Borgin & Burkes

[|Alec|]

|Alec|

Utolsó mondatát feltehetőleg elhamarkodott, fölösleges és hülye kijelentésként bélyegeznék. Fölösleges kockázatvállalásnak. Ő azonban ezt teljesen máshogy látta. Ezek a váratlan, és egyszerű mondatok igen hasznosak tudnak lenni. És most is úgy érezte, hogy ez a rágós hús, ami eddig úgy megizzasztotta izmait valahogy puhulni kezdett. Igaz nem annyira, hogy már vége is legyen az egész küzdelemnek, de valahogy könnyebbnek érezte. Habár jól tudta, hogy a mérleg nyelve könnyen átbillenhet, ha nem használja ki okosan az előnyét. A hasonlattal élve akkor, ha elbízza magát és hamar próbálja meg lenyelni. Nem mindig olyan széles a nyelőcsövünk, mint azt gondoljuk.
Újra csak hallgat, hagyja, hogy a férfi beszéljen, és amíg úgy ítéli meg, hogy van mondandója, akkor a hosszabb szünetekben is meredten maga elé tekint. Nem a másik szemeit keresi, hanem valahol arcának középső vonalában állapodott meg, ahonnan az ember legfontosabb testrészének - a fejének - egészét kiválóan beláthatja: észreveheti a szem csillogásában lakozó érzelmeket, az arcizmok apró, de igen nagy jelzésértékkel bíró rándulásait, és a szájat is, ami a hangok formázásakor sem csak azt árulják el, amit ki is mondanak. Habár egy ilyen akcentusos alaknál Smoke ezt akár figyelmen kívül is hagyhatta volna, mivel nem volt olyan profi a nonverbális jelek elemzésében, mint szerette volna.
- Félre ne értse, nem vagyok jószívű, és annyira azért beképzelt sem, hogy ilyen tetemes előnyt adjak. - az indokot nem akarta továbbfejtegetni, de elhatározta, hogy úgy fog fogalmazni, hogy ez a mondat körüllengje az egész beszélgetés hátralevő részét, hogy ha a eszébe jut ez a kis találka, akkor feltétlen a halálgondolattal azonosítsa. Igen hasznos fegyver a pszichológiai, habár nem nézi olyan kis törékeny mimózavirágnak Alecet, hogy ennyi összetörné, ahhoz minden bizonnyal több kell. -Ugyanúgy fogok távozni, innen, ahogy jöttem... Mellesleg elég hiteltelen elfutással bélyegezni valakit, miközben mi magunk hátrálunk... - szemöldökét kérdően felvonja, és amíg ez tartott, egy eléggé utálatos, flegma kifejezés ült arcára, amit még a borosták se tudtak eltakarni.
- Ugyan már Monsieur Moncorgé! - szándékosan szólította családnevén az illetőt és egy furcsa élt is adott neki - Hagyjuk ezt fellengzős alakoskodást. Magát is ugyan olyan könnyen öli meg agy Avada Kedavra, mint engem, fölösleges kérkedni saját nagyságunkkal, én tisztában vagyok az önével, az enyém pedig igazán elhanyagolható. - nyájas szavai miatt legszívesebben megborzongott volna, egyszerűen utálta magát ezért a két mondatért, de nem tett semmi ilyet, csak sunyin vigyorgott, ugyanolyan visszataszítóan, ahogy Borgin szokott.
~Hát tényleg hasonlítunk...~ Egy pillanatra elkapta a vágy, hogy a feltehetően hallgatózó tulajdonost fürkéssze az ablakokon keresztül, de kontrollálta magát azzal az érvvel, hogy úgyse látna át a koszon.
- Azt hiszem maga már eleget kérdezett ahhoz, hogy egy apróság nekem is kijárjon: miért a Zsebpiszok közben gyakorolja aranyvérében hordozott büszkeségét? Azt hiszem pont egy üzletembernek kéne tudnia, hogy az együttműködés - csúnya szóval korrupció - gyakran célravezetőbb. Netán maga feddhetetlen becsületességet esküdött? - utolsó mondata ismét tele volt a gúny és irónia ragacsos keverékével, amihez egy az előbbihez hasonlatos mosoly is társult...

Smoke

-Se a jó szíved, se a beképzeltséged nem vezetne ilyen közvetítő szerepre. Derék. Akkor mégis micsoda?-*megint ez a kérdés, makacsul kitart mellette, az okokat kedves ismeretlen, az okokat akarja tudni, mélyen vágyja, kívánja, sóvárogja és a vonásait is ez a sóvárgás rajzolja, a szemében vadul csillan fel a tudni vágyás, ahogy végre beszélni hallja a füstízű hangot, hosszabban és tartalmasabban, mint eddig bármikor. A szemében izzik a figyelem, lassú léptekkel járja körbe, így az arca fürkészhető, de nem megragadható, hogy az árnyékok mindig más és más szöget és karaktert adnak az arcának, egyszer felvillan a szemében a gyenge fény, aztán elhal a pupilláján a sugár, az arcélén mintha megrándulna egy izom, hogy aztán újra homályba borul, hogy mire megint a fényre érjen már egészen másféle mosolyt ragyogtasson kétes karátokkal, értékkel, fénnyel. Ez bizony nem egy kincstári mosoly, elevensége szinte tapintható, márha valakinek becsvágya a másik száját érinteni, miközben a keze lefagy a, legalábbis francia vérmérséklet szerint igencsak hűvös estében.*
-Meghátrálni taktikai lépés, elfutni pillanatnyi igény-*tisztázza a fogalmakat mindenféle fennhéjázás nélkül ezúttal, de azért rámutatva a különbségre. Ő nem menekül. Dehogy. De nem tölt több időt a szükségesnél valamivel, amivel úgyse juthatnak dűlőre a józan ész szabta korlátok között, de most, hogy a beszélgetés kezd érdekessé válni a számára is, a mozgása már korántsem távolodó. Kis kört tett meg a partner körül, visszahúzódva az egyik árnyékba állapodott meg végül, szembeállítva Smoke-ot az egyetlen fényforrással, egy közeli bolt felett magányosan lobogó lámpás furcsa, homályos, kékes tüzű világával, persze, csak akkor kell arra fordulnia, ha nem akar hátat fordítani, az amúgy kétes hírű beszerzőnek, de akitől nem fél, tehát nincs is oka forgolódni. Ez esetben azonban azt se látná, ahogy összerezzen a neve hallatán, fájdalmas fintorral adózik a kiejtésnek, amivel a francia áll a férfi száján, mély levegőt vesz, aztán ereszti ki anélkül egy sóhajjal, hogy bármit kommentálna. Most éppen franciázni álljon le vele? Nincs elég baja anélkül is, hogy még pátyolgatná a nyelvismeretét, Merlinre, hiszen a sárkányszem árfolyam nem ingadozik olyan hevesen hála a kínai hamisítványoknak, mint a hangulata ebben a röpke pár percben. Egymás után kapja a hideget és a meleget a saját tudatától és veszélyjelző ösztöneitől, ám amellett, hogy megtudta milyen érzés lehet a klimax még nem sok mindenre jutott. Nem hát. Ahhoz másféle nyelven és kevésbé békésen kéne folynia ennek a társalgásnak, nyersen, erőszakosan, indulatosan. Hangtalanul felnevet, mint a macskák, csak a szája vonala mutatja a nevetést, a fogai fehérje, a rekedt köhintés, amivel bevezeti a magszólalását.*
-Már megbocsáss, sokat kérdeztem és kevés választ kaptam. Úgy jössz és mész, ahogy akarsz, nem is állt szándékomban utad állni, hiszen te keresztezted az enyém-*tompa fénnyel izzanak a tekintete, ha látná a homályban, de ahogy néz, annak szinte súlya van, érezni a tekintetét a másik bőrén.* -Büszkeség… becsületesség. Fogalmam sincs mit akarsz olyan szavakkal, amiknek a jelentéséről nekünk csak elképzelésünk lehet, de kézzelfogható tapasztalatunk már rég nem. Nem esküdtem semmire. Egyetlen dolog, ami érdekel, az én vagyok és feltétlenül ragaszkodom az életemhez, bárminek is gondold azt, nem nagyon érdekel-*mosolyog, könnyű, hideg mosollyal.* -Gondoskodom arról, hogy kár legyen belém vágni a halálos átkot és teszek arról, hogy a vétkeim miatt mások bűnhődjenek. A Köz nekem éppen olyan természetes az aranyló véremmel, mint a legutolsó sárvérűnek, akinek csak ez jutott. Ez lélek és nem vér kérdése. Minden kérdésed megválaszoltam? Akkor most megtehetnéd, hogy hálás leszel, én kis Hercegem és megsúgod nekem, mégis mire jó neked ez az egész. Közölted a nyilvánvalót. Engem valaki mindig meg akar ölni. Vigyázok a bőrömre, de még soha nem kaptam figyelmeztetést erről, a mi köreinkben nem dívik. Mire véljem hát ezt?-*számonkérés helyett csak az érdeklődést engedi kicsendülni a hangjából, a tekintete a másikéba kapaszkodik, ha az feléfordult.*

