Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!

Hogy milyen gyönyörű is az egyetem! Hosszan leomló, lágyan csillanó hajak, vagy éppen kacéran felfogottak, hogy váll selymes ívét megmutassák. Kisportolt idomok, testhez álló ruhák. Főleg az esti órákon, amikor a fele már az éjszakába készül, és valami bátrabbat vett magára. Igéző szemek, mosolygós tekintetek. Jaj nekem...
És ezek mind a diákjaim. A tanítványaim. És ráadásul külön felhívták a figyelmemet rá, hogy a házirend tiltja a diák-tanár kapcsolatot. De hát alig vagyok idősebb náluk! Frissen végzet, fiatal férfi vagyok. Ez után a beszélgetés után sírhatnékom lett az összes Vénusztól, akiket már távolról hallani lehetett. Akár a régi korok hercegnőit, őket is dobpergés előzte meg. Magassarkújuk kopogása, mindegyiküknek más volt, és amikor csoportba jártak! Az kérem szépen igazi zene volt!
Még egy ilyen rohadék szabályt! Lassan úgy érzem magam, mint amikor én voltam tanítvány, és reflexből minden 'tilos'ra 'nem'mel feleltünk, méghozzá annak a jól megalapozott, nagy múltú filozófiai irányelv okán, miszerint 'csakazértis'. Ó azok a szép, régi évek... Legalább ez felejtette velem azt a szomorúságot, amit a vezetőség okozott ezzel a baromsággal. Szerencsére csak akkor volt szükség rá, amikor éppen nem beszéltem, vagy magyaráztam. Csak úgy repültek a szavaim, és éreztem, hogy ez ma az én napom! Nem volt olyan kérdés, amivel beégtem volna, nem volt egy nagyképű diák sem, aki miatt fegyelmezni kellett volna. Minden passzolt.
Néha azért ki kellett tekintenem, néhány értelmes képű első-soros diákra, hogy valóban jót mondok-e, mivel a belelkesülés miatt szinte azt is elfelejtettem, hogy milyen órán vagyok. De azok vagy, nyitott szemmel aludtak, vagy nagyon megvezettem őket, vagy tényleg tökéletes voltam. Nagyon szeretném, hinni, hogy az utolsó volt.
És ezek el se tudják képzelni, hogy mekkora mázlisták! Nekem még kellett olyat tanulnom, ami a főzést segítő igézéseket vette alapul. Kegyetlen volt. Kegyetlen nagy szemétség! Szerencsére a vizsgáztató rendes volt (vagy csak féltette az életét), és azt mondta egy kettesben kiegyezünk, ha nem szeretnék varázsolni. De minden másból kiváló eredményeim voltak! Ó igen! Patrick Keen a szuperhős! Lassan kéne valami képregényt rajzolnom magamról. Hmm... Úgyse lenne belőle semmi, ahogy magamat ismerem. Na mindegy!
A helyzet elég érdekes volt. Itt voltam a szertáramban, pontosabban az egyik szekrényében megszámolhatatlan mennyiségű ketrec között. Volt itt mindenféle jószág, és az előző tanár... Mit tanár! Professzor! Professzor Patrick Keen! Avagy Keen Professzor. Hogy ez mennyire hülyén hangzik. Még a Rick is jobb, de inkább hívjanak csak Patricknak. Engem ne magázzanak a diákjaim. Nem azon fog múlni, hogy mennyit fognak tudni. Legyen meg a tisztelet, de NE MAGÁZZANAK. Nem vagyok én még olyan öreg. Ugye? Kétségbeesetten néztem az egyik albínó patkányra, aki, hogy felébresszen álmodozásomból kidugta hosszú kis száját, és nagyot harapott ujjamba.
- Dögölj meg! - szisszentem fel haragosan, és csúsztam egy nagyobbat hátra. Hatalmas volt ez a tértágító bűbájjal ellátott kis szekrény. Még a szavam is elállt, pedig már egy órája bent vagyok, na és még meddig itt leszek! Szabad kezet kaptam a rendelésben. Azt vehetek a Godrik számlájára, amit csak akarok. Ó jee. Na és a jól felszerelt labor, te jó ég! Ki ne akarna itt valamit keverni? Minden méregkeverő álma!
