Epic meeting

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Micsoda reflexek, micsoda parti. Fonákkal, meggondolatlanul és esetlenül hullanak vissza a labdák Brayden térfelére. Elhamarkodott szavak. Túl üresek, túl könnyűek, túl otrombák. Szakadt papírrepülőkként zuhannak le kettejük között, hogy néhány hirtelen lépés beletapossa a szőnyeg nonfiguratív mintáiba. Nem vitorláznak, úsznak együtt kósza áramlatokkal lassan, körkörösen. Méltóság és szépség nélkül hajlik el tompa orruk a tehetetlenséggel eltöltött esés után. Erő és lendület nélkül váltanak csókot a rideg talajjal, aki, mint valami északi szerető, kitekintés nélkül veszi tudomásul a reménytelen próbálkozásokat. Persze a vitázó férfiak se nézik, mit tettek a köztük feszülő tereppel, hogy mikrovilágok állnak lángokban, és ideák, fogalmak hullanak el seb nélkül, de mégis halottan. Talán az idősebbet, öregebbet, feketébbet, sötétebbet, elborultabbat még érdekelték is volna ezek az apró káoszok mesteri kompozíciója. Hogyan robban szét egy társadalom, egy város, egy nemzet, egy vallás. Miképp megy tönkre egy távoli, ismeretlen világ és veszti el jelentőségét a legfényesebb csillag. Monumentális dolgoknak tűnnek. Feldolgozhatatlanok, megérthetetlenek, átláthatatlanok. Pedig nem is kell távolabb menni, hogy át tudjuk érni, hanem elég megvizsgálni az ember szervezetét, a sejtekben uralkodó harmóniát, egy vírust, egy baktériumot, egy genetikai rendellenességet, egy gyilkosságot, egy mérget... és nocsak. Érteni kell a metaforákat, hogy értsük az életet.
Valami pislákolni kezdett. A mondatok, a hangsúly, mint gyufa köré a kezek, védelmezik, életben tartják, szítják a tüzet. A lángok hosszan fekszenek el, és onnan emelkednek  egyre magasabbra, hogy aztán végigjárják a rövid fát, és puha ujjakon felkúszva tapossák végig a gondtalan, figyelmetlen embereket. Valami ilyesmire készültek ősi ösztönei. A pórázok, bilincsek láncszemei megfélemlítve kezdtek elpattanni. De hiába lazult meg a nyak, és fújt be a szél a kidörzsölt csukló alá semmi nem mozdult. Nem gyúltak ijesztő szemek a sötétben, és nem mozgott zihálva ki-be a nehéz mellkas már-már fényesen fekete szőrcsomók alatt. Fogak villanása, mancsok topogása, mind elmaradt. Ebben a ma már sokat hallott mélységes csendben visszhangzott a nem túl nyugodt férfi mondanivalója, felvezetve a tökéletes támadást.

- Nézd meg magad. Kiválasztottakról, messiásokról beszélsz meggondolatlanul... - egy ideges, kényszeredett nevetés készteti haja megigazítására. A merev ujjak gond nélkül siklanak át az esetleges csomókon. Fájdalommal, kellemetlenséggel mit sem törődve. - Nem az a feladatuk, hogy éljenek! MEG KELL HALNIUK! És miért? És miért? Mert az istenek önzők. Élni akarnak, tovább és tovább. Azt hiszed erősek, legyőzhetetlenek? Áh! - idegesen kap egyet a levegőbe újabb légáramlatot kavarva - Nem ők tartják fel a hatalmat, hanem az emberek, a híveik szolgálják ki minden ok nélkül! - heves fejrázások, apró de annál félelmetesebb rángások uralják a testét, ahogy egyre közelebb halad a bátran elé merészkedő tanárhoz. - Nincsenek már istenek, vagy inkább csak azok vannak. Varázslók vagyunk. Az evolúció csúcsa, hatalmasak! Kordában tartjuk a természet nagyját, és úgy alkotunk vagy pusztítunk, ahogy a szél és a víz is teszi. És gyávák  vagyunk! Megállunk itt, megnyugszunk azzal ami van. Beletörődünk a mesékbe, a tanításokba amik a lehetetlent szajkózzák! NEM ÉRTED? NEM ÉRTED, HOGY TOVÁBB KELL MENNI? Még nem vagyunk a csúcson! Még nem lettünk istenek, de mi! Bennünk meg van a potenciál, bennünk ott lakozik az az elfeledett tulajdonság ami segít fellépni a következő lépcsőfokra.
Halovány arcán beteges fény gyullad, ami ha lehet még sápadtabbá, még kevésbé ebbe a világba illővé teszi. Időnként fel-felvillantott fogain megcsillan a múlt: dohos pincék, rozsdás szikék, furcsa geometriai alakzatok, szembe lógó haj, ismeretlen nyelvű kántálások. Hiába dementorok, hiába börtön, bő ételmaradékként maradtak ott az eltelt évek, és ez néha még előtör társra, befogadásra vágyva.
- Mit láttál? Mit értesz? Öt év telt el, és én elindultam az úton, hogy azzá váljak, aminek születtem. Te hol vagy? Mondd merre maradtál le? MEG KÉNE HURCOLJALAK! UGYE? Egy átok, egy kínzás.. az ugye észhez térítene... Ismered te is a szót, azt a pár betűt, azt az érzést. Akár egy rég barát... rád köszönne ismét... NÉZD! Ő IS AKAR! Ő IS SZERETNE! - kikerekedett szemeivel is lopja a távot, amivel tudatosan a sarok felé tereli egyetlen élő rokonát, miközben ideges kezében haláltáncot jár a pálca keresve a partnert. - ADD MEG MAGAD! NE BESZÉLJ OLYANRÓL, AMIT NEM ÉRTESZ! INKÁBB... INKÁBB... - a zuhanó tiszafavessző mereven koppan papírrepülők között, hogy a két erős kéz a törzs és fej közt feszülő hosszú hidat ölelje át...

Testvér

*Fárasztó és összezavaró, a szavak sorra erőszakot tesznek a tudatomon, keresik a helyüket, értelmet, jelentést próbálnak kutatni maguknak az emlékek között, és mivel nem találnak, fémszárnyú fecskeként cikáznak fel és alá, meg-megkarcolva a tudatom, égő, sajgó fájdalmukat csak zavarnak becézem. Egyszerűbb lenne passzívan csak el és befogadni, amit mond, bólintani, engedni. Elvégre, eddig is túléltem, bárhogy alakult is a kusza, furmányos, kibabrálós élet. Mi a fontosabb a túlélésnél? Mondjuk egy kis életélvezetet is el tudnék viselni.*
-Nem értjük egymást-*ahogy ordít halkul, satnyul, gyengül el a hangom, már én is csak alig ismerem fel benne a jellegzetes hangsúlyokat, a némi arronganciára valló, szándékosan kicsiszolt nem egészen tökéletes angolságot, akcentust, a jól ismert szavak, mondatok, fordulatok pedig teljesen kikoptak belőle, hiszen most gyerek vagyok, akit leoltottak, de bitangul, érzem is a törődést, nem pedig az a felnőttnek látszó objektum, aki tanít és tanul a diákoktól némi merészséget, pontosabban rám ragadt, mint a por, most meg nem tudom levakarni, ha akarom akkor sem. Lehunyom a szemem, ha nem látom nem bánt, nem lát, megsajnál... egy magányosan a földön heverő sárkánypikkelyt is előbb pátyolgatna, mint engem.*
-Érzek némi ellentmondást a szavaidban-*nem újdonság, hogyha az ember komplett őrültekkel társalog, akkor ez néha megesik, de nem szabad kimondani, nem állíthatom, nem kérdezhetem, az ilyeneknek nem mondjuk meg, hogy mik. Még a végén veszélyessé válnak, és agresszívvá, hiszen tudom, ó hogyne tudnám, amit most tesz, minden támadó, keményen hozzám vágott szó, mondat, gondolat csak fuvallomszerű simogatás ahhoz képest, amire igazából képes lenne, amit tehetne, amit, és ez a legelvetemültebb ebben az átkozott vérvonalban annyira szívesen is tenne.* -Fogalmam sincs róla, hogy mit akarsz ezek után. Istenek, emberek, fajjavítás, Brayden, ez nem kivitelezhető. Tervezni lehet nagyot, de nem lenne tanácsos megöletned magad valami belső kényszer miatt. Nem KELL továbbmenni! Nem lehet. Nincs tovább bizonyos helyzetekből, nem érdemes, kezdj valami MÁST ezzel a nyomorult élettel, ha már egyszer szabad vagy!

*Úgy érzem mintha túllőttem volna a célon, nem hallottam nesztelen lépteit, csak a forróságot érzem, ahogy elém ért, tiszta, üres illatát, nehéz, súlyos jelenlétét, mint egy lobogó fátyol, úgy borul rám hirtelen, égeti a bőröm, a gondolataim, felpillantok, sötét szemébe meredve gyakorlott táncpárosokat megszégyenítő összhangban lépek hátra, kitáguló pillákkal, emelkedő vérnyomással, a rémület, a félelem sűrű csomóba nedvesedik a bordáim között, a légszomj kábává sújt, de nem vétem el a lépést. Tudom mennyit lép előre, tudom melyik lábbal, érzem mennyit fog közelíteni, a fal oly közel és olyan hideg, tiszta, sötét sarok, semmi nyirok, semmi pókháló, illetlenül rendes hely, nem derogál, nem nyomorít.*
-Nem. Semmi szükségem erre-*a hangom elcsuklik a térdemmel együtt már a fájdalom puszta gondolatára, lehajtom a fejem, látom, ahogy a hajam puhán és sötéten eltakarja az arcom, azt, hogy levegő után kapkodok így is hallom, ó igen, kitörölhetetlen alapzaj, groteszk ritmus, ütni se lehetne szebbet.* -Nem teheted-*én hülye,  utolsó ostoba, szánni való, elrontott, tökéletlen, félbolond, kötözni való idióta! Késő menekülni, pálcám sincs, védtelenebb vagyok, mint egy mugli a varázslókkal szemben, lám az ember azzá válik, amit tanít, McGalagonyból macska lesz, Binnsből történelem lett, Hagrid vadállatok közt maga is vad lett, míg én? Én is történelem leszek, ha ez így halad, emlék, vagy csak egy szakadt, könyörgő, behódoló, behízelgő árva. A testvérem! Nem könyöröghetek az életemért éppen neki! Micsoda paradox, micsoda groteszk, kifordult világ ez, milyen élet! Rámeredve pislogni se merek, a félelem erőt ad, hogy ne essek össze, a pálcára szakítom a tekintetem erővel, visszanyelem a rémületet a torkomból, édes nyál, ragacsos, csúszós. Ismerjük egymást,  ő maga mondta, nem kell félnem tőle, túléltem már párszor, még akár ezerszer is túlélném, itt vagyok, létezem, megválogathatnám a szavaim, de nem tettem, döntést hoztam és rosszul tettem, az életben előbb-utóbb minden visszafordul magába, a kígyó is a saját farkába harap...
...minden bátorítás ellenére félhangos hörrenéssel kapok a csuklóira, ahogy a torkomra mar, védtelen erek, ugráló porcok, kifeszülő inak mind eltűnnek az ujjai alatt, ahogy hisztérikusan hátrarántom a fejem, mintha még lenne hova, a fal keményen és akaratosan koppantja vissza a koponyám.*
-Ne csináld!-*jajdulom, olyasmi el se hagyná a számat, hogy azért ne, mert FÁJ, mert ROSSZ!, hangsúlyozottan, hiszen tisztában van vele, pontosan tudja, pontosan látja, pontosan érzi, ahol a levegőt kapkodva vonaglik a torkom a kezében, eltapogatok a karján, fekete köpenyén a mellkasáig, megpróbálom letaszítani magamról. Biztos beteg! Nemrég még fogoly volt, nem lehet jó erőben. Reszkető pánik hullámzik a tudatomban, meg fog ölni, meg akar ölni. Ellököm, erőtlenül, lecsúszik a karom, még erre se vagyok képes*-...kérlek...-*szánandó nyöszörgésnek hat a hangom. Nem emelhetek kezet rá. Becsukom a szemem, ne is lássam tébolyult tekintetét, csatát vesztek az életösztönnel szemben, nem tiltakozom ellene, a szánalmas vergődést meghagyom egy másik alkalomra, amit talán meg se érek.* -...ha megölsz teljesen egyedül maradsz...-*reszelem kábán.*

