+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Főépület
| | | | | |-+  Négy évszak terme
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Négy évszak terme  (Megtekintve 13047 alkalommal)

Raven N. Lester
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2012. 03. 21. - 19:05:43 »
0

Glenda

   A halál soha nem tartozott a kedvenc témái közé, de kiskora óta tudja, hogy nem lehet nem észre venni, hogy olykor beszélni kell róla főleg akkor, ha tényleg elég sok haláleset történik. Szokták mondani, hogy ne a halálról beszéljünk egy esetleges halált követően, de van akit ez erősít. Bár Ravenben csak haragot kelt a halál, az emberek elvesztése. Haragot kelt, ám a harag bosszúságot és sötétséget szül. Sokan mondták már neki, hogy ne hagyja a haragját beteljesedni, ne hagyja, hogy eluralkodjon rajta, különben a hatalma alá kerül, ahonnan rettentő nehéz kikecmeregni. Csak fájdalom, még több halott és kegyetlenség lesz a következménye, amit jobb lenne megelőzni.
   Látja Glendán, hogy egyáltalán nem tetszik neki az ecsetelt téma, de nem visszakozik, befejezi a gondolatmenetét még akkor is, ha a másik legszívesebben elszaladná, vagy a nyakába zúdítana valamilyen átkot.
   A kérdésre, hogy nem akar-e menni, csak megrázza a fejét és azt vallja, hogy neki így most jó, nem akar elmenni sehova. És ez tényleg így van. Régen nem érezte már az eső simogatását a bőrén, és bár tény, határozottan hideg a csapadék, még is jól esik neki. Elterülve a fűben, behunyt szemmel időzik a kertben. Nem létezik senki, csak ő és az eső, persze hallja, hogy a lány mit csinál a háttérben, hogy próbálja óvni magát az esőtől, bár teljesen feleslegesen, hisz az olyan mint a homok. Ha nem vigyázunk mindenhova behatol. A lány próbálkozásán viszont akaratlanul is, de elmosolyodik, majd halkan hozzáfűz egy megjegyzést.
   - Nem fog menni... Ezt nem erre találták ki. Bár ha azt vesszük, használhattunk volna Leperexet. - motyogja, miközben kinyitja a szemét. Kékjei az ég szürkületét, hegyként fölé tornyosuló esőfelhőket kutatják, mintha ott keresné a megoldást. És mintha csak ő tette volna a puszta tekintetével, az eső pillanatok alatt elkezd csendesedni, majd két rövid perc múlva teljesen el is áll, mire Raven csak egy nagyot sóhajt. A ruhája már teljesen szétázott, talán egy teljesen száraz centiméter sincs rajta. Egyszerű inge a testére tapad, ezzel kiemelve hosszú felső testét, izmos hasát. Amúgy szőke haja, most majdnem barnának hat, így fehér bőre, sötét haja szép kontrasztban emeli ki szeme határozott kékjét.
   Az állításra csak egy félszeg mosoly jelenik meg az arcán, majd mélyet sóhajtva a lány felé fordul.
   - Igyekszek... nem minden nap van alkalmam esőben zuhanyozni. - a visszahúzódó, szerény mosolya egyre inkább kezd el szélesedni, immáron vigyorrá formálódva.
   - Nem fogsz megfázni? Miért nem mentél el? - teszi fel a költői kérdést határozott arckifejezéssel, őszinte kíváncsisággal.
Naplózva


Glenda Gumbold
Eltávozott karakter
*****

IV. / a parasztlány ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2012. 03. 28. - 14:55:25 »
0

Raven

Glenda más. Figyeli a fiú reakcióit, az arckifejezéseit, bár manapság mindenkiét figyeli, mert érzi, hogy nincs minden rendben. Hogy is lenne? Hisz ő nem érzi. Hogyan is érezhetné, hiszen szülei sosem éreztették vele, hogy akármi baj is lenne. Bár ő tudta ettől még, de nem tudta átérezni. Ahogy nézi a fiú arcát, azt, hogy a már meggyötört ember arcából mennyi mindent lehet kiolvasni, végleg ráébred, hogy nincs mese. Itt háború van. Hiszen mindenhonnan ezt szajkózzák. Háború van, Tudjukki elpusztít minden muglit, és azok családját is!!
Az eső elállt, a nap újra kisütött. De Glenda felett a felhők megmaradtak, ő úgy érezte, mintha még mindig esne. Csevegtünk, de közben szorongtam. A fiú megjegyzését szinte nem is halottam, csak bólintottam végül. Teljesen elkalandoztam.
Nem várt érzés kúszott be a szívembe. Itt a Négy évszak termében, a legpompásabb tavaszi időben megcsapott a félelem szele. Magam sem tudom mi válthatta ki ezt belőlem. Talán ennek el kellett jönnie. Talán jobb is így, hogy végre egy vagyok a rettegő emberek között, hiszen így talán biztonságban vagyok.
Hirtelen a családom jutott eszembe. Elködösültem, nem fogtam fel, hogy élhettem eddig álomvilágban. Ez valami átok, hogy egyik pillanatról a másikra bepánikolok a semmin? Még azt is e tudom képzelni. Vagy ez normális? Én már nem tudom mi az és mi nem, csak annyit tudtam, hogy rettegek kimenni innen. Rettegek a halálfalóktól. Hiszen éppen egy halálfaló órájáról lógok.
A fiú kérdésére nem feleltem. Csak döbbenten és rémülten néztem magam elé, nem voltam önmagam. Mérges voltam! Nagyon, de közben féltem is. Legszívesebben üvölteni tudtam volna, de csak inkább gondolatban.
De hát ez nem normális! Hogy gondolhatok, hogy viselkedhetek így ÉN? Hiszen én nem csak hogy ellenkező szellemiségű vagyok, de én ebben is nőttem fel, és külső hatások nem értek, hiszen én nem jártam gyerekek közé. Éreztem, hogy elbódul az elmém. Hirtelen mintha elsötétedett volna a lelkem, és csak a halát látná mindenütt. Szinte hallottam a sikolyokat a fülemben. Körbe néztem. Van itt még valaki rajtunk kívül? Ez csak valami bűbáj lehet. Vagy mégsem? Össze voltam zavarodtam. Kétségbeesetten néztem a fiúra, aki most még mosolygott rám, nagy kék szemekkel. Az ilyenek a gyengéim, de most valahogy nem érte el a kívánt hatást.
Ágrecsegést hallottam néhány méterre. A hang felé kaptam a fejem. Egy állat volt csak? Felpattantam, és szó nélkül nagy léptekkel elindultam a hang irányába. A pálcámat előhúztam és csak mentem a fák között. Körülöttem minden olyan szép volt, de én csak azt a valamit vagy valakit üldöztem, aki a hangok alapján előlem menekült. Nem tudtam mi az. Nem láttam, de ágrecsegéseket hallottam, egyre sűrűbben. Mentem előre, sietve, félelem lengett körül, de vonzott a hang. Tudtam, hogy mennem kell, muszáj volt. A gondolataim egyre inkább elbódultak, egyre indulatosabb lettem, és már egyértelmű volt számomra is, hogy nem én vagyok. Mintha részeg lennék, csak szédülés, összevissza beszélés és egyéb nélkül. Aztán hirtelen változott a táj, bár ezt csak akkor vettem észre, amikor ár jócskán bent voltunk az őszben. Futottam, pálcám a kezemben. Hallotta, hogy az avarsustorgás megszűnik és én épp kiléptem egy fa mögül.
És akkor megláttam.


// Elnézést a késedelemért, de érettségizek infóból, és nagyon sokat kell tanulnom..:/
Naplózva

Raven N. Lester
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2012. 03. 28. - 18:38:28 »
0

Glenda

   Ha akarja ha nem, feltűnik neki, hogy a lány, arcának minden rezdülését alaposabban átvizsgálja, mintha csak valami nyomot keresne rajta. Valamit, ami megmondaná neki, hogy mit is rejteget a fiú, minek minek minden kínja meglátszódik rajta. Az elgyötörtség, a tanácstalanság, minden, ami csak egy negatív energia maga után vonhat. Néha még az árnyékok is ráerősítenek a nehéz vonásokra, ezzel még meg is öregítve a fiú arcát. CSak a jószerencsének köszönheti azt, hogy a nap pillanatok alatt kisüt, ezzel visszatér a fény a térségbe, ezzel együtt hófehér bőrére is. Kicsi kora óta fehér bőre van, sokan irigylik miatta, viszont ő sokszor irigyli azokat az embereket, kiknek sötétebb, egészségesebb színű bőre van, mivel ha neki is kedvezett volna a szerencse, akkor nem lenne ilyen "gonosz" megjelenése. Jó, persze nem sok gonosz van rajta, csupán annak lehet mondani hideg, kék színű szeme, szőke haja, fehér bőre és fekete, fáradtságot, kimerültséget idéző szem alatti karikái miatt.
   Ám ahogy a lány, úgy ő is figyeli a kis mozzanatokat, hátha kitudja ismerni a kedves idegent. Viszont eleinte a tartózkodáson, megszeppentségen kívül mást nem vél felfedezni. Később viszont eléri őt a lányból áradó félelem szaga, amitől ő maga is ódzkodik. Annyi ember halálát látta már, hogy az talán egy egész hadseregnek elég lenne. A legmegrendítőbb, ami számára felér ezer ember halálával, az anyja búcsúja volt. Illetve nem nevezhető búcsúnak, tekintettel arra, hogy egyik pillanatról a másikra rogyott össze előtte holtan, meggyötörten a földön, ő pedig csak térdelt mellette anélkül, hogy akár csak sírni tudott volna. Soha nem tudta megérteni és talán nem is fogja, hogy mit érzett akkor, ami miatt nem tudott sírva fakadni. Nem ellenkezett az apjával, nem rúgkapált, mikor az elvitte onnan. Csak nézte az anyja hűlő, feledésbe merülő testét, míg az a végtelen égboltot nézte üveges tekintetével.   Talán a harag miatt? Esetleg a bosszúvágy miatt? Fogalma sincs, de annyi bizonyos, hogy ő maga fogja egyszer megölni az apját, ha alkalma lesz rá. Eddig nem volt.
   A feltett kérdésre viszont nem jön válasz. Hosszú percekig csak vár, vár és vár anélkül, hogy a Hugrabugosra nézne. Ám a legközelebbi percben elég odapillantania a lányra, meglátja annak arcára kiülő döbbenetet, haragot.
   Mi a franc?
Teszi fel magának a kérdést, mikor a lány felpattan, és elindul egy teljesen ellenkező irányba. Először csak kiveszi a feje alól mind két kezét, hogy jobban a lány egyre távolodó alakja felé tudjon fordulni. De ahogy megpillantja annak kezében a pálcát, megfagy benne a vér. Talán valaki van itt? Ki lehet itt, mikor nem láttak senkit, aki belépett volna a helyiségbe? Gyors, fürge mozdulatokkal, már-már egy macska ügyességével pattan fel a földről és kapja elő ő is a helyéről a varázspálcáját, minek lazán, de annál határozottabban fogja a markolatát. Szinte futólépésben siet a magas alak Glenda nyomába. Az eső áztatta ruhája teljesen hozzásimul a testéhez, így testének magas alakja, derekának keskeny, de izmos derengését is meglehet figyelni. Haja sötéten meredezik az ég felé, ahogy az imént beletúrt az átnedvesedett tömegbe, hogy az valami "elfogadható" formát mutasson. Lépteit hangos cuppogások kísérik, ahogy a tornacipőjében összegyűlt víz rosszalkodik.
  Amilyen gyorsan eltűnt, olyan gyorsan áll meg a lány, így Raven olyan lendülettel megy neki, hogy kis híján fellöki Glendát, ha nem kapja el annak karját. Értetlenül mered le rá, majd a távolba, miközben felszólítja.
   - Ha módod van rá, legközelebb szólj, mielőtt megállsz! - hangjában odafigyelés, fegyelem és végtelen türelem rejlik, amit még a legfigyelmetlenebb emberek is észrevehetnek.
Naplózva


