Elhagyatott játszótér

A Szellemszállás felé menet, az Antikvárium mögötti utcában, sok lakatlan lakóház mellett elhaladva egy mugli játszótérre hajazó kis lepusztult placc árválkodik, egy hippogriff-formájú fél libikókával és egy sárkány-nyakra formázott, beszakadt és törött csúszdával. Az egyetlen épen maradt (vagy megjavított) elem a levegőben lógó két hinta. Felfüggesztésük nincs, néha magányosan himbálóznak a piros deszkák. A hugrabugos Jenny azt mesélte, hogy múltkor, mikor beleült az egyikbe, az felemelkedett egészen magasra, és körberepülte egész Roxmortsot!

Nem szeretem az antikváriumokat. Régi, használt könyvek – nem az én világom. Hiába van nagy értéke egy-egy példánynak, képtelen vagyok elfogadni, hogy valaki már forgatta azt a könyvet előttem, és nem tudom, hogy az ki volt. Lehet, hogy piszkos kézzel tapogatta meg a lapjait, ki tudja, hogy milyen kórságokat hordozhatott esetleg magában?
Mindennek ellenére most éppen az antikváriumból lépek ki, kezemben egy ősrégi könyvvel. Régóta kerestem már ezt a kötetet, egyetlen egy könyvesboltban sem találtam belőle. Jégmágia haladóknak. Most, hogy már az alapokat elsajátítottam, úgy éreztem, hogy ideje lenne elkezdenem magasabb szintű varázslási módok gyakorlását is. Ha már elkezdtem valamit, akkor azt a lehető legjobban szeretném befejezni, mindent meg akarok róla tanulni.
A könyvet bújva sétálok végig a régi, rozoga házak mellett, míg el nem érem azt a kis játszóteret, ahova senkit sem vet a sors, alig-alig jár arra ember. Tökéletes hely a jégmágia gyakorlására, itt legalább nem lesz minden csupa víz, ha elrontom a varázslatot, továbbá nem kérdezgetnek arról, hogy mit is csinálok.
A hinta felé veszem az irányt, táskámat a földre dobom, és ráülök arra a kis gyenge műanyag lapra, abban reménykedve, hogy nem fog leszakadni alattam. Szerencse, hogy ilyen kis termetű vagyok. Az első fejezetnél kezdem a varázslást. Jégvirágokat kellene csinálnom... Hát, nem tűnik egyszerű feladatnak, de megpróbálom. Felállok, a könyvet a hintára rakom. Lehunyt szemekkel koncentrálok, kezeim között lassú víz kezd el folydogálni, összehúzom a szemöldökömet, s a víz hirtelen megdermed. Széttárom a kezeimet, ujjaim között egy csodálatos jégvirág jelenik meg. Sikerült. El sem hiszem!
A sikerre való tekintettel még egy halom virágot csinálok, majd lebegtetni kezdem őket. Nos... Így szórakozom én ezen a furcsa, hűvös délutánon.

[- Feltett szándékod, hogy az egész parkot jégbe burkolod?]

TAINTED LOVE LIKE A VIPER I WILL BIDE MY TIME
BY THE SHADOWS IN THE DARK I WILL MAKE YOU MINE

Nem terveztem lejönni a faluba, hisz ezerszer, sőt milliószor láttam már, többször is voltam már itt, mint szabad lett volna, de könyörgöm, ez akkor is csak egy nyamvadt, koszos és poros kis falu marad, akárhányszor járom körbe a mindössze kettő darab utcát, se a boltok száma nem fog emelkedni, se a színvonala. Azonban a délután folyamán, miközben épp a hobbilaborban főztem a havi rendes, az átlagos, patikában kaphatónál háromszor töményebb álomitalomat, rájöttem, hogy fogyóban van a szürkefű és az érzéstelenítőcsepp is, melyek nélkül az elixír vajmi keveset ér. Ráadásul főzés közben megzavart valami öntelt, stréber ötödéves, aki úgy gondolta, nem baj, hogy a labor foglalt, ő még befér, hát nem. Mire elüldöztem, elment a kedvem az egésztől, talán jót is tesz, ha kiszellőztetem a fejem.
Az ösvényt taposva mindig az az éjszaka jut eszembe, mikor ezen Vikitriával együtt rohantunk le tavaly nyár elején, az ostrom és Dumbledore halála elől menekülve...
Akármekkora is legyen a tömeg a faluban (noha az előző évekhez képest alig lézengenek, hiszen félvérek nem igazán jöhetnek le ide, csak házvezetői engedéllyel, úgy tudom), a patika környékén valahogy sosincsenek sokan. Bezzeg a Mézesfalásban és a Három Seprűben! Mintha Roxmorts csak abból a két helyből állna... Mondjuk valamennyire igaz...
A hozzávalókat megfelelő csomagolással láttatom el, és így indulok vissza a kastély felé, ám némi kitérőt teszek, nehogy véletlenül összefussak valakivel, aki aztán annyira be akar majd nyalni, hogy okvetlenül meg akar hívni egy mézbora vagy hasonlóra, mint lefele úton. Elég csípős hideg van, így nem sétálok túl ráérősen, ám hirtelen egy bizonyos pontot átlépve mintha a a normálisnál is hidegebb lenne.
Dementor lenne?
Összehúzott szemmel nézek körül, ám a késő őszi falu képét szerencsére nem rondítja el semmiféle lidérc, csupán egy ismerős alak, aki épp... Nos... Nem tudom, mit csinálhat, mindenesetre közelebb megyek. Egyre hidegebb van a közelében.
- Feltett szándékod, hogy az egész parkot jégbe burkolod? - érdeklődöm, amint elég közel értem hozzá ahhoz, hogy ne kelljen kiabálnom. A csomagomat leteszem a hiányos padra, én magam pedig felállok az üres körhintára, melyet szerintem ezer éve nem forgatott meg senki. Megpróbálom lábbal meghajtani, persze nem megy, úgyhogy inkább leugrom róla és odasétálok Moira mellé, megszemlélve alkotásait.
- A jégszobrászat az új hobbid?

