, legalább tudom, hogy lebuktam. A léptek egyre közelednek, és ha csak nem egy szellemileg totálisan fogyatékos jött, akkor már réges régen tudja, hogy meg itt vagyok, hol vagyok. Ezt a rejtőzködést még gyakorolni kell. Ezen a téren megrekedtem valahol az ,,ágy alatt" és a ,,függöny mögött" szinten. Hangtalanul mászok el a szekrény sarkába, mivel korántsem elmés módon – természetesen – a kellős közepén bújtam be. Gubbasztani semmi értelme, és mivel számítok arra, hogy le leszek leplezve, nem fogok beleordítani a szerencsés megtaláló képébe. Minta csak engem akarna idegesíteni, egyesével húzgálja félre a ruhákat. Hiába tudom, hogy lebuktam, a pulzusom mégis felgyorsul, ahogy közelít.

És ott áll, teljes életnagyságban előttem, ahogy félrerántja megmaradt menedékem utolsó darabjait. Ryan Wallbrick. Más se hiányzott, mint hogy éppen ő nyisson rám, miközben én alig pár perce még arról ábrándoztam, hogy vele keringőzök úgy, ahogy olyan sok bálon láttam már őt másokkal táncolni. Összeszorul a torkom, de a pánikot azonnal döbbenet váltja fel, ahogy nyúl felém, és segít kikecmeregni rögtönzött búvóhelyemről. Belekapaszkodok a kezébe, hogy még véletlenül se essek hasra. Büszkeség ide vagy oda, jobb hagyni, hogy segítsen, mint orra bukni előtte. Így is épp elég nevetséges vagyok, nem kell tetézni a bajt.

Mihez kezdjen velem? Ez most szórakozik? Hát mit gondol, hogy majd most mi lesz? Megtalált, na bumm. Amint stabilan állok, immár kívül a gardróbszekrényen, azonnal elkezdi elönteni az agyam a méreg. Ennek fizikális megnyilvánulása is van, a szám elvékonyodik, annyira szorítom össze. Persze azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ne álljak neki ordibálni, hogy mégis kinek képzeli magát. Teljesen elvörösödök, ettől a karba tett kéztől Wallbrick csak még inkább úgy fest, mint aki a helyzet magaslatán érzi magát.
- Wallbrick. - aprót biccentek felé - Nem bújkálok. – a mondandómat a fogaimat összeszorítva mormogom, és a pamlaghoz megyek, felemelem a ruhát, hogy visszatehessem a helyére. Naná, hogy útban van, és képtelenség úgy végrehajtani a mozdulatsort, hogy ne érjek hozzá. Belül persze sikongatva örömködök, hogy végre kettesben lehetek vele, de ez mégse lehet a homlokomra írva. Ahhoz túl sokszor vert már át.

- Különben is, mi az, hogy mit kezdj velem? Javaslom, inkább ne kezdj velem semmit, az lesz a legjobb mindenkinek. …Menj arrébb légyszi. – tessékelem arrébb a kezemmel finoman, és remélem odébb lép kicsit, hogy visszatehessem a talárt a helyére. Ha nem lép, akkor úgy lavírozok, hogy be tudjam pakolni a ruhadarabot anélkül, hogy hozzáérjek. Ellépek a szekrénytől, immár üres kézzel, és hasonló pózt veszek fel, mint ő az előbb, vagyis a karomat lazán összefonva, maximális magabiztossággal nézek fel rá. A nagy boci szemek vele szemben hatástalanok, nem is erőlködök ilyesmivel. Annál nagyobb játékos, és egyben szoknyapecér, mint hogy egy ilyen átlátszó kis dologgal meg tudjam fogni, vagy fel tudjam kelteni az érdeklődését. Nem, nem meresztgethetek hatalmas gombszemeket. Szám sarka felfelé görbül, fejemet enyhén oldalra biccentem, és az egész arcomra kiül a ,,gondolj, amit akarsz" kifejezés. Elég közel állok hozzá, mégis kartávolságon kívül maradok. Fő a biztonság. Nem mintha ő nyúlna felém, sokkal inkább ostoba-meggondolatlan Dee-től védem őt is, és magamat is. Csak nézem, nézem, próbálom nem engedni, hogy bármit is kiolvashasson az arcomból, ami nem egyszerű feladat, tekintve, hogy tulajdonképpen ki is áll velem szemközt.

- Tulajdonképpen miért jöttél ide? Nem jött össze az édes kettes Morrisonnal? – felkuncogok, de egyáltalán nem őszintén. Valamiért nem esik jól a gondolat, hogy ezek ketten… Hagyjuk is. Hirtelen abbamarad a kényszeredett kuncogás, helyette úgy összeszorul a torkom, mintha egy pillanat alatt megfulladhatnék. Nyelnem kell egy nagyot. Ez persze nem változtat azon, hogy hajtőig vörösödtem, ami jelen helyzetben több, mint kínos.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

