+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  ♦ Emily M. Dean ♦ (Moderátor: Emily M. Dean)
| | | | |-+  Day Of The Black Rose
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Day Of The Black Rose  (Megtekintve 7543 alkalommal)

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 06. 24. - 02:09:36 »
+4

Vannak napok, amikor az ember nehezebben visel el dolgokat, nem szeretne kimászni az ágyból, nem szeretne emberek közelébe kerülni, mivel attól tart, hogy még a végén képes lenne elküldeni őket ok nélkül melegebb éghajlatra. Bár egy mardekáros még ezt is megteheti, de talán nem is önszántából viselkedik így ilyenkor az ember – talán csak valami furcsa érzés keríti őt hatalmába, melynek köszönhetően a megszokottnál is ingerlékenyebbé válik.
Pont ilyen nap ez a mai. Miközben az óriási, puha, fehér takaróval borítom le az ágyamat, az éjjeliszekrényemre pillantok. Egy gyönyörű, friss, fekete rózsa áll rajta egy vízzel telt, fekete vázában. Hajnalban szereztem a növényházból, bár kissé körülményes akció volt, míg bejutottam, és levágni sem volt annyira egyszerű. Az eső is eleredt, miközben én a fedett üvegházban voltam, így mire – mivel végigsétáltam a parkon – a klubhelyiségbe értem, a kastély csupa folt volt a cipőmre tapadt sártól. A visszaérés után ledobtam magamról a koszos cipőt, majd elindultam, és eltűntettem minden nyomot. Miután sikeresen „feltakarítottam”, összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgaimat, és a fürdő felé vettem az irányt – most pedig itt vagyok, egy szál törölközőbe csavarva.
Már tegnap előkészítettem a ma felvenni szándékozott ruhámat. Meglehetősen egyhangú, és unalmas, de ez a nap egy ilyen jellegű öltözéket kíván meg. Hosszú, fekete miniruha, fekete nadrág, fekete cipő, fekete hajpánt. Denise, az egyik szobatársam, mikor meglátta ezt az összeállítást, csak annyit mondott: „Merlinre, olyan leszel, mint aki gyászol, ne szórakozz már!”
Éppenséggel beletrafált a dologba.
Gyászolok.
Halkan bújok bele a ruháimba és a cipőmbe, hogy ne ébresszem fel a többieket. Gyorsan sminkelem ki magam, és veszem fel a fekete szövetkabátomat, hogy mielőbb elindulhassak, már ott szeretnék lenni. Túl szeretnék esni ezen. Pár perccel később csendesen indulok ki a hálóteremből, majd az ajtóban visszafordulok – a virág!
Lábujjhegyen sietek oda az ágyamhoz, és veszem el a rózsát a szekrényről, egy pillanatig csak tartom a kezemben, és nézem, majd felsóhajtok, és elindulok ismét kifelé.
A kastélyban továbbra is a csend uralkodik. Nem csoda, elvégre hajnalok hajnalán mégis kinek lenne kedve felkelni? Magam sem mászkálnék ilyenkor, ha nem lenne célja, oka ennek a kis „kirándulásnak”.
Lassan baktatok felfelé a lépcsőkön a bagolyházba, a hűvös szellő felfrissít, éjszín tincseimet a szél az arcomba fújja, ahogy a tájat figyelem. Napfelkelte. Minden narancssárgás-lilás fényben úszik, engem pedig sodor magával a látvány.
Percekig csak állok, és nézem a táncot járó falombokat, a szomorkás dallamokat csiripelő madarak hangját hallgatom, egy váratlan pillanatban azonban tovább indulok, és a lépcsőket kémlelem, míg az egyik fordulónál meg nem állok.
Hát itt vagyunk…
A fejemet lehajtom, ujjaimat tördelem, majd a rózsát a falhoz teszem.
Furcsa, hogy szalad az idő. A második évfordulója van ma annak, hogy itt megtörtént az, amire gondolni sem mertem.
Második éve annak, hogy Julian megvert.
Második éve annak, hogy meddő lettem.
Két év telt el azóta, mégis, semmit sem enyhült a kín, amit akkor okozott nekem.
Senki sem tudja a történetemet. Senki sem tudja, hogy miért voltam két éve a Mungóban év végén. Nem tudhatják, hogy mai napig vannak fájdalmaim, hogy képzelek érzéseket, hogy számolom a napokat, hogy mikor kellene menstruálnom, még mindig reménykedem, hogy csak késik, hónapról hónapra elhitetem magammal, hogy egyszer ismét meg fog jönni. Hiába tudom, hogy nem fog. Hiába tudom, hogy ez már állandó állapot. Hiába tudom, hogy nincs méhem.
Tavaly, ugyanezen a napon, itt jártam. Afféle szokásommá vált – fog válni – az, hogy megemlékezem arról a napról. Hiszen a halottakról meg szoktunk emlékezni, nem igaz?
Elveszítettem aznap a gyerekemet, és saját magam egy részét is. Félember lettem. Azóta nem érzem magam nőnek, nem érzem magam semminek.
Mikor ezeken a lépcsőkön járok, mindig eluralkodik bennem a gyűlölet, a fájdalom, súlyosabbnak érzem azt a szörnyű terhet, amit magammal kell cipelnem, mint valaha. Sok minden nehezebb azóta, így álmodni sem könnyű, képzelődni persze lehet, de az csak még több fájdalmat, rossz érzést szül. Nem könnyű úgy élni, hogy tudom: vannak álmok, amelyeket egyszerűen képtelenség valóra váltani.
Ilyenkor mindig felsejlenek képek a Mungóról, a szemembe világító pálcáról, és a gyógyítókról, ahogy azt mondják, hogy Ő nincs többé, és nem is lesz. Eszembe jut Julian önelégült arca, aztán a kétségbeesése, és még mindig nem tudom, hogy mit is gondolt valójában akkor, amikor azt mondta, hogy utál. Emlékszem az arcára, amikor elköszönt, mikor kirúgták. A szemeiben csillogott a sajnálat, a bűnbánás, és szavak nélkül is tudtam, hogy mit akar mondani.
Megrázom a fejemet, hogy ezek a gondolatok eltűnjenek a fejemből, de nem használ, nem tudok szabadulni tőlük, belémhasít a veszteség őrjítő fájdalma, a szívembe egy tőr szúródik, az emlékképek megforgatják benne a kést, arcomon hangtalanul folynak le a könnycseppek, a fal mentén csúszom le a hideg lépcsőre, fejemet a hűvös kőnek hajtom, vöröslő szemeimet lehunyom, és átadom magam a múltnak, a szenvedésnek – mert ennek a napnak erről kell szólnia.
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 06. 24. - 22:22:06 »
+2

