A csend szobája

Elena I. Pierce pennájából

Itt azok a diákok járnak, akiknek síri csendre van szükségük. A helyiség el van varázsolva, így a diákok nem hallják egymást. A beszéd, a lépések, vagy az egyéb zajok nem hallatszanak, mert hangtalanító bűbáj áll a termen. Az egyetlen lehetőség a kommunikációra az írás, illetve mutogatás. A diákok többsége tanuló szobának használják ezt a helyiséget. 

Arion 
you motivate me   

Úgy gondoltam, hogy fél évvel előtte elegendő nekikezdeni az RBF-re való készülésnek. Sosem lehet elég korán kezdeni, na. Hiába voltam ott minden órán, tudom jól, hogy a tudásom meglehetősen hiányos, ugyanis megfigyeltem, hogy olykor szelektív a memóriám; főleg mióta tüzetesebben foglalkozom az Arion-projekttel. Na jó, ez persze nem azt jelenti, hogy egész nap ő jár a fejemben, de olykor elő-előbukkan valami miatt, és teljességgel nem tudom kontrollálni a dolgot, mert ha már egyszer eszembe jut, akkor nehéz másra gondolnom. Mindig azon jár az eszem, hogy vajon mi segítene hozzá a győzelemhez, vajon mi az, amivel meg tudnám nevettetni, mert eddig számtalan találkozásunk során egyszer sem sikerült, ezért ezt a nemes célt tűztem ki magam elé - az RBF-ek mellett persze, ugyanis az mindennél fontosabb, mondanom sem kell.
Ezúttal is a tanulás motivál, ezért elhagyom a hálószobát, ugyanis ott a ricsajtól lehetetlen bármit is tanulni. A klubhelyiség szintén nem jó, mivel az egy kész átjáróház, ráadásul  ott is fecsegnek folyamatosan. Azonban valamelyik évben - talán harmadikban - megtaláltam a tökéletes tanulószobát: a csend szobáját.
Itt aztán ordibálni is lehet, senki nem foglalkozik vele, mivel bárki bármit szól, nem lehet hallani. Azt persze hallom, amit én mondok, de kizárólag azért, mert én mondom. Ha valakinek címezném, akkor az illetőhöz semmilyen információ nem jutna el, tehát kommunikáció szempontjából nem a legjobb ez a helyiség szerencsére.
Kilépek a Hollóhát tornyából, és pont az ellenkező irányba, a nyugati szárny felé indulok. Nincs túl közel, de megéri a küzdelmet, mert tudom, hogy ott csak én vagyok egyedül, nem számít, hogy hány száz ember lézeng még odabent.
Hétvége lévén nem iskolai öltözék van rajtam, hanem ezúttal is kissé furának tűnő ruházat van rajtam, de egyáltalán nem érdekel, hogy mások csúfolnak-e miatta, vagy éppen megdicsérik. Kék farmer nadrág, egy térdig érő, zöld csizmával,  fentre pedig egy rikító citromsárga pulcsit vettem - a prefektusi jelvény persze nem hiányozhat. Nem mintha visszaélnék a jelvény nyújtotta lehetőségekkel, de jó, ha egy kicsit tisztelnek a többiek. Amíg nem volt az enyém, senki sem tudott a létezésemről, a szobatársaim mondták, hogy néhány órán meg sem tudta mondani a jelentő, hogy mi a nevem, mikor hiányoztam. Ez nem tudom, hogy kire nézve szánalmas, de a lényeg, hogy egy ideje azért már legalább annyit tudnak, hogy mi a nevem. Haladás, öt év alatt sikerült elérnem, na nem mintha világ megváltó terveim lennének, úgy, mint Tudjukkinek.
Táskámba pakoltam a szükséges könyveket, sokkal könnyebb így cipekedni, mintha egy hatalmas kupacot vinnék a kezemben. Így még az ajtót is ki tudom nyitni.
Egy árva lélek sincs bent, amin nem is csodálkozom igazából, hiszen ilyenkor örül mindenki a szabadságnak, meg hogy nem kell tanulni. Majd kapkodják a fejüket, amikor egyik RBF jön a másik után az év végén, és még ki sem nyitották a könyveket. Eljön ennek is az ideje egyszer. Ezért vagyok előrelátó, és elkezdem időben.
A terem egy tanteremhez hasonlít, de vannak kanapék is benne, mert ugye nem mindenki szeret úgy tanulni, hogy egy asztalnál ülve roskad a könyv fölé - én sem. Ezért odamegyek az egyik kényelmesnek tűnő kanapéhoz, amely az ablak mellett van, és leülök. Tarisznyámat magam mellé teszem és kipakolom a szükséges könyveket és eszközöket. Pergament hoztam jócskán, abból sosem elég. A tintát és a pennát kikészítem a kanapé melletti kis asztalra, hátha szükség lesz majd rá, ha jegyzetelni akarok.
Az első könyvet a kezembe veszem, melynek a címe: Hogyan csináljunk bolhából elefántot avagy átváltoztatástan haladóknak.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

