Duncombe Aula

Az aulába belépve hatalmas, fényes helyiségbe érkezünk, hófehér márványpadlóján minden lépés visszhangot ver. Körbetekintve hosszú padok szolgálnak ülőhelyként a várakozók számára, míg a falakon híres medimágusok képeit láthatjuk, a lépcsők két oldalán pedig szobrok helyezkednek el. Bal oldalon széles lépcsők vezetnek a felsőbb emeletekre, míg jobboldalt az alagsori termekhez való lejáró indul. A terem közepén egy óriási kör alakú rész van kivágva a padlóból, melybe vastag üveglapot helyeztek. Itt a laborba nézhetünk le, bár az esetek nagy többségében csak sűrű füst gomolyog alatta, mely a szivárvány minden színében pompázik. A nem sokkal távolabb lógó, egyben legnagyobb festmény Madam Duncombeot ábrázolja, aki mindig szemmel tartja a laborban folyó munkát, a füst láttán pedig jó tanácsokkal látja el a tanulókat, kár, hogy ezeket a laborban senki sem hallja. A bejárattal szemben óriási ajtó foglalja el a fal nagy részét – mögötte egy gyűlésterem található, ahol klubok, körök, csapatok ülhetnek össze. A felfelé vezető lépcsők alatt kisebb pihenő-részleg van kialakítva, ahol a tanulók nyugodtan beszélgethetnek, tanulhatnak egy kávé, tea mellett.

[- Tudod -]

IF WE WERE A MOVIE
YOU'D BE THE RIGHT GIRL

Szegény.
Nem tudta, hová indulunk ma reggel.
Mikor meglátta az iskolát, ahová járni fog, már nem tetszett neki az egész. Vissza akart fordulni, de nem hagytam. Vajon miért?
Kihalt a környék, hisz még nem kezdődött el a tanév, még hátra van egy vagy két hét. Az én munkám kezdetéig még kettő, de csak azért, mert nekem egyszerű tanárként semmi előzetes feladatom nincsen. Meghirdettem az óráimat, jelentkeztek rá, innentől fogva majd a megbeszélt időpontban látjuk egymást. Ennyi.
És az addig rendben van, hogy a Godrikot már bejártam, de én kíváncsi vagyok a Mandragórára is.
- Tudod - kezdem, miközben a hosszú főlépcsőn caplatok fölfelé, Missyt magam után húzva (hacsak nem törődött bele a sorsába azóta) -, otthon is mindig az volt, hogy a fiúk aurornak mentek, a lányok meg gyógyítónak. Kivéve persze egyesek, akik férfi létükre beálltak nővérkének...
Itt most határozottan gondolok valakire, de ezt inkább nem idézem fel. Különben is, amolyan hallgatólagos megegyezés köztünk, hogy nem emlegetjük Kanadát. Sem semmit, ami oda köt minket. Én legalábbis így gondolom, ő lehet, hogy csak tényleg azért nem hozza fel, mert nem érdekli az egész. Igazság szerint a mai napig nem tudom, mi jár olykor a fejében. Egyébként sem ajánlatos erről beszélnünk. Bárki hallhatja.
- Kíváncsi vagyok rá, hogy hol tanulsz majd - sorolom tovább roppant meggyőző érveimet. Ez alatt, hogy "kíváncsi vagyok" persze azt értem, hogy "tudni akarom, hová kell érted jönnöm, ha valami baj van". Eddig könnyű volt. Elegendő volt két emeletet lerohannom, de most már más a helyzet. - És jó lenne tudni, hová jöjjek, ha egy buzgó tanítvány felrobbantja a vállamat...
Ahogy felérünk a lépcső tetejére, körülnézek ideföntről, majd színpadias lendülettel kitárom a kétszárnyú ajtó mindkét szárnyát.
- Szóval? Körbevezetsz?

[- Mégis mit ártottam neked, áruld el.]