Kimerülten hoppanálok be az erdő közepére, rémesen hosszú volt ez az éjszaka. Azonnal levetem a maszkot, amint lehet. Éhes vagyok és piszkos, ezeket azelőtt soha nem kellett megtapasztalnom… Vigyázatlan léptekkel hatolok át a bokrokon és a növényeken, mindegy, csak minél hamarabb az ágyamban lehessek. De a mai utolsó teendőmet is észben tartom. Postára kell adnom ezt a rejtélyes csomagot, akármi is legyen. Valójában idegesít, hogy nem avattak be a részletekbe, de ha jobban belegondolok… A Nagyúr talán eleve arra számított, hogy majd útközben úgyis megnézem. Mi másért bízta volna rám akkor a postázást? Ez a gondolat kissé felélénkít, és máris előveszem a kis csomagot, és bontogatni kezdem a papírt. Lábaim gondolkodás nélkül visznek a bagolytorony felé, még jó, hogy kintről is meg tudom közelíteni – igaz, így több a lépcső, de legalább senki nem vesz észre. Ugyan ki ücsörögne a bagolyházban hajnalok hajnalán? Lépteimre nem vigyázok, hangosan és egyértelműen felfelé közelednek. Két ajtó van még ezen kívül, a különböző szintekről nyílik a csigalépcsőre. Az egyiket már elhagytam, a fölsőn még, ha bujkálna is itt valaki, el tud iszkolni. Ízléstelen párocskák, akik nem találtak jobb helyet, vagy rosszban sántikáló diák, esetleg más… A csomag most sokkal jobban leköti a figyelmem, tőlem akár egy ovis csoport is rohangálhat itt. Lassan haladok felfelé, egész addig, míg ki nem derül, hogy a csomag tartalma nem más, mint egy vacak kulcs. Valószínűleg egy Gringotts-széf kulcsa. Ez volt annyira halaszthatatlan? Mi az, a Nagyúr talán pénzügyi gondokkal küzd? Nem elég, hogy a mi házunk kenyerét eszi, mástól is kéreget? Unottan csomagolom vissza a kulcsot, helyre hozom a viaszt a küldeményen, és átkötöm a zsineggel.
Hány nyomorult lépcsőt kell még megtennem? Valaki egyszer megszámolta, Pansy volt, vagy Dean? Mászás közben az ember tényleg nem tud másra koncentrálni, mint arra, hogy mennyi van még hátra. Épp kezdem unni, mikor a látóterembe bekerül valami egészen szokatlan. Egy alak. Fekete kupac a kövön. Zokog. Megállok felette zsebre vágott kézzel. Mióta lehet itt? És miért? És ki ez egyáltalán? Biztos valami agyament, akit elhagyott a szerelme, vagy most kapott halálhírt, végül is csupa feketében van… Mikor közelebb megyek, és jobban megnézem a vállát, az arca élét és az álla ívét, jövök rá, hogy ki ez.
- Moira.
Nyugodt, bár az aggodalom miatt kissé sürgető hangon szólítom meg. Ha az ösztöneimet követném, lehajolnék, magamhoz ölelném és hagynám, hogy befejezze a sírást a vállamon.
Sosem követem az ösztöneimet.
Leguggolok a lépcsőfordulóban, hogy pislogás nélkül, látszólag nyílt, de szigorú tekintettel nézhessek rá.
- Mi a fenét csinálsz itt?
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 06. 25. - 01:39:07 »
+2