Az utóbbi időben legnagyobb sajnálatomra egyre nagyobb volt a hangzavar a klubhelyiségben. Köszönhetően az általam nevetségesnek és feleslegesnek vélt egyes  hagyományoknak, a hozzánk költöztetett mardekárosok megjelenésével bizony nőttön nőtt a feszültség. Olykor szinte látni is lehetett ezeket az idegeket tépázó szálakat, amelyek úgy borzolták az embereket, és őrölték fel belülről, akárha mindennap pengetni szeretnék azokat. Háztársaim nem tudtak oly alkalmazkodón viselkedni, mint jómagam. Persze, ez elmondható volt elszállásolt vendégeinkről is, akik szinte várták az alkalmat, mi az, amivel esetlegesen a mi idegeinkre mehetnek. Nem értettem részükről, meg kell jegyeznem, részünkről sem ezt a hozzáállást, bár, bizonyosan túlzottan elzárkózott voltam, ahogyan Tom szokta mondani. Mindenesetre ezen irányban nekem bizony akadtak kellemes meglepetések is az életemben. Egyik-másik vendég meglepően értelmesnek bizonyult, amikor egy kis magándiskurzusról volt szó, egymagában sikerült rajtaütnöm... mi több, meglehetősen élelmes hozzászólásokkal volt képes tarkítani a beszélgetést.

Mindenesetre, tudom, hogy kissé elkalandoztam a fő csapásiránytól, de ezzel a lendülettel bizony most vissza is térek ahhoz. Mivel pár háztársam keményebb szóváltásba keveredett a helyiségben, és szó szót követett, eléggé nehézkessé vált a tanulás... még a szobában is, ami jó pár lépéssel odébb volt. Ismertem a kellő bűbájokat, hogy némaságba burkoljam azt, de úgy döntöttem, felkerekedvén nekilódulok, hogy a csend szobájában kezdhessek neki, jobban mondva folytathassam gyógynövénytan tanulmányaimat.

Odaérvén, alig húztam be magam mögött az ajtót, jómagamnak háttal egy ismerős lánykát pillantottam meg. Nem mást, mint az Aero kedvelő szépséges hölgyeményt, a hollóhátasok igazi gyöngyszemét. Első gondolatom az volt, köszönök neki, azonban a helyiség a nevéből fakadóan is meggátolta ezen óhajomat. Ebből következően nem maradt más választásom, mint egy levélkével érdeklődni, vajon csatlakozhatom-e asztaltársaságához. A hozzám legközelebb eső padhoz lépvén annak lapjára helyeztem mappámat, majd felkutattam benne egy új, hófehér pergament. Most nem a pennát húztam elő, mindinkább a pálcámat. Ezzel szerettem volna felróni és megbűvölni a papírost. Pár apró suhintás, és a mű készen is állt, hogy leleplezzen Sydney előtt. Szépen lassan felemelkedett az iromány, összehajtogatta magát, majd meglovagolta a helyiségben nem lévő légáramlatokat. Úgy reppent, mintha csak a szél vitte volna a hátán.

Ahogyan a lányhoz ért, pár kört írt le a feje körött, apró virágszirmokat eregetve magából... lassan az asztalra simult, és miközben kihajtotta magát, kellemes virágos mezőillatot árasztva magából hullajtott ki újabb pár szirmot az asztalra is. Ezek a szirmok aztán a semmivé foszlottak, és láthatóvá vált rajta az írás. Az írás, amelyben kértem a hollóhátas lánykát, hadd csatlakozzam mellé. Meg persze ott állt az utolsó sorban az is, tekintsen hátra, ha érdekli, ki is lehet a levél írója. Amint hátrapillantott, kezemet megemelve intettem felé, várva, vajon megkapom-e a jelet, az invitációt az asztalhoz.

A hely tökéletesnek bizonyult. Soha nem voltam a szavak embere, és most itt nem is kellett ennek ellenkezőjét bizonyítanom. Ellenben írni szerettem, és tudtam is, ha nagyon megerőltettem magam.

[Szia! Gyere ide mellém!]

Arion 
that motivates me   

   Kénytelen leszek használni a pergament meg a pennát, mivel néhány dolgot jegyzetelnem is kell, ezért inkább közelebb húzom magamhoz az asztalt, hogy könnyebben meg tudjam mártani a pennát, és ne csorogjon szanaszét a tinta. A pergament az ölembe veszem, és elkezdek jegyzetelni. Ekkor különös dologra leszek figyelmes: virágszirmok hullnak az égből! Nem tudtam, hogy ebben a teremben ilyen dolgok is történnek! Varázslatos!
   Felnézek, és ekkor pillantok meg egy fölöttem repkedő levelet, amely ontja magából a virágszirmokat, ezen felül még kellemes virágillattal is kedveskedik a küldője. Gondolom, hogy nem én kapom, csak éppen felettem járt, és ezért néhány szirom rám is esett, de tévedek.
   A levél lassacskán a kicsiny asztalkához ér és kibontja saját magát, amely először még üresnek tűnik. Amint szertefoszlanak a virágszirmok, megpillantom a mágikus írást rajta. Az író arra kér, hogy hagy csatlakozzon hozzám, és ha érdekel, hogy ki is ő valójában, akkor forduljak meg. Egy igazán gáláns valaki lehet, és már van is egy sejtésem, hogy ki lehet az. Azonnal elmosolyogom, mivel a küldője egy számomra nagyon különleges valaki.
   Azonnal megfordulok hát, és megpillantom, ahogy nekem integet. A mosoly továbbra sem törlődik le az arcomról, főleg azért, mert szeretek vele lenni. Nem olyan, mint a fiúk nagy része, teljesen más, ráadásul a kitűzött célom elérésében fontos szerepet játszik, ugyanis ő az, akit mosolyra kell bírnom. Na nem mintha én egész nap csak vigyorognék, sőt, éppen ellenkezőleg, csak nem tudom megérteni, hogy nála miért nem úgy működik ez a dolog, mint másoknál. Ha vicceset hall vagy lát, vagy csak egyszerűen rámosolyog valaki, akkor ő miért nem tud. Erre keresem én a választ egy ideje, nagyrészt sikertelenül.
   - Szia! Gyere ide mellém! - kiáltom boldogan, de csak akkor jut eszembe, hogy hol is vagyunk, mikor már meggondolatlanul kimondtam. Azt hiszem, hogy ebben a pillanatban bele is pirulok az ügyetlenkedésbe, és inkább gyorsan megfordulok, hogy válaszoljak a levelére. A könyvet magam mellé dobom és pergament is, amire az imént jegyzetelni kezdtem. Teljesen újat kotorok ki a táskából, mert így már szükség lesz rájuk is. Bal kezemmel a fekete tinta felé nyúlok és meg is mártom benne a lúdtoll pennát és gyöngy betűimmel írni kezdek. Amint kész vagyok, átnyújtom neki a pergament, hogy el tudja olvasni.