[|Alec|]

|Alec|

~Nem hülye...~ Szomorúan könyveli el azt amit eddig is tudott, hogy itt a mellébeszélés nem lesz a megoldókulcsok egyike sem, habár annak kifejezetten örült, hogy változás állt be a francia arcán, egy pillanatra olyan volt, mint egy tükör amit hirtelen elfordítanak, először hirtelen megcsillan, majd csak végig futnak rajta az apró fénycsíkok. Apró, de igen jelentékeny változás, főleg, ha azt is megfigyeljük, hogy most már más képet mutat a tárgy, ami új irányt jelent kettejük között is. Ezek a finom, apró rezgések azonban lehet csak képzelgés volt, bár ő nagyon valóságosnak látta, legalábbis annak akarta, így agya figyelmen kívül hagyja a hibalehetőséget és úgy dolgozik tovább.
~Csak puhul a hús...~ Folytatja előbbi gondolatmenetét, de csak szemei rövid fürkészése árulják el gondolatait.
- Ki szabja meg azt a határt, amikor a meghátrálás elfutássá minősül? - észrevette, hogy a nüansznyi különbséget próbálja pár szóban összefoglalni a kereskedő, de ez nem jelenti azt, hogy neki feltétlen egyet kell vele értenie. Aztán bekövetkezett a váratlan, a férfi hirtelen megmozdult, mire Smoke gyors idegreakciója rögtön kész volt reagálni, és a második parancs már túl későn futott be. Jobb keze észrevehetően rándult egy kicsit, de tovább nem mozdult, még csak vissza sem tette egy darabig eredeti helyzetébe, hanem megállította ott, ahol volt. Mindössze pár perccel később engedte vissza óvatosan, amikor már nem volt olyan élénk az emlék.
Egy darabig nem követte fejével a férfi mozgását, csak nézte a kipárolgása miatt már-már követhető nyomát, úgy tűnt neki, hogy egy pillanatra látta Alec körvonalait ott, ahol huzamosabb ideig állt. Eléggé kísérteties volt ez a halvány félhomályban, mégis hidegen hagyta őt a jelenség. A paranoia kerítette hatalmában és túl erős volt ahhoz, hogy legyűrje és méltóságteljesen, idegesítve a másikat meg ne forduljon. Nem siette el a mozdulatot: lassan, komótosan kereste meg testével az új tartózkodási helyét, ahol alattomos támadás érte. A rossz fényviszonyok közt kitágult pupillája hirtelen összeszűkült, de a fotonok gyorsabbak voltak, és szivárványhártyája olyannyira megijedt, hogy mindet átengedte, ami túl sok volt már, így nem is csoda, hogy axonjai, mint fájdalom továbbították az ingert.
~Cseles...~ Az igazat megvallva tetszett neki a férfi rejtélyessége az, hogy olyan szorosan köti az ebet a karóhoz méghozzá teljesen jogosan. Mindig is utálta a könnyű munkákat, és emiatt azok is őt. Nagyon ritkán tudott jól teljesíteni olyankor, bezzeg, ha valami nehéz, fondorlatos megbízást kapott akkor csak úgy dolgozott benne minden, és addig nem tudott mással törődni, mint a feladattal.
Nem hagyta magát ilyen kiszolgáltatott helyzetben, inkább lépett egyet rézsútosan hátra. Innen már valamivel jobb kilátás nyílt, bár le kellett mondania az olyan ínyencségekről, mint az arc legapróbb rezdülései, ami fokozott óvatosságra intette.
- Igazán sajnálom. - hangja most is azon a kétes határon táncol, ami az irónia és komolyság között húzódik, de nem szándékozik gesztusokkal nyomatékosítani se egyiket, se másikat. - Valóban ennyire érdekel... - kérdés vagy kijelentés? újabb találgatás következhet, de fölöslegesen, mert igazából ő maga sem tudta, hogy melyiknek szánja. Meglepte némileg, hogy ilyen hamar, ilyen lényegre törő feleletet kapott, bár olyan túl hatalmasat nem kért.
- Vélje suttogásnak, egy apró hangnak ami már a kimondása előtt ott fészkelt dobhártyáján belül és csöndben visszhangzik. - ahogy egyre jobban belegondolt talán csak azért mondta ki, mert nem szerette volna, hogy véget érjen a dialóg, ő igenis vágyik az igényes társalgásokra, és miért nem lehetne egyszer önző? Csak úgy özönlöttek fejében a kontrák erre, de nem engedett teret egyiknek sem, nem csak többségben rejtőzhet erő. - Gondolom szívesen venne meg még pár őszinte információt...