[- Jég...Jégmágia. Nem éppen új hobbi.]

Rég szórakoztam ilyen jól. Mindig élveztem a varázslást, de ez valami más, ez egy különleges dolog, a jégmágiát manapság már alig ismerik, pedig nagyon érdekes, és bizonyos körülmények között rendkívül hasznosnak is bizonyulhat. Csak mosolyogva figyelem, ahogy ujjaim közül egyre nagyobb, egyre tökéletesebb formák kerülnek ki, egyre komolyabb és nehezebb alakzatokat igyekszem létrehozni, és többnyire sikerülnek is. Már húsz-harminc jégdarab kering körülöttem, fejemet az égnek szegezem, és kitárt karokkal forgok az üres játszótéren. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, arcomon hatalmas mosoly játszadozik, észre sem veszem, hogy milyen komoly munkában is vagyok éppen. Érzem azt a mérhetetlen energiát, mely a sikernek köszönhetően teng bennem, szívem egyre gyorsabban ver, s azt hiszem, hogy most bármire képes lennék.
A levegő fehér füstszerűen áramlik ki testemből, kezdem érezni, hogy mennyire hűvös lett a sok jégtől. Ennek ellenére cseppet sem fázom, néha kifejezetten melegem van. Újabb jégdarabot próbálok megformázni, mikor egy váratlan pillanatban egy hang zavar meg, néhány szót hallok, s a formák apró darabokra törnek hirtelen, ahogy a földhöz csapódnak. Kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy tönkremegy az összes alkotásom, meredten állok, kezeimet továbbra is a levegőben tartva. Lassan fordulok, s tekintek körbe, keresem  a hang forrását. A régi körhintán állva egy ismerős alakot pillantok meg - Draco. Vajon mit kereshet itt? A korábbi gyerekes mosoly helyett komolyság ül ki az arcomra, majd a jégszilánkokra pillantok. Gyémántként csillognak a kései Nap fényében, fantasztikus látvány, de egyben azért sokkal jobban tetszett. Miközben az ezüstös csillogásban gyönyörködöm, lassan visszaáll a szívverésem is egy normális ütembe. 

- Jég...Jégmágia. Nem éppen új hobbi. - válaszolok szaggatottan, miután már nem kapkodom levegő után. Végiggondolom, hogy hogyan viselkedhettem az elmúlt percekben, s hogy mióta nézhet engem. Roppant kínosan érzem magam amiatt, hogy látta, ahogy varázsolok, s azt is, hogy milyen extázisba estem közben. Arcom enyhén pirosas árnyalatot vesz fel, szinte olyan, mintha meg akarna gyulladni, de nem tudom, hogy a hideg miatt, vagy a kellemetlen helyzet miatt lett-e ilyen. Fagyos ujjaimmal igyekszem lehűteni a bőrömet, miközben pislogok néhányat.

- Mit keresel ilyenkor itt? Azt hittem, hogy nem jössz ma le. - kérdezem, őszinte meglepődöttséggel a hangomban.