   Szia!
   Persze, gyere csak! Itt jó lesz, vagy üljünk inkább asztalhoz? :-)

   Így igencsak érdekes lesz a kommunikáció, de tudom jól, hogy Arion nem nagy beszédes ember, alig lehet szóra bírni. Remélem, ha írásról van szó, akkor kissé közlékenyebb. De, végül is, az ugyanolyan, mintha beszélne. Nos, azért remélem, hogy  néhány szót azért váltunk majd egymással, mert ha már itt van, úgysem tudok ülni a fenekemen nyugodtan, mert azon fogok gondolkozni, hogy hogyan tudnék mosolyt csalni az arcára. A levelem mellé sem véletlenül írtam mosolygós arcocskát, de gondolom, ha a kimondott szavak hasztalanok, akkor a leírt meg még kevésbé. Mindegy, egy próbát megér.
A táskámat elveszem magam mellől és leteszem a földre, jó lesz neki ott is, Arion meg hagy üljön csak mellém - persze, ha jó neki a kanapé, és nem szeretne inkább asztal mellé ülni. Nekem aztán mindegy igazából.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

Ahogyan figyeltem a levélkét Sydney feje felett repkedve, óhatatlanul Őt is végigmértem, a mozdulatait, még akkor is, ha nekem bizony háttal üldögélt. Úgy festett első pillantásra, nem gondolta volna, hogy a levél neki címződött, mert csak feltekintett, aztán hagyta is annyiban, mintha nem törődne vele. Ellenben a kis papíros bizony lassan az asztal lapjára ereszkedett, és feltárta tartalmát újabb, meg újabb virágszirmokat eregetve magából. Megpróbáltam volna azt a bizonyos csokoládét is, amiről már említést tett annakidején, de sajnos, ha jól tájékozódtam egyes könyvekből, ételt nem lehetett varázsolni, legfeljebb valahonnan valahová. Mivel a tulajdonomban nem volt efféle Aero csokoládé, emlékeim szerint ez volt az édesség neve, így erről letettem. Már a kezdetektől fogva bájos és törékeny teremtésnek tartottam, ráadásképpen, akármikor találkoztam is vele, ezen érzésemet csak erősbítette.

Újfent az asztal felé fordultam, amelyre a mappámat helyeztem alig pillanatokkal ezelőtt, hogy újra a kezembe vehessem azt. Szépen visszaraktam bele a pennát és persze a tintát is... utóbbit kétszer is ellenőriztem, biztosan megfelelően van-e rázárva a teteje. Valahogyan nem hiányzott, hogy este, ha visszatérek a klubhelyiségbe, még azzal kelljen bajlódnom, hogy a felszereléseimet bűvölgetem, mert mindent megevett a folyékony mélykék szín. Mivel elégedett voltam a fedő szorításával, így belefektettem a többi tanszer közé, majd összecsuktam a mappámat és ismét a lányka irányába tekintettem. Pontosan akkor fordult felém, és kezdett el tátogni, akár a halak a Fekete tóban. Összevontam a szemöldökömet, és próbáltam megfejteni a jelenleg hozzám semmilyen formában el nem jutó hangokat, mégpedig szájról olvasással. Eléggé jó megfigyelő voltam, így sikerült kiszűrnöm, mit is szeretett volna mondani nekem, ennek ellenére még vártam pár pillanatot, mert a felismerést követően ismét sertepertélni kezdett valamit a táskájában. Írt, pár sort, majd ahogyan én tettem, hozzám reptette a pergament. Újfent engedélyt kaptam, így összetekertem a papírost és lassú léptekkel indultam meg az irányába. Valamiféle kanapén üldögélt, egy asztalt húzott közelebb magához. Felpillantottam, az ülőalkalmatosság felett egy ablak tátogott, mégpedig egy parkara nézve... párszor találkoztunk csak, és tudtam, nem ismerem még eléggé, de mégis, olyan érzések kerítettek hatalmukba, mintha már évek óta beszélgetnénk. Egyértelműen rá vallott a helyválasztás is... logikus, mégis, a logikában egy kis kényelmet és szépséget keresve.