Smoke

*A szemöldökét felvonja, arcát elsötétíti a kérdésfeltevés, az arckifejezése lágyan módosul az „ezt a kérdést mire véljem” tónussá, ám ahelyett, hogy megakadna rajta, hamar készen áll a felelettel, ami olyan természetes neki, mint a lélegzés, a varázslás, hippogriffnek a tiszteletadás.*
-Nincs ilyen határ. A meghátrálás és az elfutás között nincs semmilyen kapcsolat, elvégre az egyik taktika, a másik egy pillanatnyi érzés. Megfutamodásból sohse lesz taktika-*voltaképpen szigorúan szögezi le. Ez nem vélemény, ez egy tény, egy dogma, ami nélkül az ember önmagával se lehet tisztába, hiszen miféle túlélő az, sőt, hogy élhet túl bárki, egy veszedelmes közegben, ha mindig a megfutamodást fontolgatja taktikai visszalépések helyett.* -De, hogyha feltétlenül különbséget akarsz tenni, határt szabni, anélkül, hogy itt egyáltalán kapcsoalt lenne akkor a legnyilvánvalóbb tudnivaló, megfutamodás közben a hátadat mutatod a másiknak, gyengeségeid lobogtatva iszkolsz el, míg meghátrálva véded és takarod magad-*védeni a védhetetlent, és tartani a pajzsot maga elé, mögé köré képtelenség tartósan, hosszan, nem lehet fenntartani mindig az erősség látszatát, de mindenki törekszik erre, és otthon veti le a pajzsát.
Alec leplezetlen kajánsággal nevet fel, a moccanat láttán, tényleg nem lehet mozdulatnak nevezni, hiszen csak egy röpke villanás volt, ami egyszerre tanúskodott a férfi éberségéről, odafigyelő aggodalmáról és önuralmáról, amiből ugyan nem vizsgázott jelesre, de nem az tesz jobb emberré, ha meghalsz bátran és merészen, hanem életben maradsz, a megfelelő intézkedéseknek hála. Mindazonáltal a beszerzőnek eszében sincs tovább ingerelni, sőt, inkább hagyja elcsitulnia pillanat feszültségét úgy, hogy nem moccan, a fénytől meglepett, annyira kihasználhatónak és védtelennek látszó, valójában továbbra is pálcával és mágiával bíró férfi felé egy lépést sem tesz, amivel éreztethetné dominanciáját, kihasználhatná előnyös helyzetét. Nem zárja rövidre a dolgokat, még csak a pálcáját sem érinti. Kegyes? Aligha. Óvatlan? Meglehet. Előrelátó? Talán. Kíváncsi? Egészen biztos, hogy az.
Tartózkodó biccentéssel hagyja jóvá, miszerint ő is igazán sajnálja, hogy a hely és a helyzet úgy alakult, ahogy, de abból kell dolgozni, ami van, figyelmes szemlélődés helyett újra megszólal és bár ő hallatja a hangját többet, francia, nem rendelkezik olyan tartózkodó angolsággal, aminek kétes dicsőségének örvendhet a másik.*
-A suttogásnak megvan a maga helye és az elkötelezettség is fűti. Téged aligha ez motivál, tehát ne hasonlítgasd magad, mindenfélével. Lehetsz a rajtlövés, lehet a suttogás, ezzel még mindig nem válaszoltad meg azt, hogy mi végre teszed ezt. Haszon nélkül nincsenek figyelmeztető jelek-*ez is egy újabb tény, leszögezés, biztos, kibillenthetetlen állítás. Megfeszül a tartása egy pillanatra a tekintete elsötétedik, valami olyasmi suhanhat át a gondolatain, ami inkább kellemetlen, mint hasznos, de, hála a távolságnak, amit csak kicsikart magának óvatos taktikázással, és ami az ő termetével és stílusával tökéletes előny, ennél sokkal feltűnőbb újabb nevetése, kacaja.*
-Megvenni? Hát persze-*alkudozás nélküli tiszta érdeklődés a hangjában, a tartását ellazítja.* -Őszinteséget józan ember nem vesz, hiszen az értéke rohamosan csökken, én inkább az információ hitelességét díjazom, ha már egyszer venni kell. Elvégre a hallomásokhoz bárki hozzájuthat-*utalva a kezdetekre, rosszindulat különösebb jele nélkül.*

[|Alec|]

|Alec|

Váratlanul érte a nevetés, erre a reakcióra tényleg nem számított, de nem válaszolt rá semmilyen megnyilvánulási formával, csak állt és várt, ahogy arról se próbált már vitába bocsátkozni, hogy meghátrálás és megfutamodás. Az pedig igazán rosszul gondolja, aki szerint feladta, vagy, mert a másik olyan tökéletes érvet talált, ami ellen rájött, hogy kár versenyezni. Pusztán nem érdekelte ez olyannyira, hogy érdemlegesnek tartsa a további firtatásra.
~Legyen neked igazad, ha ettől boldog vagy~ Kicsit, de észrevehetően megvonta a vállát és unottan félrefordította kicsit a fejét, de mint eddig minden érzelemkifejezés, ez is jött és ment, megállásra egyiknek sem volt ideje, pusztán mozgás közben figyelhették meg egymás rezdüléseit, ami már messze nem olyan, mintha egy kicsit kimerevíthették volna. Így elmosódtak a halvány gyűrődések, amik néha a legfontosabbak. Csak a téma stagnált. A kereskedő egy jó üzletember módjához híven állta a sarat és alkudott az áruért. Eldöntötte, hogy mi a fölső határ, amit még kiad a portékáért, de azt egy cseppel sem haladja meg. Szívóssága valóban becsületre méltó volt.
Habár, pont kapóra jött neki az a kőkemény önfejűség, ha elfogadható, de nem konkrét választ ad, akkor azt is eléri majd, hogy folyamatosan ezen járjon Alec agya, ne csak néha, az ilyen nyugtalanító gondolatok pedig szeretik befészkelni magukat a tudatalattiba, és lépten-nyomon elő fognak bújni a cselekedetekben, hiába higgyük az ellenkezőjét.
-Maga kitűnő disputa partner lenne, és azt hiszem egy másik korban szívesen feláldoznám a munkám, pusztán azért, hogy kiélvezzem a társalgás minden percét. - apró elszólás, munkám, mindazon által meg se rezzent, nem mutatott semmi magabizonytalanságot, aminek első számú oka inkább lehetett az, hogy csak utólag tűnt fel neki, mint a nagy mértékű önkontroll. Belülről kicsit más volt a helyzet. Szilánkosra törtek saját magát mintázó szobrai, amiket pusztán azért állított, hogy a francia ne tudja eldönteni kihez beszél, melyik a valós Smoke, csak abban reménykedett, hogy azért maradt még pár.
És valóban, hiba-hiba után Az őszinteség irtózatosan rossz szó, főleg ilyen kontextusban, csak egy halovány fejbólintással adja jelét, hogy egyet ért a javítással.
- Nem akartam eladni semmit. - sejtelmes mosoly gyulladt ki újra fehér arcán: azért csak történik valami jó is - Legalábbis nem úgy, ahogy maga gondolja... - van elég pénze ahhoz, hogy ne kelljen ilyen féreg módon betevőhöz jutnia, habár a többi bevétele sem éppen a legtisztességesebb forrásokból származik.
Őszintén szólva két eshetőség között vívódik. Igazán szimpatikussá vált a férfi unszimpatikus (micsoda gyönyörű paradoxon), arrogáns jelleme, ami valami megfoghatatlant takart, aminek a mibenlétét sem tudta volna megmagyarázni. Aura? Közel sem. Valahogy kár lenne azért, ha ez az ember meghalna, főleg ő miatta. Az is lehetséges, hogy a lelkiismerete dolgozik, amit már oly rég óta sikerült elnyomva tartania, fogalma sem volt. Szóval vagy véletlenül úgy intézi, hogy még se halljon meg a beszédpartnere, vagy cselekszik szavak és kifogások nélkül, ahogy eddig tette. Most jött rá, hogy az eddigi rébuszokkal is csak a döntést halogatta.
- Azért mondtam el, hogy számítson rá. - még valamit szeretett volna mondani utána, de nem volt benne biztos, hogy lenne a leghatásosabb ezért rövid szünetet tartott -A pajzsot viselő ember lassabban mozog, mint a pajzs nélküli...

