Nyugiszoba

Sol N. Harington pennájából

A kicsi, elrejtett szobácskában általában azok szoktak lebzselni, akik el akarnak menekülni a külvilág elől vagy már rettentően kimerültek. A padlón nincs szabad felület, mindent ellepnek a hatalmas, puha párnák és a szoba három ablakát –meg voltaképpen az egész plafont- elborítják a hosszú, színes selyemfüggönyök. A falat folyamatos forgásban lévő varázskörök díszítik, amelyek nyugalmas légkört teremtenek. Amikor az ablakokon már nem árad be a természetes fény, kis üveggömbökbe zárt mécsesek világítanak be mindent, ahány mécses annyi színű láng. Ha egy kis nyugalomra vágsz, térj be bátran!

[~Ez már veszélyesen közel áll a „több mint csak tetszik” besoroláshoz. Jobb, ha…~]

Előzmény INNEN

SHAY

Shaelynn tényleg fázott és belement – ugyan miért is ne tette volna? -, hogy eltűnjünk a hídról és egy kellemesebb helyszínen adja elő az ötletét. Így hát, elindulunk át a hídon, ami a Mardekáros szárnyat köti össze a Griffendélessel. Közben hátra-hátrapillantok, hogy vannak-e üldözőink esetleg, vagy McGalagony meggondolta magát és mégis visszafordult. Szerencsénkre ezeknek semmi jele nincs, így nyugodtan lépünk be a meleget adó ódon kövek közé.
- Neked van valamilyen hobbid, úgy értem a kviddicsen kívül. – kérdezem, ahogy addig se haladjunk csendben, amíg valami kellemesebb környezetbe nem érünk. Egyébként is megkedveltem az édes kis csacsogását, ugratásait. ~Ez már veszélyesen közel áll a „több mint csak tetszik” besoroláshoz. Jobb, ha…~ még magamnak sem tudtam befejezni a mondatot, inkább így is hagytam nyitva, lengedező ajtóval. Sajnos az én szívem túl gyorsan rátalál általában a Kiválasztottra, és itt most nem Potterre gondolok. Eddig mindig mellé lőtt, de ez sosem szegte kedvemet. Újra rá figyelek és arra, hogy kikerüljem a diákokat, akik fel-alá járkálnak a folyosókon, ahol mi is elhaladunk. Néhány festmény furcsállva nézi a Hugrás-Hollós párosunkat a Griff kitárt szárnyában, ahogy elhaladunk előttük. Egyesek szemöldökfelvonással, mások csak kíváncsisággal követik a kék-sárga színkavalkádot. Én nem igen törődök velük, inkább Shay „portréjában” gyönyörködöm. A mosolya olyan bájos, hogy egyébként is felolvasztana, ha éppen nem dideregnék. Ezekben a sötétebb időkben pont erre van szükségem. Valószínűleg ezen túl is keresni fogom a társaságát. Amint melegebb lett, máris visszatérnek a gondolataim a zöldszemű ötletére, bár kissé lenyugodtam azóta, hogy először említette. Lépteink egyszerre koppannak, mintha ez egy begyakorolt csel lenne az ellenfél megtévesztésének érdekében. Közben pedig a kacskaringós folyosókon sietünk át a főépület felé. Ott biztos vagyok benne, hogy találok egy megfelelően csendes helyet, ahol majd felmelegedünk.  Hirtelen eszembe jut egy szoba, amiből a Maredkáros Lamartint láttam egyszer kijönni. Be is mentem utána mikor már eltűnt a közelből, hátha valami összeesküvésre bukkanok, de e helyett csak meglepődtem, hogy milyen nyugalmas és eldugott kis helység. Valószínűleg csak nyugalomra volt szüksége, hiszen a szoba nagyjából erre szolgált.
- Eszembe jutott egy jó kis hely, ahol nyugodtan beszélgethetünk, gyere! – mondom neki lelkesen, nem mintha eddig nem jött volna. Aztán, mintha csak időugrást végeztünk volna, már az ajtó előtt is álltunk. Lenyomtam a kilincset és benéztem, szerencsére üresen állt a párnákkal telerakott szoba. Ahogy beléptünk a mécsesek felgyulladtak és kellemes fényt árasztottak a kinti szürke hangulatot ellensúlyozva. Nagyon aranyos szoba volt, már, ha lehet ezt a jelzőt egy szobára aggatni. Helyet mutattam neki, majd szembe leültem vele az egyik kényelmes kék párnára. Ha már Hollós vagyok, adjuk meg a módját. A lábaim törökülésbe hajlottak, majd az egyik combommal megtámasztottam a könyököm, annak folytatásaként a tenyerem tetején pedig oszlopfőként a fejem pihent meg.  Higgadtan néztem a zöldjeibe, bár a kíváncsiság lángja elemi tűzként lobog a szemeimben. A szoba csodái helyett felkészültem ennek a hatodéves csodás szavaira.
- Ez a hely pont jó lesz. Kérlek, akkor mondd el, hogy mire gondoltál zöldike! – mondom neki kedvesen és újra a szemeibe fúrom az enyémeket. Az is igaz, hogy legszívesebben kiráznám belőle, hiszen ennek a sportnak a megszállottja vagyok, ráadásul egész jól művelem. Legalábbis én nagyon bízom magamban, és elégedett is vagyok a játékommal. Az eddigiektől eltérően azonban szinte csak falom a szavait, mintha ő egy istennő lenne, én pedig a lábai előtt térdelve enném az Ambróziát, amit kiporciózva lassan adagolna, hogy istenné válhassak én is, botor halandó.

Kareem


A sok sétának, ha más nem, annyi eredménye bizonyosan lett, hogy Kareem nyugodtabbnak tűnik, mint percekkel korábban, s a hugrásnak sem kell aggódnia, hogy nem lesz helye a vacsorának, bár még ebédelni sem nagyon ebédelt, de épp az ilyen esetekre hurcolja magával kis édességes csomagját. A talárjában mindig találni a finom málnás csokipocakból vagy kondéros kekszből, ahogyan táskája is rejt mindig valami nassolni valót. Kell az neki, mert még mindig fejlődő szervezet, meg szereti is az édességet, s mivel sokat ücsörög egyedül ki tudja melyik kis világában kalandozva, kell neki útravaló is.
Részéről az út során megejt egy-egy mosolyt az ismerős arcok felé, néhány DS társ talán gyanakodva néz utánuk, de egy pillantással vagy fejingatással tudtukra adja, nem akcióznak. Vagyis nem olyan témában, amelyhez nekik bármilyen érdekük fűződne. Kezeit talárzsebeibe mélyesztve követi a hollóst, egyelőre még nem tudván az úticélt, s fejében meg is fordul, hogy miért nem mennek rögtön oda, ahova ő gondolja a megfelelő helyet a srác számára. Persze ezt Kareem honnan is tudhatná, a lánynak meg valahogy nem is jut eszébe közölni vele. Pedig itt van a közelben a hely, s épp mikor már szólásra nyitná a száját, a végzős akkor szólal meg feledtetvén a hatodévessel, amit épp mondani akart. A hobbi kérdésre felvonja szemöldökét, majd miután megrágta a kérdést, egy picit közelebb húzódva a fiúhoz, kezd válaszadásba.
- Hát... korábban... - a szót megnyomja, hiszen az utóbbi majdnem két hónapban nem nagyon jutott ideje hobbijaira, az olvasás nagyjából kimerült a Minticz által adott könyvek és a tankönyvek bújásában, zongorázni legfeljebb a pad szélén tud, vagy a professzor gerincén, amikor elalussza, s újdonságként felkerült a listára a halálfalók irodájába betörés, graffittik készítése a folyosók falára, és a halmozottan bajba kerülés. Ez utóbbiban lassan világbajnok lehetne, habár talán Harry, Ron és Hermione kibérelték az egész dobogót maguknak. Zsebében ekkor tapintja ki a walkmant, amelyet Minticz parancsa ellenére mindig magánál hord. Már nem kobozhatják el, hiszen mágikussá lett téve, ugyan vissza sem kaphatta volna. - ...sok kalandregényt olvastam, zongoráztam vagy csak komponálgattam és öhm... - hangját még inkább lehalkítja, mintha ez olyan nagy titok lenne, pedig csak elég lenne felhajtani táskája tetejét, máris kibukkanna rajzfüzete - ...rajzolgatok - igyekszik a lehető legkevésbé sugallni, mennyit is jelent az neki. Ott élheti ki igazán fantáziáját, melynek egy-két... valóban érdekes rajz is eredménye lett.
Bár a folyosón sincs épp kánikula, érezhetően kedvére valóbb idő van itt, mint ott azon a huzatos részen. A walkmanről végül is úgy dönt, nem beszél, bár ha valaki, Kareem biztosan értékelné. Majd talán máskor, ha szóba kerül esetleg hóbortja, de akkor sem egy forgalmas folyosószakasz kellős közepén fogja meglobogtatni szerzeményét.
- És neked? - kérdezi kíváncsian, bár már most fel van készülve arra, hogy a válaszból nem sok mindent fog érteni, azért reménykedik, a fiúnak olyan hobbijai vannak, amikhez ő is konyít egy keveset, de legalább hallott már róluk. Az oldalát még mindig fúrja, hogy lehet dévédén meccset nézni, és miért olyan különleges dolog az, hogy azon kell nézni és mondjuk nem ka-na-pén.
Eközben útjuk immáron nem céltalan, mert Karr-nak támad egy ötlete, hova is mehetnének, Shay pedig azt reméli, lehet ott legalább teát inni, még mindig lúdbőrzik kicsit válla a hidegtől. Szerencse, hogy ebbe az irányba indultak el, mert mi lett volna, ha mondjuk a srác eszébe valami más helyszín ötlik és mászhattak volna mondjuk 4-5 emeletet, meg megint átcaplattak volna az egész iskolán. Belegondolni is rossz, főleg, hogy barnánk senege már igencsak vágyakozik valami kényelmes támaszték után. Egyelőre csak magában sopánkodik, de már azt sem kell, hiszen a végzős lefékez és benyit egy ajtón. Shay annyira nem figyelte, merre is jöttek, hogy elsőre nem is nagyon tudja, hova is érkeztek. Csak belépve esik le neki a tantusz, elégedetten mosolyodik el.
- Romantikus... - küld egy csibészes félmosolyt a hollós felé, miközben megdörzsöli vállait, s élvezi a kellemes meleget. Valahogy automatikusan visszább fogja a hangját, nem mintha eddig olyan nagyon kiáltozott volna. Zöldjei lassan felfedezik a padlót borító párnarengeteget is, s láttukra fel is csillannak. - Hahh, épp ez kellett nekem... - vigyorodik el még szélesebben, sietve egy kupac párnához lép, karját kitárva, táskáját oldalra kitartva dől aztán a puhaságok közé. Semmi riadalom, ám ahogy behuppan néhány az arcába is kerül, ezeket nevetgélve dobálja ki onnan, lehet egyikkel a hollóst is képen trafálja.
- Háááát... - fészkelődik kicsit, hogy azért a fiút is lássa, de nem kel fel, mint egy lusta cica, nyújtózkodik párat és igazgatja maga alatt a párnákat. A pár másodperces közjátékot követően még mindig nyúzza az idegeket, pedig ötlete olyan triviális, hogy Karr biztosan a homlokát fogja csapkodni a hallatán. - Tudooood... a földszinten van az a nagy terem. Nem a nagyterem, hanem... tényleg nagy. Leginkább gyakorlóteremnek hívják, de csak a köpkőcsapat jár oda heti párszor délutánonként. Egyébként elég nagy, volt, amikor odavittek minket reptanon, mert annyira rossz volt kint az idő... - kezd megint csacsogni, keze pedig táskájában kotorász, majd előhúz egy zacskó kondéros kekszet, a tökös most a kedvence - ...vagyishát előbb kint próbáltunk, de Doriss Strawbridge-t elfújta a szél a seprűjével - szája vigyorra húzódik, még talán kuncog is, láthatóan kedvére való történés volt az. A zacskót a végzős felé nyújtja, majd ha vett vagy visszautasította, kivesz egyet - így kénytelenek voltunk beköltözni oda. A padlója kemény fa, de azt is meglehet bűbájolni - szinte szünetet sem hagyva vált vissza a témához - ha más jobb. És arra gondoltam, hogy egy egyszerű bűbájjal fel tudod oda rögzíteni azt a karikát - nem tud elvonatkoztatni a kviddicstől - és utána le is lehet szedni. Hm - fújja fel száját, s pukkant vele egyet - hát... én erre gondoltam - pillant fel Kareem-ra kíváncsian, kissé zavart mosollyal.