Glenda Gumbold
Eltávozott karakter
*****

IV. / a parasztlány ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2012. 03. 29. - 17:09:11 »
0

Raven

Ahogy rohantam a valami után, ami nagy valószínűséggel valami bűbáj alkalmazott rajtam, vagy én nem is tudom, gondolatok és érzések tömkelege zúdult rám. Képek, jelenetek vetültek elém, amik nem is emlékeke, hanem csak a képzeletem játéka. Én mindig is így képzeltem el egy halálfaló-mészárlást. Hiszen még nem láttam halálesetet, így csak újságcikkekből, elmondásokból tudok összerakni egy képet magamban, hogy mégis mi történik, amikor megölnek valakit, esetenként egy egész családot, vagy közösséget. Most ezek a képek ugrottak be, de valahogy annyira valóságosak voltak, hogy szinte elvakítottak. Majd hogy nem extázisba estem, ahogy futottam, nem is én irányítottam már a gondolataimat. Olyan mértékű düh volt bennem, szinte már nem is féltem.
És csak futottam és futottam, majd hirtelen megálltam. Zilálva, ágaktól tépdesett szoknyával álltam meg egy fa mögött. Csend volt. Előttem magas bokrok, utána egy őszi tisztás. Tudtam, hogy ott áll az üldözöttem.
Nem gondolkoztam, látni is csak foltokban láttam, csak cselekedtem, és csak áramlottak az érzések és gondolatok. Csak a saját szívem lüktetését, és támadóm lihegését halottam a fákon túlról. Rám vár.
Glenda nem önmaga. Az átok nem engedi a szorításából, már előrelép, hogy szétnyissa a bokrokat, és kilépjen, ekkor hirtelen valami nekivágódik, és vége.
Csak azt veszem észre, hogy a Griffendéles fiú elkap, és én meg nagy kerek szemekkel nézek rá. Most már mindent értek. Hiszen engem megátkoztak. És ott van a tisztáson valaki, még mindig. A gondolatok emléke még tisztán él bennem. A haragom elszáll, a félelmem megnő, de tudom, hogy már nincs visszaút. Most már tiszta fejjel gondolkozom.
- Menj el! – suttogtam, bár tudtam, hogy nem vagyok túl meggyőző. – Azt hiszem, van a bokrokon túl valaki. Azt hiszem valami bűbájt szórt rám.
Ziláltam és remegtem. Gyengének is éreztem magam. Igen, erről tanultunk, ilyennek kell éreznem magam, ha valami átkot vagy bűbájt kapok telibe. Láttam, hogy a fiút valahogy nem tudtam meggyőzni, és kezdtem kicsit magamhoz térni, és visszanyerni régi önmagamat. A dolgok olyan gyorsan történtek, hogy valószínűleg, ő még nem is érti mi a nagy helyzet. Visszatért a dühöm, de most nem a világ és a gonosz dolgok iránt, hanem a diák iránt, aki ezt tette velem. Az biztos, hogy meghatározó élmény volt, de még neki milyen meghatározó lesz, ha rászegezem a pálcám.
- Az a valaki rám vár, és én megnézem ki az! – mondtam indulatosan, nem is törődve azzal, hogy megmagyarázzam neki, csak széthúztam a faágakat, és kiléptem a tisztásra. A vér is megfagyott bennem. Hiszen ez nem is egy diák. Nincs egyenruhában, de még tanár sem, hiszen nincs sok tanár a Roxfortban, de mindegyiket ismerem, és felismerném. De ez egy idegen.
Fekete ruhában volt, fekete talárral. Hosszú barna haja egy része hátrafésülve, és körszakálla alól furcsa mosoly szerűséget figyeltem meg. Ki ez az ember? Remegett a kezemben a pálca. csak álltunk, ő nézett, én pedig magammal küszködtem.  Csak nézett. Nem mozdult az arca, sem ő maga. Kezében nem volt pálca, de az övén hordott tartóból kilógott a markolata, mintha csak elő lenne készítve.
Most először éreztem, hogy életveszélyben vagyok. Mit tegyek? Elfussak? Akkor utánam jön és háttal még védekezni sem tudok. Vagy harcoljak? Mit ér egy negyedéves tudománya egy képzett varázsló ellen? Bármi is legyen, nem szabad elveszíteni a magabiztos látszatot. Ezt mondta anyukám mielőtt elengedett felszálltam volna idén a Roxfort Expresszre. Ez belém vésődött. Ideje megismernünk egymást.
- Mi kell? – kérdeztem. Próbáltam határozott maradni, de a félelemtől remegett a hangom. A férfi csak félrebillentette a fejét és elmosolyodott, majd továbbra is engem nézett. Kicsit mintha ez oldotta volna bennem a feszültséget. – Én nem adhatok magának semmit. És nem is ártottam az uradnak sem. Mért akarna megölni? Mást nem tudok adni csak az életemet.
Csak ömlött belőle a szó, és ahogy ömlött, úgy bátorodtam, de éreztem, hogy már forró a talaj. Ő pedig kihúzta a pálcáját. Én gyorsabb voltam. A félelem irányított.
- Capitulatus! – szinte kiáltottam a félelemtől, ahogy ő kihúzta a tokjából. Vigyorogva, felvont szemöldökkel nézett rám. Olyan ördögi mosolya volt, megfagyott bennem a vér tőle. Elindult felém lassan, de biztosan, én pedig csak tartottam a pálcámat.
 - Látom, van gyakorlatod párbajban. Helyes! – szólalt meg. – A Nagyúr kedveli az ifjú tehetséges mágusokat. Amúgy a barátod, akár ki is léphetne a fa mögül. Hiszen lefegyvereztél, védtelen vagyok. – mondta mézesmázos hanggal.
- Mit tett velem? Egyáltalán ki maga? – kérdeztem, most már dühösen. Az, hogy nem láttam a kezében pálcát kicsit nagyon bátorságot adott. De vajon egyedül van?
- Csak megbűvöltelek, hogy kövess, és hogy érezd, amit mások éreznek. – körbe-körbe sétálgatott körülöttem.
– Tudod az új tanárok a Roxfortban, nem csak nevelnek, de a diákokat is figyelik. És te, Glenda, túl nagy veszélyt jelentesz a társaidra. Bátorítod őket, lelket öntesz beléjük, pedig ez butaság. Butaság hinni, hogy ellenszegülni okos dolog… hiszen aki ellenszegül a Nagyúrnak… annak nincs helye az élők sorában. Ugye értesz engem? – megállt velem szemben, most már a hangja és az arca is fenyegető volt.
Egyedül éreztem magam bár nem voltam egyedül. Most csak magadra számíthatsz Glenda! Hiszen ügyes boszorkány vagy, és most meg is mutathatod! Ajh, csak ne félnék ennyire!
Arcom kemény volt, farkasszemet néztünk, én pedig túl közel éreztem magam a halálfalóhoz. Így a pálcám hegyét nekiszegeztem a mellkasának, és eltoltam magamtól. Ekkor arca megváltozott. Sötét lett, én pedig a pálcám előrébb szegeztem.
- Tökéletesen. – mondtam sötéten. – És egyet is értek. Nekem nem célom a buzdítás. De nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy a társaim egymás után kerülnek a lelki süllyesztőbe. Szörnyű dogok történnek manapság, akár tetszik, akár nem. Az élet szörnyű itt a Roxfortban. Én igyekszem kicsit feldobni a többiek számára. Egy kis jó kedvet vinni a hétköznapokba. Elsiklatni a gondolataikat a bajok felett, legalább egy napra. – kezdtem bele a hideg monológomban. – Úgy gondolom ez nem provokáció, ami ártana az uradnak.
A férfi sarkon fordult, és nemes egyszerűséggel elindult a pálcája felé, én pedig csak néztem, tehetetlen voltam.  Előre szegezte a pálcáját, és gonoszan vigyorgott.
 - Akkor most gyakoroljuk a párbajt egy kicsit!
Ahogy ezt kimondta, levélsustorgást hallottam, és sűrű lépteket… ismerős ritmusú lépteket...
Azt hiszem, ma nem fognak megölni.
Naplózva

Raven N. Lester
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2012. 03. 29. - 20:30:13 »
0

