+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  A 97/98-as tanév
| | |-+  Egyéb helyszínek
| | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | |-+  Lupen-kúria (Moderátor: Cedrah Lupen)
| | | | | |-+  Földszint - nappali
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Földszint - nappali  (Megtekintve 2979 alkalommal)

Cedrah Lupen
[Topiktulaj]
*****

pszichopata alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 07. 21. - 14:17:33 »
+1

A nyugati folyosóról nyílik jobb felé, tágas, meglehetősen otthonos szoba - talán a legotthonosabb a házban fellelhető összes helyiség közül. Ahhoz képest, hogy mennyi luxusbútort besuvasztottak ide, láthatóan nem nagyon használják.
A házigazda ízlését dicséri a falakat borító liliommintás, borvörös tapéta, a súlyos brokátfüggönyök és az aranyozott karnisok is, valamint az ugyancsak hűvös arany színű kis kampók, ahova a függönyöket akaszthatják. A kényelmes, ugyancsak vörös drapériával borított kanapéval szemben egyszerű, a szoba hivalkodó berendezéséhez képest talán túlzottan is dísztelen kandalló áll, fölötte egy réges-régi festmény, hétköznapi tájkép, mely egy csöndes, vidéki birtokot ábrázol apró, takaros kis családi házzal, szőlővel és az udvarra borogatott gitártestekkel, rézfúvós hangszerek törött vagy épp félkész darabkáival. Az ajtó előtt méretes juhászkutya csóválja a farkát.
A nappali ablakából a hátsókert ősöreg fáira nyílik kilátás, a többi bútor és a szőnyeg sokkal egyszerűbb, nyugodtabb, krémesebb színű. Gyakorlatilag a fa érett barnája és a törtfehér tisztasága lazítja a vörös és arany tömörségét.
Naplózva

Cedrah Lupen
[Topiktulaj]
*****

pszichopata alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 07. 25. - 00:56:43 »
+1

Még az Alicui Dentes-ben

Halvány, betegesen halvány kis mosolyba rándulnak az ajkai a kérdés hallatán. Pont olyanba, amit akkor látni az arcán, mikor tudja, hogy a másik fél számára is tökéletesen egyértelmű volna a válasz, ha a hajszálnyinál csupán parányival is jobban ismerné. Alec ismeri - legalábbis a nagy átlaghoz mérten igen. Mégis megeshet, hogy őszintén nem érti, mi lehet olyan szörnyűséges, hogy egy komolyan érző embert olyan cselekvésekre sarkalljon, mint amiket az alkimista lefestett? Persze. Természetesen előfordulhat.
- Igen, valóban. - Kritikusan szemléli a készülődést, de egy szóval sem jelzi, hogy kivetnivalót találna abban a technikában, amivel felragadják a piszkavasat, vagy esetleg a rutinos tisztogatásban. Csillogjon csak úgy a mosdókagyló, mintha nem az ő vére gördült volna végig rajta alig egy másodperce! Ha tehetné, az egész nyomorult helyiségre felejtés átkot szórna, hogy kiverje a csempék közti fuga szürkéjéből és a fényes márványlapok színéből, a tükör sima lapjából, a padló nyirkosan fénylő anyagából a tényt, hogy egyáltalán itt járt. Vissza kéne forgatnia az idő kerekét, és meg nem történtté tenni ezt az egészet. A vért, a nyomort és a kiszolgáltatottságot is, ami pedig egyáltalán nem jellemző rá. Nem ismeri ezt a Cedrah Lupent, és nem is tetszik neki. Ez Lockhart. El kell söpörni a Föld színéről, hogy írmagja se maradjon!
- Baleset volt. - Feleli végül szinte visszakomorodva a téma igényelte komolykodó küllembe, pedig tudható, hogy a legkevésbé sem bánja a tettét. Nincsenek álmatlan éjszakái a neje halála miatt és cseppet sem érdekli, ki mit gondol arról, hogy betörte a fejét és lelocsolta a vállát azzal az üvegcsényi savval. A doktor gyújtotta rá a házat, így ő moshatja kezeit. A bántalmazást és a csalást nem tagadná - de ki feltételezné róla?
Hagyja megfogni a csuklóját, a bőre tüzel, de sima és sértetlen érzést kelt. Aztán már csak be kell hunynia a szemét és igencsak igyekeznie, hogy ne hányja le a kedvenc szőnyegét...!
Egek, mit nem adnék egy rohadt seprűért!...

