+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  ♦Omnis vir lupus♦
| | | | |-+  Régi idők dalai
| | | | | |-+  Dimitrij Ivan Vulkanov (Moderátor: Dimitrij I. Vulkanov)
| | | | | | |-+  Valakinek halnia kell...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Valakinek halnia kell...  (Megtekintve 2198 alkalommal)

Dimitrij I. Vulkanov
[Topiktulaj]
*****


Kiégett sztársportoló :: "darabos, és tömbös"

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 07. 26. - 13:28:40 »
+5

London – Dimitrij Vulkanov és Jonathan Dobrev lakása
1998.június.29.

- Ivan, anya baglyot küldött.
- És mit írt? – lapoztam egyet a Próféta esti kiadásában.
- Apa meghalt. – suttogta Jonathan, kissé elsápadva, olyan arckifejezéssel, mintha nem tudná eldönteni, most örüljön, vagy sírjon eme hír hallatán. Hiszen még sosem találkozott az igazi édesapjával.
- Tessék? – hajtottam össze az újságot, és nyúltam a levélért, ám mielőtt a papír a kezemhez érhetett volna, megszólalt a csengő. Összenéztünk ikremmel, a két azonos írisz találkozott. Bólintott, mire én felpattantam, és az ajtóhoz siettem. Pálcámat szorosan markoltam jobbomban. Habár Voldemort rémuralmának véget vetettek a britek, s manapság a varázsvilágnak nincs félnivalója, egy valamit megtanultam a Durmstrangban. Mindig jöhet valami rosszabb, és nem szabad megbízni senkiben, bármilyen jónak is látszik. Jó, van pár kivétel, de ritka.
   Az ajtó halk nyikorgással nyílt ki, és megpillantottam öcsémet, ahogyan bőrig ázva, ott állt a küszöb túloldalán.
- Eduard? – suttogtam, majd közelebb léptem hozzá, hogy jobban megnézhessem arcát, mire elmosolyodott.
- Dimitrij. – üdvözölt, s már csak annyit érzékeltem, hogy megölel.


* * *

- Apa meghalt. – tájékoztatott minket öcsém, miután ismét száraz ruha volt rajta. Érdeklődve Jonathan és köztem járatta tekintetét. Most látta először Johnt, és próbált hozzászokni a szembetűnő hasonlósághoz. Nem is, sokkal inkább a megkülönböztethetetlenséghez. 
- Igen, ma már hallottuk egyszer. – hangzott cinikus válaszom a hatalmas fotel mélységéből. Öcsém kérdő tekintetét látva szükségesnek tartottam némi magyarázatot. – Anya küldött egy levelet.
- Ja. – világosult fel. – Előtte változott át vérfarkas. – közölte, mosolyogva, talán abban reménykedve, hogy tud újat is mondani. Jonathanra néztem, aki mosolygott, valószínűleg öcsém akcentusán szórakozva, de a meglepettséget is láttam rajta. Eduard ritkán beszél angolul, habár anyu őt is megtanította a nyelvre.
   Az, hogy apám vérfarkassá lett halála előtt, hogy is mondjam… nem igazán hatott, vagy lepett meg. Tudni illik, Ivan Vulkanov imádta a varázslényeket, főleg a vérfarkasokat. Fiatalabb korában kutatómunkákat végzett. Úgy tűnik túlságosan megszállott lett.
- És mi van Vitalijjal? – tértem át apám haláláról mostohatestvéremre. Nem igazán érdekelt, de ha mindkettőjüket vérfarkassá tették, arról jó lenne tudni, hiszen akkor veszélyesek lehetnek. Vagyis apám már nem, hiszen meghalt, de Vitalij még él, ha minden igaz.
- Vitalij akar Nurmengardba vonulni. Hónap végén.
- Mi? – hördült fel Jonathan. Angliában sokkal rosszabb hírneve volt a Nurmengardnak, mint amilyen rossz igazándiból a börtön.  Az a hely menedéket nyújt az igazán tébolyodott elméknek.
- Miért? – hangom higgadt maradt, nem igazán izgattam magam Vitalij miatt, sosem szerettem. Kinek kell egy kamu-tesó?
- Mert vérfarkas.
- Nocsak… ő is? – mintha csak az időjárásról beszélnénk.
- Veszélyes. Mindenkire, ezért akar elvonulni világ elől. Szenved. – Eduard fintorgott, de láttam rajta, hogy őt sem hatja meg túlságosan mostohabátyja története. Vitalij pár éve elhagyott minket, apánkkal, és senkinek nem hiányoztak. Na, jó, anyámnak talán. Azóta nem hallottunk róluk, de úgy tűnik annak a baromnak eszébe jutott anyám, meg a pénze.
- És ki örököl? – tettem fel a kérdést, ami jelenleg a legjobban izgatott. Úgy tudtam, apu kizárta anyát az örökségéből, persze némi pénzt hagyott otthon, de minket, a fiait nem tagadott meg, így ha minden igaz…
- Vitalij. – nézett rám öcsém, tekintete árulkodó volt, értettem mit akar. Csak bólintottam. Habár Jonathan családtag, s annak is számít, immár mindenki szemében, nem kell tudnia minden kis megmozdulásunkról, és az, amire én meg Eduard gondoltunk, nos… eléggé ütköztek John nézeteivel. Az ő szemében az ölés bűn. Mi úgy gondoltuk, megváltás. Na meg rengeteg pénz.
- És te miért vagy itt? – kérdezte Jonathan. A kérdés helyes, hiszen öcsém a bolgár válogatott egyik legtehetségesebb terelője. Otthon lenne a helye, nem Londonban.
- Eljöttem otthonról. Csapatból kiléptem, itt akarok élni. – jelentette be. – Abban reménykedtem, nálatok tudok lakni. – vont vállat, és várakozó tekintetét ránk függesztette.
- Hát persze. – vágtam rá azonnal, mielőtt Jonathan bármit is elszúrhatott volna. Eduard a testvérem volt, és szerettem, még ha ez nem is rá tartozik.
   Ikrem csak egy szemrehányó pillantással válaszolt, mire elfintorodtam. Így megy ez nálunk…