Már hosszú ideje csak hullanak a könnyeim, a szívemben, lelkemben felszakadó sebek őrjítő fájdalmat okoznak, egész testem rázkódik a sírástól és a gyötrődéstől, a világ forogni kezd körülöttem, tekintetemet elhomályosítja az emlékezetemből előúszó emlékképek sorozata, szánalmasnak, és gyengének érzem magam, miközben csak arra tudok gondolni, hogy senki sem láthat meg így, különben az egész Roxfort arról fog pletykálni, hogy egy hisztis kis liba vagyok, és hogy egy aranyvérű nem sírhat, egy mardekáros pedig végképp nem. Idiótaság – az előítéletek csak megnehezítik az ember életét, egyesek meg mindent megtesznek azért, hogy ha valaki netalántán olyan módon viselkedik, amely nem illik bele az előzőleg róla kialakított képbe, mindenki csámcsogjon arról a megbocsáthatatlan bűnről... A sírás is már a bűnök közé sorolandó...?
Miért nem tudok felejteni? Miért nem tudom csak elengedni a múltamat, és arra gondolni, ami előttem áll? Néha annyira szeretnék gondtalan és erős lenni, szeretném, ha nem kellene úgy éreznem magam, mint egy félembernek, szeretném végre ismét nőnek tekinteni magam. Ez sosem fog bekövetkezni. Régies gondolkodásmód, hogy egy nő akkor nő, ha gyerekeket szül, de az aranyvérűek konzervativizmusát és tradícióit tekintve mai napig elfogadott és fenntartott nézet, mely szerint élnünk és viselkednünk kell, ellenkezni pedig nem lehetséges – nem ajánlatos.
Óvatosan emelem fel törékeny kis karomat, hogy hűvös ujjaimmal megérinthessem vöröslő, forró szemeimet, hogy enyhítse a fájdalmat, és megnyugtasson egy kicsit. Fejem hasogatóan lüktet, mintha bármelyik percben felrobbanhatna, már csak halkabb, vékonyabb hangú  nyöszörgés törik fel valahonnan egészen mélyről, de ismét zokogni kezdek, ezúttal azonban meg sem próbálom visszatartani.
Ijedten emelem fel végül a fejemet, mikor léptek hangját hallom, de nincs erőm, és már időm sem felkelni, hogy gyorsan eltűnjek onnan. Biztos valami idióta hollóhátas hozott levelet a drágalátos szüleinek... Nem érdekes.
Csak akkor jövök rá, hogy talán tévedek az idegen személyével kapcsolatosan, mikor az megszólal: csak egy valaki lehet az, aki most feltehetőleg engem bámul, és az nem más, mint Draco, hiszen egyedül Ő szólít Moirának. Szemhéjaim hirtelen pattannak fel, s bár a könnycseppek csípik az érzékeny szemeimet, mégis büszkén, nyugodtan, immáron némán pillantok Dracora.

- Csak... Gondolkozom. Néha... Az embernek... Szüksége... Van rá. - mondom lassan, szavaim közt szüneteket hagyva a sírást követő hüppögéseknek. Sosem tudtam jól titkolni, hogy sírtam – miért pont Malfoy előtt tudnám tagadni?