Amint megpillantom Deverauxot a szekrény sarkában kuporogva felsóhajtok magamban. Pont Ő hiányzott még az életemből. Most vesztem össze Morrisonnal, erre nem a legjobb barátnőjébe akadok?
Jellemző.
Már csak az a kérdés miért is bujkált előlem? Mert az valahogy teljességgel lehetetlen, hogy ne vegyen észre, amikor behajtogattam magam a keskeny bejáraton. Hiába, nem az én méreteimre tervezték ezt az ajtót sem.
Mielőtt megszólalhatott volna, úriember módjára a kezemet nyújtottam, hogy kisegítsem, bár egész szívesen elgyönyörködtem volna a látványban, ahogy magától kikecmereg abból a pózból. De nem. Az ajánlatot elfogadta, és immáron teljes valójában áll előttem.
Kár.
Ahogy ellép mellettem, az orrom megint megcsapja az ismerős illat. Mennyivel babásabb, mint Morrisoné. Neki olyan „szenvedélyes” parfümjei vannak, mondhatnám, hogy az egyik legerősebb az iskolában. Bármerre is jár, tuti, hogy három méteres körzetben csíkot húz maga után, amit kifejezetten utálok, de legalább soha nem tudom szem, akarom mondani orr elől téveszteni.
Amikor kijelenti, hogy nem bujkált, halálos nyugalommal húzom fel a szemöldököm.
− Nem-e? – kérdezek vissza még mindig karba font kézzel – Akkor ugyan mit kerestél egy szekrényben? – mutatok hanyagul az ósdi darabra mellettünk. Biztos vagyok benne, hogy megsértődik, de valahogy ez ebben a pillanatban annyira nem érdekel.
Nézem, ahogy felemeli a pamlagon felejtett giccses göncöt. Csak azt ne mondja, hogy percekkel ezelőtt az a förmedvény rajta volt. Tudtommal, az egyik leggazdagabb család sarja, mi szüksége lenne, egy ilyen talárra? Ha csak nem Morrisont akarja belevarázsolni, de ahogy őt ismerem, nincs olyan ember a világon, akinek olyan meggyőzési képességei legyenek, hogy rávegye azt a forrófejű sárkányt, hogy magára öltse más levetett ruháját.
Amikor megpróbál odébb terelni, megfeszítem a testem. Valamiért gyerekes kényszert érzek arra, hogy csak azért se engedjek neki, bármivel is próbálkozik. Így kénytelen, kelletlen úgy mozog, hogy a lehető legnagyobb ívben kerüljön. Pedig épp ki akartam mondani, hogy mi van ha nem megyek odébb, de így esélyt sem hagyott hogy legalább egy kicsit húzzam még az agyát.
Végignézek magamon az aranyozott keretű tükörben, és halvány mosollyal nyugtázom, hogy nincs kelés az arcomon, és nem borítják pókhálók a ruhámat, hogy feltétlenül kerülnie kelljen.
Ha csak nem direkt csinálja.
Még nagyobb mosoly terül szét az arcomon, amikor megáll velem szemben, felveszi a testtartásom, és teljes magabiztossággal pillant fel rám. Nem szeretem, ha így néznek rám, ettől függetlenül egy percig sem veszem komolyan a fenyegető tartását. Lány. Lányoktól nem félünk. Viszont a hosszú pillantásokat nem szeretem. Lépésre kényszerít. Pontosabban taktikaváltásra. Tetőtől talpig végigmérem, majd oldalra biccentem a fejem.
− Elvitte a cica a nyelved? – vonom fel újra a szemöldököm. Megint ez a távolságtartás, fogadok, hogy neki is be lett mesélve, hogy velem vigyázni kell. A sors iróniája, hogy a tanácsot a jelen helyzetre lefordítva Morrison nem is mondott akkora nagy hülyeséget.
Aztán felteszi azt az egyetlen kérdést, amiben biztos voltam, hogy meglépi, de azt nem hogy a barátnőjét is belefűzi a mondatba.
Kajánul villan meg a szemem. Először arra gondolok, hogy kitálalok neki, aztán azonnal el is vetem a gondolatot. Sokkal jobb ötletem van. Már csak az a kérdés, Ő hogy fog reagálni arra, amit mondok.
− Már megint kombinálsz – csóválom meg a fejem. A tartásomból süt a felsőbbrendűség. Hogy az egész képre rátegyek még egy lapáttal, kényelmesen kinyújtóztatom a végtagjaim, majd újra összekulcsolom a kezeim magam előtt – Fogadok… − szólalok meg hirtelen ötlettől vezérelve - … hogy Morrison azt mondta mi járunk. – fejezem be a gondolatmenetet. – Ki kell, hogy ábrándítsalak - lépek közelebb hozzá. Ha nem mozdul hátrébb, közelebb hajolok hozzá, és vigyorogva rákacsintok. − Csak szeretné.
Visszavágóra hívott, és a kihívást mindig elfogadjuk. Pláne ha Ő kezdeményezi. Nem is volt olyan rossz ötlet iderejtőzni.
− Na és mondd csak, jobban vagy már az edzés óta? – lépdelek el mellőle, majd hanyagul ledobom magam a pamlagra.
Ha nem akar tovább ácsorogni kénytelen lesz mellém ülni, aztán majd meglátjuk mit lehet ebből a helyzetből kihozni…

[Ryan Wallbrick]

Ryan Wallbrick

Nézem ezt a tökéletesen megkomponált alakítást, és valahogy elfog a vigyoroghatnék. Nem is tartom vissza, engedem, hogy a rosszindulatú, és mégis bájos vonások eluralkodjanak az arcomon. Mivel Ryan leült a pamlagra, gondolkodhatok, hogy mit is csináljak. Magasra emelem az állam, és mély levegőt veszek. Visszapillantok a bársonyruhára, és az ujjaim hegyével végigsimítok rajta. ,,Milyen régi!" Csodálatos darab. Wallbrick persze egészen biztosan csak valami ócska rongynak véli, ami arra sem érdemes, hogy a sáros cipőjét beletörölje. Tartok tőle, hogy nála minden így működik. Emberek, érzések, tárgyak. Amit megunt, már el is dobja magától jó messzire. Végül a nagy elmélkedésből visszamászok a valóság talajára, és ismét elkezdem nézni a fiút, ahogy ott ül azon a régi, poros pamlagon, tökéletesen, maximálisan eltelve önmagától.

- Morrison nem esett a fejére, sose állna szóba veled. De most komolyan, Ryan!– megfogom a talár ujját, és megemelem kicsit – Kábé annyit érsz neki, mint ez a gönc itt. Ami azért lásd be, Mr. Tökéletes,  bizony nem valami sok. – kacsintok rá én is vigyorogva, ahogy az előbb ő rám. Lassan, teljesen higgadtan lépkedek oda a pamlaghoz, és lemosolygok rá. Centikre állok meg tőle, közvetlenül előtte.

- Köszönöm kérdésed, remekül vagyok! Ízlett a mindenízű drazsém, amit befaltál rövid látogatásod alatt? – meg sem várom, hogy tiltakozzon, vagy megszólaljon. Egészen közel hajolok, ha nem húzódik el, és ahogy ott ül teljes békességben, szinte suttogva teszem hozzá – Remélem volt köztük hányás ízű, tudom, hogy az a kedvenced, mert épp olyan mint amiket a házimanótok főzött múltkor a bálra. – jókedvűen felkacagok, és felegyenesedek. Szép lassan, ahogy odáig sétáltam megfordulok, és elindulok a tükör felé. Önvédelmi oka van, mert bár nem hinném, hogy hátba támadna, nem árt szemmel tartani. Egy tükör pedig hatalmas áldás ebből a szempontból. Minden egyes reakcióját megfigyelhetem, anélkül, hogy úgy gondolja bámulom őt.

De még hogy bámulom! Majd' kiesik a szemem. Még Laetitia sem jó neki, hát ennek a fazonnak senki és semmi nem elég?! Mit képzel magáról? Örülhetne neki, hogy egyáltalán hozzá szólunk. Csak azért van meghívva ő is minden bálra, mert az apja közénk tartozik, ezt tudja jól. Ennek ellenére egészen mostanáig úgy viselkedett, mintha a zsebében lenne a bölcsek köve. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mi tetszik rajta. Rendben, elismerem, hogy mocskosul jóképű, de kérem… ezer ilyen mászkál még szerte a világon, ez nem elég indok. Okosnak sem mondanám, legalábbis nem kiemelkedően az, máskülönben valószínűleg nem ugyanabban a házban lennénk, vagy esetleg Granger babérjaira törve az iskola első címére pályázna. Ami ugye nem valószínű, hogy bekövetkezik, tekintve hullámzó szorgalmát, már ami a tanulást illeti. A nőkkel persze más a helyzet. Lelkesedése ezen a téren legutóbbi információim szerint töretlen, és listája egyre csak gyarapodik az újabb és újabb hódításokkal. Nevek, csak ennyi marad belőlük – jó esetben, rosszabb esetben még annyi sem. Kíváncsi lennék, hogy van-e egy kis füzetkéje, amibe felvési minden szerencsétlen, pórul járt lány nevét.

