+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  London mugli része
| | | | | |-+  Greenwich Park
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Greenwich Park  (Megtekintve 2439 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 05. 19. - 21:32:10 »
0

Kisebb közterület rengeteg muglival. A varázslóknak is fontos ez a hely, bizonyos rituálék helyszíne a 0°. Sok errefelé a galamb.
Naplózva

Norkys C. Graham
Eltávozott karakter
*****

~ ♥Istenkirálynők feje a hetedikből ♥ ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 07. 03. - 13:18:59 »
0




Mióta elhagytam a  Roxfortot, az életem gyökerestől megváltozott. Se Jess, se Nad nincsen a közvetlen közelemben, és szerintem nem titok, hogy az utóbbinak felettébb örülök. Nem kell éjt nappal alá azt hallgatnom, mennyire szerencsétlen vagyok, és hogy meggyalázom azzal a családom nevét, hogy nem ugyanaz az életcélom, mint neki. Ez az életcél pedig a halálfalóvá avanzsálódás. Tudom, klisé, de én még mindig a jó kislány vagyok a családban. Semmi zűr, semmi balhé, csak az unalom. Igen, sokat unatkozom, és ilyenkor szoktam elővenni egy jó kis könyvet, aminek a főhősnője egy lány, aki nem találja a helyét a világban. Hogy könnyen azonosulok a főszereplővel? Talán. De abban biztos vagyok, hogy ezerszer inkább ilyen életem legyen, mintsem hogy most a suliban legyek. Átnevelések, halálfalók a tanárki karon. Jessica mindent elmesélt nekem, és ha ő panaszkodik, akkor már tényleg nagy a baj- És mivel szegény félvér, így rá is rossz világ köszönt. Persze Nad békésen éldegél a kis hülye mardekérosokkal, játssza a nagylányt, és azt hiszi, hatodikos létére ő is majd apa nyomdokába lép. De ki vagyok én, hogy felvilágosítsam, nevetségesek a tervei? Senki, egy nagy büdös senki.

Soha nem éreztem magam kellemetlenül azért, amilyen vagyok. Lehet, hogy se szerelem, se izgalom nincs az életemben, és sokkal inkább a tanulmányaimnak és a barátaimnak élek, attól még lehetek boldog, vagy nem? Mondjuk utoljára akkor voltam a barátaimmal, amikor a születésnapom volt. Akkor ott volt szinte mindenki, akit szeretek, engem ünnepeltek, mindenki boldog volt. Még most is a szemem előtt van a kép, ahogyan valaki a körmöm festi, valaki a hajam fésüli, Nad a fotelben fintorog, és Barbi felettébb különösen viselkedik. Na de mindegy, ez már augusztusban volt, és most javában beköszöntött az ősz. ami az elmúlást jelképezi ha jól tudom, tehát természetes, hogy egy korszak lezárult az életemben. Nincsen több közös ünnepi ebéd a nagyteremben, a folyosókan a szellemeken nevetés, és azon, hogy Piton haja megint szinte önálló életre kelt a nagy mennyiségű zsírtól, ami egy, összetett kupacba rendezte a haja helyén ékeskedő kupacot.
 Valami elmúlt, valami véget ért. De ami valaminek a vége, az egy más valaminek a kezdete. Valami elkezdődik az életemben, csak még nem láttam a jelét. Egyenlőre a nyugodt semmittevés az, ami jellemzi az életemet, és próbálok megmaradni ebbe a langyos kis tócsában, amibe belelóg a kezem. De attól félek, egyszer csak majd felébredek, és nem győzőm kapkodni a fejem az események miatt. Na de mindegy, hétvége van, én meg még mindig az ágyban, nem lesz ez így rendben.