Nem akarok felkelni...
Nem akartam felkelni!
Mégis felébresztett.
Caleb, ezt igazán nem vártam volna tőled, mikor olyan szép álmaim voltak a közös jöv...
Szóval tényleg. Ott ölelgettelek egész éjszaka, mert olyan roppant szeretetkitörős hangulatomban voltam, erre meg hajnalok hajnalán elráncigálsz engem otthonról? Veled valami nagyon nincs rendben.
Na, hát kérem, valahogy így kezdődött ez a reggel, már ami a gondolataimat illeti, szólni egy szót sem szóltam, mert gondoltam, hogy biztos valami szuper dolog vár rám. Például elmegyünk fagyizni, vagy sütit enni (csokis-málnás-epres pitét akarok. Azonnal.), vagy csak sétálni, ha már hetek óta semmi mást nem csinálok, mint a lakásunkat rendezgetem, csinosítgatom, dolgozni járok, és a felvételimhez szükséges papírokat intézem. Lazítani akartam volna, hogy ne kelljen arra gondolnom, ami rám vár. Munka és tanulás, még nem tudom, hogy fogom elviselni, mikor én amúgy is olyan kis fáradékony vagyok.
Ehhez képest hova visz? Na hova? Hát nem az iskolába...

- Mégis mit ártottam neked, áruld el. - mondom keserves hangon, és már indulok is visszafelé, hogy hazamehessek a jó meleg, hófehér ágyikómba, ahol majd aludhatok egy óóóriásit, de persze hogy tudnék megszökni előle? Túl okos ez a kis... kutyus, így hát nagyokat ásítozva caplatok fel (vagyis húzatom fel magam) a hosszú lépcsőn, mely a bejárathoz vezet. A gúnyos kis megjegyzését csak percekkel később fogom fel, akkor meg már cikinek érzem a visszaszólást, úgyhogy némán haladok mögötte.

- Szóval most azért akarsz itt körbenézni, hogy tudd, hol tanulok. Oké, ennyit már sikerült felfognom. - bólogatok magam elé bámulva, mintha ott sem lennék, végül mégis felkapom a fejemet – Szétrobbantom annak a tanítványodnak a fejét véletlenül, aki felrobbantja a te válladat – nézek tátott szájjal, meglepő határozottsággal, de még mindig csak pislogok.
Mikor végre felérünk a lépcsőn, megállok az ajtó előtt, és lassan mérem végig a bejáratot, ahogy emelem egyre magasabbra a fejemet, úgy marad tátva a szám.

- Szia, ajtó... - mondom elvarázsoltan, még mindig álmos hangon, majd ránézek Calebre, dühösen és morcosan, végül sóhajtok egyet – Körbevezetlek, de cserébe el kell vinned a Godrikba. És beülök néhány órádra is, hogy felmérjem a... kínálatot is. - szólok egy tündéri mosoly kíséretében (már szinte érzem, ahogy megjelenik a glóriám), és várom, hogy elfogadja az ajánlatomat...

[- Harcias vagy, ha a vállamról van szó. Az a remekműved, mi?]

EVEN WHEN I DREAM OF YOU
THE SWEETEST DREAM WOULD NEVER DO

Jó, lehet, hogy Missy nem olyan lelkes, mint szeretném, DE! Ez nem jelenti azt, hogy nem is LESZ lelkes. Előbb-utóbb beletörődik, hogy nem otthon van a puha ágyban, és talán értékeli majd, hogy kimozdulunk. Együtt. Bár lehet, hogy ha itt végeztünk, ki kellene engesztelnem majd valamivel.
Majd.
Olyan lassan vánszorog mögöttem, hogy komolyan fontolgatom, hogy inkább felkapjam az ölembe, és felrohanjak vele. Gyerünk már, gyerünk! Hogy lehet ilyen passzív, mikor én itt pattogok mellette? Nyugi, mondom magamnak. Végül is felértünk, nem?
Kicsit meglep viszont, hogy az iménti jelenet után milyen frissen és határozottan reagál a robbantós ötletre. El is nevetem magam.
- Harcias vagy, ha a vállamról van szó. Az a remekműved, mi? - cukkolom tovább, hátha még éberebb lesz, majd hátat fordítok neki, és kitárom az ajtót, színpadiasan.
- Gyerünk, végre én is átléphetem a Mandragóra küszöbét!
Már csörtetnék is előre, mikor Missy szavait hallva megfordulok ismét, és megállok a küszöbön.
- Az órámra? Az enyémre? Szerintem ez nem jó ötlet. Különben is, milyen kínálatról beszélsz? - értetlenkedem.
Na, erről nem volt szó. Nem bizniszelni jöttem... Különben sem tetszik az a duzzogós arc, amit vág!