[~Ó, mennyi minden művészi dolog érdekli. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit rejteget a világ elől. A lányok állandóan rejtegetnek valamit. Talán a rajzok? Talán a zongoraművei? Majd rákérdezek finoman.~]

SHAY

Hallgattam, ahogy szinte félve csúsznak ki a szavak az ajkai közül, mintha valaki belülről egy cérnát kötött volna a kettő közé és összehúzná őket folyamatosan, neki pedig erőlködnie kell, hogy ki tudja nyitni a lepénylesőjét. ~Ó, mennyi minden művészi dolog érdekli. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit rejteget a világ elől. A lányok állandóan rejtegetnek valamit. Talán a rajzok? Talán a zongoraművei? Majd rákérdezek finoman.~ vezetem le magamban a kérdéseim szép sorjában.
- Ez igazán dicséretes. Akkor nem nagyon unatkozol. Majd egyszer játszhatnál nekem, szívesen meghallgatnálak. Azonban… van nálad rajz? Ha végeztünk a nagy ötlettel – mosolyodom el cinkosan – szívesen megnézném egy nagysárgaságos művésznő rajzait. – elütöm a mondat végét egy nem túl jó szóviccel, de nem bánom meg. Azonnal visszakérdez, és nem akarom őt magára hagyni ebben az esetben sem.
- A mugli és varázsló sportok. Szeretem őket nézni, a kosárlabda szeretetemmel pedig már tisztában vagy. Nézek Kézilabdát, vízilabdát, focit. Amerikait és európait is. Ha érdekel, majd elmagyarázom azokat is. Néha jó mugli származásúnak is lenni. – Kissé elszomorodom közben, ahogy a szüleimre gondolok. Főleg apámra, aki elhagyott, amikor megtudta, hogy „mutáns” vagyok. Gyorsan túlteszem magam a rossz emlékeken, ezen főleg a szemeim elő bekúszó édesanyám mosolygós pofija segít.
~Szeretlek.~ küldöm édesanyám felé az üzenetet magamban és közben szomorkás-vidám mosollyal figyelek, hogy akad-e még kérdése Shaynek.
A szobához érve már minden megoldódik, Shaelynnek tetszik, amit lát. Azonnal, mint egy kis mugli gyerek beleveti magát a párnarengetegbe, majd húzza az agyam még tűrhető ideig. Nem baj, ezt még megbosszulom valahogy. Ráadásul fejbe vág az egyikkel, a párna behorpad, felveszi a fejformámat a találkozási pontnál és majdnem ledönt a lábaimról. Mivel nagyon kíváncsi vagyok, egyelőre csak elraktározom a kis vicceit és azon gondolkodom, hogy egybe, vagy külön-külön adjam neki vissza majd. Miközben beszél, automatikusan elfogadom az édességet, oda sem pillantva veszem el, majd rágcsálni kezdem. A nagy ötletére elhúzom a számat lemondóan. De nem azért mert rossz, hanem, mert ez nekem még sosem jutott eszembe. Hét év alatt ne volt annyi eszem, hogy abba a terembe betegyem a lábaim és megpróbáljak egy fél pályát felállítani. Nem kicsit ciki, hogy egy hatodéves ezzel az egyszerű ötlettel áll elő, de mit lehet tenni? Mindig én sem lehetek okos. A kosárlabdába vetett túlbuzgóságom csőlátással párosult, ez van, ezt kell szeretni. Ráadásul a mosolya inkább félénk, mint egy „hú, de nagy ötlet, igaz?" mosoly. ~Oké szivi, te nyertél, de azért…~
- Szóval, ezért hoztál ide? Ezt kint is elmondhattad volna… Shay, Shay… - nagyot sóhajtok és csalódott arcot vágok. Lassan felállok, mintha egy lassított felvétel lennék. Aztán hátrébb lépek,és hirtelen a föld felé nyúlok, majd  egy kezembe akadó párnát az elfekvő teste felé dobok. Már kapom is fel a másodikat, nem figyelve, hogy talált-e vagy sem az előző. Felkészülök a támadásra.
- Ez egy kicsinyes bosszú volt Minerva asszony miatt. Harcra fel! Egyébként… szuper az ötleted! Ki fogom próbálni! – vigyorgok úgy, hogy tudja, hogy az előző csak színjáték volt, elterelés, hogy készületlenül érje a párnacsata első felvonása. Meglátjuk, hogy mit tud ez a hugribugri, van-e humorérzéke. Ha rosszul sülne el… arra nem gondolok, bízom ebben a csintalan kiscsajban.
- Na, mi lesz? Talán félsz? – ingerlem egy picit.

Kareem


Félelem kevesebb, mint inkább egyszerű bizalmaskodás az ok, amiért közelebb húzódik. Bizony egy top secret dolog a hugrás számára. Ugyanis szentül hiszi, hogy valaki utazik az ő kedvenc időtöltéseire, és direkte azokat célozza meg… talán van itt valamiféle manókommandó, aki leadja a drótot Shannonnak, így a férfi kedvére mazsolázhat, mikor mitől vonja el. A rajzfüzet eddig óriási titok volt… igaz egyszer bénán kiejtette épp pont Sean előtt, de a fiút szerencsére nem érdekelték. Gyanakodva végigmér egy elhaladó páncélt, vagy olykor egy-egy szembejövő társat, a kémek bárhol ott lehetnek, de az ő eszén egészen biztosan nem járnak túl.
Kareem megjegyzésére haloványan elmosolyodik, hallván az elismerést jól eső érzés fogja el. Eddig soha senkit nem érdekelt, mivel is tölti a szabadidejét. Amikor azonban a fiú előhozakodik azzal, hogy szívesen meghallgatná a játékát, vagy megnézné a rajzait, szégyellősen markolja meg táskája pántját és egy vérszegény „jó”-val elüti most a lehetőséget. Talán idővel ki is megy majd a fejéből és neki nem kell mutogatnia műveit. Hogy kikerüljön a szorult helyzetből, inkább visszakérdez, úgyis kíváncsi, mi érdekli a végzőst, noha félő semmit nem ismer közülük. Nem is téved nagyot, ugyan a varázslósportokról van fogalma, a többi csak néhány név, amikhez hozzá lett téve, hogy labda. Egészen a foci megemlítéséig üveges a tekintete, erre a szóra azonban láthatóan megcsillan zöldjeiben a felismerés. Nem szívesen vág közbe így csak nagyokat bólogat, hogy igen-igen, azt tudja. Pár éve – egészen pontosan három éve – nyáron elkísérte szüleit Amerikába az egyik Világkupa selejtezőjükre, s akkoriban volt ott a Foci Világbajnokság is. Lehetetlenség volt nem úton-útfélen fanatikusokba botlani, így az ő különös szerelésük sem tűnt ki nagyon, hacsaknem az, hogy az arcuk nem volt nemzetiszínűre mázolva és nem hurcoltak magukkal különböző hangoskodó kiegészítőket. A lényeg azonban, hogy akkor ezt a sportot nagyon megjegyezte, ugyan az érdeklődése hamar alábblohadt, amikor kiderült, hogy kilencven percen át ugyanazt a labdát kergeti húsz ember. Mégis, élete egyik legfurább élménye volt végigülni egy ilyen mérkőzést a sok furcsa dolog miatt, a popcorn és egyéb nyalánkságok mai napig visszaköszönnek ízlelőbimbóinak. Szintén csak egyetértően tud bólogatni arra is, amikor Kareem megjegyzi néha jó muglinak lenni. Néha biztosan. Kareem innentől a célig egészen magába burkolózik, s Shay van annyira jó fej,hogy ezt nem említi meg neki.