Na de először át kéne pakolni a dögöket az én saját találmányomba! Ha innen megpróbálok kivenni egyet, akkor káosz lesz, minden elszabadul. Ha a pálcám segítségével szeretném, akkor pedig még nagyobb. Ezért kifejlesztettem, és legyártattam egy olyan szerkezetet, aminek sarkában van egy egyszemélyes kabin. Bemegy oda az áldozat, én egy gombbal lezárom, majd kinyitom a másik oldalán és nem veszett kárba egy alkatrésze sem az állatnak.
Úristen, hogy beszélek róluk? Nyugi Patrick, ők meg sem születtek volna, ha nem erre tenyésztették volna őket. Mi életet adtunk neki, és most kegyetlen hűbérúrhoz híven visszavesszük az adót. Hé! Ezek hallják a gondolataim? Mindegyik állat megdermedt, és a kijárat felé kezdett szaglászni. Hamarosan én is rájöttem, hogy kettőre nőtt az értelmesek száma a fenségterületemen. Jaj nee! Ha valami köcsög ellenőrzés lesz! A hang bizalmas jellege azonban eloszlatta az aggodalmam, és egy nagy ugrással kint is termettem.
Vagyis szerettem volna, ha nem felejtettem volna el, hogy akármilyen nagynak tűnik, még mindig nem férek el két bútorlap között állva. Sikeresen bevertem sípcsontomat és fejemet, és fenékkel érkeztem a kemény padlóra.
- Azt a májcsótány evő édesanyádat nyalogassad! - mély hangom betöltötte az egész helyiséget. Na igen. Épp leszokóban vagyok a káromkodásról, ami talán még elrettentőbbé tette szavajárásom, mint amúgy. Minden esetre, hamar feltápászkodtam és kibaktattam a labor részbe, ahol már tényleg várt az egyik diákom, akit láttam már valamelyik órán.
A nyalizós! Csak így hívtam magamban ezt a kimondhatatlan nevű fószert, aki egyedül jelentkezett a szertári munkára.
Á, kedves Dub... - azzal a lendülettel tűnt el szemem csillogása, amivel felkelt, és agyam összes neuronját visszaemlékezésre késztettem - Dub... ööö... Dub..ash..lan...ethan? - hangom eléggé bizonytalanul csengett, de egy amerikai álomba illő mosollyal próbáltam meggyőzni őt, hogy igenis így hívják, még ha ezt nem is tudta. - Elég lesz nekünk a Dub is. - mondta, majd szórakozottan megfordult, hogy visszamenjen a szertárba, de azzal a lendülettel újabb 180 fokot perdült, és kezet nyújtott tanítványának. - Én Patrick vagyok. - arca hirtelen elkomorult, miközben a másik kezét szorongatta - Gondolom láttad a kipreparált testrészeket. - mély hatásszünetet tartott, amiben a fiú újra felidézhette a rémisztő látványt - Azok azoké, akik nem tegeztek. - Gyorsan hátat fordított a fiúnak, hogy ne lássa fülig érő vigyorát, majd elindult és kezével intette, hogy kövesse őt.
A szertár modern jellege elütött az iskola képétől. Padlótól plafonig minden tűzálló csempével volt fedve, és öt darab aprónak tűnő vastag fémmel körbevont szekrény állt benne. Némelyikükben fura alakú, kulcslyukra semmiképp sem hasonlító nyílások voltak, illetve egy asztal, ahol a már említett ketrecek sorakoztak. Csak az volt nyitva, amelyikből nemrég kiugrott. Benne három részben állatok hosszú sora, akik a lehető legfurább életjeleket adták ki. Az egész mélysége annyira hihetetlen volt, hogy Patricknak meg kellett néznie (újra), hogy valóban nem folytatódik a falban ez az egész. Akármennyire volt varázsló, néha olyan szkeptikus tudott lenni, a mágiával kapcsolatban, akár egy mugli.