[- A válladon nincs garancia, és különben is, annyira tökéletesen megcsináltam, hogy nem engedem, hogy bárki is tönkretegye – ha mégis megteszi, az életével fizet, ennyi.]

Át kellett volna változnom macskává. Lehet, hogy úgy jobban viseltem volna ezt a mászkálást   -  Mondjuk a macskák köztudottan lusták, és szeretnek aludni...
És ebben a pillanatban rá is jövök, hogy miért macska az animágus-alakom. Logikus. Lusta emberhez lusta állat tartozik, teljesen érthető. Még sosem gondolkoztam ezen, azt hittem, hogy elég annyi, hogy szimplán olyan cuki egy cica, mint én.
Nagyon fáradt vagyok, azt hiszem.
Annak ellenére viszont, hogy ennyire fáradt vagyok, Caleb mégis feltölt energiával, egyre jobban érzem, hogy már-már kedvem van követni őt, és nem tudom, hogy hogy csinálja. Ezért imádom – olyan, mint egy olyan idióta, muglik által kifejlesztett, kimeríthetetlen elem, vagy egy kisgyerek, akit egyszerűen nem lehet leállítani. Ja, és a nevetését is imádom.
Gyorsan megdörzsölöm a szemeimet, így már kevésbé érzem magam úgy, mint egy kétnapos kismacska.

- A válladon nincs garancia, és különben is, annyira tökéletesen megcsináltam, hogy nem engedem, hogy bárki is tönkretegye – ha mégis megteszi, az életével fizet, ennyi. - még mindig komolyan hangzik minden egyes hangom, és azt hiszem, hogy képes is lennék ölni, ha elvennék tőlem ezt a vállat. A VÁLLAT.

Kiakad. Hát vajon honnan gondoltam, hogy ki fog akadni? Nevetni kezdek. Erre a reakcióra számítottam, nem lepődtem meg.

- Hát annyira izgalmas lehet az órádon ülni... Tanárbácsi. Még sosem pislogtam elhűlve, és vigyorogtam elhűlve egy professzorra egész órán... Olyan jó lenne. Meg amúgy is, sok szép lánnyal leszel körülvéve, körbe kell néznem, hogy sokkal szebbek-e, és hogy mit tehetnék azért, hogy még náluk is szebb legyek! - hadarom el, feltehetőleg alig-alig lehet érteni a szavaimat, arcom közben enyhén vöröses árnyalatot vesz fel; szokás szerint elpirultam. Szörnyű.

[- Nincs garancia? Komolyan? Fenébe... -]