Felülök, s lábaim mellkasom elé húzom, majd 5 perces észhez térés után először  a jobb, majd a bal lábfejem helyezem le a padlóra. Igen, szándékosan a jobbal kezdem, hisz a bal lábbal való felkelés nem valami pozitív még ilyenkor sem. Rögtön elindulok a fürdő felé, ahol a tükörből egy ismeretlen arc néz vissza rám. valahogy csak halovány mása vagyok a hetedikes önmagamnak. A hajam sem a régi ... A mosolyom eltűnt, és a régen még folyton csillogó fekete szempár helyébe is egy megkeseredett, fekete üveggolyó került. Valami mégis történt velem, és mivel se beteg nem vagyok, és még csak lázam sincs, valószínűleg pszichoszomatikus eredetű a dolog. Tenyerem a homlokomra helyezem, de nem, a testhőmérsékletem normális, legalábbis nekem úgy tűnik. Na mindegy, lehet hogy egy kis friss levegő segítene a dolgon.
Fogom a fogkrémet és a kefét, és gyorsan végigmegyek a fogaimon, - ezt akár félre is lehetne érteni - majd elpakolom a fogmosó szerelésem, és megnyitom a csapot. Kezeimbe vizet engedek, majd lehajolok, és a friss vízzel próbálom életre kelteni elhalt arcizmaim. De amint a tükörbe nézek, rájövök, hogy ez nem igazán segít.
Visszasietek a szobába, és megszabadulok a kényelmetlen hálóingemtől, aminek az egyik pántja már annyira rongyos, hogy félő, bármikor elszakadhat. Kinyitom a szekrényem, s szétnézek, majd végül arra a döntésre jutok, hogy egy egyszerű szoknya tökéletes ehhez az időjáráshoz. Belebújok egy lapos talpú, kényelmes cipőbe, majd vissza megint a fürdőbe. Kinyitom a tükrös szekrényt, s kiemelem belőle a fésűt. A hajam két felé választom, s mindkét részét egyenesre próbálom fésülni, de ahogy azt a tükör is mutatja, egy-két hullám marad a végén. Sebaj, csak a levegőre megyek és egyedül, kinek is akarok tetszeni?

Végül lesétálok a földszintre, s kilépve az ajtón veszek egy mély levegőt. Friss, kellemes, párás levegő, tegnap eshetett. Na de ez kellett nekem, pontosan ez. A szabad, a természet, meg a szokásos naturalista duma, amit estig tudnék folytatni. De mivel semmi kedvem hozzá, így elindulok. Hogy hová? Talán egy park lenne a tökéletes helyszín a regenerálódáshoz. Ezen felbuzdulva sétálok az ismert útvonalon, ami a Greenwich Parkhoz vezet. Kiskoromban sokat hoztak ki ide minket játszani, de a vége mindig az lett, hogy összevesztünk, letépkedtük a füvet, és egy idős macskás néni ránk szóét, így haza kellett mennünk. Még ha ez nem is tűnik éppen kellemesnek, akkor is biztos vagyok benne, hogy a régi emlékeknek köszönhetően még jobban érzem majd magamat.
Egy kis séta után meg is érkezek. Szememmel körbepásztázom a területet, szerencsére nincsenek sokan. két család, papa mama gyerekek felépítéssel, egy néni, aki galambokat etet, meg egy fiú, háttal nekem ül a földön. Én fogom magam, s egy közeli pad felé sétálok, ám mikor megérkezem, úgy döntök, inkább nem is ülök le rá. Letelepedek a földre, s először ülve, majd fekve próbálom visszaidézni a régi emlékeimet. Szemem behunyom, s élvezem, ahogyan a nap csiklandozó sugarai terítik be a testem. Ennél jobb programot mára el sem tudok képzelni.

Hiába várakozom, semmi. Ha egy film főszereplője lennék, most biztos beugrana valami. Amint éppen virágokkal a kezemben és persze a hajamban futkosok a mezőn, Nad utánam, de hanyatt esik egy homokbuckában. Futás közben találok egy édes pónit, kiskutyát, macskát, mókust, vagy tudom is én mit. De ez például filmbe illene. De nem ugrik be semmi, csak mikor a néni ránk ordít, Jessica sírva fakad, én durcásan fonom össze a kezeim a mellkasom előtt, Nadalia meg a nénire ölti a nyelvét, anya pedig a fejét fogja. Na ez minden, csak nem filmbe illő jelenet.
Ahogy a percek telnek, egyre inkább azt érzem, hogy unatkozom. Bárcsak itt lenne mondjuk Jules, és kibeszélhetnénk , mennyire nem várjuk a sulit meg az évnyitót, és mennyire jó lenne, ha még egy iskolába járnánk. Nekem legalábbis jó lenne, azt nem tudhatom, ő mit gondol. Na de elég a nyavalygásból, Norkys, emlékezz valami szépre, és próbálj meg összeszedni egy kis életkedvet, mert nem lesz ez így rendben, abban biztos vagyok.
És miért is beszélek magammal? Mióta lettem skizofrén, és miért nem vette még ezt észre senki? Teljesen mindegy is, legalább valahogy különleges leszek. Egy skizofrén mennyire különleges az 1-től 10-es skálán? Nálam biztos különlegesebb, abban nem is kételkedem.


Kinek: Lucas szív
Zene : Katy Perry - Californian Gurls.
Mit viselek : kattanj ide!
Megjegyzés: csak neked, csak itt, csak most  Hááát
Szavak száma: 1091


Naplózva

Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday[/center]

Lucas Conolly
Eltávozott karakter
*****

Hetedikes szuicid

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 07. 14. - 18:40:02 »
+1

Kysnek, aki nemsokára kap csini kis fejlécet is Men?