Gondolatai hamar tovaszállnak, ő már meg is feledkezett arról, hogy néhány perce a rajzairól volt szó, s önfeledten dobja magát a párnák rengetegébe. Egyik puhább, másik keményebb, de közéjük bújni és érezni őket nagyon is kellemes, talán nem csak mugli gyerekeknek kijáró szórakozás és luxus, hanem neki is. Nem siet a nagy idea megosztásával, szívesen főzi a még a hollóst saját levében. (Másnak is a húsleves jutott eszébe?) Aztán persze szárnyára engedi gondolatait, de a hatás őt is meglepi. Ugyan nem számított épp vállon veregetésre, vagy oltárra a kviddicspálya szélén, esetleg a nagyteremben, de azért ez a fancsali fapofa sem tetszik neki. Többre számított, s abban bízott, Kareem legalább egy párnába kezdi el verni a fejét. Ó, de miért is tenne ilyet, hisz pasiból van, és Shay, ha mást nem, ezt már megtanulta róluk. Akkor sem ismerik el a női agyat... ha az ilyen zseniális, mint az övé. Milyen kiábrándító is tud ez lenni. Ennek ellenére arca picit pirosabbá válik, zöldjei pedig szinte szuggerálják a srácot. Ami elhagyja aztán az ajkait, még felháborítóbb.
- Már megbocsáss! - kerekednek ki szemei, természetesen csak színlelt felháborodással. Még hogy ő hozta ide?? ? Hiszen ő már a hídon elrebegte volna lassan kékülő, remegő ajkaival, de a hollós akarta ezt máshol hallani. Vesz egy nagyobb levegőt, fejét visszaengedi a párnára, szélesen elvigyorodik. Újra a zacskóba nyúl, kivesz egy darab kekszet, szélesen affektálva vele szólal meg, mit sem törődve a fiú mesterkedésével. - A nagy ötleteknek, drága barátom, Kareem, meg kell adni a... - kezdené öntömjénező monológját, de már nem tudja elmondani, mi is kell a nagy ötleteknek, mert a hasán egy tompa ütéssel puffan az egyik párna. - Uhh... - nyög fel halkan, nem a fájdalom miatt, inkább meglepetésében, zöldjei ismét csak elkerekednek, arca hirtelen merevedik meg.
Az elhangzottak kevésbé tudatosulnak fejében, mint az, hogy a párna milyen károkat okozhatott a hasára illesztett csomagnyi kekszben.
- Hééé! Eszednél vaaagy? - kérdezi majdnem hisztisen - Majdnem összetörted A kekszet!! - amit márpedig hogy merészel bárki megtenni? Szemöldökeit összevonva vizsgálgatja, nem-e esett bántódása a zacskó tartalmának, Kareem-ot csak ez után szándékozik kezelésbe venni.
- Kicsinyes, tényleg és majdnem az életedbe került! - még próbálja visszatartani vigyorát, szépen nyugodalmasan biztonságba helyezi a nasiját, közben lábait igyekszik a párnák alá ügyeskedni. Hogy elterelje mesterkedéséről a figyelmet, kezébe is vesz egy párnát, de aztán hirtelen lábával dob vagy hármat a fiú felé, míg a hollós azokkal foglalkozik, megpróbál felkecmeregni, ám ez nem olyan egyszerű. Nem törődik azonban azzal, hogy lemaradt a megfelelő pillanatról, a kezébe fogott párnát lobogtatva megindul a srác felé.
- Félek? Meglátjuk! - neveti el magát, majd egy jól irányzott suhintással megpróbálja eltalálni a hollóst. Ennyit a jól megérdemelt lustálkodásról, egy harc az élet!

[~Ez bejött! Imádom nézni, ahogy a kívánt hatás végigfut a célpont arcán. Hiába próbálja megelőzni a bajt, egy nagyon rövid időre megdöbben, majd mérges is lesz. Ezaz!~]

SHAY

~Ez bejött! Imádom nézni, ahogy a kívánt hatás végigfut a célpont arcán. Hiába próbálja megelőzni a bajt, egy nagyon rövid időre megdöbben, majd mérges is lesz. Ezaz!~ széles mosolyom már csak akkor lenne nagyobb, ha körbeérné a fejemet, de akkor meg a hátravetett tartás miatt a felső része már le is esne. Kiélvezem a pillanatot, egy-egyre állunk. Legalábbis ma, egyébként meg fogalmam sincs, de őszintén: nem is érdekel. Figyelgetem, hogy hogyan próbál becserkészni, hiszen én ugyanezt tenném. A kekszes kijelentését viszont már nem tudom megállni szó nélkül.
- Jaj, a kekszet? Merlin csökött szakállára! Mit tettem majdnem! – nyomom meg az utolsó szót és elnevetem magam. Aztán pedig már támadásba is lendül, hiszen a keksz az olyannyira értékes kincs lehet, hogy még az életemmel is megfenyeget.
- Jó ég, köszönöm az összes Mindenhatónak, hogy nem lett bajuk a ropogtatni valóknak! Már halott lennék! Besárgulnék! – cinkelem még egy picit Shayt, csak, hogy teljes legyen a diadalom. Azt szeretném, ha mindent beleadna, és élvezetes lenne a csata. Nevetve nézem, ahogy elpakolja a „kincset” és félrerakja. Felvesz egy párnát, de ügyesen a lábaival felém dob egy párat. Egyet hagyok, hogy eltaláljon – hiszen azért lábbal nem olyan egyszerű a célzás – és a fejemen egy átvágott férfiúi arckifejezés tűnik fel. Hagy higgye, hogy partiban van. Még az elején vagyunk, majd a végén lesz az izgalmas. Aztán elfogadván a kihívást felém csap a hatalmas párnával, amit úgy ahogy kivédek, de azért el is talál. Innentől kezdődik a móka. Megpróbálom felülről jövő elegáns fejbevágással kezdeni. Bármit tegyen is, ha takarásba kerül, felkapok egy másik párnát, miközben elengedem az egyik kezemmel a fő harci eszközöm.
- Shaelynn, hogy képes ez a törékeny test felemelni egy ilyen vastag fej alávalót, nem fárad el tőle a kezed? – mondom neki, nevetgélve, a fél mondatot elharapva, de azért még érthetően. Közben többször is eltalál, de ez nem veszi a kedvemet, néha meglepett fejet vágok, de nem csak azért, hogy jobb legyen a móka, hanem, mert tényleg ügyes a hugrás. Akkor jut eszembe, hogy kviddicses, mikor jól gyomron vág a párnájával. ~Áhhá! Akkor nincs engedmény kislány! Mindent bele, győzzön a jobb! Tehát én!~ fájdalmas képpel lépek gyors ütemben hátra. A hátrafelé sasszézás egy kosarasnál alapkövetelmény, nagyjából két méterre próbálok eltávolodni.
- Na, most meglátjuk, hogy a szád nagy, vagy tényleg felveszed a versenyt Karral zöldszemű! – vetem oda fél várról. Aztán gyorsan odalépek és két kézzel tartva a párna-pajzsot tolni kezdem a lányt. Aki erősebb az győz, vagy aki ügyesebb. Jó lenne földre vinni, de nem kezdő a kislány. Ha bármilyen lehetőséget ad, ki fogom használni. Egyelőre nem igazán látok a könnyfüggönyön át, ami már egy perce kiszabadult a csatornájából és az arcomon futva követi a gravitáció útját. Megfeszülök, egyelőre döntetlennek tűnik, a sok kviddics edzés segített neki biztosan.
- Véged van, sárgaság! – lököm tovább a nyögvenyelős dumát és tovább próbálkozom.

