Mágikus Autó és Motor Műhely

Mindenki megpróbál néha hazudni. Hazudni önmagának, és egyszerűen átverni, mintha csak a szomszéd néni lenne, aki úgysem számolja meg a visszakapott aprót a boltban. Mert bízik benned. Te bízol magadban? Mondd, hányszor csaltad már el az aprót, amit vissza kellett adnod magadnak?
Hirtelen válaszokat kapok. Válaszokat amik gyanúsak, mégsem kérdezek semmit semmiről, nem akarok tolakodni. Lehet, hogy valami szar családi helyzete van otthon, vagy van egy tucat kis öccse. Nem tudom. Csak nézek rá, figyelem a szava járását, hallgatom, és próbálom elfeledni a fejemben ordítozó hangot, ami arról árulkodik, hogy itt valami nincs rendben. Közben visszamegyünk a garázsba, újra látom magam előtt Petet, aki közben bevackolt oldalra. Miközben figyelem a nagyra nőtt szőrös állatot - aki valójában nem is tér el, valódi énjétől - mintha valami aláfestő zene lenne, úgy suhan be a fülembe a darálás, ahogyan Josey elmondja mi mindenhez is ért.
Mosolygok.
Vigyorgok.
Megszokod, vagy megszoktad már.
Ezzel élek, mint más az asztmával.
- Hát, ez remek... - tényleg, ennek igazán örülök. Gyorsabban haladunk, és könnyebben tudok mozogni, mert nem rúgok bele minden pillanatban egy üres vödörbe. Végigkísérem ahogyan leveszi a kabátját, és közben visszasétálok a kocsihoz, aminek újra felnyitom a motorháztetejét. Átnézek a vállam felett.
- Majd szerezz be valami olyan ruhát amiben könnyen mozogsz, a koszt majd bűbájjal elintézzük.
Visszafordulok, két karomat szétcsúsztatva, tenyérrel rátámaszkodom a kocsi orrának ívére, azután megvakarom a fejemet,és gondolkodom. Hülyeség, hogy a pasik nem tudnak egyszerre többfelé figyelni.
- Viszont csak napi 5 fontot tudok adni...több sajnos nem fér bele. - benyúlok a fékvezetékekhez, amik minden bizonnyal azért nem működnek, mert még mindig szivárog az olaj valahonnan, és elárasztja a huzalokat a kezemmel együtt. Pedig tegnap az egészet úgy ahogy van kiszedtem, letisztítottam, végignéztem, és visszaraktam. A fene essen belé. Ismét a lányra nézek, miközben kiveszem a farmerzsebemből az olajos rongyot, ami ahelyett, hogy segítene, inkább már csak ront a helyzeten. Ujjaimról lehúzogatom az olajmaradványokat, több kevesebb sikerrel, és az oldalra dőlt órára pillantok. Azután kilesek, a lány feje felett, és látom, ahogyan az utcai lámpák sorban felkapcsolódnak egymás után. Kezd sötétedni.
- Ma már semmit sem fontos megcsinálni. Menj haza, holnap olyan tíz körül várlak. Hozz magaddal valami ebédet is...csak vigyázz hova rakod, mert Pete képes felzabálni.
Nevetek. Neked.
Egy utolsót a mai napra.
Legalábbis, én azt hiszem.

[- Öt font az elég lesz]

SZAKADUNK SZERTE-SZÉT
MI VETETT ÉPP ELÉD?

Amint letakarjuk a motort, Philip elindul kifelé, én pedig követem. Nem kell nagyon szedni a lábaimat, ugyanis nem egy szívbajos fickó, ami kimondottan tetszik. Nagyon nyugodt és mellette én is megnyugszom, amiért igazán hálás vagyok.
Tanulékonyan bólogatok, mikor azt magyarázza, mire is lesz szükségem a munkához. Kényelmes ruha, és lehetőleg meleg is – nincs itt túl nagy hőség, ami azt illeti. Hiszen ez csak egy műhely. Vajon merre lehet a lakása? Talán a műhely felett? Vagy egész máshol? Úgy hiszem, nagyon sok időt tölthetnek itt.
Rámosolygok a farkaskutyára, ahogy elhaladok mellette, majd lehajolok és megvakargatom a buksiját, aztán tovább is állok. Spontán szeretetroham, azt hiszem, az egyetlen élőlénnyel szemben, aki elviseli az érintésemet.
- Öt font az elég lesz – vágom rá. Nem sok, de elég. Az mondjuk heti huszonöt font, esetleg harmincöt, ha hétvégén is elvisel. Százötven font havonta. Nos nem egy álomfizetés, de nincs pofám alkudni. Majd szerzek pénzt máshonnan is. Talán. És… úgyse maradhatok itt túl sokáig…
Körülnézek a garázsban újra, ezúttal már kicsit más szemmel. Olyan szemmel, hogy azt vizsgálom, mihez is kezdjek először. Még a kezem is összecsapom, annyira tettre kész vagyok. Belenézek én is a motorházba, és azon gondolkodom, vajon mit is látok. Elkezdek találgatni, és kérdeznék is, hogy mi az a cucc amivel összekoszolta a kezét azon kívül, hogy olaj (de honnan jön?). Sajnos azonban követnem kell Philip tekintetét, mikor kipillant az utcára. Attól tartok, pontosan tudom, mire gondol. A gyomrom összezsugorodik, de már fordulok is a motyómért, amit letettem az imént a fal mellé. Merevvé válok, mint egy kiborg, amit elfelejtettek megolajozni és behúzott nyakkal várom a szavait.
A szavai viszont melegek és barátságosak, és nevetéssel végződnek. Vár vissza holnap. Igazán vár! Nem tudok nem elmosolyodni, miközben visszabújok a kabátomba, melyet ezek szerint feleslegesen vettem le, és visszaveszem a sálat is. Miközben öltözködöm, Philip említ valakit, Pete-et, és én rájövök, hogy ez a kutya neve. Egy pillanatig rajta tartom a szemem Pete-en, aki mintha azt akarná mondani, hogy ez a vád egész egyszerűen nem igaz, de végül nem szólal meg. (Hiszen beszél, te jó ég! Ami bármilyen szokatlan, nagyon mulatságos és valamiért természetesnek tűnik.)
- Oké. Lehet, hogy neki is hozok valamit – kap el a válasz heve. Nem gondolok arra, hogy honnan is hoznék? Nem gondolok most arra, hogy amint innen kilépek ma éjjel, nem fogok tudni hová menni. Mosoly ül az arcomon, miközben elindulok kifelé.
A küszöbnél… mégis megtorpanok.
Most, Josey! Most kellene elmondanod! Ha innen kilépsz, nem jöhetsz vissza, csak holnap!
Aztán végül mégis megteszem az utolsó lépést. Kimegyek a műhelyből. Visszaköszönök egy sziasztokot, egy nagyon vérszegény és sírós hangú sziasztokot, aztán nekiiramodok. Minél hamarabb el kell innen tűnnöm, mert a végén még visszafordulnék.