Ha valaki megkérdezte volna tőlem tíz évesen, mi is akarok lenni, talán azt feleltem volna: világhírű kviddicsező, mágiaügyi miniszter, vagy sárkányszelídítő. Néhány éve azt válaszoltam volna, hogy inkább hagyjon békén. Ma pedig, ha valaki elém állna ezzel, azt válaszolnám: nem akarod tudni. Én sem akartam.
Vége volt az iskolának, és bár számomra még ott állt egy év, hogy befejezzem a tanulmányaimat, nem állt szándékomban. Ennek egyszerű oka volt: tudtam, hogy így sem, úgy sem lesz értelme, ha olyan világban kell majd dolgoznom azzal, amit megtanultam, ahol igazságtalan terror uralkodik olyan emberek és szörnyek által, amik életeket tettek tönkre és családokat irtottak ki. Nem... Jobb dolgom is volt annál, hogy engedjem magam beépíteni a néma megaláztatás falába, ami egyre csak nőtt és nőtt, elválasztva engem a világ többi részétől. Sem megmászni, sem darabokra törni nem volt lehetőségem. Tudtam jól, hogy én nem vagyok képes egyedül elérni, hogy összeomoljon, sosem éltek bennem hiú ábrándok, de mikor megjelent Bianca, mintha valami fénysugár tört volna át ezen a falon hozzám. Nem számítottam rá, és a meglepettség után sikerült felfognom, hogy mit is jelent egy ilyen segítség és egyben társ: reményt.
Kénytelen voltam alaposabban felkészülni így, hogy volt, aki ösztönözzön. Nem voltam egy kifejezetten vezető típus, Bianca pedig végképp nem az irányítható alkatú emberekhez tartozott, és nem igazán hagyta, hogy csak úgy vakon ugorjak a dolgokba. Ugyan korban nem sok különbség volt köztünk, de a nemek alaposan megosztottak minket. Tipikus nő: kézben tartotta a dolgokat, pörgött, tervezett, míg én egyszerűen csak tenni akartam, amit elterveztem: bosszút állni a szüleim, és még ki tudja kinek a gyilkosán. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ebbe beletörhet a bicskám, sőt, fel is készültem rá, hogy ez lesz az utolsó dolog, amit megpróbálhatok életemben, de ő jött, látott, és szinte győzött is. A lelkem mélyén én is akartam ezt... Nem voltam én régen ilyen magányos, látványosan szenvedő alak, mint mostanában, nem szerettem azt az embert, akit a tükörben láttam, és egyedül az tartotta meg a józan eszem, amit a szememben láttam, ez pedig az elszántság. Ő megérkezett, és nem tűrte az ostobaságokat, a nemtörődömséget. Előhozta belőlem azt, ami ehhez a harchoz a legjobban kellett, és nem várt érte különösebben semmit, csak hogy beszállhasson. A barátom volt, hogy mondhattam volna nemet, mikor ugyanúgy gyűlölte a halálfalókat, mint én? Ráadásul be kellett vallanom, hogy hasznomra lehet, és nem csak mentálisan.
A harchoz kell "felszerelés", tudás, az pedig nem hullik csak úgy a varázsló ölébe. Úgy gondoltam, két fiatal, szinte gyerek ha ilyen útra adja a fejét, felkészülten kell, hogy tegye. Habár Bia az álcázás nagymestere, én nem rendelkeztem sem metamorfmágusi képességekkel, sem a női csábítás erejével... Úgyhogy az örökségemből jelentős összegeket költöttem olyan holmikra, amiknek hasznát láttam a későbbiekben, és ezek közé tartozott többek közt a nem romlandó élelmiszer, vagy teszem azt a mugli fegyverek. Sokat olvastam arról, hogy ezek is hasznosak tudnak lenni, ha valakit meg akarunk lepni. Márpedig nekem szándékomban állt meglepni az egyik csuklyás alakot, akinek azonban még a nevét sem tudtam.
Hátizsákomban a felsoroltak mellett egy könyv is lapult. A családom könyvtára jelentős készleteket halmozott fel mindenféle, harcok esetén használhatatlan kötetekből, így kénytelen voltam én bővíteni a hasznos könyvek listáját. A Greenwich parktól nem messze volt találkozóm egy sötét alakkal, akitől a kötetet vettem három aranyért, és némi egyszarvúsörényért. Nem volt olcsó, de nem okozott nehézséget kifizetni, volt miből, az otthonomban nem egy különleges varázsszer is akadt, és meg is érte a csere. A könyv ugyanis különleges bájitalokkal volt tele, köztük nem egy életveszélyes volt, már készítésekor is megölhetett, ha nem figyel az ember. Korán reggel volt a találkozó, és utána még elmentem pár helyre, hogy beszerezzek néhány mugli eszközt is, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni. A könyvből nem sokat nyomtattak, és ha a családom még élt volna, valószínűleg messzire elkerüli, meg sem említi soha a sötét, de számomra hasznos szerek említését. De nem éltek, nem mondhatták, hogy "Lucas, mikről beszélsz itt össze-vissza? Nem, nem hallottam még a bőrolvasztó főzetről, sem az érzéketlenség elixírjéről, és örülnék, ha te sem emlegetnéd!" Nem volt anyám, aki megdorgáljon, amiért ilyesmiket olvasok, nem volt apám, aki elmagyarázza, miért kellene hanyagolnom az efféle szereknek még a szóba kerülését is. Megölték őket, és én minden áron el akartam érni, hogy aki megfosztott tőlük, rájöjjön, hogy jobban tette volna, ha életben hagyja őket, hogy lebeszéljenek a tervemről.