- A mai rendhagyó feladatunk az lesz, hogy azokat - mutatott az állatokra - átpakoljuk ezekbe - kezével az asztalon sorakozó találmányai felé intett.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elő kaptam koszos farmerom zsebéből a pálcám, ami úgy reszketett a kezemben, mintha egy dementorcsókkal lenne egyenlő a varázslás. Pedig szilárdan tartottam. Talán az érzékeny acromantula fonal már előre megérezte a vészes jövőt.
- Invito
...
KURVA ÉLET! - úgy ennyiben össze lehet foglalni a történteket. A már nyitott szekrényekből furcsa tartalmú fiolák szaladtak elő, és vágódtak neki a padlónak darabokra törve. Némelyikük apró robbanást imitálva. A legveszélyesebbek (amiket egy koponyás címke különböztetett meg) szerencsére törhetetlen üvegből voltak, így azoknak nem lett semmi bajuk, de az egyik hatalmas lángokkal égni kezdett, és ez tudatosította bennem, hogy a tűzálló nem azt jelenti, hogy megállítja az égést. Ami irdatlan nagy probléma...

Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
- Azok sellők? - érdeklődve tekintett hátra az említett dolgok, felé, de hamar megunja a nézelődést és inkább visszafordul.
~Professzor... Te jó ég Patrick! Hova süllyedtél? Joe kiröhögne, ha azt látná. Tényleg, vajon mi van az otthoniakkal?~ Hát ezt se fogja megtudni. Sajnos nem akkor ruccanhat ki Bronxba, amikor szeretné. Érzi, ahogy arcomra kiül az elkedvtelenedés, de mintha valami védővarázsba ütközne, szája vonalán végiggyűrűző érzelem visszapattan forrásához, és egy mosoly burjánzik ki.
- Nish! - ismétli meg felélénkülve - - Ez kur... izé nagyon hangzatos név. Gondolom az édesanyád adta.
Közben már bent lépkedtek a helyiségeben, és kisvártatva meg is történt a jeles baleset, amit Patrick némán nézett végig. Nem dermedt le pusztán, úgy gondolta, hogy Nish majd cselekszik, és az mindenképpen eredményesebb, mintha ő próbál meg oltani. Lelki szemei előtt látta, hogy értéktelenedik el ez a terem. De még mielőtt valami hülye belső hang meggyőzné, hogy azért próbálja meg, hátha valami fura dolgok szállnak el füle mellett. Amitől olyannyira megijed, hogy egyet ki is pukkaszt egy reflexből csapással, de szerencsére volt elég ahhoz, hogy felfalják a tüzet. Mint limfociták ugranak rá és kebelezik be az idegen testet territóriumokon. Nagyon okosan ízekre szedik a hatalmas lángot, ami a professzor szemében, mint valami félelmetes sárkány kúszott egyre csak felé, és eszébe sem jutott volna fejenként küzdeni, valahogy úgy érezte, hogy, ha harcolni kéne akkor mind a hét fejjel egyszerre lehetne csak megtenni.
Mindenesetre egy apró megdöbbenésen kívül nem volt túl sok érzelem (értelem) az arcán, de végtére is úrrá lett magán és odafordult a fiú felé, aki ezzel a tettével valahogy túllépte a nyalizós kategóriát, bár még mindig benne maradt abba a skatulyába, amibe jelentkezésével került.
- Bravo! - úgy látszik nem tud leállni a vigyorgással, pedig még egy hét van hátra az adagjáig. Ó, tényleg az adagja. El is felejtette, úgy felvillanyozta az, hogy taníthat az egyetemen. Hozzá még tapsolt is egyet-kettőt, és ez teljesen őszintén jött. - Igen hasznos kis varázslat. - érezte, hogy borostája alatt vörösödni kezd bőre.
