Műterem

[Mona]

Mona

A bánat és félelem keltette könnyek és elfojtott sikolyok szőtte ballada elől menekülve térek be a műterembe, hogy végre kizárhassam a külvilágot, hogy megszabaduljak a fájdalomtól, amely megmérgezi az iskolát, átjárja a falakat és szinte megfojtja a diákokat. Érezni akarom, hogy van tovább, hogy vannak dolgok melyek túlmutatnak a jelenlegi helyzeten, hogy van még ebben a világban több, van még szeretet, öröm és napfény a felhők mögött.
Belépve a hátam a mögöttem záruló ajtóhoz simul. A szememet lehunyom, s hevesen kapkodni kezdem a levegőt, míg végül azon kapom magam, hogy a hátamat a falnak nyomva a sarokig másztam el, s már zihálok, szinte fuldoklok. A térdeim összecsuklanak, s a földre ülök. A szemek ismét lecsukódnak, s én csak abban reménykedem, hogy amikor újra kinyitom, akkor vége lesz, minden elmúlik, elszáll a hideg szellő szárnyán, s mögötte nem marad már csak napsütés, többé nem esik már. Nincs bánat, csak öröm, nincs gyűlölet , csak szeretet, nincs félelem, csak bátorság, nincs magány…

Ahogy így tűnődöm egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az ajtó ismét nyílik, s azon egy lány lép be. A mezítlábas tünemény nem veszi észre, hogy én is a teremben vagyok, mondjuk meglehetősen el is rejtőztem itt a sarokban, s talán nem is baj, ha nem tud arról, hogy itt vagyok, így legalább az ő jókedvét nem rontom el. Figyelem őt, ahogy gondolkozik, ahogy tervez. Az alkotó elme. Csodálatos. Olyan jó.
Az erő hirtelen visszatér a testembe, a lábaim erővel telnek meg, a szemembe visszaköltözik a remény fénye, ez a lány visszaadta a hitem. Még nem is tudja mit tett, de megmentett engem a mély letargiától. Lassan felállok, s elindulok felé. Ügyelek arra, hogy ne hallja meg a lépteimet, azonban amikor elég közel érek megköszörülöm, hogy olyan nagyon ne ijedjen meg tőlem, majd belekezdek a mondandómba.

- Bármit is festesz az csakis jobb lehet, mint ami odakinn vár minket. A nevem Zach Hagerty – mélyen, színpadiasan meghajolok. – Tudod az a helyzet, hogy a külvilág minden búja, baja  elől menekültem ide és nem számítottam arra, hogy társaságom is lesz, így bocsáss meg nekem, hogy éji árnyként nem szóltam egyből az itt létemről.
Te mi járatban erre? Apropó, micsoda faragatlan fráter vagyok. Benned kit tisztelhetek szép hölgy? –

Arcomra hatalmas mosoly ül ki, őszinte, boldog mosoly. Azt érzem, hogy újra élvezni tudom a körülöttem lévő világot, hogy bár nem ismerem még ezt a lányt és azt sem, hogy mit is akar itt, de látva, hogy alkotni akar, miközben odakinn mindenki rombolni, nos, nekem ez már elég. Nekem ez már mentőöv, hogy ne süllyedjek el a lápban.

[Szia! Öhm... Mona. Mona Harington vagyok!]

Zach

Jó itt lenni. Egyedül. Jó kiszakadni a nyüzsgő diákok közül. Ezek már nem azok a nyüzsgő diákok, akiket négy éve ismerek. Ezek új diákok, új nyüzsgéssel. Nem olyan nyüzsgés, amire az ember vágyik. Szeretem a nyugalmat, a természetet és a békét, de néha az izgalom és a kaland is fel tud tüzelni, a nyüzsgés. Nekem az a fajta hiányzik, nem a mostani, félelemmel teli sugdolózós moraj. Senki senkiben nem bízik, és nekem ez szokatlan. Alapvetően az emberek bizonytalanok, óvatosan embertársaikkal s saját titkaikkal, de manapság még jobban elzárkóznak. Mert ez már nem egészséges állapot, ez már pszichológiailag zárkózottság. Ezt még Dobrev professzor mondta, amikor legutóbb nála voltam. Elég furcsán hangzik, hogy pszichológushoz járok. Pedig nincs semmi bajom... Mármint olyan. A professzor szobája inkább csak megnyugvást nyújt. Mint, amikor a háborgó tenger napnyugtával egyetemben lenyugszik látszik és szépen lassan simává válik. A doktor mindig megnyugtat, és ezért szörnyen hálás vagyok neki. És jól tudom, hogy nem csak én járok hozzá a háború viszontagságai miatt. Például ott van... Hannah Abott! Ő is odajár. De ez nem szégyen... legszívesebben én is elküldeném Ayrat, de ő semmiképpen nem akarja betenni a lábát egy "dilidokihoz", hiába olyan rettenetesen jóképű.
Összefoglalva: jó itt.