Glenda

   Az eddigi békés, nyugodt pillanatainak a lány gyors mozdulata vet véget, mire hirtelen nem tud hogy reagálni, épp ezért fordul először csak oda gyanús fintorral az arcán. Ezt követően fordul egész alakkal a távolodó alak felé, majd pattan fel a földről gyorsan, ügyesen és indul el a Hugrabugos hölgyemény nyomába. Arcán értetlen, komor pillantás ül, kék szemeinek pupillája teljesen, egy apró ponttá szűkül, miközben igyekszik felmérni a helyzet súlyosságát, miután megpillantja a másik kezében a pálcáját. Ezt követően nyúl ő is a sajátjáért, majd szorít rá lazán annak markolatára, miközben megállás nélkül követi a lányt.
   Csak akkor érzi meg, hogy valami nincs rendben, mikor belép a fák környezetébe. Mintha ezen az egy ponton olyan nagymennyiségű negatív energiát, fájdalmat és haragot vegyítettek volna össze, amennyit csak tudtak, ezzel felkeltve Raven érdeklődését. Pár pillanatra lelassítja lépteit, hogy levegőért kaphasson. Persze eme kifulladás nem annak a pár méternyi sprintelésnek köszönhető, hanem a végtelen ellenszenves energiának, ami most körülveszi. Igazából annyi vészes külső hatás érzi a fiút, hogy meg se lepődik ezen, de tekintettel arra, hogy az  iskola falai között vannak, kifejezetten furcsállja a most adódó alkalmat. A tanárok miért nem vették eddig észre? Mi volt, ami elzárta mind idáig az érzékeit? Hogy nem vette észre tekintettel arra, hogy alig száz méter választotta el ettől a térségtől? Esetleg az ismeretlen, veszélyes alak zárta el az erejét előle? Vagy csak Raven elől? Nem lehet tudni, bár majd kifog csikarni egy értelmes választ az ismeretlenből.
   Ahogy a lány megáll előtte alig két méterrel, Raven belerohan Glendába tekintettel arra, hogy túl nagy sebességgel halad felé. Pár fegyelmező szóval illeti a lányt, majd  hátrafelé téve pár lépést, lepillant az apró alakra, ki még mindig görcsösen markolja védekező eszközét. Ám a felszólítást követően összeráncolja szemöldökét. Ajkai hajszálnyira elnyílnak egymástól, majd az  imént említett bokrok fölé pillant, hátha meglátja azt a bizonyos valakit. A következő szavakra viszont összerándul a gyomra és legszívesebben meglódulna a tisztás irányába, hogy alaposan elnáspángolja azt az alakot, aki az imént ártani próbált a lánynak.  A zihálására és remegésére csak figyelmesen, együtt érzően a lány szemébe néz, majd a vállára teszi kezét amolyan megnyugtatásképen. Jelen pillanatban nem tud mit tenni, hisz nem kifejezetten a megnyugtatásról híresült el. Viszont mikor Glenda következő szavai arról árulkodnak, hogy merészen ki fog lépni a tisztásra, a fejéhez kap.
   - Ne csinálj semmi hülyeséget! – hangja határozott, de halk, nehogy az a valaki meghallja, bár van egy olyan érzése, hogy tudja, Glenda nincs egyedül. – nem hallod? – kérdezi már dühösebben, mikor a lány széthúzva a faágakat magára hagyja a Griffendélest. – Minden nőnek elment az esze? – pillant az ég felé, mintha attól várna választ, ami persze mint általában, most se jön.
   Közelebb lép a tisztás széléhez, miután a Hugrabugos kilép az erdős részből, hogy szemmel tarthassa azt. Mintha valamiféle hátsó szeme lenne, aki veszély esetén letud csapni anélkül, hogy felfedné magát. Tekintettel arra, hogy Raven már hetedikes lenne, ha nem lett volna ott az a fránya bulás, kifejezetten sok tapasztalattal rendelkezik a párbajok terén. Emellett már az apjával is került összetűzésbe, aminek mindig párbaj lett a vége. Így nem kell félteni őt egy esetleges támadás következtében. Ő igyekezni fog, hogy segítsen a lánynak anélkül, hogy az megsebesülne.
   Komor tekintettel igyekszik a fa mögött ácsorogni úgy, hogy a fa vaskos törzse eltakarja magas alakját. Nincs szükség arra, hogy a lányt valamiféle átok hasba találja a figyelmetlenségnek köszönhetően. Tökéletesen némán olvad bele környezetébe anélkül, hogy bárki észrevehetné. Igyekszik a fa leveleinek rései között kipillantani a tisztáson ácsorgó alakra, kire nem nyílik olyan pontos rálátás, mint amilyen Glendára. Ám mikor megpillantja az alakot, egy pillanatra elgondolkodik.
 Ki az ördög ez?
Csupán ennyi fordul meg a fejében. Első gondolata az volt, hogy egy halálfalóval van dolguk, akkor viszont Glenda nagy veszélyben van, ahogy ő is, hisz a végzetével áll szemben. Azzal az emberrel, aki az apja fajtájának egyike, akik a jóslat szerint maguk mellé fogják állítani őt. Amit persze nem szabad engedni, és nem is fog. Legszívesebben kirohanna a fák mögül,. hogy elrángassa onnan Glendát, de a kíváncsisága most sokkal nagyobb, így mondhatni feláldozza a lányt azért, hogy megtudja, ki az és mit akar. Így komoly arccal kezd el hallgatózni.
   Alig egy másodperc múlva meg is jelenik a pálcája a kezében, mire Raven átnedvesedett ingjének ujja alól kicsúszik a sajátja, miben határozottan belekapaszkodik, de szerencséjére a lány már megtette amit kellett. Egy egyszerű Capitulatussal repül ki a kezéből a pálca. Szinte érzi a férfi elégedettségét, érezte az ördögi mosoly keserűségét és erejét.
   Már éppen mozdulna, hogy kilépjen a fa mögül, mikor a férfi megemlíti őt is, hogy már ideje lenne kimászni a fa mögül, hisz tudja, hogy itt van és fegyvertelen… ami persze egyáltalán nem érdekli a Griffendélest.
   A lánnyal ellentétben ő nem szegez pálcát a másikra, csak lazán tartja maga mellett a karját, nem mutatva semmiféle támadásra emlékeztető mozdulatot. Tudja magáról, hogy rendkívül gyors, ha támadásra lenne szükség, hisz nem mástól örökölte varázslói tudását, mint az apjától, ki halálfaló.
   - Védtelen vagy, de ez minket nem túlzottan érdekel. – jelenti ki határozottan. Természetesen van benne egy kis félsz, hisz a férfi megjelenése semmi jóra nem utal. De igyekszik csak arra összpontosítani, hogy a lányt védeni tudja. A pasas minden mozzanatát alaposan megfigyeli, kék szemei megállás nélkül koslatják az idegent.
   - Mit akarsz ezzel elérni? „Érezd, amit mások éreznek…” Miért bántod? Miért akarsz ártani neki? – teszi fel a kérdést halkan, bár biztos benne, hogy a másik hallja. A kijelentésre viszont akaratlanul is elvigyorodik, ám nem fűz hozzá semmit. Hogy ez az apró lányka veszélyt? Atya ég… Ám a továbbiakban csak felvont szemöldökkel koslatja a másik alakot. A fenyegető külseje csak a halálról árulkodik, utolsó szavai pedig agressziót váltanak ki Ravenből, így feszültsége már-már kézzel tapintható.
   Amint a férfi kimondja a gyakorlás szót, Raven megrohamozza a lépteit, Glenda felé indul majd kinyújtja hosszú karját. Majdnem futtába köp ki egy varázsigét is.
- Stupor! – ezzel a pálca már is működébe lép, a férfi pedig épp, hogy csak kitud térni az átok elől. A sikertelenség egy kicsit felbőszíti a Griffendélest, ám ahelyett, hogy ismét támadna, elkapja Glenda csuklóját, majd észhez térítve azt taszít rajta egyet, hogy induljon meg előtte vissza a terem ajtaja felé. Ám nem jutnak túl sokáig, mikor egy varázslat telibe találja a mellettük lévő fát, mi hangos reccsenéssel törik ketté. Raven egy gyors mozdulattal nagyot lök a lányon, ki nyilván fel is bukik, így a fa elválasztja kettejüket egymástól.
   - Sectumsempra! – morogja,  az átok pedig célba ér. Igaz  nem sikerül végzetes sebet ejteni a férfin, bár nem is erre megy ki a játék, minden esetre a válla és a karja csúnyán megsérül, ezzel egy kis időt nyerve maguknak. Gyorsan visszafordul a lányhoz, mikor is a tekintetük találkozik. Csak remélni tudja, hogy Glenda veszi az adást, és feltűnik neki a fiú félelme, határozottsága, agressziója és a lányért való aggódása.
Naplózva