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Már régebben is észrevette, hogy az ádámcsutka könnyen elmozdítható, széttörhető, megsemmisíthető szerv. Akár egy kavics a cipőtalp mélyedéseiben. Ki kell piszkálni egy kicsit. Kiesik, elpattan, elgurul, elrepül. Senki se számít, senki sem törődik vele. Csak az a karcrajz amit a padlóba húzott a csoszogós léptekkel. Vajon Shannon egy befejezett karcrajz? Vagy netán az a sorsa, hogy befejezetlen is maradjon. Itt és most kezdje még jobban felfelé tolni jobb nagyujjával az apró kis gömböt, míg a bal megpróbálja a belső, észrevétlen egyhangúságba visszailleszteni a kis deviánst. Nem túl nehéz, és már-már rutin feladatnak is mondható. Puszta kézzel fájdalmat okozni sokkal élvezetesebb, mint pálcával. Hát még ölni... Lassan, nyugodtan tolni befelé, minél szűkebb helyre szorítani a levegőt. Szépen, óvatosan, és akkor... reccs. Jelentéktelen, és figyelemre se méltó zaj. Minden halál ilyen. Csak a szenvedés, a fájdalom teszi széppé. A küzdés, rángatózás, néma behódolás rontja el, azok miatt válik gusztustalanná, visszataszítóvá. Talán a professzor nem készült fel még rá. Biztos. Csak meggyalázná eddigi fáradozásait szánalmas könyörgésével. Életműveket és építményeket rombolna. Megismételhetetleneket, tökéleteseket. Nincs rá szükség. El kell kerülni a bajt, ellökni, eltaszítani magunktól amíg lehet. Ragadjon más hajába, cipőjére. Hordozzák figyelmetlenek, olyanok akik kevesebbet érnek.
Mikor lendül egy kar, mindig változás történik. Nem lesz rögtön hatalmas, de a változások tulajdonsága, hogy hosszútávon mindegyik képes sokkolni. Ezt pont egy mugliismeret-tanár ne tudná? Egy bizonyos karlendítés, valahol az épp hanyatló század második harmadának kezdetén, még ma is foglalkoztatja a varázstalanok nagy részét. Ott, és akkor elkezdődött valami. Talán egy nyilvános WC-ben, talán egy régi házban, egy hegy tetején, vagy puccos bálteremben. Senki sem emlékszik, senkit sem érdekel. Ahogy a román férfi szent hite szerint húsz év múlva ugyanúgy senkit sem fog foglalkoztatni a kérdés, hogy miképp váltak ők ketten istenekké. Ezzel a tudattal oldja fel a fulladás bilincsét a hörgő öccséről. Az ólomszerű nehéz kezek izmok erőfeszítése nélkül, pusztán a gravitációra hagyatkozva zuhannak maguk mellé, hogy a közben kellő oxigén mennyiséget visszanyerni próbáló szembe álló mellé emelkedjen a jobb. A periféria szélén, még valószínűleg ugrálnak az apró fekete pontok. Tökéletes, eltéveszthetetlen célpont. A megfeszült szövetek kötege lassan hátrahúzódik, hogy rugóként kilőve csapja teljes erejéből arcon a neveletlen porontyot...
Poronty... Mintha nem is a puha arcbőrön csattant volna a fájdalom, hanem az idő kerekét forgatta volna vissza. Gyerekek voltak. Á, dehogy. Azok sosem. Kisebbek, apróbbak, éretlenebbek. Kevésbé látták, tudták a világot. Sokkal inkább csak éreztek valamit, amit ez az intézmény ölt ki hosszú időre. Az emlékek még sem a hideg kőfalakat hozták vissza. Legalábbis nem ezeket a hideg kőfalakat. Pince, szíjak, konyhakések, régi, kidobott asztal, az első roham, a sokadik verés és fogadkozás a bosszúra az egész világ ellen, és az egész világért. Vérre menő bújócska, és nevetve lopás. Pontosan ilyen volt. Pontosan ilyen most is, csak Shannon jobban rejtőzködik. Ami határozottan baj, és kifejezetlen kellemetlen.

Nem reagálja le, ami történ az erőlöket után közvetlen. Elegánsan igazítja ki a tébolyultság nyomait, majd gond nélkül veszi fel az időközben lenyugodott pálcát, és teszi vissza ruhája alatti sötétségbe. Hátra se nézve, kimért, megfontolt léptekkel halad el székéig, ahol volt pozíciójába helyezve kezébe veszi kávéját. Mintha semmi sem történ volna. Mintha csak reklámszünet lenne, ahol az agymosott tévénézők nem látják mi történik. Az ijesztő csöndben szinte hallani ahogy a nem túl meleg ital lesiklik a nyelőcsövön, és belecsobban a gyomorsav maró közegében. Nem tart örökké. Kiürült, elfogyott. Avantgarde csíkokban száradt a porcelán fehér falára. Ezzel a rendszertelenséggel, értelmezhetetlen bonyolultságukkal még jobban le lehetne írni a kapcsolatukat, mint a nem rég felmerült Buddhás hasonlattal. Félőn csörren a tárgy az asztalnak koccanva.
- Félsz. Változást akarsz, bukást, újat. Én csak az elsőt ezek közül, és őrültnek nevezel. Sérült elméjűnek, mi? - szinte várni lehet, hogy hátra fordul és szúrós tekintetével sokadszorra öl meg, de mégsem teszi. Csak mered a csupasz falra. - Elhitették veled, hogy köd idején feloldódik az út is a bizonytalanságban. Dogmákkal dobálózol? Alapigazságokkal, tényekkel? Hol vannak az érveid, a sáncok amik alátámasztják üres beszédedet. Te sem hiszed el... Nem is te mondod! Ők mondatják veled. Elvesztetted az egyéniségedet a véleményedet... vagy csak félsz kimondani a testvéred előtt is már? Igen, egy kígyó pihen az alkaromon egy koponyában. Igen, van egy bronzmaszkom, egy tökéletesen matt fekete kámzsám, és gyilkosságok sorozata a hátam mögött. Persze, ha megnéznéd a pálcámból előtörő átkokat, kevés halálos lenne köztük... Abban nincs élvezet. - cápaként mosolyodik el, aki még játszik egy sort a prédával a vacsora előtt. De ez nem játék. Pillanat alatt komolyodik meg, és folytatja beszédét. - Hiába az uniformis, hiába vannak dolgok, amik miatt hasonlítok másokra. Én Brayden Matthew Minticz maradtam. Méghozzá egy báty. Te? Ki lettél? Minticz professzor? Cö-cö-cö... - Lassan rázza meg a fejét - Elfelejtetted a határokat. Azt hiszem, ezt már más is próbálta veled tudatni a Minisztériumból... Itt az ideje változni. Itt az ideje változtatni.

Testvér

*A fém fájdalma hideg, a bőré nedves és forró. Van, amelyik éget, van, ami csíp, van, ami harap, rozsda fényű, éhes csíkokat szab az ember bőrére és lelkére, csipkésen fogazott, kirojtozott sebeket és széleket. Kínba kötve egy éjszaka ugyanannyi, mint egy perc, tanulságos, lassú időrészlet, ami alig akar továbbállni, de ahogy vége, máris könnyű és jó róla megfeledkezni, mintha nem is lett volna. Csak egy óva intelem, egy bizonytalankodó feszültség marad, amit vagy betartok, vagy nem, és, ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem tartok be. Kimaradt az ismétlés, ha az élettől egy-két évig nem kapok csapást elfelejtem a leckét, ebben Braydennek teljesen és maradéktalanul igaza van. Hajlamos vagyok elfelejteni hol a helyem, honnan jöttem, mi vagyok és egy ideának élni, egy botor elképzelésnek, egy féligazságnak. Lemerülve a többiek közé, elbújva, elrejtve, kihasználva a nyüzsgésük keltette zajt, csendesen az árnyékukba lopódzva élni csak, ennyi a célom, ennyi az életem. Élni, bűbájos, varázslatos cél, élni, és nem alkotni, művelni, tenni valamit, célt keresni, megfelelni, kiszolgálni és megérteni a megérthetetlent. Merengő művelet, ami elviselhetővé teszi a sérelmet, süketté tesz a saját zihálásomra, a köhécselésre, amivel félrefordulva levegőt kortyolok levegőért nyafogó tüdőmbe, összenyalom, mint a macska a mancsát, ha szögbe lépett a szám, ahova a vér pezsegve áramlik, feldagadt, felszakad, iszonyodó sebnek azonban csak felülről tűnik, testileg csak ég, nem elviselhetetlen, csak kellemetlen. Megalázó, mint a nyakamban a rándulás, a torkomon a kéklő foltok, a fekete, sötét, széles hát, ami csak úgy hátat fordít, mintha egy neveletlen gyerek lennék a sarokban. A méltatlankodás hamar felemészti a fenyítés célját és értelmét hordozó óvatosságot, arra buzdít, hogy lökjem el magam, rohanjak utána egy hosszú lépéssel, fordítsam magam felé és ordítsam az arcába a magam igazságát, ami nem is igazság, legalábbis nem az enyém. Hallgatom. A falnál állva, aztán attól eltántorodva mégis megközelítem, de csak annyira, hogy mögötte rogyok az ágy szélére, nem dőlök el, csak a könyökömmel a térdemre támaszkodva bámulom a könyökét az asztalról, lassan bólintok, úgyse látja, súly a hangja, súly a gondolata, súly minden szava, ami jobban lenyom, és jobban fojtogat, mint az imént a keze.*
-Velem nem hitettek el semmit-*mindössze ez a gyenge, félmondatnyi erejű tiltakozás jön a nyelvemre, mielőtt eltakarnám a tenyereimmel az arcom, a fülem is befognám, hogy mentesüljek.* -Igen. Félek kimondani előtted. Tudod miért? Tudod hát. Nem vagy ugyanaz. A bátyám nem adja el magát szolgaságba holmi féktelen élvezetért, mások elveinek a nevében vagdalkozni, kínozni, ölni nem illene a saját elképzeléseibe. Nem hunyászkodna meg semmilyen nagyúrnak-*ennek ellenére nem fogom kitagadni, nem fogom folytatni a gondolatot se, nem, elszakad, ezer darabka gyöngyként gördül szét a bőröm alatt, elfolyik, elsimul a tudatomban, új hangoknak adja át a helyét, mintha megosztott lennék belülről, kitöltenének a vélemények és ellenvélemények, állítások és cáfolatok, zengzetek és szózatok, nyűgös erőszakkal túrok a hajamba, a bőrömön a kis szurkálást fel se véve húzom, mintha alapvetően élvezetemet lelném bármilyen, nem mások, hanem magam által gerjesztett fájdalmacskában.*

-Minket jobb, ha kordában tartanak. Nem kell, hogy egyéniségem és véleményem legyen. Veszélyes lennék, mert eltorzult a felfogásom és a látásmódom-*hála elsősorban neked, drága testvérem, a hátára emelem a pillantásom*-Alapigazságot, tények...-*addig jutok, hogy elismételjem, amit mondott, csak a dogma szó hiányzik a felsorolásból, mert aztán elszorul a torkom, és nem a lilult duzzanat az oka, ami finoman és aljasul nehezíti a nyelésem és még tapintatosan arra emlékeztet, hogy milyen kemény fogása is van a véremnek. Nem merem folytatni, elhal a nyelvemen a szó, bénít a tudat, a félelem. Igen, ismerős érzésként tapogat körbe a sötétje. Szemrehányás árad fekete alakjából, ahogy ott könyököl az asztalon, az én személyre szabott félelmem. Felnőttem már. Meg kell védenem magam. Mivel felnevelt, ezért erre képtelen vagyok. Paradox, de jól felismerhető, meghasonlító tudat.*
-...nem én vagyok, nem hiszem el... de tudom, hogy ez a normális. Ez az elfogadható. Ez a világrend, ami vissza fog állni-*suttogássá fajul a hangom, megköszörülöm a torkom a hangsúlytalan pont után. Megfelelhetnék még a többi kérdésére is, ha levegőhöz jutnék a saját magam szabta gátak között, de inkább továbblépek. Jobb félretolni a dolgot, jobb nem feszegetni a kényes témát, jobb nem az arcába vágni, hogy őrült, veszélyes, megszállott, mivel azzal magamat is minősítem.*
-Igen, próbálta. De amit ott láttam és hallottam nem erősített meg abban, hogy az a változás a jó változás, sőt. Inkább eltávolított-*némi undort hallok a hangomban, szerény lenézést, amit akár elismerésnek is vehetne. Engem akárki nem tud megfélemlíteni, sajnos, befolyásolni se, saját magamnak kell meghunyászkodnom a józan ész diktálta lépések szerint, ami annyira azért nem tesz jót az önbecsülésemnek, mintha csak visszavágnék, és menteném magam aztán a mágia adta eszközökkel, és tényleg jobb lennék. A tarkómra kulcsolom az ujjaim, lehunyom a szemem, rezignáltan felnézek aztán, ezzel csak időt adok magamnak, hogy mégis összegyűjtsek elég bátorságot. Annyit gyakoroltam a hallgatást, hogy már nem is tudok nyugodt állapotban véleményt formálni, ez csakis hisztérikus rohamban megy nekem, de most mintha bekábított volna a hatalma és a szavai. Nem, nem borzaszt, amit mond. Gyilkosság, vér, halál. Csonton vinnyogó penge, hasadó hús, csiszolatlan csuszamok a csicsogó testnedvekben, fémes-vasas vér, romlott hús édeskés bukéja, felszalagozott sötétség, izzó, tüzes zsarátnokfényű kegyetlenkedés összességében is Braydenhez tartoznak, nem tudnak már elborzasztót, újat mutatni. Sóhajtok, mégis folytatok, megvallom, bármi is következzen.*
-Professzor vagyok, mert tanítok. Azt, amit mondanak, mert ebben a rendszerben amit annyira védesz csak azt mondhatom, amit mások mondanak, az ő igazságaikat hangoztathatom. Tökmindegy kiét. Nem is érdekel. De nem kérheted rajtam számon, hogy nem fogalmazok saját vágyakat, ha egyszer te is olyan irányba húznál, ahol erre esélyem sincs, sőt. Nem megyek oda. Ettől nem leszek kevesebb. Ez az én álláspontom, ez lettem. Meg kell szoknod-*igazából nem kell, de keményen hangzik és elszántan. Határozottan és merészen. Lealkudhatatlannak és elhajlíthatatlannak, tölgykeménynek.*