- És Te mit keresel itt – ilyenkor? - kérdezem végül, csak hogy eltereljem a témát, miközben megtörlöm a szemeimet, bár mikor a lépcsőn heverő rózsára pillantok, ismét megremeg a szám széle, belülről pedig elönt az ismerős szorító érzés, de nem sírhatok. Előtte nem.
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 07. 08. - 23:26:47 »
+1

LET'S REWRITE
AN ENDING THAT FITS


Ugyanolyan szerencsétlenül ül előttem, mint szinte egy évvel ezelőtt. Akkor éjjel volt, most hajnal. Az idő halad velünk. A könnyek mégis ugyanolyan furcsák. Gúnyolódnom kellene rajta, de valahogy a könnyek mindig idegesé tesznek. Kényelmetlen érzés tör rám, amitől minél hamarabb szabadulni akarok.
A könnyek a gyengeség jelei.
Gyorsan a talárom zsebébe rejtem a postázásra való küldeményt, és kisvártatva meg is feledkezem majd róla, mivel az előttem kuporgó probléma sokkal jobban izgat, mint egy gringottsi széf tartalma.
- A töprengésre igen - értek egyet, de azt már nem fejtem ki, hogy az nem feltétlenül jár együtt a sírás-rívással.
Egy hosszú pillanatig még ott állok előtte és szánakozva nézem, majd erőt vesz rajtam az elcsigázottság, és ólomnehéz súlyok kapaszkodnak a karomba és a vállamba. Végül engedek a kísértésnek, és leülök mellé. A lépcsőre. Hol a legendás kényességem?
Ha a Nagyúr előtt annyit kúszol a porban, mint én, akkor már nem számít igazán.
- Mit csinálnék? Sétálgatok. Olyan szép az idő - válaszolok szokás szerint flegmán, oda se figyelve, gúnyolódva. Az igazat úgyse mondhatom meg, akkor meg nem mindegy, mit felelek?
Megtámaszkodom két lépcsőfokkal feljebb a könyökeimen és úgy nézek Deanre.
- Mondd, te miért bőgsz mindig?
Hát ez egy igen diszkrét és empatikus kérdés volt tőlem arra vonatkozóan, hogy minden rendben van-e... Csak hozom a formám.
Néha sajnálom a körülöttem levő embereket.
Egy kicsit.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 07. 08. - 23:53:20 »
+4


Percekig csak hallgatok, miután válaszol, bár a gondolataimban másféle dolgok járnak. Ha lenne elég erőm, bátorságom, akkor felállnék, és a képébe ordítanám, hogy „gyerünk, nevess ki! Alázz meg, és hagyj itt!”, de nem teszem, ha akarja, amúgy is megteszi majd. Arcomat eltakarva üldögélek továbbra is a lépcsőn, hiszen nem akarom, hogy így lásson, egyáltalán azt sem akarom, hogy itt legyen, vagy hogy hozzám szóljon. Jelenleg nincs szükségem arra a „szánalmas tartalak”-pillantásra, amelyet ilyen helyzetekben szokott vetni rám, vagy éppen bárki másra, csak egy kicsit szeretnék itt lenni magányosan, ezúttal magammal, csakis magammal törődve.
Végül hűvös pillantással nyugtázom, hogy helyet foglal mellettem, majd közelebb húzódom a falhoz – csak hadd legyek távolabb tőle... Nem könnyíti meg a helyzetemet, azzal, hogy itt van, csak még jobban összezavarodom, milliónyi probléma, kérdés, érzés rohamoz meg, melyeket már régóta el akarok fojtani magamban. Különben is, neheztelek rá, amiért megzavarta az én csendes kis szertartásomat...
Mikor megszólal, felemelem a fejemet, és ránézek, figyelem az arcát, a vonásait, közben erőtlen, gyenge, keserű mosoly fut végig az arcomon a szokásos flegma szöveg hallatán - nem hazudtolta meg önmagát. Fészkelődni kezdek, majd óvatosan támasztom meg végül hátamat a hideg falon, térdeimet szorosan felhúzom, karjaimat összekulcsolom a mellkasomon, majd rövid várakozás után megszólalok.

- Szép az idő... - mondom merengve, majd elnevetem magam – Miért sírok mindig? Kérlek... Úgy tűnik, ez a lételemem. Különben is, talán csak egy sírós-rívós idióta vagyok, aki képtelen létezni ebben a csúnya, gonosz világban... Kielégítő válasz volt? - kérdezem, miközben végigsimítok sötét hajamon, hogy ne tűnjek olyan kócosnak – de hiába, szánalmasan nézek ki továbbra is. Egy rakás szerencsétlenség vagyok, ezt ő is tudja, és én is. Csak azt nem értem, hogy miért nem sétál el, miért nem rúg belém. Megérdemelném...
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2010. 07. 09. - 00:04:33 »
+1