Naplózva


Dimitrij I. Vulkanov
[Topiktulaj]
*****


Kiégett sztársportoló :: "darabos, és tömbös"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 07. 29. - 12:35:52 »
+4


Bulgária – Pleven
Vitalij Vulkanov lakása.

1998.július.01. – 22:30

   Lépteim csendes visszhangot vertek a rövid sikátorban. Ahogy mentem, mindig nagyobb, s nagyobb levegőt vettem, mindig jó érzéssel tölt el, ha itthon lehetek. Habár Pleven a szó szoros értelmében nem a hazám, mert most vagyok itt először, Bulgária viszont az otthonom.
   Kezeim zsebeimben nyugosznak, jobbommal pálcámat markolom, támadásra készen. Ma nincs telihold, de óvatosnak kell lennem, Vitalij őrült.
   Igen, úgy volt, hogy mostohafivérem a Nurmengardba utazik június végén, de nem így történt, így gondoltam meglátogatom kicsit frissen harapott farkas tesóm. Van pár pont az életében, amit nem ártana tisztázni. Aztán felőlem azt csinál, amit akar, vagy… nem. Sajnálom, Vitalij, de ma este egyikünk holtan végzi. És az nem én leszek. Hanem te, apánk vagyonának jogtalan örököse. Feltéve, ha nem herdáltad el már az összeset örömlányokra. Hiszen ki lenne, aki hozzád ér? Undorító vagy!
   Nem csöngetek. Pálcám egy intésére a magas, sötét kapu magától nyílik ki, elszabadítva Vitalij kertjében a gonoszt. Utam finom illatú rózsák szegélyezik, melyek lépteim nyomán sorra rohadnak el. Sajnálom. Azt az érzetet kell keltenem, hogy a ház egy ideje már elhagyatott, nem hagyhatok nyomot magam után, nem üthet be semmiféle gikszer. Tökéletes alibim is lesz, hála Jonathannak. Mire nem jók az ikrek, nem? Ráadásul nem is tud semmiről. Ez csak ránk tartozik, rám, Vitalijra, és Eduardra, aki Angliából segít, Johnnal.
   Pálcámmal nyitom ki az ajtót, s belépvén egészen meglepő látvány tárul elém. Rend van.
- Hmm… - mosolyodok el. Tudom, hogy itt van. Tudom, hogy hall engem. – Csak nem bejárónőt fogadtál? – kérdem bolgárul. Vitalij megveti más nemzetek kultúráját, nyelvét, így nem beszél angolul. Tessék, apám egy ilyen műveletlen tökfilkóra hagyta az egész vagyonát. Szép!
   Megmarkolom a varázsvesszőt, a levegőben várakozás illata kúszik felém, ölel körbe. Végtagjaim megfeszülnek, teszek még egy lépést előre. Felettem megnyikordul egy padlódeszka, s a ház sötétbe borul. Nevetni kezdek. Fennhangon röhögök az előszobában, közben pedig lazán intek pálcámmal, mire a házban ismét kigyúlnak a fények.
- Talán azt gondoltad túljárhatsz az eszemen? Vitalij… mindig is jobb varázsló voltam nálad. Nincs esélyed. – sziszegem fogaim között, majd nyugodtan a falnak dőlök, tekintetem a berendezésem legeltetem. Előbb utóbb majd csak kicsalogatom a farkast odújából.
- Mit akarsz, Dimitrij? – hangja a lépcső tetejéről hallatszik. Nem fordultam felé.
- Beszélgetni. – vonok vállat lazán. Vitalij közelében nem fogok félni. Igen, vérfarkas, s farkas alakban félelmetes is lehetne, de nincs telihold.
- Rendben. – jelenik meg alakja a lépcsőn, lassan, ráérősen közeledik. Pálcáját leengedte, nem gyanakszik, nem sejt semmit. Túl naiv, túl ostoba. Hogy bízhat meg bennem? Azt gondolja, hogy együtt nőttünk fel, egy a vezetéknevünk, és már nem is bánthatom? A saját hülyeséged visz a sírba, drága fivérem.
    Figyelem alakját, ahogyan egyenesen felém jön, s nem úgy néz ki, mint aki meg akar állni. Legnagyobb döbbenetemre átölel. Egy testvéri ölelésnek szánta, én azonban az ilyenekből nem kérek. Ő nem a testvérem.
   Pálcám hátának szegeztem, majd abban a pillanatban aléltan rogyott össze karjaimban.

