Társalgó

Shaelynn Scarborough pennájából

A dísztelen ajtót feltárva egy felnagyított klubhelyiségre találunk. Az egész terem szívében egy hatalmas kandalló terpeszkedik el. Előtte három háromszemélyes kanapé fog körbe egy alacsony faasztalt, a négy ház négy állata van kifaragva lábakként. Többnyire ottfeledett könyvek és használt pennák hevernek rajta. Minden ház színei felfedezhetőek itt, a falak sötétzöld és ezüst színűek, a szőnyeg eredetileg sötétvörös volt, ám az évek során erőst besötétült a sok használattól. A kanapék, fotelok és a hatalmas ülőpárnák huzatai többnyire kék színűek, bronz szegéllyel a Hollóhát tiszteletére, míg a Hugrabug ház színei a falikárpitok összeállításaiban jelennek meg. A kandalló tetejére tűzve, középen, akárcsak a nagyteremben a Roxfort címere. A falak mellett található néhány asztal, némelyiken varázslósakk készletet is látni. Körbe három nagy ablak van, napközben a természetes fény uralkodik, ám este a meghittebb környezet érdekében mindegyik súlyos sötétítő függöny be van húzva.
Különböző beszélgető sarkok is vannak kialakítva, gyaníthatóan már a diákok keze nyomán. A teremben ugyanis található rengeteg párna, piros és fekete színekben, némelyek a kanapék és fotelok közelében, mások a fal tövében. Ezek a legkönnyebben mozdítható ülőalkalmatosságok, így nagy népszerűségnek is örvendenek.

 Shayke

November 8., este

Kimerültség.
Az arcon zaklatottan végiggördülő fátyolos cseppek.
Egy álom, mely valóság. Egy álom, mely gondolatokat generál. Miértekre és hogyanokra keresi vadul a választ, de hangok nincsenek, csak kusza gondolatokat. Miért történik mindez? Hogyan jutottunk el idáig? Egyáltalán hol tartunk most…
Veszedelmes érzés, mikor bizonytalannak érzed magad, és legfőképp tehetetlennek. Mintha le lennél láncolva és megmoccanni sem bírnál, nemhogy érdemleges dolgot cselekedni. Őrület, mikor pihenni szeretnél, de a gondolatok lelakatolnak. Még nagyobb őrület, hogy az érzéseknek oka van, méghozzá velejéig élő, érző oka.
Hannah.

Verejtékezve ülök fel, ujjaim izzadságtól átitatott homlokomra csúsznak, majd hirtelen hullanak a mélybe. Nehezemre esik levegőhöz jutni, légzésem a kívülállók számára sokkal inkább erőszakos szuszogásnak hathat. Szemhéjam egyre gyakrabban csukódik le és le, mintha csak ki akarnám tisztítani zavaros tudatom. Hosszabb majd még hosszabb pillanatok következnek, az idő vészjóslóan szalad, de nem érzem a sebességet. Lebegek. Vagy talán zuhanok.
Két könyököm keményen feszül a párnába, mint, akinek csupán egyetlen célja van, végérvényesen megsemmisíteni a belsejében lakozó tollakat. Alkarom szinte remeg, amiért ezúttal nem biztos, hogy a fáradtság a felelős. Sokkal inkább a képek, a mozaikkockák, melyek minduntalan magukkal akarnak ragadni. Melyeket képtelen vagyok összerakni. Miért? Nem hiszek benne, nem sétálok bele a csapdába. És most mégis ezt teszem.

Sokszor gondolok a "régi" életemre. Mennyivel egyszerűbb volt minden, mikor nem vettem komolyan a világot. Mikor felelőtlenül csajoztam, és senkinek sem tartoztam magyarázattal. Mily" csillogó a múlt. "Te bolond, élj, ne remélj!" Azt hittem működik a kettő egyszerre. Sokan naivnak tartanak, aki mindig mindenben a pozitívumokat látja, talán abban is, amiben lehetetlen. Prefektusnak lenni sem gyerekjáték a mai Roxfortban. Ez számomra talán nagyobb büntetés, mint ajándék. A cím méltó, ami hozzá tartozik az kihívás. Viszont itt sem a felszín a lényeg, hanem, ami mögötte van. A szerelemben sem a rózsaszín bárányfelhő a fontos, hanem a sötétkék zivatarfelhő.
- Basszus!
Ennyi, amit mondhatok. Utálom ezt az egészet. Gyűlölök filozofálgatni az élet nagy dolgairól, de ha bajban vagyok, ide menekülök. A gondolatok megóvnak, ugyanakkor kihoznak belőlem valami olyasmit, ami nem én vagyok. Ami utálok lenni.
Óriási lendülettel csapom be a társalgó ajtaját. Sóhajtok egyet, ami most körülbelül azt fejezi ki, hogy mennyire hálás vagyok Merlinnek, hogy idáig megőrizte hidegvérem. Nem mintha ez a helyiség egyenlő lenne a gumiszobával, de egyedül vagyok, és ez most felüdülés. Felüdülés és egyben átok. Összeszűkült pupillákkal vetem magam a kanapéra, majd egy hatalmas nyújtózkodás keretében megkeresem a számomra legkedvezőbb pozíciót. Merész állítás lenne, ha azt mondanám, hogy csúcsformában vagyok. Kócosan, egy szál rövidnadrág és atléta kombinációban, valamint csipától ragadó szemekkel nem hiszem, hogy felemelő látványt nyújtok, viszont a helyzet az, hogy leszarom. Az új életfilozófiát bevezetve máris jobban bizserget a csí. Talán mégsem olyan reménytelen a helyzetem. Ezzel ujjaim közé kapom az olasz szótáram, és hangos felolvasásba kezdek.

Kevci



~ Még hogy elnézte az időt… ~
Morog az orra alatt, miközben mindenféle óvatoskodás nélkül csapja be maga mögött Minticz professzor irodájának ajtaját. Egy fintort és egy dühös fújtatást követően megigazítja táskáját, kilazítja azt az ostoba nyakkendőt és még blúzának felső két gombját is kioldja. Talárja a tankönyvekkel és kész leckéivel együtt a táskába vannak gyűrve, a ruhadarab végét a padlón húzza, de ez most a legkevésbé sem zavarja. Jelen esetben sokkal jobban idegesíti, hogy a tanórák után sem csinálhat semmit, ami kedvére való lenne, mert önkéntes pártfogója úgy döntött, a kis stiklije után még rövidebbre fogja a gyeplőt. Vacsoráig és a vacsorát követően egészen takarodóig büntetésben kell ülni a mugliismeret professzor utánozhatatlan társaságában kell töltenie a napjait. Ez alól kivételt képeznek a kviddicsedzések, és azok a napok, amikor a férfi túlságosan gyönge. Ilyen eddig sem volt túl sok, hiszen első és könnyen meglehet sokáig utolsó szabad napja a SAMHAIN alkalmával volt, amit ő egy szaftos kis kardlopási kísérlettel, lebukással és óriási patáliával ünnepelt és hálált meg. Természetesen ezzel jól a frászt hozva Minticzre is. Ezért a szigorítás és ezért olyan ingerül most, hiszen a tanerő elnézte az időt, jócskán elmúlt már a takarodó ideje, ilyenkor csak a prefik és a járőröző tanárok lehetnek a folyosón. És Shay, hiszen nem tehet róla, ha fogva tartója elnézi az időt, ugye? Erről talán valóban nem, ám arról már igen, hogy esze ágában sincs még lemenni a Hugrabugba és lefeküdni. Az egész hétvégéjét elpazarolta, egyszerűen nem is álmos még. Annak ellenére sem, hogy ásít egyet-kettőt.

Kezeivel táskája szíját markolászva indul meg a lépcsők irányába, közben tekintete folyamatosan jár körbe, nehogy valaki nem kívántba ütközzön. Egy ember kivételével azonban szinte csak ilyen van az iskolában. Szerencsére ezek nagy hányada már az igazak álmát alussza, vagy épp már be vannak terelve klubhelyiségeikbe. Az ő útja azonban most nem ide vezet. Szeretne egy kis időt egyedül, mert már normálisan frusztrálja a mindig Minticz-cel levés, nem olyan szórakoztató a társasága, mint azt a hugrás szeretné. Reményei szerint a társalgót ilyenkor már üresen találja, így a másodikon letér a lépcsőkről és arra veszi az irányt. Óvatoskodva, egy kész kommandós műsort előadva oson végig a már erőteljesen félhomályba burkolózó folyosókon. Olykor lefékez egy-egy portré előtt, az egyiken egy öreg varázsló az iskola indulójának ütemére horkol. Lehet ezen nem kuncogni? Még percek múltán is ezen vigyorog, s ilyen állapotban tárja fel a kopott, dísztelen kis faajtót, mely az ígéretek földjét rejti számára. Kényelmes kanapék, meghitt kandallótűz, párnák és egy kis keksz. Ez utóbbi saját forrásból. Szemei felcsillannak, ahogyan lenyomja a kilincset, s annyira elvarázsolódik a pillanat töredéke alatt, hogy elsőre meg sem hallja a felolvasást. Sőt semmit.