SOMEDAY SOMEHOW
GONNA MAKE IT ALLRIGHT BUT NOT RIGHT NOW


Elhúzódik a közelemből. Mi az, talán bűzlöm? Végignézek magamon, majd megemelem a talár nyakát és kényeskedve szagmintát veszek. Úgyse figyel ide, nem? Mindenesetre a helyzet borzalmas. Fürdenem kell. Azonnal. Csakhogy a fürdők messze vannak, és ha már az éjszakát kibírtam így...
Pótcselekvésként az alkarom kezdem dörzsölni, miközben a semmi lényeg válaszát hallgatom. Vajon miért ilyen tüskés ma? Nem mindig ilyen. Sőt, általában inkább...
Felfedezem a fekete rózsát a mellettem levő kövön, és egy pillanatig érdeklődve nézem. Kézbe veszem, megforgatom. Csak nem most kapta? Vagy el akarja küldeni valakinek?
Annyira romantikus, hogy mindjárt túlcsordul a szívem a képzelgéstől és a féltékenységtől.
Befejezte?
Én jövök?
- Nem - válaszolok, láthatatlanul megvonva a vállam a puszta hangszínemmel, majd felnézek a rózsáról, egyenesen rá, már ha viszonozza a pillantásom és nem bújik megint az arcába lógó frufruja mögé, mint általában.
- Én nem ezt akartam hallani.
Aztán várok.
Mondjuk fogalmam sincs, minek túráztatom itt magunkat: őt is és magamat is... Bár tény, szeretek titkok beavatottja lenni. A titkokat fel tudja az ember használni.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2010. 07. 09. - 00:17:11 »
+2

Tulajdonképp nem is értem, hogy miért nem állok fel, és megyek el – hiszen csak zavarom őt. Biztos nem csak sétálgatott, biztos nem véletlenül tartott éppen a bagolyház felé, dolga lenne, de én útban vagyok. Lassan megpróbálom felemelni a lábamat, de alig megy, nincs erőm ahhoz, hogy most innen felkeljek. Pedig annyira utálom, hogy mindig az én idióta problémáimmal kell foglalkoznia... Van elég baja neki is, nem kellene tovább terhelnem nekem is. De a véletlenek... A sors mindig akkor hozza a közelembe, ha az életem romokban hever...
Szemem sarkából látom, ahogy felemeli a rózsát, az én rózsámat. Az Ő rózsáját. Ne... Mit akar vele csinálni...? Elakad a lélegzetem, és csak várok, végül aztán lassan fújom ki a levegőt, miután nyugtázom, hogy semmit, mindenesetre továbbra is figyelem minden egyes mozdulatát, hidegkék szemeimmel a halovány arcot kémlelem, majd a kőre pillantok. Nem ezt akarja hallani. Hát akkor mit?

- Akkor mondjam azt, hogy utálom az életemet, és utálom azt, aki vagyok, azt az embert, aki lettem, és a múltam minden egyes apró kis darabkáját? - szólalok meg végül, majd egyik kezemmel a nyakamat szorítva figyelek, miközben azon gondolkozom, hogy vajon mit vár tőlem...?
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2010. 07. 09. - 00:31:01 »
+1

IT'S LIKE THE BOTTOM OF THE NINTH
AND I'M NEVER GONNA WIN


Figyeli a rózsát. Bámulja ezt a rózsát. Mi baja vele? Minek ez? Megpörgetem az ujjaim közt, mint ahogy a pálcámat szoktam. Engedelmesen, bár kissé lomhán pörög az ujjaim közt. Jajj, csak meg ne sérüljön. Látom a tekintetén, hogy abba belehalna. Imádom szerencsétlent ilyen hülyeségekkel gyötörni. Néha olyan kis érzékeny, azt is túlaggódja amit nem kellene.
Azt is látom, hogy a kérdésem elgondolkodtatta. Ez is jó. Félrenéz, én pedig csak a szemem sarkából figyelem a reakcióit. Nem vagyok nagy emberismerő, ahhoz nem vagyok elég empatikus, de néhány dolgot le tudok olvasni a másik arcáról.
Vagy lehet, hogy ez inkább okklumencia. Trixie néni szerint különös érzékem van hozzá.
A válasza hallatán, nem eléggé komolyan véve azt, csendesen és diplomatikusan nevetek egyet, miközben még mindig a rózsával parádézom. Nagyképű vagyok? Igen. De hát már ne is haragudjon...
- Nos, ez kínos - állapítom meg, és végre abbahagyom a virág pörgetését, helyette inkább az ölembe lógatom, és csak tartom a két ujjam közt, miközben a feje lefelé néz. Most már csak egy átlagos randevúrózsának néz ki a kezemben. Betörtem.
Előbb-utóbb Deannel is ez fog történni.
- És mégis mit utálsz ennyire? - érdeklődöm tovább.
Pont jól emészthető kérdések ezek így kora reggel.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2010. 07. 09. - 00:43:52 »
+2