~Most biztos csökkent a tekintélyem a szemében. Azt a rohadt. Ha így megy ez tovább, el fognak néptelenedni az óráim. A vezetőség meg levált.~ Mumusként libbennek elő elméje szekrényeiből a rémisztőbbnél rémisztőbb gondolatok, és ez arra sarkallja, hogy mentegetőzzön, igen mentegetőznie kell. Olyan tisztán látja ennek az amúgy annyira megvetett emberi szokásnak az értelmét abban a pillanatban, hogy már majdnem bele is kezd. Nyílik a szája, keze felkúszik melle elé, hogy azzal is segítse majd elhitetni azt a kontrollálhatatlan szóáradatot, ami ki akar törni belőle.
Már az első hang is megformázódik, az előszele saját maga lejáratásának megremegteti hangszálait. A hírnök már ott jár a garatnál, kidugta fejét, és akár egy fegyvertelen katona rohan át a harcmezőn próbálva minden erejével kitörni a két fogsor közötti vékony résen. Az utolsó ugrás, most már biztos meg van, most már meg kell lennie...
És mégsem. A fehér csontreteszekről keményen pattan vissza minden, és újra fény gyúl ki arcán.
- Mindenesetre mostantól meg fogjuk tanulni azt, hogy miképpen boldoguljunk pálcánk nélkül! - teljesen el van hűlve az ötletétől, ami segít megmenteni imázsát - Tudod ez az egyetlen olyan tudománya a mágiának, ahol fabotot, csak arra használunk, hogy megkeverjük üstünk tartalmát. - lelkesen bólogat hozzá - És nem szeretném, ha mindenki annyira biztos lenne abban, hogy dőlő életét mindössze ennyivel - előveszi pálcáját és megforgatja szemmagasságban - támassza ki.
~Ezazz Patrick! Ezt nagyon jól csináltad!~ Lelkében valahol egy napszemüveg meg valami esernyős koktél is előkerül, hogy királyságát dicsérje, majd tovább folytatja. - Ja igen, kesztyű. - Tanácstalanul néz körbe, majd felemeli szőlővesszejét. - Inv... hopsz... - kínosan vigyorogni kezd, és inkább mélyen zsebébe helyezi az apró, és hálátlan eszközt, majd random kinyit egy szekrényt. Hatalmas mázlija van, mivel a legfelső polcon ott áll egy kartondoboz rajta 'KESZTYŰK' felirattal. Könnyedén leveszi, majd keresni kezd bennük párok után mikor lassan meggondolja magát.
~Basszus... Nekem pont azért van szükségem erre a gyerekre, hogy mágiával átrakja... Bazdmeg... A rohadt élet...~ lepereg előtte élete. Milyen rohadt jól összerakta az előbbi szövegét, és tessék. Meg kell szegnie. Már most.
- Öööööö... - nagyot nyel és tanácstalanul nézi az undorítóan tiszta fehér csempét a falon. Akár egy diliház - Igen, öö... - nem nagyon akar sikerülni ez a belekezdés - Hát... Most még először kivételt kell tennünk... Igen... kivételt. - amennyire magabiztosnak, lendületesnek látszott, annyira lett most sötétben tapogatózó gyerek, aki épp azt próbálja megmagyarázni, hogy hogyan firkálta össze a kutya a szoba falát.  - Hát igen... Arra gondoltam, hogy azzal a méretpöppentő dologgal le pöppented őket, aztán meg kilebegtetted a lyukon, belerakod ezekbe, és, hát igen... - mintha izzadni is kezdett volna, fogalma nincsen. Kétségbeesetten húzza kifele mugli pólója nyakát egyre nagyobbra - Ja igen, a mugli ruha. Ez nem egy példa, hanem mindenkinek ilyet kell hordania. - szavai félúton elesnek, akár a részegek, akik nem találják a falat. Nem is ezt akarta mondani. - Szóval igen... azért hordok én ilyet, mert szere... izé... öö.. hát igen... aa varázsló öltözeteket nem szabad ilyen... igen... ilyen piszkos munkákra használnunk! - Nagy tempóval hadarja el a mondat végét, mint aki attól fél, hogy ha lassan tenné meg, elfutnának a szavak, ő meg megint kergethetné őket. Az apró mosoly, ami magának szólt, hogy végre sikerült kimondania, rögtön el is tűnt. Vállai összeestek, ő meg gondterhelt arccal ledobta magát a földre.