Naplózva


Dimitrij I. Vulkanov
[Topiktulaj]
*****


Kiégett sztársportoló :: "darabos, és tömbös"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 10. 10. - 11:24:04 »
+5

Bulgária – Pleven
Vitalij Vulkanov lakása.

1998.július.01. – 23:34


- Bazd meg, Vitalij! – ordítok rá teljes erőmből, s a karomba állított, kihegyezett ceruzát egy zavart mozdulattal tépem ki, majd hajítom a sarokba. Kedvelt fivérem hálószobájában voltunk, ám a berendezés merőben megváltozott, amióta elkábítottam. Jobban mondva gondoskodtam róla, hogy ne legyen berendezés. Csak egy kényelmetlen, nagy szék, melynek karfáján és lábain eszelős ezüstláncok tekergőztek, fogságban tartva Vitalijt. – Komolyan egy nyeszlett ceruzával akartál kinyírni? – nézek rá hitetlenkedve, s szemöldököm játékosan szalad magasabbra fölényes mosolyom felett.
- Nem. De reméltem, hogy fájni fog. – válaszol, kissé még nehézkesen. Nem, nem az az ártalmatlan kábító átok hatott rá ilyen erősen, kapott egy kis itókát is, nehogy túlzásba vigye az erőkifejtését. Még jó, hogy ilyen sok mindenhez értek… na meg, hogy ilyen eszelősen jóképű vagyok. Hmmm…
- Oh, ha ez volt az életcélod, akkor talán… - pálcám vége izzani kezd, mint egy felforrósodott billog, és könyörtelenül nyomom húsába. Pontosan a csuklója felett. A vér kibuggyan, ám engem már rég nem riaszt vissza a lecsorgó vér bódító szaga. A félelem hátráltató íze. Megállíthatatlan vagyok. Vajon Cielo mit gondolna, ha most látna?
- Nem kellene ezt csinálnod. – suttogja. Fájdalmas sikolyának visszhangja még mindig a falak közt cikázik. Talán egy életre megmarad bennem ez a hang.
   Ráérősen nehezedek egyik lábamról a másikra, és teljesen nyugodtan lépek hátrébb, és húzom magam alá a szoba másik berendezési tárgyát, egy alacsony faszéket.
- Igen? – a vidám mosoly nem hervad le arcomról, pálcám ujjaim közt alig várja, hogy kitombolhassa magát. Érzem az áramló, készülődő mágia izgatott sercegését. – Mondd csak, Vitalij… Válaszolnál pár kérdésemre? – igazából ez nem kérdés. Válaszolni fog a kérdéseimre.
- Milyen kérdésekre? – csöppnyit csillapodni látszik.
- Mi történt veled, meg apával, miután elhagytatok minket? – hangomban a sértettség, vagy a bánkódás egyáltalán nem kap helyet. Nem azért vagyok kíváncsi a történetre, mert annyira mély nyomot hagytak bennem azok az idők. Egyszerűen csak tudni akarom, miket tettek.
- Semmi. Elutaztunk, és folytattuk az életünket. Jobb volt, mint addig bármikor! – szemeiben őrült fény csillant.
- Tisztázzunk valamit. – állok fel, és megvetően nézek szemébe. – Most az én szabályaim szerint játszunk. – nem hiszem el egy szavát sem. Nem volt valami lángelme, de tudta, hogy nem beszélhet azokról az időkről. Apám helyében töröltem volna az emlékeit.
   Elé lépek, arcán látom a félelmet, a felismerést, majd izzó pálcám lassan végighúzom meztelen karján. A másikon. Hangos, fájdalmas üvöltése az egész házban hallatszik, ebben biztos vagyok, de hiába üvölt, nem segíthet rajta senki. Talán csak én menthetném már meg, ez pedig lehetetlen. Habár arcomon mosoly csillan, belülről mélyen megvetem magam. De nem fogom megsajnálni. Egész életemben utáltam ezt az embert.
- Válaszolj a kérdésre. – sziszegem fogaim közt dühösen, majd ellököm magam a széktől, és izzó szemeim rá meresztem. Kezdenek eluralkodni rajtam érzelmeim, ez így nem lesz jó. Vitalij karjai megfeszülnek, vergődik a székben. Ahogy szabadulni próbál, egyre gyorsabban kapkodja a levegőt, ám egy idő után rájön: hiába minden. Gyenge.
- Most kínozni fogsz? – hangja kétségbeesett, félelemmel teli. Ezt már szeretem.
- Bármit megteszek, csak, hogy kiszedjem belőled az igazságot. – vonok vállat, mintha ez az egész semmiség lenne, s közben a mosoly visszatér arcomra, ám tekintetem közel sem az a nyugodt, mint ezelőtt.
- Amikor apa összepakolt, és elbúcsúzott anyától…
- Ne, Vit, nem akarok több sztorit hallani a múltból. – borzalmasan unom a történeteit. Régen is ez volt a mániája.
- De igen, Ivan, pontosan ez az, amit hallani akarsz. – közölte, hangja cseppet ingerült volt, de semmi több.  – Szóval…

Naplózva


Dimitrij I. Vulkanov
[Topiktulaj]
*****


Kiégett sztársportoló :: "darabos, és tömbös"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 08. 06. - 15:15:52 »
+5

Bulgária – Szófia
Vulkanov rezidencia.