Vajon mire gondolhat? Ó, csak egyszer...Csak egyetlen egyszer látnék bele a fejébe. Annyira utálom, hogy ő mindig érzi, tudja, sejti, hogy én mire gondolok, vagy hogy éppen mi jár a fejemben, ezzel szemben én mindig csak elméleteket gyárthatok. Talán meg kéne tanulnom lezárni az elmémet...? Lehet, hogy nem ártana, ha olyanokkal barátkozom, mint Malfoy.
Miért piszkálja azt a szerencsétlen rózsát? Ez nem egy játékszer, ez pár órája még egy élőlény volt... Az egy másik kérdés, hogy kegyetlenül megöltem, és most csak egy... Haldokló valami, nem kell vele szórakozni. Szemeim villannak, ahogy az ismerős pálca-forgató trükkjét mutatja be a rózsámmal, legszívesebben rászólnék, hogy „nem a cirkuszban vagyunk”, de már elégszer röhögött ki engem az elmúlt pár perc alatt, úgyhogy talán inkább nem kéne gyötörnöm magam.
Ennek ellenére természetesen megint kinevet, erre csak egy sóhajtással felelek. Kezd unalmas lenni ez a folytonos harc, amit folytatunk, bár azt hiszem, ha nem lenne, hiányozna, hiszen mindketten szeretünk játszani. Játszani érzésekkel, helyzetekkel, szavakkal. A mi kapcsolatunk éppen a játék miatt van életben még...

- Hogy mit utálok? Lássuk csak... Mindent. De nem tudom, hogy ez mégis miért érdekel téged ennyire, elvégre ez az én egyéni szociális problémám, nem igaz? – kérdezem, hangom semleges, és nyugodt. Minek idegesítsem magam...?
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2010. 07. 09. - 00:56:49 »
+2

REMEMBER YOU REMEMBER ME
HURT THE FIRST THE LAST BETWEEN


Csupán egy sóhajjal díjazza a mutatványaimat. Mi az, unalmas vagyok? Jaj, ne. Bármit, csak az unalmat ne. Igaz, most épp én ásítok egy hatalmasat, de ez csak a kimerültségemnek tudható be. Sose voltak még karikák a szemeim alatt, ám most két mély és sötét árok is húzódik a fehér bőrön. Szenvedéseim ékesszólói.
- De, igaz, jó, hogy mondod - hagyom rá a dolgot, végül is nem kenyerem a faggatózás, különben is, ha a lelki nyomoráról akar beszélni, írjon inkább naplót.
- Vegyük ezt a rózsát - kezdek el monologizálni. - Fogalmam sincs, honnan szedted, de brilliáns. Kellőképpen kifejező. Tudod, a fekete virágokat még a temetéseken sem használják, ott is jobban szeretik a fehéret, mert az olyan tiszta és vigasztaló. Valami roppant mély bánatod van, amit annyira titkolsz, hogy képes vagy hajnalok hajnalán kiöltözve egy rózsával kóvályogni az udvaron, pontosabban a büdös baglyok közt. Itt kuporogsz egy lépcsőn, és azt mondod, fáj az élet. Ne haragudj meg, Dean, de ez szánalmas.
Tovább és tovább provokálom, amíg ki nem nyögi azt az átokverte indokot, amiért korgó hassal és szutykos cipőben itt didergünk a koszos bagolytoronyban.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2010. 07. 09. - 01:16:49 »
+4

Ásít. Ne ásítson. Először is azért ne, mert roppant illetlen dolog, másodszor, engem is ásításra késztet ezzel, harmadszor pedig... Nem tarthat ennyire unalmasnak! Ezt komoly sértésnek venném, ha most éppen olyan sértődős hangulatomban lennék, de jelen körülmények között még ehhez sincs kedvem. (Ez nagy szó.)
Szomorúan nézem a hófehér bőrt, a szürkés szemeket, s az alatta húzódó mély árkokat. Fáradt, s meggyötörtnek is tűnik. Úgy megérinteném Őt, szinte látom magam előtt, ahogy óvatosan a szemeire rakom hűvös ujjaimat, s várom, hogy lassan elaludjon...
Mégis mi ütött belém...?
Gyorsan megrázom a fejemet, hogy a gondolatok eltűnjenek, de nem sokat használ, így inkább megpróbálok valami másra gondolni.
Talán véget kéne vetnem ennek a kis beszélgetésnek, és hagynom kéne, hogy pihenjen, de nem akarok elmenni. Nem akarom itt hagyni. Ő legalább megakadályoz abban, hogy sürgősen mély depresszióba zuhanjak. Szerencsére ő is inkább csak beszél, így még véletlenül sem jut eszembe ismét az, hogy visszabotorkáljak a hálóba.
A rózsáról kezd beszélni, meg rólam... És végül csak kimondja! Szánalmas vagyok. Végre. Végre kimondta ő is.
Soha életemben nem esett még ennyire jól ez a szó, valahogy most úgy érzem, hogy jól ítéltem meg saját magamat, így mosolyogni kezdek.