A tükör felé nyúlok, mikor már elég közel járok hozzá. Végigsimítok az aranyozott keret faragott mintáin, ujjaimmal követem a mélyedéseket és apró kiszögelléseket. Tekintetemet egy pillanatra sem veszem le Ryanről, szemem sarkából, a tükrön át figyelem, hogy mit csinál. A jókedvemnek már nyoma sincs, meg sem próbálok tovább színészkedni. Öngyilkosság, vagy sem, valamennyit most felfordítok a lapjaimból, aztán majd meglátjuk, milyen lesz a fogadtatás. A tükrön át nézek rá, így azért mégis csak más a szemtől-szembe élmény.
- Mindig úgy beszélsz velem, mintha gyerek lennék. – nagyon halkan mondom, és megpróbálok nem engedni a hangomba semmiféle érzelmet – Csodálkozol, hogy nem kedvellek, és nem örülök neki egyáltalán, hogy éppen te nyitottál itt rám? Menj és hajkurászd tovább a kis libuskáidat, ahhoz nagyon értesz. – zavaromban fel-le húzgálom az ujjaim a tükör rámáján. Már nem nézem a fiút, próbálom kizárni a külvilágot, pedig hónapok óta egy ilyen alkalomra vártam, amikor valami csoda folytán végre össze vagyunk zárva, csak mi ketten. Túl sokat árultam el neki, mert már megint nem bírom befogni. Legközelebb komolyan mondom, inkább leharapom a nyelvem, vagy ráülök a számra, mielőtt ennyire elkezdem hasogatni magam alatt a fát!

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

− Ugyan, Deveraux. Te tényleg mindent elhiszel neki? – kérdezek vissza azonnal, de ahogy kiejtem a szavakat, menten meg is bánom őket. Még épp időben fogtam be, mielőtt hozzátettem volna, hogy látom sikerült megtanulnia a keresztnevem is.. Nem vagyok benne tökéletesen biztos, hogy ezeket a dolgokat pont vele kellene megbeszélni. Még a végén ezen is megsértődik, pedig a több éves ismertség ellenére nem rémlik, hogy akár egyszer is a keresztnevemen szólított volna.
Ugyanakkor kóstolgat a drága, és nem szeretem, ha a kismacskák a taláromon élezik a körmüket. Valahogy vissza kellene terelnem, hogy álljon már alapba egy kicsit, lehet hogy Morrison sok mindent megoszt vele, de én a kutyámat nem bíznám rá, nemhogy az életem, vagy a titkaim. Márpedig a lányok ahhoz értenek a legjobban.
− Igazából fogalmam sincs, hogy egy olyan lány, mint Te, mit keres annak a keselyűnek a karmai között. – csúszik ki a számon. Valamiért olyan érzésem van, hogy szerencsétlent még senki nem világosította fel, hogy a lehető legrosszabb ember társaságába tartozik. Nem is az én tisztem, de ha már ennyire emlegeti milyen bensőséges is a kis viszonyuk, talán jobb lenne, ha óvakodna tőle. Nem túl kellemes érzés, ha hátba támadnak, márpedig Morrison előszeretettel forgatja a nagykést mások hátában, miközben édesen a szemükbe vigyorog. A családjáról meg már ne is beszéljünk…
Merlinre, és a nagyapám ezt a nőszemélyt akarja mindenáron mellettem tudni. Hova lett ezeknek az eszük? Elismerem nem egy rusnya lány, de egy órát nem bírunk ki egymás mellett anélkül hogy ne vesszünk össze, nemhogy egy életet!
Meglepetten figyelem, ahogy közelebb jön. Arra számítok, hogy nem ácsorog tovább magában, és végre mellém telepszik, de a mosolya azonnal elárulja, hogy esze ágában sincs két lépésnél közelebb jönni hozzám. Ahogy közelebb hajol, várakozva emelem oldalra a fejem. Egész kíváncsivá tett a közelsége, de aztán legnagyobb sajnálatomra visszabújik a csigaházába.
Kár.
Mielőtt a gyerekes kérdésére válaszolnék, vagy a megjátszott kacajra megjegyzést tehetnék, elszámolok magamban háromig, és újból végigmérem. Legjobb tudomásom szerint a lányok nem szeretik, ha nyíltan bámulják őket, márpedig én most pontosan azt csinálom. Kíváncsi vagyok mikor jegyzi meg majd ezt is. Ha van egy kis szerencsém, már nem kell sokat várnom.
Ahogy végigfuttatom a tekintetem rajta, egyszerűen nem tehetek róla, de gondolatban azonnal összehasonlítom Morrison felépítésével, és szájhúzgálva summázom, hogy tényleg ég és földről van szó.
− Ki kell ábrándítsalak. – csóválom a fejem sajnálkozva – Egyet sem találtam benne. Szerintem valaki már kibontotta előttem és kizabálta belőle - teszem hozzá mosolyogva. A házimanós megjegyzésére már nem is veszem a fáradtságot, hogy válaszoljak. Egyrészt nem fogok védekezni, mint valami féleszű pojáca, hogy nem igaz, igenis jól főz, másrészt pont ezzel jönni… Olyan kis cuki, hogy megpróbál sértegetni, de ezek valahogy rólam leperegnek. Állítom, hogy ennél sokkal gonoszabb is tud lenni, ha már egyszer olyan nemes házba került, mint a Mardekár – elvégre a süveg nem szokott tévedni  − de az eddigi viselkedése alapján inkább félúton van egy pattogó grifis, és egy felfújt hugrabugos között. Ezt persze a világért se kötném az orrára, még a végén rámszabadít valamit, aztán megnézhetem magam.
Látva, hogy esze ágában sincs leülni, kényelembe helyezem magam a pamlagon. Velem aztán jól kitolt. Én elterpeszkedhetek, Ő meg ácsoroghat, amíg meg nem gondolja magát. Érdeklődve figyelem, ahogy a tükröt bűvöli. Valami azt súgja, hogy nagyon nem tetszik neki hogy mi itt vagyunk kettesben, de igazán nem is érdekel. Morrisonnak úgysem fog árulkodni, ahhoz nincs elég mersze, másrészt tökéletesen tisztában van, hogy ki lenne kapirgálva a két szép szeme. Bár nem hinném, hogy Laetitia ilyen messzire el merne menni, de nála sosem lehet tudni – fűzöm tovább a gondolatot a plafon repedéseit, és a sarokban megbújó pókhálókat tanulmányozva.
Amikor azonban újból megszólal egy teljesen más hangon, mint eddig ráncba szalad a homlokom. Kiegyenesedek, és felsóhajtok. Ez most szórakozik velem?
− Nyilván ha ezt érzed, annak nyomós oka van – jó ez így túl erős, de talán nem veri ki a hisztit – Szekrénybe bújsz, sértegetsz, megátkozol, és azt várod, hogy legyek veled jófej? Mondj egy indokot, hogy miért? – ha már őszinteségi rohama van, akkor emlegessük már fel neki, amit ketten művelnek Morrisonnal, puszta szórakozásból. – De ha adsz egy puszit, talán kiengesztelhetsz, és nem adom vissza a kölcsönt – folytatom bújkáló mosollyal – Libák? Kit érdekelnek a Roxfort halvérű libái, amikor igazi kincseket is lehet találni? – kacsintok rá újra, majd visszafekszem magam az előző helyzetembe, és meglazítom a nyakkendőmet.
Most már igazán jöhetne a jóidő. Kezdek belefulladni a kastély melegébe.