Itthon

Még mindig forog vele a világ, legalábbis ő úgy érzi. Ritkán gyűlik meg a baja a hoppanálással, mivel szakavatott művelője ennek az utazási formának, de most valahogy se a fent, se a lent nem kerül időben a helyére. A gyomra mintha nyolcasba csavarodott volna, a belsőségei össze-vissza csüggnek a függesztő hártyákon, mint valami groteszk belső karácsonyfán a díszek. Semmi nincs ott, ahol lennie kell, kivált ő.
Most, hogy ilyen szerencsétlenül nekitántorodott a másiknak, épp megfelelő az idő arra, hogy szép nyugodtan eltolja magát és megtisztelje a szőnyegét némi vérmaszattal. Kövér cseppek hullnak az álláról.
- Áh... Semmi értékes nincs idebent. Könyvek, iratok... Ami számít, az a dolgozóban vagy a laborban van, azt védem. És ismered a mondást: "Lankadatlan éberség!" Egy részem állandóan ébren van. - A kabátjáért és a piszkavasért nyúl, hogy elpakolhassa őket; jobb szereti, ha ott vannak, ahol lenniük kell. Előbbit lazán a kanapé karfájára teríti, utóbbit pedig a kandalló mellé támasztja le. Az otthon viszonylagos biztonságában aztán ismét nekilát lehántani magáról a zilált inget. Borzasztó óvatosan vonja le a vállairól, épp csak nem fintorodik el fájdalmában - a homlokát leveri a víz. A vak is látja rajta, hogy fájdalmai vannak, de még egyenes derékkal csepegteti a vérét szerte a szobában. - Nem szorulok orvosra. Egyrészt mind kevesebbet tud nálam, így amíg magamnál vagyok, csak láb alatt vannak; másrészt a komornyikom mindig úgy választom meg, hogy értsen az alapvető gyógyító mágiához. Ha esetleg... történne valami.
Kicsit megköszörüli a torkát, az álláról letöröl némi vért és ugyanazzal a laza, magától értetődő mozdulattal a nadrágja szárába törli.
- Köszönöm. - Ejti halkan, belenyugvón; a vetkőzés terén végül mégis csak elfogadja a segítséget és megfordul, hogy lejjebb vonhassák róla a megkezdett inget. Használja a kezét. Bármi is legyen vele, működni működik - épp csak meg-megremeg, és óvatosabban bánik vele, mint a másikkal. - Valójában képtelen vagyok a legegyszerűbb bűbáj végrehajtására is. - Hátrafordítja a fejét a válla fölött, csupán csak félig, aztán lejjebb hajtja. Ez volt az adu. Nulla. Semmire sem képes. Ölre mehetne bárkivel, de hogy varázsoljon...! Mit ér a mágus a pálcája nélkül?
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 07. 25. - 19:28:01 »
+1

Cedrah

*Fehér ingét is sebesen gombolja végig, miközben hallgatja az alkimistát, a szemöldökei összeszaladnak, tekintete elkomorodik, a varázspálcája is megrándul a tokban, ami az övéről lóg, ahova a zakó zsebe után helyezte. Minden meglóduló pillanatban várja, lesi fél szemmel az elerőtlenedő test dőlését, hogy még lehetőleg a robaj előtt fordulhasson és foghassa meg, mielőtt még le is fejeli a kandallót, asztalt, piszkavasat. Aggodalom. Furcsa, megnevezhetetlen ízként gomolyog fel a torkán, vadonat új, egzotikussága mégsem késztetné arra, hogy alaposabban megmerítkezzen benne, választási lehetősége azonban nincs sok.*
-És gondolom neked nem kell félned a razziáktól, amitől tisztes halandó retteghet. Így valóban nem szükséges az extra védelem-*bólint, lehúzza az ingét, fekete ujjatlant visel alatta, mit lehet tudni alapon, porcelánsága alatt, azért masszívan ott lapul bármikor utcára, vérben, bajban hemperegni kész öltözéke. Nem vált angolra, kényelmi okokból talán, esetleg azért, mert nem túl bizalmas a személyzet iránt, esetleg mert a francia személyesebb, jobban árnyalhatja a hangjában húzódó aggodalmas szemrehányást, az a fojtott dühöt, amit nem vág Cedrahhoz, mert megköti a nyelvét az érzelgősség magasfokának bélyegezhető aggodalom. Utálja ezt érezni. Még jobban utálja azt csinálni, amit csinál, a nyirkos inget megfogni, a lehető legóvatosabban lehúzni a simának látszó vállon, kibújtatni a kart belőle.*
-Nem tudod megfogni a pálcát-*vonja le a maga következtetését az alkimista háta mögött állva, miközben a kézfején úgy lopja át az ing ujját, hogy az anyag se érjen hozzá. Ért ő a fájdalom muzsikájából, minden dalnál ékesebben szólnak azok a mozdulatok, amivel húzni látja a kendőbe burkolt kezet, vagy a szisszenés, halk, szavak közé szőtt nóta ez.* -Londonban nyüzsögnek a halálfalók, a Sötét Nagyúr marionettfiguraként mozgatja a karhatalmakat, téged pedig elintéz egy szellem, egy átkozott ház-*sóhajt sötét ingerültséggel, egy lépéssel megkerüli.* -Én viszont nem értek a gyógyászathoz-*néz komoran a sötétkék szemekbe.* -De fürödj meg, feküdj le, áztasd valamibe a kezed, ha gyulladás, égés, van rá valami lé, de nem tudok segíteni rajtad, ha nem mondasz semmit, legfeljebb kimehetek a komornyikodért, hátha ő jobban műveltebb nálad, de ha az életeddel akarsz játszani ahhoz én nem nyújtok beletörődő asszisztációt-*határozottan haragosnak tetszik, ingerültségét minden csepp vér, ami a lábuk mellett a tiszta színű szőnyegbe mázolódik tovább mélyíti, indokolatlanul súlyosan. Mély levegőt vesz, nyugtató célzattal, elfordítja a fejét.*
-Elragadtattam magam-*mondja halkan, elkomorodva, kicsit feszülten, de nem kér bocsánatot a talán durva kirohanásért, hiszen hajlamai a hirtelenségről éppolyan ismertek, mint tudásbeliek, most pedig különösen labilis, hogy belefullad a fojtott aggodalomba.* -Mutasd a kezed-*óvatosan a tenyerére veszi a gennyes, kendős bugyrot.* -Mielőtt belerohad.
Naplózva