Kareem



Az ilyen vészterhes időkben bizony nagyon is fontos a boldogsághormon forrás. Amikor az ember kedve épp a szron egyensúlyozik, mert valahogy semmi nem úgy jön össze, az éjszakai akciók, amelyek legalább kis időre elfeledteti vele, hogy az öccse lehet, már meg sem éri a karácsonyt, amikor rá kell ébrednie, hogy ha megnyílik valakinek, az tüstént be akar kúszni az épp csak résnyire tárt kapun és azonnal kihasználni pillanatnyi gyöngeségét... nos igen, a keksz a legfontosabb... az édesség és a sütemények. Mindenki másra esküszik, de talán ez a legkevésbé káros, hiszen lemozogja, és nem engedi elsüllyedni. Szerencsére abból viszont sokan vannak az iskolában, akik olykor elkapják egy-egy hócsatára vagy menekülnie kell valahonnan, ha a kemény kviddicsedzések nem lennének elegek.
Most sem kell aggódnia, hogy a seprű nem fogja elbírni a meccsen, hiszen épp csak belekezdhetett a nassolásba, máris pakolhatja el a zacskót... hogy ez a hollós nem fér a bőrébe egy percre sem. Csoda, hogy eddig megúszta az éveket.. Kareem csipkelődése tettével ellentétben teljes mértékben hatástalan rá. Harsányan felnevet a megjegyzéseken, az eltúlzott, színpadias reakciókat ő szokta értékelni, s tisztában van azzal, hogy ezeket milyen esetekben használják a normális emberek, vagy épp a végzős.
- Sárgulnál? Ó, dehogy, akkor lennél csak igazán kék! - s ha nem két kézre fogná a párnát most biztosan meglengetné öklét. Az most teljes mértékben hidegen hagyja, hogy a langaléta mennyivel magasabb nála, és hogy sovány testén mennyi izom leledzhet. Felbőszítve még Shayt sem látta senki, de ha egyszer úgy igazán bekapja a gépszíj, bizony okozna meglepetést. Az első ütést követően a hollós viszonzása elől egy ügyes mozdulattal kitér, s felegyenesedik - Esetleg zöld - sújt le az első után még egyszer - ...majd lila... - ismét megpróbál bevinni egy találatot - ...fekete... - csak az oldala felé suhint - a sárga csak nagyon a gyógyulási fázisod végén következne - próbál annyi fenyegetést a zöldekbe sűríteni, amennyit csak ebben a helyzetben tud, az meg nem sok. Jó kedve van szó se róla, nem sérültek a kekszek, így személyi sérülésnek sem kellett történnie, de azért a kékülési fázisok felvezetésével igyekszik hatást gyakorolni. Kevés, sőt tulajdonképpen siker nélkül. A srácot ugyanis egyáltalán nem bizonytalanítja el a majdnem jövőképe, újabb cukkolásba fog.
Erre is csak nevetéssel tud reagálni, és hogy bizonyítsa, még egyáltalán nem kezd fáradni a keze, jópárszor sorozatot ráereszt a nagyszájú hollósra.
- Sok a szöveg! - forgatja meg szemét, s nyomatékul egy lendületes hastalálatot is bevisz. Csak, hogy megmutassa, még nem akar letörni a kacsója. Talán ez az utolsó találat, talán az, hogy eddig sem sok lehetősége maradt a viszonzásra, de Karr hátrálásra kényszerül, vagy legalábbis emellett dönt. - Na kinek is van szüksége szünetre? - kérdezi fölényesen, vigyorogva fürkészi minden mozdulatát, megpróbálva felkészülni mindenre. Egy kosarasnak a hátra sasszé, egy kviddicsesnek a bombák elől kitérni alapkövetelmény. Elvégre milyen lenne, ha egy ekkora párna minden alkalommal csont nélkül eltalálja, mikor a sebesen száguldozó gurkók kerülgetésén nőtt fel. Szemöldökét felvonja, esze ágában sincs hátrálni, megadni magát, még akkor sem, ha kevesebb esélye van a győzelemre, mint a másiknak. Ez sosem zavarta, s ha kiszórakozta magát, majd kapitulál, egyelőre még nem.
Szemöldök felvonva figyeli, ahogyan Karr közeledik, előre tartott párnával. Még épp sikerül felemelnie sajátját. Néhány lépést hátrálni kényszerül, s a párnákon való lépkedés sem az ő dolgát könnyíti, az egyenetlen talajon egyensúlyozni és hátrálni nem a legegyszerűbb, sőt, kifejezetten nehéz. Nem is szándékszik sokáig csinálni, s még kevésbé akar erőpárbajt vívni, abban kétségkívül alulmaradna, azonban egy ilyen rutinos kis rókának is akadnak trükkök a tarsolyában, ugyan csak kviddicsesek, de talán a földön is ugyanolyan jól működnek. Egyelőre azonban ebből a helyzetből próbál meg kikerülni, ennek megfelelően kissé jobban nekifeszül a tolásnak, hogy Kareemot még nagyobb erőkifejtésére késztesse, majd pedig egy hirtelen mozdulattal kifordul az útjából, s amikor megfordul még egy jó nagyot sóz a srác épp elérhető részére, hogy mi az, azt már hirtelen nem sikerül beazonosítania. Felmerül benne, hogy kihúzza alóla még az egyik párnát is, hogy végleg elveszítse az egyensúlyát, de kellemetlen lenne, ha annyira jól sikerülne az akció, hogy esetlegesen falnak kenődik a fiú.
- Egyelőre azt hiszem, felvettem a versenyt! - kuncog, s hátrál néhány lépést, hogy szemmel tarthassa a végzőst és legyen ideje a következő támadásra is reagálni.

[~Á, már megint, miért nem tudok egyszerre egy felé figyelni? Persze, ha bevetné a bájait, már rég győzött volna. Szerencsémre csak tényleg, egy jókedvű, aranyos lány, aki képes arra, hogy megnevettessen.~]

SHAY

A heccelődésem nagyon kreatívan kapom vissza Shay csábos ajkaiból. Sajnos tartozik hozzá jó pár párnás csapás is, melyeknek csak a nagy részét tudom védeni. Ugyanez igaz a másik oldalon is, én sem tudok betalálni olyan sokszor, de mindig diadalittas öröm jelenik meg a vigyorba fagyott arcomon. Nagyon értékelem a szín kavalkádot, amit felsorol ellenem, ügyesen páhol. Nagyjából most csókolnám meg, olyan édes, ahogy szinte teljes erővel igyekszik bucira verni a fejem. Gyorsan lezárom a témát, mert új csel bontakozik ki a ködös elmémben.

- Ha ilyen színekre sikerülne esetleg verned, esküszöm, átjelentkezek a Hugrabugba! – nevetem a zöldjeibe. Bár ez természetesen elég nonszensz dolog, még sosem hallottam ilyenről. Bár tény, hogy a teszlek Süveg elég sokat vacillált mire eldöntötte, hogy hova kerüljek. Aztán megkérdezte, hogy melyikbe szeretnék lenni a kígyós házon kívül, én meg mondtam neki valamit. Talán azt, hogy a másodikba, mert fogalmam sem volt akkor, hogy milyenek vannak. Most, hogy így visszagondolok, nem is biztos, hogy a Hollóhát volt a második, amit mondott, de a Süveg nem szokott tévedni. Bár elég öreg, de nagyon bölcs is egyben. Kíváncsi lennék, hogy más iskolákban mi alapján választják ki a házakba kerülő elsőéveseket. Közben annyira elkalandoztam, hogy Shay vad csapásainak egyike jól fejbe vág. ~Á, már megint, miért nem tudok egyszerre egy felé figyelni? Persze, ha bevetné a bájait, már rég győzött volna. Szerencsémre csak tényleg, egy jókedvű, aranyos lány, aki képes arra, hogy megnevettessen.~ gondolataimmal ellentétben, egy jó nagyot próbálok meg ráhúzni a zöldszemű ellenfelemre. Aztán ő kezd incselkedni, mert félreérti – vagy csak félre akarja érteni – a távolodásomat. Mielőtt rávetem magam, még néhány utolsónak „mondat zrika sorozat” hagyja el a számat, és már tolom is őt.

- Szünetre? Csak hagyom, hogy kifújd magad drága. Tudod, a lovagias vagyok nagyon! – magamban nevetgélek rajta, persze nem hinném, hogy elkerüli a figyelmét. Miközben tolom, ő ügyesen helyezkedik, nem engedi, hogy erősen megtoljam, hiszen az erő az én erősségem ebben az esetben. Aztán kissé meglepődöm, hogy kilép előlem. Megtántorodok, az egyensúlyom viszonylag gyorsan visszanyerem, de lépnem kell egy párat, hogy ne essek el. ~Fene ezekbe a párnákbaaaau!~ gonodolatom legvége nyögés formájában hagyja el ajkaimat, mikor oldalról egy ügyes mozdulattal hátba vág. Gyorsan visszafordulok színlelt dühvel, a vállamat megropogtatom.

- Jó, ezt a csatát te nyerted, de a háborút én fogom! – mondom neki hetykén. Kicsit komolyabban veszem pár pillanatig, majd azonnal lehiggadok, semmi szükség, hogy bármelyikünknek esetleg baja essen. Felkapok egy másik párnát és pörgetni kezdem mind a kettőt. A csuklóim vadul forgatják a fekvőeszközt majd hirtelen párnacsapás-közel érek, és hagyom, hogy a párnák elvégezzék a dolgukat Shaelynnen. Talán csalásnak tűnik, hiszen kihívott és nem utasíthatom vissza, nem lehetek gyenge. Figyelem, hogy mit próbál ellene csinálni, de ha tudom nem engedem neki. Azért sokáig nem vagyok szemét vele és az egyik párnát eldobom. Aztán megpróbálom a az egyik cirádás falhoz szorítani, lesz ami lesz. ~Ugyan nagyon élvezem, de egyszer minden jó dolog véget ér.~ mosolyogok közben.