WHATEVER I DO
IT'S BETTER WITH YOU

Olyan macskásan dörzsölgeti a szemét, mintha most ébredt volna. Fel fogom falni.
- Nincs garancia? Komolyan? Fenébe... - csinálok úgy, mintha ez probléma lenne, és a hatás kedvéért meg is mozgatom kicsit az ízületet, mintha valami baj lenne vele.
- Húha. Egész más vagy, amikor ilyen komolyan fenyegetőzöl. Már majdnem olyan, mintha visszatért volna a zsémbes éned, aki még nyalókát is azért ad, hogy beszóljon - emlékeztetem felvont szemöldökkel és csodálkozó arccal. Azt hiszem viszont, abba kell hagynom a nosztalgiázást, nincs mire emlékeznünk. Noha így indult minden. Fura. Nagyon rég volt.
Viszont így, hogy megállunk alkudozni, és az ajtó nyitva marad mögöttem, egyre sürgetőbb, hogy dűlőre jussunk ebben a kérdésben. Viszont tényleg... Tényleg nem akarom, hogy megnézze, ahogy tanítok. Az olyan lenne, mintha valaki ellenőrizné, ahogy szeretkezem vele. Tudom, hogy nem tökéletes, de nem akarom, hogy valaki más is lássa a hibákat.
Türelmetlenül karba fonom a kezem, és úgy nézek rá, hogy tudja, nem tetszik a téma, főleg az, ahogy letanárbácsiz.
- Jó, felesleges gúnyo... - vágok a szavába, de nem fejezem be a mondatot, mert ő közben befejezi az övét. Ajj, nem hiszem el! És még el is pirul. Tényleg fel fogom falni.
- Kicsim, most mondtam, hogy oda nem sok lány jár. Különben sem előadásokat fogok tartani. Ezek gyakorlati órák. Nem hiszem, hogy bejöhetnél, sőt, nem is lenne rá időd, mivel itt kell majd lenned - mutatok a Mandragóra tárva-nyitva álló ajtóira lendületesen.
Nem, tényleg, nagyon nem szeretném, ha bejönne akár egyre is. Most még biztos nem. Később lehet, hogy nem fog érdekelni, de most még kimondottan zavarna.

[- Tényleg nincs rá garancia, szóval ne tedd tönkre megint!]

Puha kis mancsaimat fekete-fehér pofim elé rakom...
Vagyis aprócska kis kezeimet felemelve takarom el az arcomat arra a pár pillanatra, míg egy óriásit ásítok, majd megdörzsölöm ismét a szemeimet.
Na, most már ébredj fel..! - parancsolok magamra, mert ezt nem csinálhatom tovább. Már biztos nagyon utál, amiért ilyen lustaság vagyok.
Erre a gondolatra kicsit elszomorodom, bár arra ösztönöz, hogy összeszedjem magam, hogy ne legyen velem ennyi gondja. Ő jót akart, nem azért hozott ide, hogy engem fárasszon, csak végre van egy pici szabadidőnk, melyet együtt tölthetünk el, ráadásul ő csak körbe akar nézni, ezt igazán megtehetem érte, főleg mert nem nagy fáradtság teljesíteni...

- Tényleg nincs rá garancia, szóval ne tedd tönkre megint! - szólok rá gyorsan, kissé ijedten, majd megfogom a vállát, megsimogatom, mintha csak egy különálló élőlény lenne a karja, végül ráhajtom egy pillanatra a fejem, lehunyom a szemem, és hallgatok. Tudom, hogy meglehetősen őrültnek, de minimum részegnek tűnhetek így, de nem érdekel különösebben, mert Ő tudja, hogy úgyis ilyen kis dilis vagyok, ha fáradt vagyok, más meg úgysincs itt.

Összevont szemöldökkel nézek rá aztán, már megint annál tartunk, hogy mi volt régen... Hogy egy bunkó tuskó voltam (legalábbis én teljesen annak tartottam magam). Nem akarok arra emlékezni, hogy milyen hülyeségeket csináltam, meg mondtam, mert aaaannyira idiótának érzem magam tőle...
Szokásomhoz híven el is pirulok, majd mikor visszaemlékezem arra a bizonyos gyengélkedős jelenetre, amikor megismerkedtünk, vigyorogni kezdek – na de azért nem viszem túlzásba a dolgot, csak egészen rövid ideig mosolygom úgy, mint a tejbetök, helyette inkább visszaváltok a komoly stílusra, de azért továbbra is vörös arccal beszélek. (Ki kellene már ez ellen találnom valamit...)

- Jó, tudom, tudom, hogy sosem néznéd ki belőlem ezeket, pedig igenis képes vagyok rá! - szólok határozottan, nagyra nyílt szemekkel, tátott szájjal, játszva a sértődött meglepődöttséget, megmondjuk tudom, hogy úgysem veszi komolyan azt, amit mondok, hiszen valljuk be: nem vagyok félelmetes típus. Sajnos.

Még mindig csupa pír az arcom, ezért inkább elfordulok egy picit, nem szeretem, ha így lát, mert biztos, hogy egy Barbie babának néz ilyenkor, aki roppant... CUKI akar így lenni. Pedig nekem csak a szervezetem reagál ilyen furán bizonyos helyzetekre...