Pacákat rajzolok a vászonra. Sok színből. Ecsetemmel mindig egy új színbe mázolok, aztán visszatérek egy korábbi színbe, ami már egy kicsit más, hiszen összekeverednek a színek az ecsetemen. Mindig egy új szín, mindig valami szép és új. Hangosan dudorászok egy népdalt.
Zöld Pacni, Piros pacni. Sárga pacni.
Teljesen elmerülök dalomban és festményemben, amikor egy hang zavar meg a közelről. Ijedten összerezzenek, és hátravágom arcomat, fürjeim pedig suhannak utánam.
Némán, meglepetten hallgatom végig a fiú mondandóját, és csak akkor eszmélek fel, amikor kérdést szegez nekem.
-     Szia! Öhm... Mona. Mona Harington vagyok!    - teljes testemmel megfordulok, így észre se veszem, hogy az ecsetem fordulás közben végigmázolta Zach Haggerty pulcsiját. Mielőtt rákérdezhetnék arra, hogy mióta van mégis itt, észreveszem a színes csíkot a pamuton, és elkerekednek szemeim.
-    Jóságos krumpligbogár! Én... én sajnálom!    - le akarom törölni valamivel, keresek valamit, így a kezemcsak idiótán hadonászik, próbál valamihez nyúlni, de sehol egy kendő, vagy víz vagy bármi. -    Ajj mégis milyen műterem az, ahol nincs egy rongy?!
Lefagyva állok festékkel és ecsettel a kezemben, amit eszembe se jut lerakni. Miért? Hát mert idióta vagyok.
Csak bámulok Zach Haggertyre.

[Mona]

Mona

Amikor a lány a nevét mondja, arcomra mosoly ül ki, szívet melengető, barátságos mosoly. Jó érzés találkozni valakivel aki ilyen megilletődöttséggel mutatkozik be, na nem azért mert éppen ezt élvezem, hanem azért, mert ezek olyan tiszta pillanatok, igazak és ártatlanok. Kellemes melegség tölti el az embert az ilyesmitől. Olyan ez, mint egy pohár kakaó a hűvös téli estén a kastély ablakában. Ahogy bámulsz ki és ameddig a szem el lát hó fedi a tájat. Olyankor minden olyan nyugodt és tiszta, a kakaó pedig a kezedet és a testedet melegíti, mégis az összhatás a léleknek is jót tesz. Bizony a léleknek is.

Ahogy így gondolkozom, észre sem veszem, hogy a lány az ecsettel összemázolja a pulóveremet. Persze, ha észrevettem volna sem foglalkoztam volna vele túlzottan. Amikor viszont szabadkozni kezd, akkor az arcomra még szélesebb mosoly húzódik. Kinyújtom felé a jobb kezem, azzal egyértelműen az ecsetet kérve. Ha odaadja nekem, lassan belemártom a festékbe és egy mosolygós arcot festek vele a pulóveremre.

- Egy percig se aggódj. Ezt a pulóvert úgy is nagyon utáltam. Igazából még szívességet is tettél nekem. Örülök amúgy, hogy megismerhetlek Mona Harington. – közelebb lépek – Azt látom, hogy festegetsz, de mióta jársz ide? Vagy csak egyszeri alkalom, mondhatni az alkalom szüli a művészt? Mostanában rendszeresen ide húzódom el a kinti zajok elől, és veled itt még nem találkoztam, igazából senki mással sem, nem mintha szerettem volna bárkivel is beszélgetni. Eddig. –

Az utolsó szó nyomán a széles vigyorom ismét barátságos mosollyá szelídül.  Lassan végig simítom a kabátomat, mivel észreveszem, hogy azon egy mély gyűrődés éktelenkedik, mintha bármit is számítana ez, de nem akarok rossz színben feltűnni a lány előtt, így három vagy négy húzásig nem is nagyon adom fel a gyűrődéssel folytatott harcot, ám végül el kell fogadnom a győzelmét. Közben egy az arcomba libbenő tincsemet is arrébb fújom, majd a lány felé sandítok.

~ Zavarban vagyok? Én? Mi a fene bajom van, mi történt velem? Mint valami kisiskolás. Meglehetősen gáz vagy ma Haggerty. Ideje volna talán összekapnod magad, vagy netán a copfját is megfogod húzni, mint egy óvodás? Embereld meg magad. ~

A számomra furcsa helyzet generálta gondolatok kavarognak a fejemben és próbálok azoknak megfelelően viselkedni is, de valahogy nem sikerül igazán sikerül.