+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | |-+  Chamberpot
| | | | | |-+  Chamberpot - A falu
| | | | | | |-+  Víztorony
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Víztorony  (Megtekintve 3099 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 05. 31. - 00:06:53 »
0

Szokás szerint a falu legmagasabb pontjára építették ezt az alig 30 m magas tornyot. Olyan, mint egy ódon kastély árván maradt bástyája, a rég feltört ajtón túl csigalépcső vezet fel, és a belsejében valóban egy mély medence rejlik, ám ha jobban megnézed és megszagolod, egyáltalán nem víz van benne, hanem valami furcsa elegy, melyben inferus-alapanyagok konzerválódnak.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 08. 10. - 22:17:42 »
+4

HA TUDNÁD,
HOGY ÉN MENNYIRE UTÁLOM A VIZET


Őszintén szólva, kevés ennél undorítóbb helyet tudnék elképzelni. Nagyon keveset, pedig láttam már ezt-azt, bármennyire is nem nézik az emberek ki a ficsúrból, hogy ilyesmibe ártsa magát. Talán nem is az a gond, hogy undorító. Hanem az, hogy hátborzongató. Ijesztő. Ijesztőbb, mint a családi kripta, pedig az se egy utolsó hely.
Elsuttogom a zárnyitő bűbájt, ahogy a víztorony lelakatolt, vaspántos ajtajához érek. Ahogy kipattintom az ósdi, ócska lakatot, és a vaskos lánc a földre kígyózik csörögve, eszembe jut, hogy talán okosabb volna, ha egy zajtalanító bűbájt is alkalmaznék. Hátrafigyelek a vállam felett, kissé riadt tekintetem körbesöpör a víztorony tövében, majd kapkodva idézek meg egy Silentium-kört, melyet a torony köré írok. Kissé hanyagul, de megteszi majd. Ezt követően nyitom ki a súlyos, rozsdás ajtót. Éktelen a csikorgás, az olajozatlanságból arra következtetek, hogy ezt az ajtót jóideje, legalább tél eleje óta nem tárta ki senki, nyomai sincsenek a fagyos földön, bár persze kinek is van szüksége az ajtóra? Csak annak, aki nem mer egyenesen belülre hoppanálni. Mint én.
Mert fogalmam sincs, mi fog várni odabent. Azt mondják, a Nagyúr itt őrzi az erős inferusokat, sőt, van, aki azt is mondta, hogy egész mást is őriztet itt éppenhogy az inferusokkal. Kétlem azonban, hogy mindössze egy rozsdás lakat óvná a helyet az illetéktelen behatolóktól, amennyiben valóban olyan értékes kincs van itt elrejtve. Vagy több csapda van odabent, vagy a történet a féltve őrzött kincsről csak humbug. Bár ezt nem hiszem. Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.
Szóval az ajtó hangos volt ugyan, ám ezt csak az hallhatta, aki a toronyban, vagy a közvetlen közelében tartózkodik. Biztos vagyok benne, hogy a bűbájom hatásos, és nem jut ki innen egy pisszenés sem.
Nem gyújtok fényt. Macskaszemet varázsolok magamra, pislogok párat. A fény csak elárulna, na nem mintha nem lenne teljesen mindegy ez után a hangos belépő után. Benézek, alaposan körülnézek, ám idelent nincs semmi. A csapdáktól tartva bűvölök egy Reveliot, de végül gond nélkül be tudok sétálni középre. Alaposan körülnézek újra, fülelek, de csak valami távoli, egy víztoronyban mondhatni természetes locsogáson kívül mást nem hallok. Igyekszem nem mélyeket lélegezni, bár azt hiszem, ha valami mérges gáz lenne idebent, azt érezném. Nos, vagy nem, ha színtelen és szagtalan. De semmilyen tünetet nem érzek magamon. Te sem, ugye?
Kihúzom magam, hátam a hideg vaskorlátnak ütközik. Össze kell szednem magam, tudom. Ha valóban inferusok vannak itt, meg kell találnom őket, mert kellenek. Legalábbis, egy részük, a bájitalhoz, melyről úgy hiszed, elegyítheti a mágiánkat. Én mondtam, hogy eljövök ide. Ha nem találok semmit, magunknak kell holtat keltenünk. Az még ennél is kellemetlenebb lenne. Bocsáss meg. Megint gyáva vagyok.
Kitapintom a hideg, nyirkos, rozsdás vasat a hátam mögött, majd szembe fordulok vele. Felnézek. Elkezdek felfelé mászni, csendesen koppan a cipőm a vasrudakon. Talárom körülöttem suhog, nyirkos lesz a lépcsőn megülepedett hideg párától, arcomon a Halálfalók maszkja. Így rejtem el magam. Kezemben mászás közben is ott van a pálca.
Mielőtt felérnék, megtorpanok megint, pedig tudhatnám, milyen könnyű célpont is vagyok idefent kuporogva.
Naplózva