[Ryan Wallbrick]

Ryan Wallbrick

Morrison, mindig csak Morrison. Wallbrick tényleg alaposan bele lehet zúgva, ha ennyit beszél róla. Egyáltalánr nem értem, hogy milyen alapon keselyűzi le, ha egyszer folyton egymás mellé kavarodnak, ha az alkohol szintjük elér egy bizonyos pontot. Olyankor meg persze dúl love. Múltkor is, emlékszem mit műveltek egy bálon. Szerencsére nem nekem kellett megjegyezni, hogy menjenek szobára, megtette helyettem valaki más, ők meg már ott se voltak. Megint. Merthogy ez már nem az első eset volt, mikor így zajlottak a dolgok. Másnap persze hallgathattam Morrison áriáját, hogy ez a pasi mekkora szemét, meg hogy nem volt valami nagy eresztés. Khm… kérdem én, akkor minek engedi magához túl közel időről időre? Ő sem tud megbecsülni semmit. Tökéletes pár lennének, komolyan. Aprót fintorgok, ahogy ennek a gondolatnak a végére érek, és megfordulok, hogy végre ne a tükrön át társalogjak ezzel a bájgúnárral. Hogy is mondta? Mihez kezdjen velem? Hmm… hát és én mihez kezdjek vele?

Vállam fölött hátranézek, mielőtt nekidőlnék a szekrénynek, biztos ami biztos, ott van-e még.  Miután meggyőződtem az említett tároló alkalmatosság meglétéről, hanyagul nekitámasztom a hátam, és karomat magam előtt összefonva, teljes nyugalommal meredek Wallbrickre. Kezem akarva vagy akaratlanul, nem tudom igazán, de a pálcám felé vándorol. Ha vele vagyok, sosem lehet tudni semmit, jobb az, ha a kezem ügyében van. Persze legszívesebben magamat kábítanám el, hogy ne kelljen vele tovább beszélnem. Merlinre, nem vagyok normális! Méghogy magamat? Őt! Ki tudja, miket művelne velem ez a megveszekedett, ha képes lennék önerőből elkábítani magam. Az azért elég nagy öngól lenne, inkább kihagynám. Szóval pálca dolog törölve, az ujjaim már egyáltalán nem égnek utána, hogy markolászhassák. Jobb, míg nincs használatra készen nálam, addig se csinálok ostobaságokat.

Halványan elmosolyodok, mikor végignézek a fiún, ahogy elterül a pamlagon. Morrison nem normális, ez tény, semmi kétségem nincs a témát illetően. A látvány tagadhatatlanul pazar. Lassan, a cipőjétől indulva, centiről centire végigmustrálom, és cseppet sem érdekel, hogy mit gondol rólam ezzel kapcsolatban. Végül aztán a tekintetem mégis csak az arcán állapodik meg, valahogy ezt tartom benne a legvonzóbbnak. Fejemet oldalra biccentem, és csak nézem, hogy milyen jól áll neki az iskolai egyenruha minden egyes darabja.

- Mondjak egy indokot, hogy miért legyél kedves? Nincs ilyen dolog egyáltalán. Csak tudod abból indultam ki, hogy aki kicsit is otthonosabban mozog a köreinkben, az valamivel kedvesebb velem. Ehhez szoktam, bár számodra ez az egész biztos furcsa, mivel te nem vagy olyan, mint én. – emelem magasra az orrom, és előre húzom egy hajtincsemet. Szórakozottan elkezdem tekergetni, néha Wallbrick felé pillantok ugyan, de alapvetően az egész magatartásom azt sugallja, hogy nem igazán érdekel, hogy egyáltalán létezik. A hajtekergetést egészen addig a pillanatig folytatom, míg fel nem fogom, hogy Ryan felhozta az átkozás témát. Megáll a kezem a mozdulat közepén, és elejtem a tincset. Tudtam, hogy egyszer még számon kéri rajtam a dolgot, de valahol belül reméltem, hogy mégse teszi. Azt hiszem ilyen lehet egy csodában reménykedni is. Ebből hogy mászok ki? Aztán végül csak megtalálom a megoldást, és már nyitom is a szám, hogy közöljem vele, mire jutottam az ajánlatával kapcsolatban.

- Hogy mit kérsz? Két dolog. Egy: puszit? Mi vagy te, óvodás, hogy anyuci puszilgassa a pici pofidat? Kettő: mit képzelsz, hogy majd én odamegyek hozzád, és adok neked egy puszit? Hagyjuk már! Akkor nem leszel kiengesztelve, mert hogy én oda nem megyek hozzád az biztos. És akkor mi van? – legyintek, és mélyen a szemébe nézek, már ha nem kapja el a tekintetét. Nem hiszem el, hogy ezt mondtam neki! Két hónappal fiatalabb Dee egy ilyen ajánlatért a falat kaparta volna, megtett volna bármit érte. Most őszintén: két órával ezelőtti Deirdre is. Megvesztem, vagy mi a szurcsók, hogy képes voltam ilyen nyilvánvaló ostobaságot kimondani?
Wallbrick lazán elterült a pamlagon, és a nyakkendőjét lazítgatja. Ha bunyó lesz, megyek vissza a gardróbba. Játssza le a szekrényajtóval, én itt se vagyok.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