- Nekem nem szeretnél gyakorlati órákat tartani? - fordulok vissza aztán ragyogó arccal, hiszen ezt már régóta szerettem volna megkérdezni tőle. Nagyon sok mindent tudna nekem tanítani, és szeretném is, de hát nem tudom, hogy neki mi lenne erről a véleménye. Pár másodperccel később aztán eszembe jut a kérdésem más szempontból vett jelentése (Caleb mellett néha eléggé perverznek érzem magam), úgyhogy a változatosság kedvéért megint elvörösödöm. Aztán gyorsan megrázom inkább a fejemet, hátha attól jobb lesz. Természetesen nem változik semmi.

- Lehet, hogy butaság volt ide jelentkeznem, nem? Annyira félek, hogy ügyetlen leszek, és nem tudok majd jól teljesíteni. Ugye majd segítesz tanulni? Meg ki is kérdezhetnél majd, jó? - mondom izgatott hangon, csillogó szemekkel, hiszen mindig is jól tudtunk tanulni... Együtt.

Hirtelen eszembe jut aztán a mézes kalandunk, úgyhogy megpróbálom elterelni inkább a témát.
- Nos, bemegyünk? Képzeld, itt van egy szuper hely. Óriás büfé! Ott meg kell majd állnunk. De először az Aulát kell megmutatnom, valami csodálatos. - ráncigálom befelé az ajtón... Azt hiszem, kicsit túlpörögtem. Pedig még nem is ittam az élénkítő bájitalból...

[- Persze, hogy képes vagy rá!]

YOU'VE SAVED MY SOUL
DON'T LEAVE ME NOW

Odabújik hozzám, elmosolyodom, és automatikusan felemelem a kezem, hogy megsimítsam az arcát. Ha jobban belegondolok, nagyon is ráillik a macskaság. Bújós, mint egy kiscica. És ugyanolyan kényes is. És sértődős.
- Persze, hogy képes vagy rá! - biztatom, bár vigyorogva. Igazából igen, valóban képes lenne rá. Missy remek boszorkány, csak nem nagyon használja a pálcáját értelmes dolgokra. Mármint, a gyógyítás az értelmes. De másra nemigen. Pedig régen... Nagyon is meg tudta védeni magát. De még hogy...
Mikor elválik tőlem, a kezem lehull, zsebre dugom és érdeklődve figyelem őt. Az, hogy elpirul, már fel se tűnik. Sőt, ha nem látom az orcáján a pírt, már furcsállni kezdem, olyankor olyan fehér a bőre, mint az alabástrom, mintha nem is lenne benne élet.
Kérdése hallatán széles vigyor terül el az arcomon, melynek hatására a pír csak sötétedik.
- Te annyi órát veszel, amennyit csak akarsz... - válaszolom pimaszul, de aztán hozzáteszem komolyabb hangnemben: - De nincs szükséged arra, hogy tanítsalak - mondom aztán teljesen őszintén, mély meggyőződéssel. Szerintem szorgosabb diák volt nálam. Jóval. Az én eszem többnyire máson járt . általában rajta... Miközben ezen elmerengek, Missy már át is ugrott egy másik témára. Gyakran alig lehet követni az észjárását. Egyszer még beszél valamiről, a következő mondata egy perccel később már teljesen másról szól. Eleinte nehéz volt kapcsolnom, de mára már felvettem a ritmusát.
- Nem, szerintem jól tetted. Ha érdekel, akkor különösen. Mi? Te ne tudnál teljesíteni? Évfolyamelső voltál, hahó... - csempészek egy kis bátorító hangsúlyt a mondandómba, és közelebb lépek hozzá, hogy megfoghassam a vállát és picit megszoríthassam, támogatásom jeleként. - Ki is kérdezhetlek, ha akarod. De vigyázz, kíméletlen leszek - ígérem, és asszociálhat amire akar. Szerintem ugyanaz jutott eszünkbe; az én szemem legalábbis árulkodóan villant egyet...
A következő pillanatban csak azt veszem észre, hogy megragadja a karomat, és már vonszol is befelé. Na ez a tempó már tetszik! Hamar felveszem a lépést, és kiszabadítom a csuklómat a kezéből, ahol megfogott, hogy összekulcsolhassam ujjaimat az övével.
- Mi? Óriás büfé? A szendvicsük is óriási? Éhes vagyok... - nyafogok, és engedelmesen követem, kíváncsian várva, mit akar nekem mutatni.