Alfredo Rota
Eltávozott karakter
*****


"Tavasz van, és én nem láthatom"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 08. 14. - 12:20:26 »
+3

A halál még mindig jobb, mint a sötétség.
Mert mikor a világ láthatatlanná válik számodra, de a sikolyok ezrei mégis füledben csengenek, s beléd kapaszkodnak azoknak rothadó kezei, nem tudod merre fuss, s hol keresd a halált.
Ezen éjjel is olyan mocskosul, s tiszteletlenül vert át akár a délibáb, mely elkápráztatja szemedet. Köd borította a nedves füvet, mely térdéig felkúszott, ahogyan a már megkopott csontok útjába eredtek valaki illetéktelennek. Tudatlan elme sétált át, a megbűvölt pókháló szálakon, melyek riasztóként jeleztek annak, kinek nincs már más sorsa, mint hogy életét abban a poros szobában töltse le – mint valami börtönben – ahonnan az imént útnak indult. Közelebb érve hallotta a csörtető hangot, mely félbe tört, akár egy elakadt lemez a lejátszón, s elnémult, mintha ollóval vágták volna el a zaj torkát. S aztán gyanús néma csönd, az előbbi pisszenés töredékének hangját sem hallani. Olybá tűnt, mintha egyszerűen elzárták volna a zajt, mely gyors volt, s alig kivehető. Egyedül állt a nyirkos gyep közepén, egyetlen útja volt tovább előre. Szapora lépteit lassabbra vette, érezte szívének zihálását a gyors léptektől. Majd megromlott szemei előtt lassan kiélesedett az égbe tokolló víztoron, melyről hátborzongató mende-mondák keringenek. S ha odabent az lakozik, ami, hát forduljon feje tetejére még jobban a világ, s ölje meg holt az élőt.
Ahogyan odaértek a léptek a toronyhoz, az öreg tenyér ismét megtolta az árván hagyott ajtót, mely vészjóslóan zengte be a rendkívüli akusztikával ellátott tornyot, s nonverbális bűbáj vágta be, közölve a rendítő hanggal, hogy az illetéktelen betolakodónak itt nincs helye.
Az ajtó bezárult, s élőnek útja onnan már ki nem vezethet.
Várt egy pillanatot, lépett egyet.
Hatástalanított csapdák vártak rá, s jól fülelve hallhatta, ahogyan cipők kopognak a vaslétrán. A sötét alak vett egy-két mély levegőt, hogy sietségének terhét megkönnyítse, majd pálcájával a kezében megmarkolta a vasrudakat, s úgy tett, mint az előtte lévő. Mozgása már lassabb volt, könnyedén elbújhatott a felérkező előle, vagy éppen felkészülhetett érkezésére.
Másodpercek múltán minden kiderül.
Hiszen odafent találkozunk…

Naplózva

Hagyd nyitva az ajtót, hadd lássak egy kis fényt, egy cseppnyi világosságot, kis jelét annak, hogy vagytok, maradékát annak, hogy voltam.

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 09. 03. - 22:20:45 »
+2

MA ÉJSZAKA ELMEGYEK AZ INFERUSÉRT.
DE FELVÁGNOD NEKED KELL.