Glenda Gumbold
Eltávozott karakter
*****

IV. / a parasztlány ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2012. 03. 30. - 22:34:08 »
0

Raven
Az adrenalin egyre lüktet az ereimben. Ránézek a fiúra, aki látszólag félt engem, és ez jól esik, de most valahogy nem tud érdekelni. Nem bírom a bántást. Nem bírom az igazságtalanságok. Nem bírom a primitív gondolkodású embereket, akik szórakozásból bántanak. Feldühít és felidegesít. Biztos valami idióta nagypofájú mardekáros kis fiú, na majd én móresre tanítom. Habár a nagy elszántságom hamar elszállt, amikor egy kifejlett halálfaló példánnyal találtam szemben magam. Féltem, nagyon. De igazán csak akkor, amikor a fa mögött ácsorgó Ravenre terelődött a téma. Istenem, ha neki baja lesz, az miattam lesz! Azt pedig nem viselem jól, mert elég lelkiismeretes ember vagyok. Az ereim lüktetnek miközben elég kínos és feszült párbeszédet folytatunk. Előveszi a pálcáját. Habár enyhe pánikba estem, Glendának beindult a riasztó az agyában, ami felpörgeti a gondolkodást. Így csak hallgattam őt, ittam a szavait, de az agytekervényeim már közben az azonnali lefegyverzés gondolatát és menetét állították össze a fejemben. Így nem is lepődtem meg magamon, amikor még elő se vette rendesen a pálcáját, én már szinte pánikkal a hangomban kiáltottam, hogy Capitulatus!.
Hallom, a bokrok zaját mögöttem. Ettől féltem, bár ez most nagyobb önbizalmat ad az tény. Most ketten vagyunk. Nahát, nem látszik, hogy olyan nagyon félne tőle. Van vér a pucájában az tuti, de honnan? Ezen egy pillanatra eltöprengtem, majd visszazökkentem a fokozottabb lélekjelenlétre. Keményen kérdőre vonta a halálfalót, de ő csak vigyorgott. Mintha úgy gondolta volna az egész egy vicc. Látszólag se engem sem őt nem vette komolyan. Furcsa volt, mert úgy járkált ott és méregetett engem, mintha ő ott sem lenne. Ettől megijedtem egy kicsit, hiszen azt az érzést keltette bennem, hogy talán nagyobb veszélyben vagyunk, mint ahogy azt felmérem. Ajjaj…
A férfi kezében újra pálca, én pedig felkészültem a párbajra, de Raven közbe lépett, és nem is akármilyen átkot küldött rá, bár az nem találta el. Én egy pillanatig azt sem tudtam hova nézzek, főleg mivel a következő pillanatban megint a földön találtam magam. Na, most már pánik van! Most már vége a bájcsevejnek Glenda, itt már élet-halál harc folyik, úgyhogy aktivizáld magad! A pálcámat csak tartottam, és kimondtam az első átkot, ami az eszembe jutott. Ezt meg mintha visszaverte volna, vagy én nem is tudom, de az biztos, hogy kidöntött egy fát, ami pont felénk dől, de Raven megint felébreszti a lányt a sokkból és nagyot lök rajta. Hú, jó erős átkot küldhettem rá, hiszen a fa törzse nagyon vastag volt, és pont közöttük csapódott be. Találkozott a tekintetünk, az övéből azt olvastam ki, hogy meneküljek, bár ő valószínűleg valami teljesen mást olvasott ki az enyémből. Először is félelmet biztosan, de azt is, hogy én itt nem hagyom, és ebben biztos lehet. A férfinak egy hatalmas seb volt a vállán, amit pár másodpercig méregetett, majd agresszíven nézett vissza ránk. Annyira meg voltam rémülve, hogy félelmemben megint ráküldtem valamit, de az nem biztos, hogy átok volt, nem tudom mi volt, csak mondtam, ami eszembe jutott. A barátunk jó húsz métert repült tőle a fák között, majd becsapódott és mérgében ordított egyet.
- Gyere, gyere már! – kiáltottam a fiúnak, miközben felpattanta, és a kezemmel intettem.
Közben már látta is, ahogy átkok csapódnak be a közelünkben, először csak távol, majd egyre közelebb hozzánk, és én remélve, hogy a fiú nem fog hősködni futásnak eredtem. Ebben persze nem lehettem biztos, hiszen még mindig láttam az izzást a világoskék szemeiben, ami nem volt most kedvemre való, tekintettel arra, hogy életveszélyben vagyunk. Közben egyre néztem hátra, hogy eltérítsem a rontásokat, ha kell, és a nagy igyekezetemben belerohantam teljes erőmből egy fának. Ó ezt nem hiszem el, már csak ez hiányzott. Villámgyorsan felpattantam, a fa szúrós kérge felsértette az arcomat, bár inkább az, mint a centikre becsapódó átok, ami a fejem mellett fekvő félig elkorhadt fatönköt találta el, és szépen nagy robajjal ki is szakította a földből. Körül néztem, nagyon meg voltam ijedve. Hirtelen mintha nem tudtam volna feltápászkodni, vagy nem lett volna értelme. A férfi meggyötörve, véres vállal közeledett, szemben olyan düh és őrület, amitől teljesen bepánikoltam. Ravent sehol nem láttam. Mi történt vele? Megölte? Megsebesítette? Vagy csak nem nézek jól körbe és mindjárt előugrik valami bokorból? Az eddig megismert agresszív és elszánt énjéből ítélve nem kizárt. De egyelőre nem volt időm ezen gondolkozni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy az átkokat védjem ki. Közben a férfi egyre közelített. Valahogy feltápászkodtam, és visszaküldtem neki egy Stuport, közben hátráltam, mert a férfi egyre közelebb jött. Ekkor a pálcája újra megmozdult, én pedig éreztem, hogy eltalál az átok. Elestem a földön és éreztem, hogy az összes érzékszervem eltompul. Megszédültem, majd magamra néztem. A hasamból majdnem hogy spriccelt a vér, de nem éreztem fájdalmat. Hihetetlenül szörnyen éreztem magam, lassan ként nyilallt csak belém a fájdalom, egyre jobban, majd a támadómra néztem, az előre szegezett pálcával állt fölöttem, majd mintha Ravent láttam volna a férfi felé rohanni hátulról, és elsötétült minden. Nem láttam, nem hallottam, nem is érzékeltem, de magamnál voltam. Csak az iszonyatos fájdalmat éreztem a hasamban, és azt, hogy valami zajik körülöttem, de abban sem voltam biztos, hogy hol vagyok egyáltalán. Már a gyengélkedőn lennék? Áh azt nem hiszem. Nem tudok mozogni… Mi történt velem?
Naplózva

Raven N. Lester
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2012. 03. 31. - 14:31:56 »
0

Glenda


   Álmaiban nem merte volna gondolni, hogy egyszer ilyen körülmények között kell vívnia valakiért. Természetesen nem neki szól a párbaj, de még is részesének érzi magát pusztán azért, amiért itt van. És most irtó hálás a sorsnak, hogy ide jött, mielőtt Glenda találta volna meg hamarabb a szobát. A legfurcsábbnak viszont még mindig azt tartja, hogy tíz perccel ez elöttig nem érezte a sötét alakot még azok ellenére sem, hogy száz méternél több nem választotta el őket egymástól.
   Viszont ahogy az izgalmak egyre inkább beindulni látszanak, úgy kezd el Raven is egyre feszültebb lenni. Akad, hogy egyes porcikái megremegnek, ahogy az idegenre koncentrál és arra, hogy ne vegye elő a lehető legveszélyesebb tudását, egy átkot, amit még az apjának köszönhetően látott, és tud azóta is. Nem szereti használni, bár eddig nem volt sok alkalma hozzá, amit természetesen nem bán.
   Komoly tekintettel lép ki a fa mögül, miközben megzörget egy bokrot. Ez nyilván feltűnik Glendának is, mivel a lány egy pillanatra a fiúra összpontosít, de szerencsére kizökken a gondolatmenetéből és visszafordul a halálfalóhoz, ki még mindig a pálcájához ragaszkodva ácsorog a két fiatal előtt. Raven még nem akar támadni, inkább csak igyekszik kiismerni a másik félt, hogy az mire képes, mit akar itt, de legfőbbképpen Glendától. Zavarja, hogy a férfi számtalan ökörséget hord össze ahhoz, hogy a Hugrabugost összezavarja.
   Amint lép egyet az idegen, ő megragadja Glenda karját, miközben az idevezető ösvény felé lök rajta, hogy visszafelé induljon el, közben ő egy varázslatot küld a halálfaló felé, ki persze egy ügyes mozdulattal tér ki előle. Nem hiányzik sok, hogy elérje őt, de a reflexei jobbnak bizonyulnak, mint amire Raven számított percekkel ezelőtt. A következő átok Glenda pálcájából indul, amit a másik alak ügyesen eltérít minden erőfeszítés nélkül. A lány remek varázslatokat használ ez tény, viszont nincs meg hozzá az akaratereje, hogy a lehető legtöbbet csikarja ki magából. Az iménti átok a két fiatal felé száguld vissza, mi elől a Griffendéles ügyesen tér ki, ám a lányt csak úgy tudja biztonságban tudni, hogy taszít rajta egyet. Így még mielőtt az rendesen kiegyenesedhetne, ismét a földre kerül. Normális esetben ezen Raven nevetne, hisz elég viccesnek mutatkozik két esés egymás után botladozva, de mivel ez nem egy normális eset, így nem tud nevetni. Inkább kétségbeesetten kap a lány után, hogy ismét lábra állíthassa. A tekintetük találkozása arra próbálta sarkallni a lányt, hogy tűnjön el innen, bár Glenda szemeiben ellentmondás csillog leginkább.
   Egy irányított Sectumsempra bizonyul a leghatásosabbnak, ám az is csak egy mélyebb, vérző sebet tud eredményezni, ami miatt a férfi csak még inkább haragra gerjed. Ám Glenda is küld neki valamit, amiről egyikük se tudja eldönteni, hogy mit, tekintettel arra, hogy a nagy zajok közepette aligha lehet egymás szavát hallani. A férfi viszont messzire elrepül, majd egy nagy kövön átbucskázva állapodik meg a földön, hangos ordítás közepette.
   Raven szemei szikrákat szórnak, akár csak a halálfaló pálcája, mikor mérgében átkokat küld a két fiatal felé, kik eleinte lassan, majd egyre gyorsabban indulnak meg a menekülést jelentő ösvényen.
   - Expulso! – kiáltja el magát Raven, miután a lány elindul az adott pont felé. A férfi meghökkenve, kitágult pupillával kapja fel a fejét, mikor a fiú kimondja a szót, ám ezt a meglepettséget leginkább csak akkor lehet látni rajta, mikor elrepül a lökésáramlat hatására.
   - Globus Igneo! – ezzel a varázslattal egy tűzgolyó indul el Raven felől a támadójukhoz, ki épp igyekszik feltornázni magát a földről. Azt már nem tudhatja egyik fiatal sem, hogy célt ért-e a varázslat, mivel mindketten rátévednek az ösvényre, és indulnak el vissza az ajtó felé. Ám félúton Ravent sikerül eltenni láb alól, persze csak képletesen. Egy nagyobb erejű varázslatnak köszönhetően csapódik neki egy fának, majd veszti el pár pillanatra a tudatát.
   Hosszú, véget nem érő sötét alagutakon sétál. Sétál? Rohan. Rohan az életéért, ki akar térni egy sötét szempár elől, melynek tekintete megállás nélkül fürkészi minden mozdulatát. A fekete szempár szemei tompán csillognak, ám nem a fiú állandóan érdeklődő, meglehetősen lelkes csillogása költözött az apja tekintetében, hanem valami baljós, halált idéző fény. Egy fény, amivel nem tud a fiú mit kezdeni. Nem tudja teljesen eltűntetni, hisz olyan erővel áldották meg a tulajdonosát, amivel még ő maga se tud szembe nézni. Inkább választja a menekülést, a gyáva rohanást, ami persze gunyoros mosolyt csal az idősebb férfi arcára…
   És ekkor végre magához tér. Éles szúrást érez a halántékán, majd egy meleg, folydogáló valamihez érinti hosszú fehér ujjait. A halántékán vékony erecskében csordogál a vér, mely közre zárja hófehér arcát, kontrasztot képezve kék szeme és a vér között. Ám ahelyett, hogy azzal próbálna foglalkozni, hogy összeszedje magát, rögtön az ösvény irányába pillant, ahol Glenda fekszik mozdulatlanul. Szinte fáj neki, ahogy a szíve dobban egy nagyot, a sokk hatásának köszönhetően. Rögtön fel is pattan, ám megvonaglik az arca, ahogy rálép jobb lábára, mely rögtön megrogy a ránehezedő súly hatására. Egy nagyobb vérző vágás éktelenkedik a térde hajlatában, amit nyilván egy szilánkos fa okozott. De ki kell bírnia minden kínt, a gyomra remegését és görcsös rángatózását, a feje el-elködösülését, az elfojtott haragját és dühét, lába sajgását azért, hogy megmenthesse a lányt, ki a földön fekszik, felette pedig ott áll az ismeretlen fazon.
   Az agyában a harag lángja kezd el táncolni, ami egyik pillanatról a másikra örvénnyé lobban. Szinte elveszítve tudatát, igazi énjét, szellemként indul el a két alak felé. Szemében minden láng kialszik. Nem lehet semmit kiolvasni belőle, csak a végtelen pusztaságot. Az űrt, a homályt, ami nem akar szűnni. Arca puszta agressziót mutat, majd mikor már csak alig három méterre van a férfitől, ki a lány felett ácsorog, megemeli a pálcáját.
   - Crucio! – talán haragjának köszönheti, hogy az alak rögtön a földre rogy, majd a torkához kapva fulladozni kezd. Ezt követően elviselhetetlen fájdalmaknak köszönhetően kezd el vonaglani, mint akit megállás nélkül rángatnak. – Crucio! – duplázza meg a főbenjáró átkok egyikét, hogy a másik érezze azt a kínt, amit Glenda is. Raven tudja, érzi, hogy ezt nem fogja szárazon megúszni, ha valaki erről tudomást szerez, de jelen pillanatban nem érdekli. És nem, hogy csak nem érdekli, de el se jut elködösült tudatáig.
   - Petrificus totalus! – nyögi végül. Nem akar még egy főbenjárót segítségül hívni, ezzel pedig tudnak egy kis időt nyerni. A férfi rögtön megmerevedik, sötét szemei az ég felé pillantanak. Ravennek rögtön az a pillanat jut eszébe, mikor az anyját látta ugyan ebben a testhelyzetben, csupán annyi különbséggel, hogy a nő többet nem ébredt fel, a halálfaló pedig hamarosan felfog. Mély nyögés tör fel a mellkasából, ahogy a harag kábulatából visszatér a jelenbe és megérzi feje lüktetését, lába sajgását.
   Fájdalmas tekintettel térdel le a lány mellé, majd nyúl annak arcához egy óvatos mosolyt engedve meg magának.
   - Vulnera sanentur. – érinti hozzá a lányhoz a varázspálcáját, mi a varázslat kimondását követően rögtön elkezdi begyógyítva a lány sebeit, melynek vért való spriccelése rögtön eláll.
   - Tergeo… - sóhajtja a következőt, ezzel letisztítva a lány véres ruházatát, bőrét. Óvatos mosoly jelenik meg az arcán, majd az arcához nyúl, mihez hozzáérinti mutató és középső ujját. - feltudsz állni? - teszi fel a kérdést halkan, miközben azzal küzd, hogy ne mutassa ki kínlódását, ami most nem csak a fizikai, hanem a lelki sebeknek is köszönhet. Ő nem akart főbenjárót használni, sőt, semmi félét, de kötelességének érezte, hogy a lányt megvédje. Most pedig az lenne a legjobb, ha eltűnnének innen és szólnának egy tanárnak, hogy ki és miféle személy volt itt.
Naplózva