A kíváncsiságomnak ezúttal engedtem. A zöld gyep, a nyüzsgő embertömeg furcsa módon vonzott, olyan volt, mintha régóta először látnék vidámságot, és magával ragadott a tudat, hogy ezek a boldog emberek nem félnek, vagy ha mégis aggódnak valami miatt, az nem látszik rajtuk, képesek élvezni a napfényt, amíg süt, megosztani a reggeli szendvicsüket a galambokkal, beszélgetni, és nevetni. Halvány mosollyal léptem a fűre, hogy keressek egy helyet, ahol olvasgathatok. Találtam egy fát, ami alatt akadt árnyék. Egészen meleg volt az idő. A táskámat magam elé tettem, és kivettem a fekete, fényes bőrrel kötött, öreg könyvet. Megcsapott a szaga, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha nedves lenne, és vérszag áradna belőle... Megborzongtam, de a napfény erősebbnek bizonyult a gonosz kötet kisugárzásánál, és sikerült anélkül kinyitnom, hogy megnézzem az ujjaim végét, nem csillog-e rajta valami sötétvörös anyag...
Mikor átvettem, beleolvastam, és már a címek is elborzasztottak néhol, de most végigböngészhettem a hozzávalók listáját is, amitől ledermedtem. Honnan kellett volna csecsemőkörmöt, vérfarkasszőrt vagy kimérafogat szereznem? Minél többet lapoztam, annál borzalmasabb receptek tűntek fel a lapokon... A felénél alaphozzávaló volt valamiféle vér, de ez eltörpült az extrémebbnél extrémebb kellékek és instrukciók mellett. "Szűz felkarjának csontjával háromszor óra járásával megegyező irányban megkeverni...", "két kortyot inni, majd a harmadikat visszaköpni, így a varázslómester, ki főzi e szert, védve lesz a főzet hatásától...", és ehhez hasonló furcsa és sokszor borzasztó teendők. Egyszerre volt bennem érdeklődés és ellenérzés, éreztem, ahogy saját magammal viaskodom, végül pedig az utóbbi felülkerekedett.
Becsaptam a könyvet, és gyorsan a táskába süllyesztettem. A kezem önkéntelenül is a kék, egyszerű mugli farmerba töröltem, és csak bámultam a fegyverre, aminek még a gondolatától is rázott a hideg, nem hogy a használatától... De tudtam, hogy kénytelen leszek.
Kifújtam a levegőt, és megnéztem a tenyerem. Persze nem volt rajta semmi, mégis olyan érzésem volt, mintha valami ráragadt volna. Idegesen dörgöltem össze az ujjaim, mint télen, mikor elgémberednek a hidegtől. Fejcsóválva morogtam magamban. Keményebbnek kellett lennem, ha tényleg komolyan gondoltam ezt  az egészet. Bianca is valamit intézett, de nem igazán beszéltük meg az ilyesmit. Ő is tudta, mire lesz szüksége, én is, hogy nekem mire. Társak voltunk és barátok, nem összenőtt ikrek, hogy mindenről beszámoljunk egymásnak.
A könyvtől kicsit alábbhagyott a jókedvem, és mint mindig, az ilyen hirtelen lehűléskor eszembe jutottak azok, akiket féltettem, a barátaim, az iskolatársaim. Tekintetem elrévedt, egy galambokat etető kislányt bámultam jó ideig, miközben végigpörgettem a fejemben az arcokat és neveket, akiknek az érdekében is teszem, amit tenni akartam. Végül pedig kedvetlenül felálltam, a szürke hátizsákot a vállamra kaptam. A fa leveleinek árnyéka vidáman játszott a fűben, mintákat rajzolva a szürke, rövid ujjú pólómra. Végignéztem magamon, és némi elégedettséggel állapítottam meg, hogy egyáltalán nem ütök el a mugliktól.
Megfordultam, hogy keressek egy helyet, ahol hoppanálhatok, mikor észrevettem valakit, akire végképp nem számítottam. A borús tekintetem felvidult a pöttyös ruhában elterülő lányt megpillantva. Lehajoltam egy sárgás falevélért, és az ujjaim közt pörgetve léptem oda hozzá halkan. Nem akartam, hogy észrevegyen, de nem kellett túl óvatosnak lennem. Csukva volt a szeme.
Úgy álltam, hogy eltakarjam a napot, ami az arcára sütött. Mosolyogva figyeltem, mikor veszi észre, hogy sötétebb lett, végül mégiscsak lelepleztem magam. A falevelet leejtettem a kezére. Először az arcára akartam, de az kissé túlzás lett volna, akár aludhatott is, habár a légzéséből arra következtettem, hogy legfeljebb sziesztázik, és ébren van. Nem tudtam mire vélni, hogy Norkys miért hever egyedül a Greenwich Park füvén, mikor az iskolában szinte mindig barátai körében láttam, és nem egyszer én is köztük voltam.  Ezúttal nem tudtam, zavarok-e vagy sem, ezért nem akartam tolakodó lenni.
- Ilyen szép lány, és egyedül napfürdőzik a parkban ezekben a sötét időkben. Bátor húzás, igazi griffendéles.
Naplózva