1995.július.09. – 11:38


   A nő fagyos arckifejezéssel ült az ablakpárkányon. Selymes hajszálait csöppnyit megborzolta a szél, manapság egyre több volt az ősz, az egykor gyönyörű, tűzvörös hajzuhatagban. A konty félig megbomlott, a szokásos ceruza csálén lógott, már csak pár hajszál tartotta. Szemei pirosak voltak, mintha az utóbbi pár napot alvás helyett folyamatos zokogással töltötte volna. Vastag, mélyzöld pulóvert viselt, kezeit keblei előtt összefonva bámult kifelé a nyitott ablakon. Az udvaron, a kavicsos homokkal felszórt bejárón egy autó parkolt, mögötte a szökőkút halkan csobogott. Távolabb, a magas sövény árnyékában fiai elmélyülten társalogtak. Arcán egy könnycsepp gördült le, ahogyan a fiatal férfiak vonásait tanulmányozta. Sosem féltette ennyire gyermekeit, mindig is Eduard és Dimitrij voltak számára a legfontosabbak.
- Wendy. – az ajtón immár néhai férje lépett be. Ruhaujjával törölte meg arcát, nem hagyhatta, hogy sírni lássák. Már a tudat bántotta, hogy vele ellentétben, férjén semmiféle érzelmi megviseltség nem mutatkozott.
- Összepakoltatok? – csak fejét fordította a férfi felé. Hangjában érződött a bántottság, a gyengeség, bármennyire is szerette volna magát erős, független nőnek mutatni.
- Igen.
- Akkor miért nem indultok? – nem akarta, hogy a férfi elhagyja. De tudta, hogy ez mind miatta van, ő rontott el mindent.
- Beszélnünk kell. – jelentette ki Ivan, és becsukta maga mögött az ajtót. Igen. Jól tudta, hogy egyszer ennek is eljön az ideje, azonban nem volt rá felkészülve. Anélkül is tudta, mily kellemetlen beszélgetés következik, hogy akár a férfira nézett volna. – Elviszem Vitalijt, és ez generál majd némi… komplikációt.
   Wendy tisztában volt vele, kit takar a komplikáció szó. És nagyon, nagyon nem örült ennek.
- Igen. Tudom. – teljesen megfordult, és lekászálódott a párkányról. Két lépéssel a férfi előtt megállt, és próbált halkabban beszélni. A fiai semmiképp sem tudhatták meg. – Katerina nem fog örülni. A fiú az övé. Nem lenne szabad elvinned. – erről már nagyon sokszor veszekedtek. Az asszony részben örült neki, hogy Vitalij kilép az életéből, elvégre amióta csak tudta, hogy nem a saját fia, csupán teherként tekintett rá. Egy emberként, aki elrontotta az életét, azonban ha Vitalij eltűnik, Katerina dühös lesz. Keresni fogja, és akit ő keres, annak csak két választása marad. Menekül, vagy meghal.
- Nem. De itt sem hagyhatom, nem igaz? – cinikusan felvonta szemöldökét, arca érzelemmentes maradt. Ilyenkor teljesen olyan volt, mint Dimitrij. – Így viszont Katerinának más kell majd.
- Nem teheted! – csattant fel az asszony. – Letetted a megszeghetetlen esküt! – sokkal inkább fiai életét féltette, mint Ivanét.
- Az eskü kijátszható, csak a megfelelő személlyel kell alkudozni. – a férfi hangja sejtelmes volt, Wendy egész testében megborzongott.
- Nem tudod, hol van. Senki nem tudja, hol van. – a kétségbeesés egész lassan uralkodott el rajta, s ezt a férfi hitetlenkedő mosolya sem enyhítette. - Mit akar? – kérdezte a nő, válaszra azonban nem volt szükség. Tudta. Remegő tagjaiban nagyon is tudta, mi következik.


- Mit akart? – fordulok felé karba tett kézzel. Mindeddig a szűk ablakon kibámulva hallgattam meséjét, mely a legizgalmasabb résznél maradt abba. A kinti sötétséggel próbáltam nyugtatni magam, ahogy azonban Vitalij gonoszságtól csillogó szemébe néztem, a gyűlölet tüze ismét lángra kapott. Pálcám vége halovány izzással felelt, Vit azonban csak mosolygott, s egyetlen szót suttogott.
- Téged.
Naplózva


Dimitrij I. Vulkanov
[Topiktulaj]
*****


Kiégett sztársportoló :: "darabos, és tömbös"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 08. 06. - 15:21:07 »
+3

Bulgária – Pleven
Vitalij Vulkanov lakása.