Az asztal lábához érve letettem a mappámat, majd kibontottam azt újfent. A tintás üvegcsét is elővettem, meg persze a pennát, hogy a rövid írásra jómagam is válaszolhassak. Széttekerve a papírost az asztalon felróttam rá a saját soraimat.

"Köszönöm, hogy csatlakozhattam! Itt tökéletesen megfelel, a hely ötvözi a praktikumot a bájjal! Tökéletes választás."

Azzal megfordítottam, és elé csúsztattam, hogy ne kelljen a kanapéról leszállnia. Jómagam a kényelmetlen pozitúrában való tanulást preferáltam, pontosan azért, mert így biztos voltam benne, hogy nem fog elkapni az álom. Leheveredtem a szőnyegre, amely az asztalka alatt terebélyesen omlott szét , majd megkezdtem a gyógynövénytan felszerelés kipakolását. Mindent szépen sorban, hogy megkönnyítsem a jegyzeteim elkészítését. Mindig volt szisztémája annak, mit és hová tettem, ahogyan most is.

Arion 
I motivate you   

 

   Teljesen izgatott vagyok, hogy most itt van, mert akkor ez azt jelenti, hogy tanulhatunk együtt! Persze a helyszín nem túl megfelelő ilyesmire, miért is lenne jó… Nem is én lennék, ha nem bénáznék mindig. Ha valami értelmes helyre mentem volna tanulni, akkor biztos, hogy nem találkoztam volna vele, ez a sors fintora, kénytelen vagyok elfogadni a tényt így, hosszú évek után már. Nem szabadulok tőle, a pech örökké üldözni fog.
    Nem baj, a lényeg, hogy így is tudok kommunikálni vele, habár csak írásban, ami lassabb. Meg igazából nem is akarom zavarni őt, mert látom, hogy jól felpakolt és bizonyára tanulni szeretne, és nem biztos, hogy most feltétlenül az én társaságomra vágyik. Szerintem csak azért akart idejönni, mert mindegy, hogy hová ült volna le, tanulni bárhol lehet, és itt legalább van mellette egy ismerős is. Igen, minden bizonnyal ez állhat a dolog mögött.
    Figyelemmel követem, ahogyan odajön hozzám, és meglepő módon nem a kanapémra ül le, hanem a földre. Nagyokat pislogok, ahogyan nézem, hogy lepakolja a mappáját és mindent, amit hozott magával, és a földre ül. Fázni semmiképpen sem fog, ugyanis egy nagy szőnyeg van a földre terítve, de akkor is, ez egy rendkívül trükkös taktika, amit bevet ellenem. Talán így akarja elkerülni, hogy ne lássa, ahogyan vigyorgok rá? Vagy úgy gondolja, hogy így kevésbé fogom piszkálni? Nos, igaza van, mert én egy senki vagyok és nem akarom hátráltatni a tanulásban sem, mosolyogni meg úgysem fog egy olyan helyen, ahol nincsenek kimondott szavak, csak a leírtak számítanak, semmi más.
    Figyelem, ahogyan kézbe veszi a pennát és elkezdi írni a cikornyás betűivel a mondanivalóját. Sosem láttam még eddig, hogy milyen a kézírása – állítólag az írásból ki lehet olvasni, hogy milyen egy ember személyisége. Mit meg nem adnék most egy ilyen képességért! A gondosan kanyarított betűkből sugárzik a kifinomultság és a régimódi stílus – ez mindkettő jellemző Arionra, már amennyire sikerült eddig megismernem őt. Szűkszavúsága jelentősen megnehezíti a dolgomat, ezért több jellemvonásra eddig még nem sikerült ráismernem.
    Amint elkészül, odatolja elém a pergament, és elolvasom az írást. Igazán Arionos megfogalmazás, le sem tudná tagadni, hogy ő írta. Előrehajolok, és máris válaszolok a szavakra. Kár, hogy csak írásban lehet, mert így sokkal tovább tart, viszont több időm van végiggondolni, mielőtt leírom – elhamarkodottan nem írok le semmit, ha meg igen, akkor egy szempillantás alatt eltűntetem.
   Köszi! Szeretek itt tanulni, mert nem zavar semmi. Viszont valamit nem értek. Miért ülsz a földön? Nem lenne jobb itt fent, mellettem? Persze, megértem, ha nem akarsz, csak gondoltam, hogy itt kényelmesebb lenne.
    Serceg a penna a jó illatú pergamenen és máris kész a válaszom a fiú számára. Gondosan kikészítette ezalatt a könyveit, amiket a tanulás miatt vett elő. Amint kész vagyok, a pennát leteszem az asztalra, a pergament pedig visszanyújtom Arionnak. Kíváncsi vagyok, hogy egy pillantások kívül kapok-e bármilyen választ tőle. Egyet biztosan tudok: mosolyt nem.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

Miután elé toltam a pergament, pár pillanatig még figyeltem, ahogyan belekezdett a válaszadásba. Azt követően ismét az előttem heverő tanszerekre tekintettem, mert szerettem volna leellenőrizni, valóban lehoztam-e mindent a klubhelyiségből. Alig pár percecske telhetett csak el, amikor újfent megpillantottam a papírost, amelyen szépen sorakoztak a színek és betűk armadái. Feketeszín, kellemes és kedves írási stílus. Sydney betűi kecsesen ívelve karoltak egymásba, olyan kiegyensúlyozottnak tűnt. Azt követően pedig furcsa, kék rovás a hófehér papírkán. Apró, számára észrevétlen fintorral konstatáltam magamban, hogy még az írási stílusom is ódon és régimódi a többi diákhoz képest. Thomas állandóan arra hívta fel a figyelmem, túlzottan különbözöm, ezért vet ki magából a diáksereg, ezért nem szeretnek barátkozni velem. Ennek ellenére nem tudtam változni, talán nem is igazán akartam. Ezzel az életstílussal pontosan azt értem el, amit akartam, kevés ember vett körül, de azok élvezték a bizalmam. A lányka is kiérdemelte már, hát megadatott neki.