Egy sarokkal lejjebb állok meg. Tovább szeretnék futni, de nem bírok. Gyenge vagyok, mint a harmat. A hóesés legalább nem kezdett rá jobban. Tényleg sötét van, nagyon sötét, télen hamar alszanak ki a fények.
Körülnézek, és próbálok rájönni, merre is lehetek, illetve azt, hogy merre mehetnék. Tudom, hogy ha egyenesen megyek tovább, egy hídhoz érek majd, aminek a végében felszállhatok a metróra. A metró elvisz a város másik végébe.
Arra laknak Butlerék, a gyámszüleim.
Elindulok. Visznek a lábaim. A híd messze van, én pedig rájövök, milyen éhes vagyok. Menet közben előtúrom a kártyámat, melyen talán van még annyi egység, hogy elutazhassak a külvárosig. Lemegyek a lépcsőn, megérintem a korlátot, bedugom a kártyát, kattan a zár, fordul a villa, bent vagyok.
Fogalmam sincs, miért indultam el. Te jó ég! Jobban tenném, ha most azonnal visszamennék, de nem! Nem lehet! Egy éjszakát kibírok.
Egyébként nincs semmi baj. Wilsonnak megírtam, hogy az iskolában maradok a téli szünetre, mert nem jöhetünk el. Igaz, ezt a rendeletet végül feloldották, én pedig, szerintem sok mással együtt, kihasználom az alkalmat a szökésre. Bár, szökevénynek lenni talán még rémesebb, mint diáknak. De én nemcsak emiatt jöttem el onnan. Nem bírtam a kastélyban maradni. Képtelen voltam rá. Egyszerűen… képtelen.
Az én megállóm jön. Az ajtóhoz állok, leszállok. A szemem sarkából fekete csuklyás embereket keresek. Nincs egy sem. Felmegyek a felszínre és megkezdem a hosszú sétát Butlerék háza felé.
De aztán…
…egy sarokra a háztól…
Megtorpanok.
Nem mehetek oda. Nem! Eldöntöttem, hogy megszököm, akkor nem mehetek oda! Nem mehetek oda soha többé! Egyébként sem leszek a terhükre. Azt hiszem, megkönnyebbültek, hogy nem kell engem elviselniük. Nem tudják, hogy mi vagyok (csak Wilson, a gyámapám), de azt hiszem, érzékelik, hogy mennyire más vagyok, mint ők. Kerülnek. Ráadásul mint a négy macska utál. És csak veszélybe sodornám őket. És nem támaszkodhatom örökké másokra.
Sarkon fordulok, és határozottan sétálok el. Ekkor jövök rá, a nyomaimat figyelve, hogy idáig csak úgy tántorogtam, bukdácsoltam. Most a lépteim határozottak.
Egy ideig. Azon gondolkozom, hol tölthetném az éjszakát.
És ekkor rájövök, hogy nincs hová mennem.

Rémesen fázom, átáztam, és a könnyek ráfagytak az arcomra. A hajam kócossá dermedt a hidegtől. Nagy levegőt veszek, és felnézek a műhely cégérére. Ismét. Mintha nem innen indultam volna el három-négy órával ezelőtt… Mintha most lennék itt először.
Tudom, mi fog várni odabent, mégis fogalmam sincs.
Ez őrültség!
Nem kérhetsz segítséget egy fickótól akit pár órája ismertél meg!
De már döntöttem. Itt vagyok. Meg kell próbálnom.
Legfeljebb kidob.
Megzörgetem az ajtót.
Ismét.
Ismét beengedsz és rám nevetsz majd?