Smoke

*A fény és az árnyék sem kerülgeti egymást olyan sűrűn, közelről, távolról, jobbról, balról, mindenféle lehetséges irányból és módon, ahogy ő szeretne közelebb férkőzni ahhoz a „maghoz”, csírához, amiből sarjad a férfi minden szava, félre vagy éppen túl jól értelmezett mozdulata, az arcán átsuhanó, gyors, megfigyelésre érdemes, de arra teljesen alkalmatlan érzelmek. Ó igen, heves a vágy, hogy tudja, értse, amit a másik tisztán lát, éppen ezért megtehető, hogy nem fedi fel a homályt előtte amibe burkolódzik, és ennek hála Alec lesz a fény, amelyik nem képes betörni  az igazán fontos és lényeges dolgokhoz, amik ha el nem is vesztek az árnyékban, számára nem jelent előrelépést a jelenlétük bizonyossága, de megismerhetetlensége. Bosszúsága az arcára is kiül, kurta nevetései velejárói a stílusának, a mosolyai, fintorai mit sem érnek, ha a szemében sötét indulatként marad meg az elégedetlenség.*
-Szomorú világban élünk, ha a munkád miatt az élvezeteket veszted el-*halkan mondja, egészen, a hangját puhára árnyalja a remekül begyakorolt együttérzés kifejezése, finom sajnálat, csak a tekintete marad részvéttelen. Részvéttelen és könyörtelen. Szorosan összesimuló ajkai között megfeszül a kimondatlan ítélet, a döntés, amit a másik csak halogatott, ha lehet hinni a tétovás jelbeszédének, de amiben Alec nem fogja követni a példáját. Hiszen az egyetlen, akinek talán az egész környéken vesztenivalója van, az éppen ő, és az ilyesmit nem nézik jó szemmel.*
-Nincs portéka, csak ár, jóslat, homály-*az egész jelenet jól felállt rendjét, ezt a békés, illúzórikusan kellemesnek ható beszélgetés összes fonalát elvágja azzal a mozdulattal, ahogy félrelép, a mozdulat feszült, a tartásából tökéletesen látszik, hogy közel sem egy laza séta mozgatja meg a végtagjait. Ez az ő figyelmeztető lövése, gálánsan úgy is értelmezhető, hogy hála azért, amiért ő is megkapta a magát. A keze pálca fölött, fogás nélküli tartás, de a kígyó fogai is csak a marás előtti pillanatban akadnak ki az állkapocsból és telítődnek méreggel. Határozottan közeledik, nem lép nagyot, inkább kettő rövidek, makulátlan homály borul széles vállaira, lecsorog a kabátján, elmélyíti a hangját.*
-Ha ez volt minden szándékod-*szándékod, megvetően, utálattal elköpött szó, keserű, tompa düh zsarátnokától izzó felismerés*-kár is tovább vesztegetni a drága idődet, és bár az idő pénz, a felesleges időpocsékolás már áldozat-*nem, messze nem tér vissza a korábbi stílusához, ez valami más, másfajta feszültség, közel sem az motiválja, mennyire lenézi a másikat, és messze nem a félelem. Akit sarokba szorítottak az persze okvetlenül fél, de a hangjában inkább a bosszúvágy, a hülyére vettek dalos bosszúja muzsikál, követelve az azonnali megtorlást, a pálcákat, a fényeket, az összecsapó ártó mágiákat, hiszen a magabiztosság és az egó mindig biztosítja a feleket a győzelemről, az agresszió pótolja az elszántságot, a hit a fájdalomtűrést, a reménytelenség az akaratot.*
-Úgy vélem ideje, hogy angolosan távozz-*a felszólítást akár egy herceg is intézhette volna a vadászához*-Mindent elkövettél azért, hogy legközelebb, ha megtalállak, akkor figyelmeztető lövés nélkül darabokra szedjelek. Ha a munkád gyümölcsét akarod élvezni, akkor ne az én társaságomra alapozz, mert a kettő mindenképpen összeegyeztethetetlen-*felvonja a szemöldökét, hosszú pillantást vet a másik sötét szemébe, valami ború ködösíti a tekintetét, ám az érzelmi elborultság messzemenőleg nem jár együtt a reflexei, ösztönei lassúbbhodásával.* -Bár ki volna olyan hülye, hogy lemondjon a legjobb mulatságról, ami itt a Közben kínálkozik, a mások kárán mulatásról-*hátralép, elővonja a pálcáját, nem nagyvonalú, inkább rövid, tiszta mozdulattal, a sötét fán végigpattog a feszültség, ami az ujjairól áramlik a rég halott sárkány szívizmához, újraélesztve annak régi elszántságát, vadságát, tüzét és dühét.*
-Védd, amit fontosnak tartasz, vagy hátrálj meg, hogy büszke lehess a munkádra.

//A kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében kérem, hogyha valamit elírtam, nem tiszta, hülyeség, vagy úgy egyáltalán hülyén van fogalmazva írj rám^^//

[|Alec|]

|Alec|

Az élet történései is követik a klasszikus sémát, ami minden mű felépítése. Kivétel nincsen, hiába próbáljuk belemagyarázni. A bevezetés, ami jelen esetben az óvatos beszéd stílus, a határok kitapogatózásáról szólt, a konfliktus rögtön, szinte szünet nélkül követte ezt, talán még az első pontot is megelőzte. Mit akar az egyik a másiktól? Leginkább a francia nem értette a másik szavait, ami természetesen nem az ő hibája, tett róla a nyomozó, hogy a legsűrűbb ködbe burkolózzon. A kibontakozással szépen araszoltak a lejtőn felfelé, megrakodva a szavak terhével, amiket késleltető epizódok formájában raktak le az útszélre, és ím az erőltetett menet elérte tetőpontját a szakállas utolsó mondatával.
Nem tudta eldönteni, hogy most örömöt érez magában, amiért ennyire zseniálisan csinálta, vagy pedig bosszút, hogy nem tudta tovább húzni társalgást, és ez jobban aggasztotta, mint a másik ideges mozdulatai, amik inkább meglepetések voltak számára, mintsem óvatosságra intő jelek, de ez már az ő hibája. Az eddig csodált önkontroll most pöccintésre bomlott össze, habár inkább csak beindította az eddig felhelyezett bombák detonációját. Szelíd omlasztásnak tervezte, ahol az épület magába süllyed és nem veszélyezteti a környező területeket, erre meg mi történt? Egyenesen felé dől, ami határozottan nem jó. Most már nem érvényes az, hogy fapofával tűrjük az utolsó pillanatig ezeket, nem, azon már rég túl haladtak. Most meg kell egy kicsit hátrálni - ahogy a másik fogalmazott -, védekezni kell és menteni az életet. Fusson el? Nem akart, egyrészt nem tartotta magát olyan rossz mágusnak, aki könnyedén kikapna egy párbajban, habár nem volt tisztában az előtte álló képességeivel.
Nem leplezte szándékát sem alakoskodó mozdulatokkal alig század másodperces késéssel rántotta elő ő is fegyverét. Tartásában ott rejtőzött jellemének egésze. Mutatóujja egyenesen feszült a göcsörtös bot tetején, egész karja meg volt feszítve, de csuklója már-már pimaszul ernyedt volt. Jobb lábbal kicsit előre lépett, de nem támaszkodott túlságosan rá, próbálta egyenlően elosztani súlyát. Ha meghosszabbítanánk a magyalvesszőt, akkor az egyenes, valahol a mellkas alatt metszené a kereskedőt, talán ennek is célja van? Ki tudja.
- Félig skandináv vagyok, róluk pedig úgy hírlik, hogy kedvelik ez effajta mulatságot. - neki is megváltozott a hangszíne, szinte szórakozottan hatott, arcán is szüntelen ott bujkált egy halovány mosoly, amit ha próbálta volna, se tudta volna eltüntetni. Ennyire harcmániás lett volna? Biztosan annak tűnt, hisz a szavai is ezt tükrözték, pedig a valóság merőben más volt:
~Hát még sincs vége a beszélgetésnek...~