Cedrah Lupen
[Topiktulaj]
*****

pszichopata alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 07. 26. - 02:17:20 »
+1

- Semmitől nincs okom tartani. Legfeljebb Sean miatt aggódhatnék, ha tudnék, de ő a Roxfortban van. Szemmel tarthatom... A szobáját meg Crutiatus átok védi, úgyhogy senki nem jut be csak úgy. Hoppanálva sem. - Megrándul az arca, ahogy kivonja a vállait az ing drága anyagából, a hangja alig hallhatóan, de megbicsaklik.
Mindenesetre nem úgy fest, mint aki a közeljövőben bármit is képes lenne lefejelni. Igaz ugyan, hogy csoda számba megy a tény, miszerint még mindig a saját lábain állva jön-megy a lakásban és hullatja a vérét, mégis a szikár hüllők szívósságát idézi az a masszív állhatatosság, amivel tovább mozdul újra és újra. A karjait nem fájlalja, ott egész könnyedén siklik a finom anyag fehére, ám a kapott kendőbe bugyolált kézfej már akkor görcsbe feszül, mikor még csak közelít felé a megoldott mandzsetta. Az alkimista arca és nyaka nyirkosan fénylik a hűvös verejtéktől.
- Meg tudom fogni. Varázsolni nem tudok. Fogalmam sincs, hogy kerültem a Dentes környékére, de morzsányi erőm sem maradt mostanra. Az utolsó bűbáj, amit alkalmaztam, a kendőző volt. - A feszültség tetőfokára hág benne, mégsem figyelmezteti, hogy legyen óvatos. Bízik benne, hogy Alec anélkül is fokozott figyelemmel adózik majd szerencsétlenül járt kézfejének, és ahogy az általában lenni szokott, a megérzése ezúttal is helyesnek bizonyul. Egy királyi ékszernek sem adózhatnának nagyobb tisztelettel, azt sem érinthetnék odaadóbb óvatossággal, mint ebben a percben őt. Pedig hol van már a régi formája!... Óvatosan megmozgatja az ujjait, aztán félkézzel nekilát megoldani a nadrágját, hogy kibújhasson belőle, mire az átható, csípős ammóniaszag újult erővel páráll a varázslók orrába.
- Celes... - Ennek a mondatnak viszont már figyelmeztető éle van. Néhány éve kinőtt abból a korból, amikor még megmondhatták neki, mikor mit csináljon, mi a helyes és mi a rossz. Ezúttal enyhén szólva is felháborítónak tartja a szavak mögött lappangó gúnyt, hiába tudja, hogy pusztán az aggodalom szülte azt. Az alkimista oldott övvel néz farkasszemet az átoktörővel, és ha már úgyis az orra elé került, a metsző pillantást tűnődő, rövid mustrával zárja. Aztán visszafordítja a figyelmét a vetkőzésre.
Hát csak nem bírsz magaddal...?
- Celes. - Dörren rá az előbbinél is keményebben, ám a keze megakad a gyűrött szövetnadrág derekán és furcsa, félig keresztbefont karokkal mered barátja arcába. Érti ő, hogy aggódik. Nem képes átérezni a helyzet súlyát, de érti, hogy feszült és a védelmi ösztöntől egész vakmerő megnyilvánulásokra ragadtatja magát, de ez azért már mégis csak több a soknál! Az életével játszik? Összeszűkülnek a szemei. Meglehet. Kivár. A könnyű szőttes pár centit már lejjebb csúszott a csípője egyik oldalán, de türelmesen tartja, már amennyire az ember türelmes lehet abban az állapotban, amiben ő. Szerencséjére a nagy kirohanást illő vallomással zárja. Igaz, hogy a fejéből is kiolvasta volna, de hallani mindig hízelgőbb.
- Enyhén szólva. - Feleli mély, nyugodt hangon, magához mérten kissé talán csendesen, de a maga erősen akcentusos, mégis gyakorlott franciájával. Régről berögzült szokás, hogy ha ezen a nyelven szólnak hozzá, így felel - titkolózásra azonban az otthona falai közt a szuahéli talán praktikusabb lenne, ugyanis ha más nem is, a komornyik egész biztosan jól beszéli. Kemény rostákon kell átesnie valakinek, hogy felvételt nyerjen Mr. Lupen otthonába, ám amíg csalódást nem okoz, irigylésre méltó fizetés a bére. És némi nyűgös, szennyes feladat, mint például alkalomadtán egy kiugrott váll helyrerándítása. Cedrah tehát napirendre tér a dolog fölött és megemeli az állát, amitől nem hogy jobb színben nem lesz, de egyenesen kifut a vér az arcából. - Nem túl szép látvány, a kézfejem gyakorlatilag nem létezik, szóval óvatosan... - Egy pillanatra lehunyja a szemeit, de a kezét adja, aztán visszafordítja a tekintetét Alec ujjaira. - És ahogy már mondtam, nem maradt erőm feloldani a bűbájt. Tedd meg, ha gondolod. De nem lesz hálás.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 07. 26. - 13:20:10 »
+1