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Valami e világi kezd szivárogni túlzottan más dimenziókba született elméjében. Az idegen test nem csak irritálja gondosan megtervezett, egymással harmonizáló elméjét, hanem szúrja, marja, kínozza is egyben. A manifesztálódó ismeretlen aranyborjúként emelkedik fölé. Látja a külsőségek által megbabonázott tömeget, ahogy rühes kutyaként tagadja meg mindegyik mágikus mivoltukat behódolva egy erkölcsnek nevezett rossz poénnak. Darabokra töri az állatot, ordít, dühöng, fenyít, kínoz. Hiába a fizikai destruktivitás, ha a lelkeken, eszméken szellemként suhannak át átkai, öklei. Kapaszkodók és fogódzók nélkül küldték erre a világra három évtizede. Fény, lámpa... ugyan még sötétség sem volt ezen a primitív helyen. Hát ezért... ezért kell fölülemelkednie a mocsáron, levágni a ráakadó irigy karokat, összetörni mérges tekinteteket és letaszítani a láb előtt lévőket. Jóslatok, ideák... Az emberek elfelejtették a sablon forgatókönyveket. Mindig, mindig egy mellékszereplő juttatja el a krízishez a történetet. Elszólás, hazugság, merénylet, árulás, csók. Ezer és egy formája van a vulkán kitörésének, hát miért próbálnánk meg épp a jövő tűzhányóját kategorizálni?
Sötét háta fekete lyukként próbálja elnyelni öccsét, a szobát, a Roxfortot, a világot. A magukba szippantott gondolatok nem csupaszodnak le az értelmezés folyamatán. Tébolyult ötletei nem rágják le a külső burkot, hogy a felszín alá lássanak. Nincsen rá szüksége, ismeri eléggé vérét ahhoz, hogy tudja mit miért tesz, mit miért mond. Ő így érzi, ő így tudja. És senki nem tudná meggyőzni az ellenkezőjéről. Érzi a félelmet, a gátakat amikkel korlátozták azt a nagyszerű agyat. Látja a traumákat, amikért mind őt teszik felelőssé! ŐT BRAYDENT! DE MILYEN JOGON? MILYEN JOGON OKOLJÁK AZT AKI MEGPRÓBÁL FELÉBRESZTENI VALAKIT A KÓMÁBÓL? A karfa hangosakat nyekken, szinkronban a köröm sikoltásával. A mellkas magasabb kúpot formáz, az orrlyukakat pedig láthatatlan erők tágítják és rántják össze egy kakofón ritmus ütemére. Bájos keringők, szenvedélyes tangók sosem játszottak kettőjük között. Egyik sem méltó hozzájuk, akik korukat megelőzve jöttek, hogy hírnökökké, újítókká váljanak. Első istenek, felfedezők, feltalálók, megváltók. És mit csinál? ÉS MIT CSINÁL? Nem a dicsőséget, a hírnevet tagadja meg. Hanem önmagát...

Mint frissen kihúzott, fekete kártyalap egy tarot-pakliból, vagy egy rendszer megállíthatatlan süllyedése, úgy emelkedik félelmetes alakja. Nincsen benne semmi méltóság, megfontoltság. Puszta realitás, visszafordíthatatlan, tömör valóság ami után nagyot koppan a fa szék. A zsongás végigfut a... falakon? Nem, sokkal inkább az idegeket botránkoztatja meg és tépi szét a higgadtságot az a néma csend míg minden elül, és suhanva fordul tengelye körül, hogy a szemek összeakadásával kivetítse a jövőt. Rángó arcizmaiból fokozatosan bukik elő a múlt, egy jól ismert emlékkép, zavaros fekete pont, sokkal rövidebb, sokkal világosabb haj, nyurga végtagok, koszos ruhák, sötét pince, romlott fény, rozsdás kések, bomló tetemek, formalin szag, élő macska felnyitása. Valahogy eltűntek a segélykiáltások, a remények a vastag betonfalak között.
- MEGTAGADSZ? VAN KÉPED... VAN KÉPED TE... TE..  nem is te vagy... NEM IS TE VAGY! - öblös üvöltése magyar mennydörgőket szégyenített volna meg, még így is, hogy hitetlenség is kapaszkodott a hullámokon. Csalódott volt. Életében másodszor érezte magát elhagyottnak. Egyszer, amikor kicsapták, és huzamos ideig elkerült Shannontól. Ez a mostani... még rosszabbul esett. Támasza süllyedt meg, és kezd kicsúszni alóla. Az ígéret, prófécia, talán... talán a remény is. - MIT TANÍTASZ TE? MIT? - hiába a leteremtő üvöltések, az egyre nehezebben koppanó léptek nem volt semmi a szavaiban, üreges kopogás... - NEM LETTÉL! NEM LETTÉL! Nem... csináltak, ezzé tettek, de nem... NEM TE MAGAD LETTÉL! - fáradt hegymászóként keres érdes felületeket a mondatokban, miközben elkeseredetten próbálva megtartani hatalmát nagyokat üt az útjába kerülő dolgokra. Rezzenéstelenül tépi le a funérról a ruhásszekrény egyik ajtaját, és hallgatja végig csontjai fájdalmas kiáltását a fallal való ütközés pillanatában. Bal öklén két bütyök elcsúszott a helyéről, és valószínűleg meg is repedtek. De nem égette efféle fájdalom, sokkal rosszabb pokollal készült szembenézni. 
- Elfogadható.. - hisztérikus nevetést hallatott, hiéna volt a dög felett.. - ELFOGADHATÓ? VILÁGREND? MIVÉ LETTÉL? MIVÉ? - az ólomléptekből hirtelen eltűnt minden súly, és az értetlenség vicsorrá torzulása pillanatában piheként termett az alacsonyabb férfi előtt, próbálva hatalmasat térdelni hasába. Pont ahol kezdődik a gyomor, ahol még érzi a tüdő is. Hadd fájjon, köpjön vért kabátjára, rogyjon össze erőtlenül, és fetrengjen szánalmas jelmezében. Bűnhődjön, érezze át azt ami Braydenben kering. Ha az előbbi művelet sikeres volt durván üstökön ragadja, és kényszeríti, hogy ránézzenek a mocsárzöldek, minden körülmények között. - Miért... miért teszed ezt velem?

Testvér

*Fanatizmus az, amikor az ember felvállal bármit, a véleményét, álláspontját, képzelt helyét a világban. Megszállottság az, amikor a varázslónak határozott elképzelései vannak a dolgok működéséről, a saját helyéről és szerepéről a világban. Brayden megszállott. Tiszta sor. Én pedig szükségképpen csak fanatikus lehetek mellette. Hülyén meredek rá, a lehető legteljesebb értelmében, ahogy kikel magából, és újabb pusztító kört ró le a szobámban, beletiporva az amúgy is leamortizált textilneműkbe a földön, megtépve a szekrényt, keményfa, masszívnak látszott eddig, mögötte szűk sötétség, ami nem, nem nyeli el Braydent. Továbbmegy, értetlen csodálattal szemlélem, a szavai lassan szivárognak a tudatomba, ahogy ő is sűrűn tagolja őket, csak amíg őt a felindultság akadályozza a fogalmazásban, addig nekem csak értelmezési nehézségeim vannak, és az automatikus válaszok, a tiltakozó szavak olyan hirtelen tolulnak a nyelvemre, hogy egymásra halmozódva teljesen ellehetetlenítik a megszólalást. Összerezzenek, ahogy csattan a keze a köveken, mint a versenylovakra a pisztolydörrenés úgy hat ez a hang, csak engem nem késztet őrült rohanásra, inkább a gondolataim rugaszkodnak neki meggondolatlan sebesen.*
-Elég már! Mit művelsz?-*ahogy felrugaszkodom az ágyról a megvilágosodás is rám tör. Csak egy töredék pillanatig mérlegelem a hangulatot, az ízét a szavainak, a hangsúlyainak, aztán már ki is bököm*-Brayden, te félsz?-*és legfőképpen mitől. Én bármitől, ő viszont... Mi mástól vetkőzne ki ennyire magából, mi dúlná fel ilyképpen? Szép, naív hit, hogy a puszta látványom képes ilyen szélsőséges reakciók kiváltására, csak éppen nem különösebben meggyőző. Felé lépek, én egy ügyes mozdulattal megkerülöm a textiltetemeket, amikor is felém fordul, de olyan hirtelen, hogy a meglepetéstől csak hátrálni tudok, a menekülés pedig jobbára céltalan, főleg egy ilyen kis, zárt térben, ahol Brayden tetszés szerint változtatja a helyét és a helyzetét, mint egy fekete füst, egy pillanatnyi figyelemlankadás és már előttem van, izmok és idegek, csontok tömegévé materializálódik, folyton mozgásban, folyton erőben...
...fehérlő fájdalom, lerogyasztó kín, csend. A csend szubjektív. Csendnek érzem a fuldokló köhécselést, felhörgő lélegzeteket, a padlóra cseppenő vér koppanását, a maradék vérem dobolását a fülemben. Hogy is volt azzal a fanatizmussal? A tenyerem a kőpadlón éppen megtámasztom, megnyirkosodnak az ujjaim. Brayden lélegzése is csendes, békés, puha, ezt csak álmodom, csak álmodhatom. Fanatikusa vagyok az ő megszállottságának, fanatikusan ellenkezem, minek? Mi végre? Visszacsengenek a szavainak távoli visszhangjai, olyan szívesen támad nekem, ront rám, ijeszt meg, hogy automatikusan úgy veszem, erre nekem semmi szükségem nincs. Valóban nincs? Mi vagyok? Mivé lettem? Miért kell ezekre a kérdésekre így keresni a választ?*
-Nem tudom-*lehelem hátrafeszülő fejjel, megránduló szájjal, ahogy megemel a kényelmesen összecsuklott helyzetből, a szemem összehunyorítom, le is csukom szinte annyira, hogy torz, sötét folttá mosódik az alakja, sápadt oválissá az arca, égő lyukakká a szemei, a szája vérfolt, seb.* -Nem én teszem...-*rebegem engedékenyen, magam elé emelem a kezem, apró, rángó mozdulatokkal, csenevész, csökevényes védekezésképpen.* -...ők teszik... én csak nem tudok...-*tehetetlen mozdulattal engedem le a karom, összefonom a hasam előtt őket. *
-Eltűntél-*megszabadultam, felszabadultam, magamra maradtam. Kapkodni kezdek a szavakkal, mielőtt megint elborítja az agresszió, nem mintha megnyugodott volna, de a keserűsége tapintható, a kabátján keresztül párolog, a torkomra ül, elnehezíti a gondolataimat, megmérgezi az én józan eszemet.* -Tök egyedül maradtam... fogalmam sincs róla mi a helyes... de azért van némi elképzelésem... hogy mi az elfogadott...-*nagyot rándul a gyomrom, ahogy ezt mondom, nem szabad bőszítenem, nem szabad ellentmondanom... a szemébe nézek, arcára, a vonásait szemlélem felképelten, mint valami kamaszkölyök, megverten, mint valami tipikus áldozat, és értem. Hirtelen. Így nem lehet. Így soha nem is lehetett. Igaza van. Elfelejtettem a határaim. Nem tudok szembeszállni vele, amíg függök tőle.*
-Nem teszem. Többet nem. Engedj el.

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Mint elveszett öleli át a régi ház függönyét, ahogy az ablakon átnézve visszaidézi a sokszor igazán észre sem vett tájat, úgy markolja ő is a dús csomókat öccse fején, és bámulja a lélektükröt. Támogatást, motivációt nélkülöző gyerekként veszett el benne, ahogy régen az utált kőfalak közt. Nem olyan volt az, mint a kúriájuk, teljesen más eszmék munkálkodtak benne. A kövek, a mágia ami összetartja őket nem ugyanarról suttognak, nem hasonlít a hangjuk, ha idegesen ütünk beléjük. Az illata, a némasága, a kiáltásai. Mind a halálát akarták, hogy oldódjon fel a hétköznapiság kávéjában, mint behatárolt élű kockacukor. A sűrű mocsárban magát kereste. A nyomokat, amit hagyott, hogy visszataláljon Shannonhoz. Nem találta őket. Szabadon esett az emlékek között nem találva saját arca jellegzetességeit. Szinte érezte, ahogy az előkelő vászon fojtón átöleli tehetetlen tömegét, próbálva kipréselni céljai szilárd fundamentumát. Hallotta, ahogy ismeretlen törvények metszetén felizzanak teste fehérjéi, majd sisteregve gőzölögnek át a pórusokon álmokat, célokat magukkal repítve. Nem ellenkezett, nem mozdult. Igazából egyik érzékszerve, még bőre sem jelzett neki semmit. Mindent tudott. Látta már korábban, hogyan égnek el a szövetek, miképp perzselik a maró gázok a csupasz húst, hogyan sorvadnak el percek alatt izmok, és válnak lapossá, feketévé a belső szervek. Ismerte a kiáltásokat, a torz könyörgéseket, ahogy szakállas varázslók már-már groteszk módon kezdenek el sírni lábai előtt. De ő nem érzett fájdalmat. Mindenhol a folyamatot látta, hogy miképp rendeződnek át a molekulák, hogyan szakadnak el egymástól, és lépnek reakcióba új ismeretlenekkel. Mészként töltötte ki a stagnáló idő, az évek repedéseit, és tette ismét síkká, tökéletes egyenessé. Végtelen lett. Kezdőpontok nélkül.