Glenda Gumbold
Eltávozott karakter
*****

IV. / a parasztlány ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2012. 04. 02. - 20:08:42 »
0

Raven

Ahogy egyre inkább tértem magamhoz, olyan mértékben hasított a fájdalom a hasamba. Megmaradt erőmmel a hasamra szorítottam a kezem, hogy visszafogja a vért, ami immár egyre nagyobb intenzitással spriccelt ki belőlem. Az egész ruhám véres volt, és a lábam is. Alig láttam, csak foltokban, de hallani hallottam egy keveset. Mintha valaki átkokat osztogatna a másiknak. Nem is akármilyet. Amint meghallottam, hogy valaki a Cruciot kiabálja nagyon megijedtem. Szegény Raven! Megpróbáltam feltápászkodni, nem hagyhattam, hogy megkínozza az a senkiházi halálfaló, de nem bírtam felkelni. Aztán még egy ideig hallgattam, a csatát, és próbáltam a maradék erőcskémmel kideríteni, vajon ki az aki éppen meg fog halni. Annyira féltem, próbáltam magam összeszedni, de mintha valami béklyó fogva tartotta volna az erőm, képtelen voltam akármit is tenni. Egy idő után már csak elfolyó hangokat halotta, és éreztem, hogy megint mintha lemennék alfába. Jajj ne! Még egy ilyen szörnyűséges ébredést nem vagyok hajlandó végigcsinálni. Erőlködtem, de az átok fogva tartott, és újra eszméletemet vesztettem.
Halk hangokra ébredtem. Először csak kellemes búgás volt, ami jól esett füleinek. Azután egész szavakat hallotta, majd rá jöttem, hogy ezek varázsigék. Már semmim sem fájt, a testem végre megpihent. Kinyitottam a szemem. Először csak résnyire, mert vakított a fény, majd egyre jobban, ahogy a szemem megszokta a világosságot. Egy ismerős fiút láttam, majd azonnal beugrott, hogy ő Raven, és éppen testemre száradt vért tisztítja le rólam. Az arca nyúzott volt, és véres, ahogy azon igyekezett, hogy a lehető legprecízebben távolítsa le rólam a vért. Körbe néztem, csak a szemem forgattam, mert a fejem nem tudtam mozdítani. Egy alak feküdt a földön, mereven, mint egy kő. Keresgéltem az emlékezetemben, és összerakódott egy kép. Kétségbeesetten néztem magam elé. A fiú megölte? Vagy csak legyőzte? Hogyan? Várjunk csak… akkor ő alkalmazta a tiltott átkot. Te jó ég!
A fejemben mindenféle gondolat kavargott, de aztán ki is röppentek a fejemből, amikor a fiú hozzáért meleg ujjaival az arcomhoz. Glenda furcsa helyzetekben képes zavarba jönni, de eddig talán ez a legfurább. Próbáltam összeszedni magam, és megmozdulni. Nagyon gyengének éreztem magam, de sikerült előre dőlnöm, és nagy kínlódás árán felülnöm.
- Köszönöm szépen! Hát… azt hiszem. – mondtam halkan, és erőtlenül elmosolyodtam. Majd rá néztem a férfire, aki a földön feküdt mozdulatlanul. – Hogy intézted el?
Még ki se mondtam, máris észrevettem, hogy a fiú megsérült. Nem is kicsit. Aggódó tekintettel néztem rá, majd óvatosan hozzáérintettem az ujjam a halántéka közelébe.
- Úristen! – mondtam, mikor hozzáértem. Végignéztem rajta aggódó tekintettel, látta, hogy a lába is vérzik. Én nem tudtam semmi seb begyógyítós varázsigét, amit a fiú valószínűleg rajtam is alkalmazott, de ha tudtam volna, akkor sem mertem olyan ilyen állapotban emberen használni, inkább profira bízta a dolgot. – Gyere, menjünk föl a gyengélkedőre! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. A tervemben persze az is benne volt, hogy az szólunk az első tanárnak, aki szembe jön, a kis kalandunkról. Meg fogtam a kezét, és felsegítettem a fölről, közben én is egy kicsit meginogtam. Érezte, hogy a koordinációm nem a legmegfelelőbb, bár ez enyhe túlzás. Inkább belekapaszkodtam Ravenbe, hogy neki ne menjek a következő fának, és szép lassan elindultunk a kijárat felé.
 - Minden rendben? – kérdeztem tőle, bár hülye kérdésre hülye választ vártam. Tudtam, hogy valami gyötri őt, bár lehet csak a sebhelyei, amiket elnézve eléggé fájhat velük a járás.
Kiléptünk a teremből, és elindultunk lassan a folyosón. Mindenki minket nézett, de én próbáltam nem nézni senkire. Ez a mai délután elég rosszul érintett szerintem mindkettőnket. A folyosó felénél, kicsit magamhoz tértem, és elengedtem Raven karját, mert kicsit sajnáltatva éreztem magam. Hiszen már tudok járni, bár aki ezt kívülről nézte, vagy azt látta, hogy Glenda Gumbold már megint részeg, vagy azt, hogy képzeletbeli bábuk között szlalomozik. Szóval nem akartam tovább ránehezedni Ravenre, hiszen ő két sebből vérzett és sántított.
- Nem akarsz inkább rám támaszkodni? – akartam kérdezni, de alig lehetett érteni, mert az ajkaim el voltak zsibbadva, amitől eléggé megijedtem, majd újra megpróbálkoztam vele. Most már valamivel értelmesebb mondatot tudtam kinyögni. Nagyon sajnáltam Ravent és borzasztó bűntudatom volt, de ugyanakkor nagyon hálás is voltam neki. Ha ő nincs most valószínűleg én se lennék itt. Mi tagadás, egyikünk sem volt a legjobb formában.
Annyi érzés kavargott bennem, még mindig sokk hatása alatt álltam. Arra vágyta, hogy végre felérjünk a gyengélkedőre, Madame Pomfley kijelentse, hogy el kell altatnia, és amikor felkelek, valószínűleg jobban leszek. Fizikailag legalább is. Azt hiszem talán Raven is erre vágyott, a szenvedő arckifejezéséből. Látszott, hogy próbálja erősnek mutatni magát és bátornak, amit a halálfaló legyőzésével sikerült is, de biztos voltam benne, hogy nagyon szenved kívül-belül.
Az délutánunk keserves volt és szinte alig szóltunk egymáshoz amíg felértünk a gyengélkedőre.
Naplózva

Raven N. Lester
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2012. 04. 03. - 18:43:36 »
0