[- Ha zavarok, akkor már megyek is]

HARK HOW THE BELLS SWEET SILVER BELLS
ALL SEEM TO SAY THROW CARES AWAY

Egy jópár pillanatig elnézem, ahogy nevetve gyakorol, igazán bájos látvány, ilyenkor olyan, mint egy kislány. Bár igazán ritkán látom ilyennek. Furcsa is a látvány, olyan... mintha boldog lenne.
Már megint hogy megijed tőlem! Egy ideig mulattatott a reakciója, de az utóbbi időben gyanakvóvá tett. Mintha minden egyes alkalommal rajtakapnám valamin, mondjuk azon, hogy tervet sző ellenem, vagy át akar ejteni, esetleg azért gyakorolja a mágiát, hogy egyszer egy gyönyörűen éles jégcsapot döfhessen a bordáim közé...
Odasétálok hozzá, és közben a lábammal odébb lökök egy fél jégliliomot, de a jégrózsaszirmokra már kíméletlenül rátaposok. Csikorogva törik ripityára a talpam alatt.
- Ha zavarok, akkor már megyek is - válaszolom megsértődve, és már fordulnék is el, de tekintetem megakad kipirult arcán, és egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szemem.
Úgy teszek, mintha magam is tudatában lennék annak, hogy az előző mondatom nem volt más, csak üres fenyegetés, még ha egy percig komolyan is gondoltam szándékát. Maradok.
Noha egészen más kérdés foglalkoztat jelenleg, a számon mégis ez esik ki:
- Hol tanultad ezt?
Bármennyire is szép legyen a látvány, annál nagyobb gyanakvás övezi.
Emily bizony ugyanolyan szép, mint Tyara volt.

[- Nem...]

Miközben azzal vagyok elfoglalva, hogy eltereljem a témát az előbb látottakról, kezeimet alaposan megtörlöm a táskámból elővett törölközővel. Csak ezután veszem fel azt a hosszú, fekete kesztyűt, mely a könyvemen pihent. A könyvet gyorsan dobom bele a táskámba, melyet most a hintára rakok. Mindeközben szemem sarkából végig őt figyelem. Vajon miért ijeszt meg mindig? Valahogy mindig olyankor toppan be, amikor a legkevésbé számítok rá. Abba bele sem merek gondolni, hogy milyen magyarázatot talál magában arra, hogy miért tanulok ilyeneket...
Pedig semmi rosszindulat nem vezérel. Sőt. Amikor elkezdtem a jégmágiát tanulni, akkor arra gondoltam, hogy ezzel segíthetek neki. Nem egy éjszakát töltöttünk ébren a parázsló Jegy miatt. Egyik nap egy darabka jéggel enyhítettem a fájdalmát, s akkor határoztam el, hogy utánanézek annak, hogy hol lehet jégmágiát tanulni. Nemsokkal később megtaláltam a kezdőknek szánt könyvet, és egész gyorsan elsajátítottam az alapokat.
Szemembe lógó éjfekete tincseimet egy gyors mozdulattal száműzöm arcomból, miközben figyelem, ahogy Draco összetapossa a jégrózsákat. Hátamon végigfut a hideg a kellemetlen hangtól, kabátomat összehúzom magam előtt.

- Nem... - lépek hirtelen utána, s nyúlok felé, mikor indulni akar, majd mikor megáll, leeresztem a kezemet – Nem zavarsz.

Csak némán nézem, míg meg nem szólal. Engem néz, csak engem. Ennyire borzalmasan nézhetek ki...? Nem számítottam arra, hogy ma összefutunk. Ha tudtam volna, biztos ügyeltem volna arra, hogy ne piruljak ki ennyire – most hófehér bőrömön szinte világít a vöröses pír. Lehajtom a fejemet, és azt hiszem, még jobban elvörösödöm. Szedd össze magad! Végül csak akkor pillantok fel, mikor felteszi a kérdését.

- Magamtól tanultam... Könyvekből. Illetve ez a második könyv, amiből tanulok. Tudom, kicsit őrült, felesleges dolognak tűnhet, de... Nem az. - mondom lágy mosollyal az arcomon, s csak abban bízom, hogy nem fog kinevetni, amiért ilyenekkel töltöm az időmet...

[- Az ilyesmi sosem felesleges -]