Smoke

*Csalódott lett volna, ha kiszolgáltatottan, pálca nélkül marad vele szemben. Csalódott, mert akkor nem lett volna semmi, ami visszafogta volna fellángoló vérszomját. Csalódott, mert akkor az a bizonyos fájdalmas, esetleg gyors átkozás máris megesett volna, hiszen a pálca a kezébe, a tenyeréig befogott vastagabb markolati rész biztosan simul az élet, szív és egyéb vonalak közé, míg hosszú, egyenes, sötét vonala hidegen és mereven mered elő az ujjai közül. Nincs feszültség abban, ahogy tartja, hosszú mutatóujja hajlítva támasztja és oldalról, a célzást így oldja meg, az átkokat is úgy szereti szórni csak, ahogy bohócok bájolnak lufikat és konfettit, könnyedén.
Mégsem elégedett, hogy a másik pálcát rántott és megállt. Ha hopponál… ó igen, szinte kívánja, hogy hopponáljon el, messzire, ahol már nem hallhatja az árulkodó pukkanást, a megjelenésre figyelmeztető jelet, ahol már nem érheti el a bűbája. De nem. Állnak egymással szemben, és várnak a másik lélegzetére, amivel kimondja az átkot, vagy a szemének villanására, ha látszólag figyelmeztetés nélkül indítja a varázsát.*
-A pálca két végén harcoló felek és nem mulatozók állnak-*a hirtelen mozdulathoz nyugodt, kimélyült hang tartozik, kék tekintete kitisztul, most már minden érzékszerve, érzéke és gondolata „dolgozik”, számára nem játék és szórakozás a maga harca. Persze, mások vesztén ő is jót mulat, ha alkalom adand, most azonban a helyzet nem így áll és szükségesnek érzi, hogy erre felhívja a másik figyelmét is. Skandináv, angol, francia, akármilyen nemzetiség és gondolkodás is lehet, azt tudnia kell, nem mulathat akkor, amikor az élete, halála, létének milyensége a tét. „Ne játsz vele” –sugallja ez a gondolat, se vele, se a helyzettel, mert könnyen visszaüthet egy kemény szigorral megfogalmazott rontással.*
-És a félig skandinávok mit szeretnek jobban-*újabb vágás a gondolatok között, ahogy a másodpercnyi megtorpanás után elszánja magát a visszafordíthatatlan harcra, agresszióval tüzeli a vérét el elzárja azokat a gondolatait, amik a dolog értelmetlenségét hajtogatják, kizárja őket, jelen esetben ki a vonásaira, pillantásának fókuszálatlanságára, most a hangja a fontos, az a finoman cukkoló hangsúly, amit talán elsőként elsajátít a gyerek, ha testvére van és legkésőbb akkor, amikor emberek közé kerül*-támadni vagy védekezni?-*és hogy ne legyen kétséges, hogy ők, franciák mit szeretnek jobban, apró körrel mozdítja a csuklóját, egy régi emlék, egy iskolapad ízű mozdulattal, védelmező bűbájjal vértezi magát, a kezét, ujjait, hogy biztos legyen a fogása, az  átoktörő iskola első fogása, amit megtanítanak, a kéz, az ujjak, a pálcát markoló személy lényege, amivel elsőként fog szembesülni az ősi varázslatokkal. És lám, annyi idő és év után, párbajban is az első, amit védelmez önmagán, az a keze, mintha a másik úgy támadna… mielőtt megmosolyogtatná az emlék hátralép, feljebb pöccinti a pálcáját, kemény, hideg mozdulat, veszélyt jelző ösztöneinek lehet hálás azért, hogy nem támadott azonnal, előre, ahogy tervezte, sárgávöröses, narancsos lobbanás érkezik oda, ahol az előbb még ő nyelte az árnyékot, az éjszaka megelevenedik az ismeretlen helyről és személytől érkezett varázstól. A kék szemek a tűzfolton túlra rebbennek, ahol a szakállasnak kell lennie, aztán a Borgin kivágódó ajtajára, ahol a kelleténél több pálca izzik fel mágikus fénnyel, eleven haraggal, vakító villanással, amitől neki, személy szerint hunyorognia kell, a retináján végigégő fájdalom sokszorosa annak, amivel korábban bosszantotta a skandináv vendéggyilkost, így érthető okokból némi fáziskéséssel reagál az első, meglepő módon nem a megölésére, csak az ártalmatlanná tételére irányuló átkokra.*

//Oké, elkent befejezés, de átadom a lehetőséget XD//

[|Alec|]