1998.július.01. – 23:54


- Addig ülünk itt, ameddig csak akarod. És amikor elkezdesz éhezni… van egy méretes gödör a kertedben, véletlenül pont rád szabva. – ejtem ki a szavakat könnyedén, ismételten az alacsony széken ülve. Természetesen hazudok, hiszen még nem volt időm sírt ásni neki, de ezen könnyen segíthetünk.  – Mi volt az alku?
- Eddig én beszéltem. Most te jössz. Tulajdonképpen tekintettél rám úgy valaha, mint a testvéredre? Mint egy emberre? – kérdez vissza, arcán a félelem cseppnyi jele sem tükröződik. Nyilvánvalóan nem hiszi, hogy valóban képes lennék megölni. Azt hiszi, van bennem annyi emberség, annyi szánalom, hogy életben hagyom. Rosszul hiszi.
- Mit számít ez Vitalij? Mondd, mégis miért érdekel, hogyan néztem rád, sosem kedveltük egymást igazán, és te már nem vagy ember. – az utolsó három szót közel hajolva arcához suttogom. A szék kartámláján támasztom ki magam, arcomon érzem a férfi szaggatott légzését.
- És Jonathan? – újabb kérdés, szemeit résnyire összehúzza, arcomon hitetlenkedő kifejezés szól épelméjűségének.  – Tudja, hogy egy kegyetlen gyilkos vagy? – sziszegi, s rám vicsorog. Nyilván próbál rám ijeszteni, de ez nem fog összejönni.
- Veled ellentétben, Vitalij. Nem vagyok gyilkos. – lököm el magam, és diadalmasan elmosolyodok. Szánalmas, hogy még engem próbál rossz színben feltüntetni, hogy engem akar hibásnak beállítani, holott az egészért kizárólag ő és apám a felelős.
- Ez az, amiben tévedsz Dimitrij.

Naplózva


Dimitrij I. Vulkanov
[Topiktulaj]
*****


Kiégett sztársportoló :: "darabos, és tömbös"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 08. 06. - 15:27:34 »
+3

Bulgária – Szófia
Magányos kúria az erdőben.

1995.július.30. – 22:28


   A kúria ragyogott az éjjeli sötétség mindent elnyelő alaktalanságában. Körülötte a fák különös dicsfényben csillogtak. Hűvös, nyári éjszaka volt, a hatalmas bálterem ennek ellenére tömve volt a vendégektől. A bolgár varázsvilág krémje, a legbefolyásosabb emberek űzték mocskos, éjjeli játékukat. Ivan jól ismerte ezeket a partikat, tudta, hogy az egész lényege az udvariaskodás, egymás hátsójának nyalása, az, hogy minél feljebb és feljebb jussanak az emberek. Körülnézett, jó pár ismerős arccal találkozott, jól tudta, hogy kik azok, akiket csak a pénz, vagy a hatalom hajt, őt azonban most egyikük sem érdekelte. A nőt kereste, utat tört magának a tömegen keresztül, hogy bejusson egy kisebb, kihaltabb terembe, ahol végre megpillantotta Őt. A nyitott, kétszárnyú ajtónak támaszkodott, ujjai finoman simogatták az üvegpohár kerek talpának élét, tekintete az udvaron felállított asztalok körül lézengő embereken nyugodott.
   Behúzta maga mögött az ajtót, majd közelebb lépdelt a nőhöz. Halkan köhécselt, hogy előzékenyen felhívja magára a figyelmet. Katerina megfordult, s mikor meglátta a férfit, arcán örömmel vegyes meglepettség suhant át. Igen, Ivan sem gondolta volna, hogy ma este ide merészkedik, de meg kellett tennie.
- Teljesen egyedül van. Ez végre azt jelenti, hogy végre magaménak tudhatom egy kicsit? – a nővel szemben állapodott meg. Hátsójával egy asztalnak dőlt, s szürcsölt keveset a jobbjában tartott pezsgőspohárból. – Felülmúlta magát, ez a parti remek. – jelentette ki kellemes, hízelgő hangon. Nem szerette, ha így kellett megnyernie másokat, olykor azonban elengedhetetlennek bizonyult.
- Ismer. – vont vállat a nő, gyengéd mosollyal arcán. Szeme körül kirajzolódtak a ráncok a szoba enyhe világításában. Arany haját kontyba fonva viselte, testére zöld estélyi simult. Pontosan olyan zöld, mint amilyet Wendy viselt, amikor utoljára látták egymást. Hiányzott neki a nő, próbálta kizárni gondolataiból. – Minden évben felülmúlom magam. – másodpercnyi halk kacaj. – Be kell, hogy valljam, meglepett, hogy ma este eljött. – arca komoly volt, komoly, és egy olyan férfinak, aki tisztában van képességeivel, félelmetes.
- Csak mert évekkel ezelőtt eladtam magának a fiam, pusztán azért, hogy a másik kettőnek hírnevet, jövőt vegyek? – a düh percek alatt öntötte el, mégsem a nőre volt mérges, sokkal inkább önmagára, amiért ilyen ostoba alkuba bocsátkozott egykoron. De ezen már nem tudott változtatni, és amúgy is tudta, hogy ha ismét választhatna, újra megtenné. – Azért, hogy a családunk feltörhessen, és végre elfoglalhassa méltó helyét. – csak ezért megérte. Pedig milyen kockázatos alkunak bizonyult, ám sokkal többet kapott, mint amit remélni mert volna, most mégis ő lehetetlenítette el.
- Nem. Azért, mert bármikor megölhetem azért, mert rejtegeti a fiút, aki az enyém. – a nő ismét megvonta vékony vállait, s hátrált egy lépést, testét holdfény ölelte körbe, így sokkal bájosabbnak, és fiatalabbnak tűnt. – Mit gondol, így kit fogok férjhez adni a lányomhoz?
- Elnézést? – Ivan arcán értetlenkedés tükröződött. Katerin sosem említette, mit tervez Vitalijjal. Csak annyit tudott, hogy mikor az alku majd beteljesül, örökre elveszti fiát.
- Ne tegyen úgy, mintha nem értené. – a finom vonások eltűntek, az arc felfedte gazdája kegyetlenségét, a rideg szemek egyenesen Ivanra szegeződtek. Érezte a nő dühét, mely mellett a sajátja elenyészett. – De ne aggódjon Ivan, tudom a kis titkát, s bár az első alkunk alkalmával hátba szúrt, úgy döntöttem kegyes leszek magához. Új alkut ajánlok.
- Ennek a beszélgetésnek vége. – közölte, majd fordult is volna el, ám a nő ujjai karjára fonódtak. Ahogyan a hideg szemekbe tekintett, tudta, hogy nem menekülhet. Ostobaság volt ma éjjel ide merészkedni. A nő többet tud, mint hitte, s ez a tudás bajba sodorja. Megszegni készült az esküt, nem volt más választása…
- Dehogyis. – közli vele könnyedén. – Tudom, hogy mire vágyik, és én megadhatom magának. – szemében őrült fény csillant, ám Ivan Vulkanov aligha ítélheti el emiatt. Pont ő, aki gyermekkora óta farkasokról álmodik, aki megszállottan követte tízévesen őket az erdőben, amíg apja vadászai rá nem találtak, aki a Durmstrang után útra kelt, és kereste őket, csak, hogy egy lehessen közülük. A megszállott rajongása aztán nem hozott eredményeket, most pedig ez a nő azt ígéri, átváltoztatja. Megadja neki, amire mindig is vágyott, amit semelyik másik nő nem tudott nyújtani neki. Végre az lehet, akinek igazán érzi magát.
- Mit akar? – kérdezett vissza, hangja erős maradt, hiába ingott meg teljesen belül.
- A fiát. A másikat, amelyik annyira hasonlít magára. Dimitrijt…