- Nem tudok varázsolni. - mondta ki hirtelen élete nagy problémáját, de nem úgy, mint valami szörnyű, égbekiáltó hibát, hanem úgy, ahogy egy kisgyerek panaszkodik, hogy neki miért nincsen olyan piros távirányítós autója, mint a szomszédnak?...

Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Ahogy szép lassan összeroskad mondata súlya alatt, becsukja a szemét. Elképzeli tanítványának fintorgó arcát, mert egy ilyen arcnak fintorognia kell egy ilyen mondat után, ezt biztosan érzi. Sőt, azt is látja, ahogy a fintor szánakozó mosolyba, majd gúnyos nevetésbe csap át. Látja, ahogy a röhögőgörcs két vállra fekteti a hasát fogó írt és már-már a lélegzete is akadozik az endorfint-termelő rohamtól. Látja, ahogy a sebes rekeszizmok a szív gyorsaságával emelik fel, és nyomják össze a mellkas domborulatait. Látja, hogy zsibbad el a száj, és, hogy torzul el a fáradtságtól a jóízű kacaj lónyerítéssé.
Újra iskolában van, újra hét éves, újra körbeállják és addig röhögnek rajta, míg fel nem tűnik egy olyan tanár aki nem osztja a véleményüket. Akármikor megverhette volna a többit. Elég erősnek, és jó verekedőnek számított, de nem. A szégyen gyávává tette, és ő csak ült egy helyben, eltakarva arcát. Te jó ég, milyen rossz volt. Soha, de soha többet, és nem is kívánja senkinek. Senkinek.
Egy selymes hang rángatja ki a múltról. Szép lassan felnéz, mint aki istent látta volna meg, úgy kerekedett el a szeme. Mosolyognak rá, valóban. De nem úgy, ahogy ő gondolta. Segíteni szeretne neki, és együttműködést ajánl.  Nem mondja el titkát, sőt még csak felemlegetni se fogja. Bízhat-e a másikban? Nem fordul meg ilyen a fejében. Ő határozottan hiszi, hogy igen, igazat mond, és, hogy az emberek jók. Mindenki jó. Dr. Octopus és Joeker is, csak ki kell várni a képregény végét.
- Örülnék neki... - bólogat bizonytalanul, majd lassan föláll. Egy darabig forgolódik csak, nem találja helyét a raktárában, majd odasétál a fiókhoz, belenéz, mintha keresne valamit. Sokáig csak áll némán, míg végül hirtelen megfordul arcán a régebbi őszinte mosollyal, mintha mi sem történt volna, úgy folytatja a félbehagyott beszélgetést.
- Ki a franc az a Piton? - vonja fel érdeklődően a szemöldökét, majd magyarázat képpen hozzáteszi - Nem vagyok helyi, Amerikából jöttem, mint azt már említettem - ezzel egy időben kacsintott egyet, csak úgy, mert miért ne? A szuperhősök is ezt szokták, ő miért ne tehetné akkor?
- Tényleg... - gondolkodik hangosan - Mit kérsz a titoktartásért cserébe? Azt már garantálom most, hogy sikeresen fogod venni egyetemi éveidet. Rajtam ne múljon. - hirtelen elgondolkozott, hogy talán nem ez a legjobb, mert egy nyalis általában úgyis bevágja azt amit be kell vágni, úgyhogy mással próbálkozott  - Vaagy netán van valaki, akit meg kéne leckéztetni? Één le tudom járatni órán, ha szeretnéd. - úgy húzza ki magát, mintha világmegváltó tulajdonság lenne - Vagy egy lány? Van egy saját fejlesztésű csábítófőzetem, illetve ismerek egy titkos receptű csábparfümöt is. - újból kacsint egyet - Vagy mondjuk, édesapád az üstfoltozásnál nem betegedett meg valamitől, ott sok olyan szer van, ami bőrirritációt okozhat, vagy akár légúti betegségeket, bár ezt te biztosan jól tudod. Ha gondolod összeütök neki valamit. Gyógyfőzetkészítést is tanultam, és mit ne mondjak eléggé megy...