Kareem



Aki még nem volt rendesen összeverve vagy nem szenvedett el egy komolyabb gurkótalálatot, annak fogalma sem lehet, milyen színekben is játszik egy kék folt vagy zúzódás, amíg egészen meg nem gyógyul. Nagyon úgy tűnik, hogy Karr nem volt még ilyen szituációban, hiszen kissé butácskán reagál a felvázolt állapotokra. Talán csak nem érti a célzást. Ám, ha továbbra is így folytatja bizony a saját bőrén fogja megtapasztalni a dolgot. Pedig elhivatott sportembernek mutatta magát a srác, talán eddig csak egyedül játszott, vagy valami komolytalan szinten, s önmaga ítéli csak magát jónak. Esetleg csak otthon a dévédéjén ülve látta a kosárlabdát és itt csak megpróbálja mímelni, mivel a varázslók nagy része egészen biztosan nem ért hozzá, így tulajdonképpen azt mond, amit csak akar... esetleg csak hódítani akart. Megnyilvánulása mindenesetre gondolatok, gyanúk özönét indítja el a hugrásban, de neki most nincs ideje kiagyalni izgalmas kis összeesküvés elméletét. Legalábbis nem egészen. De ahhoz nem kell neki egy szusszanásnyi időnél több, hogy eljusson a százfűlé-főzetig, s azon túl addig, hogy már megint a mugliismeret professzor keze lehet a dologban, vagy épp... ő maga? Figyelme egy pillanatra lankad miután kellően megsorozta a végzőst, s ennek köszönhetően ő is kap egy igencsak keményet, ráadásul elég kellemetlenül fejre. Eddig, az első dobáson kívül, másra nem célzott. Hát... Karrnak sem tanították meg a fair játékot. A párnacsata rész azonban körülbelül eddig tart, hiszen a srác elhátrál, Shayt nem érdekli, valójában milyen indokból. Nem jelentette be, hogy szivatási célzattal húzódik el, nem pedig azért, mert máris kidöglött. Az ilyen apró részletekkel mit törődne ő? Különben is, neki sokkal jobban tetszik saját verziója. Ezt követően lovagunk taktikát vált, s miközben azt vallja magáról, hogy ő mennyire lovagias, egy elegánsnak épp nem nevezhető mozdulattal kezdi el tolni a hugrást, párnát párnának vetve. A cél kérdéses, hiszen innen egyetlen találatot sem lehet bevinni, leginkább, mert két kézzel fogja saját fegyverét. A talaj viszont eléggé egyenetlen ahhoz, hogy földre vihesse a lányt, aki egyelőre derekasan helytáll, sőt egy egyszerű testcselt alkalmazva kilép oldalra.
- Na, mi van, Kosárkirály? - Tódítja még megjegyzését egy kérdéssel. Kétségtelen, hogy felvette a harcot, s jogának érzi ő is a fiú önbecsülésén taposni, bár talán ezen már nem fog olyan nagy kedvvel mulatni, mint ahogyan tette azt, miközben Shayen próbált gúnyolódni.
Láthatóan a csel, az ütés és a szavak együttese már Kareemnál is elér egy bizonyos szintet, látni arcán a fellángolást. Innen szokott elfajulni a játék. Ahogyan az várható is volt, a srác bekeményít, s még egy párnát vesz magához, majd pedig erőteljes támadásba lendül. Shael felvonja szemöldökét, óvatosan hátrál egy fél lépést. Igen, ez az a pillanat, amikor tudja, hogy ami jön, az fájni fog. Ettől függetlenül nem hátrál, ám nem is védtelen. Szabad kezét előrenyújtja, és igyekszik bezavarni a párnák mozgásába, hogy egymást is akadályozzák pörgés közben, ő pedig ezeket a pillanatokat kihasználva csapkodja oldalba a fiút. Hiába próbálkozik, ezek elég gyenge kísérletek tőle, s kénytelen beismerni, ez itt most az ő veresége. Ennek azonban hangot nem ad, egyszerűen nem üt vissza, csak védekezik, amíg abba nem marad a csépelés. Annyira nem fájnak neki a csapások, még mindig képes rajtuk nevetni, s míg ide-oda próbál menekülni, hangosan fel-felkacag egy-egy találaton, ami például fenekén puffan.
- Erre repked a cikesz! – kezd incselkedni vele, azonban ez a móka sem tart örökké, de még csak elég sokáig sem, mielőtt túl jól érezhetné magát, ez is abbamarad. Megáll, szembefordul Kareemmal, s ismét a párnabirkózás következik. Most viszont nem tud figyelni lépteire is, belép két párna közé, és az alattuk levő lágy darabon megcsúszik lába, ő pedig úgy, ahogy van el is vágódik. Ha más nem legalább meglepi hirtelen eltűnésével a srácot.
- Jó, jóóóó feladom, nyertél! – emeli fel védekezően kezeit.

[~Szóval tovább húzzuk a Hollóst kis zöldszemű? Nem is értem, miért nem dádáztam el hamarabb~]

SHAY

~Szóval tovább húzzuk a Hollóst kis zöldszemű? Nem is értem, miért nem dádáztam el hamarabb~ kacagok, ahogy püföl és mondja a magáét. Az adok-kapok elég sokáig tart és határtalanul élvezem. Ki hitte volna, hogy egy Hugrás lány ilyen kis csibész? Még csak hagynom sem kell magam, nagyon ravasz a lány, úgy csap el néha, mint egy sárga tengeralattjáró az eltévedt delfincsapatot. Kitartása az van dögivel, de most már valakinek nyernie kell, döntetlen olyan sablonos lenne.

- Végre elismered, hogy ennyire tehetséges vagyok. Persze, te sem vagy rossz. – mondom neki fél várról, tettetett hitetlenséggel a hangomban. A nyugodt szobát ellepik a párnákból repdeső tollak és szivacsdarabkák, szinte már tollesőben folyik a harc. Szerencsénkre nincs berendezés, maximum a mécseseket verhetjük le a falról, de eddig semmi ilyesmi nem történt. Hiszen mi tiszteletben tartjuk az iskola értékeit. magam sem hiszem, amit gondolok és vigyorogva folytatom a harcot, tolom a kis barnát. Mivel még tovább cukkol, jobban rákoncentrálok, a nyers erő velem van, így a kakaskodás kezd az én oldalamra fordulni. Shay pedig folyamatosan nevetgél, élvezi még azt is, hogy elverem. Milyen vidám egy lány, örülök, hogy ide hoztam. Bár a párnacsata ne volt eltervezve, de ha már így alakult, miért is ne használtuk volna ki. Zöldszemű meg kapott az alkalmon, hogy kitépheti egy Hollós tollait. Magamban elismerem, hogy ennyire bátor és harcias, még ha csak ez egy játék is. Nagyon sokan félnének, hogy mi lesz ha megtudják, vagy elkapnak a kis besúgók, rosszabb esetben a Halálfalók. De szerencsém van. Sajnos csak pár pillanatig, mert amikor egy újabb erősebb lökést intézek felé, Shaelynn ellentartása megszűnik, én pedig követem őt lefelé. Kétségbeesetten próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, de erre szemernyi esélyem sincs. Mint egy lassított filmben látom az ő kacagásból meglepetésbe forduló arcát, majd a kétségbeesést, amit az én arcom tükröz vissza felé. gyakorlatilag párhuzamosan közelítünk a talaj felé, ebben az esetben viszont Shay lesz az első. Látom, ahogy a párnája felfogja és megdobja egy kissé a fejét, a haja lobogva szál szét, mintha egy óriás nagyot toppantana és az előtte elterülő vidék felemelkedne. Úgy, ahogy kell, szépen ráesek.

- Au, ez jó trükk volt! – de mire kimondom, már megadja magát, integet a kezével, hogy én győztem.  Bár ráestem, ezt a birkózásban azt hiszem neki adnák, ha jól emlékszem. De ez ne veszi el a kedvemet, sőt! Kaján vigyor jelenik meg az arcomon, majd csak csendes bazsalygás. Ugyanis veszélyesen közel kerültem a lány ajkaihoz az enyémekkel. Pár milliméter hiányzik csak és megcsókolhatnám ezt a tüneményes Hugrást. Ahogy ebbe belegondolok, azon kapom magam, hogy már tényleg egy hajszál választ el tőle, amibe azért bele is vörösödöm. Shay nyögése riaszt fel, hiszen rajta fekszem, és ez nem tesz jót az egészségének nagy valószínűséggel. gyorsan legurulok róla, amennyire csak lehet kíméletesen és visszanyerem az önbizalmam. A szívem ugyan hevesen ver, de az nem látszik, persze valószínűleg nem most kezdett el felgyorsulni. Valószínűleg rájött, a párnán keresztül is érzékelhető lehetett, de azért bízom benne, hogy ne árultam el magam.

- Huh, ez szuper volt Shay. Tudod, mit? Legyen döntetlen. Vehetjük úgy, hogy te rántottál le, meg úgy, hogy én löktelek el. És mindez egyszerre történt. – mondom neki, ahogy V alakban fekszünk, a betű két szárának találkozásában pedig a fejünk ér össze. A szívem dobogása nem igazán akar lassulni, még a végén itt kapok szívrohamot. Nyilvánvaló, hogy a harc és a belsőséges pillanat keveréke okozta sokkot még nem heverte ki a szervezetem és csak lassan fog visszaállni a normális kerékvágásba. Jó lett volna megölelni Shayt a végén, de most már tuti félreérthető lenne, így nem fogok próbálkozni. Azért őt nézem, a zöldjeit, amikkel bárkit elbájolhatna, ha akarna, de annál sokkal jobb jellem. ~Cho, cho, miért nem láttam meg hamarabb őt tőled?~