Épp ezért torpan meg tágra nyílt szemekkel, még lélegzetét is visszafojtja, amikor meglátja, valaki ücsörög már az ő kedvenc helyén. Azonban rémülete hamar tovaszáll, mert lassan fel is fogja kit lát. Ettől már el is mosolyodik. Megkönnyebbült.
- Buona sera, Prefibubus! – köszönti kedélyesen egykori bájitalpartnerét, ezzel minden bizonnyal félbe is szakítva az olvasgatást..
- Come stai? – érdeklődik abból a csekély olasz tudásából szemezgetve, amivel rendelkezik. Azért reméli választ nem olaszul kap, nem sokat értene belőle. Nem álldogál az ajtóban, a Kevin mellett üresen levő helyre csapja le magát, a táskájától azonban már előbb megvált, az egyik üresebb fotelba dobta le.
- Mit keresel itt ilyenkor? – érdeklődik, habár neki aztán semmi joga kérdőre vonni egy prefektust, inkább fordítva lenne ennek értelme, na de kit zavar ez a tény? Őt nem, ahogyan az sem, hogy semmi keresnivalója erre. Az arcát csak ezután figyeli meg, de egyelőre nagy kegyesen nem említi meg, mennyire ramatyul fest most.

[- Abbacchiato=levert, kedvetlen…hm…mily’ találó hangulatfestő szó.]

 Shayke

- Abbacchiato=levert, kedvetlen…hm…mily’ találó hangulatfestő szó.
Tekintetem végigfuttatom a koszos ujjlenyomatokkal tarkított oldalon, miközben azon morfondírozok, hogy a kezemben tartott tárgy, egy esetleges bűncselekmény esetén már döntő bizonyítékként szolgálhatna. Tudom, beteg elme lakozik ott bent. Hangosan formázom a szavakat, ügyelve a helyes kiejtésre és a pontos artikulációra. A lap végéhez érve eminens kisdiák módjára tenyeremet a bal oszlopban sorakozó „parólékra” szorítom, majd agyam rejtett zugaiból előhívom a már elsajátított anyagot. Meglepő és mulatságos, hogy valamelyest sikerül kizökkentenem magam az önsajnálatból. Voltaképp mi a bánatos nyűnyavaja okom van az aggódásra? Hülye kérdés, mert akár reggelig is sorolhatnám, de ettől a szörnyűségtől inkább megkímélem hallgatóságomat. Nem mintha bárki is itt tartózkodna rajtam kívül…akinek ugyebár ez kijár, és akit lehetetlen büntetéssel sújtani ilyenfajta hóbortokért. A prefektusi lét apró örömei.
Egy nyújtózkodás keretében elnyomok magamban egy mosolynak nevezhető érzelmet, majd lapozok párat az ütött-kopott, a poklok poklát is megjárt szótáramban és folytatom a felolvasóestet. Elvégre a kis termetű „rovarbogarak” tűrhető társaságnak bizonyultak. Miért fosztanám meg őket az olasz nyelv mézédes örömeitől?
A betűk elvarázsolnak, magukhoz vonnak, olyan szinten olvadok egybe azokkal, hogy lassan képtelen vagyok megmozdulni. Olyan érzés ez, mint amikor lebegsz, és már nem érzed magát a testet, a matériát. Vajon most kezdődik az álmosság?
Elmélkedés…
Hunyorgás…
El-elhaló hangok. Zaj. Apró neszezés. Zörej.
Egy pillanatra megmerevedek, még a lélegzetem és visszafojtom. Az ijedtséget egy hatalmas sóhaj követi, ugyanis rádöbbenek arra, hogy prefektus vagyok, azaz jogom van itt tartózkodni. Ergo most én vagyok nyerő helyzetben. Én diktálok, és valljuk meg kicsit megengedem magamnak, hogy élvezzem. Mint éhes vadmacska várom a másodpercet, hogy lecsaphassak, de a pillanat várat magára.
- Merlin szagos valagára, csak te vagy az? - sandítok hátra a könyv mögül, majd azzal a lendülettel becsapom, ülő testhelyzetbe vágom magam és expartnernőmre emelem meggyötört tekintetem. - Azaz, tulajdonképpen örülök, még ha nem is látszik... - bököm ki kissé ügyetlenül és cseppet sem udvariasan, az okokra inkább nem kitérvén.
Kérdése csak enyhén szólva meglepő, amit egy szemöldökvonással tudtára is adok, majd enyhén érdekes hanglejtéssel szavakba is öntöm érzéseimet.
- Remekül.
Két kezem átkulcsolom tarkómon, sóhajtok, majd egy ásítást is elengedek. Shay következő megmozdulására kisebb nevetésben török ki, amit hullámzó hangulatomat imitálva ismételten lefelé görbülő ajkak követnek.
- Erre azért én is felettébb kíváncsi lennék. - dőlök kissé előre, komoly, vesébe látó tekintettel, miközben könyököm megtámasztom térdeimen. Szúrós, kérdő tekintet ez. Igazi prefektushoz méltó.
Élvezem...

Kevci


Talán, ha nem lepi meg annyira a fogadtatás, még sikerülne is jó képet vágnia hozzá, de egy nemes egyszerűséggel elhúzza a száját. Nem tudja ebből mennyit lát a kedves prefimókus, mindenesetre ő megjegyezte, ahogyan a káromkodást is. Sajnos ő elég vizuális típus, így az öreg varázsló és annak szagos valaga akarva akaratlanul is megjelennek lelki-szemei előtt. Ennek pedig ugyan ki örülne? Habár kedvét nem szegte az eset, még mosolyog is egy keveset, nem igazán tudja mire vélni a sráctól hallottakat, mindennek ellenére mellé telepszik le, ha már a lendület egészen odáig elsodorta. Hátradől az alkalmatosságon, kezeit karba fonja mellkasa előtt, cipőit két laza mozdulattal lerúgja, lábait pedig törökülésbe húzza fel. Feje hátra bicsaklik, egészen a háttámla tetejére és valami elképesztően nagyot sóhajt.
Talán egy fokot javít a helyzeten Kevin suta javítási kísérlete, de tökéletesen illeszti oda, mert valóban nem nagyon van jele, mennyire is örül felbukkanásának. Igazából nincs is szüksége ilyesmire. Valahogy nem hatja meg az sem, ha nem örülnek neki. A plafon mustrálása közben kapja meg következő válaszát, amire egy ajakharapással reagál, de nem fordul még griffes évfolyamtársa felé. Az arckifejezést tehát érthető okokból nem látja, a hanglejtésre pedig nem igazán tud, mit reagálni. Miért ne kérdezhetné meg, hogy van, habár ránézésre is megmondhatná. Ám nem azt a választ a kapja, amit a srác arca sugall, ezt egy cinikus kis szusszanással és mosollyal ki is mutatja. Fejét is megrázza hozzá, vagyis csak rázná, de ahhoz túl kényelmetlen ez a testhelyzet, így végül is felemeli támaszáról. Amúgy is válaszolnia kell, azt sem lehetett volna rendesen, ha úgy marad.
- Ja, igen… - mosolyodik el halványan, álmos zöldjei zavartan kémlelnek körbe, majd visszafókuszálnak Kevinre. Érezte ő, hogy valami nincs rendben a kérdésével, habár barátilag még így is megérdeklődhetné az oroszlánosok prefijétől a dolgot… úgy tűnik mégsem. Ajkát beharapja, aztán végül is megrántja a vállát. Mit neki? Minticzre keni az egészet…
- Hát tudod… Minticznél senyvedek még mindig büntetőmunkán – azt már mesélte a DS-tagoknak, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a mugliismeret professzor rászállt és egy kis szóváltás miatt büntetőmunkára ítélte. MINDEN DÉLUTÁNRA. Elhúzza száját, sanyarú sorsát alátámasztandó – nos… amióta volt az a… stikli Neville-ékkel… - erről sem kell sokat regélnie, megpróbálták ellopni Griffendél kardját, de lebuktak, lett is belőle botrány, nem is volt régen… alig több mint egy hete. - …szóval még jobban rám szállt, így most már nem csak délutánonként, de vacsora után takarodóig is nála kell ülnöm – újabb fintor és szájhúzás – valami nincs rendben azzal a hapsival én mondom – sóhajtja végül fejét is megrázza, karjait ölébe ejti.
- Mindig kitalál valami hülyeséget… ma meg... „elnézte az időt” – ujjaival mutatja a macskakörmöt, hangjával kifigurázza a férfit, miközben grimaszol és szemeit is megforgatja. Elég egyértelmű nem tetszését fejezvén ki így. Újabbat sóhajt.
- Nem volt még kedvem lemenni a körletbe. Egész nap csak a termeket meg Minticz irodáját láttam - és fogja is még, minimum a téli szünetig. Néhány másodpercig még csöndben marad, aztán fészkelődik egy kicsit. Átrendezi tartását, szembefordul a griffendélessel, huncut fény csillan szemében, mint mindig, mikor valami gonoszságra készül.
- Nekem ez a mentségem, de… neked mi arra, hogy ilyen ramatyul nézel ki? – kérdezi bájos mosollyal körítve a nem túl hízelgő jelzőt. Körülbelül azóta el akarta ezt sütni, amióta felfedezte a srác ábrázatát. Sokáig képes várni a visszatámadással. Ettől függetlenül valóban kíváncsi, még akkor is, ha csak azért ül itt, hogy az esetleges erre járókra csaphasson le. Felkönyököl a kanapé háttámlájára, ujjai olykor haját birizgálják, vagy csak állát támasztják.