Glenda


   - Ez jár annak, aki hideg vérrel támad rá a barátaimra! - hangjában gyűlölet, harag és undor cseng, kék szemei vészjóslóan csillognak, már-már gyilkos tekintetet lehet észrevenni finom vonású arcán.
   Életében egyszer használt főbenjáró átkot, azt is csak azért, mert rákényszerítették. Igaz ilyet soha nem mondhat az ember, mivel nem kell hagynia, hogy valaki bármire is kényszerítse. De ő még is megadta magát, és használta a három egyikét, amivel katasztrófák sorozatát indította be. Azóta se beszél azon esetről és nem is fog még akkor se, ha kérdezik. Most még is olyan mértéktelen részvét, sajnálat és együttérzés kavarog benne, hogy szinte levegőt se kap tőlük. Akármilyen aljas, veszélyes és sötét a halálfaló, még se kívánhatja ezt a sorsot neki. Egy Griffendéles nem azért lett az, ami, hogy kedvére kínozzon embereket. Lehet, hogy napokig nem fog tudni tükörbe nézni, de jelen pillanatban erre kell a legkevésbé gondolnia, sokkal inkább arra, hogy Glendát a legjobb tudása szerint ellása.
   Raven mindig is tisztában volt vele, hogy nem lesz orvos, se javasasszony... ömm... javasúr, vagy ki tudja, hogy az erősebbik nem esetében ez hogy mondható, minden esetre soha nem volt jó a gyógyító varázslatok, bájitalok és növények terén. Még is szorult annyi tehetség a Griffendélesbe, hogy a rászorulókat valamilyen szinten eltudja látni azt, ki arra szorul. Így komor tekintettel térdel le a lány mellé, miután sóbálvánnyá változtatta a támadót. Pár pillanatig kutat a fejében, hogy átgondolja, mit érdemes bevetni a lány sérüléseire. Ám nem hezitálva túl sokáig, egy sebforrasztó varázslattal próbálkozik, ami meg is hozza gyümölcsét.
   Glenda vére lassacskán kezd elapadni, majd ami mellé kicsorgott, visszakúszik a testébe, mígnem a sebek teljesen begyógyulnak és eltűnnek. Nyilván fog még érezni utána fáradtságot, fájdalmat, de már lényegesen gyengébbet, mint pár pillanattal ez előtt. A ruhájára, arcára és bőrére száradt vért egy egyszerű tisztító bűbájjal tünteti el, majd míg egyik kezét hagyja a teste mellé hullani, addig jobbjának hosszú, meleg ujjait Glenda arcához érinti. Igyekszik óvatos lenni, hogy ne okozzon fájdalmat, majd mikor az nyitogatni kezdi a szemét, rámosolyog. A kérdésre bizonytalan választ kap, bár ő maga is épp ilyen bizonytalan abban, hogy feltud-e állni a következő percekben.
   - Hát... - húzza el a száját kétségbeesetten, lelkiismeret furdalással, majd tarkójához nyúl és megvakargatja azt. Nem büszke arra, amit tett, de úgy érezte, nincs más lehetősége. Vagy ők halnak meg, vagy a halálfalót hallgattatja el egy időre, aminek viszont ez volt a legegyszerűbb megoldása. Minden másra gyorsan, egyszerű átokkal reagált volna, Ravennek pedig nem lett volna több esélye ellene még akkor se, ha igen jó párbajban. Egy halálfaló még neki is nagy kihívást jelent. Ám nem akar füllenteni, ködösíteni, kerek perec meg kell mondania a lánynak, hogy hányadán is állnak a helyzettel, és abban is biztos, hogy a közeljövőben egy tanárnak is mindent el kell mondania, aminek viszont nagyon, nagyon súlyos következménye lesz még akkor is, ha egy sötétség szülöttén használta az átkot. Nem kétséges, bűnhődni fog.
   - Cruciatus átkot használtam... nem akartam, csak... máshogy nem tudtam véget vetni ennek. Ha tanárért mentem volna, akkor már halott lennél és nyilván én is... nem láttam jobb megoldást, csak így tudtam őt "lefoglalni"... - dünnyögi zaklatottan, összezavarodottan. Tényleg nem akarta használni az átkot, hisz így nem csak ő fog szorulni, hanem a lány is, hisz tényleg nincs mentség arra, ami történt. Nyugodtan elmehettek volna szólni egy tanárnak, bár ezzel a társuk életét tették volna kockára. Ami pedig Ravent illeti. Soha, semmi pénzért nem hagyna magára egy bajtársat, mikor az épp veszélyben van. Talán épp ezért fajult el ennyire ez a dolog. Azért kellett a Cruciatus átokért nyúlnia, hogy védje Glendát. Viszont lazán véget vethetett volna az életének, de ő még is inkább a szenvedést választotta. Nem látta értelmét annak, hogy egyszerűen végezzen a fazonnal, inkább megbüntette.
   - Egy darabig most így marad... egyszerű sóbálvány átok. Megölni nem... nem akartam. - persze, nem akarta. Nem akarta, vagy csak nem tudta. Akarni akarta, megtenni viszont nem tette. Hogy ennek mi az oka? Kérdéses. Talán az imént említett vágy, hogy inkább kínozza, vagy pedig a jóslatának sorai rémlettek fel az elméjében.
   Glenda óvatosan nyúl Raven halántéka felé, ki az óvatos érintést követően összerezzen. Szeme sarkában fekete foltok táncolnak, mintha megvakulni készülne, de tudja, hogy ennek elég csekély a lehetősége egy ilyen világban. Elég aludnia egyet a gyengélkedőn, másnak már rendben lenne. Persze először ki kell innen jutni.
   Raven viszont nem a fizikai felépüléstől, sokkal inkább a mentálistól és lelkitől fél.
Meggyógyíthatná magát. Épp olyan lazán, ahogy azt Glendával is tette percekkel ezelőtt, viszont erre már nincs ereje. Csak ül a földön komor, fájdalmas tekintettel, miközben a lány minden mozdulatát szemmel követi. Mikor rájön arra, hogy tényleg nem tudja a saját sebeit begyógyítani kimerültsége miatt, csak biccent egyet a lány ellentmondást nem tűrő hangfekvésére. Tényleg ez lesz a legjobb megoldás még akkor is, ha kapni fog.
   Hagyja, hogy a lány álljon fel először, ő pedig ehhez hozzá is segíti. Kezével megfogja a karját, hogy biztosítsa neki a stabil talajt, főleg akkor, mikor meginog. Óvatosan felmosolyog a Hugrabugosra, majd igyekezve nem terhelni sérült lábát, ő maga is feláll.
   Igyekszik stabilan, határozottan állni a lábán, miközben a lány belekapaszkodik, bár ez nem megy neki tökéletesen. Többször kap egy stabil dolog után, a lány kérdésére viszont csak vigyorogva lenéz rá.
   - Végül is... egész jól, ahhoz mérten, hogy felnyársalt egy fa. - válaszol a kérdésre, ám a lelki dolgokba már nem akar belemenni, hisz tény, azokkal küzd a leginkább.
   Pár perc múlva elhagyják a termet, mikor is a kastély létező összes diákjával szemben találják magukat. Ez egy pillanatnyi zavartságok kelt Ravenben, ám igyekszik példát venni Glendáról, és nem a néző közönségre fog koncentrálni. Mikor a lelkes sétálgatás közepén Glenda elengedi a karját, megtámasztja magát a fal segítségével. Furcsa, motyogó kérdést tesz fel neki a lány, amit alig ért meg, de végül csak megrázza a fejét. Nem támaszkodik ő senkire, hisz van lába, tud ő járni még akkor is, ha ez nem úgy tűnik.
   Azt követően szinte meg se szólalnak egészen addig, míg a gyengélkedőhöz nem érnek. Akkor viszont kíváncsian pillant a lányra.
   - És most? Bemegyünk vigyorogni, kiállni a vallatás nehézségét, hogy aztán az egész iskolát karantén alá vegyék, hogy senki be ne léphessen? Vagy inkább elfutunk? - próbál egy kis viccet vinni a történetbe.
Naplózva


Glenda Gumbold
Eltávozott karakter
*****

IV. / a parasztlány ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2012. 04. 06. - 09:51:41 »
0

Raven

Glendának ez a délután nagyon meghatározó az életében. Életében most először ízleli meg, milyen az, ha megtámadja a sötétség csatlósa. Ez az élmény olyan volt neki, mintha megfordult volna vele a világ. És rádöbbent, hogy nincs már menekvés. Olyan nincs, hogy minden rendben lesz. Ez hülyeség, nem kell álltatni magunkat! Kétségbeesés, kétségbeesést követett.
Amikor meglátta maga előtt a sóbálvány halálfalót, kicsit megkönnyebbült, bár amikor bajtársa elmondta, miként is bánt el vele, kicsit megint megijedt. Szóval az ő hangját halotta, hogy a Cruciatus átkot kántálja újra és újra. Rá nézett a fiúra és látta a kínt a szemében, és az arcán, ahogy ezt elmondta neki. Nem csodálom. Bár Glenda olyan kis felelőtlen és naív, hogy neki biztos nem okozott volna ekkora lelki válságot. Hogy is okozott volna, hiszen ő most látta először hogy is működik. Illetve csak félig, hiszen csak a végeredményt látta.
Nem szólt. Nem akarta a fiút jobban felkavarni, így úgy tett, mintha nem is érdekelné. Ahogy a fiút jobban végig mérte, eldöntötte, hogy most ha törik, ha szakad felmennek a gyengélkedőre. Elindultak hát. Raven nem hagyta, hogy segítsek neki, bár látszott, hogy rá férne, és ez kicsit felbosszantott. És még a férfiak beszélnek a női hiúságról. Hagyjuk már!
Mindenki minket nézett. Ennek híre fog menni, de előbb nekünk kell szólni, meg ne szökjön. De kinek szóljunk? Lehet, hogy nem is kéne? Vagy hogy legyen?
Amikor felértünk a gyengélkedőre, megálltunk az ajtó előtt, és Raven rá is világított a problémára.
Elhúztam a szám.
 - Ez bizony nehéz kérdés. Hiszen nem akarhatunk botrányt, de azt sem hogy a diákok terror alatt legyenek… - gondolkoztam és egy rövid ideig csöndben gondolkoztam. – Viszont el kell látnunk a sebeidet… - sóhajtottam, majd eszembe jutott valami. – Amúgy, a sulit biztos nem fogják lezárni, hiszen azt mondta az a féreg, hogy figyelnek minden diákot vagy mittudomén. Szóval ő csak az egyik halálfaló tanárunk végrehajtója. Nem?
Ez az elmélet tök logikus volt. Viszont akkor sem mondhatjuk el, mert ígyis-úgyis mi jövünk ki rosszul. Felsóhajtottam. Utálok fáradtan gondolkozni. Nem néztünk egymásra, mind ketten az ajtót néztük
- Mondjuk azt, hogy párbajoztunk. – sóhajtottam, nem volt jobb ötletem. – Majd én beszélek.
Ezzel a kijelentéssel belöktem az ajtót, és beléptünk a gyengélkedőre. Az üres volt, ami eléggé meglepett. Mostanában mindig szokott itt lenni egy-két diák. Ahogy beléptünk, Madame Pomfley sétált ki a szobájából. Rémülten mérte végig Ravent, majd engem.
 - Ó te jó ég! – kiálltott, és odavezette a fiút egy ágyhoz, ahol átöltözött. – Hát nektek meg milyen órátok volt? Esküszöm ez már több a soknál!
Felháborodva tisztogatta a griffendéles sebeit, majd berohant újra a szobájába, de azonnal vissza is jött.
 - Mi történt veletek? – kérdezte.
- Hát… - kezdtem a mesémet. – Igazából összevesztünk valamin… és párbaj lett a vége. Öö amikor Raven megsérült azonnal feljöttünk.
A mesém elég átlátszó volt, de Madame Pomfley azt hiszem elhitte.
 - És te nem sérültél meg? – kérdezte, majd választ nem várva szinte feldobott a mellette lévő ágyra, és odahozott nekem egy paravánt. – Hogy érzed magad? – kérdezte tőlem, miközben Raven sebeit ecsetelgette.
 - Hát… fáradt vagyok és szédülök… de jól vagyok, csak pihennem kell egy kicsit.
 - Na akkor ma mindketten itt fogtok pihenni, főleg te! – nézett jelentőségteljesen a fiúra, majd betekerte a fejét és elment.
Csöndben feküdtünk egymás mellett. Hosszú órák óta most először érzem magam biztonságban. Nagyokat sóhajtgattam, mert úgy éreztem, mintha egy nagy szikla feküdne a mellkasomon.
- Használtad már előtte is? – kérdeztem bizonytalanul. Biztos kitalálta melyik átokról beszélek, de azért pontosítottam. – A Cruciatust?
Rá néztem a fiúra, elég meggyötörten nézett ki. Most megúsztuk, de lehet, hogy lesz még folytatás… az nagyon nem hiányzik.
Naplózva

