A hangulat terem

[Mr. Calahan]

Mr. Calahan

Merlinre, ezt most miért...?
Összességében nem szoktam felidegesíteni magam sem a házi feladatokon, sem az iskolatársaim (kiváltképp a háztársaim, ne adj Merlin évfolyamtársaim) ügyefogyottságán, de néha már sok belőlük. Hiába próbálom meg a maximumot kihozni magamból, hiába készülök hosszú éjszakákon keresztül a RAVASZ-okra, egyszerűen úgy érzem, hogy egy helyben toporgok, és ennek nem tudom, hogy mi az oka. Talán az általános rossz hangulat, amely belengi mostanság a kastélyt, de az is lehet, hogy azok a hatalmas elvárások, amelyeket a tanáraim és a szüleim támasztanak felém. Mostanában gyakran úgy érzem, hogy a világ, amit felépítettem, apró darabokra hullik; azt hiszem, anyám erre azt mondaná, hogy depressziós vagyok, én egyszerűen csak rossz passznak hívom. Ezzel önmagában nem lenne nagy probléma, de ha Emily Deant rosszabb kedvében találja a világ, rettegjen minden és mindenki, mert kő nem marad kövön.

Egy hatalmas sóhaj kíséretében, mérgesen csapom be az előttem heverő alkímia könyvet, egy megvető pillantást vetek a klubhelyiségben kacarászó lánykákra (talán első, legfeljebb másodévesek lehetnek), majd mielőtt még elküldeném őket melegebb éghajlatokra, úgy döntök, jobb nekem máshol. Még én sem vagyok annyira kegyetlen, hogy szerencsétleneket egy életre elrettentsem a klubhelyiség használatától, arról nem is beszélve, hogy apámék jó barátságot ápolnak a két lány szüleivel – épp elég rossz fát tettem a tűzre az utóbbi időben ahhoz, hogy még ezért is felelősségre vonjanak.

Felkapom a szerte-szét heverő pergameneket és pennákat, idegesen dobom be őket a táskámba, és már a folyosón is találom magam. Mély lélegzetet veszek, ahogy kilépek, és csak lassan fújom ki a levegőt, érzem, hogy a felesleges idegességem enyhülni kezd, az állandó gyomorgörcs egy pillanatra oldódni látszik. Elmerengve hallgatom, ahogy cipőm ritmikusan kopog a visszhangzó folyosón; körbepillantva meglepetten állapítom meg, hogy a szokásosnál is kevesebben lézengenek errefelé, mintha csak egy támadástól félnének a diákok és a tanárok is. Hiába tudom, hogy van alapja a félelmüknek, agyam valahogy nem képes feldolgozni az információt: bennem csak a feszültség növekszik egyre jobban és jobban. Talán botor dolog, de úgy érzem, nincs mitől félnem – persze, sosem lehet tudni.

Gondolatmenetemet egy beugró emlékfoszlány szakítja meg; nemrég Arawynnal találkoztam errefelé, és azt hiszem, hogy az utóbbi évek egyik legviccesebb jelenetének voltam résztvevője. Elmosolyodom egy pillanatra, majd szinte azonnal az arcomra is fagy a mosoly, ahogy három, többé-kevésbé ismerős arcú mardekáros fiú halad el mellettem nagy sietősen. Valami más, furcsa érzés kerít hirtelen a hatalmába, rövid ideig némán tanakodom, majd végül irányt változtatok, és egy, számomra eddig ismeretlen folyosószakaszon találom magam; megtorpanok. A földről éppen egy sötét kupac tápászkodik fel, és indul el a legközelebbi szoba felé. Miután belépett, magabiztos lépésekkel indulok meg felé, majd körbepillantok az időközben lilává változott szobában. Tekintetemet gyorsan a fiúra emelem, aki nemrég vánszorgott be ide: a talárjából ítélve griffendéles és elég rosszul néz ki. Egy pillanat alatt fűzöm össze az elmúlt percek eseményeit, az elrohanó mardekárosokat, és őt.