-  Szánalmas. Igen, az vagyok. De ha azt vesszük, hogy én elvonultan, egyedül, a feltűnés keresése nélkül próbáltam meg túltenni magam ezen a rossz időszakomon, és TE jöttél ide, TE kezdtél el kérdezősködni, akkor talán annyira nem is vagyok az. - szünetet tartok, majd folytatom - Az őszinteség szerinted szánalmas? Elvégre én csak a kérdésedre válaszoltam... Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, hogy mi a bajom. Ráadásul... Ha ennyire szánalmasnak tartasz, akkor mégis miért vagy még mindig itt? - teszem fel a kérdést, melyre tudom, hogy nem fogok választ kapni...
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2010. 07. 09. - 01:35:06 »
+1

TIRED OF BEING WHAT YOU WANT ME TO BE
FEELING SO FAITHLESS LOST UNDER THE SURFACE


Már megint ez a furcsa pillantás, amellyel rám néz. Mintha ugyanazt mondaná, amit én is mondtam neki. Hogy olyan szánalmas vagyok, hogy azonnali és nagyon hatékony segítségre lenne szükségem. Mintha valami hülye plüssmackónak tartana, akit jól meg kell ölelgetni ahhoz, hogy jól érezze magát.
Francokat.
Itt most különben sem rólam van szó.
Hirtelen mintha megkönnyebbült volna. Hé, a beszólástól az embernek rossz kedve kell hogy legyen, nem jónak! Dean mindig is furcsa volt. Komolyan.
Most is leáll velem vitatkozni. Felvonom a fél szemöldököm, és úgy nézek rá, mint egy különleges faj különleges példányára.
- Nem tehetek róla, útban voltál - magyarázom meg igazán nagyvonalúan azt, hogy mit is keresek itt, hogy miért beszélgetek vele és miért ülök itt mellette a csigalépcsőn.  
Végül a felháborodás folytatódik, de én csak annyit hallok ebből, hogy blaaablabla, hisztis vagyok, blabablaaa, foglalkozz velem, blablabla.
- Dean. Attól még, hogy szánalmas vagy, még lehetsz szórakoztató társaság.
Felemelem megint a rózsát, mintha most venném észre, hogy a kezemben van, majd átnyújtom neki.
Milyen gáláns gesztus.
- Akármiért is nyafogtál itt fél órával ezelőtt, szedd össze magad, mert senki nem fog sajnálni.
Úgy döntök, nincs kedvem feljebb mászni a toronyban azért, hogy eljuttassam ezt a küldeményt a címzetthez, így előveszem a pálcám, és odainvitozók egy iskolai baglyot, hogy aztán felszereljem a borítékkal és útnak eresszem.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2010. 07. 09. - 01:57:11 »
+3

Mikor ránézek, ismét mosolyogni kezdek, nem tudom, hogy miért, talán azért, mert tudom, hogy most biztos valami óriási nagy hülyeség jár a fejében, netalántán éppen engem figuráz ki magában, de őszintén szólva... Hozzá vagyok szokva. Hetek óta nyúzzuk egymást, ennyire már ismerem. Ráadásul nem veszi jó néven, ha vitatkoznak velem, de én szeretek vitatkozni vele, valahogy olyan... Vicces. Bár legtöbbször ő jön ki belőle nyertesen, ennek annyira nem örülök.
Útban, útban, útban... Mint mindig.

- Malfoy, neked mindig útban vagyok... Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem kerülsz ki? -  teszem fel a költői kérdésemet, miközben már a következő mondatán jár az agyam, elvégre az sokkal jobban izgat, és még meglepetést is okoz, a meglepődöttség pedig kiül az arcomra is.

- Én? Szórakoztató? Mondd csak, jól érzed magad? - kérdezem hitetlenkedve, közben megérintem a homlokomat, majd a halántékomra helyezem hosszú, hűvös ujjaimat, s egy pillanatra lehunyom a szemhéjamat – úgy érzem, mintha pillanatokon belül szétrobbanna a fejem. Mikor kinyitom a szemeimet, a rózsát nyújtja felém. Ránézek, majd elveszem, végigsimítok rajta, és óvatosan magam mellé helyezem. Aztán rájövök, hogy igaza van, elszégyellem magam, s lehajtom a fejemet – nem válaszolok. Némán figyelem, ahogy a bagoly lábára kötözi a borítékot, melyet eddig ki tudja, hol rejtegetett, majd végül azért mégis csak rákérdezek...