- NEM! - kiáltotta bele révetegen, a sok indulattól reszkető éterbe. Ábrándozó belsőjének szólt, akit talán éppen a fulladás előtti pillanatban ragadott ki az íriszek és pupillák sivatagjából. Gondolatai vizes homokkal telítődtek és veszettül rázták magukat, hogy a fölösleg kiperegjen a szőnyegre. Vakon vizsgálta a keletkező hiányt, amit nem a szavak nemléte, a hangok elapadása okozott, hanem valami más. Hallotta, értette, felfogta a változást. Már-már látta is. De kígyóként tekeregte körbe tüdejét a bizonytalanság. ~A félelem..~  Nem látott okot, a hirtelen megadásra, a feltétel nélküli behódolásra. Ő maga is megrökönyödött, hogy a harc félbeszakadt, mintha ébredező embert fosztottak volna meg fejétől, és abban a pár másodpercben, amíg agya működik, a fájdalmat se bírja felfogni, és még jobban elképzelhetetlenné válik szemében a halál valósága, mint egy gazdag kisgyereknek. Sose borzasztotta el a gondolat, hogy megölik, az gyenge jellemre vall. De most valahogy mégis... Brayden te félsz. Olyan könnyen meg tudta volna ismételni a mondatot. Szinte érezte, ahogy felkúsznak a szavak és nem addig nem eresztik, míg eleget nem tesz vágyaiknak. Nem halna bele, nem tenné vele tökre az eddigi munkáját. Akkor meg miért, miért nem hagyja jól érezni magát fizikális megjelenésében?
Óvatosan csúsznak ki görcsös ujjpercei közül az erős szálak, már amelyik a durvaságban nem szakadt ki. Idegesen lefeszített tenyérrel hátrál párat, mint tébolyult gyilkos, aki megrémült saját tettétől. Merev arcát ezúttal nem a közöny feszítette ki, hanem a tanácstalanság. A falon mintha újabb rémképek manifesztálódnának úgy bámul rá matt tekintetével. A szemlencsén nem törik meg a fény, talán el sem éri. Ahogy a külvilág sincs rá hatással, miközben bizonytalan léptekkel távolodik a szoba másik végébe.
- Hát jó. - lassú papírcsónakként úsztak vissza bogarai vérére - Hát jó. - önmagát ismételve, észrevétel nélkül veszti el méltóságát és tekintélyét. - Bizonyítanod kell... bizonyítani. - erőtlenül huppantak a hullámok a falaknak. Falnak szaladó cserebogárénál nem volt több ereje, hiába magasság, hiába széles váll - Bizonyítsd... bizonyítsd hűséged. - esetlenül botorkált vissza a székhez, hogy támaszt adjon élettelen testének...

Testvér

*A tagadás bizonyítja a legjobban a tényt. Tehát igazam van. Eltölthetne a jóleső öröm a diadal végett, hiszen ebben az életben egyszer nekem is lehetett igazam, de inkább mellőzöm az effajta hívságokat. Az ágy oldalának dőlök, a térdem felhúzom, ahogy elhúzódik, tőlem, hátrarázom a szemembe lógó csapzott hajmaradékot, szinte érzem, ahogy a természetes szelekció braydeni formáját nem bíró hajszálaim leesnek a hátam mögött, és egyszerűen „kosz” lesz belőlük. Messze még az a pillanat, amikor tisztességesen meg tudok moccanni, kritikátlan örömmel szemlélem a visszakozást. A fenyegetettség árnyéka úgy fordul tovább rólam, mint az éjfélt kongató óra mutatója, fémes kattanása mindenféle megkönnyebbülés-varjakat zavar a levegőbe, megvadult gondolatok csaponganak körbe rojtosan. Tisztázni és rendezni kell őket. Majd. Még a testvért figyelem, Brayden, minden benyomás, tapasztalat növeli az életképességem. Akárhogy is, nem tegnap láttam utoljára, ennek jó-rossz mivoltán majd egy másik alkalommal talán elgondolkodok, most a tény az tény marad, változtunk. Ő is, bármily állhatatosan tagadja is, de a lényeg ugyanaz maradt. Veszélyes, instabil. Kegyetlen. Tébolygó. Alkotó. Gonosz. Nem gonosz. Nem rossz a szó kifejezett értelmében, bár ezzel még önmagammal se értek egyet, összeszorított fogakkal állom súlyos tekintetét, fekete fénnyel figyelnek a szemei.*
-Akkor nem-*gyenge, hazug mondat, visszavonni azt, amit egyszer már kérdeztem, állítottam. Hogyne félne. Különben mit keresne itt? Miért akarna magával vinni? Miért védeném meg? Összehúzott szemmel figyelem, ahogy eltávolodik a faltól, a gyengeség engem idéz, remegő mozdulatok, bénult, nehéz tagok, a zaklatottság vetett a torkára pányvát és az mozgatja a végtagjait, talán még a gondolatait is befolyásolja. Tudnom kellene. Ha csak becsukom a szemem, egy pillanatra is, amíg pihenek, látom magam előtt úgy, ahogy ismertem, de mégse értem egészen őt. Rá kell jönnöm, hogy mi, merre mozdítja, különben szomorú véget ér gyümölcsöző együttműködésünk, ez a pillanatnyi. Savanykás az íze a rádöbbenésnek, a tudatnak, hogy foglalkoznom kell vele. Nem csak én vagyok. Nem vagyok egyedül. Az én fajtámból ketten vagyunk, és egyik veszélyesebb, mint a másik. Mit nekem varázslóháború, a vér békeidőben is romlott vér marad.
Lassan veszek erőt magamon, talpra kényszerülök, legalább az ágyig, az ágy széléig megyek, lerogyok rá, kifújom magam egy hosszabb szusszanással, miután már ő is kétes kényelembe helyezte magát a széken, fürkészve rábámulok előregörnyedve a térdeimre, könyököm a csonton, az arcomra simítom az ujjaim, megkaparom a bőröm.*
-Bizonyítani? Mit? Mégis mivel?-*ismerős hévvel lobban a felháborodásom, köpni-nyelni nem bírok és ez közel sem a fizikai rongálás utóhatása. Kézháttal megtörlöm a számat, villogó éles pillantást vetek rá. Jólesne egy kávé. Vagy kettő.* -Én nem…-*adtam és adom el magam. Megállítom a mondatot, valami konszolidált folytatás helyett csak elhal a szó vége, csendesen belesimul a következő félmondat felvezető lélegzetébe, így lesznek folytonossá a széttagolt gondolatok.*
-Lehetetlenre ne kényszeríts-*óva intelem, bár inkább hangzik szelíd kérésnek, mint komoly kitételnek, mert mit tudnék tenni, ha mégis? Megmozdulok, felkelek. Jobb. Valamivel. Az arcom ég, az sokkal kellemetlenebb, kínzó, vádló szégyen, bosszúszomjas alázattól vörösödök, torokban kékülök… legalább menni fog a holnapi öltözékemhez. Hűség? Mi az? Mire jó? Nem ehető, nem fogható, már úgyis mindegy az én hűségemnek, elkopott, szitává használódott akkor, amikor szakítottam a családi hagyományokkal, kilyukadt, felszakadt, elkoszlott, meghasonlott önmagával és bedobta a törölközőt, lemondott rólam. Hűség. Bitang fontos. A bizalom alapja. Megfélemlítő gondolat, hogy Brayden bízni akarna bennem.*
-Mutasd a kezed-*szedem össze magam az ágy széléről és helyezkedem át az asztalhoz, szembe vele, kicsit mellé. Ilyen világi hívásokkal, mint roncsolt csontok, sérült szervecskék és roppant porcok talán el tudom terelni a figyelmét arról, hogy visszalendüljön a filozófiába, ahol óhatatlanul is súrlódni fogunk. Lehajtott fejjel nem pillantok rá inkább.*

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Mellkasa lángolás lökte végig a szobán nemrég. Hiteltelenül botorkált a szétdobált szavak közt. Felrúgott kimerült filozófiákat, és összetaposott szent téziseket Érezte, hogy cipője egyre nehezebben hatol át a nehéz levegőn. A gyönyörű, és drága bőr tompán koppant a padlaton, ahogy testsúlya egészével verődött annak. A térd nem bírt egyenes maradni, fájón kiáltott fel a boka is, de mindenféle hang elveszett a közelmúltban. És most itt ül némán ezen a széken. Nem érzi, hogy a varázsolt fa csöppet is tartaná. Mintha önmaga lenne abban a fura helyzetben. Nem lebeg, repül, és legkevésbé sem súlytalan. Csontjai alatt egy kupacba szaladnak szervei, és vére túlcsordul lábában. Tüdejét nyomja a plafon, és ő képtelen zuhanni, képtelen összeesni. Nem bírja átadni ezt a hatalmas terhet a parkettának, a széknek. Arcán furcsa, monoton döbbentség tükrözi a belső világot. Nem érti magát. Nem érti a helyzetet. Képtelen felfogni, hogy miért, vagy egyáltalán miért most történik ez vele? Vontatottan pillant dühére. Talán ő tombol. Minden bizonnyal a bestia vette át a kontrollt, és már rég nem a széken ül, hanem mohón fogja satuba öccse gyenge testrészeit.  Így  kell lennie... így... Mint jóllakott jószág, szuszog lábánál.
~NEM!~ Nem visszhangzik belső aulája. Követhetetlen nyomvonalon csapódik neki a falnak, majd a földnek. Nincs kondenzcsík, villogó lámpás, semmi... Az űr, a némaság, a reakció-nélküliség. Más volt ez, mint a magány. Az egyedüliség. Ez mozogni akart, kiáltani, zúgni, törni, darabokra szakadni... Minden erő, minden létező törvény érvénytelenné vált. Nem volt lélegzés, csak fulladás, nem volt ital, csak szomjúság, étel se létezett, de helyette minden sarokban megbúvott a maró éhség.

- Nem úgy. - hangja nyugodt volt. Túl nyugodt. Legszívesebben ő maga is ijedve ugrott volna fel ettől a fura változástól. Nem ezt látta,  nem ezt látja belül. Arcára mégis reflexként ült ki a mogorva közöny. Hangja sem remegett bizonytalanul. Két hullám közti hallgatás volt. - Félsz. - a két tekintet összeakad. Belül ugyanolyan csapzottak. Eső áztatta kutyák. Egyikük még gyámoltalanabb, mint szokott lenni, a másik tekintélyét adó hatalmas bunda pedig összetapadt bőrével, megmutatva valós méretét. Nem volt ebben a mondatban szemrehányás. Neutrális kijelentés. Semleges, akár a szürke egy színskálán. De mégis... valami apró testvéri együttérzést erőszakolhatna bele a külső szemlélő, ha nagyon szeretné. Ha nagyon szeretné. Mimikája aprókat változott. Látni vélhette az ember a megkezdett hangot, ami végül eredmény nélkül tűnt el a feldolgozhatatlanul sűrű éterben. Talán egy ideig. Talán örökre.
Bal csuklójához nyúl. A  lassú mozdulatban nem a higgadtság, hanem kétely játszotta a főszerepet. Mégis határozottan bújtatta ki a gombokat az apró lyukon, hogy aztán könyökéig hajtsa a szövetet. A jól ismert mintának fokozatosan kellett volna előbújnia, már az első négyzetmilliméterrel is sejtetve egészét. De ott csak szőr és bőr volt. Kérdés nélkül veszi fel az asztalon maradt pálcát. Jól ismerte, habár nem az övé volt. Érezte, hogy a fadarab ijedten ugrálni kezd tenyerében, akárcsak gazdája pár pillanattal ezelőtt. Ő mégis némán magához lebegtette sajátját, hogy az ijedt eszközt letegye az asztal másik végére. A tiszafán is remegés futott végig, de ez sokkal inkább destruktív vágyat sugárzott magából. ~Most nem.~ Óvatosan végighúzta alkarján a fát, hogy a bőr apró darabokra hulljon, és elnyelje a semmi. Most már semmi, nem maradhatott titokban. Lehullt a mágia, és ott volt a kígyó, a koponya, és valami félelmetes, másabb forrású sötétség is. Dementorként lengte be a szobát a Jegyből áradó hatalom. Nem hiába nem hagyta kibontakozni ezt a félelmetes varázslatot, és megismételte az előző mozdulatsor fordítottját.
- Nem tartozol neki - mindketten érezték, hogy nincsen pont a végén, de még a vessző is halvány. De Brayden nem fog rávilágítani saját hibájára, Shannon pedig rávilágított már ma, hogy eladta a lelkét. Még ha nem is volt más választása, de mindenképpen eladta. Verbálisan mindenesetre nem folytatódott a gondolatsor. - Én nem arra kérlek, hogy a józan észnek, hogy saját magadnak menj ellen.