[- Ne haragudj!]

 Shayke


Szusszanásnyi csend.
Tömör, ám annál kifejezőbb mondatok, vagy inkább szavak.
Sóhaját sóhajom követi, ám az én sóhajom valahogy mégis más. Nem csak azért, mert erőteljesebb, hanem fájdalmasabb is. Amolyan bűnbánó sóhaj ez, a "bőbeszédűségem" záloga. Jó, valóban elpártolt tőlem mostanában a kedvesség. Vagyis...belőlem párolgott el. Fél szemmel pislantok Shay felé, tekintetében sértődöttséget keresek, vagy valami teljesen mást. Érzelmeket, olyan pillantást, amibe belekapaszkodhatok. Régóta úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Feje mozgása lendületet ad a kobakomnak. Immáron én is a plafont vizslatom, a hajszálvékony repedéseket számolgatom, a fal fehérségét tanulmányozom, mindez azonban kényszercselekvés. Csupán álca. Egy ideje egy részletesen kidolgozott, már-már művészinek látszó álarc mögött élem az életem. Kívülről a régit mutatom, az örökké vidám, humoros, laza srácot, és nem engedem, hogy bárki is a felszín alá lásson. Hannahnak se engedtem.
- Ne haragudj! -fordítom a fejem oldalra, de nem emelem fel nyugvó helyzetéből. Tekintetem szomorú, vagy inkább esdeklő. Mintha Shaytől szeretnék bocsánatot kérni az életemben elkövetett összes bűnömért. Szánalmasan festhetek a kitágult, most talán még kékebben csillogó bociszemeimmel, de most valahogy ezt érzem, ez van bennem. Elgyengültem. Belefásultam a küzdelembe, mindennel és mindenért. A nyár történései, Dumbledore halála, a Roxfort, amely többé már nem Roxfort... Egy barát elvesztése. Egy igaz szerelem elvesztése?
Eltaszítása?
Az én hibám?
- Bocsáss meg! - ennyit tudok kinyögni, de olyan, mintha Shay helyén Hannah ülne, és ezt neki mondanám. Kezd őrjítővé válni a ringispil, és én csak forgok benne, szívem vadul ver, és olyan érzés jár át, mint még soha. Elkapom a lányról a tekintetem és visszarévedek a plafonra. Már nem fehérnek látom, vadul szürkül be szemeim előtt, mintha csak a mostani énem jelenne meg a falon. Szemem egy pillanatra becsukom. Fogalmam sincs, miért teszem, talán mint oly' sokszor, most is a csodát várom. Mindig a csodára vártam. Vajon léteznek csodák? Sose tettem fel magamnak ezt a kérdést, de nekem oly' sokan feltettek egy másikat: Meddig hiszel még a csodákban?
Talán eddig.
Shay mintha beszélne, hangfoszlányokat hallok, de nem értem. A mondatok nem állnak össze, túlzottan lefoglalnak a gondolatok. Csak ülök ott, mint egy darab hús, kémlelem az eget, amit most egy plafon testesít meg, és csillagok híján a hibákat szemlélem. A falon és az életemben. Nem értem magam, nem értem, hova tűntem. Mert ez nem én vagyok.
- Valami eltört bennem... - nyílik a szám és a szavak csak úgy jönnek, nem agyalok, csak árasztom magamból az érzéseket. - Nyáron kezdődött az egész. Apámat kis híján eltették láb alól a halálfalók, egy hajszálon múlt az élete. -kezdek bele monoton hangon, miközben fejem felemelem, térdem hasamhoz húzom és a lányhoz fordulok. - Nehéz volt visszatérnem a Roxfortba azzal a gondolattal, hogy mi van, ha soha többé nem látom őt...talán őket? De megtettem. Hannah miatt, a barátaim miatt, magam miatt. Legfőképp pedig azért, mert ők ezt akarták. Azóta megváltoztam, amit nem mutatok ki. Nem akarom, hogy sajnáljanak.
Nyelek egyet, de pillantásom le sem veszem Shayről. A történet még közel sem ért véget, de kérdéseket várok. Látnom kell, hogy érdekli-e őt, hogy ki vagyok valójában, vagy mégsem. Bízhatok benne?
Egy apró mosollyal adom tudtára, hogy örülök, hogy itt van. Sőt hálás vagyok, hogy nem maradtam egyedül.

Kevci



Csak magában nyugtázza, a fintor tökéletesre sikeredett, mind az időzítés, mind pedig célzás tekintetében. Ugyan szükségtelennek érzi a bocsánatkérést, azért kár lenne tagadnia, elégedettséggel tölti el. Amikor Kevin újra bocsánatot kér valami drámai felhanggal az első gondolata, hogy jól vállon böki... ő viccnek gondolja, egy fajta kifigurázásnak, amiért így magára vette azt a pici tévesztést. Épp a rá jellemző játékossággal háborodna fel, és talán már meg is mozdul a keze, hogy bevégezze az ütést, de addig már nem jut el... Csillanós zöldjei a fájdalmasan pislákoló, bánatos tekintetre vetülnek, ami miatt elmegy a kedve megtenni. Szemeit összeszűkítve veszi jobban szemügyre a máskor, általában vidám arcot. Most sem az árulja el a griffest, hanem a kékek, de azok rútul és félreérthetetlenül.
Nem hozza fel azonnal, előbb válaszol a kérdésre, szépen, kifejti a dolgot, talán azért, hogy enyhítsen Kevin ábrázatán, részéről azt sem bánná, ha most belemennének egy hosszabb Minticz elemzésbe, mindig élvezi, ha tehet rá néhány epés megjegyzést, élezheti rajta a nyelvét. Ehelyett azonban ködös tekintetet kap válaszul, mintha nem is figyelne rá a srác. Talán ezért sem hagyja ki a megjegyzést végül, meg tulajdonképpen érdekli is, de remél is, ezzel legalább vissza tudja rángatni a földre. Az akció sikeressége kétséges, Kevin továbbra sem mozdul, ám a hangja megjön, az első megjegyzésével a frászt is hozza a hugrásra. Szemei elkerekednek, majd reflexből méri végig a srácot, mintha fizikai jelét keresné annak a törésnek. Ideje sincs azonban kérdezni, vagy mondani bármit, mert az eddig szokatlanul szűkszavú és kissé hűvös griffesből kiszakadnak a szavak. Érezhetően túlcsordult, s most úgy találja, ez a legjobb pillanat valakire tenni a vállát, szívét nyomó terhekből. A lány jó hallgatóság, de kevés együttérzést tud úgy igazán mutatni, és válaszolni pedig még kevésbé. Igazság szerint ez a helyzet az, amit úgy kezel, hogy nem kezel, hanem némán és türelmesen megvárja a szóáradat végét, aztán néhány suta vállveregetést követően egy sablonos, minden rendben lesz elsuttogását követően el is várja a másiktól a kedélyjavulást.
Hirtelen támadt zavarában kerüli egy kicsit a srác akaratos, kék pillantását, mely úgy próbál kapaszkodni az ő zöldjeibe, mintha ez lenne az egyetlen esélye... Egyetlen szó miatt jut mégis túl azon a falszerű burkon, mely megvédi a szívét - az Apa az, mely miatt felkelti igazi együttérzését a történet. Tudja milyen az, még mai napig is kísérti annak a furcsa ürességnek az érzete, amikor még nem ismerte apját. Ha el kellene veszítenie, vagy ha csak felmerülne az esélye... Szíve mélyeket dobban, sajgós fájdalommal újra és újra, ahogyan kicsit közelebb engedi magához a srác történetét.
Másodpercekig csak pislog Kevinre. Látja tekintetében, vár tőle valamit, de hát most mondta, hogy nem akarja sajnáltatni magát. Ezt mondjuk a lánytól hiába is várná… Keresnie kell a szavakat, leginkább, mert látja, a srác vár rájuk, de mit mondjon? Első gondolata elviccelni az egészet… Valami murissal, a nevetés gyógyszer, most mégsem érzi helyénvalónak. Hiszen ízlelgetve, emésztve évfolyamtársa mondandóját néhány dolog egészen egyértelművé válik számára. Egész jó a lényeg kiragadásában, tanulni is vázlatok alapján tanul.. de ez egy másik történet. A lényeg itt a titok…
- Szerintem butaság, hogy rejtegeted az érzéseid a barátaid elől – szólal meg végül. Nem könnyű megtalálni a megfelelő szavakat, főleg neki, aki ha teheti, kerüli a szomorú embereket, mert akkor ő is az lesz, és fájni fog a szíve, meg az ő saját gondjai, fájdalmai is kiszabadulnak abból a kis védett, lezárt kamrából, ahova száműzte őket. – Miért gondolod, hogy sajnálnának? Hiszen az apukád életben van, van egy csodás barátnőd, akit szeretsz és… - sóhaj - …aki viszont szeret téged. Vannak barátaid, akiknek fontos vagy annyira, hogy törődjenek veled, másképp nem akarnád elrejteni mit is érzel, hiszen nem is törődne vele senki. Értem, hogy aggódsz, de körülnéztél már ebben a kastélyban? Mások is rettegnek… és… van, akinek a viszonzott szerelem sem adatik meg. Ahogy a barátok sem! – igyekszik nem úgy előadni, mintha magáról beszélne, próbál általánosítani – Egyébként… azt hallottam jobb, ha kibeszéled a fájdalmad, könnyebbé tesz – ejt meg ő is valami mosolyfélét. Megjegyzése talán elárulja, ő sem az a fajta, aki úton útfélen hirdeti a bánatát, a félelmeit, a csalódásait. Minticzet is csak azért veszi állandóan a szájára, azért tűnik úgy, hogy annyira haragszik rá, mert itt nem nagyon van más, akivel napi kapcsolatban lenne. Egyébként meg kifejezetten kedveli a profot, de ezt meg a világ összes csokipocakjáért sem mondaná el nemhogy neki, de senkinek.
- A DS is azért van, hogy ne érezzük magunkat egyedül, nemde? Egyedül küzdeni sokkal nehezebb, mint csoportban, csapatban, társakkal, akikre rábízhatod magad – és most tekintsünk el attól, hogy épp ő beszél, aki inkább senkit nem akar fárasztani a saját gondjaival… igazából nincs is olyan már az iskolában, akivel kibeszélhetné, Nadine-t néhány nap után elvitték a szülei haza, így egyetlen és legjobb barátjára sem támaszkodhat már. Csak ilyenkor érzi az ember igazán, milyen nehéz is egyedül.