Naplózva


Dimitrij I. Vulkanov
[Topiktulaj]
*****


Kiégett sztársportoló :: "darabos, és tömbös"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 08. 25. - 10:10:03 »
+3

Bulgária – Pleven
Vitalij Vulkanov lakása.

1998.július.02. – 00:08

- És Katerinnek ez mégis miért volt jó… Vitalij? – fröcsögtem gyűlölködve a szavakat. Hát persze, egyetlen mondatát sem hittem el! Nagyon hihető a sztori, és valóban jól játssza a szerepét, de nem győzött meg, még nem. Ez még nem magyaráz meg semmit sem.
- Katerinnek szüksége volt apára, maga mellé kellett állítania, hogy megszerezzen téged, ezt pedig csak úgy tehette meg, ha életben tartja. – magyarázta. A szemembe nézett, volt bátorsága gusztustalan fattyú szemeit ítélkezésre kényszeríteni. Megvető tekintet, mintha csak utánozni akarná arcizmom minden rándulását. Gusztustalan. - Hisz apa nem akart odaadni engem, de azzal is tisztában volt, hogy ha nem teszi meg, a megszeghetetlen eskü előbb vagy utóbb végez vele. – milyen kár, hogy végül nem így történt.
- Biztosan fájdalmas lehet, hogy Katerin végül engem választott helyetted. – mosolyodok el gúnyosan, az érzés valóban jól esik, azonban még én sem vagyok ilyen hülye. Tudom, hogy ez számomra nem jelent semmi jót, csupán azt, hogy elég értékes vagyok ahhoz, hogy alkuk tárgyává tegyenek. - Tehát így lett apából vérfarkas. Eladott engem egy szajhának. - körözök kezeimmel magyarázva, mintha mindez teljesen egyértelmű lenne. Hiszen az is, nem igaz?
- Nem fájt. Ha tudnád, mi mindenre képes az a nő… örültem, hogy apa kiváltott engem, megúszni azonban így sem úszhattam meg. – keserű mosoly játszott arcán, s kiköpött oldalra. - Pontosan Ivan, de úgy hiszem, akkor még nem így láttad a dolgokat. Fogalmad sem volt róla, hogy a szálakat apánk irányította. Sőt, mi több. Téged irányított. – játékosan ráncolta szemöldökét. Idegesítőn, tudálékosan, ahogyan egész életében tette.
   Nem gondolkoztam, visszakézből ajándékoztam meg egy pofonnal, a csattanás jóleső visszhangjával együtt kezdett megjönni jókedvem is. Vajon ez így megy majd tovább a végéig? Élvezni fogom a gyilkolást? Azt, hogy szép lassan elemésztem ezt az embert, az embert, akit egész életemben gyűlöltem?
- Hazugság. Minden, amit tettem, önszántamból tettem. Nektek semmi közötök sem volt hozzá. – jelentettem ki rém egyszerűen. Tudtam, hogy hazudik, hiszen miután apa elment otthonról, soha többet nem láttam. Sem őt, sem Vitalijt. Ha nem voltak ott, nem irányíthattak, nem igaz? Az nem lehet.
- Úgy gondolod? – mosolyodott el Vitalij, már megint az a mosoly. Alsó ajka felrepedt, s vékony csíkban folyt le róla a vér, de még így is volt pofája hozzá, hogy mosolyogjon! – És akkor mivel magyarázod, hogy olyan szerelmes voltál Rebekah-ba?
- Nem szerettem. Az csak megtévesztés volt, annak semmi valós alapja nem volt. – hangom haragos, a hangulat érezhetően feszült. Gyűlölök Rebekah-ról beszélni, gyűlölök arra gondolni, ami történt. Nem akarom felidézni azokat z emlékeket. Egyszerűen még mindig túl fájdalmas ahhoz, hogy kemény álcám mögül ezt elviselhessem. A felejtés erre az egyetlen mód, de most az igazság miatt vagyunk itt.
- Oh, igen? Emlékszel, mikor hazakísérted?