Norkys C. Graham
Eltávozott karakter
*****

~ ♥Istenkirálynők feje a hetedikből ♥ ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 07. 15. - 10:47:12 »
0


Miközben a nap kellemesen meleg sugarai csiklandozzák a testem, én továbbra is fantázia és emlékképek nélkül fekszem a földön. Nem, nem vesztettem el az emlékezetemet, nem bocsátott rám egy halálfaló sem semmilyen bűbájt-  hát olyan vagyok én, aki hagyta volna? - és még csak nem is lettem pánikbeteg. Mégis csak pánikolok, és nem is értem, miért. De azért némi ötletem van a válasszal kapcsolatban. Egyrészt tartok ettől az új iskolától. A legtöbb barátom nem a most végzett hetedikbe jár, hanem még javában hatodik, hetedeik, Hannah például még ennél is fiatalabb. Jules még soká fog tovább tanulni, és azt se biztos, hogy ugyanoda jelentkezik, ahová én. Sőt, az se biztos,, hogy ugyanúgy kíváncsi rám, mint én rá. Pedig ezekben a nehéz pillanatokban nagyon jól jönne. Felvidítana valami viccel, vagy elmesélne egy olyan történetet, amire kell pár perc, hogy felfogjam, de aztán jókat derülnék rajta. Szükségem van valakire, akinek elmondhatom, mi nyomja a lelkem, és aki még jó, megfelelő tanácsokat is ad nekem. De sehol senki. A vér szerinti húgom egy hárpia, akit én minden hülyesége ellenére nagyon féltek. Beállni halálfalónak nem olyan nagy kaland, mint azt Ő gondolja. Ismerem annyira, hogy tudjam, egy emberi életet sem lenne képes kioltani. Jessicát is hiába terrorizálta, a végén mindig feladta, és megkönyörült neki. Velem sem volt soha egy nagyon szemét húzása sem, Ő inkább a szavak embere. Tudja azt, hogy kit mivel lehet nagyon megbántani, és próbálja megtalálni mindenki gyengepontját. De mivel én nem nagyon engedtem teret az ilyen és hasonló megnyilvánulásainak, így inkább mást kellett keresni, ha kötözködni támadt kedve.  És azt hittem, hogy ez helyes. De nem, Ő egyre csak eltávolodott tőlem,egyre többet kezdett el titkolózni, és egyre több sötét, megmagyarázhatatlan dolog vette körül. Annyira nem értem ezt a lányt. Ugyanaz az édesapánk, és én még sem lettem halálfaló. Sőt, ha arra kerülne a sor, képes lennék akármelyik ellen szembeszállni. És éppen ez a baj. Nem akarom, hogy Nadalia legyen az, akivel szembe kerülök, mert akkor tétlen lennék. És a legnagyobb rémálmom az, hogy ő koránt sem lenne annyira tétlen.
Összeborzongva rázom meg a fejem, s próbálom eltévedt kósza gondolataim elterelni a halálom pillanata felől. Nem, még nem érkezett el az a pillanat, hogy nekem el kelljen búcsúzni ettől a világtól. Keveset éltem még ahhoz, hogy el keljen mennem. És hé, én jó ember vagyok, miért engem kell ennyire és ennyi mindennel sújtani? Talán mégis igaz a mondás, hogy azt a lovat ütik, amelyik mit is csinál? amelyik húz? Nem is tudom pontosan,de bizonyára az a lényege, hogy mindig az bűnhődik, akinek nem kellene. De majd a túlvilágon megjutalmaznak a sok szenvedésünk miatt, és a fájdalom dicsőség. Az összetett mondatom első tagjával az a problémám, hogy nem nagyon hiszek a túlvilágban, a vezeklésben a bűneinkért, sem a Paradicsomban. Persze a zöldség paradicsomban hiszek, és szeretem is, csak az édenkert változatával nem szimpatizálok. A másik felét viszont tökéletesen megértem. A fájdalom valóban dicsőség. Egyszer beneveznék egy tortúrára, amiben próbák sorozatát kellene kiállnom. Akkor legalább valamit letehetnék az asztalra, és megtalálnám azt a pluszt, ami hiányzik az életemből. Nem, nem vagyok mazochista, csak szeretném kipróbálni, hol van az a pont, ahol a testem feladja. Pedig nem mindenki tudja, de az, amikor az agyunk azt mondja, hogy nem bírjuk tovább, akkor a testünk fizikai tűrőképességének még csak a két harmadát használta ki. Nos, én a maradék harmadot is ki szeretném használni, és legalább edzésben is lehetnék. De nem, nekünk boszorkányoknak nincsenek ilyen és hasonló lehetőségeink a szenvedésre, nekünk varázslatokat kell tanulni, bájitalokat készíteni, és egyéb fura dolgokat. Nem, nem mondom, hogy soha sem élveztem, csupán néha jobb lenne átlagos londoni 18 évesnek lenni, akinek nem kell azon aggódnia, hogy Voldemort hogy teszi a kegyeltjévé először az apját, majd a tulajdon húgát is. Nem, most ebben a pillanatban feladnék mindent, csak hogy normális lehessek.