OH HOW THEY POUND RAISING THE SOUND
O'ER HILL AND DALE TELLING THEIR TALE

Figyelmem nem kerüli el, hogy nem akarja hagyni hogy elmenjek. Még szép. Neheztelnék is, ha nem így lenne. Viszont ahogy nézem, egyre jobban zavarba jön. Akármennyire is zordnak tűnik, előttem akkor is olyan, mint egy szende szűz és ez tetszik. Leginkább az, hogy ekkora hatást gyakorlok rá a puszta jelenlétemmel. Másnál ilyet még soha nem tapasztaltam, esetleg Whitneynél, de ő más.
Nehéz megállnom, hogy kesztyűmet levéve ne érintsem meg az arcát. El akarnám maszatolni a pírt, még ha tudom is, ez képtelenség.
Mikor válaszol, megtörik a varázs, és elfordulok, hogy megnézzem a hintára tett könyvet.
- Az ilyesmi sosem felesleges - nyilvánítok véleményt. Felkapom a kötetet és fellapozom. Igazából utálok olvasni, de ez érdekes és főleg értelmes olvasmánynak tűnik.
Tekintetem a tartalomjegyzékben megakad a Ieg az elmeben fejezetcímen. Odalapozok, kinyilvánítva érdeklődésemet, de alig olvasok el két sort a bekezdésből, már összes is csukom a művet.
- Bár, ha csak lebegő jégvirágokat tudsz létrehozni, akkor kicsit giccses.
Odanyújtom neki a könyvet, még akkor is, ha nem az ő kezéből vettem el. Jól emlékszem persze arra az alkalomra, amikor a jégkockával az én fájdalmamat enyhítette, de az csak egy egyszerű jégdarab volt.
- Fagylaltot nem tudsz?

[- Giccsesnek tartod őket?]

Igyekszem rendezni a gondolataimat, miközben engem néz, de valahogy folyton csak kavarognak és kavarognak bennem az idétlenebbnél idétlenebb feltevések arról, hogy most mit gondolhat rólam. Biztos egy buta kislánynak tart ezek után, akire elég ránézni ahhoz, hogy teljes kétségbeesésbe és zavarba hozzák őt. Hát ez remek.
Mindig ez van. Nem tudom, mi  üt belém, amikor a közelembe kerül, ilyenkor – legalábbis az első percekben - mindig meg vagyok illetődve. Általában minden helyzetben megállom a helyemet, és megtartom a nyugodtságomat, de mellette ezt néha lehetetlennek érzem. Jön, és mint egy óriási tornádó, fogja a dolgokat, és összekavar bennem mindent. Lesütöm szememet, egy pillanatra arcomat kezeimbe temetem, hogy végre ismét önmagam legyek.
Szerintem nem sűrűn látott varázsolni órán kívül, sőt, meg merem kockáztatni, hogy talán még sosem. Annyira meg akarok neki felelni, hogy inkább kerülöm is a varázslatokat, nehogy valami olyanba fussak bele, amit nem tudok megcsinálni rendesen. Nem szeretnék tehetségtelennek tűnni előtte...
Tekintetemmel követem, ahogy a hintához lép, s beleolvas a könyvbe. Nem hiszem, hogy egy „kívülállónak” érdekes, és érthető olvasmány ez a könyv, ezt már éppen ki akarom fejteni neki, amikor becsukja a kötetet. Meglep, hogy nem tartja feleslegesnek a mágia ezen ágazatát. Nem gondoltam volna, hogy úgy gondolja, hogy az ilyesmi hasznos. Szemeim csillogni kezdenek, ahogy megismétlem magamban a mondatát... Aztán giccsesnek nevezi a virágokat. AZ ÉN VIRÁGAIMAT! Nos...

- Giccsesnek tartod őket? - mondom megjátszott sértődöttséggel a hangomban, majd úgy teszek, mintha valamin nagyon gondolkodnék. Fejemet az ég felé emelem, egyik ujjamat az államhoz érintem, aztán elmosolyodom.

– Na jó, valóban giccsesek egy kicsit. - szólok nevetve, miután átvettem tőle a könyvet - De ezek a legkönnyebbek az alapokon kívül. Ezek az alakzatok nem egyszerűek, és még kezdő vagyok ilyen téren. - magyarázkodom, bár nem is tudom, miért. Inkább befogom a számat.

- Nem tudok fagylaltot csinálni. Báááár, ha ír róla a könyv, akkor megpróbálhatom. – kezdem lapozgatni a könyvet, majd hirtelen felkapom a fejemet – Te szereted a fagyit?

[- Igen... szeretem]

AND YOUR LOVE IS
BETTER THAN ICE CREAM

Nem hittem volna, hogy majd fennakad a "giccses" jelzőn, de ezek szerint sértette az önérzetét. Annyi baj legyen. Azt is elviselném, ha most belemennénk egy sértődöttségi játszmába, de nem ez történik.
Fellapozza a könyvet, én pedig pislogok kettőt meglepetésemben.
- Igen... szeretem - mondom automatikusan, noha nem vagyok benne biztos, hogy ez valóban kérdés volt-e. - Bár a mindenízűtől felfordul a gyomrom. Csinálj citromosat... Vagy mentásat.
Nem vagyok benne biztos, hogy figyel, úgyhogy inkább leülök a másik hintába, és meglököm magam. A lánc csikorogva sikít fel minden egyes lökéssel, úgyhogy inkább megállítom a hintát, de nem állok föl belőle.
- Furcsa vagy ma. Olyan... vidám. Mi történt veled?

[- Citromos? Mentás? Ittál már Mojito koktélt? Annak pont ilyen íze van.]