Testvér

-Rettegek-*öntudatlan pontosítok olyképpen, mintha magammal vitatkoznék egy üres éjjeli órán. Miért nem tudok aludni, mikor a kastély némává álmodja magát. Shannon félsz? Rettegek, remeg a kezem, ver a víz, égnek a lámpások, világosság, fény, tűz. Tűz, ami elemészt, felfal az megvéd attól, hogy valami másé legyek.* -Tőled, és bármilyen árnyéktól. Igazából akármitől, ami rossz időpillanatban fenyegetést gyakorol. Van mitől félnem. Te tudod a legjobban-*állom a pillantását, lélekben keményen, testbe gyengén. Még mindig nem érzem úgy, hogy meg tudnék állni vele szemben, kihúzott derékkal, egyenes háttal úgy, hogy nem nevetne ki, nem röhögne fel ő és az egész világ, hogy mennyire szánalmasan festek, mennyire gyenge is a próbálkozás, ennek ellenére nem adhatom alább. Olvad obszidiántekintetében ragadok, nem engedem, ne a félelmet, a meghunyászkodást lássa a mimikámon, a testbeszéden, hanem a harcot vele, az érzéssel, a küzdelmet. Nem engedem, ugyanakkor nem is próbálok belelátni. Nem kutatom a titkait, nem akarom kifürkészni, pálca nélkül képes se lennék rá, nekem magamtól kell rájönnöm arra, hogy mit akar, megfejtenem, értenem.
Meg kell őt értenem. Értenem kell ő. Nem ugyanaz a kettő és mégis szétvághatatlan a lényege. Egy lényeg, két forma.
A kezére vándorol a pillantásom, kihúzom magam, megfeszül a gyomromban a fájdalom, aztán eljegesíti a hideg borzadás, az asztalnak feszítem az ujjaim, és még egy gyámoltalan, gyenge pillanatig el is hiszem, hogy az egész egy.. vicc volt. Egy álom. Valamit nagyon félrehallottam, félreláttam, csak egy rossz álom, közel az ébredés, holott... én is rejtegetem magam, csak fáradt pillanataimban maradhat fedetlenül a bőröm és a saját billogom, mégis elhiszem, hogy ő meghagyta volna magán, láthatóan, hiszen nincs mitől tartania, hogy nincs ott semmi. Tiszta a karja, ép a lelke, mármint amennyire ép lehet az ő lelke, nem nyomott rá senki jelet. Nem lett belőle szolga, nem lett belőle végrehajtó. Nem lett belőle egy másik őrült ötlettartója, egy kehely, amit kiürít valaki, aztán félredob, annak amorf értékében egy pillanatig sem gyönyörködve, csakis a belső értékeket szomjazva. Szinte megemel a megkönnyebbülés, a vak hit, ez nem naivság. Ez a remény. Az akarat. A hit, hogy egyszer valami a kedvem szerint alakult volna, amit aztán az előrajzolódó kígyó fekete kacsaringója csavar körbe, és roppant össze, mint egy tojáshéjat. Felkarcolják a torkomat a széthulló szilánkok, megérdesíti a hangomat, megnedvesítik sós-fémes ízzel.*
-Ó bazd meg-*az arcom elé rántom a kezem, nem akarok odanézni, nem akarom látni, de már mindegy.  Fel  akarom ragadni a pálcám, amit korábban kézbe vett és használt, anélkül, hogy ez, mint általában a varázslóknál gyengébben vagy rosszabbul ment volna neki, felvenni és ugyanolyan természetesen átkozni meg, ahogyan ő él a rajtam gyakorolt hatalmával, amilyen könnyedén megtehet bármit. Könnyedén, hatékonyan.*
-Dehogynem, ne mondd, hogy nem!-*lecsapom a kezem az asztalra, szétvet a düh, a harag. A fájdalom. A szék megnyekken alattam, ahogy hátrarúgom, a fal keményen visszarúg, a kemény kő hidege a hátamon csattan, ahogy felszökkenek, mintha korábban nem is nyűgözött volna a fájdalom. Félrerúgom a széket, koppanjon, törjön a fa, az asztalra támaszkodok szemben vele. Remegnek a karjaim, lever a víz. El fogok ájulni, sugallja az agyamba toluló vértöbblet, és nem érdekel. NEM ÉRDEKEL! Az arcába ordítom szinte, aztán mást szól a szám, az legalább értelmet fog és ragad, gondolatot vezet.* -Amivel te tartozol, azzal tartozom én is. Eladtad magad, és ezzel eladtál engem is. Csak a test más, a vér ugyanaz.
*Egy vér, két test. Két tudat, egy irány. Két akarat, de egy hatalom.
Ő választja a sorsot, és az enyém is, a szemébe meredve most a választ keresem. Miért?! Miért ő a több és én a kevesebb, miért ő az árnyék, és én csak a bágyadt gyertyaláng, miért ő adja a választ én pedig csak a kérdéseket az életnek, ő miért tudja azt magabiztosan, amit én még csak nem is értek?! És ő... ő miért adhatja el magát, ha én nem?*
-Ennyire nem fontos a szabadság. Én se emelnék rád pálcát azért, hogy megszabaduljak-*most már nem. De soha nem volt végzetes semmi, amit tettem ellene, pedig csak úgy szabadulnék, csak úgy menekülnék.* -Saját magam ellen megyek, amikor nem öllek meg egy gyenge pillanatban, amikor pálca van nálam-*mar a keserűség, végigég a torkomon, savas düh, fojtó harag, kínzó féltékenység, hogy valaki ezt tehette, vele, aki olyan, mint én, akár én is lehetnék. Én is vagyok.* -Elvesztünk. Innen már nincs visszaút-*betakar a keserűség, megomlaszt a bizonyosság, sehova nem vezet út, csak a sötétbe, a mélybe, legalábbis neki más sehova, én pedig vele hanyatlok, mert egy Minticz életében nincs olyan, hogy tündöklés, akármilyen fényt és csodát lát ő, itt nincs csoda. Nem vagyunk tökéletesek. Nem vagyunk mások. Nem vagyunk... semmik. Lehunyom a szemem.* -Mit akarsz mit tegyek? A józan ész és a saját érdekem is ellentmond egymásnak, most pedig a túlélési esélyeim is elmúltak-*nem nézek fel, csinál amit akar, hideg elutasítás a torkomban. NEM ÉRDEKEL! Megkínoz, elmúlik, megöl? Manapság még az is. A fájdalom se rosszabb, mint ez a megrontó elkeseredés, szinte sóvárgok utána, akkor elmúlna minden gondom, amíg levegőért küzdök a saját szervezetem ellen, befogadható, érthető harc, tiszta szabályok, esélyt adó reménytelenség, ami megsokszorozza az erőt.
Méltatlan a feladás.
Rápillantok, töröttnek érzem a pillanatot. Csorbának, nem egésznek. Amikor benne kihal a tűz nem hagyhatnám én el magam.* -Mire vállalkoztál? Mit szolgálsz ezért-*az állammal a karja felé bökök undorral*-...cserébe?


 

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Egyszer, nagyon régen ijedten menekült a kúria folyosóin. Nem lehetett több hét évesnél. Apja részeg volt. Részeg, és dühös. Idegesen nézegetett hátra, miközben apró lábait minél gyorsabb haladásra késztette. A támolygó férfi közben érthetetlen szitkokat kiabált románul és angolul vegyesen. Ébenfekete hajába belekapó menetszél a kis Shannon sírását hozta, akit anyja próbált nyugtatni. A hideg kőburkolat, a falon a csempe, az élettelen, kemény lépcsőkorlát teljesen összemosódott, mintha egy furcsa örvénybe került volna. Néha biztos volt benne, hogy már nincs alatta semmi, és el fog esni, nekimegy valaminek, de nem jött semmi csak a csodálkozás... Nem hallotta az egyre közeledő lépteket, a hangosodó üvöltést, nem látta a vastag, szőrös kezeket, amik fokozatosan kúsznak be perifériájába, mint valami otromba métely. És már elhitte, hogy mivel még mindig fut megmenekülhet, mikor izzadt tenyerek adtak neki hatalmas lendületet, hogy egy nagy könyvespolcon koppanjon. Arccal szállt neki a fának, orra eltört, vérzett és egész teste iszonyatosan fájt. Kábultan terült el a földön, de a félelem nem engedte, hogy mozdulatlan maradjon. Idegesen fordult hasra, hogy őrjöngő szülője akciójára fel legyen készülve. De az csak állt, és röhögött. Ordított valamit, aminek értelme elvesztek a kavargó szobában. Nem voltak helyén a bútorok, a fal, a plafon, a tető, az ablakok, az ajtók, a folyosók, a padló. SEMMI! Az öreg mozgása lassú volt, lassabb, mint amilyennek kéne. Talán az alkohol... Paff Gerincébe fájóan vágott bele egy könyv. Majd még egy... még egy... még egy... Értetlenül fordult hátra, hogy lássa mi is történik. Az orrából ömlő vér belefolyt szájába, ahogy fölnézett, majdnem megfullasztva magát. Köhögve, égő torokkal, szenvedéstől könnyes szemekkel ugyan, de még látta, ahogy az öreg fatákolmány rázuhan hat éves testére.
Akárcsak most. Nemrég összefolyt a tér, lenyelte saját magát az idő. Még így, a harmadik évtizedében is elhitte egy pillanatra a megváltás hazugságát. Felrémlett benne, valami furcsa harmónia, felrémlett benne egy saját világ, ahol nem ketten, hanem ezren tudják, hogy az evolúció még zajlik, és, hogy a teremtés pusztítással kezdődik, majd azzal is ér véget. Furcsa, tőle szokatlan vízió volt, de szokásos maradt a vége: kettétörte, darabokra szakította az elérkezett jelen, az elképzelt jövő vagy éppen a fájdalmas múlt. Könyvespolcként peregtek rá a szavak, mondatok, maga a jelentés, a tartalom. Összezúzták apró, gyermeki testét. Annyi év elteltével, ismét saját vére fogja megfullasztani.
Pattanásig feszült üveglap volt teste. Látásképtelen tekintete élettelenül meredt előre. Akárki megmondta volna, hogy egy finom kis érintés, lágy simogatás és az üveglap darabokra törik. Apró szilánkok töltik majd fel a szobát, esnek a ruhahalmok közé, ragadnak a szövetek bojtjai közé, hogy aztán valakibe beleállva még utoljára fájdalmat, szenvedést okozzanak. Nem sokat, hisz egy apró varázs, rövid bosszankodás, és az emlék is elveszik valami felfoghatatlanul nagy fertőben, ahol maga az üveglap is ott ül majd, együtt a hat éves kisfiúval, a felnőtt férfivel, és saját szilánkjaival is.  
Shannon dühöng. Mintha előbbi produkciójának erőtlenebb, de ezerszer őszintébb feldolgozását látná. Az izzadságtól csapzott hajszálak egymásba kapaszkodva lengenek a vehemens indulatoktól. A szék repül, a fa törik. Éles reccsenéssel találkozik a fallal. A bennragadt erő felszakítja a lábat, hogy kiszökjön a légbe, és még jobban nehezítse kettejük vállát. Egy jó tanár, oktató, mester már rég cselekedett volna. Egy jó tanár, már rég tudta volna mit kell tenni. Az idősebb Minticz e helyett némán ült, és próbálta befogadni, feldolgozni az eseményeket. Fogalma sem volt mit kellene éreznie. Haragot? Megvetést, netán szánalmat? Cserbenhagyottságot, hogy öccse sem támogatja? Örömöt, hogy először látja, hallja az elképzelt tökéletesség manifesztációját? A gondolatok, mint dagadt fecskék a gyenge villanydrótot, folyamatosan szorították földre a férfit. Fogyott a levegő, ment össze a tér. Döntenie kell, reagálnia. Példát statuálni. Vagy valami egészen mást, újat tennie, amihez régebben sosem folyamodott volna. Talán meggyengítette a börtön, talán kiszélesítette a spektrumát. Képtelen volt eldönteni, és az ötven százalék eltalálására csak annyi esélyt látott, amennyit hat évesen.

Fáradtan emelkedett fel a dühös performansz közben. Rutinmozdulatként igazította meg kabátját. Nem, mintha szüksége lett volna rá, csak hogy legyen mire fogni a reakció halogatását. Egy mély lélegzet az egész előtt... Kettő... Három... Nem játszhatja a végsőkig. Valamit tennie kell. És akármit tesz, vagy egyet lép előre, vagy kilométereket ugor hátra. A legborzasztóbb az egészben, hogy ezt csak akkor fogja átlátni, mikor már lehetetlen lesz változtatni az egészen.
- Mennyi volt a leghosszabb idő, amit dementorok között töltöttél? - hangja meglepően természetes. Nincs benne vád vagy harag. Kiürítette a saját magával való harc. - Borzalmasabb, mint amiket az elfogásom előtt éltél át. És mindvégig kering benned egy gondolat. Mert minden más eltűnik a sötétben, mindenkinek egyetlen egy gondolata marad, amibe kapaszkodik. Öngyilkosság általában, de nem mindig. A többségnek ez túl gyenge, törékeny, jelentéktelen... De nekem... Nekem erősebb volt, mint a mágia ami ebben az épületben él. - Nem lángol fel benne a kiválasztott-tudat, az hatalmas öröm amit akkor érez, amikor erről beszél. Pedig mentőöve nyilvánvaló volt: Shannon. Tudta, hogy valakinek meg kell védenie, tudta, hogy valakinek vezetnie kell, megmutatni, feltárni saját magát előtte. És ez csak ő lehet. Ennek neki kell lennie. Nem istenek mentették meg, hanem saját maga. Más nem is nagyon tudta volna, mivel istenek nem léteznek. Legalábbis még nem. - Ha megöltél volna... akkor azzal együtt saját magadra mondtad volna ki az Avada Kedavrát - az asztalon fekvő tiszafavessző, mintha rángott volna egy aprót a szóra. Talán csak képzelgés. - Nem azért maradtál életben, mert aranyvérű vagy. A Weasleyk sincsenek megtűrve pusztán e miatt... Én jártam közben a gyűléseken. Én mertem szót emelni érted maga Voldemort előtt, hogy ne öljenek meg, és rakjanak egy halálfalót a helyedbe... El se tudod képzelni milyen lehet megszólalni előtte... Milyen lehet az, akitől jobban rettegek, mint ahogy te tőlem... - hangja halkult, és komorult a mondat végére. Képtelen volt egyenesen tartani a fejét, és rézsútosan oldalra nézett. Bámulva az asztalt, a falat, de semmit sem látva. A számadásnak, a döntéshozatalnak azonban még nincsen vége. Tulajdonképpen el sem kezdődött igazán. Ez csak valami lagymatag felvezetés, időhúzás. Egy ponyvaregény szánalmas hangulatfokozója. - Nekem nincs visszautam. Valóban. Amíg él a rendszer, mindketten élni fogunk. De amint megbukik, márpedig meg fog. Önmagát emészti majd fel a félelem, a rettegés. Amint megbukik, én leszek a híd, amin átmész az új világba... És ott isten leszel... - mintha nem is saját önfeláldozását, hanem egy unalmas színjáték cselekményét mesélte volna el. Kivesztek beszédéből a tónusok, és tényszerű közléssé vált, a legfájdalmasabb felkiáltás is. Nem a közöny, hanem az okok elfogadása, megértése szólt belőle.
- Én készítem a tökéletes testet... - Még akart valamit mondani az előző gondolatmenethez. Le akarta zárni, befejezni a kört, hogy ne tudjon belőle kiszökni a szándékolt jelentés, és bemenni se legyen képes mindenféle hamis prófécia. De képtelen volt rá, immár sokadjára képtelen saját gondolatmenete utolsó láncszemeit összefűzni. Talán az már nem is az ő feladata... Talán túl gyenge hozzá...