[Noel Desschauge]

Noel Desschauge

Mérhetetlenül fáradt vagyok. A leckék, a kviddics edzés, az állandó harc Ryannel. Ráadásul ebben a hatalmas épületben mindeddig nem sikerült olyan pontot találnom, ahol végre egyedül lehetek kicsit. Ez a hideg is… kikészít teljesen. Időnként viharossá erősödik a szél, az égből megállás nélkül potyogó jeges darát olyan erővel vágja az emberek arcához, hogy az néhány perc alatt kipirosodik és ég. Ha tovább tesszük ki magunkat ennek, akkor akár könnyen sebes is lehet. Szerencsém, hogy én csak pár percnyit kaptam ebből az égi áldásból. Egy kicsit átáztam, kicsit átfagytam, az ujjaim alig érzem. Kellene egy hely, ahol lepihenhetek és megmelegedhetek.

Alig vonszolom a tagjaim a folyosón, az arcomon végigfolyik a víz, ami a hajamból csordogál. Még ez a szerencsém, elrejti a könnyeket, amiket amiatt a szemét Wallbrick miatt ejtettem. Pedig Laetitia figyelmeztetett. Százszor elmondta, hogy vigyázzak vele mert ki fog facsarni mint egy citromot aztán meg eldob olyan messzire, hogy soha de soha többet nem találok vissza önmagamhoz. De hát Merlinre, hogy mondhattam volna neki ellent mikor annyira kérlelt! Mikor én sem akartam semmi mást, csak hogy végre egyszer velem beszélgessen és ne mindig Lettyvel. Az önzőségem büntetése ez. Letörlöm az arcom, próbálok nem erre gondolni. Amint belépek a társalgóba, megnyugszom. Nincs itt senki.

Mivel alaposan átfagytam odakint, a kandalló elé kucorodok. Ugyan ott a kanapé, arra is ülhetnék, de nincs hozzá kedvem. Jobb itt, a kandalló előtt ülni. Nagyot sóhajtok, mindenem csurom vizes lett, ez a februári időjárás átka. A kesztyű nehezen csúszik le az ujjaimról, a víz miatt teljesen odatapadt. A sálam lassan, nyugodtan tekerem le nyakamból. Minek siessek? Ez azon kevés pillanatok egyike, amikor egyedül lehetek a Roxfortban.
Otthon úgy megszoktam, hogy egyedül lehetek. Ott nem piszkál senki, még Drake sem. Pedig kicsi, mégis tudja, hogy jobb ha békén hagy. Bárcsak otthon lehetnék végre. Elnyelem az újra feltörő könnyeket. Otthon, nyugalom, magány… Royal és Cassie, a kicsi Drake. Mennyire hiányoznak mind. Még apa tigrise, Nicky is. Nagy és fenséges állat, fényes szőre van, ami olyan puha mint a legfinomabb bársony. Nicky a mi házőrzőnk, ki-be jár a kastély és a park közt. Mikor kicsi voltam, a földre telepedtem otthon is a kandalló előtt, és Nicky körém gömbölyödött, úgy aludtam számtalanszor. Mind hiányoznak. Már soha nem lesz a régi semmi.
-Ne sírj! – mormogom magam elé, és próbálom összeszedni magam. Még soha senki nem látott sírni, maximum a szüleim, de ők is nagyon régen. Megint letörlöm az arcom, és halványan elmosolyodok. Azért mégis jó volt ez a nap. A kviddics mindig feldob kicsit.

Nyikorog az ajtó, ijedten kapom fel a fejem. Ennyit a jóleső magányról. Nincs már arra időm, hogy felkeljek a földről mielőtt az, aki jön belépne a terembe, ezért nem is erőlködök vele. Bámulom tovább a kandallóban vidáman pattogó tüzet, csak szemem sarkából nézem, hogy ki vagy mi fog belépni az ajtón. Lehet, hogy valamelyik diák macskája. Nem zártam be rendesen az ajtót magam mögött, végülis ez sincs kizárva. Azért biztos ami biztos a pálcámat előveszem és a talárom ujjába rejtem. Nem kell mindjárt átkokat szórni mindenkire, de fő az óvatosság ezekben az időkben.

Deirdre E. Deveraux

De, hogy milyen jó sétálgatni ebben a viharban. Vicces, hogy az emberek milyen puhányok, csak egy kis jég potyog az égből, s rögtön rohannak be a fedett, meleg helységbe. Mitől félnek ennyire? Megfáznak? Megsérülnek? Kellemetlen a jég csapódásának érzése? Nem fogom őket megérteni, de mindegy is. Tudom, én vagyok a különc, hogy póló-farmert viselek, amikor mindenki más a nagy és meleg télikabátjában is fázik, de nem érdekel, mert nekem időjárás nélkül is rossz és erről csak egyetlen egy személy tehet: Lita. Ó, Noel?! Nehogy már egy csaj tegyen tönkre idegileg! Most komolyan? Na, jó most lenyugszunk. Mély levegő ki és be. Na, még százszor!
Rendben; ez így nem mehet tovább, akkor teszek még egy utolsó kört az udvaron, mert most már tényleg elég lesz ebben az időben a fej kiszellőztetésből még nekem is. De mit tegyek? Senkit és semmit nem tisztelek és még is akad egy csaj, aki így ki tud borítani még ennyi idő után is. Szánalmas vagyok.
Na jól van most már, haladjunk csak befele…
Ó, hogy mennyivel jobb idő van bent, csak a magány fogalma az, úgy ahogy van megszűnt. Most mi tévő legyek? Kellene egy hely, ahova eltudok menekülni a nagy magányommal és folytathatom magamban a lelkizést. Fúj, ez az utóbbi gondolat valami undorító volt. Lelkizés? Tényleg össze kell szedjem magam. Idő kérdése az egész.
Na, nézzünk körbe!
Szerintem a nagytermet fölösleges is lenne megpróbálnom, mert ott tuti vannak, szóval másfele kellene elindulnom. De nincs ebben az óriási kastélyban egyetlen egy nyomorult hely sem, ahol pár percre el tudnék mélyedni a gondolataimban és utána feltöltődve tudnám folytatni a kis életemet.
Tudom már, hát a könyvtár. Ott hiába vannak sokan, így is úgy is csendbe vannak. Bár, sokat rontanék az imidzsemen, hogy engem a könyvtárban látnak, de egye fene, most az egyszer belefér. Na, nyomás.

Már vagy félórája bolyongok. Hát, hol a francba van az a nyomorult könyvtár? Látszik, hogy sűrűn járok oda, de ez van, senki se azért szeret, mert képes lennék a fél életemet is ott tölteni. Belegondolni is rossz. A sok strébernek lehet, hogy jobb jegyei vannak, mint nekem, de én is átmegyek a vizsgáimon, úgy hogy mellette tudok élni és nem is akár milyen minőségben. Most, akkor kinek is jobb az élete? Hát, nekik, mert nem teszik tönkre az életüket olyan bigék, mint Lita. Na, jó elég volt ebből a hisztiből, még a könyvtár keresési akcióm gondolatába is beleférkőzik ez a bestia.  