Rossz érzésem van, nagyon rossz, az a fajta, amikor tudod, valami fontosról megfeledkeztél, valami végzetesen fontosról, és most majd meg fogja bosszulni magát, a következő pillanatban, vagy legalábbis kétségbeejtően hamar: elkerülhetetlen lesz, mert azt az apróságot kihagytad a képletből, és mire rájönnél hol rontottad el, már késő. Be kellett volna zárnom az ajtót? Jelzőbűbájt elhelyezni a küszöbön? Egyenesen a toronyba hoppanálni?
Vagy talán magammal kellett volna hoznom téged. Miért is nem tettem? Persze tudom és emlékszem, hogy te nem is lettél volna hajlandó inferust lopni. Össze is különböztünk ezen, de végül belementél, de mintha a fogadat húznák.
Fülelek, szaporán dobog a szívem. Nem sok fémrúd van már hátra, melyet meg kell másznom, pontosan öt még, amikor meghallom a nyikordulást. Kiráz a hideg, szinte megbénulok a rémülettől, mert közben megérzem a hullabűzt is, amit csak azok ismerhetnek fel igazán, akik láttak már bűzlő tetemet mozdulni, felfordul a gyomrom, de rám parancsolsz. Felsietek, amíg még tehetem, lábaim és talárom szegélye fekete árny, dementorlibbenés csupán odalentről, bár a cipőm kopogása és a mozdulataim reszketése elárulja, hol vagyok.
Pálcám a létrára szegezem, dobogó szívvel kenem össze cseppfolyós, csúszós olajjal, ha az, aki belépett, hozzám hasonlóan manuálisan akar közlekedni, megnehezítsem a dolgát, pár pillanatot szerezve talán magamnak.
Aztán emelem fel csak a tekintetem. És amit látok, attól a hányinger, mely a szagtól gerjedt bennem, csak erősödik, az arcom elé emelem a talárom. Nem dehoppanálhatok. Hulla nélkül nem, mert akkor magad fogsz kelteni egyet, ebben biztos vagyok, ezt pedig nem engedhetem.
Távolabb megyek a feljárótól, magamra a csend bűbáját hintve, hogy ne követhesse a neszeket. A húskampókra a bőrüknél fogva aggatott hullák közt osonok, nagyon vigyázva, hogy egyikhez se érjek hozzá. De hogy fogok akár egyet is leszedni onnan, ha nem érek hozzá? Varázslattal nem megy, erről hamar meggyőződtem.
Meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy meg kell fognom egyet, de végül, ahogy az alak feljebb ér és a válla sziluettje kibontakozik a nyíláson át, ráküldöm az átkom, egyszerű vörös fényű kábítás, de így már tudni fogja, hol vagyok. Odébb kell mennem. Sürgősen.
Naplózva

Alfredo Rota
Eltávozott karakter
*****


"Tavasz van, és én nem láthatom"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 09. 18. - 16:48:09 »
+1

Árnyékot keresel.
Mondd, ha lenézel magad mellé a megannyiszor megtaposott földre, mely alatt rothadó testek alusszák örök álmukat, látod e azt az árnyékot, ami téged követ? Látod-e a fekete alakot, ami lépten-nyomon az utadat követi, s mely talán az utolsó, és egyetlen bizonyítéka annak, hogy ember vagy még ezen a földön. Ember, ki érez, és ki szenved, ki boldogságot keres, megtalálja, majd eldobja, ki érthetetlenül áll a tükör előtt az kérdezve a vele szembe állóval ki vagy te?
Mondd, te tudod már erre a választ?
Megtalálod, még mielőtt elveszítenéd?
Megöregedett inak húzódnak, lassan, olyan lassan ahogyan az odabent ketyegő óra számlálja még a perceket megmaradt életéből. A fekete bőr cipőről lepergett a sár, ahogyan odaverődött a vasrudaknak. Szemei követték a neszeket a sötétben.
Nem láttak semmit, sem élőt sem holtat.
Kíváncsiság bújik meg a szemekben, az elmében, melyet még mindig érhet meglepetés.  Pálcájával bíbelődött a pillanatban, mikor megfogta az utolsó fokok egyikének szárát. Fél kéz markolta már csak meg a feljebb levő vasrudat, mely csúszós volt, és nem adott elegendő biztonságot. A másik kéz utánakapott, és megkapaszkodott a rozsdás, száraz csöveken. Megöregedett ösztöneire kellett hallgatnia, mely már cseppet sem voltak a régiek, mégis választani a kellett, melyik irányba céloz majd.
Odabent elmondott egy imát a halálhoz.
„ Kegyes vagy Te, S megbocsájtó…”
Felszegezte pálcáját, s kigondolta magában a varázsigét, melyet az azt követő pillanatban kimondott elméjében, s feldugta fejét a lyukon. Nem volt ideje körülnézni, megfigyelni az alakot, felismerni a sötétséget. A pálcából zöld fény suhant elő, mely a kerek „szoba” falának egy pontjába ütközött. A zöld csíkok füstként végigfolytak a téglaköveken, és azok illesztésének résein.
„ Kegyes vagy Te, S megbocsájtó…”
Naplózva