Naplózva


Dimitrij I. Vulkanov
[Topiktulaj]
*****


Kiégett sztársportoló :: "darabos, és tömbös"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 07. 25. - 21:47:34 »
+2

Bulgária – Szófia
Magányos kúria az erdőben.

1995.augusztus.22. – 03:21

- És a zene is annyira isteni volt! – lelkendezett a fiatal nő. Imádta ezt a szót használni. Dimitrij már megfigyelte, hogy bármi is tetszett meg neki, az egész egyszerűen isteni volt. Hát hogyne. Szerinte éppen hogy csak jó volt a zene, de nem akarta letörni kedvese lelkesedését, így csak bólintott egyet, majd keze a nő derekáról a hátsójára csusszant, és csibészes mosollyal pillantott oldalra. Rebekah csak kuncogott, láthatóan élvezte a szituációt. – Köszönöm, hogy hazakísértél, Dimitrij. – suttogta, s ujját végighúzta a férfi meztelen mellkasán, a kigombolt inget kétoldalról finoman félretolva.
- Tulajdonképpen egész végig itthon voltál, hiszen a bál a szüleid házában volt. Én csak a szobádig kísértelek. – hangja kissé ideges, s mozdulatai is félszegek, ahogyan az ajtó felé mutat, mely előtt most mindketten állnak. Lentről még felhallatszik a báli tömeg nyüzsgése, s szép lassan feszült csend hull kettejükre. Még nincsenek régóta ilyen bizalmas kapcsolatban, így gyakran megesik, hogy nem tudnak mit kezdeni egymással, s az ilyen kis szünetekkel.
- Köszönöm ezt a csodálatos estét, Dimitrij Vulkanov. Varázslatos kísérő voltál. – sóhajt elégedetten, s közben karjait a férfi vállaira teszi, hogy aztán feje mögött összekulcsolhassa vékony ujjait. Közel hajol, majd megcsókolja a férfit, aki halk morgást hallatva magához húzza partnerét, és viszonozza a csókot. Miután elengedték egymást, Dimitrij halkan megköszörüli a torkát, s arcán enyhe pírral szól Rebekah-hoz.
- Remélem, még sok ilyen estét tölthetünk együtt. – bókol készségesen, s mikor látja a nő biztató mosolyát, folytatja. – Szeretlek Rebekah. Mint ahogy még soha senkit nem szerettem. – látszik rajta, hogy borzasztó nehezen nyögte ki, és Rebekah sem igazán tudja, hogyan reagáljon. Szörnyen zavarba jött, és a bűntudat mardosta lelkét. Nyomott egy rövid csókot a férfi ajkaira, majd szemérmesen elköszönt tőle, az előbbi szenvedély mind kiveszett mozdulataiból és szavaiból, majd kinyitotta az ajtót, és besurrant szobájába, ahol aztán fellélegezhetett.
   Tisztában kellett lennie a céljaikkal. Azzal, hogy nem szerethet bele Vulkanov fiába. Nem viszonozhatja Dimitrij érzéseit. Elérte, amit akart. Most már nagyon közel van a cél. Csak ne lenne ilyen szörnyű érzés. Megfordul, s csak ekkor veszi észre az ágyában fekvő meztelen férfit. Nem lepte meg túlzottan. Szerencsére amit kellett, azt takart a takaró, így Rebekah megkönnyebbülten ülhetett le az ablak melletti kerek asztalhoz, hogy sorjában leszedhesse magáról ékszereit. A gyűrűkkel kezdte, az mindig megnyugtatta kicsit.
- Hallom a testvérem beléd zúgott. – búgta a férfi az ágyból, hangja cinikus volt. Talán egy cseppnyit féltékeny is. – Nagyon jó munkát végeztél.
- Nem is a testvéred. – válaszolta erre a nő, hiszen tudta, hogy ezzel kihozhatja a sodrából Vitalijt. – Igazából nem.
- Jaj már, Beka. – nyög fel, majd kikászálódik az ágyból, és Rebekah mellé suhan. Átkarolja vállait, majd csókot nyom arcára. A lány nem igazán értette kettejük kapcsolatát. Lefeküdtek, többször is, de valahol mindig is tudta, hogy nem Vitalij az igazi számára. Sosem volt olyan jó, mint Dimitrij, sosem érezte olyan biztonságban magát vele.
- Ne csináld ezt, Vitalij. Jobb lenne, ha most elmennél.
- Nocsak. Csak nem megérintett Dimitrij ostoba vallomása?
- Nem, Vitalij, csak fáradt vagyok, és jobb szeretnék egymagam maradni. – Rebekah hangja hűvös volt, igyekezett mindenféle érzelmet mellőzni. Nagyon össze volt zavarodva. A férfi még nézte egy darabig, majd bosszús sóhajok és fejcsóválás keretében ott hagyta minden szó nélkül. Egyedül a becsapódó ajtó árulkodott haragjáról. Ő is biztosan érzi. Hiszen egész életében ő volt a második helyen. Soha semmiben nem volt még jobb, mint Dimitrij.