Kareem


Ha nem épp azzal lenne elfoglalva, hogy behúzza ezt a kis viadalt, most bizonyára megforgatná a szemét, és nem hagyná szó nélkül ezt az önelégült szöveget. Néhány szót még így is ki tud préselni fogai között…
- Szarkazmusról nem hallottál még? – kérdezi, miközben újabb lendületet vesz. Egy jólesőt még azért odapancsol a srác fejére, így elvágva ennek a témának a fonalát. Talán úgyis mondhatnánk, hogy ez az utolsó tette a fatális és totális vereség előtt. Nem elhanyagolható tény, hogy lány, meg akármennyire is van formában, ami az erőnlétet illeti, akkor sincs többje, de elegendője sem. Mi ilyenkor a teendő? Megnehezíteni az ellenfél dolgát, és élvezni, amit csinálunk. Emiatt dönt végül is amellett, hogy nem hagyja a párnáknak a végtelenségig pofozgatni magát, még a végén valami maradandó agykárosodást szenved… kificamodik az ízlése vagy ilyesmi… ja, ez már megtörtént.
Mindenesetre áthangolódik egy kicsit, továbbra is megtartva a játékot, hiszen elég furcsán festene, ha leállnának itt birkózni, pedig lassan már ez következik. Incselkedik, nevetgél és minden buli és kacagás, amíg nem a hollós ismét taktikát vált, vagyis visszaáll a szerinte nagyon is lovagias és etikus tologatásra. Nem lehetett volna még kergetőzni inkább? Nem persze…
Shay meglepetten felhördül, mikor kicsúszik lába alól a talaj, de mivel tisztában van azzal, hogy puhára fog esni, a becsapódástól nem tart. De hamar szembesülnie kell azzal is, hogy bizony, amikor alóla kicsúszott a párna, azzal együtt Kareem lábát is sikerült kirúgnia, vagy éppenséggel a srác merült annyira bele a tili-toliba, hogy észre sem vette az elterülő hugrást fogja magát és nemes egyszerűséggel ráesik. Várhatnánk, hogy arca valamiféle fájdalmas kifejezésbe torzul, ő pedig nyöszörögve kínlódik a megtermett srác alatt. Nem egészen. Valóban nem épp mennyekbe repítő érzések fogják el, amikor rázuhan a srác, ezt az az apró nyögés is tudatja, ezzel együtt az erő is könyörtelenül kiszáll tagjaiból, épp csak annyit tud tenni, hogy legyezget maga körül. Nincs mit tagadni ezt elbénázta.
Karr bordája valami olyan helyen szúrja épp Shay-ét, amitől a lány akaratlanul is elkezd nevetni, vagyis első körben csak kuncogni, aztán próbálja rendezni magát, de egyszerűen nem megy. Amikor levegőt vesz a hollós, a hugrásnak bizsereg az oldala. Tetőtől-talpig kirázza a hideg, s hiába harapdálja ajkait, próbálja visszafogni a nevetést, egyszerűen nem képes rá. Így mered Kareemra, aki úgy tűnik, kedvét leli a helyzetben, merthogy egyáltalán nem szándékozik felállni onnan, ahol épp terpeszkedik. És most olyan más… a lány valami furcsát vél felfedezni a szemekben, a somolygásban, abban, ahogyan arcának különböző pontjait veszi szemügyre. Megpróbálja abbahagyni a nevetést, szimplán csak vigyorogni a végzősre, miközben teste az elfojtott kuncogástól újra és újra megremeg. Nyelve hegyén van, hogy megkérdezze, mi van, hátha épp a zöld ász ficcen ki az orrából vagy valami, de ekkor még furcsább dolog történik, amitől elakad a szava és a szíve valamiért gyorsabban kezd verni. Eddig sem vert épp lassan, hiszen a játék miatt azért rá is rájött a szuszogás, de ez más. Várakozás. Szemöldökeit kissé összevonja, ahogyan kissé lefagyva figyeli, mivel is próbálkozik a hollós. Közeledik, közeledik… Shay pedig tétovázik. Igazán ő sem tudja, mit is szeretne. Már érzi, ahogyan a srác lélegzete az ő bőrén csapódik le, mégsem tesz semmit. Sok minden megfordul az agyában, a fiúk, akikkel a félév során valamilyen módon ilyesmi helyzetbe került, volt aki próbálkozott hasonló közelségbe férkőzni, és bizony volt, akinek sikerült is, de... az egyszeri volt valószínűleg. A rehabilitációs folyamatban azonban a raktárbeli blama után, még az is kevés volt. Talán kellene, hogy megtörténjen. Talán ez hozzájárulna, ahhoz hogy kiheverje Seant végre. Aztán a mardis gondolatára szíve sajgósan dobban meg. Talán a sors szól közbe, de Kareem próbálkozása közben egy kicsit megmozdul, amitől most már visszatarthatatlanul elneveti magát. Inkább nyögésnek hallatszik, nem is véletlenül, olyan hirtelen nyilall belé az érzés, hogy még magát a lányt is meglepi. Ez azonban tökéletesen elég, hogy elrontsa a pillanatot. Talán jobb is így. Tüdeje és mellkasa végül felszabadul a tetemes súly alól, szinte megkönnyebbülten szusszan fel.
Az első megjegyzés így mindezek után igencsak érdekesen hat, fel is szalad szemöldöke, de mielőtt megszólalhatna, szerencsére érkezik a monológ többi része, így viszont hála a jó égnek nem égeti le magát. A plafont fürkészve hümmög a kérdés hallatán. Az ő arca is elpirult, az ilyesmit nem is lehet elrejteni, ha az ember feje a másikétól alig pár milliméterre van.
- Vehetjük úgy, hogy te rántottál le, meg úgy, hogy én löktelek el. És mindez egyszerre történt. –
Hangzik az ajánlat, amire épp csak nem hörren fel magából kikelve. Még, hogy döntetlen. Épp meg akarta jegyezni, hogy ez egy vaskos csalás volt. Vesz egy nagyobb levegőt, s oldalra fordul. Kissé váratlanul éri, hogy ismét szemben találja magát a barnákkal, s egy pillanatra meg is inog elhatározása, de úgy dönt, ennyivel még tartozik az aljas húzásokért.
- Tudod mit, Karr? – kérdezi bujkáló mosollyal, még mindig kissé rózsaszín arccal. – Asszem nekem nem felel meg a döntetlen! – épp csak elhangzik az utolsó szó, amikor hirtelen megemelkedik, s köszönhetően annak, hogy Kareem nem gurult messzire, gyorsan letámadja. Lábát gyorsan átveti a hollós derekán, reményei szerint még a kezét is képes volt beszorítani oda combjai közé, ezzel mintegy megbénítva a fiút. Így, ha minden jól megy, elvágja a mozgási, kibújási lehetőségeit. Bár jó az egyensúlyérzéke, a mocorgás miatt letámaszkodik a srác két oldalán, valószínűleg kicsit nehéz helyzetbe hozva ezzel megint. Az ilyesmit is illik visszaadni…
- Győztem! Kész! – vigyorog a végzős arcába, és mindent elkövet, hogy a helyzet így is maradjon. Add fel!  

Shay

A helyzet, ha akaratlanul is, Karr felé billentette az esélyt a győzelem felé kipárnázott úton. A nagy zuhanásból, még nagyobb kacagás lett, legalábbis a lány részéről. Ahogy egymás mellett fekszenek a fiút hihetetlen jó érzés tölti el és fél mosollyal emlékszik vissza az elszalasztott pillanatra. Vagy inkább elbénázott? Inkább az előbbinél marad. Szép lett volna, hogy ő meg Karr ezek után együtt lesznek, míg világ a világ, de a lány zöldjeibe nézve valami elterelte a figyelmét. Lehet, hogy csak a nyögése tényleg, amiért végül kénytelen-kelletlen le kell mászni róla, de az is lehet, hogy más. Talán csak nem lett volna helyénvaló a dolog kihasználni a helyzetet. A probléma csak az, hogy nagy az esélye, hogy ebben az életben nem lesz ilyen szerencsés helyzetben még egyszer egy ilyen szimpatikus lánnyal. Pedig már tényleg csak egy pár milliméter hiányzott és akkor… Akkor nem tudja mi lett volna, de maximum kapott volna egy pofont és kész, azt már úgyis megszokta. Kissé el is ment az önbizalma már jó pár éve a sorozatos női pofonok miatt, Shaytől viszont nem szeretett volna kapni valamiért. Töri a fejét, de nem tud értelmes magyarázatot adni a meghátrálására. Mindegy is már, a pillanat ott volt, de a fiú lekéste és már csak távolról integethet neki szomorúan. A lány a nagy röhögcsélés után jól hallhatóan kifújja magát és megkönnyebbülve tölti meg kissé összenyomott tüdejét az éltető oxigénnel. Karr szívesen megkérdezné tőle, hogy mi volt olyan vicces, de biztos benne, hogy Shay csak lódítaná, ahogy eddig is tette már számtalanszor a nap folyamán. Ha belegondol, alig telt el a jeges móka óta pár óra, ráadásul, ahogy ígérte fel is melegítette a hatodéves kihűlt testét. Igaz, nem úgy, ahogy azt előre bármelyikük is tervezte volna, de a célnak pontosan megfelelt, sőt, még élvezték is.
Karrem úgy gondolja, hogy most már eleget pihent a kviddicskirálynő, ekkor ajánlja fel neki a döntetlent, amin a zöldszemű még nyerhetne is néhány jó pontot. Mert végül is nem győzte le, egy nála nagyjából kétszer akkora ember, pedig bárki látta volna a kosarast hozta volna ki első helyen. A zöldszemű arcába egyszerre huncut mosoly költözik – mint már számtalanszor az eddig eltelt idő alatt – és a hollós meglepetésére nemhogy belemegy az ajánlatba, hanem egyenesen visszautasítja azt. Karr meglepődik, de nincs ideje töprengenie ezen túl sokat, ugyanis a hugrás kisasszony akcióba lép. Vigyorogva figyeli az ügyködést, ami nem tart olyan sokáig, hogy nagyon felfoghassa, de nem tesz ellene semmit. Úgy gondolja, majd megoldja a dolgot másképpen, hiszen a lány úgysem fog tudni semmi olyat tenni, amit ő nem tud majd kivédeni. A mellette levő bájos női test felemelkedik és egy egész extrém pozícióba fordul át, ráadásul a Hugrás lány a lábaival valahogy beszorítja a fiú kezeit a saját térde és Kareem lábának külső része közé, míg a hátsóját kényelmesen a fiúra helyezi. Karr nem túl erősen megpróbálja megfeszíteni a karjait, ami sikerül is, azonban megmozdítani nem tudja, csak akkor, ha nagyon erősen próbálkozik. Ezt az élvezetet viszont a világért sem adná meg a felette módfelett elégedett, széles mosolyú karcsú leányzónak. Ahogy Karr végignéz a helyzeten, furcsa izgalom lesz rajta úrrá. Ott ül az alhasán gyakorlatilag egy számára nagyon kedves személy – legalábbis a párnacsata után teljes mértékben így gondolja a kosaras –kaján vigyorral a száján. Karr pedig a szemeivel követi felfelé a szépség testének vonalát, és az előbb még eltűnő enyhe pír visszaköszönni látszik a fiú arcán. A bőre felforrósodik, érzi, hogy akár tojást is lehetne rajta sütni, ha Shay mondjuk a fejére pottyantana egyet. A csillogó zöld szemek, az elégedett vigyor, a testhelyzet Karr gondolatait egészen máshova repítik, miközben azon ügyködik, hogy az arcán kívül ez máshol ne jelentkezzen. Szerencséjére Shay nem habozik sokáig kinyilvánítania győzelmét, így a fiú, ha kicsit nehezebben is, meg tud szólalni és pár másodpercre megmenekülhet a teljes katasztrófa elől.
 - Nem gondolod Shaelynn Scarborough, hogy ez már nem tartozik a párnacsatához? Oké, talán – az utolsó szót egészen kihangsúlyozza Karr – a birkózást te nyerted, de ez nem volt megbeszélve. Én felkészítettelek, hogy mi következik, ellenben te pedig orvul letámadsz, esélyt sem adva a kivédésére. – fejezi be mosolyogva, és az égető érzést - ami az arcára tapadt rendületlenül – titkolva. Persze a nyilvánvalót egészen nehéz eltitkolni, de Kareem érdemeit nem figyelmen kívül hagyva, legalább megpróbálja.
- Tehát akkor visszavonom az ajánlatom, mivel úgyis egy-egyre végződött a találkozó, bár igaz, két különböző sportágban. – mondja már igazán kényelmetlenül érezve magát, mivel a lány mindent megtesz a végzős ellen, nehogy meglepetés érje. Ahogy Karr felett mocorog a lány, számára is megérezhető dolog kezd alatta beindulni.
- Tudod mit? Inkább nyertél!  – mondja Kareem gyorsan és egészen elpirulva, mert pár másodperc múlva már nem fog tudni parancsolni tovább a testének, és akkor szörnyű cikis helyzetbe fogja találni magát. A szíve szaporán ver, a mellkasa láthatóan több levegőt igényelve, fel-alá hullámzik. Nem akarja lelökni magáról a lányt, az arckifejezése a kínlódás és a jókedv határán ellensúlyozik. Kareem nagy bánatára viszont valaki lökdösi az egyensúlyozó kötéltáncost, aki valószínűleg a harmadik irányba fog esni hamarosan, ami viszont nem más, mint a szörnyű égés. Abban reménykedik, hogy Shay anélkül, hogy valamit észrevenne, annyira örülni fog a győzelmének, hogy leszáll róla.