//és még mindig Keen a családnevem, nem Kean //

Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Dehogynem tudja. Tisztában van a fennálló, kétes stabilitású helyzettel, hogy akármikor meghalhatnak emberek, mindenféle különösebb magyarázat, és utánajárás nélkül. És ez egy kicsit otthonosabbá teszi a szigetországot, bár azért bőven vannak még dolgok amiket hiányol. Szóval nem hülye ő, de ezt másoknak miért kösse az orrára? Ő jól érzi magát ebben az álcában, és különösebben meggyilkolni se szeretnék e miatt, tehát fölösleges változtatnia egyelőre. Szóval most se dönti meg álcáját, hanem néhány eltúlzott gesztussal fejezi ki megdöbbenését, csodálatát, borzadályát. Szóval olyan, mint valami agymosott, táblák által irányított közönség egy délutáni talkshowban, mindig teljesen egyetértve a beszélővel. Minek nehezítse meg a beszélgetés további  részét, és vegye el az egyszemélyes munkaerejének kedvét a segítéstől. Meg  annyira nem is érdekli  a téma, hogy továbbfűzze a gondolatokat így rögtön a következő témába kapaszkodik bele, ami elég érdekesnek ígérkezik...
Gyanakvó, de mégis játékos, pajkos fény csillan meg szemébe, amit egyenlőre betuszkol a sarokba, és halkan bezárja az összes nyitva lévő ajtót, várakozásra intve az írt, majd rókaléptekkel foglalja el eredeti helyét és szinte lélegzet visszafojtva fülel a mondat többi részére.
- én  is így voltam vele. - bólogat megértően, és jobbját a másik vállára helyezi - fájt a fejem, ha nem kaptam, meg mindenféle egyéb tünetem  is volt. De utána! Megerőltettem magamat, és már jó ideje tartom magam a havi adaghoz. Mindegyik közepén készítek 10 uncia... - a biztonság kedvéért körbenéz mégegyszer, majd közelebb hajol és súgva mondja ki a főzet nevét - aranyhaj álmát - visszább hajol, de kezét még mindig nem veszi el. Szándékosan csak a fantázia nevét merte kimondani, a fiatalok úgyis ezt ismerik, hát minek dobálózzon latinos hangzású szavakkal? Ez az egyik legdrágább kedélyjavító a piacon. Az erogén zónákra kell kenni, az pedig beszívódik a bőrön keresztül, és a szinapszisokra rakódva meggátolja az ingerületek továbbhaladását és serkenti az endorfin termelést, illetve lassítja a szervek működését, egyfajta transz közeli állapotba hozza a használót. Körülbelül két uncia elég egy órára, de Patrick szervezete már nagyon hozzászokott, így az adagja se tart tovább három-négy órányi boldogságnál. - Ha gondolod készítek neked is. - mosolyodik el bizalmasan, majd feloldja a fizikális kontaktust és járkálni kezd. Nem bír túl sokáig egy helyben maradni főleg ez a  gondolatmenet után. Hisz már csak tíz nap a következőig...
- Nyugodtan megbízhatsz bennem, nem fogom kiadni senkinek a titkod. - arca szabályszerűen komorodik el, hisz egyértelmű, hogy minden kellemesnek hangzó mondatot egy otromba 'de' szakít félbe. - DE - na tessék, még ki is hangsúlyozza - azt nem engedem, hogy függő legyél. Ha nem fogod bírni, akkor leállunk az egésszel. Ha hülyeséget teszel majd, el fogom felejteni ezt az apró kis jó tettedet, és a legszigorúbb pedagógiával segítek majd kijózanodni. - hangja komoly volt, vonásai kemények, borostája pedig apró tűkként meredtek a tanítvány felé, készen a kilövésre, ha az rossz választ ad. Ez nem következett be, mivel hamarabb elmosolyodott, minthogy a fiú akármit is mondhatott volna. - Jófiú vagy te! Úgyse teszel ilyet, ugye? - újabb kacsintás, amerikai álom-szerű vigyor.