Fagyi… Fagyi. Sosem kerestem még fagylalt receptet, ami azt illeti, egy jégmágiáról szóló könyvben pedig eszembe sem jutna ilyesmi után keresgélni. Mindig tudtam, hogy Draco furcsa dolgokra kényszerít, vagy éppen késztet engem, de hogy ennyire furcsa dolgot csináljak a kedvéért… Na ez már talán egy kicsit beteges.
Most valószínűleg nem érti, hogy mit csinálok, (amit én maximálisan meg tudok érteni), legalábbis az arckifejezéséből, és a meglepett pislogásából erre engedek következtetni. Sosem láttam még fagylaltot enni, idáig abban a hitben éltem, hogy feltehetőleg azért, mert nem kedveli túlzottan a jeges különlegességeket. Megint csak tévedtem valamiben vele kapcsolatban, már nem is számolom, hogy hanyadszorra.

- Citromos? Mentás? Ittál már Mojito koktélt? Annak pont ilyen íze van. – mondom meglepetten, miközben a nyári kiruccanásaimra gondolok. Néha már féltem, hogy vagy a citromból, vagy a mentából lesz készlethiány a világon. Hála nekem, citromból és mentából garantáltan nem marad sok raktáron…

Miközben a könyvet lapozgatom – ismét, csak alig-alig hallom meg azt, amit mond. Hol van már az a hülye recept? Kezd idegesíteni a dolog, nincs olyan, hogy én nem találok meg valamit. Ez nem lehet.

- Vidám? Szerintem csak azért, mert sikerült megvennem ezt a könyvet, és az első fejezetet már sikeresen kivégeztem. Talán… Baj? – kérdezem kicsit félénken, majd inkább visszatemetkezem a könyvbe…
És igen! Megvan. Csillogó szemekkel ordítok hát fel:

- Mentás-citromos fagyi megfelel?

[- Mohító?]

COCTAILS, ICE HILLS
CUBES ON LEMON JUICE

Most meg mégis mit csinál? Merlinre, ez a nő néha különös dolgokat művel. Lehajtom a fejem, és megmosolygom magamban, hisz akármire is készül, olyan lelkesen teszi, akár egy ötéves. Újra hintázni kezdek, miközben megigazítom a kesztyűmet, és erősebben ráfogok a láncra. Igazából a tény, hogy ezek a láncok egyenesen a ködös semmibe vezetnek, némiképp aggasztó, de hát csak nem fog leszakadni alattam.
- Mohító? - kérdezek vissza összevont szemöldökkel, furcsán grimaszolva, hisz még sose hallottam ezt a szót. - Ne mondd nekem, hogy te muglik által kotyvasztott és ki tudja milyen koszos laboratóriumokban lepárolt büdös löttyöket iszol... A végén csalódni fogok benned - fejezem ki a gondolattal szembeni totális, tömény undoromat, noha még egyszer sem kóstoltam mugli italt, de valahogy nem is vágyom rá. Azoknál a takarítás annyiban merül ki, hogy mindent áttörölnek mosószeres vizes ruhával, könyörgöm, ez nem a tizedik század! Bele se merek gondolni, milyenek lehetnek az edényeik és a poharaik, hát még az azokban elkészített ételek és italok...
Komolyan kiráz a hideg, de nem a fagypont alatti hőmérsékletnek köszönhetően. Fölpillantok, és igazából nem vagk benne biztos, hogy figyel arra, amit mondok, amihez őszintén szólva nem vagyok hozzászokva. Mivel ennyire bújja a könyvet, én is belekukkantok, illetve inkább kicsit lehajolva elolvasom a gerincát. Az Yeg Magiajanoc Magistra Scolaja? Aha, biztos. Lassan dúlök vissza, és már kicsit türelmetlenné válva nézek várakozással Emilyre.
Mikor felkiált, csak pislogni tudok, olyan meglepetten, mint szerintem ritkán tettem még.
- Szóval azt mondod, fagylaltot fogsz nekem varázsolni a semmiből? - érdeklődöm kihívó éllel a hangomban. - Ráadásul mentás-citromosat.
Felállok a hintából, délcegen elélépdelek, majd karba fonom a kezem.
- Lássuk!

[- Persze, igen, undorító, igazad van.]

Mit sem törődve azzal, hogy mit szól ahhoz, hogy ilyen elborult fél órámban lát engem, arcomon komolysággal szaladok a körhintához, melyen pár perccel ezelőtt még Draco állt. Egy gyors mozdulattal húzom elő a pálcámat, melyet az egyik, kevésbé törött felületre szegezek, s egy - magamban elmormolt - varázsige után csillogni-villogni kezd a tisztaságtól. Mindeközben elengedem fülem mellett Draco szavait, csak szófoszlányokat csípek el belőlük, de úgy tűnik, túlságosan is koncentrálok, mert alig értek belőle valamit.