Raven N. Lester
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2012. 04. 06. - 12:11:02 »
0

Glenda


   Glendával ellentétben, Ravennek már több alkalma volt rá, hogy másokkal harcba szálljon, többek között az apjával és annak más-más "haverjával" kik ugyan csak halálfalók. Viszont a mostani az, ami leginkább meghatározó az életében, hisz míg a többit nem, ezt sikerült hatástalanítania, a szomorú csak az, hogy nem akárhogy.
   Miután hosszú percekig csak ücsörgött Glenda mellett, elindultak a gyengélkedő felé, most pedig csak állnak annak ajtaja előtt számtalan kérdést felállítva egymásnak.
   - Nem akartunk persze, de most még is nagy katasztrófák lavináját indítottam be az átokkal. - vakarja meg idegesen a tarkóját. - hogy mit fogok én kapni te jó isten. - teszi hozzá halkan, mintha csak magával beszélgetne. A lány állítását viszont nem tudja megcáfolni. Tényleg el kell látni a sebeit, mielőtt nem csak a lelki és mentális kínokba fáradna bele, hanem a vérveszteségbe is. A következő szavak hallatán viszont kérdő tekintet jelenik meg a fiú arcán. Több megválaszolatlan kérdés rejlik fel pillanatok alatt a fejében, majd a lány felé fordulva, szóra nyitja a száját.
   - És mi van, ha... mi van, ha ez az alak nem is halálfaló volt, csak valami próba tétel? Hisz a tanárok tudják, hogy milyen időket élünk... lehet, hogy arra voltak kíváncsiak, hogy mit tud egy-egy ember, ha élesben menne a dolog. Akkor viszont még nagyobb fenyítésnek leszek kitéve, mivel nem egy halálfalón használtam az átkot, hanem tegyük fel egy tanáron, vagy egy Auróron. - kék szeme idegesen csillan, miközben átgondolja az egész szituációt. Vérében ismét el kezd csörgedezni az agresszió, amit az apjától örökölt. Őt nem játszhatják ki csak így. Észre vette volna, ha valami sántít a történetben.
   - De egy tanár nyilván nem sebezné meg halálosan a diákját, mint az a fazon téged. Szóval lehet, hogy ez a felvetés tényleg nem igaz. De már semmit nem lehet tudni. Az a jómadár úgy is ott marad addig, míg valaki fel nem oldja az átkot, arra pedig, hogy más találja meg, igen csak csekély az esély. Így most gyorsan rendbe hozzuk magunkat, este pedig visszamegyünk és a dolog végére járunk. - szemében tett vágy csillog, térdei remegnek, legszívesebben már most visszafordulna, hogy alaposabban szemügyre vegye a faszi arcát, szemét, pálcáját, hogy találjon valami arra utaló jelet, hogy nem halálfalóval volt dolguk, hanem egy tanárral vagy más emberrel.
   - Hogy mit? Szerinted az nem lesz neki furcsa, hogy te körülbelül fizikailag teljesen egybe vagy? Nem baj, majd elkönyvel téged egy rettenetesen tehetséges lánynak, aki egy nála három évfolyammal több tapasztalattal rendelkező egyedet megsebesített. - mondja gondolkodó tekintettel, miközben megdörgöli állát. - Hát jó, nem bánom. - adja meg magát, majd a lány után megy, ahogy az kinyitja az ajtót. Halkan teszi be az ajtót a félfába, majd körbenéz a gyengélkedőn. Nem sűrűn járt itt az elmúlt években, de most se tűnik túl bizalomgerjesztőnek. 
   Ahogy a javasasszony nem jelenik meg, kezd lemondani róla, így már fordulna meg, hogy visszamenjen a terembe, de ekkor a nő kilép a szobájából, majd megpillantva a két fiatalt, arcára kiül a rémület. Az asszony rögtön egy ágyhoz vezeti a fiút, ki legszívesebben nekiállna tiltakozni, de erre lehetősége sincs, hisz Madam Pomfley kifejezetten határozott asszony. Így csak egy nemtetsző pillantást vált az nővel, ki rögtön elkezd kérdezősködni, majd kitisztítja a sebeit, amit engedelmesen tűr.
   Glenda meséje akaratlanul is mosolyt csal a Griffendéles arcára, ami egy széles vigyorrá formálódik, amit a javasasszony is észre vesz. Talán ennek is tudható be az, hogy nem hisz a lánykának, kiről meg kell hagyni, igen rossz hazudozó. Miután egy kötést tesz a fiú fejére, az kelletlenül elnyúlik az ágyon, majd feje alá teszi egyik, mellkasára pedig a másik kezét. Csak most érzi igazán, hogy milyen végtelenül kimerült. Szemei minden áron le akarnak csukódni, bár még sikerül őket visszatartani. A kérdést pedig amit felé intéznek, nem hagyhatja szó nélkül, így felpúpozva feje alatt a párnát, a másik ágyon pihenő Glenda felé fordul. Eleinte csak rágódik a válaszon, majd egy sóhaj kíséretében válaszol.
   - Egyszer... de akkor nem sikerült vele hatást elérnem, így most igen meglepett az ereje. - rántja meg a vállát. - de többet nem áll szándékomban, most is csak a harag hozta ki belőlem a legrosszabbat. Nem vagyok én ilyen kegyetlen, csak tudod nagyon ragaszkodok azokhoz az emberekhez, akik körülöttem vannak. - tesz pontot a végére, majd leejti a fejét a párnára és a plafont kezdi el vizslatni.
   - Mit éreztél? Mikor az átkod rád szórta?! - kérdez vissza kíváncsian de fáradtan.
Naplózva


Glenda Gumbold
Eltávozott karakter
*****

IV. / a parasztlány ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2012. 04. 22. - 18:25:22 »
0

Raven

Egyedül maradtunk Ravennel, én pedig feltettem a kérdést, és ő pedig csak mondta és mondta. Tudtam, hogy magyarázkodni akar, én pedig megértem a helyzetét. Persze fogalmam sem volt róla, hogy mégis milyen háttere volt ennek az egésznek, de tudtam, hogy valószínűleg még nem fogom megtudni.
Közben még a gondolatatim is elkalandoztak, és el kezdtem azon tűnődni, amin néhány perccel ezelőtt Raven filózott. Vajon mégis ki volt a támadónk? Talán vissza kéne megnézni. Áh, de amíg innen szabadulunk, addigra úgyis kiderül. Vagy mégsem? Nagyon gyengének éreztem magam nem tudtam most ezen gondolkodni.
Majd eltűnődtem a fiú kérdésén. Milyen is volt? Már nem is emlékszem… Ja beugrott!
- Hát… mintha megcsapott volna az áram… vagyis hát tudod az olyan mugli dolog, szóval inkább máshogy mondom. Hát… éreztem, hogy eltalál valami, ami összerándítja az összes izmomat, és hihetetlen fájdalmat éreztem ugyanakkor… - megráztam a fejem, rossz volt visszaemlékezni. Az első alkalom, hogy egy átok eltalált. – Aztán meg csak megszédültem, és hirtelen minden érzékszervem eltompult, és elájultam, és arra ébredtem, hogy éppen gyógyítgatsz. – a végére megeresztettem egy széles mosolyt, majd a plafont kezdtem el bámulni. – Szerintem… lehet, hogy ennek a dolognak nem kellene kitudódnia. – mondtam bizonytalanul.
Azt hiszem korábban talán Raven is ezen agyalt. Vissza kéne menni. Vajon mennyi ideig marad ájultan? Miközben ezen a kis dolgon töprengtem mintha fejbe vágtak volna. Csak annyit hallottam, hogy Raven valamit mondd, de aztán csak tök spontán elnyomott az álom.
Amikor felébredtem láttam, hogy a javasasszony éppen Raven sebeiről veszi le a kötést. Odafordult hozzám, én csak nyugtáztam, hogy jól vagyok, de azért megvizsgált rendesen.
Ami azt illeti, teljesen frissnek és életerősnek éreztem magam. Sőt, jó kedvem is volt. Ekkor újra gondoltam azokat, amik tegnap történtek. Tegnap? Egyáltalán holnap van? Rápillantottam az órára és nyugodtan láttam, hogy hét óra. Tehát még nincs takarodó és csak öt óra telt el az meg nem olyan sok. Végig pörgettem magamban a tegnapi eseményeket, és felmértem a helyzetet. Nem értettem így utólag a támadóm mire célzott azzal, amiket mondott. Még mindig kitartottam az igazam mellett, de komoly kétségeim támadtak az emberünk személyéről. Azt viszont fontos enne kideríteni. Rá néztem Ravenre, mert közölni akartam vele a dolgot. Bár valószínűleg ő nem tartana velem, szerintem ennyi kaland éppen elég volt neki. Én viszont továbbra is fenyegetve éreztem magam. Újra dühöt éreztem, de most nem azt a dühöt, amit a négy évszak termében, hanem kicsivel természetesebbet. Most a támadóm iránt éreztem csillapíthatatlan dühöt. Ez őrültség tudom, de ha nem kockáztatok sokkal nagyobb bajom is lehet, szóval legalább a személyét meg kell tudnom, hogy tisztában legyek vele, kitől kell félnem.
Viszont ekkor a történtek után először eszembe jutottak a szüleim. Odasétáltam a terem egyik végében álló asztalhoz, ahol minden féle volt. Penna, pergamen, cukorka, fájdalomcsillapító itóka, sőt még egy bagoly is, ami most nekem pont kapóra jött. Leültem, és elkezdtem körmölni. Leírtam, mi történt velem tegnap, de azt nem írtam le, mire készülök. Biztos voltam benne, hogy nagyon aggódnak majd, de muszáj tudniuk, úgy éreztem. Megcímeztem, és a baglyot kiröptettem az ablakon.
A lábam már nem fájt, szóval készen voltam elindulni. Azonban ez nem ilyen könnyű. Ezt meg kell tervezni. Na jó, azt majd út közben. Fogtam magam, és Madame Pomfley és valószínűleg Raven figyelmétől kísérve kiléptem az ajtón és elindultam vissza, ahonnan jöttem.