− Na nézd már, csak kiugrott a nyúl a bokorból! Tudtam én, hogy nem vagy olyan szende, mint amilyennek kinézel. – nyugtázom őszinte nyugalommal.
Tudtam én, hogy nem tévedhetett akkorát a süveg, ha Mardekár Malazár házába osztotta. És lám, itt a bizonyíték.
Már megint igazam van – mily’ meglepő.
Csak nézem ezt a helyes kis arcot, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezeket a mondatokat a saját fejéből szedte elő. Mindazonáltal alaposan meg kell hogy gondoljam erre a kijelentésre mit fogok válaszolni, mert ismerve a családját, biztos nem hagynák szó nélkül, ha olyan megjegyzést tennék, amit nem kellene.
− Akkor szokj hozzá, hogy ez nem vonatkozik mindenkire. Nem kötelező foglalkozás. – emelem meg a fejem kihívóan. Igazság szerint szeretnék nagyon csúnyán nézni rá, hogy érezze a fenyegetést, de az nem az én stílusom. Sokkal érdekesebb a játék, ha nem borítom rá azonnal az asztalt, hanem hagyom, hogy addig fussuk a köröket, amíg nekem tetszik. – Ezek egyébként a saját agyszüleményeid, vagy Morrison adta őket a csinos szádba? – teszem hozzá fanyar mosollyal.
Valahogy meg sem lepődnék, ha kivágná, hogy igen, megint igazam van. Morrison úgy táncoltatja ezt a lányt, ahogy nem szégyen, ő meg ki tudja miért, de hagyja magát. Pedig ha lenne egy kis magához való esze, messzi ívben kerülné őt is, meg az egész bandáját. No de mindegy is. Nem az én tisztem felhomályosítani, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek látszik, még Laetitia sem.
Tudom, hogy talán most messzire mentem, de egy dolog miatt valahogy nem tud meghatni sem a fenyegetőzése, sem pedig a kihívó magatartása. Úgyis tisztában van vele, hogy hiába aranyvérű, nekem majdnem mindent szabad – hála a nagyapám és a családi közbenjárásoknak.
A csipkelődése viszont kezdi komolyan felkelteni az érdeklődésem. Végre nem egy bábu, akivel úgy játszok, ahogy a kedvem tartja. Igazi felüdülés a korábbi „kapcsolataim” után.
Csak nézem, ahogy játszik egy hajtincsével, és tudomást sem vesz rólam, miközben mindketten tudjuk, hogy ez egy szép nagy lufi, amit annak rendje és módja szerint ki fogok pukkasztani. Nincs olyan lány a roxfortban akit ne csavartam volna az ujjaim köré. Van, akivel könnyen ment, van akivel nehezebben, de a végén úgyis mindig az volt, amit én akartam. Ő miért lenne kivétel? Mondjuk eddig sem volt vele könnyű dolgom, de pont ezek a körök teszik érdekessé.
Az viszont egyáltalán nem tetszik, ahogy próbálja titokban a pálcáját szorongatni. Túl élesen él bennem az utolsó alkalom, amikor orv módon megátkozott a bálon. Problémát megelőzendően, veszek egy mély levegőt, óvatosan előhúzom a sajátomat, és a jól bevált non-verbális módszert használva kiröppentem a kezéből, mielőtt hasonló gyalázatra kerülhetne sor.
− Ha nem haragszol, ezt ezennel elvettem – mosolyodok el diadalmasan, amint a pálcája a kezembe csúszik. – Mielőtt megint megtámadsz, aztán kereshetem az alkalmat, hogy visszaadjam a kölcsönt.
Nem szeretném a további perceket azon agonizálva tölteni, hogy vajon mikor érik meg benne az elhatározás, és megint meglep valami aljassággal.
A válaszát meg sem várva azonnal zsebre dugom a varázseszközt. Mindkettőnknek jobb, ha nem itt kezdünk el egymásra válogatott átkokat szórni. Pontosabban Ő rám, mert nekem valahogy eddig eszembe se jutott, hogy kárt tegyek benne.
Megrándul az arcom, ahogy az anyámat emlegeti. Nem tetszik, de nem tud annyira kihozni a sodromból, amennyire szeretné. Még jó, hogy türelemre tanítottak, na meg persze jómodorra.
− Nézd, Deveraux – roppantom ki a nyakam, majd rá se pillantva teljesen kioldom a nyakkendőm, és a pamlagra dobom. Pont oda, hogy ha mégis le akar ülni valami csoda folytán, kénytelen legyen odébb tenni, vagy visszaadni. – Eddig is komoly erőfeszítéseket tettem, hogy megpróbáljak veled értelmes ember módjára társalogni. Ne szúrd el! Egy puszi, és talán még azt is meggondolom, hogy váltságdíj nélkül visszakapod a pálcád. Vagy tudod mit? Ez az ára. – kacsintok rá újból. – Elég fair ajánlat ahhoz, hogy ne élj vele gondolkodás nélkül. – teszem hozzá vigyorogva.
Meguntam ezt a próbáljuk meg nem komolyan, vagy épp túl komolyan venni a másikat - játékot. Most majd meglátjuk, van –e elég mersze, hogy közelebb jöjjön, vagy inkább megfutamodik? Vegyük úgy, hogy a sakktáblán most nyitottunk. A végeredmény pedig nem csak tőlem függ…

[Ryan Wallbrick]

Ryan Wallbrick

 Fel tudnék robbanni, esküszöm, most már nagyon kezd betelni a pohár! Megfeszítem az állkapcsom, hogy ne álljak neki üvöltözni gondolkodás nélkül. Vannak pillanatok, amikor elveszítem az uralmat az arcom felett, na ez például egy ilyen. A szemeim szikrákat szórnak, és egyszerűen képtelen vagyok a belül lévő artikulátlan üvöltésből szavakat formálni, amiket Wallbrick fejéhez vághatnék. Azért mégis megpróbálom, csak hogy örüljön.
- Nem Morrison adja a számba a szavakat! Tudod mit, keresd meg és beszéljétek meg, hogy mennyire tökéletesen összepasszoltok! – szűröm a fogaim közt, és újra a pálcám felé nyúlok, éppen akkor, amikor Wallbrick megelőző hadművelete kezdetét veszi. Az említett varázseszközt persze legközelebb már csak Ryan kezében látom. Hát ez csodálatos, fantasztikus. Pálca nélkül aztán… nagy esélyem van, tényleg. Sebaj. Akkor majd taktikát váltunk. Mert jelen helyzetben muszáj.
- Szóval azt mondod, hogy egy pusziért visszaadod a pálcám? – mosolyodok el, és ellököm magam a szekrénytől, így indulok el a pamlag felé. – Mielőtt még átverhetnéd a fejemet, szeretném tudni, hogy hol van a buktató. – miközben ezt mondom, szép lassan odaérek elé, és rávigyorgok – Tulajdonképpen hová szeretnéd kapni azt a puszit, Wallbrick? Nyaktól lefelé ugyanis felejtsd el. – felemelem a nyakkendőt a pamlagról, aztán lehuppanok mellé.