Testvér

*Beszélni és lélegezni nehéz, amikor a szavak és gondolatok, vádak, acsargás, dühös kitörések egymást szorítják ki a torkomból. Egymás elől, és persze előlem veszik el a lélegzetet, ahogy mindegyik kapva kap ezen a nagyszerű alkalmon, ezen az egyen, amikor én szólalok, amikor én támadok, amikor én képviselem a nagyobb erőt, a hazai terep varázsa helyett a pillanat szülte bátorság, elvégre nincs olyan terep, ahol én otthon vagyok, és ő nem, nincs olyan hely egyáltalán, ahol én otthon lennék... Elakadt szavakkal küszködök, amíg sötétségbe és hallgatásba burkolódzik, a tekintete üres, mi más is lehetne, számomra üres, olvashatatlan, rejtjelekkel telerótt, nem tudom megfejteni, mielőtt összeállnak a formák, egybekulcsolódnak a szárak és kirobban az átok, a düh, a harag, ami felfalja az én szánalmas kitörésemet, elemészti, megcsócsálja, eljátszik vele, mielőtt az egyet is nyikkanhatna. Törpének érzem magam, kicsinek és védtelennek, mégis mit érnek ezek az érzések azzal szemben, amit ő kivált belőlem, tompa keserűséget, vércsepp piros dühöt, acsargó, fekete haragot, jégfehér elszántságot. Csak azért is ki kell tartanom az álláspontom mellett, minél inkább megtorolja, annál inkább...
Mégis amikor feláll, lehajtom a fejem, úgyse leszek nála magasabb, a szemem résnyire összehúzom, feszültség vibrál a bőröm alatt, talán gyarló félelem is, húzódzkodás a fájdalomtól, tartás, bizonytalanság, állat ösztönök. Ezt teszi a testvéri viszony, nem leszek képes megvédeni magam. Üres fecsegéssel semmiképpen sem. Nem kell neki ellentmondanom, érteni fog, értenie kell. Nem ért. Persze. Mindenki a maga fájdalmát dédelgeti, dajkálja mindaddig, amíg az felcseperedik, fogai, karmai nőnek, akkor már nem szorul a dédelgetésre, magától is képes lesz megkapaszkodni húsba, csontba, idegekbe, józanságba, amit csak elér.*
-Nem múlatom az időt dementorokkal-*halkan válaszolok, miközben veszem a bátorságot, hogy felnézzek rá, de nem ülök le, nincs hova, készségesen kirúgtam magam alól a széket és már csak idő kérdése, hogy megránduljon a nyakam köré hurkolt kötél. Idő, ami késlekedik, pillanat, ami a pulzusszámot emeli, riadt kalitkába szorult életcsomó vergődését fokozza, fuldoklok önállóan, nem is kell szorítani. Megnyirkosít a félsz, csendes, nyugodt, mintha nem akarná megtorolni a méltatlan szavaim, békés, mint a hiúz, aminek meghúzták a bajszát, de lusta felkelni, hogy elpusztítsa a bosszantóját, de előbb-utóbb ez óhatatlanul be fog következni, ahogy mindig is, csak... csak megvárja, amíg a bánik megédesít, porhanyóssá tesz, a vérem felforrósodik, olyan hévvel kering, rohan végig az ereimen, hogy az már belülről fáj, cseppeket présel ki a számra csapott sebből, sós mementók.* -Nem tudod összehasonlítani!-*csattanok fel szűkölő hangon, felháborodás fűszerétől felmart torokkal.* -A dementor nem a testvéred! A dementor nem hiteget! A dementor elöli a gondolataidat, te nem tetted ugyanezt! A dementor mellett nincsenek vágyaid, nincsen örömöd, nem veszthetsz semmit! Fogalmam sincs milyen az-*elfullad a vége, elcsendesedik, mintha soha nem is lett volna az a kitörés, az a zajos tetőpont, az az ordenáré szólam. Idegenül égő tekintettel tartom fogva az övét, keresem, ragaszkodom hozzá, nézzen rám, ha hozzám beszél, ha engem vádol, cáfol, aláz, vadít, hogy legyen mit megtorolnia*-de nem hibáztathatsz engem, hogy ott voltál, és nem kisebbítheted a magad érdemeit az én személyre szabott elkárhozott életemben. Nincs mentséged. Nincs ...

*A szava, az átok. Szinte látom a zöld fényt, magam elé vizionalizálom a pusztulás képét, az érthetetlen elmúlást, azt az egyet mind közül, amelyik érthetetlen, felfoghatatlan, a sajátomat. Megrándulok, mint egy kezdő rohammal, eltántorodom az asztaltól, neki a falnak, hogy a keze nem fog pálcát nehezen jut el a tudatomig, nem kapaszkodik meg benne gyökeresen, csak az átok hangjai csendülnek csendesen, mégis erővel, ahogy varázslat volt a szavaiban, éreztem, pusztítás, rám is irányulhatott volna, rám is irányult talán, és vak szerencse, hogy nem volt pálca a kezében. A fogaim a sebbe marnak a számon, sós-fémes íz, gyomorkavaró lepedék a nyelvemen, élet a torkomban, élek még. Alig. Letörlöm a szám, lecsúszok a fal mellett, az utolsó kis izom is remeg a csontjaimra tapadva, ó ez nem egy rosszullét. Ez maga az életöröm. Mozog, amíg még megteheti. Lüktet a szív, oxigént sajtol ki a levegőből a tüdő, a hátamon a jeges veríték összecsókolózik a kövek hidegével, a tarkóm nekihajtom, sisteregnek a gondolatok, lágyan lengenek a dühödt lobbanások, puhán hajladozó tűznyelvekkel cirógat, miért? Élek. Boldogság. Fogalma sincs róla mennyire... mit tesz. Nem tudja mit tesz. Beszél hozzám, a szavait hallom, ó hogyne, nem mulasztanék el egyetlen fél pislantást se tőle és értem is, talán. Nem. Egyáltalán nem értem. Nem érthetem. Nem hihetem, nem mondhatja ezt, és már az utolsó szavai is a csöndbe fulladt, amikor én még emésztem amit mond, de nem kopik, nem esik szét darabjaiba, nem lesz  tört, egész az állítása, kikezdhetetlen, igazság. Miért tette az én felelősségemmé ezt a tudást? Nem akarom tudni. Nem akarom... nem... mert korlátolva lehet élni, halálra ítélve nem. Úgy élhetek, ha közben félek tőle és várom, hogy mikor sújt rám, de úgy nem, hogy azt várom, mikor sújtják... nem értem. Vérmaszatot kenek szét a kezemen és az arcomon, csodás látvány lehetnék egy éhes sárkány, mantikor, vámpír, vérfarkas számára, de ez a maszkírozás nem ad lehetőséget a professzori tisztségre, bár ahogy marja a bőröm ez az igazságok esszenciapárájától nyirkos levegő, könnyen lehet, hogy az a maszk és ez a természetes, vérbe forgatott fajzatok vagyunk egy jó nevű iskolában, halálfaló és tanárok között, fülek, kezek, szemek között, diákok, házimanók, felnőttek lélegzésétől neszező kőfalak között, mágiába burkoltan, amik összetartják az egészet.*
-Elég-*már rég nem szólt, sorakoztak az egymás után cseppentett pillanatok, mint porszemek egy makulátlan felületű asztalon, mint a fa erezetei ugyanott, megtörhetetlen rendben. Tökéletes pillanat volt, csend, kimerevedett perc, többet nem lesz ilyen. Bizonyára nem. Nem lesz, mert nem simulok a falak közé, idegen hangokat használok az angoltól, olyan rozsdásan és nehézkesen, mintha elfelejtettem volna, pedig az anyanyelvét nem felejti az ember, még akkor se, hogyha évekig nem használta, ha egyszer volt idő, amikor... volt. Elmúlt. De újra olyan idő van, amikor ketten vagyunk, szemlátomást, körülvéve, és alighanem ketten egész Skóciában, akik értjük a saját nyelvünket, még akkor is, hogyha egymást nem. Milyen kétes öröm, hogyha vele, Braydennel be is csempésztek volna egy idegen akaratot, egy idegen tudatot ide hozzám, az akkor se fog tudni felülemelkedni a nyelvi akadályokon, legyen bármilyen furmányos, találékony és hatalmas is, bár rendületlenül bízhatnék a védővarázslataimban, az igazság mindig kiábrándító, így nem teszem. Szavakat keresgélek ehelyett, leporolom őket, savanyú, kellemetlen, gyűlölt ízükkel mérgezem magam, önként és dalolva, mire nem képes az ember, ha egyszer rászánja magát.* -Ezt én így, ebben a formában nem tudom értékelni, felfogni, elfogadni-*nyílt kijelentés, amennyire csak lehet, a földön ülve bámulok fel rá, nem bánt.* -Nézz rám, ha azt akarod, hogy elhiggyem, mert amit állítasz képtelenség-*nem védhet. Képtelenség. LEHETETLEN. Rombol. Nem építhet rajtam, egyszerűen... nem.* -Miért tetted volna, mi célt szolgált volna, mire lett volna jó neked? Miért...-*falat, várat, bástyát, kastélyt, tornyot, hidat emelhetnék a miértekből, a saját értetlenségemből, amit aztán elégetek és az engedelmesen elhamvad, ha már néz, hideg tekintetét én nem állhatom sokáig, mégis muszáj, bár lehunyom a szemem, érzem, ha éget, tudom, ha rám figyel, manuálisan, nem csak a tudatával. Az ujjbegyemmel a számat cirógatom, a sebet, hamar meggyógyulna, akárcsak a torkomon a fojtó lüktetés, mégis a gyógyulás olyan csalóka jelenség. Rányitom a szemem, a világra, az igazságra, nem lehet elbújni.*
-Nem hagynám-*botladozik a nyelvem a szavakkal, mintha attól félne, hogy bár az én szám szól, a hátam mögül jönne a hang, múltidéző emlékek közül előlépne az árnya a félelmeimnek, bár Braydenhez képest még a Sötét Nagyúr is homályos előttem, egyedi jellemhiba.* -Ha elvinnél innen hátráltatnálak a munkádban. Ezt nem néznék el neked. Ha te közben jártál értem úgy tudom a legjobban meghálálni, ha nem vagyok a közeledben, nem rontom a híred-*hála. Milyen értelmetlen szó. Nem szorulna soha a hálámra. Ha úgy érzi adnom kell valamit el fogja venni, aligha tehetek ellene valamit. Mereven szemlélem, idegenül, sötétsége komor alakzatként magasodik, árnyéka és kiterjedése van, de megfoghatatlan, mert nem értem. Lenyelem a vérem. Kelj fel Shannon, nem ülhetsz örökké az árnyékba húzódva, nem ijedhetek a fal mellé. Mégsem moccanok, valahol elpárolgott a bátorságom.*
-Nem leszek-*nincs sorrend, nincs logika a válaszaimban. Nincs összetartó erő, nincs felépítménye a gondolataimnak. Összedőltem, mint egy kártyavár, a csekély értékű lapok elfedték a lényeget, néhány forma szembe villog, néhány, mint a menekülő sereg a hátát mutatja, a meghajlott, régebbi lapok betört sarokkal előmásztak a talapzatból, ahol elrejtőztek eddig és sérüléseiket villogtatják, óhatatlanul vonzva a további baleseteket.*

-...és nem megyek sehova, hagyd abba!-*ne csináld, nem akarom hallani, nem akarom mártírnak látni, nem akarom, hogy... lehunyom a szemem, mélyebb levegőt veszek, megpattanó rózsálló hörgők hörrennek bent, aztán elengedem az elhasznált, méregtől, feszültségtől elértéktelenedett levegőkortyot, mégsem lesz jobb, becsuklik a légzés, megbicsaklik ez az alapvető életfunkcióm is, sós párává olvad a keserűség, utat, forrást keres magának, csípi, marja, égeti a tekintetem, NE nézzen rám, ellentmondok önmagamnak, vörössé pattannak az erek a tekintetemben, érzem őket, ahogy a zöld gyűrű körül vörösbe borul a fehérség, a tisztaság, Shannon, gyerek vagy. Éretlen, ostoba. Bárki más veszteségére közönyös, de betegesen ragaszkodó valamihez, ami a saját szenvedésem, kínom, korlátom, láncom, menedékem is, kicsinyes, csökönyös birtokvágy, és már a veszteség puszta említésére is jövőtlen, csenevész, önnön elnyelt könnyeibe fulladó féreg lesz belőlem.*
-Nincs eldöntve a jövő. A tied sem. Nem csak tőled függ. Egy varázsló se pusztult még bele abba, mert úgy döntött feladja. Te se fogsz. Nem vitatkozom veled-*felesleges bármit is mondania, kinyitom a szemem, de nem nézek rá, ingerült mozdulattal letörlöm az arcom, felkelek, az elnehezültség alól. Oldalra nézek, mereven. Ugyanaz a hiba, mily nevetséges, hogy veszettül tagadnám, hogy bármi lehet jó és hasznos, ami hozzá köt, mégis le se tagadhatnám, hogy ott van a mozdulataimban, szavaimban, amivel ártatlan varázshasználókat kábítok, ő, akit megtagadok.*
-Mi van még, amit tudnom kell rólad?-*erőtlen a szó, a falnak támaszkodom, összefűzöm a karjaim a mellkasomon.* -Mit reméltél mit teszek? Magamat se tudom kivonni a hatalmad alól. Én...-*elhagyom a mondatot, legyintek. Nincs mit mondanom. Elfogytam, elégtem, mint a gyertya, mint a rohamoktól gyengülő test, csak gyorsabban.*