Cedrah

-Sean?-*egy pillanatra összehúzza a szemét, eltöpreng, mire gondolatban személyt köt a névhez, távoli ismeretlent, aztán értelem villan a tekintetében.* -Kedves, vendégszerető védelem-*és aki tud erről egy jól képzett komornyik lehet, aki nem végzi ki magát egy ajtón, nem árulja be jó gazdáját a tulajdon munkásainak, az aurorok gyöngyeinek, de most valahol mégis késlekedik, ahelyett, hogy alkalmatlankodásával kihozná szorult helyzetéből a beszerzőt továbbá ellátná az alkimistát valamilyen varázslattal, gyógyírral. Szép a gondolat, hogy csak ennyi kéne, egy löket, hogy megoldódjon a gond, és már lehetne is letörölni azt a kellemetlen párát a szoborszerűen szép, mégis eleven fintoroktól halandóivá vált férfiarcról, de naiv lenne ebbe a hitbe ringatni magát.
Ért a hangból, a figyelmeztető hangsúlyból, megszívlelendő inkább hallgat, egy mély, hosszú pillanatig, amíg a kendőt hajtogatja, rétegről rétegre, vigyázva le arról a kézről, ami Cedrah állítása szerint nem is nagyon létezik, elfogyott valamikor a hosszúra nyúlt éjszakában, hátborzongató történetet tudna mesélni, de egyelőre az édes láthatatlanságba burkolódzik.*
-Neked sokkal több fogalmad van arról, hogy mennyi varázserő szorul egy varázslóba, és ahhoz, hogy kiürüljön gyakran még az is kevés, hogyha egy évszázadokig fennálló varázscsapdát bűvöl, átkoz-*csak a saját ismereteire hagyatkozhat, a kimerültség megszokott kis érzésére, de arra a soha ki nem hunyó parázs erőtartalékra, amivel bármikor kész pálcát ragadni, hogy a menekülését varázspraktikákkal szavatolja. Megint megfogalmazódik benne az érzés, az a bizonytalan körvonalú, dagadozó árny, miszerint Cedrah félrebeszél, megőrült, megzavarodott, de mivel alighanem minden közönséges, józan gondolkodású embernek eszébe jutna ez, gyorsan elveti és a pálcájáért nyúl. Lassan kivonja, nem leli különösebb örömét abban a kivételes helyzetben, hogy már másodszor hajt végre egy varázslatot az alkimista helyett, és ez a varázslat sem a kényelmesebb és komfortosabb helyzet megteremtésére szolgál, sokkal inkább a tisztánlátásét. Aminek azért továbbra is több híja, mint alapja van.*
-Elmentél a régi, leégett házatokhoz-*kezdi halkan, mélyen, miközben a pillantása kerüli a másikét, a pálcájának hegyét figyeli, amivel hosszadalmas mintát rajzol a levegőbe, megrögzött óvatossággal nem csak hogy megtöri a kendőző bűbájt, hanem bármiféle esetleges mágikus túlkapásra felkészülve szó szerint óvatosan lefejtegeti róla a varázslat kötelékeit,  a jó munkához pedig idő kell, így a mondatot is tovább szövi*-amint a rossznyelvek szerint átok ül, ráadásul egy halott feleség kísért benne, akit meglátogattál, valamit csináltatok, azután elveszetted az eszméleted, ellátogattál egy ivóba, kimerülten, betértél egy bátorsághozó italra és mindenféle várható következmény helyett belém és nem egy ellenségedbe botlottál-*egy utolsó kis csuklómozdulat és a bűbáj úgy oszlik el, mintha soha nem is kapaszkodott volna a szőke férfi bőrébe. Alec kék szemei végigjárnak a karcsúnak tűnő alakon, a kézen, a vállakon, a vérpermetet szóró arcon, az állkapcsok vonalán. A szája megvonaglik, jobbára magabiztos tekintetéből inkább rémült tanácstalanság süt, leengedi a pálcáját, belső tartást bűvöl akaraterőből, azonban a hangja megvonaglik, amikor megszólal.*
-És ezen én hogy segítsek?
Naplózva