Morrison mindig azt mondja, hogy nem vagyok elég bevállalós. Össze kéne zavarni Wallbricket, ha már egyszer ilyen szorult helyzetbe keveredtem. Egészen hátradőlök, fejemet a karfára hajtom, és félig leeresztett pillák mögül nézek rá halványan mosolyogva. Felemelem a fiú nyakkendőjét, hagyom, hogy teljes hosszában lógjon a kezemben, aztán az arcom fölé lógatom. Az illata sokkal kellemesebb, mint amire számítottam. Mély levegőt veszek, és beszippantom alaposan a parfümének illatát. Nem hittem volna, hogy még a nyakkendőjére is gondol, hogy az is hordozza ezt a pézsmás, kellemes, és egyáltalán nem tolakodó aromát. Lassan, centiről centire egyre közelítem az arcomhoz ezt az apró anyagdarabot, és amikor elérem vele az orrom hegyét, szélesen és elégedetten elmosolyodok.

-Mmmh! Tudod, lehet, hogy én járok jobban, ha ez nálam marad. Nekem adod? Nem, nem akarok cserélni. Azt szeretném, hogy add nekem, Wallbrick! – nézek fel rá nagy boci szemekkel. Felülök, és gyorsan magamra aggatom a nyakkendőt. Sietve két mozdulattal megigazítom, hogy hanyagul, mégis valamennyire rendeltetésszerűen álljon, aztán széles vigyorral jegyzem meg – Egyébként is, nekem szerintem jobban áll, mint neked. Vagy… nem látszik így eléggé? Igazad van. – bólintok elkomolyodva, és meg sem várom a válaszát, azonnal már veszem is le a taláromat, elvégre még így is marad rajtam egy mellény, és az ingem (na meg ami az alatt van). Hagyom, hogy a fekete talár lecsusszanjon a vállamon, hogy aztán gyűrött csomóba álljon össze a pamlagon a hátam mögött. Túl messzire mentem, ennyire nem kellene piszkálni az alvó oroszlánt, de szorult helyzetben vagyok, és a pálcámért elég sok dologra képes lennék. Nem mindenre, de azért van néhány kérés, amit teljesítek. Egy teljesen ártatlan, ártalmatlan puszi pedig igazán nem nagy kívánság. Pláne úgy, hogy nem neki kívánság, hanem nekem ajándék. Vagy két éve csorgatom erre a hímre a nyálam, és önként felajánl nekem ilyesmit. Ez tényleg olyan ziccer, amit nem hagyhatok ki, most az egyszer igaza van Wallbricknek. Azt hiszem nem kellett volna kisajátítanom a nyakkendőjét, de most már mindegy, és egyébként is. Tényleg nem áll szándékomban visszaadni neki. Legszívesebben meglobogtatnám Morrison orra előtt, persze ő azonnal ugrana is rá, mint bika a vörös posztóra. Totálisan átrendezné az arcomat, ha csak megemlíteném, hogy egy folyosón jártam Ryannel, hát még ha tudná, hogy a gardróbszobában voltam vele összezárva. Kitépné a hajam szálanként, az biztos. Jobb, ha egy szót sem tud arról, hogy mit művelek itt le éppen a kvázi pasijával, mert hát Wallbrick azért nagy eséllyel tekinthető annak.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

− Keresse a hóhér, épp elég volt belőle az elmúlt egy óra is. – köszörülöm meg a torkom. – De ha annyira találkozni akarsz vele, szerintem kint kóvályog valahol a folyosón – mutatok a bejárat felé. – Biztos el lesz ragadtatva a gondolattól, hogy az elmúlt perceket velem töltötted… kettesben – teszem hozzá aljas mosollyal.
Olyan kis naiv. Miért kell mindjárt azt gondolni, hogy csak azért mert gondolatban előszeretettel húzok pár hasonlatot, az csak azt jelentheti, hogy az a vipera bármiben is jobb nála. De hát ilyenek a lányok, ha versenytársat látnak, azonnal vérben forog a szemük, mielőtt még elkezdenének gondolkozni.
Elégedetten dugom zsebre a pálcáját. Tudva, hogy ezáltal magasan nálam az előny, adok neki egy kis morzsanyomot, hogy legyen min elindulnia, ha ki akarja használni a helyzetét. Nem nagyon látok rá sok esélyt, hogy valaha is leállna egy olyan fazonnal, mint én, de ha sikerült egy kicsit megpiszkálnom az önérzetét, lépni fog. Márpedig minden egyes kikényszerített kis reakció az én malmomra hajtja a vizet.
Lépnie kell.
− Azt. – biccentek kihívóan – És teszek még egy ajánlatot, csak a fair play kedvéért. Nincs buktató. Egy puszi, és visszakapod a pálcád. De ha meg mersz vele átkozni, nem vállalom magamért a felelősséget – kacsintok rá újból.
Arra már nem is reagálok, hogy nyaktól lefelé nincs puszi. Ki gondolt itt még olyanra? Nem vagyok én az ajtóstul rontunk a házba típus, mint a legtöbb zseni a Roxfortban. Mi értelme lenne annak, ha rögtön két vállra fektetném? Hol marad akkor a játék?
Leginkább semmi.
Aztán olyat lép, amitől szívem szerint egyből ülő helyzetbe tornásznám magam, de jelen helyzetben ezt nem engedhetem meg magamnak. Még a végén azt hinné, hogy komolyan érdekel, mitől váltott hirtelen szende szűzből szaglászó nyuszira. Jó ezzel most prímán ellentmondtam magamnak, de meg kell vallanom őszintén kifejezetten kezdi felcsigázni a fantáziám.
Nem is tudom, hogy ez most neki, vagy nekem rosszabb.
Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy kisajátítja a nyakkendőmet, és akaratom ellenére perverz gondolataim támadnak. Elképzelem, ahogy a nyakam köré tekeri, majd magához von, és … kár, hogy nem ennyire bevállalós. Morrison már rég megjátszotta volna ezt a lehetőséget, pláne ha tálcán kínálom neki. De nem. Deveraux teljesen más. Hozzá nem elég az a taktika, ami a többi lánynál azonnal működik. Ide ravaszabb ötletek kellenek.
Sebaj. Mindig élveztem, ha valaki tudott valami újat nyújtani. Márpedig Deveraux eddig majdnem az összes kis számításomat keresztül húzta.
− Vigyed – vetem oda nemtörődöm stílusban. − Úgyis van még belőle vagy tíz, eggyel több, vagy kevesebb olyan mindegy. De remélem, nem kötözöd a plüssmacid nyakába, és nem folyatod rá a nyálad alvás közben. – nem bírom ki, hogy ne piszkáljam, csak egy kicsit. Olyan kis cuki, ahogy megpróbálja visszafogni magát, pedig igazán kíváncsi lennék milyen, amikor valaki tényleg felhúzza az agyát.
Amikor abba a hitbe ringat, hogy ezt már nem lehet hova fokozni, megint meglep. Teljes lelki nyugalommal hámozza ki magát a talárból, és kihúzva magát végignéz az öltözetén, nyakában az imént elkobzott nyakkendőmmel.
Na, ez már kifejezetten tetszik.
Leplezetlenül nyalom végig az alsó ajkam, ahogy a pamlagra csúszik a ruhája, és végre felsejlenek a roxforti öltözet alatt az idomai. Egész helyeske. Hogy nem vettem én ezt eddig észre. Talán mert mindig mániákusan takargatja magát, pedig aztán lenne mire felvágnia.
Újból végigmustrálom hosszasan elidőzve a lábain, egyre feljebb haladva, amíg a tekintetem megállapodik az övén.
Normális helyzetbe tornászom magam, hogy a tekintetünk egy magasságba kerüljön. Ha nem ellenkezik kicsit közelebb húzódok hozzá. Morrison mindig azt mondta, hogy megrészegül a közelségemtől. Vajon ugyanezt a módszert Deverauxon is tudom alkalmazni?
− Na, hol a puszim? – kérdezem kaján vigyorral az arcomon. - A nyakkendőmet már megkaptad, most kérem az ajánlat másik felét is. -  Fogadok, hogy meg se fordult a fejében milyen szándékaim vannak vele abban a pillanatban, hogy kellően közel merészkedik.
Mielőtt azonban bármit is mondhatnék, hangok ütik meg a fülem a festmény túloldaláról. Éles rikácsoló hang, ezer közül is felismerném, hogy Morrison veszekszik épp Hugrabug Helgával a bebocsájtást illetően.
Nocsak, még a Roxfort is az én oldalamon van?
Ha hagyja magát, megfogom a kezét, és magamhoz húzom, óvatosan talpra állítom magunkat, majd a tenyerem finoman a szájára illesztem, és a bejárat felé mutogatok.
− Cssst! – pisszegem le, mielőtt még méltatlankodva küldene el a pokolba, amiért befogom a száját.
Odakintről félreérthetetlen szófoszlányok szűrődnek be. Morrison tehát követett idáig, és a jelek szerint próbált bejutni – eddig sikertelenül. A tekintetem Deveraux arcáról az egyik szekrény felé vándorol. Ha a portré feltárul, kénytelen leszek betoloncolni magunkat, ha nem akarok botrányt. Már csak az a kérdés, hogy Laetitia vajon belenyugszik, hogy ezen az ajtón Hugrabug engedélye nélkül be nem teszi a lábát, vagy megpróbál más eszközhöz folyamodni, hogy bejusson?