- Persze, igen, undorító, igazad van. - hagyom rá inkább, mivel éppen a könyvet bújom ismét. Ujjammal követem a sorokat, mikor átfutom a leírást a könyvben, próbálom megkeresni benne a hozzávalókat, de nem találok túl sok mindent. Csupán annyit ír, hogy az ízesítéshez aroma használata ajánlott a kezdőknek, de mégis honnan szerezzek én ilyesmit egy játszótér kellős közepén? Szinte érzem, ahogy a gondolatok őrült sebességgel száguldoznak össze-vissza a fejemben, míg valami értelmesnek tűnő megoldást nem találok. Kissé szkeptikusan bámulok magam elé, ujjaim között a pálcámat pörgetem.

- Hát... Miért is ne. - mondom alig hallhatóan, majd hangosabban – Invito aroma-készlet!

Csillogó szemekkel nézek körbe, s várom, hogy történjen valami, de csalódnom kell. Sikertelen lett volna a varázslatom...? Lehajtott fejjel, összehúzott szemöldökkel gondolkozom, hogy mit ronthattam el egy ilyen egyszerű kis varázslatban, mikor egy ütést érzek a fejemen. Mi a fene volt ez? Oldalra nézek, és pislogok néhányat, mikor egy kis dobozt látok meg a fejem mellett lebegni. Ismerős a mintája valahonnan. Ha minden igaz, akkor a kívánságom mégis csak teljesült, vagyis nem rontottam el a varázslatot. Ez azért megnyugtató tud lenni. Kinyitom az apró kis zárat, szemem végigfut a kis üvegcsék címkéjére kanyargós betűkkel írt feliratokon. Málna, rózsa, pirítós, áfonyás pite, halál, rágógumi, mentol, fahéj, sonkás tojás, citrom... Végtelen a sor, mikor kiszúrom a mentolt, illetve a citromot, gyorsan kiveszem őket, a dobozt pedig visszazárom, s a földre teszem, közben pedig azon gondolkozom, hogy milyen íze lehet a halálnak. Érdekes. Biztosan halál jó.
- Azt hiszem, elkezdem. Előre szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy lehet, hogy nem fog sikerülni, és hogy borzalmasan fogok kinézni közben, mert nagyon koncentrálni fogok. Ó, és nem nevethetsz ki, ha béna leszek. - szögezem le még az elején. Még egyszer – utoljára – átfutom a sorokat, s bólintok egyet. - Remélem, azért nem lesz nagyon nagy kataszrófa.

Megjelenik előttem a fagylalt-szobor képe, így végül egy mosollyal az arcomon vágok bele a varázslásba. Néhányszor elismétlem magamban a szükséges varázsigéket, majd sóhajtok egyet, kezeimet az ég felé emelem, rövid idő múlva pedig egy tál kezd kialakulni a jégből. A körhintára teszem, s nekilátok a nehezebb résznek. Dracora pillantok, amolyan erő-gyűjtés céljából, meg hogy lássam, mit szól az eddigi mutatványhoz.
Arcom előtt fonom össze ujjaimat, s erőteljes koncentrálás mellett, ajkaimmal a varázsigéket formázom sorra. Hirtelen sűrű pelyhekben kezd el esni a hó. Vagy éppen a fagylalt? A tál felett krémes, lágy, hideg anyag kezd alább hullani, miközben kinyitom összeszorított szemhéjaimat, s egyik kezemmel az üvegcsék után nyúlok, hogy a kialakult „felhőbe” csepegtethessek belőlük. Mikor látom, hogy mi történik, megállapítom, hogy csodálatos, ahogy lefelé hullanak a pelyhek, s kristályként csillognak a fényben, így akaratlanul is mosolyogni kezdek. Megint Dracora pillantok, figyelem a reakcióját, de alig csak egy pillanatig. Mikor úgy érzem, hogy a felhő nem fog eltűnni, lehunyom szemeimet, hófehér bőröm enyhe pírt vesz fel, s ismét jeget kezdek el készíteni, melyből egy hatalmas sárkányt formálok. Karjaimat kitárva pörgök-forgok, hajam lebeg a keletkezett fuvallatban. Miután befejeztem a sárkányt, kezébe adom a fagylaltos tálat, végül Draco felé fordulok, egyszerre eltölt a fáradtság, úgy érzem, hogy képtelen vagyok lábon maradni, s kimerülten a földre rogyok.

- Azt hiszem, készen van. A kérdés már csak az, hogy meg mered-e kóstolni. - mondom, mikor már nem kapkodok levegőért annyira. Forog velem a világ, de megérte. Fagylaltot készítettem. Neki.