 

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Talán először keverednek emberi tulajdonságok a beszélgetésbe, ami több volt, mint puszta szavak találkozása. Megmagyarázhatatlan metanyelvi jelentése volt, minden apró rezzenésnek, melyről talán még ők maguk sem tudtak, csak elfogadták, ahogy a szem is elfogadja a tájat, amit lát. Ebbe a fizikális dolgok felett álló képbe gyűrűzött bele az egyszerű, mocskos tulajdonság: az emberi természet. Brayden mélységesen megvetett minden földi gyarlóságát, holott materialista szellemiségben élte mindennapjait. Mégis vágyott az anyag börtönéből való kiszabadulásra, és ennek a vágynak egyetlen eredetet tudott találni: agya egy eldugott szeglete tudja, hogy van kiút, hogy le lehet törni a mindennapok bilincseit, felülemelkedve a mit sem sejtő birkatömegen, aminek szembetűnő hiányosságait elmondhatatlanul gyűlölte. Dühítette őt a mások tökéletlensége. Most is így kellett volna lennie. Felkapja a pálcáját és átkokkal torolja meg ezt a gusztustalan pillanatot, amivel öccse megfertőzte ezt az elrendelt találkozást. Példát kellene statuálnia, méghozzá olyan keményen, amire eddig még nem volt példa. Bele kell vésni vére koponyájába, mint dogmát, hogy megtanulja végre a dolgok lényegét, amit gyerekkoruk óta próbál átadni. És az elnök megannyi kudarcát most még ez is tetőzi. Mert mindig rá kell tenni egy lapáttal, többet mondani egy szóval. Egyszer se tudnák elhinni, hogy a világ problémái nem a sajátjaikból keletkeznek.

Dühönghetne, hogy ennyire banális gondok hálózzák  be a professzor testét, meggátolva ragyogó valójának legapróbb mozgását is. De most nem érez késztetést ennek a hibának a megtorlására. Megcsaltnak érzi magát egy kicsit. Hitéről lehullott néhány helyen a vakolat és ez gondolkodásra késztette. Van-e egyáltalán keresnivalója itt, ezzel az emberrel? Haszontalan... Csak magára kéne támaszkodnia, senkiben nem bízhat egy ilyen fontos feladatban. Csak hitegette magát, hogy ez az út közös, holott egyedül sétált eddig is, hát miért ne folytathatná ugyanígy? A merev hallgatás nem csak a másiknak volt válasz, hanem saját magának is. Erőtlenül hulltak alá értelme szakadékában a vádak, meg sem érintve elméje atmoszféráját. Meddő démonok szülnek csak ilyen szemeteket. Nem hagyhatja, hogy ráragadjon a világ kísértése. Nem hagyhatja, hogy hátralökjék az evolúció lépcsőfokától. Korlátnak kell lennie, korlátnak, ami nem engedi, hogy átbukjanak rajta, tartaroszi mélységekbe zuhanva. Korlátnak, ami kijelöli az utat, ami megmutatja, de kívül tartja a környezet ártásait. És ez a korlát (hogy ugorva se lehessen átmászni rajta) hirtelen felemelkedik  az asztaltól, hogy tisztes távolságban megállapodjon az utazó előtt, akinek szüksége van rá.
- Nem jössz sehova... - olvadt fém tekintete, hirtelen fullánkká szilárdult, ami úgy tűnt akár egy sárkány pikkelyeit is képes lett volna átdöfni. Pillantása több volt, mint metsző... Már előszele átdöfte Shannont, hogy aztán a penge csak átússzon a lyukon, és a falhoz szegezze az áldozatot. Rémisztőbbek voltak íriszei, mint eddig bármikor. Nem volt bennük harag, megvetés, lángoló düh, őrült zsenialitás... teljesen üres volt. Ebben az űrben kongott minden eddig elhangzott mondat, cselekvés. A sűrű feketében látni lehetett a csattanó pofont, a megfeszült kar suhanása mögötti jelentést. Azt akarta, hogy gondolja végig, értékelje át az összes közös emléküket ennek a pár mondatnak az értelmében. - Nem, valóban nem. - tudja, hogy itt most képtelen meggyőzni ennek a fontosságáról. Mást kell kitalálnia, mást talált ki. - Ne szakíts félbe... Most ne. - adja ki határozottan az utasítást, ami kivételesen nem beteg lelkének önző dirigálása. Ez a Brayden nem ugyanaz aki bement az Azkabanba. Veszélyesebb, sokkal veszélyesebb, mert józanabb lett. -  Azt fogod tanítani amit mondanak. Semmi mást. Lélektelenül lediktálod nekik az értelmetlen anyagot, aztán hagysz nekik szabad foglalkozást az óra végéig. Ha kérdeznek, akkor azt mondod, ez a tananyag,  ezt kell tudni. Nem teszel panaszt kollégáknak, pláne nem diákoknak. - alig érzékelhető szünetet tartott ugyan, de kettőjük számára elég egyértelmű volt. - Gyűlik benned az indulat, folyamatosan tölt föl a káros méreg, és akkor írsz nekem egy levelet, hogy jöjjek. Én jövök, te dühöngsz. Vagy akár minden szó nélkül megjelensz az irodámban, és dühöngsz. - száraz instrukciók mindenféle magyarázat nélkül. Nem lesz hajlandó ezután se többet mondani, ha esetleg szükség lenne rá. Egyelőre csak így kerülhetik el az idő előtti bukást. Örülni fognak, ha látják, hogy a báty pozitív ideológiát táplál testvérébe, aki végre nem lesz annyira fekete bárány a roxforti halálfalók szemében. ~Csak azt a rohadék Malfoyt kerüljük el.~
Még pár pillanatig tartja a kontaktust, aztán oldalra húzza a fejét. Felizzik bogara, és az egy helyre zárt érzelmek hisztérikus tömegként menekülnek bele csarnokvizébe, majd feloldódva letépik az arcot mereven tartó bilincseket is, hogy a hámsejtek a csontokon elfolyva lerajzolják a kétség lankáit. Fél. Fél, hogy így látják, még ha rokona is. Vagy talán pont azért, mert a rokona. Kezdi elveszíteni a fejét, ahogy fokozatosan sétál hátra a sápadtabb fények felé. Árnyékot szeretne, biztonságos sötét. Nyirkos falakat, mozdulatlan holttesteket... átkokat. Átkokat akar. Minden felszabadult rossz érzést keresztülvezetni egy halott sárkány szívizmán, hogy az prizmaként szórja szét. Savas esőként hulljon fájdalma a világra, és marjon ki belőle minden oda nem illőt. Ideges, remegős keze végigmarkolja zsebeit, de görcsben álló ujjai nem találták a keresett eszközt. Ez egy kis részét megnyugtatta, egy nagyobbat pedig elkeserítette. A bizonytalan léptek mégsem álltak meg. Déjà vu. Mégsem véletlenül rokonok, mégsem olyan gyenge és láthatatlan az, hogy ugyanazok a kromoszómák építik fel kettejüket. A falat akarja, érezni, hogy ott van mögötte a kő hidege, és megtartja széles hátát. Újra ugyanaz az emlék, újra ugyanaz az érzés... de nem. Ez alkalommal képtelen lett volna saját magát megmenteni a múlt béklyóitól, így a sorsa sietett segítségre: vállai nekifeszültek a tantermet elválasztó kőtömbnek, és erőt adtak, hogy kiegyenesítse lábát. Arca eltorzult vonásait is vasalni próbálta... Mindhiába. Meg kellene szólalnia. Kilépdelnie az árnyakból, és akkor majd a stressz, az adrenalin, hogy arany borjúként fog összeroppanni, ha az ifjabb így látja. Egy tárgy mozdulatlanságával sújtották teste folyamatai, és képtelen volt akármilyen értelmes gondolatot is követni.
- Mit akarsz... tudni rólam? - hangja csapzott volt, akár izzadt tincsei. Hiába a helyes szórend, rendezetlennek tetszettek a szavak. Nem itt van a helyük. Nem kéne átverekedniük magukat a sötéten, hanem közvetlenül a rebellis tanár előtt kéne magasodniuk, hogy esőként áztassák át szöveteit. - Brayden Matthew Minticz. Varázslényfelügyeleti Főosztály elnöke, halálfaló. A tökéletes test projekt vezetője, és egyedüli tagja. Állat-, és emberkísérleteket végzek. Olyan dolgokkal foglalkozok nap, mint nap ami felfoghatatlan lenne akármelyik varázslény szakértőnek. - új mondatra nyílt szája összecsapódott inkább. A fogak fájdalmasan koccantak, és talán ez a fájdalom ébresztette fel. Ellökte magát támaszától, és amíg  a lendület vitte tehetetlen testét, fokozatosan magasodott. Gerince törhetetlen tartóoszlopa lett a kinyújtott végtagoknak. Megfeszült nyaka enyhén feltartotta fejét, hogy ismét méltóságteljesen léphessen ki a formák birodalmából, a valóságéba. Ahol az érzékelést teljessé tették a fények, és a zöldek ismét végigpásztázhatták őt. Nincs gyűrődés ruháján, és mintha haja összevisszasága is természetes lenne. Magabiztos volt, mert újra megtalálta a... nem. Őt találta meg újra azkbani hite. Félig folyós, félig megszilárdult szemekkel nézett bele a másikéba. Nem szúrt, nem döfött. Látott. - Ez nem én vagyok. Én a testvéred vagyok, és semmi több.

Testvér

*Egy hosszú pillanatig úgy érzem, hogy hiába a parancs, az utasítás, nem fogok tudni hallgatni, ellen kell vetnem, közbe kell szólnom, hogy nem tudom, nem lehet, nem akarom... aztán elmúlik a vágyam az ellenkezésre, elmúlik, elveszik a semmiben, értelmét veszti, jelentősége egyszerűen elhal abban a sötét űrben, amit Brayden tekintetében látok. Így mondhatni megkönnyíti a dolgom, mert elszakad a tiltakozás fonala, a szó, a figyelmemet leköti a kapaszkodás önmagamba, hogy ne nyelődjek el én is lényegemet tekintve abban a tekintetben, amit rám vet és amitől a hideg mászik a hátamon. Engedékenyen, lassan bólintok. Így lesz. Legyen hát. Ha erre vagyunk kárhoztatva, akkor mi a merlint tehetnék, mint engedek a külső nyomásnak. Rég tudom, hogy nem arról szól ez az egész, hogy jól mulassunk, hanem leginkább arról, hogy éljünk valahogy, kár lenne rontanom ezeket az esélyeket. Ha már egyszer ő hajlandó volt az életérdekemet képviselni az „övéi” között, akkor azt talán elvárhatja tőlem, és én is magamtól, hogy minimális hálát tanúsítva nem ellenkezem a határozással. Hova fajultam el a világgal együtt, képes vagyok egy ilyen ultimátumra egyszerűen csak rábólintani, mint egy engedelmes diák. Nem balhézok. Hallgatok. Többé-kevésbé eddig is ezt tettem, az elvárhatónál nagyobb önfegyelmet tanúsítva, leszámítva, hogy nem tettem úgy, mintha meggyőződésem lenne, hogy így helyes, hanem fokozottan hangsúlyoztam, hogy mindez csak azért van úgy, mert veszélyes lenne másként. Némiképpen irritáló lehetett, igen. Talán. Nem tudom. Nem látok a dolgok folyásába, ellentétben Braydennel, aki túlságosan is otthon van ebben a dologban, a komoly komorság, ami a szavaiban megáll, mint egy fal kételyt nem hagy, nincs szükség körítésre. El kell fogadni, hogy így van, így lesz, mert különben nincs tovább.
Kényelmetlen helyzet. Barátságtalan, viszolyogtató, csendesen megroskadt pillanat, ahogy figyelem, hogy próbál úrrá lenni egy olyan gyengeségen, amihez foghatót én is tapasztaltam, és elégtétel helyett szégyellős sajnálatot érzek csak, így inkább elfordulok. Felállítom a felborult széket, oldalra fordítom, a hátam a falnak vetve telepszek vissza rá, és amikor Brayden végre közelebb jön, csak akkor nézek rá. Így akarná? Érdekes, mióta igyekszem törleszkedni az ő akaratához? Nagyon fiatal és nagyon ártalmatlan voltam még, amikor utoljára arra gondoltam, hogy nem kéne ellenezni, amit csinál, hanem segíteni abban, hogy egy célt megvalósítson, és undorítónak tetszik a gondolat, hogy most, amikor voltaképpen minden rendszerességnek és igazságosságnak az ellenségeként dolgozik, most pártoljam a magam kétségkívül szerény, mondhatni jelképes módján. Vagy csak túlsággal is áthatott a szabadságeszmény, amitől a kastély szinte párállik, minden kolléga és minden diák szavai tettei, ötletei révén.*
-Semmi több?*mennyi remény fér egy kétszavas kérdésbe, mennyi egy felbámuló pillantásba, a szék fájára támaszkodva figyelem, ahogy kihúzza magát, és valahogy a tekintete is más, élénkebb, él, újra él azért, hogy csodáljam, tiszteljem, várjam tőle a választ, az iránymutatást, a támogatást. A bizonyosság ellen, hogy valamit nagyon elárulok, ha ezt teszek nem sok mindent tudok tenni, sokkal erőteljesebb az az ösztönös elégedettség, ami megnyugtat, mintegy belövi a tudatom valami kábasággal, hogy ez így van a legnagyobb rendben. A legnagyobb rendben. Bólintok. Ha semmi több, akkor semmi több. Minden más aggály, kétely mellékes, amíg kitart e-mellett az állítás mellett. Fanyarul megállapíthatom, mit meg nem adtam volna évekkel ezelőtt azért, ha ugyanezt kijelenti, ha mindössze erre definiálja magát, „csak” a testvéremnek és ugyanezzel a határozottsággal megnyugtatja azt a félelmet és iszonyt, ami arra késztetett, hogy fejvesztve elhagyjam a családi fészket. Elmúlt. Akár a pillanat.*