Már egy órája keringek, és még mindig nem találom a könyvtárat. Az meg elég cikis dolog lenne, ha leállítanék egy éppen velem szembe jövőt és megkérdezném tőle, hogy: „Bocsi, de eltévedtem hetedikes létemre. Nem tudod, hogy merre van a könyvtár?”. Nem az a tény zavarna, hogy hét év után informálnának arról, hogy hol találom a könyvtárat, hanem hogy épp azt keresem és nem egy „sarki kocsmát”.

Már másfél órája azt a nyomorult könyvtárat keresem. Ez valami eszméletlen. Pedig vannak halvány képeim róla, hogy jártam ott. Sőt, biztos, hogy jártam, csak nem épp a legmaradandóbb emlékeim közt van ez az élmény. De van egy jó dolog is a nagy keresgetési akciómban. Dobpergés: nem vagyok már vizes, hurrá megszáradtam. És igen, a „pasi, aki megtalálta az életörömét”-díjat megkapja az nem más, mint: Noel Desschauge. Ó, te jó ég, egy kicsit ki vagyok borulva. Rendben még egy kísérletet teszek, hogy megtaláljam a könyvtárat, ha nem akkor más úti célt keresek.
A francba is már, nem keresem én meg a könyvtárat. A nagy keresgélésben nem csak megszáradtam, hanem lenyugodtam a Lita által gerjesztett feszültség miatt. Inkább elmegyek a társalgóba, lekucorodom a tűzhöz, bámulok ki az ablakom és nézem a gyönyörű jégesőt, ami a nagy könyvtár keresgető akcióm óta egy kicsit enyhült.

Bezzeg a társalgót megtaláltam fél perc alatt.
Benyitok az ajtón és persze itt se találok magányt. Egy leányzó ül a kandalló előtt, akinek még a nevét se tudom. Aj, Noel, hogy mért van neked ilyen rossz memóriád. Vagy is szubjektív, hiszen a jó csajoknak megjegyzem a nevét, ha kell, ha nem. Bár, ahogy az előttem ülő delikvenst nézem nem is olyan rossz és még se tudom a nevét. Na, Noel; itt van neked a gyógyír Litára, de persze ő csak egy része a gyógy írednek hiszen, ami elegendő lesz a Lita által okozott fájdalom enyhítésére... Szóval… Tehát, maradjunk abban, hogy nem egy és nem is kettő lány fogja a sebet begyógyítani.
Na, gyere csak tubica Noel papihoz. Gyere, hama’.  
-Hali! Csatlakozhatok pár percre? Persze, ha csak nem zavarok? –próbálom a legkifinomultabb, de még is macsós hangnemben előadni a szitut. Persze, úgy hogy ő ne sejtsen meg semmit a piszkos kis tervemről.

[Noel Desschauge]

Noel Desschauge

Szóval akkor pálcát le, illetve el. Észrevétlenül vissza is csúsztatom a helyére, miközben nézem ahogy sétál a terem belseje felé. Csak egy diák, sőt szerencsémre mindketten ugyanabba a házba tartozunk. Mégse jut most eszembe a neve. Azt tudom, hogy végzős, de mi is a neve?! Mégse állhatok elé, hogy "Bocsi, nem emlékszem, hogy is hívnak?" Ciki lenne. Hagyom, hadd beszéljen, ha akar. Engem úgyis mindenki ismer a kviddics miatt. Az nem létezik, hogy ő sem tudja rólam, hogy én ki vagyok. Kezdem megszokni a hírtelen jött népszerűséget, érezni, hogy valahogy más lettem, mint eddig. Több a barátom, ismerősöm, a diákok akaratlanul is a közelembe kerülnek, beszélgetnek velem és kérdezgetnek mindenféle ostobaságról.

 Jobb szemöldököm akaratlanul is ívbe hajlik, a bal pedig szinte egyenes vonallá simul. Azt hiszem még a szám is kicsit elhúzom, ez is a grimasz tartozéka szokott lenni. Hm. Már csak ez hiányzott, még egy felfuvalkodott, ki-ha-én-nem nőcsábász, ahogy a Mardekáros fiúk többsége túl a harmadik évfolyamon. Ez azzz… mindig kifogom az ilyen diákokat. Miért nem tud egyszer csak egyszer szembe szaladni velem a folyosón egy első éves Griffendéles, mondjuk Potter egyik titkos rajongója? Miért?

Azt hiszem, ahogy közeledett felém, úgy tűnt egyre magabiztosabbnak, de ebben nem vagyok biztos. Érdeklődve nézem, és várom, hogy köszönjön. Mikor megtette, unottan fordulok vissza a tűzhöz, és bámulom a lángok vidám táncát tovább.

- Hye. – köszönök vissza, de csak a vállam fölött, hanyagul. Csatlakozhat-e? Zavar? Naná, hogy zavar! Nem elég nagy ez a kastély, egyszerűen nem elég nagy ennyi diáknak, tanárnak! Átgondolom az életemet. Kell nekem egy újabb ellenség, aki majd addig cikiz míg be nem gurulok és jól meg nem átkozom? Nem. Semmi szükségem rá se a büntetőmunkára, arra meg hogy kicsapjanak főként nincs. Más se kell nekem, csak egy újabb rivalló Royaltól. Illene nem magamra haragítani őt. Megrántom a vállam, nálam ez a "csinálj amit akarsz" szinonimája. Azért invitálni nem fogom. Még csak az hiányzik, akkor elkezd beszélgetni. Más se kell nekem most, hogy Wallbrick így felültetett mint egy beszélgetés.

Apró fejrázással hessegetem el a gondolatot, tulajdonképpen Wallbricket a fejemből. Miatta álltam az udvaron, mint valami idióta és áztam ebben a jégesőben. Merlinre, mekkora egy pojáca vagyok! Komolyan azt gondoltam, hogy amit egy Ryanhez hasonló gerinctelen, gyerekes alak mond, az úgy is lesz?! "Persze Dee. Akkor ott találkozunk. De várj meg! Ne menj el, lehet kicsit késni fogok!". Aztán meg nem jön el egyáltalán. De ezt még megkeserüli.
A kezem ökölbe szorul, az állkapcsom megfeszül ahogy erre gondolok. Ezért nem kezdek én senkivel. Ezért nem fogok hinni senkinek, és legfőképp ezért nem fogok beszélni se többet olyan nyilvánvalóan nagy svindlerekkel és nőcsábászokkal, mint Wallbrick és a haverjai. Szegény szerencsétlen srác, aki a társalgóba keveredett. Érzem a hangján, hogy nagy macsónak gondolja magát. Alaposabban is megnézem. Talán nem csak a Roxfortban találkozhattunk. Mintha ott lett volna azon a múltkori bálon, ami otthon volt nálunk. Bár ha így lenne, biztos tudnám a nevét is. Azért azt, hogy kik lépnek be a házunkba, megjegyzem.

Idegesen mozgatom az orrom hegyét párszor balra-jobbra. Ez is egy rossz szokásom, amiről le kellene szoknom, ha nem akarom, hogy Morrison folyton ezzel piszkáljon. Túl gyerekesnek találja, azt mondta, hogy egy igazi nő ilyet nem csinál. Ja, de egy igazi nő a Mi köreinkből nem is kviddicsezik és nem élvezi, ha nyáron a nap néhány árnyalattal kivilágosítja a haját és előcsalja az orrán és az orcáin a szeplőit. Lettynek biztos nincs egy darab szeplője sem. Nekem bezzeg…! November vége felé jár már minden évben, mire a nyári barnaságom megkopik annyira, hogy ne látszódjanak azok a fránya kis halványbarnás pöttyök.

Csak nézem és nézem magányom elrontóját. Nem akarom megsérteni, egyszerűen nem tehetem meg. Ugyanakkor annyira bosszant, hogy megjelent. Gondolom zsibbaszt majd valami nagy dumával és annyira idegesíteni fog, hogy végül majd rohanok egészen a hálótermünkig. De miért ne adhatnék neki egy esélyt? Mármint hátha tud normálisan is kommunikálni? Egy próbát megér.

- Te miért vagy itt? A könyvtár a folyosó másik oldalán van.
"Ez az Dee. Oktass csak ki egy hetedévest, hogy merre is van a könyvtár." Olyan ostoba tudok lenni néha. Fülig pirulok, és azért, hogy a zavartságomat elrejtsem, elkezdem összehajtogatni a rommá ázott sálamat. Néha ránézek a fiúra, nagy őzgida szemeket meresztek rá. Royal mondta egyszer, hogy ha így nézek, akkor lehetetlen nekem ellenállni, jobb fegyver, mint ha pálcával mennék az ellenfelemnek. Remélem ő is beveszi ezt az átlátszó műsort, és elhiszi, hogy kicsi vagyok, buta és ártatlan. Ebből a háromból persze csak az egyik jellemző rám. Ha elvéti melyik, akár még jól is szórakozhatok rajta ma délután.