Cedrah Lupen
[Topiktulaj]
*****

pszichopata alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2010. 08. 09. - 12:54:29 »
+1

A jó komornyik ismérve, hogy tudja, mikor szívódjon fel. Cedrah pedig csak és kizárólag tökéletes munkaerőt tűr meg a házában, így talán nem is meglepő, hogy az épület, melyről a közeli ismerősök azt beszélik, hogy jobban hasonlít egy szőke csitriktől zsongó bordélyra, mint nagy nevű, komoly, komor tudós otthonára, újonnan jött vendégek érkeztekor mindig csöndes - szinte már kihalt. Alec persze nem idegen, de mivel az alkimista nem adott más utasítást, és tudvalevő, hogy ő maga is jobban kedveli a némán porolgató, szemérmesen elforduló szépségeket, mint a harsány örömlányokat, a személyzet hallgat. Minden csendes, épp csak a fal mellett álló, ódon ingaóra veri monoton szárazon a múló másodperceket.
Ebben a halkan kattogó környezetben egy kicsit minden halottnak tűnik. De még milyen halottnak! Cedrah a tőle telhető legsemlegesebb arccal tűri, hogy lehámozzák a kezéről a kölcsönkapott, puha anyagot, ami különös változáson megy keresztül a varázsló bűbája alól kikerülve. Előbb csak néhány vörös foltnyi vér préselődik ki a szálak közül, majd egyre több és több. Gennyes, nyirkos, halványsárga udvarok oldódnak a pirosló körvonalakba, majd a víz tisztája, amit további vérpettyek szennyeznek sötétté. Vörös, vörös, vörös. Mire egészen eltávolodik tőle a kendő, az már messze nem hasonlít az eredeti önmagára. Milyen ironikus...
- Igen, tudom. Szörnyen kínos. - Az utolsó szót olyan undorral nyomja meg, amilyet ritkán hallani a szájából, elvégre a legtöbb dologhoz képes érzéketlen távolságtartással hozzáállni. Na már most a gyengeség nem ilyen. Mit ér a mágus pálca nélkül? Mit ér a mágus pálca nélkül?! Mit ér ő a pálcája nélkül és mihez fog kezdeni? Fürkész tekintetét Alec szemein felejti, míg arra vár, hogy lebontsák róla a tulajdon mágiája utolsó morzsáit. Lehet, hogy kerülik a pillantását, de őt ez láthatóan nem zavarja a bosszantó mustrában. - Igen. Ha nagyon tömörek akarunk lenni, akkor igen. - Elhúzza a kezét. A kendőző bűbájt alkotó utolsó varázsszem elporlasztásakor a takaró lehullik, és ahol egy fél pillanattal ezelőtt még az alkimista tökéletesen ép keze fehérlett, most egy ocsmány, gennyedző keléstömeg virít. A színe kiválóan harmonizál a férfi kedvenc kabátjának árnyalatával, és az arcára tapadt nedvekkel. Remek összeállítás volna egy fáradt, őszi ünnepségre - már amennyiben nem Cedrah Lupen volna a beöltöztetett alany. Ez csak valami vicc. Az alkimista kézfeje valóban nem létezik, a bőr ugyanis maximálisan leoldódott róla, pusztán cafatokban őrzi még a valaha volt, sápatag színét. A megmaradt kis darabkák szegélyein vadul burjánzó gombaligetként ékeskednek a gennyel teli hólyagcsomók - köztük élénken meg-megránduló szálakként feszülnek az inak. Egy ponton a nappali szőnyege is áttetszik a kezén, és a háta mögött álló bútordarab sötétje. Lógatja maga mellett, mint egy döglött, utált dolgot, amit ha akarna, el is dobhatna, és látszólag ignorálja a tényt, hogy a hólyagok környéke nyomokban még mindig pezseg.
- Nincs mitől tartanod, Celes, nem szorulok a segítségedre. Ha varázslattal meggyógyíthattam volna magam, már megtettem volna, de mint látod, nem tettem, és elhiheted, nem jókedvemből ér fülig a szám. - És csakugyan. Beszéd közben újabb és újabb cseppek szuszakolják át magukat a durva, elkapkodott munkának tűnő varráson, ami az alkimista szájának sarkaitól gunyoros ívben nyújtózkodnak egészen a fülek vonaláig. A fekete cérna környékén vastag, félig-meddig megkeményedett rétegekben sárgállik a nyirok, valamint a whiskey lemosatlan maradéka. Lilával márványozott szemein mintha áttetsző hályog ülne, állandó köd. A nyaka, a mellkasa és a vállai több helyen is lehorzsoltak, égett hólyagokkal borítottak, a hátán tíz hosszú karom nyoma vöröslik a vállaitól a lapockái alsó ívéig. Még magán tartja a nadrágját, de az sem szép látvány, a sokat bíró férfiúból áradó makacs ammóniaszag forrása ugyanis nem más, mint vizelet. Hatalmas, sötéten terpeszkedő folt a drága szövetnadrág ülepén és a szárak belső oldalán. Cedrah sóhajt és elfordul, majd kissé ingatag, de állhatatos léptekkel a lépcső felé indul. A korlátig jut, ott muszáj megkapaszkodnia, az arcából minden vér kifut. - Meddig... - Kezdi mélyen és rekedten, de elakad a szava és kénytelen új erőt gyűjteni. A tartás, a tartás, a tartás. Akkor sem hajlandó levetkőzni a tökélyéből és szigorából, ha láthatóan mocskosul rossz bőrben van. Elvégre ez csak bőr. Lenyúzható, megújítható. Mágiával. Magában nem győz anyázni, de kívül hűvös marad. - Meddig maradsz?
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2010. 08. 09. - 16:18:45 »
+1