A sorok elolvasását követően előrehajoltam kissé, hogy kézbe vehessem a pennát. Többet is hoztam magammal, ha esetleg színt kell váltani bizonyos jegyzetelési stílusforma miatt. Most azonban a kékvégű tökéletesen megfelelt, hiszen azt használtam pillanatokkal előbb is. Szépen és lassan kezdtem felróni a furcsa betűket, hogy megválaszolhassam az ő sorait.

"A kanapé túlzottan kényelmes. Nem vetted még észre, hogy kényelmes helyen a tanulás közben olykor elnyom az álom. Főleg egy ennyire csendes helyiségben?

Szívesen ülök, állok, avagy sétálok melletted. Igazán kedvemre való a közelséged."

Valóban úgy éreztem, ahogyan leírtam. Sydney közelsége mindig is „részegítően” hatott rám. Olyankor egyszerűen elfeledtem mindent, ami régen történt. Legalábbis, valamelyest a homályba burkolóztak a régmúlt szörnyűséges eseményei. Azért családi tragédiákon nehezen teszi túl magát az ember, főleg akkor, ha a gyilkosok szabadlábon éldegélnek, és boldog mindennapjaikat tölthetik.

Egy sóhaj hagyta el az ajkaimat,  mire azonban kapcsoltam, már megtörtént az eset. Szerencsére, a szoba adottságainak hála totális csend honolt mindenütt, így ez sem igazán volt hallgató.

Arion  
They motivate us  

     Olyan sokszor járok ide, mégsem volt még szerencsém eddig összefutni ezzel a fiúval. Vagy... lehet, hogy igen, csak az elmúlt néhány hónapig nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a létezésének. Igazából én nem is szeretnék tőle semmi eget rengető dolgot, csak jó, hogy ismerek olyasvalakit, aki teljesen normális mégis valamelyest különleges, mint én. Magamra számos negatív jelzőt is aggathatnék, de Arion-ra még nem tudok azon kívül mást, hogy képtelen a mosolygásra. Ez már az első találkozásunkkor kiderült, és igazán furcsa jelenségnek tartom ezt a részéről. Persze, nem akarok tolakodó lenni, és nem fogok direktben rákérdezni. Majd egyszer elmondja, ha akarja, majd akkor, ha méltónak tart arra, hogy ilyesmit megosszon velem, a jelentéktelen szürke kisegérrel.
       Hiányzik a penna sercegése, olyan, mintha csak varázslattal vinné fel a gyönyörűen kéklő betűket.  Némán figyelem, ahogyan papírra veti gondolatait, s közben elmerengek, hogy vajon mi járhat a fejében. Egyszerűen megfejthetetlen számomra, egyszerűen különleges.
      Sokkal könnyebb lenne, ha nem kellene várni, hogy vajon a felírt szavakból miféle mondat kerekedik ki a végén, mégis az egész pillanat annyira a miénk, és annyira ránk jellemző, hogy senki nem veheti el tőlünk, és igen, mi írunk, mert a leírt szavak is ugyanúgy értékesek, mint a kimondottak. Más nem bajlódna pennával és pergamennel, ha beszélgetni akarna, jól elhagyná a termet, és odakint szabadon kiengedhetné a felgyülemlett szavakat. Még szerencse, hogy nem vagyok olyan fecsegő típus, mint a lányok nagy része.
      Folyamatosan kialakulóban van a fekete-kék sorminta, már-már tele az első oldal a mi kis párbeszédünk nem túl változatos színkavalkádjával. Amíg szavaimra válaszol, a kezembe veszem a könyvet, és igyekszem arra koncentrálni, amiért idejöttem: a tanulásra. Attól, hogy Arion itt van, még ugyanúgy tudok tanulni, legalábbis terveim szerint, a gyakorlatban is szeretném, ha így menne, de akarva-akaratlanul oldalra pillantok, hogy mit ír.
     Mikor végez, és a tinta még meg sem száradt, én máris a kezemben tartom a pergament, s olvasom a kék sorokat. A kényelmes helyen való tanulást illetően kénytelen vagyok igazat adni neki, de ülve azért mégsem olyan egyszerű ám elaludni! De ha így véli, akkor biztos megtörtént eset már, szerencsére nekem még nem volt részem ilyesmiben. Ha tanulok, akkor igyekszem koncentrálni, nem pedig álmodozni, álmodni meg főleg nem!
     Pennát ragadok, óvatosan megmártom a fekete tintában, és már írom is neki a választ.
     Nekem még nem volt részem ilyenben. Ha tanulni kell, akkor tanulok. De nem vagyunk ugye egyformák... Neked lehet, hogy nehezebben megy. Nincs ezzel baj.
     Én is szeretek veled lenni. Ez nagy szó, mert még sosem mondtam ilyet egyetlen fiúnak sem, érezd megtisztelve magad!
     Amint papírra vetettem gondolataimat, azonnal visszanyújtom a földön ücsörgő fiúnak a pergament. Az utolsó mondat színtiszta igazság, remélem, nem hiszi, hogy csak az udvariasság beszél belőlem... Amíg kíváncsian várom, hogy mi lesz a válasza, addig újból magam elé húzom a könyvet, és tanulásra adom a fejem. Legalábbis megpróbálom, de ha itt van Arion, valamiért képtelen vagyok rá, pedig tudom, hogy nem fog ideülni mellém és beszélni hozzám.