Deirdre E. Deveraux

- Köszönöm szépen az útbaigazítást, de nem ezért jöttem ide, hanem azért, hogy egy kis nyugalmat találjak, bár nekem a te társaságod is megfelel perpillanat. –ez most vagy eltávolítja egy életre, vagy egyből inni fogja a szavaimat. Vicces, ahogy rám néz azokkal a „boci” szemekkel, biztosan még csak kis naiv fiúcskákkal volt dolga, akik még ezt az olcsó trükköt még beveszik. De nem baj, ha játszani akar a kicsike, akkor játszunk. Én válaszként a nézésére villantom a szívtiprót. Na, erre mit reagálsz aranyom?
Egy gond van. Még mindig nem jut az eszembe, hogy honnan is ismerem a kiscsajt. Mindenesetre lekucorodom mellé és én is csak a tűzbe meredek és egyből Lita jut az eszembe, de nem kéne. Terelem a gondolataimat másfele, de nem nagyon megy, majd nagy nehezen ismét a valóságban vagyok és azon merengek, hogy akkor én honnan is ismerem a mellettem ülőt. Mardekáros, tehát egy házból vagyunk és láttam is már párszor, de egyszerűen nem jut eszembe, hogy hol is találkozhattam vele, s így a neve se jut az eszembe.
Flegmán köszönt vissza az előbb, szóval neki a szívtipró villantás nem lesz elég. Na, most légy okos Noel. Bár, hiába van a helységben még egy fő, most teljes mértékben ki tudom élvezni a magányt és a gondolataimba tudok meredni, de nekem nem ez kell. Nekem egy társaság kell, aki elhessegeti a rossz gondolataimat és piszkosabb vizekre evez. És erre pontosan alkalmas lenne a mellettem ülő társasága. De muszáj lesz nekem feldobni egy témát és kezdeményezni ezt az egész kapcsolat kibontakozást, mert ő valamiért erre nem hajlandó. Ha kívülállóként szemügyre veszem a szituációt, akkor rá kell jönnöm, hogy én zavarom a csajszi társaságát és van valami baja, amit egyedül kell feldolgoznia, de én is ebben a cipőben járok, csak egy kicsit előrébb járok már a dologban, hiszen én már rájöttem, hogy egyedül úgy sem tudom magam túl tenni a dolgon. A kiscsajnak még erre rá kell jönnie, hogy tudjak is vele valamit kezdeni, de nem tudom, hogyan tudnám ebbe az irányba elterelni.
És megcsapott az isteni szikra. Hát, a csajszi az kviddicsezik és jó is benne. Ha jól tudom erre túlságosan is büszke, de egye fene egy hatalmas egóval megáldott csajt is bevállalok a mai nap, hiszen ma mindegy, hogy ki az áldozat, csak legyen. Bár, még a nevét nem tudom, de azt igen, hogy honnan is volt eddig annyira ismerős. Tehát a beszédtéma is itt hever előttem, feltálalva: kviddics. És ez a szó visszahangzik a fejembe és most már teljesen belém is hasít a dolog, hogy mit is tudok kezdeni a kiscsaj társaságával.
- Menő, ahogy a kviddicst nyomod. Legalább is nekem átjön, ahogyan űzöd ezt az egész sportot.
Ahan, ahogy gondoltam ez nem lesz elég a kiscsajnak. Teljesen semleges tudott maradni a dicsérő szavaim hallatára. Nem baj, nem adjuk itt fel. A lovakat is nehéz betörni, de nem lehetetlen.
- Nem hiába volt már alkalmad olyan bulit csinálni, mint a múltkor. Le a kalappal az egész szervezésével.
Ez se nagyon hatja meg. Most már teljes mértékben szemügyre veszem a hölgyeményt, hogy mi is a baja és Dr. Szívtörés-diagnosztikában-otthonos Noel megállapítja, hogy a mellette lévő páciensnek is hasonló a panasza. Szóval innen fúj a szél. Most így hirtelen odabújnék hozzá és megvigasztalnám, de az egy kicsit tolakodó lenne, és nem hagyhatom, hogy az áldozatomat csak úgy eleresszem a karmaim közül.
- Úgy látom egy kviddics mesternek is vannak problémái, ha szeretnéd, kiöntheted a lelked nekem, hiszen nálam biztonságban lenne a titkod!
És igen, végre kezd a jég olvadozni. A lány először rám néz, majd huncutul mosolyog. Eljött az idő, hogy játsszam tovább a szerepem, de úgy, hogy részemről ne nagyon legyen bensőséges a szitu, hiszen egy nő sem láthat egy macsót megsebezve, de még is látszódjon rajtam, hogy igen azért én is ember vagyok.
Egyre mélyebben nézünk egymás szemeibe és ekkor a fejemben megszólal a vészharang, hogy: „Vigyázz, Noel! Ne dőlj be neki! Ez is csak olyan, mint a többi! Csak játssza a szendét!”. Nem lesz itt gond, egy jó kis játék előtt állunk mi.

Noel Desschauge

Eleinte próbáltam semleges maradni, de most már mosolygok. Sőt. Kuncogok. Erőtlen, gyenge próbálkozás volt az első két kviddicses megjegyzés. Már emlékszem a fiú nevére is. Noel Desschauge. A kuncogásom egyre erősödik, ahogy kezdek rájönni, hogy ki is ez a hetedéves szívtipró velem szemben. Ha jól emlékszem – márpedig miért ne emlékeznék jól – akkor a legutóbbi kviddics válogatáson bizony ő is pályázott a fogó posztra. "Noel, Noel…! Hát többek közt téged ütöttelek ki a nyeregből?" Ez a gondolat annyira mulatságos, annyira abszurd. Egy ötödikes lány, egy "hű-de-menő-vagyok" végzőst? Repüléstanra is jár, emlékszem a legutóbbi órán is elkésett. Megjegyzését, hogy még nekem is lehetnek problémáim először figyelmen kívül is hagyom.

Az is teljesen nyilvánvaló számomra, hogy fogalma, halvány lila ötlete sincs arról, hogy mi a nevem. Merlinre, ez az egész helyzet egyre jobban tetszik, annyira vicces! Rendben, rendben! Segítek neki egy kicsit, de csak azért, mert élvezem ezt az egész játékot.
- Amúgy a barátaim csak Dee-nek szólítanak. – jegyzem meg, hogy kihúzzam ebből a helyzetből. Mégse tud úgy csajozós dumát költeni, hogy még a nevem se tudja. Jókedvűen mosolygok, a szemem megtelik meleg fénnyel. Igen, most kifejezetten jól esik a társaság. Visszafordulok a kandallóhoz, ezzel egy időben a gondolataimhoz, amik Ryan körül tekeregnek már megint. A mosoly azonnal el is tűnik, Noel utolsó szavai most hatolnak csak el az agyamig. A szemeim megtelnek könnyekkel, a szám pedig egy pillanatra sírásra görbül. "Légy átkozott Ryan Wallbrick!"

Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mi a problémám. Összetört szív? Aztán miért? Nem voltam én soha szerelmes se Wallbrickbe se senki másba. Akkor meg miért fáj? Miért szakadok ketté valahányszor csak megbánt? Miért fájnak az ő becsmérlő szavai jobban mint bárki másé? Ennek véget kell vetnem. Nevetséges, hogy egy olyan ostoba fajankó mint Ryan így a sárba tiporjon engem, Deirdre Deveraux-t. Ez egyszerűen ez nem történhet meg.
Már tudom is, hogy hogyan kerüljem el a sírást is és a megaláztatást is. A néhány pillanatra előbukkanó könnyeket gyorsan kipislogom a szememből. Nem is gurulnak végig az arcomon, szinte azonnal a tenyerembe esnek, én pedig szétmaszatolom őket az arcom felületén. Nem érdekel, hogy így most már mindenem könnyes, még mindig jobb mintha patakokban csordogálnának a könnyeim hüppögés háttérzaj mellett. Mivel Noel már mellettem ül, nincs nehéz dolgom, amikor a szemébe akarok nézni. Ha nem fordul el, akkor majdnem egy teljes percig csak nézem őt, de nem szólalok meg. Azon gondolkodok, hogy miért is bízzak benne? Ahogy így elgondolkodok, Noel közelsége egyáltalán nem zavar. No nem mintha akarnék tőle bármit is. De a kis szívtipró pajtása okozta károkat ragyogóan tudná orvosolni néhány kedves szó. Bárkitől. Akárkitől, és most épp ő van a közelben, miért ne mondhatna ő nekem bármi pozitívet? Megint a vidáman pattogó tüzet kezdem el nézni, de ezúttal nem szomorodok el. Halkan kezdek el beszélni, de érezheti a hangomon, hogy az igazat mondom. Végül is valakinek el kell egyszer mondanom.