Hagyd nyitva az ajtót, hadd lássak egy kis fényt, egy cseppnyi világosságot, kis jelét annak, hogy vagytok, maradékát annak, hogy voltam.

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 10. 07. - 10:46:50 »
+2

LÉGY NYUGODT!
- AZ ILY SZÓ KÁRBA SOSE VÉSZ


Undorodom. Ettől. A szagtól. És a hulláktól. Mi késztet bárkit arra, hogy hozzáérjen ezekhez a... rothadásra is méltatlan... emberi tetemekhez... Hogy a saját akaratával költsön fel egyet...
El kellene pusztítanom őket. Mindet. Egy kivételével, melyet magammal viszek.
Ezt is fogom tenni. Ezzel is gyengítem Őt. Vagy csak magamra haragítom, úgysem fogja tudni, ki járt itt. Nem, ha ezt a Halálfalót, aki üldöz, felelőssé teszem magam helyett... De ahhoz nem szabad felismernie. Nem láthat meg. Nem emlékezhet rám. Talán van olyan rangban, státuszban, hogy a Nagyúr hinne neki, ha azt mondaná, hogy látott itt még valakit, de nem tudná, hogy kit... Akkor nem ölné meg, de miért is viszolyogtat ez a gondolat, hogy más pusztul az én hibámból? Annyiszor hurcoltak meg már engem is más hibájából, igazán, egyáltalán nem számít.
Zöldszín átok, nem céloz, csak lő. Nem sokkal tévesztette el a célt, de azért nem is elég pontosan. Az átok színéből rájövök: megölne. Gondolkodás nélkül. Megdermedek ettől a rádöbbenéstől, igen, a mai napig megdöbbenek azon, milyen olcsón mérik az aranyvért, pedig könnyen lehet, hogy az, aki utánam jött, csak egy senkiházi félvér vagy mugli származású, akit parasztnak rakott a sakktáblára a Nagyúr, akit könnyen előretolhat, akit könnyedén beválthat valaki értékesebbre... Vajon nekem mi a szerepem, ha nem ugyanez?!
Pálcám előre szegezve tüzet szítok ott, ahol az átka a falnak csapódott, és tovább oldalazom a fal mentén. Egy hajdani víztoronyban nem sok éghető dolog van a hullákon kívül, csakhogy ez mágikus tűz, nem narancsszín, hanem égő piros. Amint az egyik inferusnak a lábaira csókol az első lángnyaláb, megtölti a tartályt villámgyorsan az égő emberi hús elviselhetetlen bűze. Üldözőm egy újabb érzékét iktattam ki ezzel, de persze a saját orromat is elfacsarja. Könnyezni kezd a szemem a bűztől, talárom még mindig az orrom elé emelve lobbantok lángra egy újabb tetemet, átellenben.
Megragadok aztán egy hullát, egy karcsú, fiatal férfit, könnyűnek tűnik súlyra. Letépem a kampóról, felszakad a gumiszerű bőr a hátán, de ez a szíve szempontjából nem érdekes. Megpróbálok dehoppanálni.
Csakhogy nem megy.
Az egyetlen út innen ki a létrán át vezet, ahol ott kapaszkodik az üldözőm. Csapdába sétáltam. Vajon ő tudja? Tudnia kell. Lázasan dobog a szívem. Le kell löknöm, de nem láthatja, hogy ki vagyok. Le kell löknöm és kirohannom, és ott, ott már fehoppanálhatok. Hacsak nincs a torony körbevéve. A tűz még nem szabadult ki, nem látványos, hacsak nem szólította a társait, nem tudnak még róla, hogy itt vagyunk, de ez perceken belül meg fog változni.
A vállamra veszem a mozdulatlan, inaktív inferust, bármennyire is öklendeznem kell ettől. Öklendezem, meggörnyedve kínlódik a gyomorszájam, de rájövök, mit kell tennem. Ha a férfi, vagy nő, még mindig ott van a létránál, előlépek, az arcomat egyelőre úgyis maszk takarja, bár alig kapok alatta levegőt. Meg kell vakítanom. Van átok, mely csak ideiglenesen teszi vakká az ellenfelet, de most csak a másik jut eszembe. Kikerülve egy himbálózó hullát, előlépek és rászegezem a pálcám. És kimondom az átkot. Ha nem jön be, arcon rúgom, hogy leessen, utána hajítom az inferust, és...
Csak ne ess pánikba.
Naplózva