|Alec|

Mulatozás vagy harcolás. Sosem tudták megrendíteni az olyan dolgok, mint a saját élete. Halálával kapcsolatban is csak egy kívánsága volt a sorstól, hogy élvezze a szenvedés előtti perceket. Ahogy ezek az esti elmélkedések lassan manifesztálódtak és értelmet nyertek agyában, rövid időre valami félelem fogta el.
~Most lenne vége?~ Örült a társaságnak, tehát a boldog időtöltést ki lehet pipálni. Nem volt benne ellenkezés az esetleges jövő felé. Mája stresszhormon termelése viszont látványosan begyorsult és teste minden sejtjébe eljutott a kémia nyelvén az a gondolat, amit nem rég olyan szépen fogalmazott meg a francia.
~Meg kell tenni mindent azért, hogy kár legyen a bekövetkező halálom. Harcolnod kell Smoke! Úgy, ahogy még soha!~ Ez a gondolatsor szép lassan külsejére is rátelepszik, és az eddig oly közömbösnek mutatkozó arc úgy kel életre, mint amikor a függönyt húzzák fel a színházi előadások kezdetén. Arcizmai megfeszülnek, és enyhén előreugró pofacsontja erős éllel töri meg az arcán nyugvó koszos élt. Szeme apró, a sötét miatt észrevétlen mozgásokkal keresi a rést a kereskedő tartásán. Gondosan fürkész, de sose megy olyan messzire, hogy spektrumából kiessen a rászegezett pálca, az végzetes és gyermeteg hiba lenne.
Már válaszolna is a kérdésre, mikor rájött, hogy ez csak a mondat fele volt, úgyhogy inkább csöndben maradt és türelmesen várta a befejezését. Hamar meg is érkezett ugyanabban a gúnyos hangnemben. Az ilyen infantilis szócsatáknak - valójában csak a felszínen azok - nagyon nagy pszichológiai erejük van, el kell felejteni az ilyeneket. Nem kell válaszolni rájuk, hogy ne fészkelődjenek be a tudatalattiba. Ki kell zárni a külsőségeket. Smoke jól tudta ezt, mégsem hallgatott tanácsaira, pedig saját maga volt az egyetlen ember akiben bízik.
- Nyerni. - magabiztosan mosolygott az egyszerű felelet közben, holott az igazi válasz sokkal inkább az lett volna, hogy kontrára épülő taktikákat részesíti előnyben, de csak nem fog a párbaj előtt részletes elemzést tartani önön harcmodoráról az ellenfélnek. - Csak nem egy kolléga? - csillan fel a szeme az ismerős mozdulat láttán. A jellegzetes apró körív aminek jelentőségét nagyon gyakran lebecsülik - Úgy látom mindketten eltértünk kicsit az átoktöréstől... - ő olyannyira, hogy befejezni sem tudta a tanulmányait, csak az alapokat sikerült elsajátítania, így ezt is.
A hosszú mozdulatlanság után elképesztően gyorsnak tűntek a következő események, így saját mozgásán is meglepődött. Alec hátrált egy lépést. Keze ösztönösen rótta a Protego mozdulatait, de a felénél megállt. Átok csapódott be a közeli falba sűrű porfelhőt kavarva maga után. Mindketten ösztönösen abba az irányba fordultak.
~Ebből baj lesz...~ Nem kellett túl nagy zsenialitás ahhoz, hogy a villogó pálcák fényében felismerje azt a fura sebhelyt az egyik arcon. Ilyennel nem rendelkezett más a közben, csak a megbízója, akit nyilván a másik is ismert.
Újabb kézlendülés, és meg sem várva annak végét újra pajzsbűbájt alkalmaz. Az meglepően jól sikerült, olyannyira, hogy előbbi ellenfelét is megvédte. A narancssárga fénynyaláb lepattant a merev falról.
A csata hevében senki sem láthatta, hogy nem egyedül kúszik ki bal keze a zsebéből. Valami apró, címerhez hasonló dolgot szorít.
Nem törődve a következményekkel megerősíti előző varázslatát, majd egy ugrással ott terem a francia mellett és megragadja kabátját, hogy együtt elhoppanáljanak. Eközben pár milligrammal nehezebb lesz a magas férfi öltözéke. A szövetbe ugyanis láthatatlan beleolvad háta közepén egy apró vörös címer, pukkanás hallatszik, majd egy fullasztó örvénybe rántja mindkettejüket a mágia, és még Smokenak sincs fogalma, hogy hova érkeztek...

//szólj nyugodtan, ha valamit javítsak >.<//

Smoke

//Környezeti kockázatértékelés a reag végén.//

*Átoktörés. Távolság. Nem. Tiltakozás. Soha nem távolodott el a gyökereitől, ami neki igazán ösztönös, az csak a megtörés lehet. Hatástalanítás, semlegesítés, likvidálás. Ezt kellett volna tennie. Hallgatni az ösztönökre, amik azt suttogták már nagyon korán, de nagyon halkan, hogy öljön, pusztítson és elsősorban ne álljon szóba idegenekkel. Most már cseszheti, cseszi is, összeszorított fogakkal, szóreakcióra képtelenül, a pálcájára feszülő tudattal, káprázó szemekkel és szikrázó aggyal. Észleli az elé húzódó védvarázslatot, igen, ez is szakma, míg az aurorok kettős fedezékből harcolnak, nekik, átoktörőknek megvan az az ösztönök, hogy a lebbenő varázsfalak, láthatatlan átkok, baljós aurák olyképpen mozdulnak a tudatuk peremén, akárha látvánnyal bírnának, így nem kell vesztegetnie az idejét, hogy védnökség alá rendelje magukat, bonyolult csuklórajzolatának mintáját követve sötéten izzó átokzivatar kényszeríti fedezékbe szintén nem túl elveszett hóhérait. Hogy hogyan bízhat egy olyan védvarázsban, amit egy olyan fazon épített, aki az imént még az ellenfele volt? Miért kéne mindent tudnia, és érteni, elég, ha látja, hogy a két legyet egy csapásra elv még most is működik és elég bölcs ahhoz, hogy ne vívjon két frontos harcot, amíg rá nem kényszerítik. Elvégre nem párbajozónak született, annak ellenére, hogy potenciálisan megvan benne az esély arra is, hogy az életét pálcával védje.
Gyors, kemény, feszes tempót diktál az élet, a védővarázslat fájdalmas villódzása a rázúdított csapások alatt azt sugallja, hogy azért a cigarettás fazon varázshatalma sem végtelen, a mozdulat, amivel sötét árnyként vetődik felé összezavarja, fél fordulattal felkészül a védekezésre, akárha valami szerkezet lenne, emeli a pálcáját, hogy mégis megkezdje azt a belső frontot, de hála a korábbi szemkáprázásnak, felkészületlensége egy átkot is a páncélzata mögé engedett volna, megbillen, a karjába kapó kéztől elfele rántaná magát, ettől aztán az egyensúlya maximálisan a semmivé foszlik, a hopponálás furcsa, gyomorszorító rántása éreztén szorosan lehunyja a szemeit, a lélegzetét visszatartja, a karjában felvillanó idegen, hasító fájdalmat egyelőre nem veszi magára, így amikor a lába a biztonságosnak hitt földnek koccan, borul, ahogy a súlypontja megkívánja, visszafog a másikra és rántja magával, hogy aztán megváljon tőle, félregurulva és feltérdelve szegezze a torkának hevesen felszikrázó pálcáját. A szikrák ugyan szinte nevetséges kis csipkedéssel irritálhatják legfeljebb a másikat, ha egyáltalán sikerült lerántania, de a kurta éger mindenképpen a másikra szegeződik.  A pálcája azonban semmi ahhoz a szikrázáshoz képest, ami a szemeiben zajlik, kék lélektükrein másodpercek nanorészei alatt villannak fel a különböző hangulatok, ott korcsolyázik a pusztítani vágyó dühön kívül a hopponálástól összezavart, zaklatott elme mindenféle szüleménye és természetesen a fájdalom is megvillan a gyér fényben, a nyirkos, undorító pocsolyában térdelve, szerencsés kimenetelű amputoportálásának oka mi más is lehetne, mint a viszolygása a hopponálás iránt, továbbá az ellenkező irányba vágyakozás, mint ahova a kis köpenyforgató is tartott, nyomai pedig a foszlányosra szakadt jobbik kabát és ingvállon, valamint az alatta vöröslő, sós-édes nedves eregető felszakadt nem is olyan régi seben láthatóak, illetve az arcán, hirtelen támadt horzsolások formájában. Érdekes fintorra rándul a szája, mintha szólni akarna, az ujjai megrándulnak a pálcáján, veszettebbnél rondább rontások fogalmazódnak a lelkében, talán képes lenne itt és most anélkül cselekedni, hogy egyáltalán felmérné, hogy hova is került, ki van a nyomukban… de a józan ész diadala lám, ismét szavakba fogalmazza a szándékot.*
-Na és ezt mire véljem?-*felemelkedik közelebb lép, a pupillája kitágul, zavarodott haraggal falja fel a sötétség a kékséget. Manuálisan löki félre az esetleg újra rászegeződő pálcát, ha a másik nem volt elég gyors ahhoz, hogy métereknyire növelje a távolságot kettőjük között, ha korábban lerántotta, akkor fölé támaszkodva adja elő mindezt, jobbjának erős, hideg ujjai a torok puha oldalára simulnak, markában kicsinyeket rándulhat a gégeporc törni való kupolája, az erek kimered szalagja.* -Miféle bestia ejti csapdába a vadat, aztán szabadítja ki ilyen könnyelműen? Félsz a tieidtől? Elmenekítesz előlük, hasztalan hősiességgel köteleznél hálára: KÉRDEM ÉN, MIÉRT?!-*a hangja úgy keményedik, ahogy a feszültség kipattan az izmaiból, a fogása nem mondható lazának.* -Fogalmad sincs mibe ártottad magad-*mosolyodik el, hirtelen elcsendesedve, a hirtelen mozdulattól a karján folyik vége drága, sűrű vére, szinte simogatva húzza vissza a kezét a másik torkáról (feltéve, hogy még ott van).* -Nem baj, majd megbánod.