[Ryan Wallbrick]

 

Ryan Wallbrick

Összeszorul a torkom, amikor Ryan azt mondja, hogy az elmúlt egy órát Morrison társaságában töltötte. Tudtam, annyira tudtam. Csak azt nem gondoltam volna, hogy ennyire gerinctelen, hogy egy órával ezelőtt még Morrison agyát fűzte, és minden kétséget kizáróan megbeszéltek egy újabb randit; erre most meg tőlem követel holmi puszikat. Vagy neki ennyire játék az egész világ, és benne minden?

A többit, amit mondott, már meg sem hallottam. Az agyam folyamatosan csak kattog, a gondolatok teljesen rendszertelenül csapódnak egymásnak, egyik löki ki a másikat, valahogy sehogy sem vagyok képes értelmes dolgokra gondolni. Csak ülök ott, mint egy idióta, rajtam Wallbrick nyakkendője, a talárom valahol a hátam mögött hever. A létező legmélyebb elkeseredést érzem most, mert mindent elveszettnek gondolok. Megalázva érzem magam, hogy azok után, amit az előbb leműveltem, megpróbáltam játszani vele, kedveskedni, hovatovább elcsábítani, még mindig nem ért semmit. Fogalma sincs arról, hogy mit gondolok, vagy mit érzek. Pedig igazán leeshetett volna neki, hogy egyáltalán nem szoktam így viselkedni, és akkor ez a mostani akció kifejezetten neki szólt. A szemeim tele lesznek könnyekkel, bármit csinálok is ellene, képtelen vagyok már visszatartani ezt az egészet, a sírást, és mindent ami majd azt követi. Ez volt az utolsó csepp. Végeztem Ryan Wallbrickkel, mert lehetetlen küldetésre vállalkoztam azzal, hogy megpróbáltam valaha is arra gondolni, hogy belőlünk, a kettőnk kapcsolatából lehetne bármi is. Aztán végül összeszedem magam, éppen amikor már veszélyesen közel fészkelte magát hozzám ez a tarajos gőte. Na arról aztán szó sem lehet, hogy még a végén rám másszon, már így is épp elég bajt okozott nekem.

- Nincs plüssmackóm, és nem nyáladzok álmomban. Biztos összekeversz valamelyik kis barátnőddel, akit éjjelente az ágyadba hurcolsz. Bár lehet már annyian vannak, hogy  magad sem tudod,  melyik nyálazza össze a párnádat. És én még ebbe a sorba akartam beállni valamikor önszántamból?! – a szavakat gyakorlatilag sziszegem, a fogaimat teljesen összeszorítom, úgy préselem ki a hangokat a számon. De legalább kijöttek valahogy, és végre megmondhattam ennek a tuskónak, hogy mit gondolok róla, és az életformájáról. Gondolkodás nélkül azonnal szinte letépem magamról a nyakkendőjét, és nagy lendülettel elhajítom valahová a szoba másik sarkába. – Ha gondolod akár ketté is törheted a pálcám, mert én egy ujjal sem érek többé hozzád, és neked sem ajánlom, hogy megpróbáld, mert ha kell, vagyis ha erre kényszerítesz, akkor pálca nélkül is komoly károkat fogok benned tenni. Ezt most komolyan mondtam. – teszem hozzá hidegen. Azt hiszem kissé túllőttem a célon, de valójában már ez sem számít. Gyakorlatilag már semmi sem érdekel, éljenek együtt Morrisonnal boldogan, ahogy a nagybecsű famíliájuk eltervezte. Szép pár lesznek, nászajándékba majd küldök nekik egy sárkányt. Bár annak úgyis ott lesz Laetitia.

Ez az a pillanat, amikor meghallom az említett sárkány hangját odakintről. Vadul dörömböl a festmény keretén, és méltatlankodik, amiért Hugrabug Helga nem akarja beengedni. Már csak ez hiányzott, hogy még Laetitia is beállítson. Mikor a fiú meg akarja fogni a kezem, elrántom, és szikrázó szemekkel meredek rá, de azt már hagyom, hogy felsegítsen. A közelsége elleni tiltakozás jeleként megpróbálom ellökni magamtól, de sokkal erősebben tart, mint azt gondoltam. Mintha egy sziklafalat próbálnék meg odébb fújni. Mikor kezét a számra teszi, meresztgetem a szemeimet, és csak bámulok rá. A szükség nagy úr, nem fogom megütni csak azért, mert el akart hallgattatni. Ettől függetlenül irritál az érintése, kezemet a kezére teszem, és ha kell, akkor lefeszegetem, de nem hagyom, hogy továbbra is a számon tartsa. Tekintetem mindent elárul, ne nézzen már idiótának, hogy nem fogom be a szám magamtól is. Más se hiányzik nekem ebben a pillanatban, mint a felbőszült, féltékeny, és ordibáló Morrison.
Mikor Wallbrick szeme a szekrényre vándorol, az enyém az arcára, és szavak nélkül is világosan kell értenie az üzenetet: ,,meg ne próbáld!". A kintről érkező hangok azonban egyre halkulnak. Nem, Laetitia nem adta fel, egyszerűen a kastély tréfál meg minket ily módon. Az átjáró még jobban összeszűkül, nem mintha eddig nem lett volna botrányosan keskeny, de most már más egyáltalán nem férne át rajta, maximum csak egy macska. Ha most itt rekedek, Wallbrickkel összezárva, hát akkor komolyan mondom megőrülök.