Alfredo Rota
Eltávozott karakter
*****


"Tavasz van, és én nem láthatom"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 10. 08. - 11:02:11 »
+1

Régebben sosem gondolkodtam el azon, hogy mi történne akkor, ha nem láthatnám többé azokat, akiket szeretteimnek kellene neveznem. Azokat akik egykor szerettek, s ma már csak egy darabért sóvárognak belőlem.
Az asszony, ki a gyenge lélekért áhítozik, minden éjjel mikor egyedül hajtja párnára fejét.
A gyermek ki egy szempárra vár, egy csókra a homlokra, az isteni áldásra a biztonság jelképeként.
A tükör aki arra vár, ismét azt az elszűnt arcot mutathassa, amit jó pár évvel ezelőtt…

De a tükör nem mutat semmit, csak a megöregedett vonásokat, a meggyötört arcot, a megfáradt szemeket, amik sóhajtozva bámulják a világot, minden reggel, és minden éjjel arra várva, hogy egyszer minden sötétségbe boruljon, és ne legyen már szív melyet oly nehéz cipelni, hogy ne legyen már gondolat melyet oly fájó elfelejteni. Feküdni és élvezni a megérdemelt nyugalmat a por alatt, hol testünk elsorvad, s lassan eltűnik, mintha nem is létezett volna.

Meleg.
Odafent tüzet gyújtottak.
Fejét egy gyors, reflexszerű mozdulattal lebuktatja. A gondolat, hogy célt tévesztett most már hiábavaló elmélkedés, jelen pillanatban – az émelyítő bűz mellett – ki kell találnia hogyan, és miként legyen tovább. Minden bizonnyal a felette álló, vagy sokkal gyorsabb és ravaszabb nála, vagy elvetemülten próbálja a megoldást pálcája hegyéből kicsikarni, miközben élettelen testeket gyújtogat fel, és ezzel feltámasztja még a holt gyomrában is ott lapuló valamennyi maradék egyikét.
Kezét szája elé emeli, felbukik, és alakot keres a perzselő lángok között. Öreg kezei megkapazkodnak az érdes beton alapzaton, igyekszik legyőzni a testébe beivódott éveket, miközben lázas köhögés fogja el, a gyomorforgató bűz, és füst martalékától. Agyában folyamatosan egyetlen mondat kattog csak: Innen, csakis egyetlen ember juthat ki élve.
Harsanó köhögés abbamarad, talárjának nyakát szája elé emeli, legyint pálcájával, miközben nonverbális varázslataitól,  egy-egy felakasztott hulla rázuhan a harsány vörös színben pihenő másikra, mely mégnagyobb lángba csap át, ezzel is utat mutatva a menekülés egyetlen lehetőségének, ahol pontosan ő kapaszkodik, és várja a pillanatot…ám az oldalt lángoló holtak bűze ismét köhögésre kényszeríti őt. Iszonyatos szag, hányingerkeltő.

Azt mondják, az ember mindig fehér fényt lát halála után. Egy tiszta fénycsóvát, ami elvezeti őt a végtelenbe.

Pupillái most, utoljára kitágulnak. Nem lát mást, csak a fényt mely felé közelít, gyönyörű hószín lidércet. Hallja a még gyermekded hangot, a fiatal vércse hangját, az átkot. Vízhangzik odabent, mialatt az ujjaik elválnak a betontól, s tehetetlenül le nem zuhan a test.
Üvölt, félelem kergeti. Teste becsapódik egy tucat élettelen testbe, pálcája valahol mellette koppan.
Egyet. Kettőt. Hármat.
Ám most, még képtelen felállni. Megpihen, szemei a plafon felé merednek. Az odafent csapkodó lángok visszatükröződnek benne.
Meredten csillognak a sötétben.
Naplózva

Hagyd nyitva az ajtót, hadd lássak egy kis fényt, egy cseppnyi világosságot, kis jelét annak, hogy vagytok, maradékát annak, hogy voltam.