//Azt hiszem elnézést kérek, ha nem lett túl sokat átadó. A sok feltételes mód arra vár, hogy megerősítsd vagy megcáfold, Alec viszonylag gyors, de ezt nem jelent semmit.^ ^ Mindenképpen válaszolni akartam *-* Esetleg valami London kívüli füves helyszín? Vagy a Zsebpiszok köz egy neked szimpatikus utcája?//

[Feltételezem, tisztában van vele kis hölgy, hogy csak egyszer használhatja fel a tükröt…]

Ackley Mull

„A ködös múltban, a titkos jövőben…
…örökké élünk - a változó időben.”

-   Feltételezem, tisztában van vele kis hölgy, hogy csak egyszer használhatja fel a tükröt…
A kérdés régóta az első igazi hang, mely megrepeszti a zsúfolt helyiség törékeny csönd-burkát. A porszemek lustán táncolnak az alkonyi fényben, mely csupán pár szívdobbanásig leheli még be erőtlen sugarait a mocskos üveggel zárt zugba. Aztán búcsúzóul végigsimít az antik vagy éppen csak annak tűnő tárgyak halmán s visszahúzódik, hogy helyet adjon Zsebpiszok igaz urának, a sötétségnek.
A pult előtt álló, törékeny teremtés szeme sarkából figyeli csak, ahogy lassan visszahúzza fénycsápjait az alacsonyan járó nap, búcsúzóul puha csókot lehelve a világos csizmába bújtatott, vékony lábakra.
Gyertyák gyúlnak távoztával, hogy lángjukkal derengő félhomályba vonják a boltot.
Fehér kesztyűbe bújtatott ujjak lágy simítása töri meg a látszólagos mozdulatlanságot, ahogy alig hozzáérve a kezében tartott ereklyéhez, végigcirógat azon. Hónapok óta kutatja, s most, hogy végre eljutott ide s magánál tudhatja, az érzés különös bizsergést szít mellkasában. A rúnák haloványan bújnak meg a tükör hátlapjába vésve, s bármit is fest az avatatlan szemlélő elé a kép, a hószín szövetkabátban, jelenésnek tetsző leány igenis tisztában van azzal, miért jött.
-   Csalódtam magában, Mr. Borgin… az ember azt hinné, Ön pedig, mint üzletember, tisztában van azzal, hogy a tisztelet hiánya rontja az áru értékét… - hangja színtelen, higanyszín tekintete továbbra is a tükör hátlapján vándorol. Csak fagyott, sápadt ajkainak mozgása árulója annak, hogy a szavak valóban megszülettek s nem holmi delej csupán, mely az elme érzékeny hálójának húrjait pengeti…
-   Tudja… a nagyanyám szárított nyelvének porát egy szelencében őrzöm. Vajon a maga mocskos nyelve… - rebbennek a seszínű pillák s vág semmitmondóan a férfibe a higanyszín tekintet - … mit mesélne, ha kivágatnám? – siklik pillantása szenvtelen a féregszerű férfi száraz, pergamenszínű ajkaira.
Nem sokan mondhatják el magukról, hogy képesek a testet vagy az attól elválasztott testrészeket „beszédre” ösztönözni. Pletykák persze keringnek ilyen képességekkel rendelkező varázslókról és boszorkányokról, Britanniában azonban csak egy-két mágiahasználó képes erre a cseppet sem tolerált rítusra. Az ilyen pletykák szerint, Zavier Aureole az egyik… Sokan még ma is kételkednek benne, de a hiedelmekkel ellentétben nem csupán a tárgyak s a „lélek“ rendelkeznek múlttal…
A pult mögött álló férfi – bármit mutasson is megjelenése – csöppet sincs híján a híreknek és hiedelmek ismeretében sem szűkölködik. Ráadásul elég otthonosan mozog az „alvilágban” ahhoz, hogy összekösse a szálakat és rájöjjön, a vele szemben álló, törékenynek tetsző, hószín jelenés – még ha ilyen fakó is - bizony nem az a vér…mely megtűr egy ilyen sértést.
-   Ha meg kívánja venni a… tükröt, Miss Aureole, kérem, fogadja el új ajánlatomat.
A penna idegesen rángatózik síkos kezében, a pergamen serceg, ahogy a férfi felvési rá az új árat, s a derengés felé fordítja. Angelle lustán pillant rá, s ahogy fejét kissé félredönti, néhány hattyúfehér tincs átbukik a vállán. Az engedmény tökéletesen megfelel az elvárásainak. Az más kérdés s ki nem mondott – mellyel mindketten tisztában vannak – hogy e nélkül is magával vitte volna a „tükröt”. Hosszútávon azonban mind a ketten jobban járnak egy ilyen… bizalmas kapcsolattal, mely úgy tűnik, most hozza első – de reményeik szerint nem az utolsó – hajtását.
-   Remélem, számíthatok a diszkréciójára, Mr. Borgin…
Galleonokkal mindent meg lehet venni. De a jó helyen, jókor elhintett szavakkal talán még ennél is többet…

Angelle Aureole, Borgin & Burkes, Egy igen kellemetlen este...