Raquel Palmer

Go to Heaven for the climate, Hell for the company.

A kandalló feletti órára sem kell néznem, tudom, hogy ez a tanulószezon ideje , mert akkora a nyüzsgés ebben a klubteremben, mintha az összes elsősnek egyszerre varázsoltak volna a kezükbe egy marék minden ízű drazsét. Tök jó emberek között lenni, csak tömegben nem.
Itt az ideje távozni.
Amit csak lehet bedobok a táskámba: könyvek, pergamen, kis víz és a pálca.
Megcélzom a klubhelyiség ajtaját és annyira nem is figyelek másra, hogy nekimegyek az egyik asztalnak és a kis elsős lánykát beterítem a saját tintájával.
Annyira ledermedek, hogy csak tátogni és bambán vigyorogni tudok, ekkora már mindenki engem néz, meg a sipítozó kislányt.
Remek.
Jobb lesz inkább gyorsan elhúzni, de utálom, mikor mindenki rám figyel. Főleg ilyenkor. Inkább semmit nem szólva indulok a kijárat felé, szinte futva lököm ki az ajtót. A küszöbön szabályosan átesek, ha már baj van, akkor csőstül…
Mire újra észbe kapok ajkaimat vasas íz járja át. Persze, hogy vérzik az orrom az eséstől, hiszen annyi időm sem volt, hogy a kezeimet magam elé rakjam.
Ennyi telik Sethtől a nagy varázslótól.
Igyekszem gyorsan feltápászkodni és a kezem az arcomra rakva próbálom a kárt felmérni, de közben már elindulok, ez a kis műsor nem tett jót az amúgy is „remek” népszerűségemnek. Most aztán tényleg teljesen hülyének fognak nézni. Nem csak az orrom vérzik, de az arcomat is lenyúztam kicsit. Remélem senki nem jön szembe, mert akkor aztán magyarázkodhatok, hogy biztos megvertek. Vagy kapok valakitől még egy kicsit.
A vért menet közben a taláromba itatom, nem is figyelem igazán, hogy merre megyek, inkább igyekszek nem vérfoltokat hagyni magam után.
Közben azon töprengek, hogy miért vagyok mindig ilyen szerencsétlen, de hát nyilván oka van. Elvégre nem lehet mindenki menő arc, mert akkor végső soron mindenki csak átlagos lenne.
Mire kicsit észbe kapok egy ajtó áll előttem, körbenézve látom, hogy sehol senki. Benyitok, bemegyek és az ajtót becsukom magam előtt. Ahogy látom senki sincs a teremben, és óriási csend fogad.
- Mi van itt? – hangosan mondom ki, de a saját hangom nem hallom. Célbaveszema  legközelebbi széket és asztalt, a táskában meg megpróbálok valami rongyot keresni az arcomra, hogy ne a ruhámmal kelljen a vért tovább itatnom.
 