[Deirdre Deveraux]

Deirdre Deveraux

Döbbenten meredek Deverauxra, ahogy letépi a nyakából az elkobzott nyakkendőm, és egy megkergült óra módjára viselkedik velem. Egyet előre, hármat hátra.
Mindig tudtam, hogy a csaj nem teljesen komplett, de azt nem hogy ennyire. Alapesetben már rég faképnél hagytam volna a hisztijével együtt, de az utolsó mondata − mely szerint nem óhajt beállni a sorba a többi lány közé – olyan információt osztott meg velem, amire egyáltalán nem számítottam, legalábbis nem ilyen kontextusban.
Csak nézem, ahogy a szemei megtelnek könnyel, és erőszakkal próbálja őket visszatartani, és egyszerűen nem tudom, hogy mit csináljak. Ha elmegyek, soha a büdös életben nem áll velem szóba, ha maradok, akkor a saját jellememet tagadom meg.
Soha nem sikerült még senkinek elérni azt, hogy úgy borítsa fel a szépen felállított sakktáblám, ahogy van, és ez kifejezetten nem tetszik. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy most mit csináljak, pedig roxfortos pályafutásom alatt hoztak már kényelmetlen helyzetbe, de nem ennyire. Valahogy mindig mindenre volt kész válaszom, és úgy játszottam végig a játékaim, ahogy akartam, de Deverauxnál már az eleje óta nem működött semmi.
Most legalább tudom miért.
Nekem ez eddig egy helyes kis szórakozás volt, eszem ágában nem gondoltam volna, hogy Ő így érez irántam, és most egyszerre van bűntudatom, amiért játszottam vele, és egyszerre tudok önelégülten mosolyogni, hogy lám, Ő sem lóg ki a sorból.
Illetve mégis.
− Na gyere! – szólítom fel hűvösen – Ha ütni akarsz, rajta, töltsd ki rajtam minden dühödet, aztán szólj, ha lenyugodtál. – folytatom. – Próbálok veled normálisan beszélgetni, ha azt kérted, erre amikor viccelődni próbálok veled, felfortyansz, mint egy megkergült hippogriff, és nekem esel – csóválom a fejem.
Nem. Egyáltalán nincs ínyemre a kis magánjátéka. Értem én, hogy a harag beszél belőle, elvégre minden szavából csak úgy süt felém a gyűlölete. De csak azért sem kapja meg, amit akar.
− Tudod mit? – veszek egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. Nem olyan egyszerű kihozni a sodromból, de neki még ez is egy pillanat alatt sikerült. – Nesze. – vágom hozzá a pálcáját. – Adok egy kis előnyt, ha móresre akarsz tanítani, de figyelmeztetlek – húzódok közelebb hozzá fenyegetően – Ha meg mersz átkozni, vállalni fogod a következményeit.
Üres szavak, de remélem épp elég elrettentőek ahhoz, hogy talán egy kicsit észhez térjen. Ha csak egy kicsit is ismer, nagyon jól tudja, hogy eszem ágában sem lenne kárt okozni benne, vagy másban – ennyire azért nem ejtettek a fejemre – de talán egy kicsit felnyitja a szemét, mielőtt tényleg itthagyom.
A portré felől beszűrődő hangok azonban megakasztják a további próbálkozásaim. Morrison odakint áll, és nyilvánvalóan ököllel üti a festményt, hogy engedje be. Mielőtt még Deveraux akár megnyikkanhatna, azonnal lefogom, és a szájára húzom a kezem. Ciki, nem ciki, jelen állapotában azon se lepődnék meg ha Ő maga nyitná ki az ajtót, hogy Morrisont betessékelje rajta.
Engedem neki, hogy vékony ujjai levegyék a tenyerem a szájáról. Nem erősködök, ha tud normálisan viselkedni.
− Ha megnyikkansz, esküszöm, én magam foglak elkábítani, mielőtt a botrány bejut – figyelmeztetem amint szabaddá váltak a kezeim. Furcsa, hogy csak azzal volt baja. A másik, amelyikkel a derekát fogom, nehogy elmeneküljön, úgy tűnik: egyáltalán nem zavarja. Vagy épp fel se tűnt neki?
Megkönnyebbülten, és egyben bosszúsan lélegzek fel, amikor Hugrabug Helga leszűkíti az átjárót. Az egy dolog, hogy azon bejutni nem lehet, de így a méreteiből fakadóan kijutni sem. Mindegy is, legalább Deveraux nem tud megszökni. Amíg a hölgyemény odakint meg nem gondolja magát, a jelek szerint határozatlan ideig ide leszünk zárva.
− Csak hogy tudd, belegyalogoltál a lelkivilágomba – közlöm vele szárazon, amint elhalnak Morrison szitokszavai. Nyilván ő is rájött, hogy ide márpedig hiába is próbálkozik nem fog bejutni. Annyira meg már ismerem, hogy innentől amint visszaáll a bejárat a rendes méretére, bármikor ki lehet jutni. Nem olyan fából faragták, aki annyira kitartó legyen, hogy odakint várakozzon, amíg én ki nem megyek.
Deverauxnak viszont hatványozottan rosszul áll a szénája, mert ha Laetitia elment, Ő fogja az elsők közt keresni a társaságból, hogy beszámoljon erről a gyalázatról.
− Nem akartam neked semmi rosszat, csak ki szerettem volna próbálni valamit – emelem rá vissza a tekintetem. Hirtelen beugrik egy kép az agyamba, és akármennyire is próbálkozok, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.
Ha Deveraux hagyja magát, a vállaira teszem a kezem, és a legközelebbi falhoz vezetem. Óvatosan, nehogy nekikoppanjon, megállítom, és ha még mindig nem kapálózik, felemelem a fejét, hogy a szemembe nézzen.
− Vágj képen nyugodtan – nyalom meg az ajkaim, és ha még mindig nem ellenkezik, vagy nem szabadul ki valahogy a szorításból minden szó, vagy előzetes figyelmeztetés nélkül előre hajolok, és szájon csókolom.