Kareem


Könnyű úgy átvészelni a kínos pillanatokat, ha úgy teszünk, mintha meg sem történtek volna. Shay az utóbbi időben ezt a taktikát választja, nem is okoz számára gondot az emberek szemébe nézni. A helyzet most nem is olyan elgondolkodtató, majdnem történt valami, de aztán mégsem, tehát nem történt semmi, és a hugrás így is kezeli a helyzetet. Gondolatait sem izgatja tovább sokkal inkább foglalkoztatja, hogy Kareem döntetlent akar ajánlani neki. Ez nem csak abból a szempontból döbbenti le, hogy van képe felhasználni ezt a balszerencsés lépést saját maga érdemére, de a sportolót is irritálja. A döntetlen, mint olyan, akkor szimpatikus szó, ha egyébként ő állt vesztésre, de most korántsem így állt a dolog.
Hirtelen dönt a kis meccs rövidre zárásáról, akcióját azonban nem gondolja végig egészen. Vagyis szerinte eléggé végiggondolta, a saját fejével, de nem egy hormontúltengéses, tizennyolc körüli srác fejével és agyával. Ez amúgy is képtelenség lenne. Gyanútlanul, csak azzal foglalkozva veti rá magát, hogy mint egy rodeo marhát megbénítsa, mozogni se tudjon és végre egyértelművé tegye, itt ma más nem nyerhet, csakis ő. Az akció sikeres, ugyan Karr nem adja könnyen magát, szinte minden erejét latba kell vetnie, még így is épphogy sikerül a srácon maradnia. Részéről, mivel alapvetően nem olyan felfogású, semmilyen pajzán gondolat nem fordul meg fejében, játéknak fogja fel, de azért igyekszik kitartani, akármennyire is ficánkol alatta. Bár sosem rodeozott korábban, és azt a bikás izét sem próbálta ki, eleget ült már az imbolygó seprűn, az egyensúlyérzéke remek. Egyszerűen fel sem merül benne semmilyen erotikus hasonlat, így csak villanó zöldekkel, ádáz vigyorral mered a hollóhátasra várva, hogy feladja.
Ha nem kellene tartania magát, diadalát ennél határozottabban is kinyilvánítaná, ám tart a visszavágástól, így Karr vállaira-mellkasára támaszkodik. Nem törődik a végzős elégedetlenkedésével, úgy viselkedik, ahogy minden fiú tenné vesztes helyzetben. Shay azonban résen van, a srác kezei még mindig befogva, és le is van taglózva. Persze a hollósnak még lenne lehetősége, azonban őt lefoglalja a rá jellemző szómenés, és szokásához híven össze-vissza beszél. Úgy tűnik, arról már megfeledkezett, hogy ő sem épp tisztességesen játszott korábban, első körben ugye a tili-toli, másodikban pedig a két párnás akció. Ez hol fair? Épp ezért pereg le róla a veszteshiszti. El kell fogadni a vereséget, és ő el is fogadná, ha valóban úgy állt volna a meccs, de ez csak Karr fejében létezett. Vigyorogva szusszan egy nagyot, továbbra is harcolva a mocorgás ellen, várja a megadást, addig biztosan nem tágít.
Értetlenül fürkészi emellett a végzőst, nem igazán érti, miért vörösödik el, hiszen nem is próbálkozik olyan megerőltetően, hogy ebbe belepiruljon. Eleinte nem érti...
... aztán megérti. Shay izmai megfeszülnek, arcáról leolvad a vigyor, szemeiből kihuny a csillogás. Néhány másodpercig Kareemra mered, szíve pillanatok alatt kezd el őrült tempóval kalapálni. Na, ez az a kínos helyzet, amivel ő sem tud, mit kezdeni. A sápadtságot nála is pillanatok alatt a pirulás váltja fel.
- Öhm... - nyel egy nagyot, pislog kettőt majd ellöki magát a srác mellkasáról és amilyen gyorsan tud, fel is pattan róla. Tágra nyílt, zöldjeivel nem tud megállni egy pillantást oda, de a barna szemekbe már nem képes. Megköszörüli torkát, szemei táskája után kutatnak, amit a szétdobált párnák között is könnyeden megtalál.
- Khm... nekem... nekem most... jobb, ha én... órám lesz! - még úgy egy óra van a délutáni órákig, és az is mellékes tény most, hogy neki nincs ma délutánra semmije. Sietősen felmarkolja táskáját, majd kissé botladozva átvág a párnahalmon és égő arcát elfordítva a hollósról célozza be az ajtót.
- Majd... majd beszélünk, szia! - hadarja, a következő pillanatban pedig már csak az ajtó bődületes csapódására figyelhetünk fel, a hugrást pillanatok alatt elnyelik a folyosók, még ő maga sem tudja merre megy.

Köszönöm a játékot!

[Kinek:]

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 888;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

Nem is tudom, hogy min lepődtem meg jobban. Azon, hogy Lamartin elkezdett korrepetálni bájitaltanból vagy, hogy egy másik mardekáros is élénk érdeklődést kezdett tanúsítani irányomba. Lexus Blackwood az egyik szintén aranyvérű mardekáros fiú úgy tűnt felfigyelt rám. Ami nem is csoda, hiszen lassan az egész Roxfort arról pletykál, hogy a Borzodúban volt Lamartin - akit botor módon én vittem oda - és miket mondott nekem. Sokan találgatják, hogy van-e vajon köztünk valami. Erről is lehet hallani mindenfélét. Hogy csak azért foglalkozik velem, mert aranyvérű vagyok. Mások egyenesen tudni vélik, hogy szerelmi bájitalt itatott velem és ezért vagyok vele ilyen gyakran; valamint még azt is mondják, hogy mindezen „légyottok” alkalmát bájitaltan korrepetálás címén próbáljuk a kíváncsi szemek előtt leplezni.

Kifejezetten szánalmas dolognak találtam. Sosem szerettem pletykálni, bár jól értesültségnek én is örültem volna. Csakhogy általában mindig utolsóként értesültem mindenféle hírről, amit a Roxfort falain belül terjesztettek. Még fel sem ocsúdtam, a hírtől, hogy én meg Lamartin… mire máris megkörnyékezett az a Blackwood gyerek. Igazából egyetlen órám közös vele, a gyógynövénytan. Azzal a tantárggyal nincs semmi gondom, sőt a RAVASZ-on is várhatóan legrosszabb esetben Várakozáson felülit érek el majd. Azért is volt rém gyanús az, hogy felkért Lexus a korrepetálásra, hiszen tudom ő sem rossz ebből a tárgyból. Mivel a Nyugiszobán kívül más helyet nem találtam, ahol zavartalanul tanulhatnánk majd Lamartinnal, Blackwoodot jó fél órával korábbra odarendeltem.