De nem, nekem tovább kell tanulnom, és felnőtt boszorkány vagyok, aki elvégezte a Roxfortot. Miért nem lehetne egy normális szakmám? A varázslók között nincsen orvos, aki életek ment. Nem, ott olyan bábák vannak, mind a gyengélkedőn, akik undorító trutyikat itatnak meg a kis boszorkákkal és varázslókkal minden nyavalyára. Ők nem műtenek, nem találnák gyógyszert a rákra, nem végeznek agyműtétet, és még csak nem is tudják, hogy mi az a töltés 300-ra. Jó, Jessica félvér - ami ugyan semmit nem számít az én szememben - és bevezetett engem a mugli sorozatok világába, amiket mi előszeretettel nevettünk és figuráztunk ki. Azok a régi szép idők... De nem, én most itt fekszek egy gyepen, teljesen totálisan egyedül, önmarcangolva, és csak egy vastag hajszál választ el attól, hogy valami egészen nagy hülyeséggel eldobjak mindent magamtól. Nem, sosem voltam szuicid hajlamú, de itt a bizonyíték, hogy az iskola fura dolgokat képes kihozni az emberekből, és a boszorkákból is. Pedig még seprűm sincs, se tündéri fekete ruhám, és a fekete macska is hiányzik. Akkor meg mi a jó ebben az egészben? Ha nem élvezem, miért nem próbálok kiszakadni ebből a közegből? 18 vagyok, elkérem az örökségem - ha ez ilyen egyszerűen menne... - és megpróbálok egy teljesen önálló életet kezdeni. Mennyire jó is lenne nekem, ha csak így elhatározhatnék is kivitelezhetnék valamit. De nem, mindennek olyan fene bonyolultnak kell lenni ebben a hülye világban. Utálom, utálom, utálom...
A napfürdő továbbra sem szűnik meg perzselni a bőröm, egészen addig, amikor már nem érzem azt a meleget, amit eddig. Feleslegesnek érzem a hunyorgást, amit eddig műveltem, és olyan, mintha hirtelen beborult volna az ég. Valami ismeretlen dolog még a kezemre is esett, s én meglepődve nyitottam ki a szemem. De sehol sem volt se vihar, se esőcseppek, se szél, csak egy rettentő mód ismerős arc. Meg sem kellett szólalnia, hogy derűsen elmosolyodjam, szemeim látható módon csillantak fel abban a pillanatban, mikor megpillantottam. Kezeimmel ellökve magam a földtől, majd magam mögé téve támasztás gyanánt ülök fel, s csapok le a tenyeremmel magam mellé, amolyan gyere ülj le te is módon.
-Lucas Conolly!
Csattanok fel vidáman, s kicsit sem próbálom leplezni az örömöm. Lucas mindig is az a fiú volt, aki az én eset... izé, akivel esetleg el is beszélgettem, ha olyan napja volt. Így pont jókor jött. A nap lehetetlenné tette, hogy jobban szemügyre vegyem, de markáns vonásai még ezek között a fényviszonyok között is jól látszottak. Ez a szívdöglesztő mosoly... Vagyis ez a kedves, barátságos mosoly.
-Sajnos már nem vagyok griffendéles, el se hiszed, mennyire hiányzik. És ilyen szép lány? Hé, a hazugságokkal már a Roxfort is tele van, nem kell még a parkba is belőle.
Széles vigyor ül ki az arcaimra, s tudom, ez a téma nem éppen olyan vicces, de próbálok nem túl búskomor hangulatot teremteni. Ismerem annyira, hogy tudjam, hajlamos a melankóliára, és nagyon, de nagyon hirtelen átmehet depresszív állapotba. De nem, mellettem nem lesz letargiás, nem hagyom.
-Egyébként válaszolva a kérdésedre, igen, teljesen egyedül vagyok, és nem csak ebben a pillanatban, mostanában mindig. Elhagyott a szerencsém. De remélem te visszahoztad.
Mosolyodom el, s fejem tiltakozóan fordítom el egy pillanatra. Nem, nem fogok pont előtte elpirulni, ha mégis, azt mondom, a nap a hibás. Hát persze hogy a nap a hibás, ő egy barát, akivel jól elvoltam az iskolai idők alatt, és ha nincs ez a véletlen találkozás, talán nem is láthattam volna többet. De most, hogy itt van, ez a tény egyre elkeserítőbben hat a számomra. Nem szeretek búcsúzkodni, ahogyan elveszíteni valakit sem, éppen ezért ragadom meg ezt a pillanatot, és nem hagyom, hogy csak úgy elmenjen megint gondolkozni, merengeni. Mert ez a Lucas fiú már csak ilyen agyalós típus, és biztos meg is van rá az oka. Viszont nem hiszem, hogy olyan könnyű neki beszélnie róla, így eddig soha nem is erőltettem, hogy kiszedjem belőle a dolgokat. Inkább próbáltam csak vidám dolgokról beszélgetni vele, ahogyan most is. De az élet nem habos torta, és nem mindig olyan vidám, ahogyan eddig láttam. A fényözön után elérkeztem egy árnyékos, sötét helyre, és a barátaim viszont a fényes részben maradtak. Visszamenni lehetetlenség, viszont ők soká fognak elérkezni ide, legalábbis nem most, ebben az évben. De nekem szükségem van rájuk, vagy olyan leszek, mint a növény, akit sokáig nem locsoltak, és mikor hirtelen próbálnak öntözni, végleg kipusztul. Ostoba hasonlat, de azt remélem, hogy legalább helytálló.
Naplózva

Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday[/center]

Lucas Conolly
Eltávozott karakter
*****

Hetedikes szuicid

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 07. 17. - 13:58:58 »
+1

Mikor az iskolába kerültem, nagyon boldog voltam. Volt egy szerető családom, otthonom, ahová hazavártak a szünetekben, barátaim, akikkel szórakozhattam, nevethettem, akikkel csinálhattam mindenféle gyerekes kis hülyeséget. Ugrathattam a mardekárosokat, büszkélkedhettem, hogy én a griffendélbe kerültem. Aztán egyik pillanatról a másikra mindent elvesztettem. Az ünnepnapok hűvösek voltak a rokonoknál, akik nem tudtak mit mondani a történtekre, holott jól tudták, legalábbis sejthették, hogy hogyan és miért haltak meg a szüleim. Olyan érzés volt, mintha a melengető napfényről hirtelen egy fekete, nyirkos pincébe dugtak volna... Minden sötétebb lett, halványabb, alig észleltem valamit a világból, csak nyalogattam a sebeimet, próbáltam magamra találni, és kellemetlen érzés, de be kellett vallanom magamnak, hogy még mindig nem álltam meg rendesen a talpamon.
A Roxfortban minden nap találkoztam olyannal, aki képes volt megmosolyogtatni, elvonni a figyelmem arról, ami a gyilkosság napja óta rágta a bensőmet. Igaz, eleinte nehezen ment. Lehetetlennek tűnt más emberekre még csak ránéznem is, mikor vigyorogtak vagy ne adj isten nevettek. Igen, már tudom, hogy önzőség volt. Irigy voltam a boldogokra ahelyett, hogy magamat próbáltam volna kihalászni az önsajnálat mocsarából. Nem foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy mással is történtek már borzalmas dolgok, sőt rosszabbak is, például Neville szüleivel, akik nem emlékeznek a tulajdon gyerekükre azért, mert addig kínozták őket, amíg minden jót kiöltek belőlük... Ennél bizony még az is jobb volt, hogy nem volt senkim, akit ha megláttam volna, értetlenül nézett volna vissza rám.
Nagyon sokáig tartott, hogy viszonylagosan talpra tudjak állni, és lássam is a világot, ne csak élő árnyékként járkáljak benne, és nagy segítséget jelentettek a barátaim, akik közt olyan emberek is akadtak, akikről nem gondoltam volna, hogy törődnek velem, és sajnos olyanokat is elvesztettem, akikre számítottam, például a tulajson unokaöcsémet... Máig összeszorul a szívem a mellkasomban, ha rá gondolok. Egyrészt a bánattól, amiért soha többé nem leszek képes bízni benne; másrészt a haragtól, amiért képes volt magamra hagyni, mikor én mindig ott voltam neki... Nincs annál rosszabb érzés, mikor akikre támaszkodunk, kilépnek alólunk, mi pedig arccal a  porba hullunk. De nekem szerencsém volt: Drew helyett tucatnyi más ember segített. Igaz, egyikük sem ő volt.
Mára sikerült ezzel is megbékélnem bizonyos szinten. Nem sirathatom örökké azt, ami elveszett, mert akkor képtelen lennék arra figyelni, ami előttem van.