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 10. 08. - 19:44:48 »
+2

ÖRDÖG VIGYEN TITEKET,
KIK LÁTVA-LÁTVÁN A FÖLFORDULÁST, SZELÍDEN
ÍRJÁTOK A LÍRAI KÉJ GYÖNYÖREIT


Látom az öreg, eltorzuló arcot. Nem ismerem, de látom a mélységet elmattulni a szemében, ahogy kicsorbul benne a mögöttem fellángoló tűzfény.
Miért nem védekezel? Támadj meg! MIÉRT?!
Nézem, ahogy hanyatt zuhan.
A hátára esik.
A torkomban dobog a szívem.
Hosszan nem mozdulnék, ha nem parancsolnál ismét rám.
Csak azért nem zihálok, mert ezt a bűzt képtelen vagyok elviselni. Riadtan nézek föl, körbe, hirtelen az az érzésem támad, hogy szűkül a tér körülöttem. Ekkor megérzem, hogy egy kéz megragadja a bokámat, és egyszerre a hátamon cipelt hulla is fojtogatni kezd. Felüvöltök, és levetem az inferust magamról. Nyakát szegve zuhan le, a feje a nyílás peremébe ütődik, felnyílt a koponyája. A csont éles reccsenése a tűz lobogásánál és a sóhajtozó, éledező tetemeknél is hangosabban, élesebben sürget. Lerúgom magamról az utánam kapkodó kezet, és villámgyorsan vetem magam a létrára, megfeledkezve róla, hogy én magam olajoztam be. Lejjebb csúszom, de meg tudok kapaszkodni. Egy rövid pillanatig megfeledkezem a férfiról, akit megvakítottam, gyűrött arcáról, sötét hajáról, de amint lenézek, rádöbbenek, hogy még vele is meg kell küzdenem. Átlendülök a létra túloldalára, hogy ne lépjek rá, és rá tudjam szegezni a pálcám.
De nem mozdul. Felettünk sikoltoznak az életre keltett holtak. Fogalmam sincs, mitől aktivizálódtak, talán bennük is dolgozik még valami torz, halálon túli életösztön.
Idelent a bűz elviselhetőbb, lélegzem pár pillanatig. Felváltva szegezem a pálcám a Halálfalóra és az inferusunkra, de egyik se mozdul.
Leugrom a létráról. Nem vagyok hajlandó hozzáérni a hullához, hát magam elé lebegtetem végül, kivágom vele az ajtót és már iramodom is utána, ám akkor a talpam alatt valami hosszúkás gördül, a férfi pálcája. Visszanézek, ahogy ott hever és vakon tapogat. Apám jut eszembe az elesettségéről.
TUDOM, hogy mennem kell. Tudom! Ne sürgess.
Felveszem a pálcát, és ez a pár másodpercnyi habozás elég volt ahhoz, hogy elbizonytalanodjak és irracionális dolgot cselekedjek. Megragadom a férfi talárját a vállánál, és kivonszolom, ha nem képes lábra állni, akkor is. Odabent már fojtó a füst, és ha nem is égne benn, mérgezésbe halna bele, és én...
Amint kiérünk a hűvös, csípős éjszakába, eltüntetem a fullasztó maszkot az arcom elől, levegő után kapok. Kis híján ráégett a bőrömre, és most veszem csak észre, mennyire fájt a forróság odabent. Eltaszítom az embert magamtól, a pálcáját a mellkasához nyomva.
- Tűnj el innen! - kiáltok rá, a karját lerázva magamról.
Magamhoz ragadom az inferust.
Dehoppanálok vele Wiltshire-be.


A HELYSZÍN SZABAD!

~ A VÍZTORONY LEÉGETT. A BENNE TÁROLT INFERUSOK MEGPERZSELT,
MOZDULATLAN TETEMEK SZANASZÉT SZÓRVA. ~
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 29. - 14:01:14
Az oldal 0.193 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.