- Merlinre, most komolyan nem tudtad leátkozni őket? Mégis minek tartod a pálcádat?! - kezdek bele a dorgálásba, miközben ledobom a táskámat, szétnyitom a taláromat, és a földre dobom azt is. Végül kelletlenül, összevont szemöldökkel húzom elő a varázspálcámat, majd elsuttogok egy lumost. - Hát, elég alaposan elbántak veled. Minek kekeckedsz mardekárosokkal?

Emily M. Dean

A talárom zsebében kutakodva találtam pár régi zsebkendőt. A fene se tudja, hogy mikor lettek használva, de arra pont jó lesz, hogy felszívja a vérem. Pedig tényleg nem direkt csinálom, hogy mindig balhé van körülöttem. Én lennék a legboldogabb, ha végre lenne itt egy nyugodt hetem, de nem én mindig játszom a hőst, beszólok felsőbb éveseknek és a többi és a többi. Lehet, hogy szobafogságra kellene ítélnem magam, akkor jó fiú lennék. Vagy kéne egy lány aki visszafog. Más ugye egy nőcskével mókázni, mint komolyan együtt lenni valakivel. Nem is biztos, hogy lenne rá energiám. Maradnak hát a nőcskék.
Fabian legalább megúszta, ezért megérte egy kis fájdalom. Úgy fest családi vonás, hogy folyton megtalálnak minket a nagyzási mániában szenvedő menőgyerekek. Ha egyszer mágiaügyi  miniszter leszek az összes ilyet kiállítom az Abszol útra, mint cirkuszi látványosság. Na ott majd tehetik a fejüket!
Épp a véres papírdarabot nézegetem a kezemben amikor a szoba hirtelen életre kel és lilává változik. Mire felnézek már egy felháborodott hang hasít a levegőbe.
Hát ez meg mit akar?
A meglepettségtől megszólalni se bírok egyből, mire felfogom, hogy most ki lettem oktatva már a pálca végéből kitörő fény világít a szemembe egy pillanatra teljesen elvakítva. Már a színváltás sem tett jót neki, de így végkép elsötétült a világ.
A lány szavaiból ítélve pontosan úgy festek, ahogy érzem magam. Pocsékul. Pont azért jöttem be ide, hogy senki ne lásson így amíg rendbe nem szedem magam, erre ez a stréber (a táskából gondolva) pont ide jön tanulni. Itt mindenki mindig beleüti az orrát a dolgaimba, pedig nem kérem.
Ne világíts már a szemembe! – kicsit agresszívan szólok vissza, de ne várjon százas vigyorra, ha az első szavaival is csak dühösebbé tesz. – Arra nem volt idő, a kedves Mardekáros behemótok épp abban leltek örömöt, hogy az elsős öcsémet terrorizálják. Te sem igen mérlegeltél volna. – gondolom én, de ezt már nem teszem hozzá, hiszen azt se tudom ki ez a lány.
Kicsit jobban szemügyre veszem most, hogy már kitisztult a kép. Ismerős feje van, ha jól rémlik valami prefektus lehet. Ha agyonütnek - na jó ez már megtörtént – se tudom megmondani milyen házba tartozik.
Ideje lenne össze szednem magam.
Felállok és lerángatom magamról a talárt és szépen lassan beletörlöm a közben már a nyakamba is lefolyt vért és megtisztítom az arcom. Most érzem csak igazán, hogy mennyire sajog és ég mindenem, lehet, hogy el kéne néznem a gyengélkedőre, ha ma szeretnék aludni éjjel, mert ha ez rosszabb lesz, akkor a fájdalom meggyötör.
Amúgy mit keresel itt? Stréberkedni jöttél? – kérdezem miután rendbe raktam magam, remélem ki tudok húzni belőle annyit, hogy publikus helyre mehetek-e anélkül, hogy ráijesztenék valami elsősre aki épp rosszkor lát meg rossz helyen.  Kicsit bunkó a hangnemem, csakhogy érezze a pár lépés távolságot.
Nem fogok lepaktálni az ellenséggel, akkor sem, ha segíteni akar!