-Feltételezem, mint elnök, a feladataid közé amúgy sem tartozik a varázslények felügyelete, inkább a felhasználási lehetőségeik-*üresen, nyugodtan szól a hangom, semmi felesleges borzadás, legfeljebb a „tökéletes test” ellen lehetne bármi kifogásom és a cél ellen, de hagyjuk az ideológiát. Kár vesztegetni rá az időt, az életet.* -Tulajdonképpen semmiről nem akarok tudni, amiről nem érdemes-*megvonom a vállam, az arcát fürkészem*-Azt mondod nem lettél más, de azért eléggé előrehaladtál, ha ilyesmire képesnek találnak, és képes vagy-*elvégre még él. Ennél pedig mi sem lehet ékesebb bizonyítéka az ember képességeinek. Él, ép, egészséges, energikus, agresszív, ugyanakkor valahogy félelmetesen nyugodt is egy-egy pillanatnyi kilengést leszámítva céltudatos, és miután az ellenkezésembe ütközött most mintha úgy célt talált volna, úgy irányt. Sejtem, mi több, bizonyosságként érzem ezt, ahogy rám meredt, hosszan, határozottan, mindenféle kétely vagy bujkálás nélkül, visszavéve a tekintélyét, erejét, árnyékát, hatalmát. Jól van. Ha Brayden jól érzi magát, akkor voltaképpen nincs is mitől félnem, nem igaz? Csak nem szabad felbosszantani, nem kell ellenkezni vele. Minek is? Félrehajtom a fejem, fáradt, nehéz mozdulat, az idegi kimerültség átveszi a helyét mindenféle tiszta gondolatomnak. Még úgy is elaludnék, ha tehetném, hogy mondjuk közte és köztem nincs legalább egy fél szigetország, az se érdekelne, ha a kastélyban maradna, a szavai tompán zsonganak a tudatomban, egymás után vetik fel magukat, mint lesüllyedt test a tó mélyéről, hogy értelmet, elemzést nyerjenek, de túl sok az információ, az egymásnak ellentmondó inger, a zavar ahhoz, hogy értékeljem. A tudatában még réges rég nyílt hasadékból előmászó hagymázas lázképek a tökéletességről és minden másról, amiben rendíthetetlenül hisz és amit megkövetel összekeveredik a valóságos tények olyan sorozatával, minthogy ő segített rajtam, ennek ellenére viszont megütött.*
-Miért egyeztek bele, hogy életben hagyjanak?-*ezt még szükséges megkérdeznem a tisztánlátás kedvéért, bár a gondolat, ami vidám kis összeesküvéselméletként felvetődik bennem inkább hátborzongató, mint megismerésre csalogató.* -Neked úgysem lett volna más választásod, mint belépni a projecktbe. Mire kellek nekik? Vagy neked?-*mágia és vér. Nem sok variáció. Elszakadok a tekintetétől, az asztal lapjára simítom a kezem, a pálca mellé, a fényes felület olyan, mint mattra simogatták volna. Visszanézek rá, aztán megint el.* -Ha nem küldenek; kerestél volna?-*nem annyira gyakorlatias a kérdés, mint amennyire nem szentimentális, de már mindegy. Nem sokat számít a helyzetet tekintve, mégis információ.*

 

Némiképpen kiestem Shannonból, de igyekeztem, jelezz, ha valami nem értelmes.

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Tetszett neki a hallgatás. Merev, szigorú határok között mozgó, néma engedelmesség. Néma bár, de nem agyatlan. Ott voltak a becsukott száj mögött a dek, az érvek, egy egész vita tele az elme gyönyörű birtokainak kihasználásával. És akármennyire elragadónak tűnt ez a báj, tudta, hogy legalább ugyanannyira kényelmetlenné fog válni egy idő után. A gondolatokat nem lehet megölni, csak a gondolóval együtt. Ez pedig olyan megoldás, ami nem engedhető meg a szóban forgó körülmények között. Akkor mi legyen? Hogyan irtsuk ki a magot, amit ezek a söpredékek ültettek belé? Azzal, hogy mosolyognak, leülnek ötkor teázni és késsel-villával esznek már rögtön azt hiszik, hogy jobbak, és ettől a világ is jobb. Ők nem ölnek embereket, ők túl gyávák ahhoz, hogy egy ilyen döntést meghozzanak. Nincs meg bennük a kellő bátorság. Megmenteni valakit a haláltól talán figyelemre méltó tett, de megölni valakit mindig is bátrabb marad. Hisz az ember csak akkor lehet igazán önnön maga, mikor legyőzi az erkölcseit, azt a bonyolult és ostoba maszlagot, amit egy elmaradt világ elmaradt tagjai tápláltak belé. Le kell vetkőzni a gyerekkort, a fenyítéseket, a fejsimogatásokat és az összes félelmet az élvezetekkel együtt. És ha kibújt ebből a mesterséges bőrből, akkor észreveheti, hogy hirtelen milyen nagyra nőtt, és hogy az emberek mennyire undorítóak. Mondd, Shannon miért van az, hogy a bátyád már a bölcső fölötti plafont is ekképp szemlélte, te pedig oly sok év múltán még mindig önnön valód ellen küzdesz?
Semmi több. Nincs mit felelnie a kérdésre. Elmondta már előtte a választ. Talán kitörhetnének belőle azok a csökönyös, de kétségkívül elfojtott érzelmek, amik régóta lappanganak benne. Hogy mennyire fontos számára ez az egyetlen megmaradt családi kötelék, az, hogy van valaki aki képes megérteni az ő kifinomultságát, és, hogy ez a valaki mennyire fontos a világ jövője számára. Az arcába ordíthatná, undorító nyált fröcsögtetve mindenhova, amit nem merne letörölni, megmozdulni se merne. A halálfaló szinte látta az eseményt, hogy miképpen hajol egyre közelebb öccséhez, majdhogynem szellemként átmenve rajta. De ó nem. Ők nem szaladnának keresztül egymás sejtjein, hanem minden bizonnyal eggyé válnának, és beragyognák az egész szigetet, hogy azok a merlinverte, rohadék britek lássák, mi is a valódi tökéletesség, és mennyire szánalmasak voltak ezidáig. Elkapta a gondolat mámora, ezért egy pillanatra lehunyta a szemét. Épp csak annyira, hogy bogara feketeségében eltűnjön ez a boldog pillanat, hisz nincs helye a beszélgetésben ilyen leányálmoknak. A folyamat, ami zajlik közel sem ilyen könnyű. Két lábbal kell állni a földön, ahhoz, hogy fel tudjunk emelkedni róla.

- Ó nem. Az emberek születésüktől kezdve képesek azokra a dolgokra, amiket később az évek gyümölcsének tekintenek. Én is már harminc éve és három hónapja rendelkezek ezekkel a nagyszerű dolgokkal, csak eddig, pusztán félig volt kinyitva a szemem. - most határozottan teljesen nyitva van a szeme, szinte a szemhéjai is eltűntek, úgy bámul a szokásos kigúvadt, őrült tekintetével. Szeme fehérjében az apró erek, mintha soha meg nem állva örvénylenének, tekeregnének, hajlanának, de mégsem pattan el egyik sem. Vajon milyen színű lehet ez a kocsonyás egyveleg, ha vérben van? Sokkal valószínűbb a fekete a pirosnál. Sokkal valószínűbb. - Talán most sincs teljesen. Nem tudom. - folytatja az ijesztő hatásszünet után a régi rendezett mivoltjában. Csapzott rendezetlensége eltűnt azzal a mozdulattal, mikor ma már sokadjára hátrasimította a haját. Brayden a hirtelen metamorfózisok mestere. - De azt biztosan látom, hogy a tiéd nem csak csukva van, de szorosan összehúzva is. - semmi vicceskedés nincs ebben a metaforában. Metsző hangja már-már szemrehányó volt. Pengeként vágta át a hideg levegőt, hogy füstként telepedjen a másik arcára. Nem leste belső szörnye kíváncsian a reakciókat, hisz nem voltak lényegesek. Akármit is mond ma a professzor az mind teljesen lényegtelen. Az újév első napjának ajándéka az, hogy ő elhozza a jövő mézédes titkait, tudatja vele és hagyja ülepedni a dolgot, megtoldva néhány paranccsal ami feltétlenül szükséges a titkok valóra váltásához. Tiszta forgatókönyv, és rendkívül zseniális. Brayden meggyőződése, hogy egyelőre csak két embernek vannak ilyen gyönyörű ötletei, és az egyik természetesen saját maga, a másik pedig egyértelműen a Nagyúr. A Nagyúr aki valamit már megpillantott abból a tökéletességből ami ebből a román testvérpárból ragyog, de saját, elmaradt eszméi még korlátozzák a megértésében. És szerencsére korlátozni is fogják, ami pedig megadja a lehetőségét kettejük felemelkedésének. Elegáns ruhája alatt meddő kísérletet tesznek a még élő hámsejtek, hogy áttörjék az elhalt társaikból álló falat, az elnök észrevétlen végigborzong, ahogy mindig, ha szóba kerül az ember, akinek jelét a karján hordja.
- Mennyire naiv vagy. - okítás, amiben furcsamód ott cseng valami furcsa, empátiának is felfogható valami ami olyasmit sugall leginkább, hogy elnézem ugyan, de hogy lehetsz ennyire hülye?. Talán csak beképzelés. A tények azok, hogy vonásai cseppet sem változnak meg, mintha márványból faragták volna egész testét, ami csak néha, a belülről előtörő düh forrósága miatt olvad meg, és vesz fel egészen elképesztő formákat. - Nem voltak olyan helyzetben, hogy diktátumot erőszakoljanak rám. Hisz nekem még mindig maradt egy opcióm, ha nem teljesítik a feltételeket, és ők tudták, hogy szükség van rám. - nem fogja ki mondani úgy sem. Az nem elég nemes, és rendkívül patetikus lenne. Ő tudja magáról, hogy tökéletes és felsőbbrendű, és ez teljesen elég számára. Nincsen szüksége senki sajnálatára és együttérzésére. - Nekik nincs szükségük rád. -  elegánsan elengedi a másik kérdést. Hisz túl egyértelmű, és túlzottan fél kimondani. Pedig ezerszer megtette már. Beszélt róla a terrortól sokkos állapotban lévő áldozatainak róla, és hangosan ki is ordította néhány önkontroll vesztett állapotában az északi kúria hatalmas pincéjében. De ez a gondolatmenet nem fut át agyán. - Néhány kollégád havonta írásos jelentéseket küld nekem az apró tetteidről. Már egy ideje terveztem a látogatásod, pusztán most vált alkalmassá az időpont. - érzelem nélküli közlés, hidegebb, mint egy recepciós a Minisztériumban. De az, aki együtt nőtt fel vele (legalábbis egy darabig), kiérzi, mennyire fontos az a vonal ami meghúzódik ennek az aspergeresnek a szavai mögött. - Ne légy gyenge. Hová tűnt belőled a méltóság? A tartásod. Hogy ülsz azon a széken? Nagy szerencséd, hogy a diákjaid között nem így jársz. A vonásaid! Rendezetlenek és felkészületlenek, ahogy a hajad is csapzott, a ruhád pedig koszos és gyűrött. A megjelenésed nem méltó önmagadhoz. - Harag van a szavaiban. Nem ugyanaz, mint amit az előbb tanúsított, amikor megütötte. Ez egy sokkal enyhébb tónusa az érzésnek, de valaki ismeretlen számára rendkívül ijesztőnek tűnhet ez is. Aztán valami váratlan történt. Sóhajtott egy aprót. Elharapta a végét ugyan, de nyelvét már nem tudta megbénítani - Shannon... - kezdett volna bele valamibe, majd görcsösen összeszorított ajkakkal fordított hátat, és kezdett el előre sétálni, míg meg nem állította a fal. Egy darabig nem mozdult, és mintha támaszt keresve előre döntötte volna a fejét, hogy súlyát az utált intézményre rakja át. Hogy valóban meg is történt ez a furcsa aktus azt hátulról lehetetlen lett volna kitalálni, de Brayden erőt véve magán megfordult, és az előbbinél kevésbé határozott léptekkel sietett oda a székhez. Kihúzott háttal, és keresztbe tett lábbal foglalt helyet, hogy egy darabig csak jól hallhatóan lélegezhessen. Átható tekintete nem mart semmilyen élő  szövetet, hanem éppen lyukat ütött a falban, és a dermedt pozíció csak a második szónál változott meg, hogy mélyen, de nem ellenségesen öccse szemébe nézzen.
- Szükségem van rád.

|nos,  ugyan  nem írtál levelet, hogy szeretnéd-e folytatni a játékot,  de azért remélem nem bánod. bocsánat a késésért...|