Cedrah

-A kínos helyett én inkább a kétségbeejtő szót használtam volna. De lehetne akár elképesztő, elképzelhetetlen és nonszensz is-*még ott pattog a feszültség a hangjában, a düh, amit nem győzött le teljesen, a másik felelőtlenségét illető vádakra kapott elkent feleletek felbőszítették és a tudatlanság keserűségére bizony türelmetlenül reagál. Türelmetlen lélekben és precíz kézzel ér, akármilyen sérülés megérdemli a tiszteletet, az odafigyelést.
Érett vörös, az élet színe. Az életé és ha túl sok kerül egy helyen, akkor a halálé is. Kiontott vér, kiontott élet vöröslő cseppjei tócsákként vizualizálódnak, mennyiségi és minőségi mivoltuknál fogva, mégsem egészen a vér az ami azt a halk, hördülést kikényszeríti a beszerző mellkasából, azt az elcsukló, furcsán nyikkanó hangot, amivel elsőként reagál a látványra, talán az önfegyelem dicsérete, hogy nem ordít fel rémülten, talán a tapasztalat számlájára, esetleg a lojalitás végtelenségének megnyilvánulása.*
-Mindig öröm, ha beleegyezel valamibe és igent mondasz-*a hangja valahogy lassú, vontatott, mint aki az undorral, küzd, az arca megrándul, a tekintete elsötétül, hideg és kemény kőpárossá szürkülnek amúgy ragyogó kék íriszei, mintha maga a látvány rontaná meg őket. Tesz egy lépést oldalra, miközben leengedi a pálcáját, így legalább minden ízében megszemlélheti a látványt, amit az a alkimista nyújt, vitathatatlan elrettentő, borzalmas, minden ízében hátborzongató, rettenetes és undorító. Igen. Ezt még az ő szeme is látja, nem képes megszépíteni.* -De a miértet továbbra sem értem-*a hangja egészen elhalkul, a viszolygó iszony teszi, amivel vív, miközben Cedrah után indul, a lépcső felé, ami remélhetőleg az emeleti fürdőbe vezet és nem a mennyország felé egy hosszú és fáradtságos élet végén, aminek ez azért elég csúf lezárása lenne.* -…sőt, egyre kevésbé.
*Makacs konoksága mögött halk hangon felszólal az óvatosság, ami arra inti, hogy meneküljön, fusson, távozzon innen, mielőtt neki is kijut a ragályból, a veszélyből. Igen, könnyű lenne elkönyvelni, hogy Cedrahnak elment a józan esze. Túl könnyű.*
-Miféle varázslattal próbáltad? Gyógyvarázs átkok ellen nem különösebben hasonló és viszont. De a bőrforrasztás, rohadások, ragályok eltüntetésére egy medimágus hasznos lehetne, ha hatnak már rád a mágiák, mert ahogy kiveszem leginkább az a baj, hogy nem értél el eredményt-*szép, szabályos szavak sorakoznak gyors egymás utánban, következtetés, nem mindig pontos, helyenként igazításra szoruló próbálkozás. Utána lépked, a derekánál megtámasztja a megbillenő testet, az első lépcsőfok így megadja magát a hódítónak, fanyag vigyorra húzza a száját, inkább kínmosoly, mint őszinte.*
-Morbid vagy, de jobban örülnék, ha elfogadnál segítséget, az enyémet, nem tukmálok rád orvost, effélét-*mondja aztán ugyanolyan halkan, mert még nem találja igazán a hangját, a harsányat, erőszakosat, magabiztosat.* -Addig ameddig hasznomat veszed.
Naplózva