Seth Calahan

Most boldog vagyok. Hülyeség, én mindig boldog vagyok, vagy legalábbis a legtöbbször, leszámítva, ha valaki van olyan szomorú, hogy engem is azzá tegyen. De ezen a szép napon nem tudok szomorogni, elvégre nemrég volt a születésnapom, végre betöltöttem én is a tizenhatodikat. Nem nagy szám, de az ember életében csak egyszer lesz annyi, amennyi. Nem leszek kétszer tizennyolc vagy húsz, ezért hálát is adok az égieknek. Valószínűleg ki sem bírnám, a hosszú élet eléggé meggyötörne és ki tudja, hogy néznék ki; mint egy ezeréves üknagyanyó.
A szép időnek és a közeledő év végének megvan a maga hátránya is, mégpedig közelegnek a vizsgák. Kissé rettegek, mert még mindig alábecsülöm magam egyesekkel szemben, akik túlbecsülik magukat. Meg kellene találnom az arany középutat, de kissé nehéz. Könnyebb alábecsülni magam és úgy teljesíteni, hogy közben nem bízom el magam, mint túlbecsülni magam és nem jól teljesíteni.
Kezembe vettem pár könyvet, egy üreset is, mert úgy gondoltam, hogy a Csend szobájában sokkal jobban fogok tudni tanulni, és gondolom, nem csak én érzem ezt így, így számítok arra, hogy valaki más is lesz bent rajtam kívül, akivel talán kommunikálhatok. A Csend szobája az egyik kedvenc helyiségeim közé tartozik, márpedig azért, mert olyan murisnak vélem, amikor beszélni akarok és nem hallom a saját hangomat. Ennek ellenére mindig motyogok valamit magam elé, olyan, mintha néma lennék. A legtöbbször el is nevetem magam. Biztos bolondnak néznek, de én a legkisebb dolgoknak is úgy tudok örülni, mint kutya a farkának, mások véleménye pedig nem nagyon érdekel... próbálom őket is megmosolyogtatni egy borongós napon.
Egy ilyen mosollyal megyek végig a folyosón, akiket ismerek, azoknak illedelmesen köszönök még akkor is, ha csak pár szót váltottam velük, és természetes, hogy a mellettem elhaladó profoknak is megejtek egy napszaknak megfelelő köszönést. A csend szobájához érve benyitok, mintha azt a saját szobámba tenném. És lássanak csodát! Tényleg van bent valaki, jól számoltam rá. Jósnak kellene mennem; a jövőbelátó ifjú Palmer leány. Biztos, hogy nem veszi észre, hogy betoppantam, elvégre nem hallja az ajtó nyitódását és csukódását sem, én pedig nem akarom megijeszteni hátulról, hogy azzal halálra rémüljön. Ki tudja, még lehet, hogy annyira sokkolóan hatna rá, hogy képes lenne leadni egy bal horgost nememtől függetlenül, hiszen nem tudhatja még, hogy ki vagyok.
Felfirkantok egy üres lapra egy üzenetet, majd a háta mögül elémutatom, melyen olvashatja a tipikus "Szia! Nem gond, ha letelepszem ugyanitt?" üzenetet. Amikor felém fordul, észreveszem, hogy valami történt vele és kissé aggodalmas arccal tekintek rá, annak ellenére is, hogy nem ismerem. Le is olvashatja ezt az arcomról, felesleges leírnom, hogy "Jó ég, mi lett veled?". Rögtön kutakodni kezdek a zsebemben, ahol mindig tartogatok valamit arra az esetre, ha megsérülnék. Most jól fog jönni a velem szemben ülő ismeretlennek. Vagyis most már velem szemben, mert gyorsan lehuppantam a székre, kivettem a zsebemből a Horzsolás-eltávolító kenőcsöt és akármennyire is próbáljon velem ellenkezni, ujjammal felveszek egy kis krémet, és lekenem az arcán a sérült hámréteget. A túlzott aggodalmam mások iránt ezt műveli velem. Elteszem a kenőcsöt, és előveszem újra a lapot.
"Egy órán belül elmúlik, és megint olyan babaarcod lesz, mint volt." Emellé megengedek magamnak egy mosolyt azt remélve, hogy nem fog baromnak nézni.

Raquel Palmer


A táskámat soha sem takarítom ki, mindenféle szemét van benne, de egy zsebkendő vagy rongy vagy bármi természetesen nincs. Pedig esküdni mertem volna, hogy reggel egy halom szalvétát is beledobtam, de sehol semmi. Ünnepélyesen megfogadom, hogy mostantól mindig takarítok és mint minden jó kislánynál lesz nálam zsebkendő.
Marad a taláros megoldás, de lehúzom magamról, épp elég lesz a póló, meg így legalább nem vérzek mindent össze vele. Amúgy sincs itt senki, hogy szégyenlősködnöm kelljen.
És ez remélem így is marad, ha már a magány miatt csináltam ismét hülyét magamból. Ezentúl akkor is a tömegben maradok, ha egy sárkányraj képviseli a tömeget. Azoknak van igazuk, akik veszélyesen élnek.
Most, hogy nagyjából letörölgettem magam és alig szivárog már valami az orromból és az arcomból felsóhajtok. Itt úgyis mindent lehet, nem hallja senki. Egyszer lesz egy vitatkozós barátnőm biztos idehozom, hogy ne halljam a hangját. Csupa haszon ez a terem.
Mire újra a környezetemre tudok figyelni, addigra valami arcom előtt lóg. Annyira meglepődök, hogy megijedni is elfelejtek. Beletelik pár másodpercbe, hogy ez egy pergamen írással. Miután elolvastam rögvest megnézem a pergamen gazdáját.
Ezt a fejet.
Gondolom nem számított rá, hogy egy vérben tocsogó arccal fog találkozni. Közben megismerem a lányt, griffendéles és egy évfolyamba járunk, de valahogy sose beszéltünk azelőtt legfeljebb egy-két szót, de arra sem emlékszem. Na meg a nevére sem. Pedig tök jó nő én mindig mondtam a többieknek.
Minek kérdezi meg, hogy letelepedhet-e ha a választ sem várja meg? Bár nem mintha bánnám, mert amúgy sem lett volna ebből most a közeljövőben tanulás, csak sebnyalogatás.
Valamit elővesz a lány és micsoda, felém közelít. Kicsit elhúzom az arcom, bár utána már hagyom, hadd tegye rám, ha el akarna tenni láb alól, már akkor kiátkozta volna a tudományt a fejemből, mikor rén még csak észre sem vettem, hogy bejön. Milyen rendes, hogy ellát, hát kap egy jó nagy piros pontot. Kettőt azért nem, azzal megvárom a kenőcs hatását, mert lehet, hogy csak ront a dolgon. Mondjuk akkor ő is úgy fog kinézni mert addig átkozom amíg érem. Na de nem akarok rosszmájú lenni, tök jó fej, hogy segít. Minden nőnél van zsebkendő és úgy fest most már, hogy gyógyszer is a hirtelen balesetekhez. Tényleg jó kislány leszek én is és beszerzem ezeket. Majd kérek a lánytól tippet, hogy mi kell még a sikerhez.
Újra ír ezt türelmesen megvárom, majd magamhoz húzom a lapot. Hát a reakcióm egy kitörő nevetés, igaz ez nem hallatszik, úgyhogy kb úgy nézhettem ki mint egy bolond. Nem baj, most már amúgy is biztos furákat gondol rólam.
Babaarc? Nekem? Akkor eddig hol voltak a lányok?
Mivel nincs kedvem kotorászni a táskámban, ezért a tollért nyúlok a kezében és mosolyogva kiveszem azt, és a pergamenjére írok.
- Köszönöm. – mögé meg egy jó nagy smileyt kanyarítok. A kezemmel igyekszem takarni amit írok, hogy nehogy már akkor olvassa el. Majd a reakcióit látni akarom. – Seth vagyok. Ha babaarcom lesz, akkor tényleg csodakrém ez, mert azelőtt sem az volt. Mi járatban itt? Vagy csak követted a babaarcút a klubhelyiség-beli szerencsétlenkedése után? – remélem látta a műsorom és nem fogom magam jól leégetni azzal, hogy önként mondom el. Legfeljebb hazudok valami frappánsat, mennyivel macsósabb, hogy megvertek.
A lapot elé tolom, de a tollat elfelejtem odaadni.

