let's go! Oh-oh! Szinte remegő szívvel, könnycseppet morzsolva emlékszek vissza arra a gyönyörű, és csodás, napsütéses napra, amikor először ültem seprűre! Madam Hoch azóta is csak a fejét ingatva sétál el mellettem a folyosókon. HAHAHA! Biztosra veszem, hogy sose voltam a kedvence, amikor a seprű bozontosabb végével csapkodtam a mellettem álló hátsó fertályát. Nos, igen az első évben szörnyen megutáltattam magam vele, de nem szándékosan. Csak kicsit. Tényleg. Persze miután elhordott mindenféle repülő mókusnak, meg seprűlovagló trollnak szinte imát mondott, amikor nem vettem fel fakultatív tantárgynak a repüléstant. Pedig aztán miután annyira megörültem, hogy nem kell hallgatnom tovább az asszony szigorú hangját, nyáron annyit gyakoroltam a kertben, amennyit csak tudtam. Feltett szándékom volt, hogy én márpedig be fogok kerülni a kviddics-csapatba. Még jó, hogy magas a sövényünk, és nem a legforgalmasabb negyedben lakunk a családommal, mert a kert nem nyújtott soha túl nagy biztonságot a muglikkal szemben. (Anyuék mindig is ingatták a fejüket, hogy hogy vagyok képes élvezni azt, hogy egy partvison röpködök körbe-körbe, egy lasztit kergetve).
Fogónak nem vagyok a legjobb, ezt elismerem. Bepróbálkoztam azzal is, de nem az én műfajom. De ami ment nekem! A terelőőőőőő. Ó igen, az a terelő-ütő igenhasznos tárgynak bizonyulhat, bizonyos esetekben… muhahhaaa. Ne, ne gondoljatok semmiféle rejtett agresszióra, csak nyitottra. Nem ám! Talán jobb is, hogy nem kaptam meg másodikban a terelői posztot, mivel egy ötödéves elhappolta előlem. (Innen üzenem: menj a pokolba!)
És minő boldogság, és visítozás, és felülmúlhatatlan „IGGGGGEN!!”- érzés uralkodott el rajtam, ó! Hogy miért? Mert bekerültem hajtónak! Bezonnny! Őszintén szólva nem akartam lenni védő, és akkor már csak ez maradt, de akkor annyira örültem, hogy majdnem összepisiltem magam, szóval nem foglalkoztam ilyesmi zavaró tényezőkkel. De nem is ez volt a csoda, hanem, hogy ki se rúgtak egész évben! Jó, mondjuk visszafogtam magamat… És most tényleg nem túlzok. Erős vehemenciám valahol a felszálláskor mindig próbálom elhagyni, és próbálok „csak” csúnyácska elszólásokkal illetni a dühöm személyét, és nem a lábam nyomával a hátsóján. Szóval ott voltam a roxforti „mencsik” között. Hajtó voltam!! Juppí!
És bakkeeeeer itt vagyok! Mégis! Ott bizonyítottam másodikosan, aztán harmadikosan is, de Audrey ragaszkodik ahhoz, hogy idén is részt vegyek a selejtezőn. Miért is ne? De komolyan. Így fair. Persze. De ANNYIRA nincs kedvem most hozzá. Hulla vagyok, már csak a fehér bőr hiányzik, meg a kihullott haj, és teljes lenne a kép. Erőtlenül vonszolom magam az öltöző felé, és lábammal gyengén berúgom a félig nyitott ajtót.
Senki nincs még itt, miért is lenne, kijöttem már egy órával korábban, csak azt nem tudom miért. Ezt is az unalom, és a „demegdögölnékmostitthelyben” életérzés okozta, hiszen nem volt jobb dolgom, így van egy kerek órám átöltözni a jó öreg kék-bronz mezembe. Nem is kell mondanom, hogy kb. öt perc alatt felöltözök, ami szörnyen lassú így is, és már kint viribülök a pálya szélén, idegesen számolva a fűszálakat. Egy perc, még egy, még egy. Méééég egy. Lassan telik el fél óra, mire megkezdenek szállingózni a diákok. A régi arcokhoz odaballagok, amint megjelennek, és nekik is jól elpanaszkodom, hogy ki vagyok facsarva, mint egy szivacs, aztán megvárom míg ők is átöltöznek. Végül végre megérkezik mindenki, egy-két késővel egyetemben, és pedig szinte könyörögni kezdek Audreynak, hogy hadd intézhessem el hamar a dolgot, és hadd mehessek vissza aludni, vagy bármi, de leint, hogy várjam ki a soromat. MEGINT fél óra keserves várakozás után végre én is sorra kerülök.
Átlendítem lábamat a seprűnyélen, kényelembe helyezem magam, megpuszilom a seprűnyél egy pontját, és felhúzom az orrát, hogy lassan a magasba emelkedjek. Párba osztottak minket, hogy könnyebben kiderüljön ki érdemes a hajtói posztra (posztomra!). Tökmarháraerősen koncentrálok, nehogy elszúrjam már a kezdést, amikor a kvaffot feldobják. Szinte villámként indulok neki a labdának, pontosan szembe az ellenfelemmel. Útközben – abban a pár másodpercben – leperegnek előttem a képek, miszerint akkora csattanással ütközünk, hogy részeg Frics módjára vágódunk földhöz, de jelenleg minden erőmmel azon voltam, hogy ezt elkerüljem. A kvaff, mire odaérünk, már zuhanni kezd, ezért lenyomva seprűm orrát, jobb kezemmel még éppen hónom alá csapom, és orvul belevigyorgok a másik hollós csajszi képébe. MUHAHAHA! Feljebb siklok, és áthajítom a feje felett a másik „segédhajtónak”. No, a minimeccs további részén azért még megbosszulja a kis szöszi a vigyoromat, de nem sokáig örülhet a fejének, mert társam elveszi tőle a labdát és átpasszolja nekem, mire röpke húsz méterről megcélzom a jobb szélső karikát, és a közepébe hajítom.
- Jííííhhááááá! – kiáltom el magam, és a levegőbe bokszolok.
Még pár percig repdesünk a lasztit dobálva, de Audrey lefújja ezt a kört, és leint minket. A föld felé startolok, és sikeresen landolok a homokon. A csapatkapitány elé ugrándozok, és immáron felvillanyozva rohanom le.
- Ugye bent vagyok? -
Roxfort RPG
Szerző