[- Hogyne... Feltétlen]

SHE'S MOVING ON LIKE A DEMON
DEAD GIRL, DEAD GIRL SUPERSTAR

Már megint nem figyel rám. Esküszöm, mindjárt fogom magam, és mondat közben itt hagyom. Mégis mit képzel?
Csakhogy aztán érdekelni kezd, miben mesterkedik, úgyhogy fél szemöldököm jelentőségteljesen és igencsak kifejezően megemelve kezdem figyelni. Főleg, amikor kimondja az első varázsigét. Ismerem az Invitot, nagy csodát nem várok, de azért különös, hogy miért épp a doboznyi aroma kell neki, melyet a rémesebb ízű főzetek ízesítésére használunk olykor. Sokáig nem történik semmi, majd mintha csak Pottert és az Invito Tűzvillám attrakcióját figyelném, Emily-t fejbe vágja az ihlet. A szó szoros értelmében. Nem fojtom el a feltörő kárörvendést, eszemben sincs, hagy lássa, milyen kevés bizalmam van a tudományában - annak ellenére, hogy valóban látni akarom, mire is képes.
Mikor bemutatóját végül szöveges narrációval felkonferálja, csodálkozó-kishitű arccal kezdek bólogatni nagy komolyan.
- Hogyne... Feltétlen - motyogom magam elé biztosítva őt arról, hogy... miről is? Hogy nem röhögöm majd ki?
Ugyan, egy aranyvérű nem szokott röhögni.
Várom, hogy elkezdje igazából. Rám is pillant, biccentek neki, hogy most már igazán elkezdhetné. Nem azért, mert fogyna a türelmem, csak kezd manóul hideg lenni itt - bár ez talán a jégmágia velejárója.
Igazság szerint nem kell sokat várnom arra, hogy lássam azt, amiért idejöttem. Habos hópelyhek kezdenek hullani... ki tudja, honnan, hisz nem az égből, az biztos. Inkább csak egy felhőt alkotnak, mint egy raj doxi. Voltaképp csak bámulok, hisz noha úgy gondolom, varázslástani ismereteim cseppet sem mondhatóak hiányosnak, ilyet még nem láttam. Nem kapom el Emily pillantását, mikor rám néz a jégszobor megformálása előtt, hisz olyannyira meg vagyok döbbenve, hogy nem is figyelek rá. Mikor aztán elkezd pörögni, hátrálok egy lépést, mielőtt belémszédülne. Nem tudom, ezzel épp mit akar, de elég ijesztően néz ki, mintha megszállta volna valami. Mikor megáll, csak annyit látok, hogy leteszi valahová a tálat, ő meg összeesik és én nem is tudok moccanni, hogy esetleg ezt megakadályozzam.
Egy pár pillanatnak el kell telnie, mire leülepedik a hóförgeteg, amit maga Emily alkotott. A hópelyhek fagy hiányában magukba olvadnak, mielőtt földet érhetnének, csillogó cseppekként emlékeztetve mivoltukra Emily kócos hajában. Odalépek hozzá és felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem.
És csak ez után fordulok oda a művéhez, hogy megszemléljem. Elnevetem magam.
- Szép sárkány. Hol tanultad? - érdeklődöm, és próbálom eljátszani, hogy nem vagyok lenyűgözve, pedig de, nagyon is.
- Hogyne merném? - kérdezek vissza hetvenkedve, és már ki is veszem a tálat a sárkány... kezéből? Vagy ez a szája? Kicsit félek, hogy ha hozzáérek, elolvad és szétesik, de ez nem történik meg. A tál magára fagyasztja az ujjaimat. Megszagolom a tál tartalmát. Citrom és menta. Töprengek egy kicsit azon, hogyan is fogyaszthatnám el, aztán a sárkányt méregetve ihletet kapok. Letöröm a nyelvét, melynek épp optimális a formája, és beletúrok a jégkrémbe. Megkóstolom. Hagyom, hogy elolvadjon a számban. Lenyelem.
- Olyan íze van, mint egy tál hónak, amit leöntöttek aromával - mondok ítéletet. A fagylalt valóban nem ilyen, de már ez is több mint a semmi. Ettől eltekintve megkóstolom a mentásat is, sőt, mindkettőből eszek még egy-két... nyelvvel.
Aztán, hogy minderről eltereljem a figyelmet, meg az alól is kibújjak, hogy tetszést kelljen nyilvánítanom, megkérdezem:
- Neehillnek is szoktál ilyet készíteni?

[- Sosem csináltam még sárkányt. Sőt, igazából szobrot sem. Fagyit meg végképp nem.]