A penna, halkan sercegett a papíron, ahogy, igyekeztem minél arisztokratikusabb módon, tökéletes tájékoztatást adni a helyzetről. A levél most sem tartalmazott, bizalmaskodó szavakat, olyan dolgokat, amiknek titokban kéne maradnia. Csupán száraz szavak rengetege borította a pergament, már-már megközelítve, a Reggeli próféta cikkeinek Sötét Nagyúr iránt táplált megjátszott imádatát. A papíron a betűk, gyönyörű írásként tündököltek, elemésztve a maradék tintát is, amit a hivatalos levelek megírására szántam, amikben, sokkal de jobban ott pihent az igazság. A Franciaországba címzett borítékban, viszont, meg sem jelent a Potter név. A Főnix Rendje, egy nem létező ellenállásnak számított. A lázadás minden szikráját figyelmen kívül hagytam, csupán az új irányítás létrejöttét ajnároztam. A Sötét Nagyúr hatalmasabb mint valaha, s ki neki ellenszegül, megkapja méltó büntetését. Azt a tényezőt is elfelejtettem megírni, mibe került az uralom létrejöttének elérése. Hány, az igazságot figyelembe nem vevő hatalmas család vére tapadt a kezemre, akiket el kellet törölnöm, társaimmal, meg sem adván az esélyt a tisztességes párbajra… Föl sem merülhetett legtöbbször az esély, egy tisztességes küzdelemre. De, a Sötét Nagyúr a sok kiontott varázsló vér miatt úgy tűnik fölismerte hogy…
-Mr.Mull, kér még valamit?
Tehetetlenül sóhajtottam fel, ahogy meghallottam ezen szavakat, belehajtottam a borítékba a pergament, ahogy, a levélkupac tetejére hajítottam a most megírtat. Mindig is gyűlöltem, ha megzavartak gondolataim közepette, még azon sem volt időm rágódni, hogy mennyi tennivaló vár rám. Az üres kelyhemre pillantottam, amiből az édes csalánbor, hamar kifogyott, ahogy leírtam ezen sorokat. Az aranyból készült kelyhen pihentettem mindössze néhány pillanatig a szemem, arra az elhatározásra jutva, hogy most nem iszok többet. Sürgős elintéznivalóim vannak, a Nagyúrnak most nincs szüksége rám, így, előtérbe kerülhetnek saját céljaim.
-Köszönöm nem, elég volt.
Az érmék csörömpölése töltötte be a feszült csendet, ahogy a pultra helyeztem az árat, amit azért fizettem, hogy ne száraz torokkal kényszerüljek megírni a rendeleteket, valamint a tájékoztató levelet. De most hogy ezen teendőimmel végeztem, a Zsebpiszokban, van még valami, amire még inkább szükségem van... Fekete mágia, igen, oly csodás dolog, ezen tükör, pedig minden szikráját kihasználja a sötétség által nyújtott lehetőségeknek. A vér mágiája...
Mr.Borgin üzletébe belépve, a szokásos kellemesen sötét hangulat fogadott. Épp üzletelhetett, mivel, egy fiatal lány állt az üzletben. Megtéve a szükséges köröket, kerültem oda a két félhez, ahogy megpillantottam, hogy valamit tart, a fiatal lány a kezében. Valamit ami nekem kel.
-Jó estét! Mr.Borgin, ez itt ugye csak tévedés?
Jól sejtettem hogy rájön, hogy a tükör volt. Még pedig még szép hogy a tükörről volt szó... A kérem, egyezzenek meg halandzsa szaladt ki a száján, de biztos voltam benne hogy csak pillanatok kérdése. Kapni fog az alkalmon. Egy licittel. Vajon, kivel kerültem szembe?

[Természetesen, Miss Aureole…]

Ackley Mull

„A ködös múltban, a titkos jövőben…
…örökké élünk - a változó időben.”

-   Természetesen, Miss Aureole…
Szavak. Varázslatosak. Gyilkosak. Megkóstolnak. Emésztenek. Mérget csöpögtetnek beléd…
…ha engeded.
A mosoly - mintha csak a benti fények csalóka játéka lenne –, tova is rebben a fakó ajkakról. A törékeny teremtés a kezében tartott tükröt a pultra helyezi, s kabátjának belső zsebébe nyúlva egy kerekded, jól táplált erszényt vesz elő. Két ujja közé csippentve, elnyújtott mozdulattal teszi a vigyorgó férfi elé. Akinek van elég belőle tudja, mennyire értéktelen… De mit lehet tenni? Ez a fajta, itt, előtte, csupán az érmék csilingeléséből ért. Ő pedig beszél e nyelven...
Lassú, de egyértelmű mozdulattal tolja hozzá közelebb, s ahogy elhúzza ujjait, az erszény szája… hm, kinyílik, felfedve bájait.
Talán a férfi mondana valamit, szemeiben lázas csillogás vet lobot. Mint egy kéjenc, ki előtt egy szűz vetkezik…
A hószín lányt azonban, immár nem érdekli. Épp visszacsomagolná a féltve vágyott tárgyat az őt illető vörös bársonycsomagolásba, mikor diszkrét csilingelés jelzi; új vásárló érkezett. Vagy csak egy másik…
Nem fordul felé, hiszen nem érdekli, ki az, ahhoz pedig, hogy mit kíván, végképp nincs köze. Vagy mégis…?
Finom, leheletnyi főhajtással viszonozza az üdvözlést, ajkai azonban nem nyílnak szóra. Különös, higanyszín tekintete is csak akkor vándorol a férfire, amikor a kérdését – ami nem hozzá szól - meghallja. Mr. Borgin szavai hidegen hagyják holmi kölcsönös megegyezésről, kifejezéstelen tekintete szenvtelen ráérőséggel pihen a szép metszésű férfiarc tulaján s csak mellkasának a kelleténél kissé finomabb emelkedés majd süllyedés jelzi azt a halk sóhajt, ahogy összeilleszti a darabokat. Ha most a bátyja lenne itt, Mr. Borgin valószínűleg már a nyelve után kapálózna. Ha nem egyéb… khm, nemes testrészét hiányolná a földön fetrengve. De Angelle más… olyannyira más, hogy úgy tűnik, mintha fehér lényéről minden környezeti inger leolvadna, mintha az a láthatatlan páncél, mely nem más, mint álomittas türelme, semmit sem engedne érzékeltetni a való világban.  
-   Nem hinném, hogy tévedésről lenne szó… - pillant az eladóra, csupán seszínű pilláinak lusta rebbenése árulója, észlelte az eseményeket mozgató fogaskerekeket, ahogyan egymásba harapnak. Finoman… érzékien…
Tisztességtelen, egyszersmind gyümölcsöző üzletet köthet a tükrön, ha egyazon időben, vagy kissé elcsúsztatva hívja meg a potenciális ügyfeleket. Kihasználva a meglepetés és zavar ősi, ám épp ezért könnyelmű varázsát. Kockázatos dolog alábecsülni bárkit is, csak mert éveinek száma elenyésző az övéhez képest…
-   Hadd találjam ki… - intézi halk szavait a mellette álló varázslóhoz. – Ön szintén ajánlatot kapott a tükörre. Vagy ennél többet is…?
Siklik fel a bal szemöldök finom ívben. A fizetség már ott pihen Mr. Borgin előtt, az erszény szája nyitva, benne aranyosan fénylik a galleonok csinos kis halma. Az idegennek igencsak a zsebébe kell nyúlnia, ha túl akar tenni rajta. Angelle nem szűkmarkú a családi vagyont illetően, ha valami olyasmiről van szó, ami kell neki. S nem átall más módszerekhez folyamodni, ha a szükség úgy kívánja.
Most még csak… Puhatolózik. Óvatosan… a megszokott ütemben kutakodik az okokat mozgató szálak után, nem ront ajtóstul a házba. Az méltatlan lenne hozzá. Márpedig ő volt itt előbb… úgyhogy a férfi vagy igazodik az ő „szabályaihoz”, vagy…
A tejfehér ujjak finoman - a kicsitől a mutatóig - zongoráznak végig a bársonyba csomagolt tárgyon, mintegy jelezve, egyelőre ez itt… az övé.
Egyelőre. Mr. Borgin ugyanis nem nyúlt a galleonokért. S amíg ez meg nem történik… az üzlet sem jön létre. A féregszerű férfi hátrébb húzódik, hogy teret adjon az akarom és a nem engedem megszokott, ám ez esetben talán kissé pikáns párharcának.
A várakozás csalóka életet lehet az angyali vonásokba, ahogy finoman félredönti szép fejét. Nos… idegen? Mennyit ér Neked ez a tükör?