Seth Calahan

Meg se lepődik. Bár nem mintha kellene neki. Így, hogy jobban szemügyre veszem, kezd derengeni, hogy mintha láttam már volna valahol, és beszélhettem is vele. Hogy fordulhat velem elő, hogy nem tudom, kivel beszélgetek? Mert általában mindenkire emlékszem, akivel legalább egy szót is váltok. Hát most ne haragudj meg, kedves évfolyamtársam, aki mellesleg griffendéles is, de lehet, hogy te is gondolkodsz ilyenekben, hogy láthatatlan voltál. Visszamenőleg lehet, hogy tényleg az voltál. Ha beszéltem is veled, elég régen volt.
Azt hiszi, valamit akarok az arcával, hogy elcsúfítom, vagy ilyesmi, mert kicsit távolabb húzódik tőlem, de ez akkor sem akadályoz meg abban, hogy azt tegyem, amire hivatott vagyok, mégpedig hogy segítsek másokon. Egy sérült arc nem szab gátat, újra olyan lesz, mint amilyennek lennie kell. Közben megköszöni, amit érte teszek. Hát nem mindenki ilyen... biztos, hogyha összefutna két mardis, akkor se tenne semmit az egyik a másik érdekében, ha látja, hogy már félholtra verten fekszik szerencsétlen gyerek. Bár ki tudja... eddig még csak egy mardekároshoz volt szerencsém, aki elég bunkó volt, de fel se vettem, mert ha én le akarok ülni, akkor bizonyisten, hogy le fogok ülni, nem kell nekem mások engedélye. Attól függ persze, hogy kinek az engedélye. Nincs előre megszabva, meg ráírva sem sehova, hogy egy fotel XY-é.
Elveszi a tollat, és kell egy kis idő, mire felfogom, hogy már nincs a kezembe.. De rossz.... úgy utálom, hogyha nincs egy toll a kezembe, vagy egy könyv, persze nem lehet mindig valami nálam. Eltakarja, hogy ne lássam, mit ír, mert persze, hogy nézne ki, hogy mire végigírja, addigra én már tudom, hogy mit írjak rá?
Amikor elémtolja a lapot, elolvasom, és persze én is mosolyogni kezdek, és már hozzá is látnék az íráshoz, de eszembe jut, hogy nincs nálam az íróeszközöm. Ránézek, majd a kezére, ahol az eszköz is megtalálta a helyét. De jó neki! Tehát felé nyúlok, hogy visszavegyem a tollat, és jelzek, hogy semmi baj, hogy nála maradt és elfelejtette visszaadni, ez kábé úgy nézhet ki, hogy egy ártatlan mosollyal megfűszerezett legyintés a semmibe.
Nem bánom, ha olvassa közben, amit írok, bár szerintem nehezen menne neki, mivel úgy fordítom a lapot, hogy annak a hátulját látja. Így csak akkor járhat jól, ha röntgenszeme van. Gyorsan lekanyarintom azokat a szavakat, amit ki kellene mondanom. Istenem, de nem jó ez így, csendben...full csendben. Akkor jól jöhet az embernek, ha éhes, korog a gyomra, és senki nem tud róla. Kínos is lenne valószínűleg. Itt pedig semmi sem kínos.
Elétolom a lapot, és most a tollat is odaadom.
"Én pedig Raquel. Biztos vagyok benne, hogy nem voltál ezelőtt sem olyan rémes. Ha pedig követtelek volna, akkor nem lepődtem volna meg az arcod láttán... és lehet, hogy akkor egy egész túlélő-felszereléssel lennék most itt. Mi is történt a klubhelyiségben? Mesélj." Azért remélem, hogy mindent szépen leír nekem, abból felmérhetem a helyzet súlyosságát. Biztos nem bunyó volt, mert attól csúnyább sérüléseket szedett volna össze. Közben persze rámosolygok...nem is tudom, mi olyan jó, hogy ilyen a hangulatom.