// Bocsi a késedelemért, csak előre hozott érettségi meg ilyesmi... ://
Naplózva

Holly Reed
Eltávozott karakter
*****


♦ Gyömbérhajú lány ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2012. 09. 26. - 18:03:27 »
+1


Az avarban feküdtem, és beszívtam a hűs, őszi levegőt. A kezemmel a levelek közé markoltam, majd elengedtem őket és figyeltem, ahogyan lassan szállingóznak alá. Imádom. Imádom az őszt, a színkavalkádot, mely beragyogja a tájakat. És imádom a Roxfortot, hogy ezt nem csak ősszel élvezhetem. Igen, még most tavasszal is meg tudok hemperedni az avarban, ha úgy tartja kedvem. És most úgy tartja. Mellettem szilvafák sorakoznak. Leveleik még nem hulltak le egészen, és ágai roskadoznak az ínycsiklandó gyümölcstől. Másodikos voltam, mikor felfedeztem ezt a termet, és az óta járok ide pihenni, olvasni, vagy festeni. Most pihenni volt kedvem, így nem hoztam magammal semmit, azonban a táj látványa nem hagyott nyugodtan feküdni, és ahogy az lenni szokott, fantáziám egy barna szőrű hippogriffet kezdett a szemem elé lebegtetni, mint aki azt kiáltja: „Nem látod, milyen gyönyörű vagyok? Rajzolj le!”. Hát igen, még pihenni sem hagynak nyugton. De ezt csak szeretettel gondolom, hisz imádom, mikor elmém hirtelen önállósítja magát, fantáziám kiszabadul, és kezeimet mozgásra készteti. Felállok az avarból, és előveszem a pálcámat. Meglendítem, majd így kiáltok:
- Invito festőállvány, Invito ecsetek, Invito festék, Invito, Invito…- minden szükséges kelléket elsorolok. Olyan kényelmes dolog ez. Nem kell cipelni a sok cuccot mindenhová, mint régen, mikor még kicsi voltam. Visszaemlékszem azokra az időkre… Mikor festeni akartam, beszaladtam apuhoz, vagy anyuhoz, és elkéredzkedtem pár órácskára. Ilyenkor mindig vinnem kellett magammal mindent, de ez természetesen nem tántorított vissza attól, hogy akármilyen messzire elvigyem. Gondolataimból suhogó hang riasztott fel, közeledtek a tárgyaim… de még milyen gyorsan! Mikor odanéztem, éppen egy lány felé tartottak – ilyen messzeségből csak azt tudtam kivenni a talárjáról, hogy hugrabugos.
- Hajolj le! – kiáltok neki gyorsan, mert látom, hogy észre se veszi a sebesen közeledő tárgyakat. Csak vegye észre, csak vegye észre, csak vegye észre… - fohászkodok magamban, hisz saját tapasztalatból tudom, hogy nem túl kellemes, ha az emberre rádől egy nehéz festőállvány. Arra már nincsen időm, hogy előkapjam a varázspálcám, és egy Finite Incantatemmel megállítsam a cuccaimat, így csak a lány reflexeiben bízhatok.
Naplózva


Peggy Murphy
Eltávozott karakter
*****


~ ötödéves ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2012. 09. 28. - 21:31:11 »
+1


Kopp, kopp, kopp. A cipőm minden lépésnél apró hangokat ad ki, ahogy a folyosó padlójához ér. Van, akiket ez idegesít, de én rendkívül szeretem hallgatni. Nem azért, mert élvezetet okoz, ha zajt csaphatok, nem szenvedek feltűnési viszketegségben, csak tetszik az apró koppanás. Szerintem olyan elegánsan hangzik… már ha szabad ilyet mondani. Nekem ilyenkor mindig egy puccos vacsora vagy táncest jut eszembe, ahol mindenki rendesen ki van öltözve, csípve és nevetgélve szórakozik. Szeretem a mulatságokat, nem tagadhatom, főleg azokat, ahol sok a puncs és a süti. Nem csak azért, mert imádok enni, hanem azért is, mert szórakozni jó. Mindig is rajongtam a zenéért és a táncokért, és titokban néha szoktam is táncikálni, azonban közönség előtt már nem merek, hisz nyolc éves koromban, amikor balettozni jártam, az egyik előadás során sikerült nagy bolondot csinálnom magamból… nem zavar, legalább a közönség nagyon nevetett, amikor levertem az egyik kartonfát és a popómmal összelapítottam. Fergeteges és felejthetetlen este volt, nem csak a publikumnak, de még nekem is. És mielőtt bárki is feltenné magának azt a kérdést, hogy akkor miért hagytam abba, ha ilyen könnyen fogadtam a hibámat, akkor szólnék, hogy azért, mert rájöttem, a tánc veszélyes lehet az életemre vagy legalább is az épségemre nézve.
Utam most a négy évszak termébe vezet, ahol tegnap, az avarban hagytam egy könyvtári könyvet. Félek attól, hogy nem lesz ott és a könyvtáros meg fog büntetni, amiért elhagytam. Mondjuk, elég jól ismer, tudja, hogy milyen vagyok, hisz nem egyszer történt olyan, hogy elhagytam volna egy kötetet, de szerencsére eddig mindig meglett. Nem mintha attól tartanék, hogy valaki elvinné a mostanit, hisz amit én olvasok, az általában nem érdekel senkit. Például ki olvasna szívesen az óriások lábfej bőréről? Senki? Na ugye, megmondtam én!
Belépve a terembe észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. ~ De jó, legalább megkérdezhetem, hogy nem látta e véletlenül a könyvemet. ~
Egyre gyorsabb lépésekkel, izgatottan sétálok a lány felé. A fejemben már lejátszódik a következő pár perc, ahogy odamegyek hozzá, köszönök neki és felteszem a kérdésem. Arra is gondolok, hogy talán a lány nem lesz barátságos és nem akar majd segíteni, de ahogy lenni szokott, most sem vagyok negatív.
Egyszer csak meghallom, ahogy valaki azt parancsolja, hajoljak le. Akkora lendülettel teszem, hogy elveszítem az egyensúlyom és a fűre zuhanok. Becsukom a szemem és egy pillanatra mozdulatlanul maradok. ~ Mi van itt? Harmadik világháború? ~
Szemhéjaim kipattannak, és magam köré nézek. Felmérem a helyzetemet, majd amikor megállapítom, hogy teljesen biztonságos környezetben vagyok, felállok. Megint a lányra pillantok, aki az előbb előttem állt. Most is ott van, csak a különbség az, hogy egy festőállvány és még pár dolog van a társaságában.
Ahogy közelebb kerülök a személyhez, feltűnik, hogy kék-bronz színű iskola egyenruhát hord, a haja pedig tűzvörös. Ismerek pár vörös hajú roxfortost, de azt hiszem, közülük csak egy szokott festeni, rajzolni…
-   Holly? – fordulok a lányhoz és remélem, hogy a szemem nem csal.
Naplózva

Holly Reed
Eltávozott karakter
*****


♦ Gyömbérhajú lány ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2012. 10. 01. - 20:35:54 »
+1


Halk sóhaj szalad ki a számon, mikor látom, hogy a lány a földre veti magát. Hála Merlinnek, nem okoztam neki balesetet. Mikor közelebb ért, egyik évfolyamtársamra ismertem benne. Peggy. A vezetéknevére nem emlékszem pontosan, N-el kezdődik talán, vagy M-mel. Olyan vidám figura, már amennyire ki tudtam venni, amikor néha láttam. Általában csak a tanórákon, de néha a folyosón is szembetalálkozunk. Neki is vörös haja van, bár nem olyan narancsos árnyalatú, mint az enyém. Szeretem a vörös hajat, olyan életteli tud lenni.
Remélem Peggy nem vetette le magát túl nagy hévvel a földre, nehogy amiatt legyen valami baja... De úgy látszik, minden oké vele, felpattan, és a nevemen szólít.
- Szia Peggy. – köszönök. S mivel úgy érzem, helyén való lenne bocsánatot kérni, így folytatom - Elnézést a cuccaimért. Örülök, hogy nem esett bajod.
Közben elkezdtem felállítani az állványt. Nem nagy ügy, igazából egy pálcaintés lenne, de magam sem tudom miért, jobb szeretem kézzel összerakni az összehajtott részekből. Nem nagy ügy, csak pár csavar. Készen is állt. Fája több mint öt év festékfoltjait mutogatta, szinte nem volt felület rajta, ahol kilátszott volna az eredeti színe a lábakat kivéve. Most akkor el kéne kezdeni keverni a festékeket, meg felrakni a vásznat. Általában egyedül vagyok, amikor alkotok, kivétel ez alól, ha a műteremben vagyok a többiekkel – de az más, ott mindenki el van mélyedve magában, nem zavarjuk egymást. Most mégis bunkóságnak érezném belefogni a dologba, ezzel mintegy tudatára adni Peggynek: most nincsen rá szükség. Egyébként is, a cuccaim viharos „támadása” kizökkentett a hangulatomból, és már nem tudtam olyan jól elképzelni, hogy hogyan is áll a hippogriff a két szilvafa között. És tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor jobb, ha el sem kezdem. Mivel a festés ugrott, Peggy felé fordulok, és megkérdezem tőle:
- Te mi járatban erre? – valami pörgősebb helyre tudtam volna inkább elképzelni, mint a nyugis őszi tájba. Mondjuk nem ismerhetem annyira, lehet hogy tévedek.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 08. 15. - 23:19:28
Az oldal 0.128 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.