- Csak tessék Dimitrij! Ölj… kínozz meg! – sziszegi a mocsok, gúzsba kötött kezekkel. Szemeim elhomályosultak, és szörnyen érzem magam. Kurvára kihozott a sodromból, soha életemben nem utáltam még ennyire. – Bármit is teszel, az nem változtat az igazságon. – De az emlékeken igen. Ez egy szép emlék volt. Nem fordulok felé, csak bámulok ki az ablakon. Nem láthatja rajtam, hogy fáj. – Szeretted Rebekah-t. – megcsóválom fejem. Nehezen viselem szavait. Nem. Az valami más volt. Fiatal voltam. – És a szerelmét tőlem kaptad.

Naplózva


Dimitrij I. Vulkanov
[Topiktulaj]
*****


Kiégett sztársportoló :: "darabos, és tömbös"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 07. 25. - 22:58:43 »
+2

Bulgária – Pleven
Vitalij Vulkanov lakása.

1998.július.02. – 00:19

- Négy év tömény tagadás után biztos rettenetes hallani az igazat. – suttogja, mintha tényleg megsajnált volna. Undorodom tőle, minden porcikám utálja ezt az embert. Egykor még a testvéremként tudtam rá tekinteni. Nem volt könnyű, de igyekeztem. Most azonban már csak egy idegen férfit látok itt, akinél aligha ismerek rosszabbat.
- Nem volt valódi. – szűröm fogaim között, majd megfordulok, s kezeim mellkasom előtt összefogva szorítom le őket, hogy ne kezdjek el hevesen gesztikulálni. Hogy ne keljek ki teljesen magamból. – Csapdába csaltatok. Mocskos módon kijátszottatok. – nem bírom tovább, jobbomat kihúzom saját szorításomból és ököllel egy hatalmas pofont nyomok le neki. Érzem, hogy az én kezem  is megsérült, de az sokkal nagyobb örömmel tölt el, mikor látom, ahogyan Vitalij két fogat köp ki véres pofájából. – A saját apám akart elkapni. – üvöltök a fejébe. Nem néz rám, nem adja meg nekem azt az örömet, vagy csak nem mer, tudom is én. Leszarom.
- Szeretted Rebekah-t. – suttogja. Tudja, hogy úgyis hallom. Felkacagok, és elrugaszkodom tőle, hogy aztán pár lépés után megállhassak vele szemben. Magam alá húzom a széket, és előre hajolva nézek arcára.
- Szerettem. – vallom be, már csak a kedvéért is. Most már érdekel a sztori vége, noha tudom, hogy Rebekah-val hogy végződött, sajnos túlságosan is jól emlékszem, de Vitalij többet tud. Meg tudja magyarázni. – De most már gyűlölöm.
- Szerelem. Gyűlölet. Keskeny a határ, de Rebekah tud várni. – emeli fel fejét, koszos lobonca arcába hullik. - Különben is Katerin volt minden baj okozója. Felhasználta apát, és Rebekah-t, hogy az övé lehess. – arcán tébolyodott kifejezéssel réved a múltba. Ha nem gyűlölném most ennyire, talán megsajnálnám. Túl sok volt neki az élet. Ha megölöm majd, az nem bosszú vagy kín lesz, hanem megváltás a számára. - Mesélt nekünk róla, milyen tervei vannak veled. De hajlandó volt alkut kötni. – mondja. Mintha csak ők mentettek volna meg engem.
- Milyen alkut?
- Egy alkut, hogy a családunk ismét egyesülni tudjon. – ejti ki a szavakat, majd szemembe néz és elmosolyodik.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 23. - 20:24:26
Az oldal 0.105 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.