[- Na csak azért!]

Olyan kis édes ez a fiú, annyira imádom, hogy ha nem az én barátom lenne, biztos, hogy leklónoztatnám, hogy nekem is legyen valaki olyanom, mint Ő. Elviseli a sok-sok hülyeségemet, és mindig velem van, ha szükségem van Rá, mintha csak a védelmezőm lenne. És jaj, az érintései...
Ráadásul még akkor is biztat, ha tulajdonképp butaságokat beszélek, ahogy most is, mikor kijelentem, hogy márpedig én képes lennék bárkit is bántani.

- Na csak azért! - mondom szigorúan, s óriási, szerelmes szemekkel nézem az arcát. Azt hiszem, Érte tényleg képes lennék bármire. Ami azt illeti, még az egyetemen elég sokszor kellett megvédenem magam ettől-attól, főleg az idióta kis barmoktól, akiknek perverz gondolataik támadtak attól, hogy rám néztek. Egyszer összecsomagoltam egy fiút. Szabályosan összehajtogatta magát az egyik átkomnak köszönhetően. Persze sosem vallanám be, hogy ez azért történt így, mert elrontottam a varázslatot, mert más hangsúllyal mondtam ki a varázsigét. Mindenesetre így is hatásos volt, és azóta is a fejemben visszhangzik, hogy milyen hangsúllyal is kell kiejteni azt az igét ahhoz, hogy ez legyen a hatása.

- És mondd csak, a magánóráink hány órásak lehetnek? - kérdezem angyali (vagy éppen ördögi?) arccal, aztán inkább pislogok néhányat – De igenis van szükségem arra, hogy taníts, mert amúgy képes vagyok véletlenül valakit elvarázsolni úgy, hogy nem is az a célom. Szóval igazán segíthetnél nekem, hogy ne szerepeljek le nagyon, ha lesz valamilyen terepgyakorlat, vagy ilyesmi. Bár nem hiszem, hogy én még egyszer elmegyek egy olyanra nélküled. - folytatom, és a végén már szinte elsápadok. Szerintem nélküle nem éltem volna túl azt a kirándulást...

Sokszor mondták már, hogy tőlem el lehet szédülni. És tényleg, egyik pillanatban még ezt csinálom, a másikban meg már valami teljesen más dolgot, és ez a beszédre is igaz. Ez csak azért van, mert folyamatosan jár az agyam, és mindig eszembe jut valami. Azért tudom, hogy idegesítő lehet, de hát na. Nem tudok ellene tenni. Szerencsére Caleb már hozzászokott, hogy össze-vissza beszélek, így nem jelent nagy gondot.

- Szeretnék jól teljesíteni, de már öreg vagyok... Nehezebben fog az agyam, meg amúgy is, itt minden annyira más... Az meg, hogy évfolyamelső voltam, semmit sem jelent. - mondom, és közben még mindig vörös az arcom – De ha te segítesz, akkor biztos jobban fog menni, mint amúgy! Te olyan jó tanárbácsi vagy, tanárbácsi! [/color]- vigyorgok rá, s hatalmas, csillogó szemekkel nézem az arcát. Hmm, ha ilyen tanáraim lettek volna...

Sóhajtok egyet, majd gyorsan szaladok be az előtérbe, és húzom magammal Őt is, persze most megint olyan, mintha bediliztem volna. Belépek a hűvös aulába, és körbenézek. Annyira gyönyörű ez a hely. Teljesen másmilyen, mint ahogy elképzeltem akkor, amikor kitaláltam, hogy visszaülök az iskolapadba. Kíváncsian várom Caleb reakcióját, nem tudom, mit gondolhat róla...

FOLYTATÁS, a reag másik fele --->