Cedrah Lupen
[Topiktulaj]
*****

pszichopata alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2010. 08. 09. - 18:30:55 »
+1

- Mondd csak ki bátran, rajta. - Szisszeni halkra fogott, gőgös hűvösen, míg a beszerző ábrázatát nézi. Undorodik tőle. Látja és érzi, sőt, ha ennyi még nem volna elég, a fejéből is képes kiolvasni ezt az egy nyomorult kis érzést, amit az esetek zömében nincs az a földi halandó, akiből kiváltott volna. Persze ilyenkor nem számítanak a rossz pillanatokban elhurcolt árva lánykák és rikkancsként gürcölő utcagyerekek. Sem az alkímia labor vegyszerszagú börtönében megrontott diákok, akik csak késve tudták értékelni mindazt a jót, amit ez az elbűvölő szörnyeteg tett velük. Alectől ellenben nem állhatja ezt a gondolatot. Nem undorodhat tőle. Nem találhatja iszonytatónak az az ember, aki már-már eszement imádattal csügött rajta és a világon a legszebbnek látta!... Az alkimista arcán megrándul egy aprócska izom, és összeszűkülő szemei alatt újabb vérpatakokat ereszt a még hegedő seb.
- Mh. Ismered a Clayton udvarház átkát? Jártál arra mostanában? Mert ha nem, akkor azt hiszem, felesleges is volna belekezdenem a magyarázkodásba. Egyrészt pokolian fáj a beszéd, másrészt a történet túl hosszú és túl régre nyúlik, és még nincs lezárva. - Ha már egyszer elkezdte, végigmondja, bár minden egyes szóval egyre csúnyábban vérzik az arca. A sebtében odaöltött varrás húzódik, és a szálak köré tapadt, szilárduló nyirok is kellemetlenül feszül a bőrén. A nyelvén érzi a tulajdon vére ízét, ám ezúttal nem egy Seraphinhoz hasonlóan harapós ifjú ajkairól és szájából csókolhatja ki, nem tüzeli fel, egyszerűen csak szivárog - ő pedig nyeldekli, mintha nem is vér volna, hanem mezei nyál. Víz. Ital. Bármi. Mondandója végeztével bosszúsan szisszen és meggörnyeszti a hátát. Minden porcikája sajog, ráadásul a torkára ismét lecsorogni érzi azt a sós, fémes ízt. Nyel egyet.
- Elfelejted, kivel beszélsz. - Hagyja megtámasztani magát, bár úgy csinál, mintha észre sem vette volna. Nem köszöni meg és nem nehezedik a segítő karra, helyette nagy levegőt vesz és fellép az első fokra. Talán nem ártana lentre is rendszeresítenie egy fürdőt, ahol a legtöbbet használt készítményekhez is hozzáférhet. Ilyen esetekben ugyanis kénytelen felvonszolni magát az emeletre. Persze az út hoppanálva gyorsabb lenne, de varázserő híján utálatosnak látszik az impozáns lépcsősor. Leveri a víz. - Bőrforrasztásban, rohadásban és bármi egyébben magasan verem a medicusok szintjét, sőt! Alkimista vagyok. Őrült kísérleteket végrehajtó természettudós és kiváló szövetbűvölő, és most nézd meg az arcom. - Ingerülten Alec irányába kapja a fejét, és bosszús, undorral telt kifejezéssel hunyorít rá azokkal a ködbe burkolt szemeivel. - A cérnát egy cseléd többé-kevésbé épen maradt dobozában találtam, akárcsak a tűt. Van fogalmad róla, milyen heg marad a ny...?! - Elharapja a mondatot és félig elfordul, míg lenyel egy újabb kis kortynyi whiskey-füsttel ízesített nedvet. - Nincs több erőm és míg volt, addig sem fogott a sebeken. És a bezoár...! Egy rakás szart sem ér.
Az elkínzott, halottsápadt arcon fájdalmas mosolyféle dereng fel, bár borzasztó halovány, hisz a varratok így is azonnal belefeszülnek a húsába és ő újfent megkomolyodik.
- Akkor ne mászass velem lépcsőt. - Igen, ez volt a segélykérés. Borzasztó mélyeket lélegzik, és bár az izmai feszülnek, kezd összezavarodni a fejében a lent, a fent, az előre és a hátra.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2010. 08. 10. - 14:39:24 »
+1