Zavart volna, ha róla is elkezdenek pletykálni és még a végén kisütik, hogy rámozdulok az összes mardekáros fiúra. Azonban még sem tudtam megelőzni a bajt, mint reméltem. Úgy volt, hogy majd délután találkozunk. Legalábbis előző gyógynövénytan után ebben maradtunk. Csakhogy ma reggel egyenesen a Hugrabug asztaláig jött a reggelinél és lelkendezve biztosított arról, hogy délután feltétlenül ott lesz a korrepetáláson, ki nem hagyná semmi pénzért. Láttam, ahogy a fél iskola azt néz, ahogy felkel Lamartin mellől a mardekárosok asztalától és idejön hozzám… a terem másik felébe. Zavarba jöttem, el is pirultam, aminek hatására pirosas színt kezdett ölteni most éppen lilás feketés hajam. Miután pedig elment és visszaült a helyére, próbáltam nem elsüllyedni szégyenemben.

Lucy bátorítólag szorította meg a kezemet, de nekem mára elment az étvágyam a történtekről. Még barátom sem volt soha, holnapra meg már tutira lotyónak fognak nézni a rosszindulatú Blackwood imádók. Felmarkoltam némi teasüteményt, megittam a töklevemet és visszavonultam a könyveimért. A táskámba pakoltam Lamartin jegyzetét, a bájitalkönyvemet és a jegyzeteimet is, majd a biztonság kedvéért beraktam még a gyógynövénytan idei kötetét is, hátha nem hozná magával Blackwood. Végül a Nyugiszobába mentem. Üres volt, így a cipőmet lerúgva az ajtón belül kényelmesen elhelyezkedtem a földön lévő számtalan párna egyikén és elővettem a gyógynövénytant. Átnéztem a jegyzeteimet és vártam a tanítványomat.

Hamarosan meg is érkezett, úgy tűnt még töklével is szolgált. Állítása szerint a konyhából mentette ki, néhány manó szíves örömest adta. Nekigyürkőztünk a tanulásnak, de csakhamar úgy tűnt, hogy bizony a tanulásnál jobban érdekli az, hogy velem kettesben lehet. Próbáltam a tanuláshoz visszavezetni, ám amikor harmadjára is került egy centi közelségbe kerülnie az ajkaival az enyémekhez felpattantam, hogy megyek. Erre megemberelte magát és azt kérte, maradjak. Azt mondta, hoz nekem valamit engesztelésül a vacsoráról; hiszen látta milyen sietősen távoztam evés nélkül. Arra kért, hogy addig igyam meg azt, amit hozott, ő majd szerez magának másikat. Bizonytalanul fogadtam el az italt, ám még nem ittam meg. Megvártam amíg távozik, majd félreraktam. Az órámra nézve rádöbbentem, hogy bármelyik pillanatban itt lehet Lamartin.

Nagyon nem örültem volna, ha együtt lát Blackwooddal egy ilyen helyen. Még totál félreérti, hogy mi van. A gondolattól, hogy esetleg a visszatérő fiú ismét próbálkozni fog a gyomrom görcsbe rándult és kiszáradt a szám. Így mégiscsak elővettem azt az emlegetett töklevet és belekortyoltam. Kifejezetten finom, édeskés íze volt, így megittam az utolsó cseppig. Éreztem, hogy a testemet furcsa, jóleső bizsergés tölti el, ami kúszni kezd a mellkasomban, egészen a szívemig. Éreztem a melegséget, a vonzalmat, de azt nem tudtam, hogy ki iránt is kellene éreznem mindezt. Kitágult pupillákkal néztem körbe a szobába, de egyedül voltam. A hátamra feküdve a plafont kezdtem nézni és azon gondolkozni, hogy kicsoda is az, aki ennyire megdobogtatta a szívemet. Nem tudtam biztosan, hogy Leo-e az, Blackwood vagy másvalaki.

Nem tudom, hogy mennyi ideig feküdtem a plafont bámulva, mire valaki kinyitotta az ajtót és belépett. Felkönyököltem, majd egyenesen belenéztem Lamartin türkizkék szemeibe. ~Eddig még sosem vettem észre, hogy ennyire kék a szeme.~ Vettem észre, hogy valami megváltozott rajta. Jobban szemügyre vettem hát, és meg kellett állapítanom, hogy sosem láttam még nála helyesebb fiút a Roxfortban. Leo a nyomába sem érhet. ~Talán ő is csak azért tetszett, mert hasonlóan kék a szeme.~ Töprengtem. A szívemet pedig furcsa érzés kerítette hatalmába, valahányszor a kéklő szemek rám tekintettek. A pillangók verdesni kezdtek a gyomromban és furcsa bizsergés járta át a szívemet. Tekintetem önkéntelenül is az ajkaira tévedt. ~Vajon milyen lehet a csókjának az íze?~ Gondoltam, alsó ajkamba harapva. Majd hirtelen megörültem annak, hogy itt van velem.

Sosem érzett boldogságot éreztem és felpattanva a nyakába ugrottam, amint becsukta maga mögött az ajtót.
- Jajj, Seraphin! Úgy örülök, hogy végre ideértél! Már nagyon vártalak. - Lelkendeztem, miközben széles mosollyal a képemen néztem a szemébe. Emlékeztem, mennyire csodálattal töltötte el az eredeti szemszínem, így hagytam, hogy szivárványszínben tündököljön az íriszem. ~Bármit megadok neki, amit csak szeretne.~ Gondoltam somolyogva, miközben hol a kéklő szemeit fürkésztem, hogy el-elkalandozva ajkaira tévedt a tekintetem és arcomat elöntötte a pír, hajam pedig ismét pirosas színt öltött fel.

Megjegyzés: Na, lássuk azt a medvét. Kíváncsian várom, hogy mit lépsz majd erre. ;;

Szószám: 488||Öltözet: Iskolai egyenruha + fekete selyemkendő nyakban
 *Nem hiszem, hogy él olyan varázslópalánta a kastélyban, aki úgy képzeli el az estéjét, hogy vacsora után ahelyett, hogy a maga dolga után nézne, ne adja Merlin léhaságra vetemednek, inkább korrepetálásra megy. Ennek ellenére elég sokan vannak, akik így tesznek, nem éppen önszántukból, és még többen vannak, akiknek nem osztották ki a feladatot, de bőségesen rászorulnának. Sőt, voltaképpen majdnem mindenki rászorulna.
Neehillre is ráfázna egy alapos korrepetálás intelligens gondolkodásból, de én biztos nem fogom vállalni.
Ahogy ezt se én vállaltam, ahogy éppen igyekszem, hanem egyszerűen kiosztották a feladatot annak rendje és módja szerint, holott legalább olyan reménytelennek érzem a kis metamorfnak megtanítani a bájitaltant, mint Neehillt visszarángatni a valóságba, arról a magas pegazusról, ahova felültette magát. Undorodom attól, hogy a Hollóhátban kell aludnom, és a baldachint minden áldott nap zöldre kell bűvölnöm, mert a házimanók visszavarázsolják kékre. Ha nem tartanám nevetségesnek a látványt bizonyára teleaggatnám az ágyam mindenféle ruhaneművel, hogy még csak meg se közelítsék.
Visszatérve Armiellára, őszintén megmondom, jobban tetszett volna, ha továbbra is a Borzodúban találkozunk, mert a hely minden visszássága ellenére legalább nem nekem kellett asztalt elővarázsolnom, hanem eleve rendelkezett ilyesmivel. Ugye nem gondolja komolyan, hogy én a földön fogok heverészni azokon a párnákon?
Bár voltaképpen, ha komolyan gondolja is, nem sokat számít lényegi szempontból. Az első találkozásunk emlékeit idézem magamban, színeváltozásait, indulatait, előveszem az emlékeket a gondolati polcomról, leporolom és az értelmezési tartományomban illesztem őket. Nem áll szándékomban elölről kezdeni az ismerkedést minden egyes alkalommal, amikor korrepetálom, ezért az összes eddig felgyűlt ismeretet már vacsoránál felidéztem. Elméláztam azon, amit tudok és azon, amit még nem tudok, de sejtek róla. Az utóbbi napok népszerűsége nagyon sok fals információhoz is hozzájuttatott, hála a generációnk túlfejlett képzelőerejének. Voltaképpen nem zavart a beszél, hiszen sok beszédnek sok az alja, minél többféle mendemonda keringett, annál több hír jutott el hozzám róla, noha olybá tűnt, hogy az egész kastélyban egyedül én látom benne a metamorf mágia szépségét.
Mondjuk Blackwood is bizonyára talált benne valami szépséget, ha hinni lehet a meséknek. Remélem nem hülyíti meg teljesen, na nem mintha Armiella hajlana arra, hogy az előítéleteit levetkőzve embernek tekintsen egy mardekárost, na nem mintha bármit is számítana, hogy ő minek tekint és kicsodát. Jó lenne ma inkább valami mással foglalkozni. A folyosók hidege a csontomig hatol, egyszerűen nincs, nincs kedvem vele lopni az estét, bármennyire is mágikus terminusok szempontjából izgalmas jelenség.
Ennek ellenére a kötelességtudat vezérelte a kezem, amikor benyitottam az ajtón, és szembetalálkoztam...
~Protego~
Gondolom az első riadalommal kirántva a pálcát a zsebemből, ahogy a sötét tömeg rámvetődik, alig kattan mögöttem a zár. Mi van itt Merlinre, mindenki megőrült?! Annyira elgondolkodtam, hogy körül se néztem a teremben, miután beléptem, akárki is lehetett volna, de csak az aranyló mágiaháló által visszavetett lányra nézve azonosítom, hogy Armiella az, nem más.*
-Merlinre, elment a józan eszed?! Mi van veled?-*a kérdés darabokban szakad ki a mellkasomból, ahogy az ajtónak vetem a hátam és előreszegezett pálcával tartom magunk között a mágikus erőfalat a döbbenettől egészen kábán.*