- Levél? Miféle levél lehet olyan fontos, hogy hajnalok hajnalán kell elküldened...? - kíváncsiskodom immáron kedvesebb hangon, bár sejtem, hogy a kérdésre választ nem fogok kapni... Hiszen ahogy neki nincs köze az én világfájdalmamhoz, úgy nekem sincs közöm az ő levelezéséhez...

Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2010. 07. 20. - 00:46:19 »
+1

IT'S TOO BAD IT'S TOO BAD
TOO LATE SO WRONG SO LONG


Hogy miért nem kerülöm ki?
Hát olyan ember ő, akit csak úgy ki lehet kerülni?
Pillantásom enyhe villanásával adom tudtára ezt az enyhén gúnyos gondolatot, de egyébként el vagyok foglalva a rögzítőbűbájjal és azzal, hogy közöljem az unalmasan szürke kuvikkal azt, hogy kihez is kell mennie. Lestrange-ház.
Emily persze nem bírja ki kíváncsiskodás nélkül, bár talán azért intéztem ilyen látványosan a dolgot, hogy ezt megtegye. Kivárok a válasszal: miután a bagoly elreppent, gondosan leszedem a vállamról azt az egy ottmaradt pihét is, majd felemelem a fejem, és mintha nem is lenne fontos, válaszolok:
- Nem jókedvemben levelezgetek hajnalban. Sőt elhiheted, hogy nem viccből nézek ki úgy, mint egy porban fürdött sárvérű kis senki. Hosszú éjszakám volt, Moira - teszem hozzá, nem is olyan panaszosan, mint inkább fáradtan, és kinyújtóztatom a tagjaimat. Az ásítást ezúttal sikerül időben elfojtanom.
Egy pillanatig még Dean arcát nézem, majd kihasználva az utolsó lendületet, felkelek a lépcsőről.
- Na gyerünk innen.
Teszek pár lépést lefelé, majd ha esetleg nem követne, visszafordulok és felvonom fél szemöldököm.
- Mire vársz?
Ha ezek után sem mozdul, felé nyújtom a kezem, és hogy a tulajdonképp kedves gesztust megmérgezzem, gúnyolódni kezdek:
- Nem tartózkodhat egy diák sem a hálókörletén kívül, úgyhogy vagy velem jössz, vagy bemártalak.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2010. 07. 20. - 19:09:01 »
+2

Utálom, amikor így néz rám. Utálom azt a kis villanást az amúgy tökéletes szemeiben, mert ilyenkor icipicinek, és szánalmasnak érzem magam, jobban, mint amennyire szoktam, és ilyenkor olyan, mintha egy kis jobberknoll lennék, akinek nincs más feladata azon kívül, hogy élete végéig csendben kell maradnia...
Talán jobban tenném, ha némasági fogadalmat tennék, de magamat ismerve, vagy megunnám, vagy rövid időn belül beleőrülnék, az meg kinek hiányzik? Így is őrült vagyok, ennél jobban nem kellene bediliznem. Amúgy is csak nevetnének rajtam, és még el sem küldhetném őket a fenébe - szörnyű életem lenne beszólogatás nélkül, azt hiszem.
Felhúzott szemöldökkel figyelem, ahogy Malfoy összekötözi szerencsétlen madarat, miközben továbbra is azon merengek, hogy miért nem ér rá egy levél elküldése még pár órát. Hosszú másodpercig magam elé meredve a pálcát tartó ujjakat bámulom, szemeim továbbra is égnek a fájdalomtól, lassan szorulnak ökölbe apró kezeim, majd hirtelen végigfut a hátamon a hideg – Moira...

- Hosszú éjszakád... Képzelem. Biztos roppant izgalmas volt... - mondom, bár fogalmam sincs, hogy mivel tölthette az estéjét, mindenesetre vigasztal az, hogy nem valami lelkes.

Csalódottan sóhajtok fel, és követem a tekintetemmel, ahogy felkel mellőlem, annak ellenére, hogy roppant mód meg vagyok sértve, amiért megzavarta a kis szertartásomat. Kikerekedett szemekkel nézek rá, egy amolyan gúnyos vigyor közepette, mikor engem is magával akar vinni. Határozottan rázom meg a fejemet, jelezvén, hogy nem szándékozom vele tartani, de persze ő közelebb lép, és akaratoskodik. Hát hogyne, a prefektusok prefektusával állok szemben...

- Mintha téged annyira érdekelnének a szabályok, és az, hogy mit szabad, vagy mit nem... Nem bírnád ki, hogy egyszer ne az legyen, amit te akarsz, igaz? - csattanok fel, miközben könyökömre támaszkodva pislogok fel rá. Eszem ágában sincs megmozdulni.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 11. - 03:36:42
Az oldal 0.084 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.