Cedrah

-Nincs mit mondanom-*a hangja száraz, kicsit megadó, kicsit keserű, felvillan benne egy árnyalatnyi sötét indulat, amivel máris meghazudtolja önmagát, hiszen a nincs mit mondanom helyett nagyon is találna megfelelő szavakat, amiket használhatna, de… és ez a de különbözteti meg az átlagembertől nem fogja használni. Per pillanat nincsenek verbális bántó szándékai, a borzadás, elkomorodás, undor, és ragacsos aggodalom pedig úgyis tisztán olvasható a lelkéből. A pillantása végigjár a sápadt arcon, remegős ujjakon, vérmaszatos, hófehér márványbőrön, az arisztokrata igénnyel formált arcvonásokon, és a mindezt művészi harántvágással, csavaros görbülettel átszelő sötétlő vonalat, aztán biccent.*
-Nem jártam ott, nem ismerem, csak amit hallomásból ismerni lehet. Átkozott, rossz, métely, inkább nem is beszélnek róla, gyerekriogató ökörségeket legfeljebb, de amit te mondhatnál róla teljesen új lenne-*összeszűkülnek a szemei, mintha neki fájna, noha csak a visszatetsző látványon keresztül értesül mindama kínról és mérgező fájdalomról, ami beárnyékolja a viszontlátás kurta, keserű örömét.* -De majd máskor elmeséled.
*Úgy fejezi be a gondolatot, mint aki valami végzeteset jelentette be, csendre, nyugalomra, békére kárhoztatva a „beteget”,  aki maga írja egy elátkozott környék történetét, és persze mindenféle óvatoskodás nélkül, félelem nélkül, hideg büszkeségének védelmében járva, önnön sebezhetetlenségének totális, téves tudatában. Megcsóválja a fejét.*
-Elfelejtettél vigyázni magadra-*szinte szórakozott a hangja, a nadrág dereka felett keres helyet a tenyerének, biztos fogás, stabil érintés, a hopponáláshoz ideális, ölelésnek kevés, alacsonyra tett kívánalom helyett magasan érett védelmező mozdulat, mintha csak bíztatná, ájuljon el bátran, bízza rá magát, nem mintha arra vágyna, hogy egy kitűnő varázslót pátyolgasson, de a szükség vágyat bont.*
-Csak kérned kell-*céltudat, célirány, célfolyosó után célfürdő, a gyomorforgató hopponálás után végre csempék tükre között gyújt varázsfényt. Nem lép el gyámolítottja mellől, finom vadászösztönei közeli összeesést jósolnak, még közelebbi elvérzéssel, megfogja a könyökét és egy székre, vagy kád szélére fordítja, szolid erőszakot gyakorolva az elgyengült test fölött lenyomja egy stabilabb pozícióba, a kezét a vállára teszi, hogy ott maradjon, kígyóbűvölő komolysággal néz opálos szemébe, színejátszóságában nem gyönyörködik el.*
-Megnéztem az arcod és a vakmerőséged nyomát látom rajta. Akkor kellett volna a hiúságot a kísérletező kedv elé állítani, amikor csonkoltattad magad-*visszafogottan halk, egy csengő fül, egy émelygő agy is könnyedén befogadhatja, amit mond.* -Mutasd, hogy mire van szükséged, a kezedbe adom, ideállítom eléd a tükröt, hogy jól lásd mit csináltál magaddal és mit kell megoldanod, mert más nem képes boldogulni vele. Ne mondj se többet, se kevesebbet csak annyit, mire van szükséged ahhoz, hogy helyrejöjj. Nem látott senki, nem tudja senki, lábadozni se fog látni senki az ég világon-*sötétkék szemében tehetetlen harag, zavart cselekedni vágyás és valami elkent boldogtalanság, amiért éppen így, éppen most kell jelen lennie. Megrázná a szédelgőt, de ennél sokkal finomabb, ellép, a szekrény felé fordul, tűnődő értetlenséggel keres feliratot, jelet, értelmezhető varázsszert, gyógyírt a bajra.*
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 20. - 00:36:23
Az oldal 0.355 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.