- Azt hiszem majdnem egy undorító csúszómászó nőfaló áldozata lettem. – sóhajtok egy kicsit. Hát kimondtam ezt is. – Hónapok óta tudtam, hogy Ryan meg fogja bosszulni, hogy leckét adtam neki jó modorból. Sajnos kezdtem már belehabarodni, így nem gondolkodtam. Örülhetek, ha ma nem fáztam meg, és nem leszek beteg amiatt, hogy hittem egy ilyen semmirekellőnek, mint ő. Többet nem fordul elő ilyesmi. Velem soha többet nem játszhat senki, egy percre sem. Majd ügyelek rá, hogy csak a saját súlycsoportomból keressek magamnak ellenfeleket, és nem fogok máskor pattogni olyan nagykutyákkal mint Wallbrick. – sóhajtok még egy utolsót és átölelem a térdeim. Jól esett elmondani ezt Noelnek, pedig nem is ismerjük egymást, nem is vagyunk jóban. De még mindig jobb, ha ő nevet rajtam egy nagyot a hátam mögött mint ha Morrison tenné ugyanezt. Ő figyelmeztetett, megmondta, hogy sírás lesz a vége. Ryan mindenkivel csak játszadozik, számára az emberek, az emberi kapcsolatok és főleg a nők eldobhatók. Mungóba való idióta vagyok, amiért erről nem vettem tudomást.

- Ezek után előbb aggatom tele magam döglött pockokkal és állok egy hippogriff elé, mint hogy vele beszéljek. – kicsit elmosolyodok és megint a mellettem ülő fiúra nézek. Vajon ő érzett már valaha hasonlót? Nem hinném. Nem olyannak tűnik, mint akit valaha is elutasítottak. Tulajdonképpen örülök neki, hogy nem próbálkozott megint olyan ostobaságokkal mint ez a két kviddicses megjegyzése, hanem megkérdezte mi a bajom. Hátha így kicsit beszélgethetek vele, mint baráttal. Naiv elgondolás, de akkor is azt hiszem talán sikerül. Ha meg nem, hát akkor majd beszélünk másképp. Nekem mindegy. Lényeg, hogy találtam egy értelmesnek tűnő hímneműt, akivel beszélhetek az érzéseimról, és ez igazi kuriózum itt a Roxfortban.

[Deirdre E. Deveraux]

Deirdre E. Deveraux

Csak ülünk egymás mellett hosszú percekig, de egyszerűen nem tudjuk kezelni a helyzetet. Nevetséges Noel, nem tudsz egy Lánnyal szóba elegyedni? És rá kell jönnöm, hogy nem, mert most az egyszer –a parányi kis életemben- nem felszedni akarom, hanem megvígaztatni. Egyáltalán én szeretnék ezen a Lányon segíteni? Meg van nekem is a kis ügyes-bajos gondjaim nemhogy még egy „bálkirálynőnek” segítsek, aki éppenséggel lelki válságban van. A nők könnyen túl teszik magukat egy pasi elvesztését követően, rohannak egyből egy másik férfi óvókarjai közé.

Kezdek türelmetlen lenni, mert számomra cikis lesz ez a nagy drámázás, egyszerűen ilyen csöpögő szituációt nem tudok megoldani, mert én mindig is elrohantam az ilyen gondok elől és egyszerűen nem foglalkoztam vele, hanem sodródtam tovább az árral. Becsukom a szemem és teljesen kizárom magam körül a külvilágot és csak én vagyok. A gondolataim először csak pörögnek az agyamban és nem tudom őket megfékezni.  Kalandos egy élmény meg kell hagyni, majd egy épp gondolatom támadt: „Lépj tovább!”. Igen, tovább kell lépnem. Nem szabad többet emésztenem magamon Litán és lehet, hogy éppen mellettem ül a megoldás az egész gondomra, csak én eddig nem így láttam ezt az egész helyzetet. Új irányt kell, hogy vegyen az életem. Igen! Itt a megoldás mellettem! Majd hirtelen vegyes érzések törnek rám, egyszer sírni tudnék a dühtől, a szenvedéstől, máskor pedig csak szimplán felnevetnék a kíntól, attól, hogy látok egy kiutat az alagútból.

Kinyitom a szemem és ismételten a tűz pattogását kezdem el nézni, de sokkal jobban érzem magam. Ismételten percek szállnak el a fejünk felett, majd oda fordulok a lányhoz és látom, hogy csupa könny az arca. Ismét megrémülök és reflexből átölelném jelét adva, hogy nincs semmi gond, bennem bízhat, de nem hinné el, hogy nincs bennem semmi hátsószándék. Félig igaza van, mert a hátsószándékom van, csak nem feltétlenül az, amire ő gondol, hanem az, hogy lehetnénk egymás lelki társai ebben a krízisállapotban –a többi meg úgyis jönne, majd magától.

- Tudom milyen nehéz most neked. –mire kinyögöm a mondatot, addigra visszafordítom a fejem a tűz felé és mélyen bele bámulok, mintha a parazsak hús-vér emberek lennének és valósnak vélném azt, hogy valamelyik tekintetét kaptam el és vele tartanám a szemkontaktust hosszas időn át. Bár nem látom, de mégis érzem, hogy a lány csodálkozva rám tekint és éppen megszólalni, mikor én folytatom.
- Lehet, hogy csalódtál most egy srácban. És? Ezért összedőlt benned egy világ? Nevetséges. Nézz már körbe az ég szerelmére. –egyre drasztikusabbá kezd válni a hangom és a mondókám befejezésére a lágy és kellemes monológomból egy ordibáló sakálüvöltés lett. Most ismét szünetet tartok a mondókámban, mert egy kicsit le kell higgadnom és újból kezes bárányként kell folytatnom. Ez egy kicsit hosszabb folyamat volt és a Lány bele kezd a mondatába, de nem hagyom, hogy befejezze, mert én folytatom a sajátomat.
- Ti nők csak azt hiszitek, hogy egy pasinak nincsenek érzései, pedig vannak annak ellenére, hogy ők nem mutatják ki. De ti mind önzőek vagytok és a saját érzelmeitekkel foglalkoztok, hogy pozitívot mutasson a mérőműszer. És velünk mi van?  … Ha egy pasi elkezd járni egy csajjal nem feltétlen jelenti azt, hogy szereti is őt, csak egy strigula lesz a kis noteszében. Igen, ez így igaz. De mi van akkor, ha szerelmes lesz belé? Mi van akkor, ha ott lesz a lilaköd a szemei előtt? Megmondjam, mi van akkor? –itt magamba folytam az érzelem kitörésemet, mert kezd egy kicsit komikussá válni a beszédem és már saját magamat akarom kinevetni ezzel a ripacsos előadásom végett. Nem is merek a Lányra nézni. Inkább csak befejezem a mondandóm:
- Akkor az van, hogy befellegzett neki. Semmi más nem élteti őt csak az a nőszemély, akiért az ő szíve dobok és tényleg mindenre képes csak azért, hogy minden percben vele legyen és kimutassa neki a szerelmét. De tényleg. Még az életét is feláldozná érte. Most mond meg, nem hülyék a férfiak, ha szerelmesek? –ismét a szokásunkká vált drasztikus csönd tör ki, majd a végén ennyit mondok:

- Nos, gondolom, te nem a szerelmes pasival jártál (nem úgy, mint Lita), hanem a préda-vadászóra.

Na, szerintem most szüntetem meg magam. Csak bambulok tovább a tűzbe és szeretném, hogy az előbbi mondatok elhangozatlanná válnának, de sajnos nem. És csak várok, hogy a Lány, mikor fog nevetésbe kitörni és megcsillanni a szeme, hogy megtudta Noel Desschauge egyetlen gyenge pontját.

[Noel Desschauge]

Noel Desschauge

Csak játszik velem. Fogalma sincs arról, hogy én mit érezhetek, mert nem ismer, csak általánosít. Valószínűleg kizárólag olyan lányokkal futott eddig össze, és olyanokkal volt dolga, akik homlok egyenest mások mint én. Ha olyan apa mellett, mint Royal meg merném engedni magamnak ezt a fajta lazaságot, akkor bizony könnyen lehet, hogy a saját apám tekerné ki a nyakam.  Természetesen pusztán szeretetből. Éreztem, hogy nyúl felém, mintha át akart volna ölelni. Miért csinálta? Hiába egyidősek Ryannel, és hiába mindkettő amolyan önjelölt helyi nőcsábász, valahogy másnak tűnik nekem Noel. Persze lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem… vagy ő az, aki úgy keveri és osztja a lapokat, hogy teljesen összezavarjon. Vigyáznom kell vele, elvégre éppen most mondta el, hogy mennyire összezúzta egy lány a lelki világát. Szinte biztos vagyok benne, hogy még mindig szerelmes belé. Erre akár fogadni is merek egy csokibékában. Kár. Nagyot sóhajtok, aztán végül kinyögöm a válaszomat erre a lelki fröccsre.