Például Norkysra, aki ott feküdt előttem. Pontosabban ült. A megszólításomra kecses kis mozdulattal felült, kitámasztva maga mögött. Érdekes volt figyelni az arcát... Mikor feküdt, mit sem tudva arról, hogy valaki, aki ismeri, ott áll felette és figyeli, komoly volt, szinte mogorva. Majd mikor meghallotta a hangomat, szeme felpattant, és élettel teli ragyogás költözött bele. A reakciója kiszélesítette a mosolyomat. A néhány perce még gyilkos főzeteket nézegettem, aztán - milyen kiszámíthatatlan az élet - belebotlok az egyik legnagyobb egyéniségbe az iskolából. Barátságosan megveregette a földet maga mellett, de én éreztem, hogy ha még pár percig a napon maradok, a halmazállapotom hamar cseppfolyóssá válik majd.
A nevemet hallva, amiben őszinte öröm csendült, a mosolyom szinte gondtalan vigyorrá válik. Kys világéletében olyannak tűnt a szememben, mint akit képtelenség letörni, ha épp nem hajlik a depresszióra. Nem ültem le mellé, továbbra is takartam a nap elől. Szavai inkább voltak csicsergő hangok. Kifejezetten jól esett hallgatni, még akkor is, ha a tartalmának egy része cseppet sem volt pozitív. Norkys képes volt úgy előadni, hogy szúró fájdalom és düh helyett fáradt kis remegés legyen a gondolat. Vállrándítással és egy visszafogottabb mosollyal válaszoltam, miközben pirosra melegedett arcát figyeltem, háttal a napnak.
- Tudod, hogy nem hazudnék neked... Ez a ruha meg aztán különösen csinos, de lehet, hogy csak azért, mert te viseled - bókoltam ahelyett, hogy a témát feszegettem volna. És ami azt illeti, komolyan is gondoltam: remekül állt rajta a kék, pöttyös nyári ruha. Ugyanolyan könnyed volt, mint Norkys maga.
Mondandója végén felhúztam a szemöldököm a meglepettségtől, és apró kis grimasszal megtoldva válaszoltam.
- Hogy te, mostanában mindig egyedül? Hát köszönöm szépen.
Aztán gyorsan körülnéztem. Az árnyas részeket befoglalták családok, piknikezni készülők, még egy óvodás csoportnak tűnő kis csoportot is észrevettem, habár nem nagyon tudtam elképzelni, hogy a muglik még ilyenkor is megőrzőbe tennék a gyereküket, nyáron. Csak hogy nekem nagyon melegem volt már, és éreztem, hogy a tarkómon, amire tűz a nap, kezd lecsorogni a víz. Sosem értettem, hogy a lányok miért szeretnek pirítósra sülni ebben az időben.
- Mi számít szerencsének? Ha arra célzol, hogy épp erre jártam, mikor a nap meggyilkolni készült téged, akkor igen. Élő kabala vagyok.
Fújtam egyet, mert kezdett kifejezetten kellemetlenné válni az idő, és ahogy elnéztem, Kys is egyre vörösebb lett. Összeráncoltam a szemöldököm. - Jól vagy? Szerintem neked sem kellene többet a napon üldögélned... Gyere - nyújtottam a kezem. - Inkább igyunk valami hideget, együnk egy jégkrémet, vagy valamit.
Reméltem, hogy nem a nappal való halálos frigyet választja helyettem, mert már ez a néhány szavas kis beszélgetés is érezhetően javított a hangulatomon. Ráadásul tényleg kezdtem olvadni, a táska a vállamon pedig egyre nehezebbnek tűnt, különösen, mikor belegondoltam, mi is van benne, és hogy Norkysnak nem feltétlenül kellene megtudnia...
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 24. - 09:17:23
Az oldal 0.196 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.