I feel WINTER stealing my DAYS

Nem szeretem a fárasztó dolgokat, főleg akkor nem, ha elsőre könnyűnek tűnik a folyamat, melyet később véghez is viszek. Amikor olvastam ezt a leírást a fagyi-készítésről, akkor még egész egyszerűnek hittem, de aztán belekezdtem a varázslásba, és határozottan megváltozott a véleményem. Nem csak szellemileg megerőltető ez a művelet, a sok koncentráció miatt, hanem fizikailag is megvisel, bár lehet, hogy csak azért, mert mostanság nem vagyok formában. Sokat gyengélkedtem az elmúlt hónapokban, érzem, hogy valami nincs rendben velem, de nem vetek rá különösebben nagy figyelmet, hiszen minek?
Amúgy is, az elmúlt időben szinte minden egyedül töltött percemet jégmágiával töltöttem. Szeretek belemerülni ebbe, mert ilyenkor különlegesnek érzem magam. Végre nem érzem úgy, hogy egy hétköznapi ember vagyok, aki semmiben sem jó, és többnyire sikeres is vagyok benne. Gyorsan haladok, és ma elkészítettem első fagylaltszerű kotyvalékomat is. Bármilyen is legyen, büszke vagyok magamra, mert a maximumot kihoztam magamból, és a lécet sokkal magasabbra tettem, mint amennyire képes vagyok jelenlegi tudásommal.
Mikor Draco felém nyújtja a kezét, nemet intek, nem hiszem, hogy meg tudnék állni a lábamon, maradok még egy kicsit a földön. Tudom, hogy mindezt nem értékeli, különösebben meg sem lepődöm az unott, érdektelen megjegyzésén, bár legbelül kicsit idiótán érzem magam, az égető érzés pedig arra utal, hogy arcomon vöröses pír jelenik meg – már csak ez hiányzott. Mindennek ellenére azért örülök, hogy meg meri kóstolni, mondjuk nem hiszem, hogy jó lett. Ezt még nagyon sokat kellene gyakorolnom ahhoz, hogy tökéletes legyen. Kikerekedett szemekkel nézem, ahogy letöri a sárkányom nyelvét, de a kreativitását azért díjazom.

- Sosem csináltam még sárkányt. Sőt, igazából szobrot sem. Fagyit meg végképp nem.- mondom, miközben figyelem, ahogy megkóstolja az alkotást. Nézem az arcát, és egyre jobban zavarban vagyok, szinte hallom a gondolatait... „Ez valami borzalmas”, „Mi ez?”.

- Igen, elképzelhető, hogy olyan, mint egy tál hó aromával. Jobbat nem tudok, sajnálom. - suttogom halkan, miután kimondta az ítéletét, és megpróbálok felkelni. Elfordulva elrakom a könyvemet, s azon gondolkozom, hogy hogy csinálhattam magamból ekkora hülyét? Gúnyos kérdésére végül felkapom a fejemet, majd lassan fordulok felé.

- Nem, nem szoktam neki csinálni. Nem szereti a fagylaltot. - villan a szemem, s gyomrom hirtelen összeszorul. Miért kellett szóba hoznia...?

[- Látszik]

ONCE I PUT MY COAT ON
AND HOW I KNOW IT'S ALL WRONG

Nem fogadja el a kezem, bár az első nemleges válasz után tovább is ott tartom. De, fogadja el, hisz nem nyújtom azt akárkinek - ám ő még mindig ott ücsörög a hideg földön. Végül elfordulok tőle, kicsit rossz néven véve az elutasítást. Noha teljesen tisztában van vele, mennyire utálom, amikor nem fogadják el a kezem, csakazértis ellenkezik, és ezt megjegyzem.
- Látszik - morgom, mikor azt magyarázza, hogy soha életében nem próbálkozott még a jégmágia ezen ágával. - Mondjuk érthető, a mágia kicsit komolyabb dolog annál, hogy fagylaltkészítésre használd - teszem hozzá a kétértelmű megjegyzést, mely egyrészt irányulhat arra is, hogy kissé gyerekesnek tartom ezt a dolgot, meg arra is, hogy a mágia a szememben szentebb és értékesebb annál, hogy a desszertproblémát orvosoljuk vele. Ugyanez volt a problémám akkor is, amikor Dumbledore helyettesítette a bájitaltan professzort, és édességet kellett főznünk neki. Egyszerűen nevetséges.
Beledobom a kanalat a tálkába, melyben már elkezdtek olvadni a hópelyhek, és rárakom a szintén csöpögő orrú jégsárkány fejére. Mikor válaszol a nem kicsit provokatív kérdésemre, félig felé fordulok, mintha annyira nem is érdekelne az egész.
- Hanem mit szeret? - érdeklődöm, élesen és ellenségesen, miközben addig-addig tapogatom a sárkányt, míg a fejéről a tálka le nem csúszik és össze nem törik a földön, a tartalma pedig kiborul a sárba. Hm, hoppá...