- Nem jártam vele, mármint azzal, aki miatt most bőgtem. Még csak rám se nézett soha úgy, hogy ne a kis csitrit lássa meg. Azt hiszem ez talán azért van így, mert én más vagyok, és mégcsak meg se próbál megismerni. Mondjuk nem ő az egyetlen, aki így áll hozzám, szóval ez nem érdekel annyira. Azért vagyok kiakadva, mert folyton bánt. Megaláz és ugrat engem. – tekintetem a fiúét keresi, próbálok a szemébe nézni. Életemben először mutatkozom gyengének egy relatíve idegen előtt, de ez most egyáltalán nem zavar. Akarom, hogy végre észrevegye, hogy más vagyok, mint azok a lányok, akikről a tanmeséje szólt. – Tudom, hogy miket beszélnek rólam. Mármint, hogy azt hiszik kavartam nyáron azzal a Hollóhátas fiúval. Hiába kezdeném el bizonygatni, hogy se vele se mással nem jártam soha, úgyse hinné el senki – direkt kerülöm még a nevét is, mintha ezzel ki tudnám törölni a memóriámból azt a borzalmas napot, mikor Royal megölte őt, az egyetlen barátomat. Csak azért, mert mugli származású volt.

Hátranyúlok, és amilyen gyorsan csak lehet kibontom a hajam, hogy megszáradjon (még így is eltart vagy egy percig a művelet), ami aztán hosszú és nedves csigákban terül szét. Szeretem amikor ilyen, néha azzal szórakozok, hogy egy-egy tincset a kezembe veszek, és nézem ahogy a kandalló meleg fénye körbevonja, és életet ad a mogyoró szín csigáknak. De most ezt mégse csinálhatom, valószínűleg akkor a mellettem ülő fiú totál idiótának nézne. Fülembe csengenek a szavai. "Akkor az van, hogy befellegzett neki."

- Hmm. – válik hangossá az elmélkedésem, illetve az, hogy gondolkodom. – És te miért gondolod, hogy minden lány ilyen? Hogy csak magára gondol? Az alapján, amit most mondtál, nekem úgy tűnik, hogy egy hárpia alaposan behálózott. Te pedig az a fajta srác vagy, aki nem veszi észre, ha egy normális lánynak kell vagy tetszik neki. Nem, neked Ő kell, az aki megkínzott. Te is és én is tudjuk, hogy miért éppen rá van szükséged. Azért, mert semmibe vesz, és mert egyáltalán nem viszonoz semmit abból, amit érzel. – egyáltalán nem vagyok indulatos, mint Noel. Egyszerűen csak kimondom ezeket a dolgokat, amik igenis igazak.

- Behálózott.  –ismétlem meg a szót, mert nincs rá más, nincs rá jobb. – Olyan vagy, mintha egy pók hálójában ragadtál volna, és éppen azért keseregsz, mert nem akar azonnal felfalni, hanem megvárat. Ne aggódj, az ilyen nők előbb vagy utóbb úgyis visszatérnek. –húzom el a szám egy kis fintor erejéig – Nekik mindig az kell, ami nem az övék. A megunt kacatjuk rögtön érdekes lesz újra, amint más kezd el játszani vele. Még a hideg is kiráz az ilyen lányoktól. – kinyújtom a lábam, és hátradőlök, két könyökömön támasztom a felsőtestem súlyát. Jobb lábamat hanyagul keresztbedobom a balon, hátravetett fejjel és halvány mosollyal nézek fel Noelre.
- Vagy nincs igazam? – huncut mosolyom egyáltalán nem vehető támadásnak. Nem célom, hogy kinevessem. Még csak nem is tartom szánalmasnak azért, mert vannak érzései. Amivel nevetségessé teszi magát az az, hogy fut olyasvalami után, aminek már egyszer vége volt, ami nem működött. A saját érzelmei privát kis poklába csöppent, és nem tudja kezelni a helyzetet. Ó, igen! Ismerem az érzést én is, épp ezért helyeztem magam kényelembe. Másképp próbáljuk meg feldolgozni az élményt. Gondolom a fiú azzal, hogy megannyi cicababát csábít be az ágyába, közben pedig az elérhetetlen istennőjéről álmodozik naphosszat. Lehet, hogy nekem is ezt kellene csinálnom. A bökkenő csak az, hogy tényleg még soha nem volt senkim. Képtelen lennék arra, hogy valakivel játsszak, hogy a saját szórakozásomra legyek vele.

Mélyet sóhajtok és becsukom a szemem pár másodpercre. Meg kell változnom. Olyan nincs, hogy egyedül maradjak végleg, örökre! Talán kérhetnék tanácsot Noeltől. Vagy valami útmutatást, hogy… ááh, ostobaság. "Idióta vagy Dee!" Nem fog nekem segíteni, mert tesz rá magasról, hogy mi van velem. Biztos ő is azt gondolja, amit Wallbrick. Kinyitom a szemem, és őszintén, kérdőn szegezem rá a tekintetem.

- Szerinted is olyan vagyok, olyan kiállhatatlan és ronda, mint egy sárkány vagy mint egy hippogriff? –kérdezem annyira halkan, hogy szinte már suttogásnak hallatszik. Az arcom szinte lángol, azonnal fülig vörösödök. Nem kellett volna ezt kimondanom, nem lett volna szabad. Bár a kérdés súlyát és komolyságát igyekeztem elvenni egy apró és gyenge poénnal, számomra nagyon is fontos, hogy mit mond. Ha igennel válaszol… akkor legjobb lesz, ha soha többé nem mászok elő a családi fészekből, és már holnap hazautazok. Ryan ezt mondta rám, ezekkel a szavakkal. Én csak átformáltam őket, hogy kérdés legyen belőlük. Tényleg ilyen lennék? Csúnya és idegesítő? Ezért van minden, vagy csak én rontok el folyton valamit? Talán azt, hogy túl sokat jár a szám, mielőtt gondolkodnék és hülyét csinálnék magamból. Éppen úgy, mint most.

Satine Cherhal

Nincs is jobb a napom zárására még a takarodó előtt, mint hogy gitározzak kicsit. Egész nap ment a mókuskerék, órák, tanulás, étkezés és tanulás... Nem igen lógott ki ez a nap sem a sorból: ma is elmondták, hogy az RBF vizsgáink milyen fontosak s ezért kapunk annyi házit, hogy egy walesi zöld sárkányt is elrejthessünk a beadandó írások kupaca mögé. Mindig csak a vizsgák, az egyre nagyobb terhelés... mindenkinek teljesítés mániája van körülöttem! Na jó, a diákok egyre inkább besokallnak, és nekem is kezd fárasztó lenni. Szorgalmas hollós diák vagyok, de ez a hajszolás bizony elveszi a tanulás örömeit. Ez gályázásra hasonlít inkább s arról szól, hogy egy alkalomra verjek a fejembe sok dolgot, ne pedig alaposan sajátítsam el, tehát tényleg magamévá tegyem. Ebből az egészből szinte már csak kis hobbijaim jelentenek kiutat: a gitár, az írás és egyéb apróságok. De a zene áll az első helyen, az hasonlít a legkevésbé a tanuláshoz, kikapcsol és mégis fejleszti az agyam, ezáltal is épülök. Ha meg tudok tanulni egy nyolc perces dalt, akkor egy bonyolultabb pálca mozdulatsorral is megbirkózom könnyebben, legalábbis eddig ezt tapasztaltam.

Ma a társalgót választottam, hogy kiéljem magam kicsit, így vacsora után a klubhelyiségbe mentem, hogy ott magamhoz vegyem a hangszert s egyből el is hagytam a helyet, hogy a déli szárny felé vegyem az irányt. A keleti szárnyból komótosan ballagtam át a mérsékelten népes folyosókon. Mondjuk ez arra a folyosószakaszra nem volt teljesen igaz, ahol Hóborc töltötte az idejét néhány elsős terrorizálásával, itt ugyancsak megszaporáztam lépteim, nyakam behúztam s úgy igyekeztem elkerülni, hogy kapjak én is a vízbombáiból, ami csak félig lett sikeres, hiszen a lábamat eltalálta, ahogy próbáltam elslisszolni, így a vádlim körül hátul a talárom vizes lett, de ez nem aggaszt annyira, semmi bajom nem lesz tőle, majd megszárad. A gitár nem lett vizes és én se különösebben. Ezután a kis viszontagság után sikerült elérnem a társalgót, aminek ajtaján be is nyitottam, hogy konstatáljam feltevésem, miszerint nem lesz itt nagy tömeg. Olyannyira nem, hogy üres.

Így hát beljebb sétálok és a gitáromat, Nightingale-t a kandalló előtti fotelba teszem, én pedig a kandallóhoz közel állok, de háttal, hogy kicsit szárogassam a vizes foltot. Majd ha már ezt megejtettem, egyszersmind picit én is felmelegedtem, hiszen az Észak-Angol márciusi idő még hűvös, ravaszkás, a fotelból felveszem a gitárt s leülök, hogy koptassam a húrokat. Ötlet szerűen fogok le pár hangot, majd elkezdem játszani hirtelen indíttatástól vezérelve a Doors egyik számát.
-People are strange...-csendül fel énekhangom is, ami a gitárjátékot kíséri. Szeretem ezt a szomorkás, szép dallamvilágú szerzeményt és ehhez még van is hangom, Morrison itt nem viszi túlzásba. Tehát jól elszórakozom.